(A második lakiteleki nyilatkozat üdvözlése - felnőni az első nyilatkozat első szavához...)
Fáy Árpád, 2005 május 17.
-----------------
"Hódítsuk vissza Magyarországot! Budapest-Lakitelek 2005. április 7. Bíró Zoltán s.k. Csoóri Sándor s.k. Csurka István s.k. Fekete Gyula s.k. Für Lajos s.k. Kiss Gy. Csaba s.k. Lezsák Sándor s.k. " - szól a II. lakiteleki nyilatkozat nyilatkozat aláírása.
A szerzők minden keserűségük ellenére kijelentik, hogy: "a magyarságnak vannak erői, szellemi és erkölcsi tartalékai, melyeket lehet mozgósítani…". Legyen igazuk. S hogy ne páholyból nézzük az események sorát, mint nézők, akik fogadásokat kötnek, de nem vállalnak részt a küzdelemben, próbáljuk meg értelmezni a jelen helyzetet, a II. lakiteleki nyilatkozathoz vezető okokat.
Az 1987. szeptember 27-i "első" nyilatkozat első szava az volt, hogy "A magyarság". Ez egy nemzetben gondolkodó, a nemzet sorsáért aggódó felhívás volt. Miért nem élhettük meg az elmúlt 18 évet sikerként? Miért nem következett be a magyarság lelki és anyagi felvirágzása ez idő alatt, saját határainkon belül sem?
„A magyarság a rendszerváltozás óta mélyülő erkölcsi válságban él. Ennek egyik csúcspontja (helyesebben mélypontja) volt a decemberi népszavazás.” – olvasom egy elvetélt köszöntés összeállt kulcsmondatát. Talán innen folytassuk: Valahogy kettéváltak a nemzet, a magyarság gondjai és a formailag többpárti választásokon hatalomhoz jutott kormányok törekvései. Ketté hasadt a magyarság mint közösség, mint sorsközösség, mint értékközösség, mint szolidáris közösség, mint a jövőjét formálni kívánó tettrekész, öntudatos közösség léte, létszükséglete, lét-igénye és a megformált hivatalos intézmények rendszere a pártoktól kezdődően az államapparátuson át a gazdaságig, a sajtóig terjedően. E kettéhasadt állapotban elakadnak a jószándékú, a szükséges, a tisztességes, az eredményre vezető folyamatok, és olyan veszedelemmel, félelemmel találjuk szembe magunkat, hogy a magyarság kulturális, gazdasági, politikai genocídiumban él, hogy a magyarság létét fenyegeti minden intézményesült megoldás, legyen az határon inneni és határon túli, legyen az Európát vagy a világot átfogó rendszer.
Az értékválság káoszában az egyén és a közösség a média kiszolgáltatottja. A magyarsággal szemben hol szűk csoportérdeket hol megfoghatatlan általánosságokat kettős mércével meghivatkozó ellenséges média ölelésében nincs lehetőségünk semmiféle polgári, demokratikus hétköznapok megélésére, szóba sem jöhet a hatalmi ágak, bármiféle állami tevékenység érdemi ellenőrzése, az állami és nem-állami monopóliumokkal, nemzeti létünktől külön érdekekhez való tudatos, önálló viszonyulás, a monopóliumokhoz fűződő viszony általunk kezdeményezhető alakítása nélkül.
Ha igazság van az előbbi mondatban, akkor a hivatalos hatalmi szervezetek vezetői ezt a mai kiszolgáltatott helyzetet passzívan elfogadva nem a nemzet érdekeit szolgálják (mert arra fizikailag nincsen lehetőségük?), tehát nemzetellenes politikát folytatnak (mert másnak a legalizálására eszköztelen, formális, üres hatalmi pozíciójukból nincsen is lehetőségük?), s ilyen körülmények közt - szinte természetes - nem működik a társadalom immunrendszere, védekezési mechanizmusa elsorvadt, ha éppen nem vesztes, nehéz időszakban az elképzelt győzteshez törleszkedési mámorban „tudatosan még tovább sorvasztották”.
Mindennek eredményeképpen azonban nemcsak nemzeti identitásunkban sérülünk, hanem széles, sokmilliós réteget tekintve kerülünk méltánytalanul nyomorult, még kilátástalanabb helyzetbe (mert a nemzeti létünk az életünk, élet-képességünk szerves alkotó eleme). A mindennap hangoztatott indoklás szerint nincs több, anyagilag nem futja többre, ha nem termel többet az ország, akkor nem élhet jobban. A valóság az, hogy a XX. század szervezési teljesítményeit magunk mögött tudva elfogadhatatlan a nyomor indoklása a természeti erőforrások hiányával. Természeti erőforrásaink mennyiségét tekintve nyomorral itt nem kellene számolnunk. Csakis magunknak, csakis elégtelen társadalmi állapotunknak tulajdoníthatjuk sanyarú sorsunkat. Sanyarú sorsunk ellen csakis magunk tehetünk lépéseket.
Ha pedig nem szándékos önrombolás az oka bajainknak, ha kifosztásunk tudatos uzsorának köszönhetjük, akkor azzal kell megvívnunk. Az önálló nemzeti cselekvés igényét nem szabad elvessük.
Fel kell oldani azt az ellentmondást, amely a magyarság létérdeke, létfeltételeinek szükségessége és a falanszter módjára szenvtelen, rideg, a magyarság léte iránt idegenül érzéketlen hatalmi intézmények között feszül. Ez az ellentmondás, ez a lehetetlen állapot megviseli mindennapjainkat, fékezi gondolatainkat, tompítja érzéseinket. Ennek az ellentmondásnak a léte folyamatos erkölcsi válságot eredményez.
A magyar társadalom minden bajának ez az erkölcsi válság, pontosabban ez az erkölcsileg elviselhetetlenné váló meghasadtság a legfőbb forrása. Mindannyian tudjuk, érezzük, hogy nem valóságos szűkösség az oka a testi-lelki ínségnek. Fel kell hogy ismerjük, hogy ez a válság felelősséget rak minden közszereplő vállára, beleértve a maguk szerepkörében a választásokon résztvevőket és arról elmaradókat is. A magyarság erkölcsi, szellemi tartalékai akkor nyilvánulhatnak meg, ha elfogadást nyer széles körben, hogy az erkölcsi felelősség, illetékesség alól nincsen sem egyéni sem közösségi, sem bármilyen elitet megillető, sem a kiszolgáltatottsággal magyarázható kibúvó. Az erkölcsi felelősség életünk elszakíthatatlan része. Ebből a kiiktathatatlan erkölcsi felelősségből következik, hogy meg kell találni a dolgok azon vetületét, a társadalmi kérdéseknek, a szakszerű szabályozásnak azokat a pontjait, ahol a közösség beszámoltathatja a szakbürokráciákat.
Erkölcstelent, árnyszerűen lopakodó de tényleges genocidiumot nem lehet a szakbürokrácia ürügyei mögé rejtetten igazolni, és ilyen indoklást nem szabad elfogadni!
A rendszerváltás eddigi folyamatának egyik legfontosabb tanulsága az volt, hogy a pártok rendszere nem alkalmas a társadalom legalapvetőbb, legáltalánosabb kérdéseinek kezelésére. Ember-ellenes, emberiség ellenes, vagy szűkebben "csak" a magyarság genocidiumát, akár önfelszámolását eredményező tettekre semmiféle eseti, manipulált vagy véletlen többségi döntésnek nincsen joga.
Az embertől, az emberi léttől, az élettől elszakadt mechanizmusokat felül kell bírálni, ki kell egészíteni, kompenzálni kell, "kézbe kell venni", vissza kell utasítani ezek végzetszerű elviselésének szorgalmazását.
Az erkölcsiség vállalása jó kiindulási pont. Az erkölcsiséget (a közösség erkölcsiségét) a pártok automatikusan belesimulva a párt-vetélkedésbe nem tudják minden határon túl érvényesíteni, figyelembe venni (különösen ha strukturális helyzetük logikáját nagy buzgalommal vakon követve az egyetemes erkölcsi parancsokkal szemben feltétlen társadalmi rész-érdekeket, csoportérdekeket igyekeznek elfogadtatni – például a hatalmilag ugyancsak rész-érdekek által ellenőrzött /meghamisított/ sajtónyilvánosságot mint modernséget, felvilágosultságot, demokráciát, értékpluralizmust – és ha már a csőd nyilvánvalóvá vált, akkor külső szakértelemhez és hatalmi erőhöz fordulnak segítségért).
Az elmúlt másfél évtizedben kialakult, formálisan pártokra építkező (pártokat felmutató) állami struktúrát egy torzónak, egy immár bizonyítottan hiányos konstrukciónak kell tekintenünk.
A "lakiteleki atyák" második nyilatkozatát üdvözölve fel kell tehát hívni a figyelmet arra, hogy az "első nyilatkozat" nem pártot alapított, nem a kis Magyarországon belül egy parlamenti frakciót akart alapítani, amely kellő intrikával a jobb és baloldal között kergethető, olcsón megvesztegethető, amelynek identitása praktikus (megbízásos) alapon váltogatható. A lakiteleki atyák első nyilatkozatukkal nem egy bármilyen körülmények között befolyásra éhes lobbicsoportot akartak kialakítani.
Most, a második nyilatkozat idején, annak kritikai megállapításait visszafogott megfogalmazásában is alapvetőnek tekintve, fel kell hívni a figyelmet, hogy a párt-rendszer torzóját korrigálni kell, ki kell egészíteni. A magyarság ügye nem függhet a magyar parlamentben erőszakos és a magyarsággal szemben bevallottan érdektelen, közömbös vagy éppen ellenérdekelt csoportok taktikájának ügyességétől. Általában vett ember mivoltunkat, egyéni és közösségi személyiségünket magyarságunk révén tudjuk megélni. A magyarság ügye emberi mivoltunk szükséges feltétele, ezért nem lehet szerencsejáték tétje, amit vagy elvesztünk vagy nem, amit vagy elvesznek vagy nem. Ki kell emelni ebből a fékevesztett, csak részérdekekben gondolkodni tudó mechanizmusból. Illetőleg ezt a mechanizmust a magyarság eszközévé kell tenni. Ezt a politikai rendszer torzót le kell cserélni, vagy ha az nem megy, ki kell egészíteni.
El kell ismerni korábbi nemzedékek áldozatvállalásait, küzdelmeit, meg kell teremteni a ma élők szolidaritásának feltételeit, és meg kell alapozni a következő nemzedékek életét.
A pártpolitikában a párttá vált MDF lelkiismeretesebb tagjai is 15-20 éves terveket szőttek a 90-es évek derekán. Ez kevesebb mint egy nemzedék. Ezen a szinten nem lehet "a magyarság" létkérdéseit tárgyalni.
A párt-mechanizmus darálójába préselt privatizáció, földkérdés, magyar-magyar kapcsolatok és számos további ügy a teljes lehetetlenüléssel fenyegetnek. Ugyanakkor a kívánatos erkölcsi alapállás érvényesítéséhez kevés a kijelentés. Rá kell mutatni az intézményi válságra, a nemzeti szempontú működés képtelenségére, annak teljes mélységét fel kell tárni - de csak érdemi megoldásra törekedve szabad emberek figyelmét felkelteni, egyetértését, sőt együttműködését elvárni.
A nemzeti lét reorganizációjára van szükség (mint történelmünkben már nem egyszer). A sodródás hamis látszattal való elfedése kártétel: a lehetetlen cselekedetek szorgalmazásával éppúgy, mint a cselekvésről való teljes lebeszéléssel. A látszat korszakában a valóságos létezésre kell törekedni a helyzetünk megértésében és elszánt cselekvésünkben egyaránt. Nem válhatunk szomorú Pinocchio mesefigurákká a játékváros színes díszletei közt, hatalmas szamárfüleket növesztve.
Az egyes szavakra önmagukban nem támaszkodhatunk. Azok eróziója szélsebes. Lecsapnak rá zsákmányéhes szókoptatók. „Nemzeti” a kulcsszó? Kis ellenkezés után széles hullámban lesz nemzeti közép, nemzeti szalag, nemzeti szóvirág, s aki mondani akar valamit, belesüllyed egy hangzavarba, ahol nem lehet különbséget tenni értelmes és értelmetlen, hazug és téves és jószándékú és fontos állítások között. Bábeli nyelvzavar-üzemi futószalagján tátoghat, aki mondani is akart valamit.
Ha mégis rád figyelnének, bármi lehet a neved, még ötvenet ásnak elő valahonnan, akikre sosem figyeltek volna, de most fontos hogy ők szélhámos bezinkutasok, hogy morogtak a kalauzzal, hogy hasonlítanak rád, hogy nem hasonlítanak rád, hogy jobbak, hogy rosszabbak. Bármi az eredeti javaslatod, átütő nem lehet, mert egy szóval kiegészítve vagy a címszavakat más sorrendbe téve tucatnyi szélhámos, megbízott, ellenérdekelt vagy éppen tudatlan kezdeményezés viszi el a figyelmet. S mégsem csak a feladás az egyetlen lehetséges megoldás….
A nemzeti közösség erkölcsének vállalása mellé kell a szavak jelentésének elmélyült pontosítása. Fel kell venni a versenyt a csigalassúsággal ugyan, de mindent elborító értelmetlenítési áradattal.
Ne hagyjuk, hogy betemessen minket ez a förtelem.
Nemzeti hívószó, nemzeti politika, nemzeti lét a politikai nyilatkozatokban? Pontosítsunk.
1) A nemzeti lét emlékeinek ápolását (régészet, irodalomtörténet stb), a nemzeti léttől függetlenül
- e felfogás szerint a politikában a nemzeti hívószavak használata kizárólag a választók tudat alattiját megérintő, a szimpátiáját felkeltő törekvés eszköze. Nemzeti lét problémája e megközelítésben fel sem merül, mintha dórokról, régi latinokról beszélnénk, vagy egy futballcsapat szurkolói táboráról.
2) a nemzeti lét erodációjának fékezése, érzéstelenítése
- ez a szemlélet a politikában ugyancsak nemzeti hívószavak használatát jelenti, részvéttől vezérelt valós cselekvésre törekedve, de nem célja a nemzeti létért való erőfeszítés. Példaként egy humánus megszálló részéről logikus, sőt hozzá viszonyítva „emberséges” hozzáállás, amelyet enyhébb megítélés illethet, mint ha dúvad módjára ugyanő folytatna fizikai terrort.
3) a nemzeti erodáció megállítása
- e célkitűzéssel a politikában nem tekinthető üres hívószónak a nemzeti hivatkozás, hanem a cél megjelölésének, hogy a nemzeti létet fenn kell tartani legalább a jelenlegi szinten, amíg és ahogy a körülmények engedik (idegen megszállás és terror esetén sokak által vállalt minimum-feladatként elismerésre méltó hozzáállás a megszálltak oldaláról)
4) végül érdemi, életképes, valódi nemzeti politikának
- azt lehet nevezni, amely a nemzeti lét reorganizációjára törekszik, az egészséges életképesség helyreállítására.
Ez utóbbi törekvés, a magyarság életképessége helyreállításának jegyében fontos hangsúlyozni, hogy Lakiteleken az "alapító atyák" eredetileg nem pártot alapítottak (hogy egy részérdekként jelenítsék meg a nemzeti érzület emlékét, szorgalmazva a nemzeti érzület kíméletét), hanem mozgalmat kezdeményeztek az egész magyarság érdekében (tehát a magyarság életképességének helyreállításáért), amit az egyébként széles körben tisztelt és bizonyára jó szándékú "Antallék" csavartak ki a kezükből „reálpolitikára”, „reális erőviszonyokra” hivatkozva, "korszerűség" meg "európai színvonal", "társadalom-szervezési szakértelem" és sok hasonlóan csillogó jelszóval. A felszínen alig érezhetően széles sávon csúszkált a „nemzeti politika” értelmezése.
Mára bebizonyosodott, hogy a pártpolitikai rendeződés, betagozódás döntő hatással volt a „reális nemzeti politika” mibenlétének értelmezésére. Önmagában ez a párt-rendszer nem adott (nem adhatott?) választ, megfelelő módszert valamennyi alapvető társadalom-politikai kérdés kezelésére.
A második nyilatkozat egyik fontos mondata: "A nemzeti vagyon döntő hányada külföldi érdekeltségek és hazai spekulánsok kezére jutott. E vagyon maradékát - például a termőföldet - most akarják kiárusítani. Az ország eladósodása ismét veszélyes méretet öltött, az adózó magyar polgár nem láthatott elszámolást sem a felvett hitelekről, sem a privatizációs bevételekről." - Nem először a történelemben. Nagyon hasonló volt az Aranybulla időszakában a helyzet, a Rákócsi felkelést megelőző korszak, az 1848 előtti évtizedek állapota, a kiegyezést követően a XIX. század vége. A XIX század végén általánosan az uzsora fogalmával jelölték azt a folyamatot, amikor látszattörvényességgel, látszatpolitikával támogatva vették el a társadalom meghatározó hányadának életfeltételeit, sőt reményét a jobb jövőre. Az elmaradt magyar vidékkel és a z elbizonytalanodott törvényességgel helyezték szembe már akkor is a modernizálódás jelszavát – az uzsorások. Mondván, hogy nem a törvényt kijátszó uzsora a nyomor oka, hanem az elmaradottság. A kétségtelen technikai, szervezettségi elmaradottság tényéből formáltak érvet a törvényesség megkerülésére, a helyi nyomorba döntés eltűrésére úgy, hogy kivezető megoldásnak a tömeges kivándorlást ajánlották és segítették meglepő hatékonysággal. A modell, a folyamat működött, függetlenül attól, hogy mennyire volt tudatos bárki részéről. A modell nem hozott megoldást, hanem romba döntötte a kárpát- medencét.
Ma is ezzel a rémképpel kell szembenéznünk úgy a határon túl, mint határon innen. A tényleges és alapvető társadalom-szervezési feladok felismerését, alapul vételét megkerülve pótmegoldásokat keresünk, fogadunk el, hallgatunk az uzsorások kórusára, széttárva karunkat a megzavarodottak tehetetlen pánikját tapasztalva, megspórolva az önszervezés fáradtságát, feladva a nemzeti lét maradékát is, nemhogy az újjáéledő nemzeti létért való küzdést.
Akkor rendült meg, akkor csúszott a legnagyobbat a lakitelekiek ügye, célja, szellemisége, amikor a magyarság egészét tekintetbe vevő alapok rendezése nélkül bólintottak rá az úgynevezett "párt-demokráciára" (amiről akkor talán még nem volt látható súlyosan deformált torzó volta).
A megoldáshoz nagyon lényeges kimondani a válságot, a lakiteleki atyák erkölcsi súlyával. Üdvözöljük ezt a tettet, és várjuk, szorgalmazzuk a megfontolt, eltökélt folytatást.
Túl sokat nem várhatunk senkifia vezértől. Most az erkölcsi alapállás kinyilvánításán túlmenően az elméleti tisztánlátással is meg kell próbálkozni:
Miként kell korrigálni, kiegészíteni az eddigi folyamatokat?
- Milyen további struktúrális lépésekkel kell a magyarság számára élhetővé, életképessé tenni a "demokratikus több-párt" rendszert?
- Felsőházat kell létre hozni? Milyen funkcióra? Kommunista idők lenyomatát őrző szakszervezetekkel és ál-civil szervezetekkel az unióban sem megyünk semmire. Alapvető dilemma, hogy mire kellene egy következő, kiegészítő második parlamenti kamara? A második kamara funkciója miben különbözne az elsőétől, és miként egészítené ki azt?
- Egyelőre nincsenek kész válaszok.
Meg kell szabadulni a nevek, címek, a könnyű patyomkin-megoldások csábításától. Hogyan lehet tényleges nemzeti fennmaradást, más szóval (mert nekem ez a két ügy elválaszthatatlan egymástól) elérhető alkotmányosságot teremteni a magyarság számára? Hogyan lehet egy alkotmányos hidat építeni a magyarság és intézményei közé, hogy a magyarság intézményeit vezetők, befolyásolók jobb- és baloldalon egyaránt felfogják, vállalják az olyan ügyek súlyát, mint hogy: a termőföld nem tőkejószág? Hogy az ország lakossága nem "bennszülött", nem "piaci vásárlóerő", hanem elsősorban személyiségét megélni jogosult magyar (európai) identitású ember (Isten képmása), akinek a hétköznapi életben elidegeníthetetlen joga van a természeti és társadalmi erőforrásokhoz – mind természetes személy mivoltában, mind közösség alkotása révén? Elidegeníthetetlen joga van hozzájuk, mert ezen erőforrásoktól való elzárása emberi minőségét sértené (a nyílt rabszolga szerződés pedig még tilos).
Tehát a fennkölt és üdvözlendő erkölcsi alapállás kinyilvánítása után nem kerülhető meg annak megoldása, napirenden tartása, a következő nemzedékek számára is kezelhetővé tétele, hogy a társadalom, a magyarság maga felelős azon "játékszabályokért", amelyekkel biztosítja közössége számára a természeti erőforrásokat (föld, víz, levegő és egyéb alapvető természeti életfeltételek) - ezáltal kizárja azok tőkeként való kezelését, valamint biztosítja a társadalmi erőforrásokat a szerzői jogok, a méltányos lét- és munkamegosztást lehetővé tevő hitelrendszer és számos további részterület olyan szabályozásával, amely a közösség létéért felelősséget érző erkölcsiséget képes alapul venni.
Hogy a csalárd szerződés, rendszerváltás semmis akkor is ha a parlament épületében bólintottak rá? Vagy Brüsszelben, vagy a Holdon, netán a marslakók kívánalmára? Alapvető kérdés. Hogy enyhe kifejezéssel erkölcsi fogyatékosok legfőbb tisztségekre nem nevezhetők ki? Lehetne normális esetben másként is? Hogy a városi hajléktalanság vagy a tömeges vidéki elnyomorodás eltűrése a magyarság elleni genocid politikai merénylet? Tessék kimondani! És folytatható hosszan a sor.
Miben nem volt legitim az 1990-es választást előkészítő kerekasztal?! Tételezzük fel a jószándékot a résztvevőiről. Azonban eltelt évek sora bizonyítja, hogy nem lehet eltekinteni attól a megállapítástól, hogy mind a résztvevők személyes képességeit, felkészültségét tekintve, mind társadalmi megbízatásukat tekintve nem volt felhatalmazásuk arra, hogy a magyarság rehabilitálása, újraéledése helyett a több-kevesebb kábítással kíméletessé tett jegelés, ha éppen nem direkt felszámolás, csitított, lopakodóan lassú, de kérlelhetetlen nemzeti genocidium folyamatait alapozzák meg a látszat párt-rendszer torzóját útjára bocsátva.
Például a tényleges magyar alkotmány (a történelmi alkotmány) elismerése sem oldana meg mindent varázspálca szerűen. De lehetővé tenné a töprengést, gyümölcsözővé tehetné a kiút keresését. Legalább felvetné a megoldandó kérdések dimenzióit, valós súlyát, jellegét. Nem lehet kellő mértékben hangsúlyozni, hogy rövid távon mekkora jelentősége van a 2006-os választáson annak, hogy melyik párt-csoport nyeri a választásokat. És nem lehet eléggé hangsúlyozni azt sem, hogy a lakiteleki első nyilatkozat nem párt-alapító nyilatkozat volt. Valószínűleg a párt-kérdésnél sokkal szélesebb horizonton kell eligazodást keresni, valószínűleg nem lehet megkerülni a nemzeti lét érdekében a leglényegibb szervezeti kérdésekkel a szembesülést.
A kerekasztal szemléleti távlata az 1940-es évek második felében keresett igazodási támpontokat. Sok tekintetben ez alkalmas választás lehetett. A magyarság létkérdéseit illetően azonban nem. Az alapkérdésekben ez a választás (jószándékot feltételezve) elhibázott lépés volt. Amint elhibázott lépés volt kizárólag a többpártrendszertől remélni minden bajunk orvoslását. Súlyosan elhibázottnak bizonyult, de nem volt érthetetlen lépés. Még az országban tartózkodott a Vörös hadsereg. A közvetlen fájdalmat az egypártrendszer még elevenen élő mindennapi sérelmei jelentették. De ha csak ez lett volna a lakiteleki első nyilatkozat tárgya, akkor más szóval kezdődött volna. Annak a nyilatkozatnak az első szava az volt, hogy: „Magyarság”. Fel kell nőnünk a feladathoz, az első nyilatkozat első szavához kell igazítanunk szemléletünk horizontját. Az egy nagyon jól eltalált, fontos indítás volt.
[1] A jelen levél eredetileg egyesületi közösség számára készült, hogy üdvözlettel és kritikával illessék a lakiteleki második nyilatkozatot. Azonban mind a terjedelmet mind a mondanivalót illetően az illető közösség nem tanúsított olyan aktivitást, hogy közösségi véleménnyé érlelhette volna az első fogalmazást - ezért mint személyesen aláírt levelet küldöm a lakiteleki nyilatkozat szerzőinek a jelen fogalmazást – FÁ.