Megjegyzés magáncsőd ügyéhez
Nem tudok rövidebben fogalmazni – ami nem mentség, hanem állapot
A rendszerváltás nálunk igen szerencsétlenül vakvágányra futott abban az értelemben, hogy a vidám barakk lakossága elhitte, hogy azért lehettünk olyan vidámak a szocializmusban, mert mi annyira értünk mindenhez, hogy még a szovjet megszállót is át tudtuk verni – de legalább ki tudtunk csikarni tőlük némi engedményeket.
Az a kényszerképzet alakult ki bennünk, hogy elegendő az újabb birodalomban majd ugyanúgy a jópofaságra törekedni, a szakértelem, az elmélyült gondolkodás, netán a lámpaláz, hogy meg tudunk-e felelni az új körülményeknek, nem a mi műfajunk.
És lőn. Hogy szándékosan vagy véletlenül, hogy élelmes kibicek licitjével vagy ellenségeink ébredésével vagy egyszerűen csak a magunk tehetetlenségéből, de az ország olyan fehér-fekete csőd előtt áll, aminőt hangoztattak az 50-es, 60-as, 70-es évek reformerei. Csak akkor a totális csőd a megszálló hadsereg dicsősége volt, nekünk minden kis mákszemmel a totális csőd csökkentése diadalnak számított. Most fordítva. Most nem potyautasként, hanem konstruktőrként kellett volna megmutatni, hogy mire jutunk, ha kis levegőt kapunk.
Had koncentráljak egy valamire, az átgondolatlanságra. Úgy képzelték sokan, hogy a kapitalizmus vagy Magyarország új korszaka azon fog majd megmutatkozni, hogy élelmes emberek mennyire jó posztokat tudnak majd maguknak kierőltetni. Hogy az új posztokon majd teljesítményt is mérnek, fel sem merült. Pedig ennél nehezebb a kérdés. Az új posztokat, az új és működőképes pozíciókat fel is kell építeni.
Rettentő bele gondolni, hogy mennyire új nemzedéknek kell felnőnie a mai tehetetlenkedés felváltására. Jó esetben. Mert van rá esély, hogy a semmibe fulladunk. Nincs biztosíték az új pozíciók felépítésére és megfelelő betöltésére. Nézzük az egyik megnyilvánulását a gondoknak, a parlamentet.
· Hogy mohamedán egyházról regélnek, meg budhista egyházról, és abban mérik komolyságukat hogy a boszorkány egyházzal nem röhögtetik ki az országot tovább, az egy nagy nulla teljesítmény.
· Hogy folyik szét a kezük között az ország önbecsülése, és soha egyetlen egy ígéretüket nem tartják be, az egy másik nagy nulla teljesítmény. Antalléknak hányan mondták, hogy úgy dolgozzanak, hogy lehet csak 4 évük van rá. Utólag sem volt sok önkritika részükről. Az első Orbán kormány sem látott túl a 4 évén, és nyakunkba eresztették az Mszp ostorát, amin Gyurcsány volt a csattanó. Most ígértek fűt-fát, és gondolom ismét 30 évre terveznek, mi meg majd fogjuk a fejünket két év múlva.
· Termőföld? Eladta az első Orbán kormány, nem védi meg alaptörvényben a második. Miért? Talán nem akar törvényességi vizsgálatot az unióból, ahová az ő aktív segítségükkel jutott az ország? Ez a taktika igen rövid távú. Devizahitel? Nem lép föl ellene, mert akkor a gazdaság a kivonuló bankok nélkül marad? Tehát legyen itt a tolvaj háborítatlan, mert legalább nem marad üresen a lépcsőház? Magáncsőd? Szépségtapasznak jó lenne, de a lépcsőházi ügyeletet ne zavarjuk meg vele? Gondolom a Kazohínia nem kerülheti el a sorsát, vagy betiltják és kiszórják a könyvtárakból vagy előbb-utóbb minden hivatalban kirakatják a portásfülke mellé.
Ne gúnyolódjunk? Miért, mikor lesz itt a rendszerváltás után végre az egész országnak államelnöke? Vagy miniszterelnöke? Antall felvállalta szóban a 15 milliót. És összeroppant. Intő példa kellett volna legyen. És még nagyobb eltökéltséggel szolgálni a 15 milliót. Fiatal falusi nőket tömegével kikényszeríteni az országutak mellé prostituáltnak? Még mindig nem lehet szóba hozni. Mert nem természetes, hogy nők ahelyett hogy anyák lennének, az út mellett töltik életüket.
Hol van a 8 millió abortusz gyásznapja? A saját halottakat tilos eltemetni? Valami görögös műveltség iránti nosztalgiából? Antigonét játszunk? A Jobbik sem áll fel évente vagy negyedévente vagy havonta a parlamentben, hogy megemlékezésre buzdítson a 8 millió kis halott dolgában. Mert itt vagyunk mi élők, ők meghaltak, mi dolgunk velük? Nem más, mint hogy velük sírba (divatos áthallással a kórházak égető kemencéibe) szállt a mi emberségünk oroszlán része is.
Hogy-hogy egyetlen nagyhangú nemzeti egylet, rend, asztaltársaság, párt stb még nem csinált emlékművet nekik, ahol a neveik helyett a dátumaik szerepelhetnének? Például minden egyes kórház kapuja mellett. Hány ezer dátumnak kellene ott szerepelnie kapunként? Téglánként egy magzat dátuma és neme, s máris foglalt a kórházépület egész homlokzata? A bezárt kórházak falain is. De a falvak főterein is (többen vannak, mint a két világháború áldozatai). A nemzet hogy mit érne velük? Hogy több lenne az éhes száj? Vagy nem volnánk ilyen érzelmi és szellemi sivatagban?
Miféle cirkusz zajlik, hogy kétszáz ezer külföldre szakadt magyar vette fel a magyar állampolgárságot? Miért nem lehet mindenkinek elismerni, hogy ő magyar állampolgár volt? Erről mennyivel egyszerűbb lett volna kiállítani papírt. És aki igényli, az kérhet valami klubtagsági pecsétet melléje. Annak volna a száma most kétszáz-ezer. Miért erőlködik a magyar politika evidens dolgok elismerése helyett minél intrikusabb trükkök kiagyalására?
Elszámoltatnak néhány zsiványt. Hát persze, sikerüljön. De Antall idején is azt hajtogatták, hogy a kommunista szakszervezetekkel ha bele is döglünk, demokráciát kell játszani. Nem rendszerváltást csinálni, hanem demokratósdit játszani. Na hogy félre értés ne legyen, nem utcai harcot hiányolok, de hogy az öncenzúra még mindig az atomizált karriereskedés másik oldala, kiegészítője, hogy ketten még mindig egészet alkotnak, és nincs rajtuk kívül más? Ha mást nem tudunk tenni, látszódjunk demokratának (és esténként a tükörnek háttal osonjunk át előszobánkon).
Törekvés nincsen a gondolkodásbeli szárnyalásra sem. Zavar, hogy ha megfeszülünk is csak fele annyian lehetünk? Ha már így történt, ne tetézzük a bajt. Törekvés nincsen a helyzetünk felmérésére. Csak akademista stílust imitáló mellébeszélések. Törekvés nincsen helyzetünk és feladataink fogalmi felmérésére. Majd az unióból importáljuk a know-how-t? Az uniós viták televíziós közvetítése valóban mellbe vágó volt. Egy kontinens élet-halál harcában a küszöbön álló globális átrendeződés küszöbén idióta ficsúrokat enged a csődtől menekülő országok nyakába. E viták intelligenciája sokak előtt lehúzott egy rolót. Bezárult annak a reménynek az ablaka, hogy az uniós segíteni fog. Nem fog. Mert nem tud. Nincs azon a szellemi, erkölcsi szinten.
De Kovács László ismét aktivizálódott. Ismét fordulópont van a színfalak mögött. A nagy hazudóst ismét beszéltetik a sajtóban. És ő olyanokat mondogat, hogy „Orbán szerint az alaptörvény fölött az Isten van, pedig Isten és az alaptörvény között ott az unió…”. Mint amikor Göncz Árpád azt mondta, hogy a magyar nemzet fogalma üres fikció…. Most Kovács László gyalázza a magyar alkotmányt, alkotmányosságot, a magyarságot -> a még megmaradt magyar nyelvű rádió műsorokban.
Mi a különbség? Egy kis önérzet, hogy ne mint a halottkém, kívülről állapítsák meg valakinek a beállott ellehetetlenülését, a csődjét hitel vagy más okból, hanem az ő saját közreműködésére is utaljon az elnevezés (öncsőd). Ő maga jelentkezhessen, hogy kérem, én nehéz helyzetbe kerültem, nem bírom tovább.
Csakhogy egy ilyen fejleményhez több kellene mint egy zárszavazás előtti módosítási ökörködés. Az öncsőd tisztességes megfogalmazásához át kellene gondolni, hogy egy tisztességes rendszerváltás, amely nem másik birodalomba szuszakol be minket minden áron – geopolitikai adottságból – hanem a magyarság kibontakozását kívánja segíteni, méghozzá alkotmányos igénnyel. Aki itt nem gondol a magyaroknál ápolt alkotmányos igényekkel, az nem értheti. A szuverén személyek közösségéből álló nemzet, ország, társadalom ideája a magyar alkotmányosság eszméje.
Öncsőd? Nem az életerő kimerülése ennek a kifejezésnek a jelentése. Nem az erkölcsi vagy éppen hitbéli csőd. A deviza alapú hitelek botránya az anyagi csőd intézményes lehetőségét veti fel. Néhány képviselőnél is. amerikai mintára, mint indokolják. Nem ismerem az amerikai mintát. Körülbelül annyit tudhatok meg róla a sajtóból, mint a szocializmus idején arról, hogy Brezsnyev felépült betegségéből, de sosem lehetett hallani arról, hogy megbetegedett volna. amint a magyar MTI már a szocializmus előtt is úgy közvetített a magyar történelemről, hogy ide a németek nem jöttek be, csak kimentek. És bár nem voltak itt mindig, ez így volt logikus akkoriban – vagy így volt kényszerűség.
A rendszerváltás nem adta vissza az egyesületek vagyonát. Nem adta vissza az egyházak vagyonát, az alapítványokét és sok-sok önkormányzatét. A rendszerváltás nem adta vissza az egyének vagyonát. A kárpótlási licitek színjátéka sokakat elkeserített. De nem jutott a felszínre azok hangja, akik azt hiányolták, hogy a pénzben, vagyonban is megnyilvánuló emberi méltóság nem kapott teret. Mert nem a ruha teszi az embert és nem is a pénz. De az embert torzóvá teszi, ha pénzétől, ruháitól is megfosztják. Majd a ruhátlan, vagyontalan embert körül ugrálva éneklik neki, hogy többet nem bántják, tekintse úgy magát, hogy innentől hogy megint szabad.
Ami a legkevésbé tűnik föl, vagy legalábbis a legnehezebben kerül a köztudatba, hogy a rendszerváltásnak akkor van értelme, főleg alkotmányos irányról akkor beszélhetünk, ha ezután minden nemzedéknek lesz módja a maga lábára állni. Mindenkinek lesz módja nemcsak megszületni (8 milliónak nem sikerült), hanem megélni a maga személyes emberi mivoltát. Ha közlik, hogy szabad vagy, de minden ablakból az utcán ha mész leköpködnek, ha minden rádióból és tv-ből csak megaláznak, ha gúnyt űznek belőled a banknál és a munkahelyeden és a hatósági ablakoknál, akkor mégsem vagy szabad.
Leköpködnek az ablakokból a Magyar Antigoné drámájában? Az öncsőd intézményének az illúzióját is megtagadják tőled? Mert munkahelyed bizonytalan, és mindenféle világválságra mutogatnak. Lakásodat uzsorás bankok veszik el, állami segédlettel. És közben téged fegyelmeznek, hogy aki pénzt költ hitelből, az ne siránkozzon. És volt idő a 90-es évek elején, amikor egy egyetemi tanár azt állította magáról, hogy aki nem nála vizsgázik, az Magyarországon banki alkalmazottá nem válhat. Úgyhogy neki is része van abban, hogy gyakorlatilag nincsenek használható, tisztességes és hozzáértő bankok. Meg banki jogszabályok sem. Meg fogalmaink sincsenek arról, hogy mi a pénz. Hogy hogyan kell a pénzt „csinálni”? A pénzrendszert.
De a legkevésbé azt nem tudjuk, hogy a természet adta létfeltételeinket soha a rendszerváltás után nem kaptuk vissza. Egyetlen maradék menedékünket, odunkat, a lakásunkat pedig most akarják elvenni – hamis hitelszerződésekkel. Uzsorával. Államilag támogatott uzsorával. Az állam pedig mutogat holmi háttérhatalmi árnyékokra. De elfelejti, hogy a privatizációban kihagyták az országot, és hogy tőle a választók azt remélték, rendet tesz – helyette a devizahitelek pácában hagyja őket főni lassú tűzön.
Jogszabályi szinten a mai kor igényeihez foghatóan azonban az alapok hiányoznak. A személyes létalapok, jogosultságok nincsenek megnevezve. A nagy ordibálás közben csak az nincsen tisztázva, hogy mi a pénz. Hogy milyen a pénz kapcsán milyen személyhez kötődő jogai volnának az embernek egy polgári vagy inkább egy alkotmányos országban.
A miniszterelnök nagy marketing akciói közben talál időt minden külföldivel beszélgetni, tárgyalni, egyeztetni, de idehaza 20 év alatt nem volt hajlandó egyetlen találkozóra, egy kihallgatásra, egy meghallgatásra olyan ügyben, hogy kutatást, módszeres munkát kellene indítani alkotmány ügyben. Ehelyett ment a nagy rögtönzés 2011-ben. És még nagyobb a lyuk a nadrágon. Még inkább látszik, hogy sosem lesz rend az országban, mert képtelenek fogalmilag kezelni a dolgot: alkotmányos viszonyok közt a pénz is alkotmányos. Alkotmányos viszonyok alanyai nem nincstelen proletárok. Alkotmányos viszonyok közt a föld nem tőke, meg a falusi kislányok sem termelőeszköz a futtató markában. Alkotmányos viszonyok közt a politikusi helyeket nem kezelhetőség alapján osztják. Alkotmányos viszonyok közt a lefizetett vagy fenyegetéssel elért parlamenti szavazat az érvénytelenséget, semmisséget eredményezi. Alkotmányos viszonyok közt nem a folyosói intrika a legfőbb hatalmi folyamat.
Alkotmányos viszonyok közt nincsen elveszett ember. Alkotmányos viszonyok közt a szeretet eltökélt lelki erővel, elszántsággal, tudásra törekvéssel társul. alkotmányos viszonyok közt a hatalom és szeretet viszonya nem damagóg témakör, hanem az egyik legnagyobb biztosíték a hatalom mulasztásos vétkei ellen.
Nagyon úgy néz ki, hogy talán nem is a politikusaink személyes bűne, vétsége, mulasztása ami történik, hanem egyszerűen nem fogják fel, nem látják be, mit kellene tenniük, miből kellene kiindulniuk. Politikusaink nem héroszok, hanem esendő lelkek, akik másoknál jobban a rivalda fénybe kerültek. De nem személyes tökéletességük, hanem sokban sorsunk szeszélyének köszönhetően. Nem várhatunk tőlük csodákat. Az öncsőd fogalma mögé nekünk kell fölvázolnunk, hogy mi érthető a személy, az egyén alkotmányos közvetlen létfeltételein. Hogy a személy szerződés kötési autonómiájából hogyan következik a pénzhasználatban is az autonómiája (a pénzkibocsátási joga, ami alatt a pénz tartalmára, jelentésére vonatkozó kibocsátási jog értendő). Az egyén önhitelének joga és fogalma nem más mint a személyes szabadság pénzhasználati következménye, pontosabban a pénzhasználat a személyes szabadság, önszervezés egyik megnyilvánulása kell legyen. És ugyanez a helyzet a nemzettel, a nemzet önhitelezésével, a nemzet mint közösség pénzkibocsátási jogával.
Alkotmányos viszonyok közt a nagybirtok nem fojthatja meg a falut. Alkotmányos viszonyok közt az országos gazdasági állapotok a személy vagy egyén jogát a saját portához, udvarhoz nem csorbíthatja. Sem a nagybirtok igényeivel, sem külföldi vagy belföldi hitelezőkkel, sem idióta építési szabályokkal. Az Orbán-kormány elszámoltatási produkciója hány szövetkezeti adósságra hivatkozó földszerződést érvénytelenített? Miféle szépelgés makulátlan jogszabályi megfelelésre törekvés? Amikor a jogszabályi alapok nincsenek, ismeretlenek. Nem csináltuk meg őket, nem határoztuk el, nem kínlódtuk ki.
Pusztán az öncsőd intézményének követelése önmagában egy csőd (a 20 éve tartó nyílt rendszerváltási csődünk egy újabb hajtása). Mert úgy vélem, hogy a parlament nem fogja megszavazni, mert fél, hogy milesz ha a tolvajok a lépcsőházból kifarolnak? Nekünk magunknak kellene majd a lépcsőházat uralni? Kimennek a megszálló módjára harácsoló bankok, és akkor magunkra maradunk? Értsd a szabadság élménye, lendülete helyett félünk, hogy kiderül, semmire sem jutunk magunk, semmire valók nem vagyunk?
Ez nem öt perc vagy pár hét, ami előttünk áll. Ez az elmúlt 20 év (most már 22 év!) szerencsétlenkedésének a folytatása. Az öncsőd egy folyamat, állapot megtörése, egy elsősegély alkalom, amit a gyógyulás érdekében további lépések kell kövessenek. De mi volt az öncsőd előtt? Mintha kezdetben lett volna a csőd … Mintha a világ a csőddel született volna meg. Kétségtelen, hogy a devizahitelek további csendes csődölgetést nem engednek. Valaminek történnie kell.
A csőd egy folyamat, egy rendszer befuccsolása, működésképtelenné válása. De m int a hajón utazóknak, a bálna csak akkor látszik, ha feljön a vízszintre és pöfékel egyet. Ebből nem következik, hogy a bálna egy szökőkutas kis kerek sziget lenne, ami el-eltűnik majd újra születik. A bálna egésze a vízszint alatt úszkál, és néha feljön egyet levegőzni. Az egyén, a magánszemély ha nem is ilyen rendszeresen, mint ahogyan a bálna levegőzik, de léteznie kellene, méghozzá jogszabályok által rendezett környezetben már a csőd előtt is. mintha a politika és a jogszabályok számára az egyéni életvezetés életképessége csak a csőd pillanatában jelenne meg. Mint ókori vadász asztalán vadhús. Amíg nem lőtte le, amíg a vad be nem csődölt a puskája révén, addig nem gondolt vele. A politika nem kerülheti meg, nemhogy az öncsőd kérdést, elismerését, de az öncsőd előtti, az önműködés, a szuverén önszervező életvitel feltételeinek tárgyalását – és biztosítását sem! Azaz az állam és magánadósságok, a devizabotrány csak a rendszerváltási politika, gazdasági és pénzügyi elbizakodottság és kishitűség „számszerűsödöttsége”.
Ha valaki egy telefont kikap a villamos megállóban más kezéből, akkor ha rendőr utoléri, felelnie kell és vissza a telefont. Ha valaki megszerel egy készüléket, amely agyoncsapja a használóját, akkor számon lehet tőle kérni akár a szakszerűtlenséget, akár a szándékos károkozást. De ha egy bank, amely tekintélyes mértékben alkotmányossággal össze egyeztethetetlen dolgokat művel, amely az ügyfelét lépten nyomon átveri, megkárosítja, amely egy tisztességes hitelszerződést nem tud megszövegezni, szóval ha ez a bank veszítene a maga balfogásai miatt, akkor inkább az ország vesszen, csak a bankok tovább játszadozhassanak? Mik ezek a bankok tulajdonképpen? Merthogy nem a mi kiszolgálásunkból élnek, az biztos. És a legmeglepőbb, hogy a politika a bankok fura dédelgetése mellett nem tud beszámolni nemhogy az öncsőd, de a személyes lét társadalmi feltétel rendszerének jogilag és intézményesen garantált portfóliójáról – az elképesztő. Bízván vagy éppen szenvedve-vergődve abban, hogy az embereknek fogalma sincs ahhoz, hogy felháborodottságukat, elkeseredettségüket, reményt vesztettségüket szavakba öntsék, követeléssé formálják. És ebben a reményben vagy éppen igénytelenségben a jogfosztott és megélhetési elemi feltételektől megfosztott és éppen kifosztódó embereknek azt mondja, miért nem vagytok ügyesebbek?
A kormány tehetetlenségének egyik magyarázata, hogy érzi vagy nem érzi, de nem érti, mit kellene csinálni talpraállás, a magyarság érdekét szolgáló rendszerváltás érdekében.
Fél az intervenciós csapatoktól? Mondja ki. De hogy a 10 éves cigánygyerekkel nem bíró fővárosi rendőrség mintájára banki sikkasztókat nem kívánja tetten érni? Az ország egészét viszont készségesen odaveti az uzsorásoknak, ahelyett, hogy a rendszerváltás társadalmi programját, emberképét, jogi rendszerét, alkotmányos értékrendjét megfogalmazná, megbeszélés tárgyává tenné?