Van történelem az egyén (a személy-tudatú egyén ) nélkül?

Hozzászólás a Kiss Károly 2020 02 02 dátumú

Konklóziók (személyes vitazáró) írásához

- pontosabban szerintem „vitazáró 1.0” –

(FÁ)


idézem a vitazáró 1.0 első bekezdését:

Ezt a vitát azért kezdeményeztem, hogy támogatást, ötleteket kapjak az új technológiák térhódításával szemben, melyek – számtalan előnyük mellett - várhatóan sok bajt fognak okozni az előttünk álló évtizedekben. (Elsősorban a mesterséges intelligenciáról és a génszerkesztésről van szó.) A témát egy szélesebb körbe ágyaztam: mi a műszaki fejlődés szerepe a történelemben, és egy még nagyobb körbe kilépve:

Ki /mi irányítja a történelmet?


Gondoltam belenézek, és lezárva. Már távolodónak éreztem a témakört, félreértéseket is kiváltó levélfolyamot, lassan ezzel a kérdéssel is van tele az internet (főleg ami a mesterséges intelligenciát illeti – kezdjük ezzel, mert a vitazáró is erre koncentrál).

Vannak józanabb és kevésbé józan álláspontok, sőt az érdektelen rezonánsok alkotják a többséget a „nagysajtóban”. Az az érdekessége az itt folyó levélsorozatnak, hogy olyan mint gyerekkoromban Pesten a Kulich Gyula téri sakkozók világa. Mindenkinek megvolt a szerepe, a sakktáblákat kiosztó mogorva emberé, akinél a nagy faládák kulcsa volt, aki nélkül csak ácsorogni lehetett, a sakkozóké, akiknek a helyére más nem ülhetett a kőasztalok mellett, és akik néha félhangosan jelentették ki, hogy mennyire meg kell magukat türtőztessék, hogy olyan reménytelen ellenféllel is leüljenek, mint aki éppen az asztal túloldalán rakosgatta a bábúit. A legtöbben és leginkább hozzáértést hangoztató leghangosabbak időnként a kibicek voltak.

Nem tudom miért pont ez az emlék merült fel bennem. Sakkozni azóta sem tudok, de ténferegtem néha köztük, mert volt egy eleven légkörük mint akár a Pál utcai fiúknak. Vajon él-e még valaki közülük?

Itt is van egy társaság, amely saját körében, lendületével mégiscsak filozófiai, filozófiával határos kérdésekkel foglalkozik, bár ők sem nagymesterek, csak jól esik nekik a forgolódás. Az embernek az a halvány illúziója lebeg a leveleket olvasván, hogy úgy helyes, ha mégiscsak megforgatjuk a gondolatokat, mérlegeljük a meglátásokat …. mintha vagy mert tényleg van súlya itt is (mint … már használtam a hasonlatot: az imának is … csak erre gondolom többen felkapnák a fejüket, hogy de hát az ima nem egy tipikus önámító látszatcselekvés?).

Egy ravasz vitazáró 1.0 a „Konklóziók (személyes vitazáró) Kiss Károlytól. Habár kétségtelen, hogy ő a generátor (illetve egyelőre a generáló, a sakkos ládák kulcsos embere, az önkéntes gondnoka, életben tartója e polémiának), mégsem kell szó szerint venni még a címét sem levelének. Pontosítsunk, valószínűleg ő is hajdani vadászmódszereket követve, ki akarja ugrasztani a maradék nyulat a bokorból … ha van ott még.


Az első megállapítása, amikor azt éreztem, hogy vitazárójához lehetne mit hozzáfűzni: „döntéseink már csak az érzelmek és ösztönök szintjén létrejövő folyamatok utólagos tudatosulásai.”. Makarenkói pofon is eszembe jut, meg mindenféle pedagógiai trükk, hogy ellentmondásra késztesse a másikat. Olyan ez a mondat, mint „megállapítható, hogy gyaloglásunk nem más, mint lábaink egymás után rakosgatása”. Ami kétségtelen tény, csak mi köze van a vitához?

Vajon ki állította, hogy döntéseink érzelem mentesek? És ki állította, hogy érzelmeinkben nincsen autonómiánk, egy szikrányi sem? Erre mondta Bertalanffy az általam már többször hivatkozott megállapítását, hogy aki nem tudja hogy lényegi különbség van a fehér egér, a majom és egyéb állatok meg az ember között, azzal nem nagyon érdemes vitatkozni, és hogy ezért nincsen súlya, érdemben figyelembe veendő mondandója az emberről való gondolkodásban a kísérleti pszichológiának. Szerintem igaza volt és van is meg lesz is (nem a kísérleti pszichológiának, hanem Bertalanffynak).

Azaz éppen most a migránspánik idején nem árt szembe nézni azzal, hogy nemcsak érzelmi intelligenciáról kell beszélni, hanem érzelmi kultúráról is. Tehát „befolyásolja” döntési potenciálunkat érzelmi neveltetésünk. De nem determinálja. A középkori remeték, szerzetesek, aszkéták és más furcsa életű emberek éppen ezt a határmezsgyét próbálták kitapasztalni a szabad akarat és a fizikai-biológiai meg a kulturális befolyás között.


Másik nagy téma, amit talán mondhatjuk, hogy „rezzenéstelen érzéketlenséggel” hangoztat mindenki, e levelező lista számos tagja, e vitazáró is meg még a nagyvilágban is a legtöbben, hogy a modern technika felszámolja a munka-alkalmakat. Semmittevésre kárhoztatva az emberek döntő részét.

Helyezzük ezt a kijelentést mondjuk Spartacus korába (nem a felkelés idejére, hanem abba a korszakba). Mi lesz a rabszolgákkal, ha gépeket találnak ki? Szegény rabszolgák. Nem tudnának mit kezdeni magukkal szabad emberként. Meg azt a rengeteg láncot letörni a lábukról mennyi idő meg költség lenne?!

Az utóbbi két-három évszázad gazdaságtörténelme abból állt, hogyan lehet az embereket zombizálni, bérrabszolgává tenni. Az emberek nem vágytak arra, hogy Zola hősivé válhassanak falusi lakosból, városi kisiparosból és így tovább. Amint az orosz muzsikok sem tüntettek, hogy nekik Lenin meg Sztalin kell végre, akik majd kizavarják őket langyos vidéki autonómiájukból.

Nézzünk szembe azzal, hogy az automata gépek kora felszínre fogja hozni, hogy értelmetlen perverz dolog az emberek túlnyomó többségét kiforgatni szabad akaratukat megélhetővé tevő autonóm önálló életvitel lehetőségeiből – elsősorban pénzhasználati jogaik elvonásával.

Álságos, hamis megoldás a munkavégzés nélküli jövedelem ötlete. Olyan mint a római birodalomban a cirkuszt és kenyeret a népnek (de nem önálló megélhetést) jelszó. Éppen most jutottunk el oda, hogy a technika lehetővé teszi a szabad akarati kultúra nagyon széles körű megélését. Hogy ez demokráciát fog-e eredményezni, azt nem tudom. De az elvi lehetőség technikailag éppen most valósul meg. Akit nem engednek hozzá a hamisan „mesterséges intelligenciának” nevezett eszközök használatához, az katasztrofális helyzetbe fog kerülni. Közösségként azt hiszem ez az ország is legjobb úton halad afelé, hogy a rövidebbet húzza, mert annyira kirekeszti már a közoktatásból az elvi-elméleti alapokat.


Kicsúszik a kezünkből az ellenőrizhetőség.” Ezt én már egyéni életemben is többször megéltem. Vagy négy évvel ezelőtt óvatlan mozdulattal megemeltem egy asztali fúrót és könnyedén leraktam, kicsúsztattam kezemből a földre az asztal mellé. Nem éreztem semmi különöset. Egy hét múlva már csak asztalon tudtam feküdni, úgy fájt a hátam. Persze fél éven belül rendbe jöttem. A csúsztatás mellett az ellenőrizhetőséggel is vigyázni kell. Nem lebeszélni róla magunkat, hogy úgysem vagyunk rá képesek, de óvatosan kell törekedni rá. És ha bekövetkezik a baj, akkor nem az emberiség alkonyát hangoztatva tétlenkedni.

Az ember leértékelődésének gondolata egyébként olyan trend, amely mára áthatja mindennapjainkat. Gondoljunk a mesékre, amelyekben beszélnek a hegyek. Túlzásba esve egyenértékűek vagyunk a hegyekkel. Más szóval annyi a felelősségünk mint a hegyeknek, sőt a cselekvési lehetőségünk is … azaz semmi. A keleti mesék bölcsességének egy része is a tehetetlenség tudomásul vétele. Rövid az élet, ne fecséreld arra, hogy a megváltozhatatlant akarjad megváltoztatni. Mintha kissé túlzásba vitték volna. Ezzel szemben volt a görög szenvedély, hogy legalább gondolatainkban függetlenek legyünk a valóság kényszereitől. És megalkották az axiomatikát, a matematikát … útjára bocsátották azt a bizonyos arisztoteleszi fogalmi sablont.

Most hátra arc, irány a görögök előtti kor?


… a tanulás, a tapasztalás, sőt, szerinte a tudat is, közegfüggetlen jelenségek és folyamatok

E megjegyzésnek az értelme a szövegben, hogy nem kell ahhoz az emberi pszichikum, és biológiai alapja, hogy a tudat létre jöjjön. Nem kétséges, csak akkor a tudat fogalmát kell addig kalapálni-koptatni, amíg a kavicsok tudatáról is lehet értekezni. Csak kérdéses, hogy értelmes-e. A 10-20 évente ismétlődő világvége jóslatok mintájára örök a félelem, hogy az ember helyett valami más, még kifürkészhetetlenebb, befolyásolhatatlanabb valami veszi át helyettünk az irányítás felettünk.

Legalábbis a keresztény tanítás (és azon belül különösen a katolocizmusé ha jót tudom) egyik sarokpontja, hogy az Isten az embert szabad akaratúnak teremtette. Másként fogalmazva a szabad akarat a teremtés tárgya volt és ennek hordozója az ember. Filozófiailag pedig ama arisztoteleszi gyökerű fogalmi sablon kezdeti és későbbi változataiba ágyazódik egyrészt az oksági láncolat felismerése, másrészt viszont éppen az ember, az ember mint személy bizonyos mértékű kiemelkedése az oksági láncolatból. Az isteni teremtésnek volt fenntartva hogy olyat hozzon létre, ami (aki) az oksági láncot befolyásolni képes. De nem adta meg neki a lehetőséget, hogy ezt a teremtő szerepkört maga is továbbadhassa egy számítógépnek. Ennyit a vallási értelmezés párhuzamáról.

Amúgy meg éppen a XX. század káoszában volt jellemző a kitapintási igyekezet, hogy van-e kitüntetett nézőpont, viszonyítási rendszer a fizikában. Nincs, volt a válasz. Legfeljebb hogy melyikben könnyebb számolni. És e felismerés újdonságának diadala kivetült oda is, ahol nincs értelme. Mert minden egyes ember külön kis univarzum, külön kis vonatkoztatási rendszer, amelyből képtelenség kilépni. Tehát csábító lehet a nagy kaland, hogy legyünk objektívek a végletekig és cserébe mindent megtudhatunk, de ez nem lehetséges.

Vagy ott van Neumann János tétele, hogy nem a hardver hanem a szoftverbe épített algoritmus a döntő, hogy valamit ki tudunk-e számolni. A tétel felhívja a figyelmet az algoritmusokban érvényesülő logika döntő voltára. Döntő, de nem egyetlen és végső. Mert ha így volna, akkor mi értelme lenne a hardver fejlesztéseknek? Bizonyos, hogy egyes képességeket, szoftveresen megvalósítható funkciókat csak valamely szintű hardverrel lehet életre kelteni, megvalósítani.

Én amellett vagyok, hogy csak becsülni lehet a jövőt. Magam arra tippelek, fogadok stb, hogy a gép nem veheti át az ember helyét, szerepét, nem lehet az ember ura, elpusztítója. Legfeljebb egyik ember válhat a gép mögé bújva másik ember kifosztójává (husáng, kődarab, dárda, puska, harci szekér, repülő …. meg a számítástechnika).


A radikális átgondoláshoz az európai hagyományok segítségére és újabb elsajátítására van szükség.” Heidegger ezen mondatát idézve nem egészen értem, hogy a vita generálója hogyan tudott vitazárójában a demokráciára asszociálni. Talán volt a szövegnek olyan további része, ami nem került bele a vitazáróba és arra gondolt, amikor szóba hozta a demokráciát? Mert egyébként nekem úgy tűnik mintha ez a mondat arról szólna, hogy a modern technika kézben tartásához kellenek az Európai erkölcsi, szellemi hagyományok. És e hagyományok egyik gyöngyszeme, a személy fogalma. …..”


Egy ország egyedül nem tud határt szabni a fejleményeknek. Ahhoz az kellene, hogy betiltsa az internetet (!!) – ezt még elgondolni is képtelenség!

Nekem úgy tűnik, hogy az internetnek határt szabni egyáltalán nem olyan képtelenség. Az internet egy lassan a leghatalmasabb energiafogyasztó gépparkkal van üzemben tartva. Egyáltalán nem képtelenség a moderálása, már folyik a szabdalása nagyhatalmak, mint Kína, Oroszország, USA állami blokkolásaival vagy a nagy informatikai vállalatok önkényeskedéseivel.

Az élenjárók gazdasági, stratégiai és hadászati előnyökhöz jutnak. A korlátozók pedig súlyos veszteségeket szenvednek el

Elképzelem amint a google vagy facebook zokog a saját maga által létrehozott korlátozások miatt.

Szomorú, de visszajutottunk a kezdetekhez: csak az egész emberiségre kiterjedő erkölcsi megújulás lehet a megoldás.

Na ez a búcsúmondat az igazi meglepetés. Hogyan lehet úgy kanyarítani egy érvelést, hogy egy erkölcsi megújulás lehetőségét szomorúsággal kelljen bejelenteni – egyébként szerintem számos logikai pontatlanságot követően?


Amúgy meg nekem is volna érzelmesen őszinte zárómondatom. Gyerekkoromban, amikor a nagy klasszikus sci-fi-k vették körül az embert, akkor szerintem a nemzedékem nagyon sok tagjában körvonalazódtak a kétségek:

·         Az 1755-ös lisszaboni földrengésről nem sokat olvastam, de máig eszembe jut ha kivédhetetlen természeti katasztrófa hatásairól van szó. Pompeji vulkánkitörés. A középkori pestis járványok. Miért ne találhatná el a Földet megint egy kisbolygó?

·         Mennyire stabil, állandó az a világ, amelyet a világháborúk tettek próbára? Kiheverhetik-e a megmaradottak az elveszítettek szenvedését, az utánuk maradó űrt? Miben kell átrendezni a világot, intézményeit, ábrándjait az elveszítettek kiesésével?

·         Mi lesz ha belenyúlnak a genetikába és elrontják az embert? Akkor mi egyfajta múltba süllyedő atlantiszi emlékké válunk a versekkel, rajzokkal, ismerős arcokkal, hősi küzdelmekkel és egyebekkel? Mennyire átmeneti illúzió a világunk, értékrendünk, érzelmeink (még nem a mai számítógépes illúzióról lehetett szó, hanem az illékony, feltételezett örök érvényűségében átmenetinek bizonyuló illúziókról).

·         Vannak-e UFO-lények és ha igen, mi lehet velünk a szándékuk?

·         Mi van – gondoltam – ha a kommunizmus még sokáig fog tartani?

Ezen veszedelmek tudatában kell megőrizni a józanságot. És viszonyulni a mesterséges intelligencia, a mesterséges tudat lehetőségéhez.

De az alapvetés az (fenntartva a nagy meglepetések lehetőségét), hogy vegyük önmagunkat komolyan. Arisztoteleszi gyökerű fogalmi sablon, a személy fogalma ….

És közben a folyamatos önkotroll eszközeként az efféle vitazáróval ellátott kétkedések folyamai (mint számítógépes kalózok működése a szoftverek hibái után koslatva).


Hogy tehát ki irányítja a történelmet?

Kik az aktorok?

Miféle mihasznák és miféle vakbuzgók?

Miféle hősök és miféle reménytelenek?

Ez egy dráma témája.

Madách hazájában tessék, lehet követni a példát és a világ értelmét mérlegelő műfajt művelni.

A mesterséges intelligencia témakör áthallása leárnyékolta a talán megcélzott önálló kérdést, hogy ki irányítja a történelmet. Hiszen az a feltevés fogalmazódott meg, hogy nem is olyan távol nem ember, hanem az ember által felidézett, támasztott gépek fogják magukhoz ragadni a történelem irányítását.

Egyébként pedig ezerféle értelmezésben ezerféle változatban születtek válaszok. A mi korunkban, amikor a személy fogalma és ideája háttérbe szorult, ez a ki irányítja a történelmet a világkormány dimenziójába tolja a gondolkodást, amellyel szemben az egyén nem tényező, még tollpihe sem.

A személy fogalmát kitermelni és hivatkozási pontként kezelni képes Európában nem érdektelen de nem egyetlen kérdés volt hogy ki irányítja a történelmet. Ezzel egyenrangú, ha éppen nem fontosabb kérdés volt, hogy ki irányítja az egyén, az ember életét?

S erre születek olyan válaszok, hogy Isten, illetve hogy kizárólagos, csak Isten előtt elszámolni köteles félként maga az ember az ő szabad akaratával.

Ezt kezdték el erodálni, lerombolni a természettudományos, technikai eredményektől megrészegült oktalanok. És ezt nem voltak képesek gátolni szereptévesztő egyházi szereplők, akik felületességükben vagy talán az önhittségükben, hogy a Gondviselés majd helyettünk intézkedik, eltekintettek az emberi szabad akarat döntően felelős figyelembe vételéről, neveléséről, lelki gondozásáról, intézményi ápolásáról. Ne merüljünk bele, mutogatásnak semmi értelme.

A kérdés veleje tehát, ami hiányzik belőle. Ki irányítja az embert? És ha erre volna válasz, akkor könnyebb volna közelíteni a válaszhoz, hogy ki (milyen ember, emberek csoportja) irányítja a történelmet. Marx és korabeli társai társadalmi rendszer szintű vak erőiről kár mint történelem irányító aktorról beszélni, az meggyőződésem, hogy (főleg önmagában) félre viszi figyelmünket.

Mert ugye időről időre felmerül gondolat, hogy egyszercsak vége a történelemnek. Mint a világvége várások. Aztán mégsem. Marad a világ és a történelem.

És itt kínálkozik a kérdés, hogy a zombiknak lehetséges hogy történelme legyen? Vagy beszéljünk ilyen és olyan történelemről, történelmi tudatról? Ősi ázsiairól, afrikairól, amerikairól meg az európairól? Poszt-történelmi történelemről? Mi az, hogy a történetírás mestere? Más a történetírás és a történelem-írás? Vagy a történetírás a történelmet írja le?

Szemléleti előfeltétele-e a történelem leírhatóságának (létének) hogy legyen a szereplőknek történelem-tudata?

A Sun-ce kortól folyik a küzdelem, hogy az ellenfél történelemtudatának (identitásának) lerombolása az első lépés a felette aratható győzelem felé. És akkor ama arisztoteleszi gyökerű fogalmi sablon, a személy fogalma játszott-e szerepet a történelem-tudat fejlődésében, kialakulásában (minden kialakulási gyermekbetegségével együtt)?

Lehet-e irányítani, ami nincsen? Kell-e hogy legyen valami amiről fel lehet tenni a kérdést, hogy ki irányítja? Ha megszűnik létezni a történelem, és helyét egy vegetálás veszi át, akkor életbe lépnek a történelmiség maradékait feldolgozó társadalom-ökológiai folyamatok (egyszerűbben fogalmazva itt a kukacokra lehet asszociálni)?