Nyílt levél a Magyar Országgyűléshez
és annak elnökéhez: Dr Szili Katalinhoz
az államfő-választásról és az alkotmányosságról
Tisztelt Elnök Asszony!
Tisztelt Törvényalkotók!
Szeretnénk felhívni figyelmüket arra, hogy a legalább ezer éves Magyarországnak megvan a legalább ezer éves alkotmánya – amelyet azonban 61 éve még forma szerint sem tisztelnek, nem ismernek el a magyar politikában!
61 éve az önkény különböző formájában folyik a hatalomgyakorlás!
Az ország, a nemzet 1944. március 19-i német megszállása óta nem tekinthető önálló alkotmányos identitását alapul vevő jogállamnak – még a törekvésében sem, más szóval a magyar alkotmányosság szempontjából ma csupán egy szektorról beszélhetünk, ahol nem idegen nemzet, nem más ország politikai önkényének van alávetve a magyarság, de kétségtelenül alkotmányát tagadó felelőtlen önkény alatt él a még ma is magyarnak nevezhető állam és polgárai.
A mostani nyugat-európai uniós szerveződés megrendülésének napjaiban ismét szembeötlő, hogy ez a napi politikai elzárkózás a magyar közjogi identitásunkat jelentő történelmi alkotmányos hagyományunk gyökereitől és lehetőségeitől mekkora veszedelemnek teszi ki az országot.
Valósággal foglyai vagyunk a szerencsétlen konstrukciónak, melyben szovjet megszálló katonai erő nyomásának engedve, színleg modernizálási jelszavakba csomagolva az alkotmányunk helyett egy idegen hatalmi befolyásoknak kedvező, azonban az alkotmányosság érvényesítéséhez csak nehezen használható alaptörvényt helyeztek és helyeznek még ma is a közjogi élet talpkövének.
a Mindentudás egyetemének adásában Dr. Sólyom László a nyugati elismerő szakkönyvek halmazára mutatott az alkotmánybíróság munkáját dicsérve, ahelyett hogy szembenézett volna e testület számos, a nemzeti létkérdések és a legalapvetőbb alkotmányossági elvek felől vitatott cselekedetével.
A romániai faluromboláshoz nagyon hasonló erőfeszítésekről van szó a történelmi magyar alkotmánytól való elzárkózás esetében. Itt is egy, a szükséges társadalom-politikára képtelen, hatalmi görcsében feszülő „elit” és annak egyik intellektuális frontembere, Dr. Sólyom László államelnök-jelöltként is törekszik makulátlannak elfogadtatni a közjogi panelszörnyet: méltatva az alkotmánynak önmagát kinevező alaptörvényt és az alaptörvény bíróságát – valójában feleslegesen kiszolgáltatva az országot az alkotmánynak tekintett alaptörvény hibás szerkezetében kódolt és ezáltal kikerülhetetlen gondatlanságnak, ellenőrizetlen hatalmi csoportok önkényének.
Az úgynevezett elnökválasztási kavarodás is az ország működésképtelen állapotnak aktuális krízisét jeleníti meg.
Az uniós elbizonytalanodás jó figyelmeztetés lehet arra nézve, hogy rendbe kellene tenni alkotmányosságunk, az államélet alapjait. Az egymástól elválasztott, ám egymással együttműködni köteles hatalmi ágak elve értelmében az elnököt közvetlenül kellene választani. A közvetlen elnökválasztás egyáltalán nem mond ellent annak, hogy az államelnök a nemzet egészét és az ország egységét köteles képviselni. Sőt éppen a közvetlen elnökválasztás lehet az egyik megfelelő ellensúlya a pártok versengő küzdelmének – de ez a szerep összeférhetetlen a pártok általi jelöléssel illetve választással – amely megoldás óhatatlanul a pártok által felvállalt társadalmi részérdekek darálóját működteti az egyetemes, a nemzet és az ország egészét érintő alapkérdésekkel, alkotmányos elvekkel, nemzeti lét-érdekekkel szemben.
Tehát egymással összefüggő fontos kérdések a történelmi alkotmányosságunk elismerése és az államelnöki intézmény józan rendezése, a jelenlegi reprezentációs, pártoktól függő elnöki státusz módosításával.
Mi, e levél megfogalmazói, évek óta hangoztatjuk, hogy nem lehet az alkotmányosság problémáját az Unió karjaiba rohanva megoldatlanul hagyni, az Unióra, mint külső hatalmi tényezőre, bízni. Eddig nem kaptunk lehetőséget az Országgyűlés elnök asszonyától arra, hogy aggodalmunkkal megismertethessük, bár sok levelet küldtünk neki, sem az országgyűlés számos bizottságától, hogy véleményünket akár egyetlen alkalommal is elmondhassuk nekik, sem a jelenlegi államelnöktől, hogy meghallgatásunk révén magunkat is az általa reprezentált közösséghez tartozónak tekinthessük.
Egyelőre az ország olyan közállapotoknak „örvend”, ahol sem az uniós kételyeket, sem a magyar alkotmányossággal kapcsolatos problémákat ismertetni vagy rendszeresen tanulmányozni nem lehet semmilyen állami politikai fórumon, de még egyetemeken tanulmányi-kutatási céllal sem. A bármilyen eredetű, de ténylegesen létező, működő hatalmi önkény az alkotmányosság kérdését felvető kezdeményezésekkel, törekvésekkel szemben egyelőre zárt, totális rendszert tudhat magáénak. De ennek nagy az ára, az ország csökkent életképessége a következménye.
Felhívjuk figyelmüket, hogy ez tarthatatlan állapot! Tiltakozunk ellene a magunk részéről, sokak mások véleményét tudva magunk mögött.
Kérjük, hogy fontolják meg a közvetlen elnökválasztásnak és az alkotmányosság ügyének rendezését – most adva van a belső és külső politikai feltétel az első lépés megtételéhez, a közvetlen elnökválasztás bevezetéséhez, és legalább az alkotmány és alaptörvény közti különbözőség elismeréséhez.
Figyelemfelhívó levelünk szellemében meghallgatást kérünk ismételten, mint tettük 2002 novemberében a Magyar Országgyűlés elnökétől, alkotmányügyi, kulturális, oktatási és tudományos, külügyi, uniós integrációs, mezőgazdasági és önkormányzati bizottságaitól, és a pártfrakcióitól.
Bővebben: indokló melléklet
Budapest, 2005. június 5.
Fáy Árpád
Alkotmányossági Műhely és Fórom Társaság elnöke
Takács András
Szabad Magyarországért Mozgalom elnöke
Melléklet
Az alkotmányosság és az államelnök-választás ügyében írt 2005. június 5-i levélhez bővebben indokló mellékletként:
A hatalmi önkény egyik rafinált módja a fogalmi és értékrendbeli zavar keltése, jogi abszurditások törvényi, alkotmányos szintre emelése. Ennek ékes példája az 1949. évi XX. törvény, amit neveznek "sztálini alkotmánynak", és nevezik még ma is egyszerre a Magyar Köztársaság Alkotmányának és Alaptörvényének.
Az alaptörvény és alkotmány fogalmának összemosása nem egyedi megoldás a világon, de ez nem érv amellett, hogy helyes is volna, hogy jobb is volna, mint esetünkben a magyar történelmi alkotmány alapul vétele. A nemzeti lét kérdéseiben a világstatisztikákat alapul venni képtelenség. Minden egyedi, egyszeri létező kilóg a világstatisztikából. Tehát az sem volna megfelelő érv, ha a magyar történelmi alkotmány használata többlet költségeket eredményezne. Minden egyediség plusz költséget jelent, de a létezés elengedhetetlen feltétele.
A kérdés tehát nem az egyediség, hanem a működőképesség. A működőképesség szempontjából viszont erős a vélekedés, hogy a történelmi alkotmány íratlanul is kötelező, természetjogi erejű elveinek és az írott törvényi szabályozásnak a megkülönböztetésével sokkal közelebb kerülhetünk a társadalmi viszonyok alkotmányosságához, mint az alkotmány és az alaptörvény fogalmainak a nagyvilágban mégoly divatos összemosásával. A hatalmi önkény világából kitörni, a magyarság önszervező képességét óvni nincsen más lehetőségünk, különösen egy felfordulni ígérkező korszakváltás idején, mint az elérhető és igen biztos alkotmányos alapjainkra támaszkodva, oda visszatérve. Olyan, ha tetszik áthidaló, megoldást kell találni, amely segít a magyar alkotmányos hagyományhoz, mint biztos talapzathoz, jogfolytonos kapcsolatot találni egyrészt, másrészt pedig képessé tesz minket a mai kor sok tekintetben fejveszett túlszabályozási örvényeiben is eligazodni, megmaradni.
Tiszta szívvel és józan ésszel nem kérdőjelezhető meg a legalább ezer éves múltú alkotmányos tudatunk, annak fokozatos fejlődése, közjogi identitásunk sarokpontja, a Szent Korona közjogi intézménye, és az azon alapuló jogrendünk igénye. Ezt a sarokpontot igyekeztek a nyílt ellenállás megkerülésével több nemzedéken keresztül átértelmezéssel kiiktatni a magyarság tudatából: 1949-től mindmáig. Sajnálatos módon ebbe a sorba illeszkedett például Dr. Sólyom Lászlónak a 2005. május 29-én a Mindentudás Egyetemén elmondott előadása is.
A német, majd a szovjet fegyverekkel biztosított, és a szavak átértelmezésével látszólag „alkotmányossá tenni kívánt” megszállás és diktatúra, s az ilyen állapotokra jellemző társadalmi bénultság a mai napig tart, csak már nem a fegyvereknek, hanem a jog, éspedig az alkotmányától elszakított törvény erejének köszönhetően.
Közéletünket az állam, a hatalomgyakorlás teljes csődje fenyegeti. Ennek jellemzője az érvényesülő politikai, jogi, gazdasági (általában társadalmi) gyakorlatban a kettős mérce, az alapvető közjogi elvi kérdések szándékos elhallgatása vagy igen felületes megközelítése. A megtévesztés szándékával tudatosan primitív érvelés például a Szent Korona eszmével fémjelzett alkotmányosság és a feudalizmus közötti egyenlőség hazug állítása, vagy az alkotmányos viszonyokat ígérő demokrácia ideájának és a formális, adott esetben az alkotmányos alapoktól elszakított „jogállamiságnak” azonossá tétele. Szeretnénk leszögezni: minden modern diktatúra jogállam abban az értelemben, hogy a jog eszközét is használja az önkényuralom alátámasztására!
Ilyen leegyszerűsítő, a társadalmi identitást szándékosan romboló, figyelmen kívül hagyó, tehát züllesztő tevékenység fűződik a magyar alkotmánybíróság intézményéhez, annak Dr. Sólyom László elnökletével fémjelzett kezdeti és sorsdöntő szakaszában is. Az alkotmánybíróság védőpajzsot nyújtott számos elképesztő visszaéléshez, hogy azok törvényesen korlátozhatóak ne legyenek.
A XIX. században keletkezett fogalmakat kiforgatva a társadalmasítás jelszavával Magyarországon a II. világháború után a felszabadítónak, majd behívottnak (!), mondott megszállók előírásai szerint államosított, tehát e megszállók közvetett rendelkezése alá került javakat most más irányból „behívott” (!!!) idegeneknek kezébe adták - kiszorítva az ország, a nemzet nagy hányadát, ami a társadalmasítás eszméjének végső és jelenkori, egyáltalán nem orvosolt, elevenen ható arculcsapása.
Sok más megkérdőjelezhető fordulat mellett egyelőre még nem is tárgyalható a nyilvánosság előtt, főleg nem számottevő politikai fórumokon az, hogy az alapítványi és más eredetű kifejezetten közösségi, tehát a magántulajdonnal szemben nemhogy állami, de civil-társadalmi adakozásból eredő társadalmi tulajdonokat is privatizálták nagy mennyiségben a rendszerváltás címén – alkotmánybíróinak nevezett, de az alkotmányos elvekkel alapvetően ütköző jóváhagyással.
Dr. Sólyom László volt alkotmánybírósági elnök, jelenlegi államelnök-jelölt leginkább megtévesztő részérve az, amikor arról beszél, hogy az alkotmánybírók (az Alkotmánybíróság) a konkrét esetektől eltekintő "absztrakt tevékenységükkel" az összes jogszabály tartalmát határozták meg olyan erkölcsi értékek jegyében, amiket senki nem vonhat kétségbe. A részigazság, a tudatosan féloldalas részigazság hangoztatása a legbántóbb, mert nehezebben fedezhető fel féloldalassága, hiszen részben igaz. De egészében nem. Dr. Sólyom László ezzel a megfogalmazással elfedi, hogy az alaptörvény értelmezésére támaszkodó úgynevezett alkotmánybíróság kifejezetten az alapvető alkotmányos értékeket nem engedte érvényesülni a privatizációban, a politikai képviseleti rendszer kontrolljában, a szovjet megszállással fenntartott kommunista diktatúra legvéresebb kezű és legtöbbet ártó kiszolgálóinak megnevezésében, és közéletből való kizárásában. Hosszú sorban lehetne folytatni azokat a döntéseket, amikor az „absztraktság” csak a kontrollt nehezítette az alkotmánybíróság meghirdetett célját, azaz alkotmányosságot eltévesztő tevékenysége felett.
Meg kell jegyezni természetesen, hogy nem volt könnyű a magyar közéletet többségében váratlanul érő rendszerváltási folyamat középponti szereplőinek a helyzete. Ma már 15 év távlatából könnyebb kiemelni lényegi tévedéseket, károkozó lépéseket. De az akkori váratlanság, akkori felkészületlenség nem lehet indoka annak, hogy ma se fogalmazzuk meg a kifogásokat, hogy ma se keressük a korrekciók, helyesbítések lehetőségét, hogy azt a személyt nevezzük ki államelnöknek, aki megnyilatkozásai szerint ma sem fogja fel a történtek számos alapvető összefüggését, az alkotmányosságot csorbító sajátságát.
Mi kétségbe vonjuk az Alkotmánybíróság és Dr. Sólyom László nemzetépítő tevékenységét! Sok fontos állásfoglalásukban a nemzetek feletti európai és globális értékek, szempontok dominanciáját helyezték előtérbe a nemzeti létkérdésekkel szemben. Lehet, hogy ezzel a szemléletmóddal egyes részleteket illetően értékes észrevételeket tehettek a legkülönbözőbb helyzetekben, de hogy nem tekinthető alkalmasnak ez a szemlélet sem alkotmánybírósági elnöki, sem államelnöki székben, az eléggé egyértelmű. Ahogyan ennek a szemléletmódnak az érvényesítése végül is oda vezet, hogy alapjaiban megkérdőjelezi az alkotmánybíróság szerepkörét, az államelnöki szerepkört is kérdésessé teheti.
Alkotmánybíróság tagjai nem egyszer jelentették ki, hogy a jogi formalizmuson kívül nem kíváncsiak arra, hogy milyen szakmai, politikai, és így nemzetgazdasági ésszerűséget érvényesítenek, vagy tesznek lehetetlenné. Ez Madách Imre főművének falanszter jelenetében egy logikus kijelentés lehetne az elrettentés céljával. De felelős politikai szereplőtől, alkotmánybírótól semmiképpen nem fogadható el, hogy elutasítsa annak vizsgálatát, hogy az általa felügyelt szabályozás milyen következményekhez vezet a gazdaságban, politikában, kultúrában, a társadalmi élet bármely területén. Ugyanis éppen az alkotmány a híd a modern társadalom pozitív jogtechnikával szabályozott intézményei és a társadalom élete között.
Olyan légkört igyekeztek legitimálni az alkotmánybíróság részéről, amelyben a föld szabadforgalmú tőkejószágként értelmezhető és nem az ország elrablását jelenti, hanem úgymond az európaiságunk bizonyítékát - ami csak komolytalan viccnek, de inkább a nehezen korrigálható kártétel és az áldozatok gúnyolásának tekinthető. Külön kérdés, hogy tudatlanságból, korrupt önérdekből vagy általuk el nem hárított és szóvá nem tett külső erőszak hatására tették, amit tettek. Azonban a természeti erőforrások elvonását a nemzettől az ENSZ rendelkezései is tiltják. Az alkotmánybíróság mégsem szólalt meg, mert az alaptörvény erre nemzetközi szerződés esetében nem hatalmazta fel? Ha így van, akkor is a jelen közjogi állapot csődjéről kell beszélnünk.
Az alkotmányos elveket felülírni hatalmi erővel olyan, mint a szorzótáblát átírni hatalmi kívánságra. S hogy a szorzótáblát elvileg se lehessen visszaigazítani, a 2x2-ről senki se mondhassa, követelhesse, hogy megint 4 legyen, az alkotmánybíróság rendelkezett: a 25/1999.(VII.7.) határozatában, hogy "az Alkotmány módosítására irányuló kérdésben választópolgárok által kezdeményezett népszavazásnak nincs helye" - dokumentálta tehát, hogy ma Magyarországon jogállami keretek között többpárti diktatúra van, mert a parlamenti pártok viszont minden további nélkül 2/3-dal bármire (BÁRMIRE) módosíthatják az alkotmánynak nevezett alaptörvényt.
Nem túlzás, nem esztelen feltűnéskeresés, hanem a lényegi folyamatokat megjelenítő minősítés az, ha a szónak nemzetközileg is definiált "genocidiális" értelmével illetjük azt a folyamatot, amelynek egyik katalizátora a társadalom ön-szabályozásában az Alkotmánybíróság volt.
A magyar alkotmányos hagyomány nem létezőnek tekintése (hazudása), és helyette valami sosemvolt primitív magyarság-kép elhintése, a Rákosi által erőszakolt „írott alkotmányt”, mint előrelépést beállítani, nem csak nevetséges, de megcsúfolása államiságunknak is. Ezt a Rákosi-Sztálini „vívmányt” működteti az alkotmánybíróság mindmáig. Ennek a történelmi, megalázó képtelenségnek a még tovább vitele, folytonos igazolása nem csak szakmai tévedés, hanem politikailag elfogadhatatlan, nemcsak múltunk megtagadását jelenti, hanem minimalizálja jövőbeli boldogulásunk esélyeit, mert szétszórja az ország, a magyarság anyagi szellemi, és identitásbeli javait.
Tehát nem lehet kerekasztalra és egyéb megállapodásokra hivatkozni, amikor az alkotmánybíróság szerepét kell megítélni. Egy rossz megoldást mindig lehet javítani, s javító törekvés sok mindent helyrehozhat. De a rossz megoldáshoz való ragaszkodás további tragédiához vezethet. Az erősen kifogásolható alkotmánybíróság egykori elnökének államelnöki jelölése önmagában természetesen jó megoldás is lehetne, ha tőle az általa alaposan megismert hibás megoldások kijavításának kezdeményezése volna várható. De erre semmi jel sem mutat.
Tehát a probléma komolyságát hangsúlyozandó még egyszer térjünk rá vissza: a természeti és társadalmi erőforrásoknak a társadalomtól való elvonása, és ezzel a társadalmi lét felszámolása (lezüllesztése kulturális, gazdasági, politikai és minden más téren), törvényi szervezettségben és ezen túlmenően tudatos, úgynevezett alkotmánybírói egyetértéssel – már több mint szerencsétlen sors, ez csak a társadalom életképességének szándékos rontásaként, szándékos népirtásnak tekinthető (a nemzetközi egyezményben foglaltak szerint is).
Ami pedig a genocidium szavának leszűkített, esetleges értelmezésére vonatkozó kétségtelen erőfeszítéseket illeti, ahhoz is áldását adta az alkotmánybíróság, ahelyett, hogy fellépett volna ellene. Ez a leszűkített, szűk csoportérdeket szolgáló, ráadásul militáns hangvételű értelmezés ugyanis az ország egészét érintő jelenlegi katasztrófa nevén nevezhetőségét, tárgyalhatóságát nehezíti meg, akár tudatos előkészítésnek köszönhető, akár a véletlen folyamatok következményének. De mindenképp elfogadhatatlan, hogy alkotmánybíróság elnöki székében valaki ilyet ne ismerjen fel, és ne lépjen fel ellene. Mi várható tőle államelnöki székében?
Dr. Sólyom László olyan fogalmakat ismer és használ többé-kevésbé helyesen, mint "absztrakt", ám a magyarságot változatlanul nemlétezőnek tartja, mert különben foglalkozna - "szóba állna" - a nemzet államalkotó akaratának nevezett magyar alkotmány dolgával. Dr. Sólyom László pont olyan felelőtlen értelmiségi a magyarsággal szemben, mint volt Göncz Árpád, aki államelnökként jelentette ki, hogy a magyarság fogalma üres fikció. Az alkotmánybíróság szereptévesztésének is köszönhető, hogy Göncz Árpád államelnökként efféle vicceket engedhetett meg magának nagy nyilvánosság előtt (ha írói munkássága részének tekintjük, akkor is erős kijelentés, de ő egy meglehetősen elmérgesedett hazai közhangulatban ragadtatta el magát, hogy ilyen kijelentést tegyen nagy nyilvánosság előtt, és azért azóta sem követte meg a magyarságot, az országot).
Dr. Sólyom László nemhogy azt keresné, miként viszonyuljunk a magyar nemzet identitásának sarokpontját képező alkotmányos hagyományunkhoz vagy a nemzet-fogalomhoz, annak milyen alkotmányos értelmezései voltak a magyar közjogi vitákban, netán mi a köze a nemzetfogalomnak a magyarság alkotmányos létéhez, hanem valami üdvtanként arról értekezik államelnök-jelöltként a tv-ben, hogy miként fércelte össze maradék-elven és alkalomszerűen legkülönfélébb mozaikokból azt a közjogi blokk-épületet, amit modern magyar alkotmányként igyekeznek eladni számunkra.
Rendkívüli jelentőségű az államelnöki poszt akkor is, ha az nyíltan a pártformációk foglya, túsza, bábja. Akkor is, ha magyar alkotmányos legitimitása nincsen, akkor is, ha bevallott célja, hogy valami gőzleeresztő szelepként funkcionáljon a kormány és a parlament túlkapásainak enyhítésére. Ám ennek ellenére nem egy meghasonlott, népével minimális szolidaritást, az érte való kiállást elutasító, kifürkészhetetlen elit-csoportok foglyaként funkcionáló jogászra kéne bízni a nemzet és az ország jelképes egységének képviseletét, a magyar történelmi alkotmányhoz kötődő legitimitás legkisebb igénye nélkül. Mert ha a történelmi alkotmány a nemzet akarata, akkor az alkotmány semmibe vétele a nemzet semmibe vétele, és a nemzet itt a politikailag tudatos nép, amelynek alkotmányos hagyománya van határoktól és a világ legvégére üldöztetésétől függetlenül! Miközben a köztársasági elnöki poszt a nép által tisztelt és fontosnak tartott tisztség, dr. Sólyom László gyakorlatilag másfél évtizeddel a szovjet csapatok fizikai kivonulása után is tevőlegesen eltagadja államiságunk fundamentumát, a Szent Koronát, és az ahhoz kötődő nemzet-, állam- és jogtudatunkat, fenntartva ezáltal a közjogi rendkívüli állapotot.
Felhívjuk a magyar közvélemény és azon belül a Magyar Országgyűlés elnökének és tagjainak figyelmét, hogy legalapvetőbb közjogi feladatuk 61 év után a közjogi békeállapot helyreállítása volna az önkényes hatalomgyakorlás újabb komisszárának kinevezése helyett (és ez a jelző meglepően nem lehet sértő, amikor az Unió élén is komisszárok állnak). Mégis erős a kifejezés? Mások lelkiismeretébe nem láthatunk bele, tehát dr. Sólyom László személyes lelkiismeretét, jóindulatát kétségbe nem vonhatjuk. Azonban az alkotmányosság és az államelnöki szerepkör rendezésének halogatása kiélezi szükségképpen fenntartásainkat – a halogatásban döntő pozíciókat vállaló személyekkel szemben is. Dr. Sólyom László nem a magyar történelmi alkotmány elismerésének a híve, nem várható tőle alkotmányossági viszonyaink javításának kezdeményezése, hanem éppen ellenkezőleg, a probléma további elfedése tűnik valószínű ténykedésének – amely valószínűséget csak felerősíti az államelnök pártfüggő választási mechanizmusa.
A "rendszerváltásnak" nevezett 1990-es fordulat óta eltelt másfél évtized tapasztalatai arra figyelmeztetnek mindannyiunkat, hogy a tényleges, történelmi alkotmány elismerése, az alkotmányos viszonyok helyreállítása nem pótolható semmi mással:
- különösen nem szakszerűséget sugalmazó felelőtlen szómágiával,
- nem pótolhatók életellenes definíciók megtévesztő hangoztatásával (mint például: az emberi jogok forrása az állam önmegtartóztatása),
- és nem pótolhatók technikailag az alkotmánynak átkeresztelt alaptörvénnyel, egy hatalmi érdekből bármikor átalakítható okmány révén (bőven volt erre példa az utóbbi 15 évben is, egészen a kierőszakolt uniós szavazás dátumának beleiktatásáig).
Szeretnénk felhívni a figyelmét mindenkinek, hogy a következő lépések megtétele előbb-utóbb be kell hogy következzen:
1. Az alaptörvényből annak - az egyébként sztálini időszakot átmentő - mondatnak a törlése, miszerint a magyar alkotmány nem más, mint az alaptörvény. (szó szerint: 1949. évi XX. törvény, a Magyar Köztársaság Alkotmány - XV. fejezet Záró Rendelkezések 77. § (1) Az Alkotmány a Magyar Köztársaság alaptörvénye.) Ugyanis ahogyan a rendelet nem azonos értékű a törvénnyel, a törvény nem azonos értékű az alkotmánnyal.
2. Az alaptörvénynek - a legegyszerűbb esetben - ki kell mondania egy új paragrafusban, hogy elismeri a magyar (történelmi) alkotmányt, annak hagyományát és alapvető normáit, közösségi, közjogi identitásunkat meghatározó voltát. Ez annyit jelent, hogy ezután semmilyen alaptörvényi vagy törvényi, rendeleti, egyezményi, stb. előírásra hivatkozva nem lehet gátolni az alkotmányos viszonyok rendezését.
3. Ezek után következhet a konkrét megoldás kiválasztása arra, hogy miként kell az alkotmányt, a jelen kornak megfelelően érvényesíteni - ami történhet alkotmányozó nemzetgyűlés vagy más testület keretében is
4. Fentiekből az következik, hogy alkotmányos erővel csak olyan nemzetközi egyezségek köthetők, ismerhetők el, amelyek az alkotmányos elveinket (azaz magyarságunkat és európaiságunkat) nem sértik. Mindabban az ügyben, amelyben a tényleges magyar alkotmány (amely a mintegy 800 éves európai alkotmányosság egyik ága) tisztelete nem érvényesül, alkotmányos illegitimitással állunk szemben. Mint például a most esedékes államfőválasztás esetében is.
Budapest, 2005. június 5.
Fáy Árpád
Alkotmányossági Műhely és Fórom Társaság elnöke
Takács András
Szabad Magyarországért Mozgalom elnöke