Csapó Endre

Honnan ered a felemás világ?

 Amióta a politikai liberalizmus befészkelte magát a magyar politikába, azóta két oldal acsarkodik egymásra, és ellentéteik egyre növekednek.

 "Zátonyra futott még eddig minden ország, melynek vezetôi jobban szerették, és inkább követték egyszer elfogadott nézeteiket, mint az ország érdekeit; ahol nem az adott viszonyok, hanem bizonyos elvek képezték a kiindulást, és nem a haza érdeke, hanem bizonyos elvekérvényesítése volt a cél˛ < írja Asbóth János Conservativ politika című könyvében (Légrády Testvérek Budapest, 1875). Történelmünk mögöttünk lévô félévszázada igazolja ezt az ötnegyedszázados megállapítást. A szocializmus nevében üldözte a magyarországi államsaját polgárait, akik elôtt azért zárta le a határokat, nehogy elszökjenek a büntetés elôl. A szocializmus elve szerint a haladás forradalma töri az utat az osztálynélküli társadalom felé, és aki nem forradalmár, az reakciós, és aki reakciós az a nép ellensége. 1956-ban megmutatkozott, a szocialista forradalmárok és "nép ellenségeinek˛aránya. A nemzetellenes réteget elsodorta a nép haragja. Majd itt állunk négy évtizeddel késôbb egy olyan parlamenttel, olyan politikai pártokkal, amelyek mögött a szavazók száma azt mutatja, hogy az ország lakosságának fele a nemzetellenes elvek híve lett.

Hogy jutottunk el ide, honnan ered ez a szomorú állapot? Asbóth János alábbi gondolatai talán eligazítást nyújtanak: "Hogy megmutassuk, minô democraták tudunk lenni, nem csak erkölcsi súlyában, tekintélyében és öntudatában ástuk alá, hanem anyagi létében is úgy megingattuk azt az osztályt, mely a magyarságnak zömét, történelmi és gyakorlati, anyagi és értelmi fôtámaszát képezi, hogy ma is még súlyosan küzd az anyagi létnek kérdésével; csináltunk az általános szavazatjogot megközelítô oly cenzust, mely alsóházunkat megnyitotta a magyar ellenes izgatóknak, a politikai kalandoroknak és a szellemi csôcseléknek, és közel voltunk hozzá, hogy megnyissuk ezeknek a felsôházat is, melyet sikerült minden esetre annyira aláásnunk, hogy az egészséges törvényhozás szembeszökô kárára, hivatásának hatállyal eleget tenni képtelenné vált... A kereskedelmi szabadság felvilágosodott elvének feláldoztuk a magyar ipart a Smith-féle »laissez faire« theoriának feláldoztuk a magyar kereskedelmet, »a tôke szabad associátiója˛ nagyszerű moderneszméjének határtalan naivitással hódolva beczipeltük hazánkba a corruptiót és a krachot... Így áldoztuk fel a magyar érdeket minden téren gyámoltalan ideológok, lelketlen izgatók és hiú szájhôsök által importált idegen eszméknek... Itt az idô nem megtagadni a szabadelvűséget, hanem elkerülni kárhozatos tévedéseit; itt az idô nem azt kérdeni, mit kíván a doctrina, mit a theoria, mit a sablon-liberalizmus, hanem kérdeni és döntônek tekinteni: mit kíván a magyar érdek? Itt az idô annyival is inkább erôs kézben összpontosítani és a nagy czélra öntudatosan, rendszeresen és egységesen vezényelni a nemzet minden erôit, minél kevésbé engedik meg viszonyaink az úgyis megviselt és megfogyott erôk szétforgácsolását.˛

A liberalizmus nemcsak ablakot nyitott a 19-ik század elején, de oly tágra nyitotta, hogy azon keresztül bejöttek a rágcsáló rovarok is, meg a vihar, amely összetörte a berendezést. Amíg a kapitalizmus csak az ipari forradalom hajtószíja volt, és amíg a liberalizmus csak a polgári társadalom kiépütésének szellemtára volt, mindaddig az emberi haladást szolgálta. De amikor már nem fért meg a társadalom klasszikus alapjaival, szembehelyezkedett az egyházzal és az állammal, tehát az akkori társadalom rendjével, már nem a helyét kereste a társadalomban, ami növekvô erejét megillette, hanem szerepe kizárólagosságát. Hegel megfogalmazásában: "az államnak nem lehet más vallása, csak a saját magáé, melynek a lényege az, hogy tökéletesen tudatában van hatalmának és megvédi a szuverénitását, amely a társadalmi közösség abszolút hatalma; ez a közösség organikus egész, mely önmagából meríti saját döntéseinek vezérelvét˛. Errôl írja Molnár Tamás amerikai magyar filozófus (A liberálishegemónia, Gondolat Budapest 1993): "Bizonyos, hogy a hegeliánus baloldal ezekbôl és ehhez hasonló eszmefuttatásokból vezette le totalitárius állásfoglalásának igazolását... Hegel teoretikus volt, nem úgy mint Marx, aki több realizmussal mérlegelte az erôviszonyokatés az események súlyát. Megértette például, hogy az államnak és rendjeinek < köztük az egyháznak < a kiiktatása vezette be Nyugaton a nagy bomlasztót, a pénzt, mely a civil társadalom alapeleme. A gyógymód csak drasztikus lehet: el kell törölni a pénzt amagántulajdon államosítása révén. Elôször jön a polgári forradalom, majd ezután a végsô, a proletárforradalom, és az fogja tökéletesen megvalósítani ezt a célkitűzést.˛   A svindler Marxból a szélsôséges plutokrata hataloméhes kapitalista elit propagandája alkotott filozófiust, elveibôl világméretű filozófiát, politikai irányzatot, végül világuralmat csinált. Azóta már tudhatja az emberiség, hogy osztálynélküli társadalom nincs, hogy vezetôk nélküli társadalom nincs, hogy eszmék és elvek egyeduralma nem létezik, hogy a társadalom nem alakítható át kiagyalt elméletekkel. Mit nyújtott Marx a plutokrata elitnek, avagy ezek mit tettek a marxi elmélettel? Egy hamis történelmi mechanizmust: Megszervezték a tôkeellenes politikai pártokat és szakszervezeteket, a munkásság oltalmazóiként szerepelve vezették a társadalom alsó rétegeit az országon belüli vezetô réteg ellen, majd amikor szadisták és lumpen elemek alkalmazásával forradalom vagy háború árán a nemzet elit rétegét leszorították, meggyilkolták, bevezették a proletárdiktatúrát. Ott volt azután igazán osztálytársadalom, kegyetlen nagyurak világa.

Másfél évszázadon át masíroztak Marx katonái és professzorai és most, kenyéradó gazdájuk egy másik szövegkönyvet nyomott az elméletgyártók markába. Csodálatos átlényegülô-képességükkel nem süllyedtek el szégyenükben, hanem felvették a vérdíjat és tovább hirdetik a szocializmust < immár nem egyetlen üdvözítô párt vezetôiként <, mintha mi sem történt volna. Ja persze, annak nyugati változatát. Mert most egyszerre minden jó és szép, ami nyugaton van. A kommunista miniszterelnökbôl londoni bankár lesz, majd tíz év múlva hazajön szocialistaként amnéziás hazájába < miniszterelnök jelöltnek.

Nincs is ezen csodálkoznivaló, hiszen a felsô szinteken < ahogy Orwell is megírta < megvolt mindig a kapcsolat kapitalisták és kommunisták között. A állam szerepe köti össze ôket azzal együtt is, hogy a liberális filozófia az államot minél kisebbre zsugorítaná, míg a kommunista filozófia az államot teszi mindenhatóvá, a javaknak és a jogoknak birtokosaként oszt érdemek szerint luxus életet vagy cellát, kötelet. A sorrend adja meg az együvé tartozás logikáját: amíg az állam Plútosz útjában van, addig liberális, államellenes, de amikor már szétrágta a nemzet államát, saját államának totális hatalmat igényel.

Ha bajba kerül a mindenható állam, akkor vissza lehet lépni a polgári többpárt-rendszerhez, lehet tovább játszani liberalistát, szocialistát.

Ma Magyarországon ugyanaz a szocialista grémium szervezkedik a polgári állam ellen, nagyhangon a szegények, elnyomottak, kizsákmányoltak védelmére kelve, amelynek tagjai a kádári idôk kizsákmányólói voltak az egypártdiktatúrában, akik a Horn-kormány idején a nagytôkések elôírta Bokros-csomaggal megnövelték a szegények milliós táborát. 1998-ban el sem képzelték, hogy kiesnek a kormányhatalomból, hiszen a külföldet is maguk mögött érezték kiszolgáló érdemeik okán, meg a híriparnak is kedvencei voltak.

Károkozók

Egy interjúban Kövér László, a Fidesz elnöke, a tôle megszokott nyers ôszinteséggel válaszolt a Népszabadság   kérdezôjének (2000 július 2) egy számonkérô kérdésére, hogy miért állította az MSZP-rôl és SZDSZ-rôl, hogy több kárt okoztak az országnak, mint a belvizek, az árvizek, a koszovói háború és az agyhártyagyulladás együttvéve. Kövér így válaszolt: “Az elôzô kormánypártokat, de különösen az MSZP-t sokkolta a választások elvesztése. Parlamenti folyosói pletykák alapján Horn Gyula 1998 tavaszán egészen bizonyos volt abban, hogy a szocialisták gyôznek. Szerinte csak az volt kérdéses, hogy az MSZP abszolúz vagy kétharmados többséget szerez-e. Az Orbán-kormány megalakulása után kiderült, hogy a kormány az általa legfontosabbnak tartott intézkedéseket ígéretéhez híven végrehajtja, az MSZP és az SZDSZ azt kezdte sulykolni, hogy az ország mindennapi élete kifordult a sarkából. A gazdaság jó állapota ellenére a szocialisták és a szabaddemokraták, valamint értelmiségi holdudvaruk 1999 elején Vörös Rébék módjára károgtak. Ez forintban számolva is tetemes kárt okozott az országnak. Most pedig ugyanezek azt követelik, hogy a kormány osztogasson többet, mert  úgymond nem indokolt a megszorító politika... Annál jobban nem lehet megosztani a magyar társadalmat a tudati dimenziókban, mint Békesi László és az a magát omnipotensnek tekintô értelmiségi kör tette, amely az MSZP és az SZDSZ holdudvarát összegubancolta, s amely kijelentette magáról, hogy ô az egyedüli letéteményese az európaiságnak, a civilizációnak, és amely az egy elit koncepcióját fogalmazta meg brutális egyszerűséggel és nyíltsággal. Az 1990 elôttrôl származó, akkor monopol-, késôbb hegemón pozícióban lévô értelmiségi kormányzásra, az ország irányítására feljogosítottnak, képesnek.

Mi

nem állítottuk sohasem, hogy csak egy elit létezik. Éppen azért

küzdöttünk 1995 után, hogy bizonyítsuk, létezik egy másik elit is.˛

Kövér László ezzel az utolsóként említett mondatával beletalált a huszadik századi politikai gyakorlat elfajzottságába. Nyugaton, elsôsorban Amerikában, két párt vetélkedik a hatalomért < használt nevüktôl függetlenül <, egyik liberális-, a másik szocialista párt. Egy harmadik nem kerülhet fel a pályára a hatalomba jutás esélyével. Ez a minta magyarországi gyakorlatban úgy kellene működjön, hogy a liberálisok (SZDSZ) pártja és a szocialisták (MSZP) pártja képeznék, töltenék be a mezônyt mint kormány és ellenzék, ahogy mondják, váltógazdálkodásban. Ennek nyugaton is tapsolnának. Csakhogy < miként Kövér László kimondta < van itt egy másik elit is, és < ezt már mi tesszük hozzá <: amely nem hamisan, hanem valóságosan ellentéte a bolsevistautód lib-szoc elitnek. Pedig a liberálisok jól indultak, hangos antikommunista jelszavakat hangoztatva kezdetben, de 1994-re annyira megkívánták a kormányhatalmat, hogy koalícióra léptek a szocialistákkal. Elhagyták a kijelölt félpályát, ott létrejött az ellenoldal.

Innen származnak az SZDSZ mai problémái. A szürkeállományos kemény mag (szögediesen köménymag) hiába bizakodott szellemi fölényében, nem tudta felfalni a koalíciós partnert, vele bukott négy évi közös kormányzás után < szavazatokban lesoványodva. Mindamellett nagy ambíciókat melengetnek, most hogy Demszky Gábort jelölik pártelnöknek. A fôvárosnál sikeres Demszky legfôbb igyekezete, hogy pártját a közép felé tolja, vagyis új politikai arculatot akar kialakítani. A Fidesz és az MSZP között helyezkednének el, ezektôl egyenlô távolságra. A Fidesz tolódjon jobbra, az MSZP maradjon a balszélen. Közöttük < ahogy a Magyar Nemzet elemzôje gondolja:

“Demszky nem egy alternatív, a kormányéval radikálisan ütközô programot hirdet meg, és nem egyszerűen csak az MSZP-vel való koalíciós együttműködéstôl félti pártját, hanem az SZDSZ-tôl egyébként megszokott politikai világképet vázolja fel: az SZDSZ a felvilágosodás, az européer értékek pártja, míg a Fidesz és az MSZP egy »áporodott« konzervativizmust képvisel. Ez tökéletesen megfelel a »magyar ugar« és a »haladó erôk« bô száz éve ismert kettôsségének, amely alapján az SZDSZ a Jót képviseli a Rosszal szemben.˛ Mindezek tetejébe a feladat az Orbán-kormány leváltása. Ez mind szép, kell is hogy legyen egy új elnöknek fantáziája, de a tények makacs dolgok, hirtelen nagy párttá kellene válni, amikor éppen az 5 százalékos küszöb átlépése is kérdéses. Ha csoda nem is történik, de szerencse mégis, az SZDSZ mai állagával visszakerül az ország házába. Vagy visszavágódik az MSZP-hez, akár kormányt vagy ellenzéket erôsítendô, és akkor véglegesen ottmarad a baloldalon, vagy közelít a Fideszhez, megindulva azon az úton, aminek a végén az amerikai modell délibábja áll: ôk lennének a váltópárt az MSZP ellenében. Ehhez persze az kellene, hogy a jelenlegi kormánypártok és a MIÉP kiszoruljon a szélsô sorba vagy egészen ki.

A politikai sakktáblán elképzelhetô egy másik kombináció is: ha a Kisgazda Párt és az MDF annyira meggyengül, hogy a Fidesz kényszerhelyzetében partnerül választja az SZDSZ-t, nehogy utóbbi az MSZP-vel kormányt alakítson. Ha figyeljük a média manôvereit, ez a spekuláció < persze csak a törekvés szintjén < nem is látszik lehetetlennek. A kisgazdapárt elleni sajtóhajsza és a Fidesz állandó rászorítása arra, hogy tagadja a MIÉP-pel való “titkos˛ egyetértést < erôsíti ezt a feltételezést. No de ha sikerül is a kisgazdákat, MDF-et elsorvasztani, ezek szavazói attól még nem az SZDSZ táborát növelik, hanem a Fideszét vagy inkább a MIÉP-ét.

A baloldal térvesztése lassú, de biztos folyamat. Mozgás csak a jobboldalon belül várható. Az SZDSZ-es nagyképűség mögött a feladat a legnagyobb baj elhárítása. Az pedig a sorvadás. Az MSZP-vel eltöltött kormánykoalíció sokat ártott az SZDSZ-nek. Azért kellett most Demszkyt elôvenni, mert Kuncze Gábor is meg Magyar Bálint is már csak az MSZP-vel való szövetségben látja a kormányzásba visszakerülés lehetôségét. Demszky párthívei jól látják, ha nem változik a párt politikája, ha nem nyomul a közép felé, akkor végzetesen az MSZP-nek lesz a segédcsapata. Ettôl menekülnek < elôre. Csakhogy, mi van ott? Egy olyan Fidesz, amely ma már tisztázta ideológiai alapállását, kilépett a Liberális Internacionáléból és politikájával elkötelezte magát a nemzeti érdekek mellett. Demszky, pártjára nézve veszedelmes játékba kezdett, megjelenik az “Orbánt leváltani képes sikeres és rutinos politikus˛, aki majd < a nyugati gyakorlat mintájára < a választási hadjárat televíziós vitáiban legyôzi Orbánt, és ez a mutatvány meggyôzi az MSZP-t, hogy saját pályázóikat félretéve ôt teszik meg közös és egyetlen miniszterelnökjelöltté. Lehet-e követni ekkora önbizalmat? Avagy az SZDSZ-nek már csak ilyen esélye van?

Az MSZP még nem tart ott, hogy miniszterelnök-jelöltje lehetne, mert most a legnagyobb gond a pártban a pártelnöki tisztség betöltése, ami ennek a hónapnak a végén megrendezendô pártkongresszuson dôl el. Németh Miklós < egykori kommunista miniszterelnök majd londoni kapitalista bankfôtisztviselô < másfél évvel ezelôtti visszatérése Magyarországra mindenkiben azt az érzést keltette, hogy a levitézlett Horn és a jelenlegi pártelnök Kovács László mellôzésével az MSZP Németh Miklóst fogja indítani 2002-ben Orbán Viktor ellenében. Azóta megdôlni látszik ez a terv abban az acsarkodásban, amit ez a három szocialista vezér művel egymás ellen.

Most, hogy közeledik a tisztújító kongresszus, amelynek pártelnököt kell választania, a borsodi szervezet kezdeményezte, hogy válasszanak ugyakkor miniszterelnök-jelöltet is. Maradjunk egyelôre a pártelnöki választás kérdésénél, mert a miniszterelnök-helyettes kijelölése függ annak eredményétôl. November 16-i jelentés szerint Kovács László, az MSZP jelenlegi első embere az egyedüli jelölt a szocialista pártelnöki posztra, az elnökhelyettesi tisztségre pedig Szili Katalin és Nagy Sándor pályázik. A másik hír: < “Ha Kovács László marad az MSZP elnöke, nem történik meg a mindenki által várt megújulás˛ < jelentette ki Németh Miklós. A politikus szerint a párt vezetôsége csak személyi kérdésekrôl akar és akart vele tárgyalni, míg ô tartalmiakról. Kovács László pártelnök jórészt visszautasította az exkormányfô állításait. Németh Miklós hangsúlyozta, hogy segíteni jött az MSZP-nek és nem személyi kérdések, pozíciók foglalkoztatják. Cáfolta, hogy sürgette volna, a párt novemberben válasszon miniszterelnök-jelöltet. Azt állította egy televíziós műsoron: rásütötték, hogy ôt csak a miniszterelnökség érdekli, holott ô mindössze segíteni akar, de hangoztatta, ha Kovács elnök marad, akkor a megújulás, amit a párt hirdet, nem fog létrejönni. Némethnek a párt megújításával kapcsolatos megjegyzésre Kovács azt mondta: ezzel összefüggô véleményét Németh Miklósnak fogja kifejteni. Mindebbôl az látszik, hogy Németh nem találja meg a számítását, hogy Kovács bizonyult ügyesebbnek. A döntéshozók többsége ma, a választások elôtt másfél évvel már azt az elvet támogatja, hogy más-más személyek vegyenek részt a párt-, illetve a frakcióvezetésben. Ennek felel meg Kovács bejelentése, hogy pártelnöki megválasztása esetén nem vállalja a párt képviselôi frakcióvezetését.

Hogyan viszonyul vajon ez a feladatmegosztási elv a miniszterelnök-jelölti feladatkörhöz < hiszen az is egész embert kíván. A találgatások közül kiiktathatjuk annak fennforgását, hogy megegyezés történt: én leszek a pártelnök, te leszel a kormányfôjelölt. A pártelnökség a miniszterelnökség elôszobája.

A pártelnökség-jelölésben most hoppon maradt Németh sürgôsen kijelentette, hogy a novemberi pártkongresszuson nem kíván az MSZP miniszterelnök-jelöltje lenni. Azok után lehet találgatni, hogy sem pártelnök, sem kormányfôjelölt nem akar lenni, mi a fészkes fülemüle csalta ôt haza. Tény azonban, hogy van tábora a párton belül, és azt Kovácsnak is tudomásul kell venni. Elmúltak azok az idôk, amikor rá lehetett uszítani az ÁVH-t a hatalom körül vetélkedô elvtársakra, meg az is furcsán hangzana ha ezt a Némethet kapitalista ügynökséggel vádolnák, noha ezúttal bizonyítani is lehetne.

A baloldalon a legokosabbnak tartott politikai próféta, Lengyel László már korábban foglalkozott az MSZP gondjaival (Népszabadság, 2000 július 8), melynek során az alábbi képet vázolta fel:

“Az MSZP még mindig nem tisztította meg magát, nem vonta vissza korrupció-gyanús politikusait az elôtérbôl. Az MSZP-nek sok vezére van és nincs vezére. A szocialisták nem találták meg Orbán Viktor kihívóját, illetve bizonytalanok, hogy megtalálták-e. A Kovács László< Néneth Miklós < Horn Gyula párharc lehetetlenné teszi az MSZP választási és kormányzati felkészülését. A helyzet az 1989 ôszi állapotokra emlékeztet, amikor Pozsgay belsô ellentéteikkel sikerült tönkretenniük az új párt megalakulását, illetve az MSZP lábraállását. Az MSZP-politikusokról egyre inkább az a kép alakul ki, hogy nem ügyük van, hanem karrierjük. A korrekt, de a hatalmat nem két kézzel markoló Kovács László az 1989-es Nyers helyzetébe sodródik, miként Németh is visszatalál régi szerepéhez.˛“Ha a vezetô, a miniszterelnök-jelölt szerepét nem osztják ki az ôsz folyamán, akkor esélyeik jelentôsen lecsökkennek, hiszen ettôl függ, hogy lesz-e a vezetônek csapata, a csapatnak stratégiája, programmja, önálló gondolata, arculata. A 2002-es választások 2000 ôszén dôlnek el, a szocialista »elôválasztásokon«. Valószínűleg a vezetô szerepére Kovács László a legalkalmasabb, ha nem is a mai Kovács László, hanem az, akit egy csapat 2002-re felépít. Kádár János és Horn Gyula pártját csak ô lehet képes európaizálni és szociáldemokratizálni, mert neki van a legkevesebb elkötelezettsége a korábbi idôszakról. Ha Kovács vetélytársaival szemben elbukik, vagy az MSZP szokása szerint képtelen a döntésre, és elodázza, akkor megmarad a régi párt, amely talán gyôzhet a jobboldallal szemben, de jövôje igen bizonytalan.˛Lengyel László beavatott ember, tudja hogy milyen feladatot kapott az exbolsevista párt, el kell foglalni az egykor elérendô felemás világ váltópárt-rendszerében a szocialista (amerikai helyi megnevezéssel liberális, Nyugat-Európában szociáldemokrata) teljes baloldali mezônyt. Csakhogy, mire levetkôzi ez a párt a pufajkás, népellenes, bolsevista múltat, addigra kihalnak hűséges szavazói. Magyarországon a nemzeti elkötelezettségű pártoké a jövô.