New Page 1

Eredetileg a pesti Pázmány Péter egyetemet akartuk megnyerni, hogy tevékenységünket valamely munkacsoportként támogassa, erre ajánlotta fel az egyetem, hogy tartsunk konferenciát, amelyet többhavi egyeztetés után a meghívó elküldése helyett novemberben lemondott. E lemondás hírére kaptunk egy ajánlatot, hogy akkor tartsuk meg a rendezvényt inkább a pécsi jogi kar épületében,, ott is érdeklődő közönségre számíthatunk.

Jól esett a gyors segítség, és bár az előadók fele közölte, hogy olyan messzire nem utazhat, mert aznap volt még egyéb dolga is Pesten, az elmaradók legtöbbje adott írásos vázlatot, tömörítvényt, amit felolvashattunk. A helyszínen azonban kiderült a következő: a terem olyan kicsi volt, hogy hallgatóság, közönség ha akart volna se tudott volna bejönni az apró helyiségbe. Gyakorlatilag nem volt meghirdetve, senki sem tudott róla, a portás elküldte az érdeklődőt, hogy ilyesmi nincs az épületben. Ez volt tehát a karantén-konferencia.

A szűk kereteken belül pedig udvarias légkörben kaptunk tollakat, használhattunk projektort, tucatnyi ember csendes eszmecserére fordíthatta idejét.

Miről is szólt ez az összejövetel? Arról, hogy az alkotmány ≠ alaptörvény különbségtevés megfelel a klasszikus görög-európai gondolkodásnak, amely a metafizikát, az elméleti általános alapokat elválasztja a szűkebb szakismerettől.

A természetes személy, a család, a nemzet (élő emberi személyek természetes közösségei) és a jogi személy, az állam, a globális tőke közötti minőségi különbségről van szó.

A társadalom-szabályozás korunkban alapvető, mindennapi kérdéssé nőtte ki magát. A szabályozás alanya a természetes személy, a család, a nemzet. A szabályozás tárgya az ember-ember viszony, a társadalmi helyzet. A szabályozás eszköze pedig a jogi személy, az állam, a tőke. Az alany és eszköz közötti különbség elmosása, sőt felcserélésük (emberi személy, és természetes közösségei helyett a jogi személy, állam, tőke stb kiindulópontként kezelése) atavisztikus, mágikus korba visszazuhanó gondolkodási elferdülés.

Nem ontológiai létező a jogi személy, az állam - szemben a természetes személlyel és közösségeivel.

Ma inkább likvidálják (de legalábbis karanténba zárják) az ontológiai gondolkodási síkot, hogy úgymond a "tőke" érdekét, olykor hazugságait utolérhetetlenné tegyék. Mert ha még fogalmunk sincsen a lényegi kérdésekről, akkor nem is emelhetünk kifogást, akkor nem mondhatunk kritikát sem.

A haza és nemzet, a nemzet államalkotó akarata alkotmány: ontológiai kategória. Az állam, kormánypárt, miniszterelnök nem ontológiai kategória. Az alkotmánylevél jellege sem ontológiai, ezért nem lehet abszolút origópont, tehát a vitát lezáró, konszenzust teremtő elvi igazodási pont gondolkodásunkban. A történeti alkotmány viszont műfajában ontológiai jellegű volt, és az is lehet számunkra, ha kellő figyelemmel fordulunk feléje.

Közben egyre-másra hangzanak el rádióban-tv-ben is riportok, értekezések arról, hogy "a köztársaságot" meg kell védeni (?!) a klerikális, reakciós stb-stb veszélytől - a tulajdonképpeni alkotmánytól is. Védjük meg magunkat úgymond az emberi személyiséget illető szabadságtól és felelősségtől. Tehát józanság lenne, ha karanténba záródunk, amely a gondolatot is védi? Jobban kellene óvnunk magunkat a naiv nyilvánosságtól, amely védtelen a mindent elborító totális sajtóterrortól? Védjük meg magunkat az őrülettől? Ugyanakkor mindent elborít az érdektelenül felelőtlen, a megalapozást nem is kereső vagdalkozás a politika, nemzet, gazdaság és egyéb kérdéskörök területén (tehát amikor a vélemény megformálóját sem érdekli, hogy amit mond, annak milyen mélyebb értelmét lehet kifejteni).

Mindenesetre elkészült a konferencia terve, megpróbálkoztunk vele, olvashatóak a hozzászólások, egy kicsit talán megint oszlott a homály, érthetőbbé vált a történések fogalmi háttere. Ami pedig a konferencia közönségét illeti, mégis többen lehetnek, akik beleolvasnak az elkészült írásokba, mint ahányan a helyszínen megjelentek.

Amit tényleges veszteségnek, elszalasztott alkalomnak vélek, az nem a résztvevők tömege, hanem az érdemi gondolatoktól való további tartózkodás legalizálása, akarva-akaratlanul a pillanatnyi hatalmi-politikai fenntartásokat elismerve, erősítve: egy merőben elméleti (logikai és erkölcsi) téren.

Végül engedjenek meg egy rajzot, amelyet nem szerepelt a 10-én délelőttre készített diaképek között, de a konferencia lezárásaként, végszavaként került megfogalmazásra.

Úgyhogy a felemás karantén miatti keserűségemet nem tagadva köszönetet kell mondjak a házigazdáknak is.

I) L. v. Bertalanffy figyelmeztetése: nem korlátlanul átjárhatók, nem hozhatók teljes mértékben közös nevezőre a megismerés tárgyaként elkülönített 1-4 rendszerek

II) Az ember, mint megismerő alany kitüntetett, sajátos, össze nem téveszthető helyzetben van a megismerés tárgyával szemben, és ebből a sajátos (mondhatni ismeretelméleti) helyzetéből következően kell elválasztani viszonyát a négy alapvetően különböző rendszerbe sorolható jelenség-körrel (tulajdonképpen a "porfürioszi fa" ágaival).

Az ember mint megismerő és a világ mint megismerés tárgya viszonyából kitűnik az emberi személy és természetes közösségei szabadságának ontológiai volta, amelyet ember az emberi természetből következően nem kérdőjelezhet meg sem fizikai fegyverrel sem az emberi gondolkodás deformálásának szellemi fegyverével - például az ontológiai gondolatok létjogának megkérdőjelezésével, vagy az alkotmány, az alkotmányos eszmeiség és az alaptörvény minőségi különbségének törvénybe szedett tagadásával, mint pl a ma hatályos 1949/XX-as törvényben történik (amit sok idő múltán bizonyára olyan balgaságként fognak tanítani, mint amikor Xerxész megkorbácsoltatta a tenger hullámait).

From: Bokor Levente Sent: Saturday, December 11, 2004 4:49 PM To: Fáy Árpád Subject: Történelmi tanulság

A jelen formájában fél évtizede (az ügyet kerülgetve, évtizede) működő Alkotmányossági Műhely és Fórum Egyesület, tegnap dec. 10-én, nagy részvétlenség mellett tartott tudományos tanácskozást a Pécsi Egyetem jogi karán. Tizenkét, szakmailag többségében tekintélyes előadó közül csak öt jelent meg, a többi kimentve magát, előadása bő vázlatát, vagy egészét bocsátotta közre. A közönség eggyel kevesebbnek mutatkozott az előadóknál. Az egyetemet is mindössze egyetlen, alig férfiember képviselte, aki "patrisztikát" tanít, és jóindulatú szkepszissel gyámolította az egész rendezvényt. A közismertek közül Andrásfalvy Bertalan (volt műv. miniszter), és Hegedűs Lóránt (ref. püspök) tisztelte meg a közönyös helyszínt. Állítólag 500 meghívót küldtek szét a házigazdák, nem beszélve a sok informális tájékozottról, többségében a "nemzeti"-, kisebbségében a "kék" színűek közül. Pesten, hasonló univerzitásokon egyáltalán nem ébredt, vagy elfogyott a vendégszeretet (még a Pázmányon is) az ügybuzgó mozgalmárok iránt, Pécsett pedig, számítva az esemény marginalitására, egy második emeleti, eldugott szemináriumi termecskét bocsátottak rendelkezésre. A tárgysorozat az volt, amit a napokban közreadtam. A célt az ügy fanatikus teremtőjének, ébrentartójának és legfőbb teremtményének, Fáy Árpádnak az előadása fejezte ki: "Érvek az alkotmányosság fogalmainak gyökeres átvizsgálására." -- Mert mi mindig alkotmányosságra törekvő nemzet voltunk. Akkora szegénységet soha nem engedtünk meg magunknak, hogy még alkotmányos tudatunk se legyen, amellyel megvíhatunk, mint a fakardokkal. Ez a tudat többször be is csapott minket, s lehet hogy ezért, most végveszélybe is került?

Jelenthetem, annyira "snassz" az egész, alkotmányos lovagi torna, hogy még a fakardverseny előkészítőjére sem jelentkezett senki. Ettől függetlenül intenzíven, zokszó nélkül, és útkereső vitával zárult a program.

From: Fáy Árpád Sent: Sunday, December 12, 2004 6:46 AM To: Bokor Levente

Annyira fején találtad a szöget, hogy az a jóindulatúan szkeptikus fiatalember volt a házigazda, aki eleve ebbe a közönséget el nem bíró szobába szervezte a rendezvényt, a tudományosságot a nyilvánosságtól féltő módon, két nappal korábban is telefonon tanárokat, hallgatókat, érdeklődőket ígérő módon.

A pesti értelmiség remek realitásérzéke szökken-száguldozik, kavarog ciber-térben, és örül a vibrálásnak, mert egyébre mire is törekedhetne.

Azt terveztem, hogy kielemzem saját szöveged alapján, miért sikerült "karanténosra" a pécsi konferenciánk. Próbálkozás közben jöttem tisztába annak célszerűtlen hosszadalmasságával, hogyha minden, általam vélt gubancot ki szeretnék fésülni. Letettem hát róla, pusztán jelzésekre szorítkozom. Legelső észrevételem magának a konferenciának a darabos minősítését illeti, amelyben túlteng a fájdalmas szemrehányás. Ebből kiderül, hogy az alkotmányossági műhely kezdeményezését a partnerül felkért intézmények - ha nem is tudják kikerülni - ímmel-ámmal támogatják, kezdve azokon, akik már eljutottak a teljes elzárkózásig, folytatva azokon, akik csak ezután fogna elzárkózni. Az alkotmányosság köré épített rendezvénynek "karanténná" válása meg is bélyegzi a házigazdákat.

Jóltápláltnak tűnnek a vádak, de az önkritikának mégcsak elesett változatával sem találkozunk.

Azt észlelem, hogy messze kerültünk a magyar alkotmánytól, a magyar államiság mibenlététől, s az csak ürügy valamire. Epésen sommás fogalmazásban, csak ürügynek tartom arra, hogy a sokunk által kedvelt Fáy Árpád akár Arisztotelésznek is elmagyarázza, mi a kategorikus szillogizmus, illetve sok egyebet, amit tőle tudunk.

Azt hiszem, egyik elidegenítő mozzanat az eredeti források nem tudatos újrafölfedezése és azoknak kioktatása. Mert teszem azt, nem szorul újabb fölfedezésre a kör, amit a 19. századi filozófia tett meg az "emberi lényeg" körül, nem szorul felfedezésre az a kritikai gazdaságtan sem, amelyik forrongással telítette a világot, miután kielemezte az egész tőkés árufetisizmust. A metafizikát sem kéne félteni attól, hogy a hiteles forrásokból megismerhetőnek tartsuk. Talán az "ontológia" is jobban érezné magát a metafizika edénykészletében, mint onnan kiemelve s megmagyarázatlanul telemeregetve vegyes társadalombölcselettel.

Csakis azzal tudom mentegetni az elkalandozást, hogy az alkotmány természetének megismerésekor, a mondottak összessége felszínre került, mint olyan segédszempont, amely át kell hogy hassa az egész jogfilozófiát.

Óhatatlanul kellett szembesülni azzal is, hogy az un. rendszerváltás nem az addig megtett nemzeti út kritikai továbbvitele volt, hanem a szerves folytatást újra elmetsző sebészi beavatkozás. Sajnos, a világtörténelem nem a mi konyhánkban készül, és nem a mi szánk ízéhez igazodik. Ennek sejtelme delejezte életre a magyar alkotmányt mint problémát, középpontjában a nemzeti szuverenitással, s az alkotmánynak a sajátos életközösséget közjogilag reprodukáló funkciójával.

Nem térnék ki azokra a nézetekre, amelyek a nemzeti szuverenitást, mint olyant - a modernitásnak elsőbbséget adva - elvetik, s velejében elutasítanak minden ellenkező érvelést, vagy mozgalmat. Szép számban tartják megszállva a jogi közéletet a felfogás képviselői, és nem keveset nyomnak az elutasító szakmai megfontolásokban. Tehát velük nem számolva tartom az alkotmányossági műhely legfőbb eredményének, hogy a közjogi gyakorlaton, illetve elméleten kereste a szerves fejlődés, a szuverenitás és a társadalmi autonómia fogódzóit. E keresés közben találta úgy, hogy a jelen alkotmány önazonosító tétele "bűnjelként" értelmezhető, jelesül a 77.§ (1.): "Az Alkotmány a Magyar Köztársaság alaptörvénye".

A Műhely arra az álláspontra jutott, hogy az azonosítást elutasítja, vagyis az alkotmány ≠ az alaptörvénnyel.

Tény, hogy nem sikerült maradéktalanul bizonyítani ennek helytelenségét, mert a tételt posztulátumként kell értelmezni, azaz, olyan kikötésként, amely az azonosítás sarktétele. E tétel azonban semmit sem mond arról, hogy kinek az akaratát képezi az alkotmány, ki a "teremtője", mert a Magyar Köztársaság, kétségkívül, csak "teremtmény". Hogy a "szerzőség" iránti kétségek mennyire megalapozottak, igazolja az elmúlt 15 év is, mert az alkotmány nem tette lehetővé, hogy egyetlen Magyarországot olvassunk ki belőle, s ne a különböző pártokat azonosító doktrínák kísérleti terepét. A jelenség mögött, föltehetőn, egy lefojtott polgárháború zsarátja izzik, amelyik csakis a nemzetközi feltételeknek "köszönhetőn" nem lobban lángra. De a nemzetközi feltételeknek "köszönhetőn" van egyáltalán napirenden. Az alkotmányossági műhely, kimondatlanul, arra tett kísérletet, hogy egy szellemi lombikban döntésre vigye a polgárháborút, s annak kiégetlen gyúanyagait megfelelő szellemi hőfokon kiégesse.

Be kell látni, hogy ez eddig nem sikerült, és inkább a szellemi hőfok csökkenéséhez járulnak az elhamarkodott, másokat leckéztető ítéletek, semmint annak növekedéséhez.

Ha csak azt a kérdést tesszük föl szorgalmasan mindmegújra, vajon miért nem módosítják folyamatosan a brit, az amerikai, vagy a francia alkotmányt, már az sem hiábavaló. Ugyanis, aki a kérdésre meggyőző választ akar adni, nem intézheti el azzal, hogy a brit, az amerikai, vagy a francia kultúra és civilizáció annyival fejlettebb, hogy neki, nincs min változtasson.

Tehát az a kérdés - bármennyire is esendő legyen a kérdésföltevés -, hogy van-e a magyar alkotmánynak alanya? Jól tudjuk, hogy eddig zátonyra futott több, parlamenti tisztázási kísérlet, ezért a magyar alkotmány alanya, annak preambuluma szerint az alábbi:

A többpártrendszert, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés politikai átmenet elősegítése érdekében az Országgyűlés - hazánk új Alkotmányának elfogadásáig - Magyarország Alkotmányának szövegét a következők szerint állapítja meg", stb.

Az Alkotmány előszava ennyi és nem több, amelyből kiolvasható, hogy annak alanya az Országgyűlés. A mai munkaínségben pedig az országgyűlési munkahely nem megvetendő. Tehát az egész ország azért van, hogy lehessen országgyűlése.

A MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG ALKOTMÁNYA

Magyarországot több mint egy évezreden át a nép munkája, áldozatvállalása, társadalomformáló ereje éltette és tartotta fenn. Az államhatalom ugyanakkor az uralkodó osztályok eszköze volt a jogfosztott nép elnyomására és kizsákmányolására. Népünk nehéz küzdelmet folytatott a társadalmi haladásért, az ország függetlenségéért; számtalan megpróbáltatás közepette védte és őrizte nemzeti létünket.

Történelmünknek új korszaka kezdődött, amikor a Szovjetunió a második világháborúban kivívott győzelmei során felszabadította hazánkat a fasizmus elnyomása alól, és megnyitotta a magyar nép előtt a demokratikus fejlődés útját. A dolgozó nép a Szovjetunió baráti támogatásával újjáépítette a háború sújtotta, romokban heverő országot. A régi rend urai és védelmezői ellen folytatott küzdelemben a magyar munkásosztály - szövetségben a dolgozó parasztsággal, együttműködve a haladó értelmiséggel - kivívta és megszilárdította a dolgozó nép hatalmát.

A forradalmi harcokban megedződött munkásosztály vezetésével, az 1919. évi Tanácsköztársaság tapasztalataival gazdagodva, a szocialista országok közösségére támaszkodva népünk lerakta a szocializmus alapjait. Hazánkban uralkodóvá váltak a szocialista termelési viszonyok. A régi helyén új ország született, amelyben az államhatalom a nép érdekeit, az állampolgárok alkotó erejének szabad kibontakozását és jólétét szolgálja. A magyar nép nemzeti egységbe tömörülve, a szocializmus teljes felépítésén munkálkodik.

A Magyar Népköztársaság Alkotmánya kifejezi az országunk életében végbement alapvető változásokat, a társadalmi haladásért vívott küzdelem és az országépítő munka történelmi eredményeit.

Az alkotmány, mint a Magyar Népköztársaság alaptörvénye, biztosítja eddigi eredményeinket és további előrehaladásunkat a szocializmus útján.(...)"

Azt tartom aggasztónak az összevetés után, hogy a magyar alkotmány tudorai képesek 15 év elteltével, 15 joghallgatói évfolyam "kicsorgását" követőn is azt közölni utódaikkal, hogy Magyarország mindegyre a békés átmenet áldásait élvezi, mert semmilyen szilárd állománya és más célja nincs az idők végezetéig. Már többen megmagyarázták, hogy miért nincs "alkotmányozási kényszer", s hogy az 1989-es bevezető szöveg lényegileg mellékes. De vajon ki dönti el, hogy az Országgyűlés mikor veszi le a nemzetről gyámkodó kezét, mert érettnek tartja a demokráciára és piacgazdaságra?

A ténymegállapítás ekkéntje abból az időből származik, amikor még József Attila is olyasfélét vetett papírra, hogy 'a forradalom a társadalom átalakításának történelmi intézménye'.

De ha nincs forradalmi helyzet, annál inkább a gondolat veteményezésének ideje van. Hogy milyennek képzeljük a majdani "forradalmat"? - Magam, legalábbis, nem "forradalminak" gondolom el, annak romantikus értelmében. A magyar "forradalom" szó inkább az indulatba lendülés fortyogó érzetét kelti, elterjedt latin megfelelője, a "revolutio" pedig a "visszalapozás"-ra, ismétlődésre utal, amilyen a bolygók mozgása is.

Felforgató- és forradalmár-gyanús lett Fáy Árpád az általa életre hívott alkotmányossági műhellyel együtt - magyar képzetek szerint.

"Magyar" fortyogást senki teste-lelke nem kíván, "latin forradalomra" - revolutiora - pedig az arra ácsingózóknak nincs ideje. Szorít az alkalmazkodási hajsza. A darwini szelekciós fenyegetettség Damoklész kardjaként lóg a magyar társadalom feje fölött.

De van még egy bökkenő. Nem elég világos, mi a célja az egész szellemi műhelynek, mert olyan kutató közösséghez hasonlít, amelynek céljai a gondolatkísérletek tárgyaival együtt veszik fel alakjukat. Tehát a célok is kutatatási tárgyak.

Másik bökkenő az, hogy lerí róla az amatőrizmus: a jogtudomány számára laikusnak mutatkozik, politikai hangütése pedig "illetlen". Ráadásul "súlytalan" az egész csoportosulás, mert "nincs vesztenivalója". Ha pedig nincs, amit veszítsen, várjon a sorára, amíg mások elzárják saját veszteség-csapjaikat. Ez azonban még mindig nem biztosíték arra az odafigyelő kérdésre: "Nos, miről is van szó?"

Számomra is tényleg arról a kérdésről van szó, amit pedzel, vagyis, hogy ki az alany, mi az alany tárgyi célja, és mi az eszköze? (Ezt az összefüggő hármasságot a filozófiában a "teleológia" - célokság - című fejezethez sorolhatjuk.) S mivel legbeszédesebbnek tartom törekvéseidben, hogy valamit újra fölfedezzél, ezért csakis a "latin forradalom" - a revolutio - ama jelentését tartom időszerűnek, hogy "visszalapozás".

Mielőtt mi becsuktunk volna egy könyvet, a szélvihar tette meg helyettünk. Veled egyetértő jelszavam ezért az, hogy "visszalapozni"!

Nálatok az erőfeszítésen poénkodnak, a kiközösítést ügyes mimikrinek tekintik, a felelőtlen önfelszámolást pedig követendő normának. Mivel az euthanáziát lassan hivatalosan is előírják, eléggé rendszer-konform viselkedésnek találom.

Nem akarom felvetni, hogy a másik erősfeszítését milyen dolog kifogásolni, amikor volt idő, hogy közösen próbáltunk valamit előmozdítani, csak időközben fogyatkozik a csapat.

Nekem nem voltak partizán akcióim a 60-as, 70-es években, 80-asakban sem, de ez nem jelenti azt, hogy a rendszerbe simulást reszkető fogakkal, páni félelemben az egyetlen lehetőségnek tartottam volna.

Valóban, most mintha a rendszer eltávolodott volna attól a vonaltól, amit eszmélésem horizontként fel tud fedezni. Talán későn érő típus vagyok. Neked ez délibáb, akkor légy óvatos, mert lehet, hogy tényleg az. De erkölcsi kérdés, hogy a délibábok versenyében, mert a jövő lehetősége ma még csak az lehet: délibáb, ami tény majd csak utólag lehet, szóval erkölcsi kifogást emelni, hogy valaki nem csak a hatalmas mások délibábját hazudja megelőlegezett ténynek, ami ha majd utólag üres illúzióvá válik, akkor veled közösen fürödhessen a felsülésben, szóval mindezen feltétlen megfelelési törekvés hiányát elmebéli hiányosságnak nevezni, ha tehát valaki nem simul bele ezen díszes hatalmi háttérbe - ezt nálad mind költőnél megérteni nem tudom, csak gyenge pillanataid sorának tudhatom be, amit feltehetően ismét követni fog valami lelkesültebb állapot.

Feladó: "Bokor Levente" Címzett: "Fáy Árpád" Dátum: 2004. december 17. 2:36

Hogy jussunk előre, csak köszönetemet regisztrálhatom a magad elkötelezettségének kifejtéséért. Már leülepedetten, megint áttanulmányoztam föltételezett levélváltásunkat. Azt talán bizonygatnom se kell, hogy bármely, kellemetlennek tűnő megfogalmazásomat nem a gáncsvetés vezeti. Ezért nem tudnék változtatni a leírtakon anélkül, hogy ne csorbulna mondandóm, s így két dolog közt választhatunk. Vagy úgy teszünk, mintha semmit sem szóltam volna, vagy azonnali, publikus válaszra méltónak tekinted azt, amit ferdítek, vagy amit személy elleni igazságtalanságként követek el. Tehát választhatunk egy hallgatás, és egy - a külső szemlélő számára - plasztikusabb ábrázolás között.

Mellékelek egy érdekes levélindítást is amerikai magyarokkal, ami nincs egyhónapos. Előzménye az, hogy engem felbosszantott az az amerikai magyar vélemény, miszerint Lezsák Sándor is "ügynök". Ugyanis gyakorlatilag ott tartunk, hogy akinek más a véleménye, azt "ügynök" listára helyezi az ellenfele. (Csoórit egyenesen patkánynak nevezik.)

Szász Lóránt a levélváltó társ, a Magyarok Vasárnapja kiadója, főszerkesztője, költő, író, publicista. Itthon is van irodája. Levelezésünkből tudtam meg, hogy ő is "ötvenhatos", mérnök és közgazdász, és Wass Albert kiadásának tulajdonosa. Barátságos egyetértésre jutottunk sok dologban, melynek indítója az alábbi levelem. (Vannak benne megfogalmazásban csikorgó, pontatlan részek, valahogy hidald át. Az sem volna baj, ha a magyar alkotmány egyszer Amerikában is kérdés lenne.)

Ne tekintsd ellenségességnek, hogy néhány hete, amikor Lezsák Sándort "leügynöközted", rövid, ingerült kérdő mondatokkal válaszoltam. Most már odáig jutottam, hogy inkább kitérek a történelmi-politikai ítélőmesterek elől, minthogy az egymás szavába vágó vitatkozók közé álljak, és rálépjek a féligazságok végtelenített futószalagjára. Jól kitöltené az időt, de céltalan.

Mindazonáltal rokonszenvezek kiválóságoddal, s a te szereteted címzettjének azzal a megélt valóságával, amit folyvást költői emelvényre juttatsz, nem átlagos fokon.

Féligazságnak érzékelem viszont, amikor leszállsz a pulpitusról, s megpróbálod a költői igazság érvényesítését ott, ahol egészen pontos, prózai alázattal kéne elmerülni dolgok és emberek megítélésében, ahol a megértésnek egyenesen kárára van, a költői akaratközlés.

Egészen konkrétan, utóbbi leveled olyan beállítódásaira gondolok - megvilágosító és "nekünk" elkötelezett tartalmától függetlenül -, amely politikai előítéletet visz át a marxizmus nem politikai tartalmaira is. Nevezetesen, adósrabszolgaságunkra nem tud más magyarázatot, mint az "elvtársi" ügynökségnek bankügynökséggel való felváltását, azaz, közönséges morális alantasságot, vagy szimpla butaságot.

Nem kétséges, hogy a "kapitalizmust" csak a silány elméletekből ismerő "új rend" egésze, kiszolgáltatva lett a polgári társadalom gazdasági hitvallását ténylegesen gyakorlók helyzeti előnyének, jól rejtőző diktátumának. Aki pedig megértette kínálkozó, reális játékteret, s nem kívánt balek lenni, azzal fokozta a közösségi kiszolgáltatottságot, hogy saját javára aknázta ki. (A kivétel a "balek")

Olyan erős volt 15 évvel ezelőtt az ideológiai nyomás, hogy politikai bugrisságnak minősült minden kétely az ország Nyugatról celebrált ökonómiai megváltásában. Csak abban különbözött egymástól a szocialista, és a nemzeti "elkötelezettségű" váltókurzus , hogy mindegyik saját párthíveit erősítette a munka- és politikai piacról eltávolított "faragatlanokkal". A kontraszelektálás magasiskolája jött létre az egzisztenciális félelem árnyékában.

A rendszerváltás fehér foltjainak - így, a korábbi képzeletet felülmúló adósságnak is - az az egzisztenciális magyarázata, hogy aki bekerült a haszonélvezők klubjába, természetesnek tart mindent, aki pedig kívül rekedt, az semmilyen kamatoztatható információnak nem jut a birtokába a dolgok lesújtó összképén kívül.

Amelyik gazdasági rendszernek a JÁTÉKELMÉLET a természeti működési elve (amely eleve előnyt ad a "játékszabály" alkotóinak), vagy amelyik szerencsétlen ország Samuelson közgazdaságtanán művelődik, aki apologetikus könyvet írt a Kapitalista forradalom-ról, az nem veheti komolyan egy percig sem, hogy az igazság kiderítésébe érdemes akár egy dollárcentet is fektetni.

S amelyik országnak szemtelenül lehet üzengetni az amerikai szenátusból, hogy most, történelmében először, "jó oldalon áll", ha részt vesz az iraki háborúban (mert eddig csak monarchista, bolsevista, Horthysta, fasiszta, Kádár-bérenc volt), ezért becsülje meg a mai kivételes állapotát : ama ország polgárának nem jó lenni. Többek közt szellemi alacsonyabb rendűsége miatt sem. Sehogy sem fér a fejébe, hogy a magyar adósság leírása - amely mellet mindenki, aki nem itt él, napnál világosabb érveket tud felsorakoztatni - miért nem történt még meg? Ennyire bitang az egész magyar uralkodó, parvenű-kaszt.? Hogyan lehetséges, hogy mind, akik burkoltan, és mind, akik nyíltan szájaskodtak az ország kiárusítása ellen, amikor (ha) hatalomra kerültek, úgy viselkedtek, mint a hátuknak szegzett pisztollyal családjuknak üzenő túszok. A kormányrúdtól mindegyik azt bizonygatja a népnek, hogy életben van, és fogva tartói nem akarnak rosszat, csupán azt követelik, hogy jó hírnevüket ne kezdje ki senki.

Persze, nem rossz tanács, hogy a "spekulatív tőkének" meg kell mutatni, mi is tudunk olyan huncutak lenni, mint ő, de az a mi esetünkben "visszarendeződés"-nek számítana, vagy bolsevik forradalomnak, mert annál alább nem szerezhetnénk érvényt az igazságunknak. Hisz, ha ilyen nyilvánvaló dolognak, mint a kamat-sarc jogtalanságának, 15 éve senkinek sem akaródzott a végére járni, akkor nem kis ellenérdekeket vetettek latba, amely érdekek erkölcsi minősítgetése a legkevésbé sem kézenfekvő.

Nekem egyik fivérem távozott '56-ban (ma Alabamában és Missipiben él), mert novemberben úgy látta, hogy vissza fog térni addigi "osztályidegen" státuszunk. Én pedig, ha itthon maradtam, cseperedvén, igyekeztem megérteni az "autentikus marxizmust". Abból, és újabb tapasztalataimból (és par excellence Samuelsonból) teoretice azt szűrtem le, hogy amelyik tőke nem spekulativ - s nem önmagát, a tőkét, hanem az embert tekinti tevékenysége céljának -, azt "szocialista tulajdon"-nak nevezik. Azt is megtanultam ugyan "itt-éltem" okán, hogy az e tárgyú teoretikus kijelentéseket közelebbről nézve, a társadalom mibenlétét boncoló metafizikai állítások (a teológiával rokon természetűek), amelyek mindig csak a lehetséges végjátékok lényegére utalnak mint uralkodó általánosságra, de nem az egyedi élethelyzetek (viszonylagosan) bő választékára. Ám egy olyan kvázi-zárt rendszerben, mint a mindenkori civilizált világ, a választék véges, és a választási lehetőség hierarchizált. Akik olyan szerencsés helyzetben vannak, hogy a "jót" válasszák, sehogy sem értik meg azt a helyzetet, amelyben csak a szerintük való "rosszat" lehet választani. Ad abszurdum, amikor a "játékelmélet" vesztesei, nem látnak más "győzelmi esélyt", mint hogy felrúgják a játékasztalt.

Sajnos, a jó tanácsok mögötti tehetetlenséget érzem, amikor "kintről" jönnek a "tuti tippek", a hierarchia másik fokáról, mint amelyiken otthon élnek. "Tuti" csak az, hogy eddig, Kelet-Európában még egyetlen nyugatról hazatért emigráns sem tudta megvetni a lábát, kivéve, ha azokhoz tartozott, akiket itt elnyomóként címkéznek.

Tehát azt várom én a "kintiektől", hogy ama "jó választásokért", amelyeket elérhetőnek vélnek a "bentiek" számára, úgy álljanak a "bentiek" élére, hogy érvényt is tudjanak szerezni az "elérhetőségnek". Ha nem tudnak az élre állni, a történelmi kihívás komolyságához képest, "csak kifogás".

Az én ismereteim szerint, a "kihívásnak" - gazdaságfilozófiai kategóriával szólva - tőkekoncentráció- és centralizáció a neve, amely nem más, mint a versenytársak mindegyikének az erőforrásokra vetődése és azok összevonása. A "globalitásban" az az új, hogy senkinek nem érdeke a világháború köz-katasztrófája. Más háború-nemet kell választani a tőkeerő megmérettetésére és a hegemóniára érdemesüléshez. Lehet, hogy a Gigászok mérkőzésébe úgy sodródtunk bele, mint a zsidók a babiloni fogságba, de háború van csak "másképp". A játékszenvedély kíméletlensége viszont a valódi háborúhoz hasonlón következetes - a terrorizmus csak az egyik jele - az értelmes perspektívát nyújtó szerepek elnyeréséért.

Kedves Lóránt, csupán egy másik hipotézist mondtam el a világról, mint amit naponta hallunk. Ez csak azért tűnik olyan komornak, mert az emberi ittlét árnyékainak párbeszédét dramatizálja. E dráma a fizikai-természeti végjáték lényege, apokaliptika, és nem a szellemi üdvözülés eszkatológiája. Egyetlen célja levelemnek, hogy elhitessem: szellemi üdvözülésünk reményei alapok után kiáltanak.

Kívánom, mindannyiunk értelme öregbítésére hasznosuljanak erőfeszítéseid.

Tőlem azt is leírhatod, akármit, de úgy, hogy a Hitel is leközölhesse. Magyarán ez a kérdéses leveled nincsen megírva. Nem az a fájó benne, hogy miket mondogatsz rólam, hanem ahogyan teszed. Nem vettél komolyan.

Lehet, hogy saját igényemet néhol magam sem állanám ki, de akkor azt is had mondjam meg, hogy azért nincsen szerkesztő bizottságunk, mert nem futotta rá erőnkből.

Mi az, hogy nincs önkritikám? Mert ilyet is mondhatsz, de akkor tessék felmérni, hogy legalább az általad ismert időben mi történt. Ne kelljen oldalakat végigszenvednie annak, aki kíváncsi lenne befejező bekezdéseidre, ahol végre érdemi a mondanivalód. Igenis nem kívánom leközölni a borotválkozás közbeni dünnyögést hangversenyként. Ennél többet tettünk eddig, ennél többet tettél te magad is.

Ne jópofizzál, ne jópofizva próbálgassál, és ne tegyed magad vendéglátóidnál is alacsonyabbra. Kellermayer egy írásában kijelenti, hogy nincs Magyarországon egyetem, csak felsőfokú tanodák. Érdekes, ott részletesen is ki tudta fejteni a rövid anyagi pórázon tartott egyetemi oktatók reménytelenségét. Egyszer nem jöttél el egy rendezvényre, mert csak a farmerod állt rendelkezésre. Úgy tudom Petőfi írogatott valamit arról, hogy a templomban nem a gatya számít, hanem a lélek. S ha nincsen erő a gatyát a lélekhez illően kivasalni, akkor ha választani kell, válasszad a lelket ünneplőbe tenni.

Szégyenérzetet ha keresni kellene, akkor azoknál tudnám kutatni, akik első osztályú egzisztenciáért (mert Magyarországon az egyetemi tanáré az, ne Párizst nézzed, hanem az itthoni 100 %-ot) 15 éve ölelgetik íróasztalukat, státuszukat, és nem állanak ki a lényeget illetően sehova. És ne gyere nekem semmilyen illendő alázat dumájával, mert ha kíváncsi vagy rá, minden önteltség nélkül, nem éppen a kevélység kell ahhoz, hogy törekvésemet ne hagyjam el. Vagy másként látod?

Lehet, hogy hiábavaló, amit csinálok, lehet hogy kívülről reménytelen, de azt kikérem magamnak (jó németességgel), hogy az önkritika teljes hiányáról beszélj nekem, ahelyett hogy felfognád miket beszélt ott a közkedvelt néprajzosunk. Te akkor sem vagy hajlandó azonosítani ami történt, ha beleverik az orrodat. Nem kérhetem, hogy vegyed a válladra a szervezést, miegymást, de hogy poénkodj többévi erőfeszítésen, hogy az őszi konferencia előkészületei megismerése helyett befeküdjél ennek a pécsi jellemtelenségnek, ezt nehezen fogom föl. Igenis tessék belegondolni, hogy ha veszed a sugallt lapjukat, akkor te magad számolod föl azt, amiért már te is tettél ezt-azt.

Amit elkövetsz a bevezetőben, az nem önkritika, az nem realitásérzék, hanem egy megpofozott gyerek mentegetődzése. Leköpnek? Na és? Mi folyik itt, mióta az eszemet tudom? A te nagyszerű Lezsákod is tanulmányt, jellemrajzot hajlandó íratni, de lényegi gondolatokból nem kér. Csak ez az idióta visszataszító Patrubány-különítmény képes teljesítményekre Pesten?

Rakjam fel a honlapra a leveledet? És utána határolódjak el tőle, mint a többiektől is, akik komolytalanságot mívelnek? Akik szándékosan sekélyesítik el az alkotmányosság dolgát? Igenis itt van egy ütközés aktuális hatalmi elvárás és józan ész között. Szépelgéssel nem lehet kiigazítani.

Te nem tudnád, hogy évek óta folyik az őrlődés, hogy nem jutunk olyan feltételekhez, amelyek között a mostaninál sokkal eredményesebbek lehetnénk? Hogy lefognak minket valósággal? Ezek után jössz, hogy kvázi éretlenséggel ne tessék színre lépni? Embereket kinyírni mindig jól megkomponáltan kell? Rekedten nem lehet bekiáltani, hogy disznóság az egész? Csak jól fésülten?

Azt hiszem, hogy ezt a leveledet egy hét múlva újra olvasod, igazat adsz nekem.

Egyébként természetesen ki is utasíthatsz, nem fizettünk bérleti díjat a nagyszobáért. Én nem a gyenge pillanataidért kértelek, hogy legyél elnökhelyettes, hanem a jókért. Jobb pillanataidban nem így fogalmazol. Jó lenne, he vennéd olyan jelentősnek a kérdést, hogy nekiesnél. Lehetne ebből a 2004-es kötet bevezetője is. Volt, amikor visszakérdeztél volna, hogy miként áll a szövegek vázlata. Döntsed el, hogy mit akarsz, de ide ne rángassad le a dolgokat, hogy amit mi csinálunk, az nem való közönség elé, azzal örüljünk, hogy zárt ajtók mögött hajbókolva még ceruzát is adtak, tiszta haszon.

Amúgy meg én tényleg nem látom, hogy idióták lennénk, lusták, képtelenek a gondolatra, lelkiismeretlenek - és soroljad összes belédvert álönkritikus önmegsemmisítő, öncenzúrás hamis, kiherélő pszihoanalitikus őrültségeidet.

Mit nem adnék józan szavaidért, és mennyire ijesztő, amikor önfelszámolásba fogsz. Többször nekiláttam végigolvasni leveled ismét, és megint csak azt találom, hogy az eleje nem csipkelődés, nem kritika, hanem valami kényszermozgás. Lehet hogy a ceruzád beleakadt a függönybe vagy hasonló történt.

Megjegyzés: ez a határa annak, ahogyan egy eredetileg a részemről nem szélesebb nyilvánosság elé szánt levélben lehet fogalmazni. A számomra nagyon váratlanul érvelő, de ettől függetlenül tisztelt tudós elhivatottan foglalkozik a föld és használóinak viszonyával, közelebbről a faluközösség és a föld viszonyával a magyar történelem során.

Az általam tömören karantén-konferenciának nevezhető rendezvényen Andrásfalvy Bertalan sejtetni engedte, hogy számára nincsen releváns magyar történelmi alkotmány, amin igen meglepődtem, amit ha nem félreértés, igen sajnálatosnak érzek. Mondott olyasmit is, hogy írjam le részletesen, amire gondolok történelmi típusú alkotmány alatt - neki is eljuttattam 1999 óta öt év öt könyvét e tárgyban, amit az alkotmányossági Műhely keretében készítettünk. Szili Katalin titkára mondott hasonlót 2002 őszén, hogy a frissen elkészült 300 oldalas kötetünk lényegét foglaljuk össze két oldalban (egy oldalas nyilatkozatunkkal kezdődött a kötet). Azután jutottunk el az alkotmányos evidenciák fogalmához. Ha úgy tetszik, meg kell köszönnünk a titkár úr kérését. Szomorú, ha most is csak efféle kapcsolatra futja, de most is megszületett az alábbi vázlat. Régi szóval: Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Ami meglepett december 10-én, hogy Andrásfalvy indoka az volt, hogy a történelmi alkotmány nemesi előjogokat erősített, szemben a parasztsággal, szemben az ideális tulajdon-nélküli gyűjtögető őstársadalmi állapotokkal(?!), és azok máig kívánatos erkölcsiségével.

Nehezen értelmezem ezt a véleményét azzal összevetve, hogy eddigi dolgozataiban mindig a tradicionális faluközösség mellett állott ki írásaiban, és sokat ismételgette, hogy az akkori föld-birtokosok nem magántulajdonként élvezték a földek adójövedelmét, hanem bizonyos (nem egyszer egyenesen választott!?) közösségi funkciók ellátásáért, s hogy a cselédsort eredményező majorsági gazdálkodás csak az 1700-as évek végefelé terjedt el.

I) Azaz a rendi korban nem polgári magántulajdona volt a nemességnek a föld (sőt Andrásfalvy úgy fogalmazott, hogy a polgári tulajdon fogalma értelmezhetetlen a rendi társadalom földbirtoklására),

II) az 1848-as változásokban pedig az úgynevezett nemesi szabadságokat minden mai szóval állampolgárra kiterjesztették, tehát alapelveiben, számunkra lényeges összetevőiben a történelmi alkotmány sem az 1848 előtti, sem az 1848 utáni időket nézve nem lehet a magántulajdoni monopolizálás, monopol-kiváltság felednivaló rossz emléke.

III) Ezekután milyen történelmi alkotmányban vélheti fölfedezni az eleve jogtalanságot védő jelleget?

Andrásfalvy Bertalan számtalan (sok) írását, közéleti megjelenését ismerve egyszerűen nem tudom hova tenni megnyilvánulását (zárt ajtók mögött).

Előadását hallgatva jegyzetemben táblázatot is készítettem, amelyben a magam gondolataival kiegészítve igyekeztem áttekinthető képet alkotni. Részleteiben ez az ábra biztos, hagy használhatatlanul elnagyolt, de egész ívében talán érthetővé tesz egy fontos kérdéskört a közösségi erkölcs, a földhasználat és általában a társadalom-szabályozás összefüggésében:

Gyűjtögetés: Korlát nélküli gyűjtögetésre alkalmas területen " alapvetően közösségi, verseny nélküli, magas szintűnek nevezhető erkölcsi felfogás szerint élnek (őskinyilatkoztatás?) n a gyűjtögetésre alkalmas területek viszonyainak változása, a népsűrűség emelkedése, a termelési kultúra emelkedése és egyéb okok miatt azonban „kinövi” az ember a gyűjtögető életmódot

Földművelés/a: Korlátlan mennyiségben művelhető földterület " egyéni erőfeszítéstől függően lehetett kisebb közösségekben, családokban áttérni a földművelésre, erdőirtás révén például, a közösségi erkölcs mellett megjelenik a munka jutalmának felfogása n az igen kiegyensúlyozott, a küzdést, erőfeszítést békés jóléttel jutalmazó szilárd erkölcsi felfogás gazdasági alapja később, a szabad földterület eltűnésével bizonytalanná válik.

Földművelés/b: Szűkös művelhető földterület " szabadon elfoglalható földterületek elfogytával új szabályozási szemponttá válik a vásárlás vagy örökség, illetőleg nemzedékekre a reménytelen kiszorulás a jól végzett munkára és a természet áldására támaszkodó életvitelből. Megjelenik a szorongás, a személyes érdem és az élvezett társadalmi pozíció különválasztása (erkölcsi kezelhetetlensége) n az immár szűkössé vált természeti erőforrásokhoz való hozzáférés szabályrendszere fejletlen, azaz relatíve túlterheltté vált, a lényegi rendezés helyett inkább az elviselhetőség tüneti megoldásait keresi (a hagyományozott magyar közjogi felfogás elvi alapjainak azonban az Andrásfalvy által vizsgált faluközösségi hagyományok nagyon is megfeleltek, szellemisége nem tekinthető sem tüneti kezelési hozzáállásnak, sem lényegénél fogva embertelen látásmódnak).

Ipari korszak: A föld jelentősége széles rétegek előtt már nem evidencia – a föld monopolizálása nem ütközik társadalmi ellenállásba " A lakosság kis töredéke képes ellátni a társadalmat mezőgazdasági termékekkel. Átmenetileg fel sem tűnik, hogy a „föld” nem csak árutermelési tényező. Mivel korábban ismert volt az éhinség is, illetőleg a monopolizált földviszonyok elnehezítették a földből való megélést, „megfizethető” árnak tekintették a polgárosodásért a faluközösségek „fölbomlását”, a földhöz való viszony megváltozását. Megjelent a versengés mint a kibontakozást segítő erkölcsi elv, ami jelentősen háttérbe szorította a korábbi korokból ránk maradt közösségi elveket, a saját munka szinte feltétlen önbizalmát, ugyanakkor a földnélküliség kilátástalanságán is enyhített. n az egyoldalúan mezőgazdasági árutermelési földhasználat eredményessége mintegy elfedte, elviselhetővé tette: a föld-spekulációt, a föld soha nem látott monopolizálását (főleg a globális korban), a föld (a természeti környezet) és a társadalom már-már tudatos elszakítását.

Információs korszak: Elméletileg megkerülhetetlen kérdéssé válik a földhöz (természethez) való viszony rendezése – demonopolizálása, renoválása " A termelési, majd kereskedelmi képességek kibontakozását követően egyre közvetlenebbül tolódik előtérbe a földhöz, a természethez való végső, lényegi (ontológiai) viszonyunk, immár a városlakók, a földtől elszakadt életmódú lakosság számára is. Most a lakosság 80%-án elhatalmasodó feleslegesség érzet erkölcsi abszurditását kell meghaladni a társadalomszabályozás tudatos kezelésével, és ennek részeként megnyugtatóan rendezni a földhöz való viszonyát n az elméleti tisztázódás annak ellenére kell előre haladjon, hogy a hatalmi „megrendelés” a felszínen nem igényli az ez irányú tisztázást, elméleti munkát (de nem volt a nyers hatalmi erő a természetvédelmi mozgalmaknak sem megrendelője).

Egy újabb alkotmányos korszak reményében: a közéletben, politikában, gazdaságban majdan csak a demonopolizált föld-viszonyok mellett lehet érvelni (demonopolizált viszonyokra törekvés reményében a környezeti javakhoz általában, sőt az ember önnön szerepkörének szabályozásában is). Hogy ez a közeli vagy a távoli jövő, az nem tudható. " Viszont tudható, hogy most érkezett el (vagy most érkezik el) az emberiség oda, hogy termelési képességei szinte határtalanok, szabályozási tudása ennek részeként cselekvő-képességét potenciálisan oly mértékben megerősítette, hogy reálisan szembenézhet az erkölcsi elvárásoknak is megfelelő társadalomszabályozás követelményével n Tehát ma már például Magyarország anyagi állapotát nem lehet leküzdhetetlen természeti akadályoknak betudni, ma már a társadalom bőven képes megtermelni itt és másutt azokat az anyagi és szellemi javakat, amelyek az erkölcsi elvárásokat tiszteletben tartó, a társadalom jólétét biztosító állami szabályozáshoz szükségesek. Ebből a megközelítésből lényeges a történelmi alkotmány hagyományának kérdése, együtt a faluközösségi és számos más népi és nemzeti hagyományokkal (igen ezek a szavak tisztességesen is használhatók, egymás mellé tehetők, minden atavizmus elkerülésével).

Árpád, köszönöm, hogy elküldted a pengeváltás anyaga tanulságos olvasmány volt. Az mindig felteendő kérdés, hogy érdemes -e csinálni, de hálistennek eddig mindig igen volt a válasz. Az elismertségről annyit, hogy sokakat kitüntetnek, hogy ezzel kitűnővé váljanak," röhögő senkik és balkörmű gazok szállnak a mennybe"(ADy) -és a tizenkét esküdtből elég, ha egy kétkedik, gondolj a tizenkét dühös emberre... Szóval ajánlom mindnyájatoknak kedvenc Don Quijotem mondását: fel hát új kudarcokra! Áldott Karácsonyt és munkás, egészséges, boldog Újévet alkotmányunk minden lelki-szellemi-fizikai gondozójának, jobbítójának, őrének barátsággal Szijártó istván

a megismerés tárgya	megismerés alanya és tárgya			a megismerés tárgyának és alanyának a viszonya	a megismerő alany
1) szervetlen	alanya [az ember alanya lehet mind a megismerésnek, mind az irányításnak, szabályozásnak]			rálátó megismerés elvi lehetősége (az objektív ismeretekre törekvés valamint az egyoldalú, a megismerésen alapuló irányítás, szabályozás lehetséges területe)	ember
	>
2) szerves, élő	tárgya
3) emberi	tárgya	N	alanya	emberi, lényegében ember által megismerhetetlen (lásd Gödel tételeit) - ezért alapvető kérdés az emberi személyiség szabadságának elismerése az ember részéről vele-benne élő megismerés területe, a szabadság, önreflexió, együttműködés, felelősség, erkölcsi normák, alkotás, kultúra, szép-igaz-jó az emberi közösség kapcsolati struktúrája időben előre haladva kényszerűen "mind emberibb" alkotás, amelyért az ember és közössége felelősséggel tartozik [amely viszonylatban illúzió az objektív tudásra törekvés az önirányítás, önszabályozás tudata nélkül - ilyesmi csak a diktatúra, az önkény ámítása lehet - mert ez a viszonylat az ember számára az együttműködés, az "ontológiai egyenrangúság" viszonylata, ahol bizonyos kétségtelen tények megismerhetősége mellett a döntő az önirányítást, önszabályozást befolyásoló norma, együttműködés, bizalom, szándék, szabad és felelős megnyilvánulás lehet] az emberi személy (és közösségei) eredendő szabadságának elvitatása minden más emberi személy és közösségei viszonylatában, például "a" jogi személy javára az embert ember-alatti (állati) feltételek közé szorítja
4) ember feletti	tárgya			a feltételező, megsejtő, hívő megismerés elvi lehetősége az ember felettiben, a felfoghatatlanban, az abszolútban, "isteniben" [ahol megismerésről nem lehet szó az ember részéről, legfeljebb hitről, vélekedésről, ebben a viszonylatban ha irányításról, szabályozásról esik szó, annak az ember legfeljebb tárgya lehet]
	=
	alanya [az ember a gondolkodás (megismerés?) alanya, de az esetleges irányításnak e viszonylatban csakis tárgya lehetne]