Vissza a főoldalra Vissza a tartalomjegyzékhez (Csapó Endre - Ausztráliai Magyar Élet)
Csapó Endre
Év eleji látóhatár
Most már < január közepén < nem
lehet vita tárgya: benne vagyunk az új évezredben, az új évszázadban. A 2000-ik év bô alkalmat adott a visszatekintésre, ez meg is történt a magyar sajtóban világszerte. Rámutattunk ebben a kerekszámú évben, hogy a magyarság története mintha igazodna a nagy évszámokhoz.
Az ezredik év meghozta a döntést, hogy az Árpád-alapította magyar állam a nyugati latin kultúrkört választotta önmaga részére < azért, hogy a környezetétôl eltérô és így megóvható legyen. Mi volt a környezete? A germán, a szláv és a bizánci kultúrkör. Így lehetett, így kellett önálló birodalmat alkotni annak érdekében, hogy kivédje a magyar állam közvetlen környezetének hódító szándékait.
Ami pedig a szentistváni magyar államot illeti < Európa még csak most érleli a nemzetiségi, kisebbségi türelem gondolatát. Errôl többet kellene szólnunk Nyugaton, ahol kerek egyszáz évvel ezelôtt határozták el a nemzetiségi türelem államának felosztását nemzetállamok létesítése érdekében. Most, száz évre rá, egyre nagyobb gondot okoz ez a beavatkozás az élet természetes rendjébe, de a régi bunök és reflexek nem engedik a bunbánatot és a jóvátételt. Errôl is többet kellene szólni Nyugaton.
Mi magyarok szeretnénk eltemetni a huszadik évszázadot, annak minden keservét, megaláztatását, pusztítását, gyalázatát. Ha e század rontása nem tör ránk, ma valóban harmincmilliós Magyarország virulna az Európa-világhatalom közepén. Közép-Európa tönkretétele Európa hanyatlását idézte elô. A gyarmattartó Európából a század közepére külhatalmak gyarmata lett. Ez nekünk, magyaroknak rendkívüli méretu veszteséget okozott: nemcsak az ország újra megcsonkítását, nemcsak ötvenéves lemaradást, nemcsak két nagy emigráció vérveszteségét, de a nemzet elitjének kiirtását egy ôrült eszme ürügyén, a társadalom szétrombolását, a faluközösségek szétverését, a lelkek megrontását, erkölcsi züllesztést, eszmék, ideálok rombolását, a politika, a társadalomszervezés, a vallás, az irodalom, a tudományok kisajátítását és megrontását < egyszóval a bolsevizálást.
Most, tízmilliós csonkaországból kell tizenötmilliós kárpátmedencei nemzet részére jövôt alakítani. Ez ma életkérdés, ha nem sikerül, az új évszázad második felére csak rezervátum-nép marad a magyar a kárpáti teknô alján.
Azt mondják,
visszatérhetünk Európába. De fel kell tenni a kérdést, van-e még földrajzi fogalmakon túli Európa? Van-e még közös szellemi-kulturális hagyományokon alapuló Európa? Muködnek-e még a görög és a római civilizáció, a keresztény középkor, a reformáció reneszánsz, a humanizmus, az újkori felvilágosodás erôvonalai < amelyben résztvett Magyarország is Mátyás udvartartásával, az erdélyi fejedelmek állampolitikájával, a magyar márciusi ifjak polgári forradalmával, a magyar nemzetiségi türelem államfilozófiájával, a Szentkorona-tan mindig korszeru fenntartásával? Teremnek-e még kincsei az egykori európai muvelôdésnek, muvészeteknek, irodalomnak? Ezeket kapjuk-e most, amikor beléphetünk a szerencsések táborába, aminek Európai Unió nevet adtak? Vagy csak a nyomuló, kizsákmányoló tôkét, a magyar iparágakat felvásárló monopóliumokat kapjuk, meg azt a politikai, irodalmi és üzleti intézményrendszert, amely legszívesebben a hazai bolsevistákkal üzletel, szövetkezik?
Amit eddig kaptunk, az a nagy nemzetközi pénzintézetek diktatúrája. Bolsevista örökség az is, amivel az ország tartozik, meg amit kamatok fejében évrôl-évre kiizzad annak reménye nélkül, hogy valaha is megszabadul ettôl, de ennek az adósságnak átkaként jött be a mi saját bolsevistáink nyugati elvtársainak, úzlettársainak felvásárló hada. Együtt fosztották ki Magyarországot és alapították meg a folyamatos kizsákmányolás intézményeit. Alig van olyan újság, folyóirat, ami magyar vállalkozás. Külföldi nagy cégek vásároltak fel mindent és közös jelenség volt, hogy megtartották a régi rendszer kedvelt íróit, szerkesztôit. Valakiknek nagyon fontos a tájékoztatás kézbentartása, nehogy hódításellenes hangulat lépjen fel az országban. Ebbôl a környezetbôl származik a magyarellenesség, a nemzetellenesség a mai tájékoztató iparban, amelynek nyilvánvaló célja megakadályozni azt, hogy az ország a maga ura legyen, hogy a maga önös érdeku életét élje.
Errôl szólt Nemeskürty István 1992-ben (Magyar Nemzet július 16), felvetve a kérdést:
“Mi az, hogy nemzet? Mi az, hogy magyar? A válasz egyszeru: magyar az, aki magát annak vallja. Magyar nemzet: a magyarok összessége. Kérdés viszont, sôt súlyos probléma, hogy miért erôsödött fel mégis amagyarság fogalmának megvetése, kipellengérezése, egyszóval mindaz, amirôl azt hittük, hogy csupán a nemzetköziség jelszavával elnyomó szovjethatalom sajátossága volt? Kétségtelen és nem tagadható, hogysok magyar < aki ezt a nyelvet beszéli, ezen a nyelven fejezi ki magát és ennek az országnak a polgára < idegenkedve, sôt ellenszenvvel takint a »magyar« és a »nemzet« fogalmakra. Aki magát magyarnakvallja, arra könnyen rásütik a nacionalizmus bélyegét. A belsô bomlasztás elkövetôi kint is gyalázatoskodnak naponta, vezetô nyugati napilapokban.
Egészen friss példaként: egy Eörsi István nevu tollforgató írását közli a Frankfurter Allgemeine Zeitung “Állami csatamezôk2 fôcímmel, amelynek célja < a szerzô megfogalmazásában <, hogy felhívja a külföldi közvélemény figyelmét a magyarországi belpolitikai állapotokra, “Orbán és alvezérei2 monolitikus hatalmi eszközökkel történö politizálására. Mivel ma már belpolitikai eszközökkel nem lehet arra kényszeríteni a magyar kormányt, hogy tartsa be az európai normákat, a törvénytelenség mai magyar állapotai között nem lehet leváltani < a választásokig < a szélsôjobbal egyre inkább szövetkezô kormánykoalíciót, a hatalomba és a gazdasági életbe belenôtt “banditákat2. A szerzô úgy véli, hogy csak a nemzetközi nyilvánosság erejével lehet “nácitlanítani és maffióztalanítani2 a magyar belpolitikát. Eörsi István szerint Orbánék céljaik elérése érdekében egyre szukítik a parlament jogkörét, rendôri védelmet nyújtanak a kormánypárt vezetô köreiben tért nyert kriminalitásnak, amit a legföbb ügyész is támogat. A független bíróságokkal a költségvetés mostohaként bánik, a kormány csak a koalíció-párti önkormányzatokat támogatja.
Ilyen és hasonló szövegu magyarellenes és országellenes hajszát uznek jól átmentett bolsevistáink, kihasználva azt a Nyugaton is dívó aránytalanságot, muvi torzítást, hogy mindent, ami a nemzetközi nyomulásnak ellenállhat, nácinak, fasisztának bélyegeznek, és a nemzeti érdekeket szolgáló kormány rászolgál a “bandita2 elnevezésre. Az is az elmúlt huszadik század karaktertorzulása, hogy náci-bélyeg van egy helyi, rövid életu reakciós irányzatra emlékezôen, de a közel száz éve világméretu, és itt-ott ma is tomboló kommunizmust csak közlekedési kihágásért marasztalják el.
Az Európai Unió még nem Európa. Az EU csak egy szervezet, amit az amerikai politikai zsenialitás azért hozott léte, mert benne van a történelem logikájában, hogy az létrejön elôbb-utóbb. Jó megelôzni < birtokon belül. Amerika üzleti vállalkozás. Amerika háborúi, diplomáciája is üzleti vállalkozás. Az amerikai diplomácia törekvése olyan egységbe foglalni Európát, amely biztosítja az amerikai tôke jelenlétét és felügyeletét Európában. Lehetôleg a hadseregét is. Amerika még nem kötötte meg a békeszerzôdést Németországgal (ami az amerikai haderô hazarendelését vonta volna maga után), elkenték a formalitást. Afféle Varsói Szerzôdésként van NATO. Ma már természetesnek veszi a világ, hogy Amerika a világ rendezô hatalma. Elviselhetôbb, mint a Szovjetunió volt, és ennek örülni kell. Másként élte meg Magyarország is szövetségesként Jugoszlávia megdorgálását, mint annak idején Csehszlovákia megrendszabályozását. A lényegen sokat enyhít a mód.
Mindamellett nem jó kimaradni az Európai Unióból, de nem is lehet. Végülis valamiféle egységesülésnek lennie kell, ezt az élet amúgy is magával hozná, és idôvel az alapozásban elkövetett illetéktelenséget és torzulásokat kinôheti ez a szervezet.
Árpád Magyarországa sem maradhatott ki az akkori európai közösségbôl, de annak olyan részévé vált < mert erôt képezett < amivel számolni kellett. Mai arányainkkal az egykori magyar birodalom súlyát már érzékelni sem lehet, de a mögöttünk álló ezeréves kultúrállamiság mégis arra kötelez, hogy ne fogadjunk el olyan besorolást és olyan szintezést, amit a 19<20-ik században létrejött államoknak szánnak. 1918-ban a legmegalázóbb az volt a magyarságra, hogy a gyôztesek a Monarchia “felszabadított2 népeinek egyedi “állami státust2 adtak, amit nemzeti bizottságok kérhettek. Így került Károlyi Mihály Belgrádba < nem mint az ezeréves magyar királyság képviselôje, hanem < mint államiságot kérvényezô, addig államot nem alkotó nép törzsfônöke. Horthy Magyarországa ezt nem fogadta el.
Ma sem lehetünk megelégedve olyan államisággal, amelynek takarója alól a nemzet egyharmada kilóg. Soha nem lehetünk megelégedve olyan szemlélettel, amely megköveteli Magyarországtól három millió magyar megtagadását, jogfosztottságának érzéketlen tudomásulvételét a “béke és jószomszédi viszony2 érdekében. Ezt követelik ma is a nyugati hatalmak, és ez a szemlélet érvényesül az Európai Unióban is. Ezt a helyzetet két háború gyulöletben és gyôztesi gôgben fogant ítélete hozta létre.
Az ok már nincs jelen, de következményei megmaradtak. Ez elfogadhatatlan.
Vegyük Erdély esetét. Nem tartozhat Magyarországhoz, mert milliós nem magyar tömegei vannak. De ilyen alapon miért tartozhat Romániához úgy, ahogy odaítélték milliós magyar tömegekkel, magyar városokkal együtt? Súlyosítva azzal, hogy a balkáni nemzetállami gyulölet pokolvilágát teremtették meg a bukarestiek. A szlávbolsevista megszállás alatt errôl nem lehetett szólni. De most miért hallgatunk? Meg vagyunk hatódva a szerencsétôl, hogy bekerülünk az EU-ba? Amibe beveszik a fajgyulölô, magyarüldözô Szlovákiát is, Romániát is, Szerbiát is a hadizsákmány magyar városokkal, falvakkal együtt? Mi állítja meg a magyarüldözést majd az EU-n belül?
A nemzetállam-koncepció újkeletu államszervezô elv. Magyarország egyike azon ôsi, Európa létrejöttekor megalakult államoknak, amelyek önmagában a nemzetben gyökerezô államalkotói géniuszból, tehát nem idegen minták, idegen hatalmak nyomán jöttek létre. Magyarországot 1920-ban tönkretették, az ezerötvenéves magyar államiságot 1948-ban megszüntették a köztársaság parlamenti deklarálásával. Ezt nem szabad véglegesnek elfogadni. Vannak dolgok, amikhez ragaszkodni kell < az élet megtartása érdekében. A magyarság ahhoz túlságosan kis létszámú, hogy könnyen átvészeljen rákényszerített rendszereket. Kína kibírja a marxizmust, Németország túléli az USA-korszakot, Magyarországnak a globalizmus kellô korlátozás nélkül végzetes lehet. Nemzetek az internacionalista világban címu tanulmányában Molnár Tamás írja az alábbiakat:
“Ha megfigyeljük a nemzetállam fejlôdését a középkor óta, észrevesszük, hogy a (centralizáló) királyi hatalom egymás után monopolizálta az igazságosztást, a pénzverést, a kiparcellázott (olaszoknak, szíreknek, zsidóknak, Hanza-városoknak átengedett) kereskedelmet, a hadsereget, a vallást (cuius regio, eius religio), a tanítást. Egyiket sem teljesen, mert létezett ellenállás, voltak nyomásgyakorló csoportok, nemesi rendek, végül polgárság. Kétséges, vajon lehetne-e ilyen hatalommegosztás a globális birodalomban. Már tapasztalhatjuk, hogyan csúsznak át ezek a kormányzási területek a világkormány hatáskörébe: közös pénz, közös jogszolgáltatás (Hágában), közös hadsereg (NATO), közös gazdaság (világvállalatok), közös kultúra a médiákon keresztül. Ami még felosztatlan maradt, arra is sor kerül. Ez a kialakuló totális rezsim < és milyen címen is támadna ellene kritika, más vélemény, ellenakció? < teljesen eltávolítaná a népet és a mindenható bürokráciát. Egyéni boldogság helyett megszületne életszükségletként a permanens odafigyelés, mint az orwelli 1984-ben hálószobánkra irányított lehallgatókészülék, amely minden mozdulatunkat regisztrálná, így irányítaná. A szuperadminisztráció mindenre kiterjedne, követve a »közakaratot«, a hivatalosan kikiáltott politika örökkévalóságát. Az úgynevezett globális érdeku állam lenne automatikusan a legfôbb jó, rajta kívül csak egy terra incognita, a sötétség, a rossz létezne. Oda menekülni sem lenne szabad, hiszen az abszolút jót (utópia) az ember nem hagyja el az abszolút rosszért (a szabadság kérdésessé vált földnyelvéért). Nevezzük az utópiát ideális államnak, örök békének, nyílt társadalomnak vagy globalizmusnak < a valóság ugyanaz lenne: a gépiesen garantált állapot, alternatíva nélküli örök szellemi dermedtség. A fentiek nem fantasztikus leírások, hanem emberi természetünkbôl fakadó állandó kísértések: adott egy < feltételezett < globális érdek, fokozatosan kiszámított racionális kivitelezés megfelelô és szünet nélküli propagandával megerôsítve; adjunk ehhez a technológiában rejtôzködô központosított erôt; keverjük az egészbe az állandóan adagolt érzelmi világot; és ott áll elôttünk a gépesített társadalom, fogoly polgárával, a gépemberrel. Elsô látásra ez örvendetes hír, a történelem lezárása, az örök béke. Így még intelligens egyének is meghódíthatók, akik például hivataluk magaslatáról kedvezôen nyilatkoznak egy »tudományosan megalapozott társadalomról«. Nem veszik észre, hogy ilyenformán kizárják azt, ami nem tudományos: az etikát, a szépet, az érzelemvilágot, a mitikus gondolkodást, a költészetet, a hazaszeretetet, mindazt, ami az embert emberré teszi. Szemünkre vethetik: mindez létezik a nemzetállamban is!
Igen ám, de mérsékelt arányban, kevesebb centralizáló hatékonysággal <és nem utolsósorban történelmi tudattal, a múlttal való összehasonlítás erejével. Mindezt a »globális megoldás« eltörölné, egyszerre megsemmisítené, kizárná tudatunkból. Mit nyerhetnénk egy hatalmasra felfújt léggömbtôl?
A kép komor, lehangoló. Maga a francia forradalomban fogant kommunista világállam Keleten megbukott kísérletének nyugati reintegrációja. A nyugati bolsevizmus. A rokonság a budapesti lapokból kiolvasható. Ahogy a költô, Palágyi Lajos érzékeltette már 1919-ben: “Magyar, ki honát megveti, és mindent, ami nemzeti, mindegyre szid, mindegyre mar: óh az még nem nemzetközi, csak rossz magyar!2 A “rossz magyarok2 nehéz félévszázadot követtek el a magyar nemzeten, buneikhez nincs arányosítható büntetés, gyakorlatilag annyi sem. Az kívánjuk, hogy az elkövetkezô idôk nemzetközisége ne a rossz magyarok nemzetközisége legyen.
Lassan kikerekedik az Európai Unió központi hatalmi szerve. Nizzában a múlt hónapban három napon át folyt a vita, melyik államnak mennyi szavazat jár. Nagyban-egészben az államok lakossági száma határozza meg a beleszólás mértékét. Lesz tehát egy új nagyhatalmi fórum, amelyen belül feléledhet a kaisantant-világ, négy szomszédunknak (Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia) hatszor-hétszer annyi szava lesz a döntésekben, mint Magyarországnak. De ennek az éremnek is van másik oldala. Magyarország a gazdasági felemelkedés útján van, és a jelenlegi kormányzata biztosíték arra, hogy a térség legsikeresebb országa lesz. A magyar nép teherbíró képessége megmutatkozott az elsô világháború után is, a második világháború után is, és ma is. Kibírja, túléli mai vérszopóit is.
Van már az országnak olyan államelnöke is, aki bizakodást önt a magyar lelkekbe. Mádl Ferenc szólt így újévi üzenetében: “Egyre jobb az ország biztonsága, a gazdasági helyzet évrôl évre javul, a kétéves költségvetés minden ágazatban emeli a fizetéseket, a nyugdíjasok és a családok helyzete is egyre kedvezôbb. Amikor tehát a sajtó a néha eldurvuló politikai vitákról tudósít, akkor az ebbôl kirajzolódó kép nem maga az ország, nem a tényleges valóság. A valóság a különbözô gazdasági, társadalmi folyamatokban végbemenô változások jegyében az emberek mindennapi cselekvése. Azért is szeretek részt venni a millenniumi ünnepségeken és más formában találkozni az emberekkel és a vidékkel is, mert így lehet meglátni ezt a valóságot, ilyenkor lehet érezni, hogy valami történik Magyarországon.
A nemzeti célokat szolgáló kormányzat munkája és a millenniumi ünnepségek nagy mértékben emelték a nemzeti érzést Magyarországon. Ezt kell még fokozni ahhoz, hogy az ország népe önbizalmát visszanyerje és testvérének tekintse a határokon kívülre számuzötteket is. Beszélnek a határok átmeneti szigorításáról, majd megszunésérôl is. Mindkét esetben össze kell kapaszkodnia a nemzetnek. A Kárpát-medencén belüli határok nyolvan éve korlátozzák annak gazdasági egységét. Ezt a korlátot kell így, vagy úgy, vagy amúgy eltakarítani. Legyen a magyar vállalkozók jelszója: Fel az ezeréves Kárpátokra!