vissza a főoldalra *      

 

Kókler A és Kókler B

A napokban egy zeneszám ütötte meg a fülemet: az ének szövegének az volt a témája, hogy nem attól függ az élethez való jogom Magyarországon, hogy tudok-e angolul.

Szívbe markoló emlékek jutottak eszembe.

Csúnya szavakkal azt kell mondjam, hogy nincsen nemzeti értelmiségünk, csak sznob, eltolt képzésű fanyalgó áldiplomások serege.

Ha valaki sok nyelvet tud, az hasznos lehet. A nyelvtudás azonban félre értés ne essék, nem pótolja a gondolatokat. Sem a diploma (például a diszfunkcionális ismeretekről szóló elismerések).

David Korten, a Tőkés társaságok világuralma c. könyv szerzője járt vagy egy évtizede Magyarországon. Volt egy kisebb létszámú műhelybeszélgetése is közgazdászokkal. Volt aki fordított is az angolul nem tudó kollegáknak. Elképesztő volt számomra a légkör. A rendszerváltás egyre nyilvánvalóbb kudarcainak idején lihegtek a jelenlévők, hogy ki tud angolul megszólalni. És mivel ez volt a belépőjegy, ez annyit jelent, hogy arról szólt a versengés, ki tud blöffölni. Érdemi gondolat nem hangzott el.

A magyar parlamentben emlékezetes volt egy szópárbaj Torgyán és Bokros között. Bokros azzal vágott vissza, hogy lényegében ő perfekt angolsággal tudja áron alul eladni a magyar bankrendszert.

Elképesztő, hogy a lét, a szolidaritás, semmiféle emberi érték nem számít semmit sem. Még a gazdasági racionalitás sem. Csak valami lázas tülekedés, hogy egy zsibvásáron ki mit tud elcsórni a pultokról (angol makogással).

És természetesen a dolognak megvan a másik oldala is. Amikor nemzetinek hirdetett frázisokkal próbálnak meg varázsolni valami pótlékot az érdemi élet helyett.

Kókler A és Kókler B. Mindkettő mérgező. Nekik köszönhetjük a mai sötétséget.

   Vissza az oldal tetejére