New Page 1

Európa az autonómiák otthona

"Európában autonómiák, regionalizmus, kisközösségek és kollektív jogok vannak és ahhoz delegált hatáskörök" - emelte ki a tusnádfürdői szabadegyetemen tartott előadásában Orbán Viktor.

Tusnádfürdő, 2004. július 24.

Jó napot kívánok, Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Tisztelettel köszöntöm Önöket és egyúttal tisztelettel köszöntöm Constantinescu elnök urat és Tőkés László püspök urat is, akik megtiszteltek azzal, hogy egy panelben szerepelhetek velük. Nehéz feladat elé állítottak a szervezők, ugyanis olyan témában kértek tőlem hozzászólást, amelyet kicsit idő előttinek érzek, és több mint szerénytelenség volna, ha teljes körű választ adnék a címben felvetett kérdésre, hiszen a felkérés úgy hangzott, hogy az Európai Unió bővítésének következményeiről mondjak néhány gondolatot.

A bővítés azonban csak néhány hónapja következett be. Pontosan látni és megérteni következményeit túlságosan korai még, ezért arra kérem Önöket, hogy nézzék el nekem, hogy ha az itt elmondott gondolatok szakadozottságot, fésületlenséget és még némi nyelvi formázatlanságot is mutatnak majd. Különösképpen nézzék el nekem, hogy ha az egyes felvetett gondolatokra szánt idő talán nem feltétlenül áll arányban az adott kérdések, gondolatok súlyával és fontosságával, hiszen bennem is most formálódik a válasz arra a kérdésre, amelyet a cím nekünk szegez: „Milyen következményei vannak és lesznek az Unió bővítésének?”.

Mielőtt azonban erre a kérdésre választ próbálnék adni, hadd kezdjem mondandómat azzal, hogy gratuláljak a tábor szervezőinek! A 15. évforduló talán alkalmas arra, hogy szánjunk egy-két percet a tábor történetének felidézésére is. Először is köszönetet szeretnék mondani a szervezőknek – és nem is annyira a tábor, a szabadegyetem gondolatát kiötlőknek, hanem az itt, Erdélyben élő, és a tábor megszervezésében részt vállaló fiataloknak. Elsősorban azért mondanék köszönetet, mert könnyű táborokat szervezni, amikor jól mennek a dolgok. Akkor az dicsőséget, dicsfényt, sikert, elismertséget jelent. De ez a tábor nem csak ilyen időszakokban gyűlt össze nyaranta, hanem akkor is, amikor rosszul álltak a csillagok, amikor is balul ütöttek ki Magyarországon a választások. Ebben nagy rutinunk van, 1994-ben is balul ütött ki egy választás, és legutóbb, 2002-ben is, és mégis minden évben újra és újra összejöttünk. Én ezeket, a nehéz időkben összehívott táborokat szeretném elsősorban megköszönni a szervezőknek, szervezhet ide bárki bármilyen táborokat néhány évvel előttünk vagy utánunk. Egyébként is egy igazi terméket – legyen szó borról vagy egyéb élelmiszerről, onnan lehet igazán megismerni, a sikerét abban lehet mérni, hogy hamisítják-e már. Ez most a mi táborunkkal is így van. Lehet itt táborokat szervezni, mert valóban szabadság van, mindenki idejöhet – sőt talán még örülünk is, ha ez így történik – de van valami, amit nagyon nehéz megfogalmazni, és amit nem is sikerül mindenkinek megérteni. Mi legalább érezzük, ha elmondani nem is mindig tudjuk – és itt van valahol a magyarázat arra, hogy miért jöttünk össze nehezebb időkben is, és miért fogunk a következőkben is, mert a sikerek után nyilván megint lesznek nehéz évek – miért fogunk újra és újra összejönni.

A Magyarországról érkezettek már hallhatták tőlem a legutóbbi kampány során azt a történetet – tőlük az ismétlésért elnézést kérek –, amit az itt élőknek szeretnék elmondani, és amely talán az együttlétünk mélyebb erejét példázza a számunkra. A történet arról szól, hogy egy prédikátor egy kisvárosba érkezik, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megtérítse az ott élőket. Amikor beszélni kezd, rengetegen hallgatják, de aztán – ahogyan az előfordul az életben is – az idő múlásával egyre kevesebben figyelnek már rá, és a végén nem marad már ott senki, magára marad. A városba jövő idegen ekkor meg is kérdezi őt, miért folytatja a munkáját, miért prédikál még itt, amikor nincs is itt senki, és nyilvánvaló, hogy reménytelen a küldetése. Erre a prédikátor azt válaszolja: – Nézze, amikor ebben a városban prédikálni kezdtem, abban a reményben tettem, hogy megváltoztathatom az embereket. Az, hogy még mindig prédikálok, azt azért teszem, mert nem akarom, hogy ők változtassanak meg engem.

Nos, talán ez az oka annak, hogy nehéz időkben is összejövünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek után engedjék meg, hogy éljek azzal a lehetőséggel, hogy beleszövöm mondandómba azokat a gondolatokat is, amelyeket az előttem szólók indítottak el bennem. Először is Tőkés László püspök úrnak szeretném azt mondani – ez a gondolat vezetne az első tézisemhez –, hogy talán, ha a jövőre szegezzük a tekintetünket, már egy másik korszakba léptünk, és már nem is igazán az a fontos kérdés, nem is úgy teendő fel a kérdés, hogy kikkel is tartunk, kikkel is szavazunk. Az első tézisem ugyanis az, hogy a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítése lényegét tekintve megtörtént.

Igaz, hogy nem teljesen, igaz, hogy az intézmények világában még nem, igaz, hogy a határokon átívelő újraegyesítést kifejező és megvalósító intézményeket még újra és újra meg kell védeni, legyen szó státustörvényről, magyarigazolványról, a kettős állampolgárság ígéretéről, vagy éppen az itt működő egyházainkról, vagy a magyar egyetemről. Igaz tehát, hogy az intézmények világában még sok tennivaló van, de ha valaki megpróbálja a lelkekben bekövetkezett változásokat mérlegre tenni, aminek igenis politikai következményei vannak, akkor azt kell mondanom, hogy az elmúlt nem tudom pontosan hány év eredményeképpen, de az 1998 és 2002 közötti szakasz nyilvánvalóan kitüntetetett éveket jelent: lényegében megtörtént a határokon átívelő nemzeti újraegyesítés. Aki azt hiszi, hogy Erdélyben, Magyarországon, Felvidéken vagy a Délvidéken a magyarok körében bekövetkezett politikai döntések, választási akaratnyilvánítások egymástól függetlenek, az nem érti, hogy milyen új korszakba léptünk: ami itt történik, az nem független attól, ami Budapesten történik. Ami Budapesten történik, bár kevésbé függ, de nem független attól, ami itt történik. Akik azt gondolják, hogy az Erdélyben élő magyarok politikai érdekeit és a nemzetegyesítés után az anyaországgal együttmozgó érzelmeit figyelmen kívül hagyva lehet paktumokat kötögetni a romániai elit különböző csoportjaival, és figyelmen kívül hagyni egyébként a választók gondolatait és értékvilágát – mondjuk azt a kérdést, hogy mely politikai erőkkel és értékekkel szimpatizálnak a magyarországi erők közül, és aki azt gondolja, hogy az erdélyi emberek követni fogják őket a paktumpolitika minden kérdésében – az mélyen félreért valamit. Nem lehet akármit megtenni sem Erdélyországban, sem Délvidéken, sem Felvidéken, sem Budapesten. Az egész Kárpát-medencei magyarság politikai értelemben együtt mozog. Ez még nem nyilvánvaló, de ha valakinek van szeme a látásra és füle a hallásra, az láthatja, hogy az Erdélyben kialakult politikai válság egyik oka éppen ez.

Tőkés László püspök úr úgy fogalmazott, hogy a magyarság politikai szervezete beszorult Budapest és Bukarest közé. Nem beszorították, volt ilyen is, de most nem ez a helyzet. Most maga választott és beszorult, és csodálkozik, hogy nem követik oda milliószámra az emberek. Nem is fogják, Tisztelt Hölgyeim és Uraim, azért, mert egy jelentős változás következett be a Kárpát-medence magyarságában politikai értelemben, ezért talán nem az a kérdés, hogy kikkel tartunk, hanem hogy hová megyünk közösen?

Minden döntésünk közös döntés. Nem arról van tehát szó, hogy Budapest meg akarja mondani, hogy mit csináljanak Erdélyben, nem arról van szó, hogy Erdély megmondhatná, mit csináljanak Budapesten, de minden döntés közös döntés, részben azért, mert közösen viseljük érte a felelősséget, részben pedig azért, mert közösen szenvedjük meg vagy élvezzük annak hatásait, kártételét, illetve áldását. Az első dolog, amit mondani szerettem volna, az az, hogy lélektani szempontból 2002 után új helyzet állt elő.

Faramuci módon éppen a választások elvesztését követően vált nyilvánvalóvá az a tény, hogy a politikai elitek nem tehetnek meg akármit a Kárpát-medencei magyarság világában, ugyanis a választópolgároknak a Délvidéktől Felvidékig mindenhol kialakult értékrendjük, álláspontjuk van, és a politikai szervezetekhez kötődő érzelmeik, azonosulásaik vannak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A másik dolog, amiről szólni szeretnék az, hogy tizenegymillió magyar lépett be az Európai Unióba, tehát nem csak az anyaország, a felvidéki, valamint a Szlovéniában élő magyarok is. Itt az ideje, hogy egy kicsit bátrabban fogalmazzunk, és véglegesen töröljük szótárunkból a „kis ország vagyunk” szóösszetételt. Ha vetnek egy pillantást az Európai Unió államaira, akkor azt látják, hogy ott huszonöt állam foglal helyet, és lélekszám szempontjából, ha csak az anyaországot számítom – pedig számíthatnám akár az egész anyaországi népességet is, de erről később – akkor is a kilencedik helyen vagyunk. Egy olyan közösségnek vagyunk a részei, amelynek a huszonöt tagállamából mi a kilencedik helyet foglaljuk el a méretet tekintve. Méltatatlan ebben a helyzetben már úgy gondolkodni magunkról, mint egy kicsi, csekély befolyás gyakorlására képes nemzeti közösségről.

A harmadik dolog, amit szeretnék megfogalmazni, az az, hogy az Európai Unió bővítésének legnyilvánvalóbb következménye az, hogy Magyarországon volt egy európai uniós választás, ahol a Fidesz földcsuszamlásszerű győzelmet aratott. Az, hogy a győzelem ilyen mértéke megérdemelt volt-e vagy sem, afelől lehetnek kétségeink, és jó is, ha vannak, de ez a tényen nem változtat: soha ilyen mértékben nem verték el a posztkommunista erőket Magyarországon, ahogy mi elfenekeltük őket. És hogy pozitívan fogalmazzak: soha ilyen nagyarányú győzelmet Magyarországon a polgári-nemzeti értékeket valló közösség még nem aratott, mint most. Európában a legnagyobb győzelmet mi arattuk, sehol az Európai Néppárt tagjai közül senki sem kapott 47 százalékot, úgy ahogyan ezt mi Magyarországon kaptuk. Az is fontos, hogy tudjuk: a siker a buták tanítómestere, ami ha jól értem, azt jelenti, hogy nem a sikerből kell tanulságokat levonni, hanem még siker közben is az elkövetett hibákból kell tanulságokat megfogalmazni a magunk számára, és kétségkívül több ilyen tanulság is megfogalmazható. A választásoknak ellenben vannak következményei. Az első ilyen következmény az, hogy Magyarország polgárai megvonták a bizalmat a hivatalban lévő kormánytól, és az előttünk álló, illetve a most taposott nyárnak az a nagy kérdése a magyar belpolitika szempontjából, hogy a magyar kormánynak sikerül-e visszaszereznie a megvont és elvesztett bizalmat, ugyanis demokráciában bizalom nélkül nem lehet kormányozni. Ez Magyarország következő másfél évét erősen meghatározza majd: képes-e újra bizalmat gyűjteni maga köré, maga alá a hivatalban lévő kormány. A nyár eddigi fejleményei kevés reményre adnak okot, a helyzet úgy fest, hogy újabb költségvetési megszorítások, koalíciós huzakodás, adóemelések, az állami közvagyon kilapátolása a privatizációs döntések formájában – ezek szegélyezik a magyar kormányzat útját, tehát Magyarország nincsen könnyű helyzetben.

Ugyanakkor ennek a választásnak az is a következménye, hogy reményeink szerint az Európai Unióba olyan biztost küld majd Magyarország, aki képes az egész nemzet érdekeit képviselni az Európai Bizottságban, és nem egy pártapparatcsikot, mint ahogyan az hírlik. Mi mindent meg fogunk tenni annak az érdekében, hogy a választások megnyerésének jogán olyan embert delegáljon Magyarország az Európai Unió Bizottságába, aki előélete, nézetei, és eddigi tettei alapján alkalmasnak mutatkozik arra, hogy egy tizenötmilliós magyar közösség érdekében tudja végezni majd a munkáját Brüsszelben.

Ennek az európai választásnak, mint a bővítés következményének, szerintem van egy leágazása a határon túli magyar világba is: visszaadta a reményt a határon túli magyarok számára abban a tekintetben, hogy lesz újra nemzeti kormánya Magyarországnak, és erre nem kell várni többet, mint másfél esztendőt, mert a mostani állapotokon mindenképpen változtatni kell. A 2002-es magyar kormányváltásnak sok társadalmi csoport volt a vesztese, és egyre többen vállnak a veszteseivé, de az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt, hogy két nagy vesztese van: az egyik a mezőgazdaságból élő emberek közössége Magyarországon, és a határon túli magyarok. Bármerre nézünk a határon túli területeken, csupa rossz hírt hallunk: a Felvidéken az éppen létrejött egyetem költségvetési támogatását kurtítják meg éppen. Itt, Romániában antidemokratikus törekvéseket támogat a magyar kormány és az itteni legnagyobb magyar szervezet egy másik magyar szervezet rovására: elég, ha a választójogi törvény reformjára gondolunk, vagy ha Kárpátaljára nézünk, a legutóbbi hírek arról szólnak, hogy a magyar nyelvű főiskolát próbálják lehetetlen helyzetbe hozni. Nyilvánvaló, hogy ezek a történések nem függetlenek a mindenkori magyar kormány teljesítményétől, elkötelezettségétől, szilárdságától és bátorságától. Tehát van hely, ahol az emberek joggal várják, hogy változás történjen, és a határon túli magyarok világa kétségkívül ilyen.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezenkívül szeretnék néhány gondolatot mondani arról a vitáról, amely Európában zajlik a bővítés következményének eredményeképpen. Éles vita ez, és arról szól, hogy az Európai Unió egy szuperállam irányába fejlődik-e, vagy fennmaradnak-e a nemzetek, erősödnek-e az Uniót alkotó nemzetek, vagy gyengülnek? Azt hiszem, hogy az egész Európai Unión belül egyfajta gondolati megújulást eredményez a bővítés, mert összefüggéseket és gondolatokat kérdőjelezünk most meg, próbálunk új megvilágításba helyezni. Ilyen a nemzeti formában szervezett közösségi élet kérdése is, és úgy látom, hogy az Európai Unión belül folyó vitában egyre inkább az az álláspont kerekedik felül, hogy maga a nemzeti forma, a nemzetek különbözősége, sőt, az Európai Unión belüli nemzetek versenye adja a legnagyobb dinamizmust, a legnagyobb energiát az Európai Uniónak.

Én még azt tanultam középiskolában a történelemkönyvekből, hogy a nemzetek a francia forradalom után jöttek létre, ezeket nevezik modern nemzetnek, és ami előtte volt, az pedig nem az. Azonban ha az ember a Millennium során több könyvet is elolvasott, rengeteg előadást is meghallgathatott a tárgyban, a nemzet történelmét is újragondolhatta. Egész Európában terjedőben van az a gondolat, hogy az, amit mi a történelemkönyvekből tanultunk, nem felel meg a valóságnak. A nemzetek sokkal mélyebb gyökérrel rendelkező, és korábbi keletkezésű alakulatok: egyes közösségek esetében másfél ezer évesek, a mi esetünkben is legalább ezer-ezerkétszáz éves alakulatról van szó, ezért oktondi dolog volna azt hinni, hogy ilyen mély gyökerekkel rendelkező közösségek az Európai Unióban való együttműködéstől meggyengülnek, elmúlnak.

Bibó István a Habsburg-birodalomról szóló tanulmányaiban világosan leírja, hogy hiába jöttek létre új politikai törekvések, azok nem tudták felülírni a nemzeti határokat. Valahogy úgy fogalmazott Bibó, hogy nem a nápolyiság vagy a szárdság vagy a bajorság közösségi érzete mozdította meg akkor Európát, hanem a német, az olasz, a magyar, meg a cseh identitás. Azt hiszem tehát, hogy azok, akik az Európai Unió ellen szavaztak Magyarországon, nagyrészt nemzeti érzelmű emberek voltak. A személyes élményeim engem arról győztek meg, hogy azok szavaztak az uniós tagság ellen, akik féltették a magyar identitást egy nagyobb közösségben vállalt szereptől. Az elmúlt időszak a belépésünk óta eltelt néhány hónap, meg a népszavazás és a belépés között eltelt időszak fejleményei szerintem azt igazolhatják Magyarországon a nemzeti érzelmű emberek számára, hogy a nemzeti identitás Magyarországon az uniós tagság révén inkább erősödni fog, semmint gyengülni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek után szeretnék néhány szót szólni az autonómia kérdéséről is. Önök is tudják, hogy egy olyan bizottságot vezetek az Európai Néppárt alelnökeként, amely a romániai helyhatósági választási törvény megfigyelésével, minősítésével és értékelésével foglalkozik. Azt tudom mondani Önöknek, hogy az európai uniós tagság minden nemzet számára azt jelenti, hogy bizonyos kritériumokat teljesíteni kell. Ez nem vállalás kérdése: kell. Nem kötelező, de akkor kívül kell maradni. Ha az ember be akar lépni az Európai Unióba, akkor bizonyos dolgoknak eleget kell tenni. A politikai bikkfanyelv „koppenhágai kritériumoknak” nevezi azokat a követelményeket, amelyeket a demokrácia szempontjából teljesítenie kell egy népnek, egy országnak, ha be akar lépni. Azt kell, hogy mondjam, hogy Románia ma ezeket nem teljesíti. Azt kell, hogy mondjam, hogy a romániai demokrácia állapota ma nem jogosítja fel Romániát arra, hogy gyors felvételében reménykedhessen az Európai Unióban. Nincs nagyon messze Románia attól, hogy ezt megtehesse, de ahhoz néhány döntést meg kell hozni, néhány szokástól el kell tekinteni, néhány korábbi reflexet Romániának maga mögött kell hagynia. Meg kell értenie – valószínűleg nem csak Romániának, hanem mindenkinek, aki csatlakozni akar az Európai Unióhoz a jövőben –, hogy az európai politikai rendszerek az egyéni szabadságra, azon belül pedig a politikai véleménynyilvánítás szabadságára, vagyis a szólásszabadságra, és a szervezkedés szabadságára épülnek. Ahol nincsenek fair választások, ahol az emberek nem tudnak elindulni jelöltként, vagy választópolgárként nem tudnak részt venni a választásokon, ott nincsen demokrácia, mert a demokrácia lényege a választás, és ott, ahol a választási törvények kapcsán a legkisebb kételyek is felmerülnek, ott azt kell mondanunk, hogy az a demokrácia nem az a demokrácia, amelyik tagja lehet az Európai Uniónak, és ezzel szembe kell néznie mindenkinek. Ezért én nagyon szomorúan figyeltem azokat a fejleményeket, amelyek legutóbb a román Alsóházban történtek, és a helyhatósági választási törvényhez hasonló passzus elfogadását jelentették. Ha ez így megy tovább, akkor attól tartok, hogy keserű csalódás érheti a Romániában élő magyarokat, és a románokat egyaránt, mert az uniós tagságot ilyen hiányosságokkal nem lehet rövidtávon megcélozni. Mi a magunk részéről részben a barátság, részben a nemzeti érdekeink miatt természetesen a rendelkezésére állunk a mindenkori román kormányoknak és a román politikai elitnek is, hogy segítsünk megtalálni azokat a jogi megoldásokat, amelyek az Európa által támasztott demokrácia-követelmények kielégítését hozhatják magukkal. Ez mindannyiunk közös érdeke.

Ami az autonómiát illeti, meggyőződésem szerint ez lesz a romániai demokrácia igazi fokmérője. Ha egy országban az ott élő közösség autonómiát akar, de ezt megtagadják tőle, ez az állam nem épített ki olyan minőségű demokráciát, amely az Európai Unióban egyébként a tagság előfeltétele. Szeretném nagyon egyértelműen megfogalmazni a véleményemet: ha megtagadják az Erdélyben élő magyaroktól az autonómiát, akkor Románia szerintem nem kellő alappal kéri felvételét az Európai Unióba, és ez a vélemény valószínűleg nem csak magyar vélemény, hanem minden olyan ország véleménye lesz, ahol egyébként természetesnek veszik az autonómiát. Az is igaz – ha már erről a kérdésről váltunk szót –, hogy az autonómia magától nem fog megszületni. Ha megengedik, nem bocsátkoznék a magyar és az erdélyi politikai kultúra közötti különbségek taglalásába, de az elmúlt tizenöt évben egy-két dolgot megfigyeltem: érdekes módon, ha azt mondjuk, hogy politika, politikai célok, vagy küzdelem, akkor Magyarországon az embereknek ennek a következő gondolata, asszociációs láncszeme az, hogy választás. Ha itt ezt mondom, akkor az a reflex, hogy megegyezés, kiegyezés.

Autonómiát Önök soha nem fognak kiegyezéssel elérni Romániában. Vagy kiállnak érte, erőt mutatnak fel, megszervezik magukat és kikövetelik, vagy nem lesz autonómia. Tömegtámogatás nélkül – és a modern demokráciának az a lényege, hogy tömegdemokrácia annak minden hibájával és előnyével együtt – az erdélyi magyar politikai elit megegyezéses és hagyományos eszközökkel soha nem tud autonómiát elérni Erdélyben. Ezt csak és kizárólag tömegtámogatással lehet megtenni, ehhez pedig az kell, hogy az ember ne féljen a választóktól: meg kell őket szervezni, pártokat, szervezeteket kell létrehozni, hinni kell abban, hogy a tömegtársadalmak tömegdemokráciát eredményező rendszerében ha sikerül elegendő köztámogatást összegyűjteni egy eszme vagy egy intézmény követelése mögé, akkor az meg fog születni.

Ezért arra kérek mindenkit, hogy mélyen érezzük át annak a történelmi felelősségét, hogy az elkövetkező tizenöt-húsz évben valószínűleg nem jön vissza olyan kedvező nemzetközi csillagállás az autonómia ügyében, mint amilyen Románia európai uniós taggá válásának pillanata. Most lehet kellő súllyal, most lehet kellő nemzetközi megértéssel és szimpátiával porondra lépni az autonómia érdekében. Attól tartok, hogy néhány év múlva már nem lehet. Azt hiszem, hogy aki most nem az autonómiát állítja minden más kérdést meghaladóan az itteni politikai célkitűzések középpontjába, az valószínűleg történelmi hibát vét, és egy olyan esélyt mulaszt el, amely nem tér vissza. Nem tudjuk, hogy így van-e, de valószínű, hogy nem tévedünk nagyot.

Természetesen érdemes azzal is foglalkoznunk, hogy a román többség miért nem szimpatizál az autonómia kérdésével. A földrajz és a történelem sokat segít nekünk abban, hogy megértsük őket. Gondoljunk vissza még az első világháborút megelőző időkre, az akkori magyar belpolitikai vitákra. Hány komoly koponya fogalmazta meg azt a véleményt, hogy ha közösségi jogokat és autonómiát adunk valamelyik nemzeti alapon szerveződött közösségnek, akkor az a történelmi Magyarország széthullásához fog vezetni. Ez a gondolat itt is erős és nem példátlan. Ha jól látom, akkor a román többség tekintélyes része attól tart, hogy az autonómia megadása a román állam széthullásához vezethet. De akik így gondolkodnak, azoknak azt a kérdést is fel kell tenni, hogy vajon jól értik-e a modern világot? Miről is szól az Európai Uniós tagság? Az uniós tagságot nem lehet csak félig akarni, úgy, hogy egyes következményeit akarjuk, másokat meg nem, mert azt bizony vagy együtt adják, vagy sehogy. Az Európai Uniós tagság arról szól, hogy az állam, a terület és az állampolgár megbonthatatlan hármasságának korszaka véget ért.

Európában autonómiák vannak, regionalizmus, kisközösségek és kollektív jogok vannak és ahhoz delegált hatáskörök. Erről szól az Európai Unió. Aki tehát még mindig ettől fél, – amitől a magyar elit félt az első világháborút megelőzően, és az elmúlt tíz évben a román elit hasonlóképpen félt – az nem érti, hogy miről szól az Európai Unió, és meg fog lepődni. Néhány év múlva pedig, amikor Románia már az Európai Unió tagja lesz, azt fogja érezni, hogy mintha szétesett volna a román állam, holott nem szétesik, hanem átalakul, mint ahogy minden állam, amelyik az Európai Unió tagjává válik, átalakul. Nem a meghúzott politikai határok számítanak majd elsősorban. A nyelvi határok ma fontosabbak az Európai Unióban, mint az országhatárok. Azt észre sem vesszük, ha átmegyünk két ország közötti egykori politikai határvonalon, mert már nincsen ott határ. De ha átlépünk egy kulturális vagy nyelvi határon, azt rögtön érzékeljük, azoknak valóságosabb súlya és jelentősége van, mint az egykori politikai határoknak. Aki nem érti, hogy efelé tart a világ, az valószínűleg nem tudja, hogy milyen következményekkel jár, ha európai uniós tagja szeretne lenni. Ezt vagy vállalja mindenestől, az európai uniós tagság természetes következményeképpen, vagy súlyos csalódásokkal kell majd szembenéznie. Ezért szerintem nincsen joga a román többségnek arra, hogy a magyar autonómiával szemben ellenségesen viselkedjék. Nincsen valóságos oka annak, hogy a saját államának meggyengülését lássa az esetleges magyar autonómiában.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Magyarország érdeklődése az Európai Unió bővülésének következtében természetes, hogy megerősödik a délkelet-európai térség iránt. Magyarország nincsen könnyű helyzetben – erről most nem szeretnék beszélni, mert minden időt felemésztene –, de nézzék meg, hogy milyen térségekkel érintkezünk, az Európai Unió határán: érintkezünk először is Ukrajnával –aztán Romániával – ezt Önök jobban tudják –, és érintkezünk Szerbiával. Ezek azok a térségek, amelyekkel mi európai uniós és magyar határt alkotunk egyszerre. Az Európai Unióban – természetesen – minden ügy közös ügy, így például a portugálok és a spanyolok valószínűleg számíthatnak ránk, hogy ha az atlanti óceáni halászat ügyében robban ki egy vita, és persze a franciák is számíthatnak a megértésünkre, ha olyan törekvéseket fogalmaznak meg, hogy a Mediterrán-tenger túlsó oldalán lévő arab térségeket okosabban kötni az Európai Unióhoz. De azért számíthatnak ránk, mert minden közös kérdés, mint ahogy nehezen várható el egy luxemburgitól vagy írtől, hogy ugyanolyan intenzitással foglalkozzon mondjuk a szerbiai demokrácia kérdésével vagy Románia uniós tagságának ügyével, mint ahogy mi foglalkozunk. Ezért alakult ki az Európai Unión belül egy természetes munkamegosztás, amely nem írja felül azt, hogy minden ügy közös ügy. Ez azt jelenti, hogy Magyarországnak a lehetősége, a súlya és a felelőssége az előbb említett térségek – és különösképpen Románia iránt megnő, hiszen Románia európai uniós tag akar lenni. És ez lehetőséget, felelősséget jelent Magyarország számára. Azt hiszem, hogy ismét beköszönt a második világháborút megelőző, vagy talán még az első világháborút is megelőző hagyomány a magyar külpolitika délkelet-európai orientáltságában. A rendszerváltoztatás időszakában, az 1990-es években emlékszem, hogy a Balkán szótól mindenki irtózott, és sohasem vállaltuk azt, hogy nekünk igazából ezzel a térséggel kell foglalkoznunk, mert attól tartottunk, hogy az angolszászok – akiknek a közép-európai történelem megértése iránti képességének javulása még hosszú távlatát és perspektíváját nyújtja – a Balkánhoz sorolnak bennünket, ha túl sokat foglalkozunk vele. Ezért az egész balkáni térséget kicsit eltoltuk magunktól, különösen a szerbiai háborúk időszakában, és nem vállaltuk a külvilág előtt azt, hogy nekünk igazából itt van hivatásunk, ennek a térségnek a felemelésében, a gazdasági jólét megteremtésében, a stabilizálásban, és az itteni demokráciák kiépítésében kell elsősorban segítséget nyújtanunk. Azonban ez már megváltozott: NATO-tagok vagyunk, nyilvánvaló, hogy itt van hivatása és küldetése a magyar külpolitikának, és azt gondolom, hogy barátságban érdemes végeznünk ezt a munkát a románokkal és a szerb barátainkkal is.

Constantinescu elnök úr szavaira is szeretnék néhány gondolattal reagálni. Azt mondta az elnök úr, hogy Románia belépése az Európai Unióba, ha nem készül fel a kellő mértékben, sok problémát hozhat magával. Ez bizony így van. Szeretnék mindenkit egy tágabb összefüggés megértésére invitálni. Emlékeznek-e még arra, hogy néhány évvel ezelőtt amikor szociáldemokrata győzelmek születtek Európában – Németországban vagy Nagy-Britanniában, és Clintonék aratták első vagy második győzelmüket Amerikában –, akkor kitaláltak valamit, ami az egész európai baloldal megújítását célozta: ezt úgy hívták, hogy a harmadik út. Azt a megoldást nevezték így, amely tulajdonképpen arról szólt, hogy hogyan lehet sutba hajítani a hagyományos szociáldemokrata bázist, és a tőkét kiszolgáló új baloldali politikát meghirdetni egész Európában. Ez nem járt sikerrel. Ha vetnek egy pillantást Németországra vagy megnézik Blair miniszterelnök úr helyzetét Angliában, akkor láthatják, hogy egész Európában bebizonyosodott, hogy nem lehet olyan politikai rendszereket működtetni, ahol nincsen egy olyan baloldali párt, amely a hagyományos szociáldemokrata értékeket, embereket, társadalmi csoportokat képviseli. Nem lehet üzleti érdekeket, a nagytőke érdekeit baloldalról képviselni. Természetesen lehet az üzleti érdekeket baloldalról is beszámítani egy kormányzás során, és összebékíteni a polgárok nagy többségének érdekével, de azok érdekében fellépni, és elveszteni közben a hagyományos bázist nem lehet. Magyarországon ez a helyzet hatványozottan igaz. Ez tehát nem csak Nyugat-Európában történt meg, hanem Magyarországon is, nem véletlen, hogy a hivatalban lévő magyar miniszterelnök is csatlakozott ehhez a szellemi megújuláshoz, a harmadik út kimunkálásában mindenfajta javaslatokat tett – figyelemreméltó és érdekes javaslatokat, amelyeket különböző szaktudományok vizsgálhatnak. Amit mondani szeretnék ezzel kapcsolatban, az mindösszesen annyi, hogy az európai uniós csatlakozás időpontjában különös jelentősége van annak, hogy ne a nagytőke érdekét képviselő – ahogy Magyarországon mondjuk – bankárkormányok álljanak az országok élén.

Ezek általában sem lettek sikeresek Európában, de ott, ahol belépnek államok az Európai Unióba, és mindenfajta új kihívásokkal találják magukat szemben, ahol a tőke lehetőségei hirtelen megnőnek, de az emberek lehetőségei csak sokkal később nőnek meg hasonló mértékben, ott az átmeneti időszakban meg kell védeni az embereket a változásokkal szemben. Illetve a változásokat úgy kell levezényelni, amelyek időnként rendkívül kényelmetlenek és fájdalmasak is, hogy ne hozzák lehetetlen helyzetbe azokat az embereket, akik munkából élnek és nem a tőkejövedelmekből tartják fenn magukat. Ha nincsenek ilyen polgárvédő kormányok ezekben az országokban, akkor mindenhol megnő az infláció és a munkanélküliség, tízezrével mennek tönkre a mezőgazdaságból élő kistermelők és még számos más csoport, a nyugdíjasok helyzete – különösen az áremelések miatt – pedig meggyengül. Ezzel azt szerettem volna elmondani – ha szabad tanácsot adnom –, hogy Románia ne kövesse el azt a hibát, hogy az európai csatlakozás pillanatában egy színleg baloldali, de valójában nagytőke-érdeket, bankárérdeket képviselő kormányt választ magának, mert ha ez bekövetkezik, könnyen lehet, hogy úgy járnak, mint ahogyan mi jártunk az elmúlt két esztendőben. Ennek a levét nem mi, a rivális politikai erők isszuk meg, mert mi ezzel majd elleszünk és a legutóbbi választás jól mutatja, hogy akinek van türelme, annak eredménye is lesz, hanem azok az emberek fizetik meg ennek az árát, akik egyébként munkából próbálják meg magukat fenntartani. Egy olyan szociális lesüllyedés víziója bontakozik ki abban az esetben, ha a csatlakozás időszakában a látszólag baloldali, de valójában a nagytőkét képviselő kormányok vannak hivatalban, amelynek az orvoslása utána rengeteg időt, fáradtságot és sok ezer, esetleg százezer tönkrement életet jelent. Tehát amikor Románia belép, nem csak arra kell majd figyelnie, hogy teljesítse a kritériumokat, hogy felkészüljön a gazdasági átalakulásra, hanem arra is figyelnie kell, hogy egy elég bátor és erős kormánya legyen ahhoz, hogy a polgárokat a hirtelen lehetőséghez jutó nagytőkével szemben is meg tudja védeni. Mindezt úgy, hogy közben ne legyen piacellenes, mert ha közben a nagytőke nem érzi partnerének a kormányt, abban az esetben megbénulhat az ország gazdasága. Nem kis mutatvány, amit végre kellene hajtani, nekünk, Magyarországon nem is sikerült. Ez azonban nem ok arra, hogy a románok ezt ne tűzzék ki célul, és ne próbálják ezt megvalósítani.

Végezetül ugyanakkor biztató dolgokat is szeretnék mondani. Ha az újonnan csatlakozó államok, mint amilyenek mi is vagyunk, okosan szervezik meg az államéletet, ha sikerül olyan kormányokat alakítani, amelyek mentesek a koalíciós huzakodásoktól, de gyorsak és hatékonyak, akkor a legnagyobb gazdasági versenyerővé válhatnak az Európai Unión belül. Tehát azt a gondolatot is szeretném valamelyest revizionálni, amely az államot a gazdasági fejlődés egyfajta kerékkötőjeként tünteti fel, amely azt mondja, hogy az állami tulajdon mindig rosszabb, mint a magántulajdon, amelyik azt mondja, hogy az a jó, ha az állam egyáltalán nem foglalkozik gazdasági szabályozási kérdésekkel, mert majd a piac láthatatlan keze elintézi a dolgokat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A legnagyobb versenyelőny egy olyan ország számára, mint Magyarország az lehetne az Európai Unióban, hogy ha koalíciós vitáktól mentes, hatékony, gyors döntéseket hozni tudó kormánya lenne. Erre természetesen van esély, ilyen kormányokat létre lehet hozni, nem véletlenül szoktam támogatni elviekben is a magyarországi kétpártrendszer kialakulását. Hiszek abban, hogy a koalíciós kormányok az európai uniós csatlakozás utáni években inkább megnehezítik a gazdasági felzárkózást. A nem koalíciós természetű kormányok, amelyek maguk is birtokolják lehetőleg egyetlen szervezeten vagy szövetségen keresztül a többség bizalmát, sokkal inkább hatékonyak lehetnek. Az Európai Unióban ugyanis a gazdasági élet ugyanis jelentősen megváltozott ahhoz képest, amit mi tanultunk az iskolában, vagy akár csak tíz évvel ezelőtt tapasztaltunk. Akkor még igaz volt, hogy a kapitalizmusnak – nevezzük így a dolgot – a lényege az, hogy a nagy halak megeszik a kis halakat. Az Európai Unió azonban abba az irányba fejlődött, hogy többé Európában ez a tétel nem igaz. Egy másik tétel igaz: a gyors halak eszik meg a lassúakat. Ez a gyorsaság az, amit mi ki tudunk használni. Nem mérettől, lélekszámtól, meg területtől függ. Ez sokkal inkább kreativitás, tudás, szorgalom, határozottság, megértés és döntéshozatali képesség kérdése. Ebben kellene magunkat kitüntetni. Ha ilyen kormányaink lennének, nem így állnánk, mint ahogyan állunk. Ehhez képest tutyimutyi, sodródó, határozatlan, általában a gazdasági döntések meghozatalában késlekedő, és azokat konzekvensen végrehajtani nem tudó kormányaink vannak több országban is, de Magyarország kétségkívül egy ilyen ország. Ezen változtatni kell. Ez nem ellenzékiség vagy kormánypártiság kérdése, ez annak a kérdése, hogy az állam és a kormányzat a gazdasági versenyképesség egyik fontos tényezőjévé vált az Európai Unión belül, és ez a magyaroknak inkább pozitív fejlemény, inkább lehetőséget kínáló változás, semmint hátrányos történés. Ezért minden erőnket arra kell összpontosítani, hogy a soron következő választásokon ilyen kormányt tudjunk magunknak választani. Nem a párt-összetételéről beszélek, azt majd a választópolgárok eldöntik, a lényeg, hogy erős kormánynak kell alakulnia, amely gyors, határozott, és az európai uniós lehetőségeket pillanatok alatt kihasználni képes energiákat ad az országnak. Ezért arra bíztatnám Önöket – ha a püspök úr megengedi –, hogy a mostani éveket, amelyeket élünk, a kellő alázattal éljük át, és készüljünk fel a következő nagy feladatra. Nekünk egy ilyen erős államot kell felépítenünk, és vigasztaljuk magunkat azzal a gondolattal, hogy Nagypéntek nélkül nincsen Húsvét. Azt hiszem, hogyha az előttünk álló másfél évet a mögöttünk hagyott két évhez hasonló alázattal, szerénységgel és temérdek munkával fogjuk eltölteni, akkor a 2006-ban esedékes tusnádfürdői táborban már komoly, nagy programokról, a nemzeten átívelő fejlesztési elgondolásokról és tervekről számolhatunk be Önöknek.

Köszönöm szépen a figyelmet!