From: Fáy Árpád [mailto:arpad.fay@gmail.com] Sent: Saturday, January 12, 2013 10:46 PM Subject:
Alkotmányosság és hétköznapi közigazgatás
Végre ne a befőtt tegye el a nagymamát
(ennél nem tudom jobban leegyszerűsíteni).
„... A Kúriához 2013. január 03. napján előterjesztett felülvizsgálati kérelmét mellékelten visszaküldöm, mivel a Pp. 272. (1) bekezdése értelmében a felülvizsgálati kérelmet az elsőfokú határozatot hozó bíróságnál - 60 napon belül - kell benyújtani vagy ajánlott küldeményként postára adni kettővel több példányban, mint ahány fél a perben érdekelve van. A Pp. 272. § (4) bekezdése értelmében a felülvizsgálati eljárásban a jogi képviselet kötelező.
Budapest, 2013. január 7. ...”
A rövid, tömör választ olyan levélre kaptam, amelyben az alábbi bevezető szöveg szerepelt:
" ...Tisztelt Kúria!
Tudomásom szerint a felülvizsgálati kérelemhez ügyvédet kell fogadnom, ami egyrészt az ügy tartalmát tekintve paradoxon, hiszen egy állami hivatal elemi logikai hibát vétő határozatát követően kell nekem fizetnem a bírósági költséget (a hivatal saját hatáskörben történő korrigálása helyett), majd második lépésben a bíróság előtt érzem úgy, mintha egy nekem érthetetlen idegen nyelven folyna tárgyalás, aminek a végét közlik velem, de amihez hozzá szólni nem engedtek (mert az nem hozzászólhatóság, hogy beszélhetek a levegőbe, de arra még reagálás sem következik, nemhogy egyetértés – lásd a bírósági jegyzőkönyvet és ítéletet).
Próbáltam ismerős ügyvédek közt tájékozódni, ki hajlandó ügyemet felvállalni, de a válaszok elég egyöntetűek voltak:
– ebben nincsen számukra elégséges díjtétel,
– a műfajt pedig egyenesen kerülik, hiszen reménytelen szélmalomharc az állami hivatalok részben szándékos hibáit (hibába burkolt elutasítás, spórolás pld az MVH-nál, Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatalnál, ahol nem az elégtelen pályázati pénzek szintjére emelik a pályázati ponthatárokat, hanem annál lényegesen alacsonyabb szinten határozzák meg a ponthatárokat, és akit el akarnak utasítani, annak mondvacsinált üres kifogásokkal viszik le a pontszámát a megjelölt elfogadási határ alá) bíróságon sorozatban korrigálni, mert erre a bíróságok sem az ügyek mennyiségét sem az ügyek tartalmát illetően úgy tűnik nincsenek felkészülve.
Ha belegondolunk, ez egyfajta állami obstrukció a bírósági jogorvoslattal szemben. Az effajta obstrukció ismeretes a parlamenti munkából, de ismeretes számítógépes szerverek leblokkolására is. Kezelhetetlen mennyiségű levéllel megbénítani egy szervert vagy egy bírósági apparátust. Igen méltánytalannak tartom, hogy a bíróság nem közli, hogy az állami munkamegosztásban rá háruló feladatot valójában nem tudja teljesíteni (hiszen esetemben evidens kijelentést próbál nem megérteni), hanem úgy tesz, mintha igazat adna jelen esetben alperesemnek nyilvánvaló logikai képtelenségek árán. Bizonytalanságban hagy engem mint ügyfelet az elemi logikai alapok használatában, amit vissza utasítok.
Ha van rá lehetőség, akkor kérem ügyem felülbírálását.
Ha pedig nincsen rá lehetőség, akkor ne fogalmazzanak a bírósághoz meg az MVH-hoz hasonlatos közvetettséggel, hanem kérem közöljék, bár igazam van, nem kívánnak foglalkozni gondommal. ..."
Vajon értelmetlen szembesülés egy reménytelen levél feladása a hivatalnak, a diszfunkcionálisan működő közigazgatással szembeni mazochizmus, nárcisztikus áldozati szerep hajszolása, vagy ki kell próbálni, ki kell mondani dolgokat?
Mindenesetre próbaként a lakmuszpapír működött és azt a jelet mutatja, amelyen oly sokan nem hajlandók elgondolkodni sem már. Nemzedékek óta. Hanem veszik nyakukba a világot. Iskolázatlanok, szakmunkások és diplomások. A rendőr, aki esztelen indokkal büntet, ha szóba elegyedek vele, azt mondja, nem lát kiutat. Csak egyet. Ha technikusi papírját megszerzi, másnap felmond, és megy világgá (addig pedig bevasalja rajtam kétes indokoltságú bírságot).
Jogállamban a rendőrség egy ilyen megjegyzés alapján megkeresne, megkérdezné mi történt, átrendezné a bírságolási gyakorlatot, és évekre visszamenőleg akinek elhúzták a nótáját, annak kamattal és eljárási díjjal növelten vissza adnák a pénzét (hogy az emberek bizalma a közigazgatásban meg ne rendüljön). Hogy valaha megkeresnek, azt el tudom képzelni, de már hogy a kollegájukat hajkurásszák, azt kevésbé, mert ők nálam jobban tudják, hogy ez a helyzet, viszont hogy vissza akarnák adni a jog megcsúfolásával kicsikart pénzeket, azt egyáltalán nem tudom elképzelni. Sajnos.
Azért, mert a pénzhasználati kultúránkat illetően rosszabb a helyzet, mint a szocializmusban volt. A szocializmusban ugyanis mindenki úgy tudta, hogy a foximaxi tételek viccek. Kötelező kazohíniás butaságok, amiket azért találtak ki, hogy ha valaki a sült marhaságokat hajlandó vissza mondani, bemagolni, akkor az tényleg része akar lenni a rendszernek. Mint egy kollégiumi beavatón. De hogy a kollégiumi beavatók marhaságait a végzett orvosok, mérnökök a diplomájuk megszerzése után szakmai alapnak tekintsék, arról ritkán hallani példát. Talán nem is volt ilyen a történelemben. A rendszerváltás után viszont a régi nómenklatúra és holdudvaruk megpróbálják foximaxi leckéiket komolyan venni. Eljátszották az „eredeti tőkefelhalmozást”. Miért nem játszották el a pestisjárvány elleni küzdelmet? Kirobbantanak egy pestisjárványt, és lehet védekezni. Foximaxi színvonalon. Eljátszották a dzsiádzsósat. A foximaxisok gyerekeinek a játékait. Megtömték a pesti utcákat magyar felirat nélküli, POLICE feliratú importált rendőri felszerelésekkel, hogy nyugaton érezhessük magunkat (a rendőr felirat már későbbi kozmetikázás volt). Aztán játszottak még színházasdit devizahitel feliratú dossziék alapján is. Talán hogy Shakespeare néhány kalmár figurájáról lehessen élmény-anyagunk.
De vegyük elő a tényeket, a valóságot. Egy talicska fizikája is megerőltetné talán a politika fantáziáját? Amúgy épkézláb, ivarérettként normálisan működő, jószándékait hangoztató emberek tömegestül hülyültek meg, amint politikusi és azzal kapcsolt pályára léptek. Magyarország közigazgatási állapotát Kálomista filmrendező sorozata tudja úgy elénk állítani, hogy abban realitás van és mégis az közönség elé kerülhet. Egyébként ha valaki bármilyen érdemi kérdést felvet, akkor elszigetelik a nyilvánosságtól (ennek egyik módja hogy látszólag hozzá hasonló véleményekkel leöntik a nyilvánosságot, és évek múlva a fontoskodók töltik ki a teret – de sok más módszer is dívik). Egy dolog nem működik, hogy az érdemi észrevételeknek teret adjanak. A Pál utcai fiúk hancúrozása legalább irodalmi színvonalon volt elénk tárva.
Vegyünk egy alaptételt a sok füstölgést követően. Nincsen közigazgatás elméleti megújulás.
Mert amit a bíróságokkal művelnek, az a színfalak mögött talán szebb, mint ami a színfalak előtt megtapasztalható. Alapkérdésig nem jutottak el – sejtésem szerint – az egyetemi tananyagokban sem. Amint az alkotmányosság terén sem. Az alkotmányosság egy tágabb kérdéskör, aminek részhalmaza a közigazgatás (benne az állami hivatalok és a bíróságok). Az alkotmányos kérdések közt kulcsfontosságú az alkotmány definíciója, mert az mint cseppben a tenger mutatja meg legalább az ideákat, a felmutatott normákat. Vajon a hatalom, az állam önkorlátozása az alkotmány (tehát az alkotmány fontos része a hatalom által működtetett, előírt, erőltetett írásos jogrendnek, amely szerint az alany az állam, a szabályozás elszenvedői, tárgyai pedig az állampolgárok) – vagy a társadalom, a nemzet államalkotó akarata az alkotmány (tehát az alkotmány egy közösség elvárása, önszervezési megnyilvánulása, amely a jogrend fölött áll, amelyről szavazni értelmetlen, mert például erkölcsi kérdésekről épeszű ember nem szavaz, a 10 parancsolatot sem szavazgatták, a jogi szabályozás tárgya, irányulása pedig az állam működése). Ha hosszú és bonyolult volt az előző mondat, akkor elnézést kérek. A két definíció mindenestre fekete és fehér, egymás teljes ellentéte. A fő különbség, hogy ki a jogi szabályozás alanya, szervezője, céltételezője és mi a szabályozás tárgya, passzív elszenvedője.
Érdekes módon van egy definíció erről 150 évvel ezelőttről: „Szentnek nevezik a koronát, mert a legszentebbnek gondolatát köték hozzája: gondolatát a szabad nemzet egy testbe foglalásának, gondolatát az egyesült néperőnek, mely ne csak idegen bitorló, de egyes honfiak féktelensége s hatalomvágya ellen is bonthatatlan gátat emeljen.” - Kölcsey Ferenc. A szerző akkor még nem gondolt arra, hogy idővel majd ki kell egészíteni, pontosítani kell szavait. Részletezni, hogy érthetőbb legyen a xxi. század elején is: „..... egyes honfiak féktelensége s hatalomvágya ellen, meg igénytelensége, elbizakodottsága, mások iránti részvétlensége ellen is …”. Például abban, hogy mit értsünk alkotmány alatt és mit alkotmányos közigazgatás alatt. Ez ma nem téma. Az ellenzéki nemzetiek vagy nem tudom miként nevezzem őket, nem tartják magukat alkalmasnak efféle kérdéseken elgondolkodni, a kormányzatiak meg már íróasztali tartozékok, a papírnehezék nem tépelődik, nem gyötri magát holmi bonyolult feladványokkal.
Az én kis esetemből csupán nem lehet törvényszerűséget azonosítani (amiből a kezdő idézeteket vettem), de az eset sajnos jellemző. Lakmuszpapír gyanánt tesz foghatóvá valamit, amiből nem tudom, hogy mi a kiút. De így nem működik a világ, hanem előbb-utóbb megfeneklik.
22 éve fuldoklik az ország abban, hogy össze-vissza beszélnek, hogy a jobbító változást remélték egy párttól, amely hatalomért úgy gondolja, hogy elég ha a sötétebb oldalnál is jobban működteti annak praktikáit. Sötétség ellen kutyaszőrivel, még sötétebbel?
Tehát ha volna alkotmányos közigazgatás, abban is előfordulhatnának jogtalanságok? Biztosan, mert esendők vagyunk. Csinálunk hibát. De nem a hiba, a látszólagos működés, nem az álca kellene legyen a fő jellemzője. A több százezer elvándorolt diplomásnak már nem fogjuk tudni elmagyarázni (mert megúnták), hogy mi lett volna a jobb megoldás. De akik még itt vagyunk, azért tegyük szóvá. Alkotmányos viszonyok közt olyan nincsen, hogy nyilvánvalóan jogtipró, 50-60-as IQ-val meghozott hatósági határozatot majd bírósági ítéletet érvényesülni hagyjanak (innen-onnan előrángatott, mindig kéznél levő formai indokokra hivatkozva). Az alkotmányosság nem a hülyeséget, a részvétlenséget és hasonlókat jelenti. Sólyom elvtárs manipulálta az országot a rögeszméivel, hogy a jogi formalizmus elvileg fontosabb az igazságnál. Szerencsétlen. szerencsétlen mi, akik efféle praktikáknak és értetlenségnek vagyunk kitéve. Az alkotmányos közigazgatás nem egy rejtett hatalmi csoport érdekeinek vagy csupán a foximaxi hülyeségek fenntartásának az eszköze. Manapság egy biciklibe több intelligenciát tudnak zsúfolni mint ebbe a mechanizált, lelketlen közigazgatási színjátékba. TANULJON meg pereskedni a magyar!? Meg talán TANULJON meg a politika hivatalt működtetni, bírósági ügymeneteket értelmesen szervezni és végre hajtani. Szóval amikor ott van a mobil készülékek elképesztő szoftveres színvonala, általában a kibernetika, ahol a lényegi funkciók feladása nélküli egyszerű kezelhetőség elhagyhatatlan szempont – akkor a majombiztos közigazgatási szervezés nem azt jelenti, hogy biztos majom szinten működnek a hivatalok.
Hogy miért nem járok el tüntetni meg aktivistáskodni? Minek írok efféle leveleket, hogy zavarjam csak a köznyugalmat? A köznyugalom nem foglalkozik e levelekkel. De ezen felül egyrészt elegem van az olyan ellenzékiekből meg kormánypárti aktivistákból, akiknek feltűnésekor még emlékezem, hogy milyen kitartóan vertek szét valamit. Egy levelező listát, egy vitakört, egy érdekes tanulmányra felfigyelők körét. Ebben nagy a rutin. Az öncenzúra mintájára működik a foximaxizáló hatalomgyakorlás megfelelője, a foximaxizáltak való önalávetési rutinja. És a félelem, hogy mi lesz, ha kimondunk valamit? Egyetemi tanárok összecsődülnek a folyosón, hogy valaki vitatkozni akart? Meg kell állítani a kapuknál. Valakit idézett egy másik valaki, akit nem szeretnek a hatalomban? Akkor nem az idézőt, hanem az idézettet is stigmatizálni kell. Biztos ami biztos, zárni kell a sorokat. Hogy eközben elvész az egyetemi minőség? Miért fontos az? Foximaxin sem volt gond az egyetemi színvonal.
Smidt Pálnál nagyobb hólyagot nem tudtam volna elképzelni a politikában. Nem szerettem a fennhéjázását, a pökhendi rátartiságát, a szervilizmusát. A doktori ügyben sikerült belőle szinte nemzeti hőst fabrikálni. A sok foximaxi füzet közt ő kimásolt egy német szerzőt? Meg még valakit? És amit másolt az jó volt? Akkor dicséret illetné. Nagy Péternek több volt az esze. Nem feltaláló ácsokat keresett, hanem jó szakembereket. Itt ma olyan sok kiváló kutatási anyag születik doktoriként? Nem hiszem. Akkor nekem nem volna mit irogatnom alkotmány meg közigazgatás meg egyebek dolgában. Akkor nem volna semmi szokatlan abban, hogy az állam a társadalom önszervező eszköze (és nem hódítója, nem diktátora, nem erőszakos proletárosítója a társadalomnak). Akkor nem volna abban semmi érdekes, hogy itt a proletárosító struktúrák fentmaradtak még a közgazdasági elméleti tankönyvekben is – mert a proletárosító struktúrák egyik csavarja az öncenzúra, a belső ön-foximaxitásolás. Ha itt olyan sok jó dolgozat születne, akkor nem volna akkora talány, hogy a közéletnek, a politikának, az alkotmányosságnak ki az alanya? Hogy az egyéni és közösségi alanynak eszköze a jogi személy társaság, állam stb. Mert egyelőre foximaxiniában ez a probléma titkos, tiltott. A szégyentelen Batthyány társaság professzorai még nem kértek elnézést azért, hogy képesek voltak leírni, hogy nincs magyar alanyiságú gazdaság, magyar alanyiságú politika, magyar alanyiságú jog – csak magyar múlt meg magyar kultúra terén tudtak elképzelni némi magyar identitást, legfeljebb (de a kultúrából a politikát, jogot, gazdaságot kiemelve). A Százak tanácsa pedig meg sem mert szólalni (vagy ha igen, mindig olyan ízléstelen talányos tömörséggel, hogy az hatástalan maradhasson). Aztán néhány megbízhatónak vélt, civilnek mondott szerveződés. Amik szintén nem tudnak megszólalni. Egészpályás lebutítási támadás – folyamatban 22 éve. És megyünk vele valamire?
Végül is az él itt, akinek felmenői kibírták a múlt századot. Odébb rosszabb volt, már Kijevben, Moszkvában is, nemhogy a Gulágon meg még arrébb.
De tényleg nem lehet ebből a puha Kazohíniából kifelé tolatni?
Esetemben a józan ész minimumát megtipró ítélet szövegében szerepel a megállapítás: „a Pp. 339/B. §-ából kitűnően az eljárt bíróságnak nem azt kell megítélnie, hogy van-e megfelelőbb, okszerűbb indokolás, hanem csak azt. hogy a mérlegelés okszerű volt-e. nem volt-e nyilvánvalóan okszerűtlen, kirívóan téves.” – akkor hogyan működhet úgy a magyar közigazgatás, hogy a nyilvánvalóan okszerűtlen, kirívóan téves határozatokkal leönti a lakosságot EGY ÁLTALÁNOSAN BEVETT HIVATALI MUNKAMÓDSZER jegyében, amelyet a hivatal a bíróságoknak lök tovább, azok meg ügyvédkényszerrel a Kúriának (amire nem találni ügyvédet!)? Tömeg méretekben? A hivatalok egyes döntéseinek talán több %-nyi mértékében? A jogorvoslati lehetőségeket pedig sem a bíróságon sem a Kúrián nem közlik? Ez a nagy jogállamiság? Az elmúlt 22 évben volt néhány szembeszökően dicstelen köz-szereplő. Például Dávid Ibolya. De azért neki volt egy trükkje. Volt egy varázsmondata, amivel legalább igyekezett kiszólni a közönségnek, hogy itt mi folyik. Ez úgy hangzott, hogy a szocializmusban (a szovjet megszállás átkos korszakában) a jogtalanságot beleszőtték a törvényekbe (az úgynevezett osztályharcos §-okba). Leírták feketén-fehéren, hogy aki nem párttag, az osztályellenség, és neki nincs igazság, sem méltányosság. Kicsit ravaszabbul, de a dolog most is így működik. És a korrekció igyekezetét sem látni – vagy nagyon erélytelen. Agonizáló. Szóval szóltak, hogy mi is tudjuk, hogy ők is tudják, meg így is csinálják.
Ez nevetség, és még sokezer embernek indok arra, hogy továbbálljon.
Fűnyírást már Angol gyepekre sem ajánlják, mert a megváltozott éghajlaton másként viselkedik az angol fű is. A hivatalnokok elbocsátásában sem értem sem a fűnyíró elvet, sem a hivatalok kétbalkezes átszervezéseit, sem azt, hogy a fő irányelv nem az általában vett életpálya feltételekből, modellekből indul ki. Kevesebb hivatal kell. Értem. De a politikának nem csak a hivatalok szervezése a feladata. A politika értesítőjében, ellenőrző könyvében minden hajléktalan, mind megfagyott ember, minden idióta hatósági határozat, minden 60-as IQ-szintű bírósági ítélet (kúriai hitelesítéssel) egy-egy intő, hogy a politika mint nebuló rosszul teljesített. Senki se maradjon már ki életpálya modellek skálájából. Legyen akár segélyezett életpálya modell is – ahonnan a szereplő törekedhet tovább lépni. De ez a légüres társadalmi teret szimuláló űrhajós játék (amikor pld egy Kúria azt írja, hogy te most lebegsz a légüres térben, mert ugyan először a bíróság IQ-zott egy nagyot, de neked nincs kapacitásod korrigálni a nyilvánvaló értelmetlenségünket, ezért én lefűztem az elmés kis levélkédet az irattárba és pá!) – nem lehet a vágyott boldogulásunk felé vezető út iránya. A kiépült életpálya-orgonasípokon lépkedhessenek a holnap megszületendők is, az életpályafajták lehetőségeinek, feltételeinek portfóliójával ellátva. Kizárva az abszolút nincstelenséget ugyanúgy mint lehetőség szerint mérsékelve a potyautasság számtalan változatát. Életpálya utak és azok feltétel-csokraként kellene az ország életét szervezni, ahol az alanyiság sosem kérdőjeleződik meg, és sosem az ország, és az ország népe, a nemzet szolgálatára szerződött miniszterek élnek vissza a nekik adott bizalommal. Például úgy, hogy életképtelen államigazgatási ágak közt lökdösik a jobbra érdemes ügyfeleiket – a dolgok elintézése helyett. Végre ne a befőtt tegye el a nagymamát (ennél nem tudom jobban leegyszerűsíteni).
üdvözlettel
Fáy Árpád
-------------------------------
(A korábbi e-mail címem "fay@tvnetwork.hu" és a fay@ngo.hu azóta megszűnt szerverhez tartozott)