Subject: RE: Kérés –
„Miért lesz jobb nekünk,
ha a történelmi Alkotmányunk érvényesül?”
. . . Próbáljuk megfontolni. Olyan ez, mintha azt kérdeznék, „miért lesz jobb, ha valaki megint a lábára állhat egy hosszú gúzsbakötés után?”
Mindig lehet túlzásokba esni, amint a biciklis vagy lovas is dőlhet a nyeregből erre meg arra, de közlekedni fent a nyeregben lehet.
A múlt nem definiálja sem a jelent, sem a jövőt, mert van szabad akarat és véletlen és kötöttség. De a kötöttségek és a véletlen tengerében a szabad akaratnak több értelme van, ha ismeri múltját és van remélt jövője. Túl rövid a ma szokásos megállapítás, hogy ha elvész a nemzet tudatából a múltja, akkor nem lesz jövője sem. Ennek erősen fogalmazva nincsen sok értelme. Helyesebb talán úgy lehetne, hogy a nemzet életképessége annál nagyobb, minél inkább tud múltjára támaszkodni, és minél inkább van remélt jövője (jövőképe). Mert aki a múlt és jövő erővonal rendszerében, a múlt ismeretében és a jövő megformált reményeiben cselekedhet, annak nagyobb a lehetősége a jelenben értelmesen, tiszta szívvel, odaadással, ténylegesen, lelkében is élni, sodróan, erővel alkotni, hatni.
A magyar alkotmány nem holt emlék és nem is varázspálca a jövőre. A magyar alkotmány akkor volt igen hasznos, ha éltek vele, a közegében eligazodtak.
Még pontosabban: a magyar alkotmánynak is van múltja, jelene, jövője. A múltat ki ahogy ismerheti, érezheti világát, emlékét. A jövő nincs a jelen nélkül. A magyar alkotmány a múltjából és a jövőjéből a jelen nélkül nem lehet élő, eleven. A múlt vagy a remélt jövő nem lehet meg a megélt jelen nélkül. Az alkotmányt megélni a jelenben elgondolkodtató feladat, lehetőség. Megélni az alkotmányt a jelenben egy ösvényt jelent az élethez, a tényleges társadalmi léthez.
Nem az alaptörvény szövege a döntő, még csak nem is az, hogy kik szövegezik, kik döntenek róla – bár mindez igen fontos. A döntő az, hogy a magyar alkotmányban az ember társadalmi alanyisága az origó. Nem a jogi személyiségé. Krisztus nem a kft-ket váltotta meg, sem a részvénytársaságokat, hanem az élő, eleven embert, annak is a lelkét (nem a fizikai vagy biológiai voltát, hanem a lelkét). Nem kell ahhoz hívő kereszténynek lenni, nem kell hetente templomba járni vagy egyházi adót fizetni (bár nem árt, bár pótolhatatlan ha valaki hitében erősödve élhet), hogy valaki felismerje a legfőbb alkotmányos tételt, pontosabban formai alapot: élesen kell tudni azonosítani az ember társadalmi alanyi mivoltát, megkülönböztetve az ember társadalmi életéhez szerkesztett, működtetett eszközöktől, például jogi személyiségű társaságoktól. Mert az alanynak van felelőssége és szabadsága, az alanynak van érzelme és értelme (az alanyok élő közösségének lehet alkotmánya). Az eszköz viszont lelketlen, nincs önálló célja, legfeljebb sodródhat mint kormányát vesztett jármű, vagy mint kődarab a domboldalon (eszköznek nem lehet alkotmánya, különösen nem az alanyoktól elszakítva, azok ellenére). A kődarab az ember kezében, az emberi célok, az emberi lélek függvényében nyer szerepet, jelentőséget.
A társadalmi struktúra részben tőlünk független, részben viszont kikerülhetetlenül a mi felelősségünk annak MŰKÖDTETÉSE, és egyre inkább ANNAK FORMÁLÁSA!
KI FORMÁLHATJA és milyen célból, milyen felelősséggel és milyen erkölcsiséggel? Ez az alkotmány elsődleges kérdése. Ki jogosult az alkotásra a társadalmi szerkezet, a társadalmi intézmények, a társadalmi folyamatok, a társadalmi önirányítás, célok, utak ügyeiben?
A második kérdés, hogy miféle hagyománya van a társadalmi ügyek kezelésének. És itt eljuthatunk akár az alapvető a sarkalatos és az egyszerű törvények meg további írott jogszabályok világához.
De sorsdöntő kérdésekben a formalizált, írott, alkotmánynak elnevezett bármilyen szöveg semmit sem ér, mert az élettelen, az önmagában, a mi életszemléletünk, szándékunk, akaratunk nélkül egészen egyszerűen HÜLYESÉG (értelmetlenség). Semmi, és a magyar alkotmányos gondolkodás szerint semmis ha nem a nemzet akaratát, identitását, a hagyományába és remélt-vágyott jövőjébe ágyazott jelenét fejezi ki.
Gyurcsány elvtársért olyannyira lelkesedő volt államelnöknek hiába volt a hitvallása az, hogy a formalizált szabályok előrébb valók igazságnál és életnél (ő volt a budai palota lakója 2006-ban!). A formálisan államelnökinek nevezett állásától függetlenül az általa hangoztatott butaság (maradjunk abban, hogy butaságot hirdetett) nem nyer értelmet. Talány nekem, hogy miért kellett neki is az élet ellenségeként viselkednie, és miért kellett neki megértő, balos átkarolással ölelgetnie szemkilövetőket, de megtette. Tartotta magát a „tudósi elveihez”: az emberi igazságnál és életnél előrébb tartónak tekintette az általa találomra meghivatkozott értelmetlen szabályzatot. Úgy gondolta, ha elég kuszán fogalmaz, akkor azt ölelgethet államelnökként, akit akar. És jó sokat ártott vele a gúzsba kötött országnak, nemzetnek. De ez már a múlt, a szomorúan tanulságos múlt, amelyből jó volna mielőbb kilábalni.
Más oldalról közelítve pedig azt hiszem, hogy korunkban minden környezetben (értsed alatta az tiszta szívvel nemzeti és mélyen vallásos köröket is), elképesztően leértékelik az alkotmány filozófiai betájolásának fontosságát. Holott alapvető logikai feladat is az alkotmány ontológiáját mint egy szabályozásontológiai esetet tanulmányozni, nemzedékek gondolkodási feladatául kitűzni, mert emberi mivoltunk, lehetőségeink megértését, felelős szabadságunk kiteljesedését lehet ezen az úton tágítani, megalapozni, kiteljesíteni. Ha elindulunk ezen az úton.
Mindezt előrebocsátva ha a lényeget tekintjük: maga az alkotmány, az alkotmányos élet nem pótolható logikával, filozófiával és semmilyen egyébként igen fontos módszerrel (hogy a díszes oklevelekről ne is beszéljünk). A logika, a tudomány, de még a filozófiai megközelítés is eszköz, módszer (habár igen fontos, sőt elhagyhatatlan módszer), de nem léphet, a valóság, a közösségi lét, az alkotmányos társadalmi élet elé (hiszen az alkotmány a közösség egy megnyilvánulása, élő közösség nélkül nincsen megnyilvánulás sem).
Az alkotmányos jelen a mi alkotmányos valóságunkon múlik. A mi alkotmányos szellemű megnyilvánulásainkon, szerepvállalásunkon, valós döntéseinken múlik. Megtaláljuk-e alkotmányos szellemiségű módját a munkaszervezésnek a mi saját életünkben, a helyi közélettel való viszonyunkban, a példák és ideák választásában, a szokott és szokatlan helyzetek kezelésében?
Négy dolgot sorolok fel tehát levelemben (a maga esetlegességében):
1. az alanyiságunk megélésének, elismerésének, kiküzdésének központi, alapvető kérdése -> nem része a jognak, a jognak, főleg a modern pozitív jognak egy külső adottság
2. az alanyként kezünkbe vehető társadalmi eszközök kezelése (felelősen, küzdelmesen, a kockázatokat is vállalva, alaptörvénytől a legkisebb jogszabályig, intézményi megoldásig, irányító, szervező döntésig) -> bizonyos értelemben lehet része a jognak, azaza jog által, a jogi formalizmus keretei között lehet szabályozva,
3. az alkotmány alanyi és eszköz világának filozófiai megközelítése, amelyhez évek, nemzedékek kellenek (az alkotmány illetve a legáltalánosabb szabályozáselmélet ontológiai elemzése, feltárása) -> messze a jogon kívüli, annál sokkal általánosabb, a létünk, élő valóságunk fogalmi kiinduló pontjának megközelítése
4. és ha szabad még a szokásjogot vagy jogszokást említeni (a kettőt azonos értelműnek véve, mert lehet eltérő értelemben használni őket, de ez nem bevett) -> Csekey István 1943-as könyvében tesz kísérletet arra, hogy a szokásjogot a jelenben mint az írott, a pozitív jogi szemléletben mechanizált jogszabályi háló környezetét, határterületét értelmezze. Olyan határterületként fogalmazta meg, amelytől mint árnyékától a jog elvileg nem szabadulhat meg. Ideje lenne hát tudomásul venni. A magyar alkotmányos hagyomány, múlt, minta, fonál elfogadása olyan helyzetbe hozhat minket, hogy például a szokásjogi gyepű, határterület értelmezésével az ember, a társadalom mindenkori élő alanya és az ő önirányítására, önszabályozására kialakított jogi eszköztára közötti viszony egy határterületét is elemezni, megfelelően, emberségesen kezelni lehet.
A legjobb lenne most pár hónapig szünet nélkül nekilátni, kifejteni a magyar alkotmány jelentőségét számunkra – ha bírnánk ésszel, értelemmel, erővel. Mert ennél kevés szebb ügyet, gondolkodni, érvelni valót tudok elképzelni. Ha nem megyünk vissza a történelmi alkotmányunkhoz, akkor az nem olyan lesz, mint amikor a sebesültnek nem varrják vissza a karját, hanem mint amikor a tetszhalott szívét nem tudják újra indítani. És ez nem szépelgés, mert egyrészről mint múlt adott számunkra a magyar alkotmányos hagyomány, másrészről mint lehetőség, mint potenciál a társadalmi gondolkodás, viszonyulás páratlan kiteljesedési lehetőségét kínálja – ha a következő nemzedéket felkészítjük rá, és nem idősödő személyünknek tetszelgő babérokat kergetünk, hogy mi jobban tudjuk, a legjobban... egy idő után az ember ne akarjon sem nősülni, sem ifjú hévvel hadba menni, hanem hagyjon helyet a következőknek, és ha teheti, terelgesse, inspirálja őket.
Az induló kérdésre válaszolva nehéz két szóval egy könyvnyi érvet elmondani, az legfeljebb a könyv címe lehetne, miután a könyv már meg van írva --- ez meg egy levél.
És egy idézetet had ajánljak a már említett honlapról:
„Szentnek nevezik a koronát,
mert a legszentebbnek gondolatát köték hozzája:
gondolatát a szabad nemzet egy testbe foglalásának,
gondolatát az egyesült néperőnek,
mely ne csak idegen bitorló,
de egyes honfiak féktelensége s hatalomvágya ellen is
bonthatatlan gátat emeljen.” - Kölcsey Ferenc
üdvözlettel
Fáy Árpád