Vissza a főoldalra 

Az alaptörvény: nem egyenlő (¹) alkotmánnyal

Az állam: nem egyenlő (¹) társadalommal

Az államosítás: nem egyenlő (¹) a társadalmasítással

Az államosítás tévútjáról való letérés:

 sem lehet egyenlő (¹)

a társadalom előli „tovább-privatizálással”

(alkotmánynak nevezett alaptörvényre hivatkozva)

A rendszerváltás eltelt 15 éve alatt lényegében olyan „társadalmasítási” kérdésekkel nem tudtunk mit kezdeni, amelyek ötletszerű vagy rosszhiszemű kezelése, magánosítással való helyettesítése (illetékteleneknek való eladás) vezetett a mai képtelen állapothoz. Meggyőződésem, hogy ezen kérdések tisztázása előfeltétele a rendszerváltás korrekciójának, mitöbb a történelmi alkotmányhoz való visszatérésnek - FÁ

Jogi szempontból meglepő megállapításra is juthatunk: a történelmi típusú alkotmány értelmezésében a „történelmi” jelző leegyszerűsített hangsúlyozása, amolyan mindent nyitó kulcsként való használata önmagában félreviheti gondolkodásunkat. Nem egyszerűen a régit kell szeretnünk, mert mai fantáziánk erőtlen lenne, hanem a régi dolgokból azokra kell vigyáznunk, amelyeket pótolni nem-nagyon tudunk, és nagy szükségünk van rájuk. Ilyen a történelmi típusúnak nevezett magyar alkotmányos hagyomány.

E hagyomány értékeinek kiemeléséért a mai helyzetben különbséget kell tenni az írott alaptörvény és az alkotmányos normarendszer között. A történelmi alkotmány lényege az utóbbi, az alkotmányos elvek rendszere. Tehát nem az Aranybulla maga volt a magyar alkotmány, mert az csak egy olyan irat, megállapodás volt, amely az alkotmányos szellemiséget kifejezte, tisztelte az adott korszak kulturális, hatalmi kötöttségei, feltételei között (pl ellenállási záradék).

Tömören fogalmazva: az alkotmány: nem egyenlő (¹) alaptörvénnyel! Csakhogy ennek van egy fontos párhuzama: a társadalom: nem egyenlő (¹) az állammal! Nem maga a gondolat új felfedezés, mert erről a marxizmus is sokat értekezett (és nem tudott mit kezdeni vele az adott hatalmi viszonyoknak megfelelni igyekezetében), hanem az a kevéssé számon tartott tény hathat számunkra az újdonság erejével, hogy a társadalom: nem egyenlő (¹) az állammal kijelentés mintájára, annak megfelelően az alkotmány: nem egyenlő (¹) alaptörvénnyel!

-        Sőt, ezt az evidens tételt igyekszik a törvény az 1949-es évet idéző szigorával „megtiltani” a ma is használt alaptörvényünk 77.§(1), amely úgy szól, hogy „Az Alkotmány a Magyar Köztársaság alaptörvénye.” Ez a „túl egyszerű” volta miatt homályos kijelentés többféle képen is értelmezhető:

-        Szokták kezelni egyenlőségként is, ekvivalenciaként, szinonímaként: az alkotmány = alaptörvény. De ha kételyek merülnek fel és pontosabban kell fogalmazni, akkor két további értelmezés adódik:

-        Egyrészt lehetne úgy értelmezni, hogy az alkotmány” (ami a magyaroknál a történelmi alkotmányuk!) Þ  az alaptörvénnyel úgy egyenlő, hogy attól az alaptörvény nem térhet el! (tehát hogy a 2/3-os vagy bármilyen más szavazati arányú országgyűlés és bármilyen más testület legitimitása, szuverenitása addig terjed, amíg az alkotmányt nem sérti működésével, határozataival). De nem így szokták értelmezni, hanem fordítva:

-        A Magyar Köztársaság alaptörvénye (amit ravasz trükkökkel havonta foltoznak, módosítanak mint törvényi szöveget) Þ  az alkotmány definíciójaként értelmezendő. Az úgynevezett alkotmánybírósági bizottság tagjai sokszor kifejtették, hogy ők ezt a leírt szövegből legkevésbé következő változatot veszik alapul, hogy alkotmányos elveik, lelkiismeretük és szerepfelfogásuk odáig terjed, amíg az eseti döntésekből összeállt hivatalos alaptörvényi szöveg szerintük ebben felfogásban azt megengedi. Tehát a népnek, nemzetnek vagy józan észnek vagy jó érzésnek ők nem tartoznak felelősséggel. Ha az állam elszakad a társadalomtól, a nemzettől, akkor ők az állammal, ezzel az elszabadult szörnnyel tartanak, és nem az élő közösséggel, nem is a sok nemzedéket felölelő nemzet közjogi, alkotmányos értékeivel, normarendszerével, identitásával, hagyományaival, lelkiismeretével és szolidaritás-igényével. Egyszóval nem kötődnek közvetlenül európaiságunk és magyarságunk társadalom-politikai kultúrájához, közjogi alapelveihez, nemzeti létünkhöz.

Ez a gyakorlat tökéletesen és sajnálatosan megfelel annak a provizórikus, alkotmányos szempontból rendkívüli állapotnak, amely a német második világháborús megszállás napjától 62 éve tart mindmáig.

Na de jelentene bármilyen fogódzót az utóbbi 15 év úgynevezett rendszerváltásának nemzet- és társadalom-felszámoló, a globalizmussal indokolt, elszabadult folyamataival szemben a történelmi alkotmányunk elismerése? Miként fogalmazható meg egy elméleti horizont kiszélesedése mind a társadalom-kritikai gondolkodásunk, mind a tényleges társadalom-politika számára (túl azon, hogy az alkotmányos jogfolytonosság elismerésének jogtechnikai akadályai nem nagyon vannak)?

Egy dolog az, hogy az államosítással a társadalomtól elvont közjavak és magánjavak jellemző módon és nagy tömegében olyan tulajdonosokhoz kerültek, akik erre a jóvátételre jogosultak nem voltak (és ez az alkalmazott privatizációs technika olyan erős kritikáját adja, amely annak társadalmi elfogadhatóságát és jogszerűségének kétségét is felveti).

A másik még súlyosabb kérdés, hogy a megtörtént privatizáció (mondhatjuk a “tolvaj-privatizáció”) olyan viszonyokat teremtett az eredeti magán- és közösségi tulajdonosok nagy tömegű végleges kisemmizésével, amely új viszonyok akadályozzák, hogy a társadalom valaha később képes legyen helyesbíteni. Sokak személyes és a társadalom, a nemzet egészének közösségi létét szinte kizáró feltételek rendszere alakult ki. Tehát igen fontos, a jövőbeni társadalmi életképességünket meghatározó kérdésről van szó, amikor az alkotmányosság fogalmi eszközeit igyekszünk megérteni.

Például: az eddigiek alapján válaszolhatunk arra, hogy a társadalmasítás egyenlő-e (=?) az államosítással?! A válasz egyértelmű NEM. A társadalmasítás nem egyenlő (¹) az államosítással.

De ha a társadalmasítás nem egyenlő (¹) az államosítással, akkor az államosítás nem a társadalmasítás elhibázott megoldása volt, hanem a szavak szintjén álcázott rablás!? Igen, az államosítás rablás volt, amint azt az idősebbek mind tudják. Mit adhat el az állam alkotmányos legitimációval – ha már az államosítást sem lehet alkotmányos lépésnek tekinteni sem a maga korában, sem utólag? SEMMIT!

A privatizációnál tehát, ha nincsen az államnak mint a nemzeti közösség önkormányozó eszközének beszámolási kötelezettsége, felelőssége, ha az állam maga az origó, amint azt a mai értelmezés sugallja, akkor azt ad el, amit akar. Nem tartozik beszámolni senkinek, mi kell hogy elhiggyük neki, hogy akkor vagyunk „jogkövetők”, ha belenyugszunk 4 millió ember nyomorába és a magyar nemzeti közösség anyagi létfeltételeinek további felszámolásába. A ma divatos, a diktatúrák XX. századától örökölt „alkotmány-levelek” ehhez az értelmezéshez kiválóan kezelhető útilapuként szolgálnak.

De ha az állam „felelős” azért, amit elszabadult eszközként jogtalanul tesz, mert a társadalmasítás nem egyenlő (¹) az államosítással, mert a társadalmasítás kérdése kikerülhetetlen, de az államosítás elkerülendő lett volna, akkor kicsit más a helyzet. Nem tehetünk úgy, mintha nem egy alkotmánnyal szembe szegülő valóságos társadalmi kataklizma, mindent elpusztító földrengés után lennénk.

A földdel egyenlővé tett házak romjain szeretteik emlékét is nehezen felidőző sokkos, leépült emberek tömegével játszogatni elcsalt választásokat (és közben például a vitát az alkotmányosságról az egyetemeken, sajtóban, politikában megtiltani; a tiltásnak ellenszegülőket pedig vagy személyükben egzisztenciálisan zaklatni vagy a közállapotok folyamatos irritálásával lehetetlenné tenni – és közben lényeget megkerülve folyton csalárd szavazásokon a lakosságot keresztül-hajszolni) nem egyéb, mint amikor az oroszok megkövetelték, hogy a területi kvóták szerint végzett tömeges kivégzés áldozatai vallják bűnösnek magukat, és erről írást vettek fel.

Nem csak a négy évenként elcsalt választásokról van szó, mert az állami struktúrát, szerepet ezeken a választásokon az országgyűlésbe bekerültek nemigen érinthetik, módosíthatják – márpedig az általuk nem befolyásolhat, a merev struktúrákba kódolt döntések, felelősségek a legfontosabbak. A tényleges, az úgynevezett történelmi alkotmányosság struktúrája a tét, ami önépítésre, eszmélésre adna lehetőséget! A XX. századi romokon ücsörögve a társadalmi lelki-anyagi újjáépítést nem lehet pótolni a hajléktalanná, de legalábbis védtelenül nincstelenné vált lakosok magán- és közjavaik elprivatizálásával, kiárusításával (akiktől a javakat elvették, elrabolták, azok személyükben már alig élnek, a kiszolgáltatottságot megörökölt gyerekeik pedig uzsorásoknak ideális célpontként tájékozatlanok - tehát a társadalmi revitalizálást, az életképes alkotmányosság újraépítését kell napirendre venni, hogy gazdaságilag, jogilag is orvosolhassuk ezt a méltánytalanságot).

S mert nemzedékek éltek alkotmánytól, tulajdontól elvágva, a minimálisan emberhez méltó körülmények nélkül (valóságos farkasgyerekekként), ezért körültekintőnek kell lenni a „normalizálásban”. Például nem kellene kisebb vígassággal a közösségi vagyont kalapács alá tenni, sőt nem kellene árverési kalapács alá téve elvesztegetni a közösségi vagyonnak már a fogalmát is, és még kevésbé a közösségi és közösségben megélhető személyes szabadság fogalmát a jelen és következő nemzedékek elől. Nem az a tét, hogy melyik kormány verje dobra még a vizet meg a levegőt is, hanem ….. elakad az ember szava mint sivatagi utazónak víz nélkül. … Nem értik?

Ha a magyar alkotmányos hagyományban szereplő szentkorona (amit amíg becsültek, addig kis betűvel írtak) a nemzetet, a társadalmat jeleníti meg (hiszen annak tagjai az egyes emberek), akkor sajátos módon az ontológiailag másodlagos jogi személy állammal szemben elsődleges „ÉLŐ SZEMÉLYKÉNT” jelenik meg a társadalom! Ebben a fogalmi rendszerben a hatalom gyakorlói és a hatalom által alkotott szabályok szerint élő emberek között képletesen áthidalható a bürokrácia mechanikus, embertelen, ma már számítógépekkel felpörgetett gépezete, amely nem nagyon alkalmas az emberi, élő viszonyok közvetítésére. Szükség esetén az eszközökön az eszközök kezelője át kell tudjon nyúlni. Uralnia kell az embernek az eszközt a maga felelősségével. A XXI. századi földi létet letaglózó általános elidegenedés ellenszerét, gyógyszerét nyújthatja nekünk a magyar alkotmányos hagyomány, még a gazdasági-tulajdoni-pénzügyi viszonyokban is!

A kettő, állam és társadalom, eszköz és élő személy fogalma tehát nem cserélhető be egymásra, nem keverhető össze (amint például a marxista társadalmasítási filozófiai szövegre hivatkozó terror-államosítás tette korábban, és ennek folytatásaként a mondhatni „terror-privatizáció” teszi velünk mind a mai napig).

A kettő, a társadalmasítás és államosítás fogalmának külön választására szükség van, mert a társadalmasítás fogalma nem nélkülözhető a nemzeti politikában sem. A köztulajdon a társadalmasítás egyik formája, módja. A természeti és társadalmi erőforrásokhoz való hozzáférés rendszere, ezen erőforrások társadalmasításának módja örök problémája az emberiségnek, amit korszakról korszakra rendeznie kell. A föld birtoklása a korlátlan magántulajdonlás helyett egy alkotmányos megoldás volt. Most éppen a káoszba merülünk egyre mélyebben. Szükségünk van a kimenekítő útra.

Meg kell értenünk a társadalom mint élő közösség és az állam-eszköz szereposztását, egymásétól eltérő kompetenciáját. Ki kell lépnünk a társadalomra nehezedő állam, mint terroszervezet (finomabban erőszak-szervezet) elfogadásának útvesztőjéből. Például ami a társadalomé, azt az állam nem adhatja el „állami tulajdonként”, legfeljebb kezelhetné (és nehezen kezelhető szükséghelyzetben tovább is csak legfeljebb ezt a kezelési funkciót adhatná tovább, mint valamely elárvult gyerek csődöt bejelentő gyámja). Mert nem az övé amit korábban úgymond „államosítottak”, mert az ismételt lopás volna és ismételt rablás az állam részéről a saját polgáraival szemben, és ezért jogilag semmis – meg értelmetlen – azaz alkotmányosan „jogtalan” (komolyan véve az alkotmány fogalmát). A rendszerváltási privatizálás jelenlegi formájában végső megoldássá merevedésével a terror-állam ügyeinek utólagos elismerése, úgy kb a Benes törvényekkel meg a Gulág-ítéletekkel és hasonlókkal egy értékű megoldásként.

Rendbe kellene tenni a dolgokat. Tegyük fel, hogy sok minden (minden azért biztosan nem), jószándékból illetőleg felkészületlenségből történt az utóbbi 15 évben. Ennek örülni kell. De most, feltárva a dolgok jellegét, értelmezve a tapasztalatokat ideje volna helyesbíteni, korrigálni, mert a közjogi SEMMISSÉGET a tudatlanság vagy mégoly őszinte jószándék nem orvosolja. Az problémát, kiszolgáltatottságot, veszélyt, és ezért feladatot jelent, amit nem lehet kikerülni szóvarázslásokkal, a Vörös Hadseregre támaszkodó erőszakkal alaptörvénybe iktatott talányos §-okkal (lásd 1949/XX-as törvény 77.§(1)-t).

A föld mint tőkejószág nem közgazdaság elméleti abszurdum? De az. Az értelmetlenséget tartalmazó szerződés: semmis. Miért kötünk alkotmányosan alapvetően semmis, értelmetlen szerződéseket? A föld (régi megfogalmazásban) a koronáé. A régi megfogalmazás azonban aktuális mondanivalót hordozott. Az állam nem adhatja el akkor sem a földet a nemzettől a társadalmi egésztől, élő közösségtől ha olyasmit mond rá, hogy “szabad forgalmú tőkejószág”. Az állam ugyanis nem mindenható a saját társadalmával szemben, a fölött annak szolgálata helyett (idegen hatalmi túlerőre hivatkozva sem lehet mindenható, hogy mentse felelősségét saját népével, nemzetével szemben). Az állam nem egy nagy varázsló, amely ráolvasással át tudja alakítani a dolgokat, földből (környezeti, természeti erőforrásból) nem varázsolhat újra előállítható, holt munkaként is emlegetett tőkejószágot.

Az államot legfeljebb pillanatnyi működtetői álcázott kalózhajóként használják. Most is ez a helyzet. A magyarságnak azonban szerencséje van, mert a szentkorona közjogi szerepével, ma már furcsán ható fogalmazásban „élő személynek” minősítésével éppen arra lett „kitalálva” hajdanán, hogy az állam hamari urai, pillanatnyi kalózai ne tehessenek mindent tönkre végérvényesen pénz-éhségükben, sikertelenségükben, jellemtelenségükben, szerencsétlenségükben vagy akár csak eszköztelenségükben. – Hogy „ne terheljük túl” őket közéleti szerepükben, állami tisztségükben.

Utóirat:

Az uniós csatlakozásnál milliárdokat dobtak ki az ablakon félre tájékoztatásra, és rendőrileg léptek fel a tájékoztatás követelőivel szemben.

Az unió belső nehézségei azóta szembeszökővé váltak. Pályázik rá az USA mint nagy testvér, fenyegeti önmaga enyészetének a káosza, és a rossz európai jövedelem-szabályozás miatt súlyosan veszélyezteti a munka árában alája kínáló ázsiai konkurencia. Az unióba minket mint zombikat söpörtek be, lefejezve formálisan is politikai önszervezésünket. A választások komédiává, marketing-szavak sziporkázó üres tűzijátékává váltak (túl a számítógépes és egyéb hatósági svindliken). De ha alulmarad az EU önmagával, az USA-val vagy Kínával szemben, akkor mirólunk nem fog gondoskodni, a süllyedő hajón külön csónakot nekünk nem tartanak fent. - - - - A történelmi típusú alkotmányunk nem kényelmet, dicsőséget és fényes múltat jelent, hanem életmódot, feladatot, társadalmi életképességünket. Miután az alkotmány sáncai közé jutott százötven éve minden országlakos, meg is kellene becsülni e sáncokat, meg is kell küzdeni érte. - - -

Nagy szüksége van a magyarságnak

a politikai, gazdasági, jogi és kulturális „belső életképességére”,

ezért rendezni kell az alkotmányos alapokat!

 

Fáy Árpád

A Szent Korona Közéleti Havilap

2005 november-decemberi számában

értelemzavaró elírásokkal jelent meg a

„Mi a történelmi alkotmány jelentősége?”

című írás. Most a lényegi középső részt került

ismét közlésre, némi további pontosítással

 


 Vissza az oldal tetejére