vissza a főoldalra *

Czakó Gábor

Hogyan kell egy országot elfoglalni?

 

1.) Az ország: lélek. Az ország lelke a nyelv.

A nyelv több és más az anyánk tanította nyelvnél és független is attól.

Ugyanis azt a nyelvet jelenti, melyen szót érthetünk, beszéljünk bár románul, magyarul, vagy latinul.

 

2.) Az ország megbontása a nyelv megbontása.

Isten a bábeli tornyépítők nyelvét zavarta meg, s a mű rögtön félbemaradt. Több ugyanis nem kell. Isten többet nem is kívánt elérni. Ő nem akarta elfoglani a bábeliek országát, hanem éppen ellenkezőleg: szabadságukat meghagyta, miként az a Teremtés tervében kezdettől fogva áll.

 

Az ország elfoglalása a nyelv elfoglalása.

A hadművelet feladatai: megszállni a pozitív fogalmakat, kiverni az ellenfelet a középértékűek birtokából, továbbá a negatív értelműek hordozására kényszeríteni, vagy ha ez nem megy, az ellenfél szavait negatívnak minősíteni.

 

Az 1945 utáni  hatalmi harcban kevés lett volna a Vörös Hadsereg jelenléte,

a Belügyminisztérium fölötti uralom, az ÁVH megszervezése, a sajtó államosítása

meg a bankoké, földeké, gyáraké, ha a nyelvet nem sikerül megkaparintani.

Ha nem sikerül elfoglalni a kor legnemesebb fogalmainak zömét.

Ha nem lesz Rákosiék zsákmánya az olyannyira áhított demokrácia.

Ha nem nekik zakatol a korhatag neobarokkból kitörni készülő népnek a haladó,

a háború és a megszállás után olyannyira várt szabadság és béke, stb.

 

Mindez aligha lett volna elég, ha az ellenfeleket nem sikerül beszorítani

a reakciósba, a népellenségbe, az okkal gyűlölt fasisztába, és így tovább.

 

A meghódítottak teljes megtöréséhez, megalázáshoz, szellemi megsemmisítéséhez

az alapértékeket ki kell szorítani a központból. Így vált a nemzet, a család,

Isten, Egyház, haza, hazafiság, szervezkedés, magyar, ima, nemes, jobb, üdv,

szeretet gyanússá és kimondhatatlanná.

 

Olyannyira, hogy legföljebb csak a megszállók zsoldjába állt szavak társaságában, mintegy fosztó? inkább fosztgatóképzőkkel ellátva voltak használhatók: pl.: haladó hagyomány, szocialista hazafiság, szocialista erkölcs,

szocialista közösség, haladó értelmiségi, stb.

 

A fosztogatóképzők, melyek kirabolták a szavak eredeti értelmét, sokan voltak és számtalan helyzetben működtek. Például a koalíciós idő elején a pap élből még nem lett volna támadható, ezért az ostromlók reácsúszatták a kellemetlen csengésű, latin klerikálist és hozzákapcsolták fosztogatóképzőként a reakcióst.

 

3.) A szocializmus történetének legvéresebb nyelvi ütközete a forradalomért folyt 1956 októberétől. Kádár a tények súlya alatt novemberben még forradalmat kényszerült mondani. Nagy Imre és még sokan e szó birtokáért haltak meg. Évek, évtizedek hosszú terrorja után is akadtak azonban magyarok, akik nem voltak hajlandók kimondani, ergo visszavonulni a tankharcok győzteseitől nekik kiutalt ellenforradalomba.

 

A rendszer bukása abban a pillanatban vált bizonyossá, amikor a Pozsgay-bizottság föladta a Kádár-Aczél rendszer legitimitását jelentő nyelvi pozíciót, vagyis hogy itt 56-ban ellenforradalom lett volna.

 

A megszállás végére a nyelv elfoglalása teljessé vált. Övék lett a közösség, a modern, a választás, a parlament, a pénz, a cipő, a hús és így tovább. A politikailag mellékesek is. Alig maradt szabad szó, a ragok is nekik szolgáltak: kötelező volt pl.: a bíráló megjegyzéseket többesszám első személyben fogalmazni.

 

A totális foglalásnak nagy ára volt: a szavak kezdtek nem jelenteni semmit.

Vagy legalábbis nem azt. Amit húsnak mondtak, amit választásnak, országgyűlésnek, korszerűnek, az nem az volt. Nem egészen az. Aki emlékezett régi ilyesmikre, vagy látta ugyanezt más országokban, az nevetett.

 

És azon pedig, amit ők szónokoltak, szajkóztak a rádiójukban, a tévéjükben,

az újságjaikban, értett valamit. Ki ezt, ki azt.

 

Beállt a bábeli nyelvzavar.

Az érthetőbb közlések elbújtak a metakommunikációba.

A sorok közé, a gesztusokba, a hazugsághoz tett félmosolyokba, vagy éppen a hazugság nevetségességig vitt túlcifrázásába. De a metakommunikáció sem lehetett megbízható: igazolja ezt a szocializmus ellenfeleinek végzetes meghasonlása már a 90-es választások előtt.

 

4.) A 87-89 közt szerveződött politikai alakulatok már megnevezésükkel igyekeztek teret nyerni az ország szívében. Miután a szocialista elnyomás demokráciaellenes, szabadságellenes, nemzetellenes és keresztényellenes volt,

a demokrata, a szabad, a magyar és a keresztény lett a legtöbbet szereplő szó

a pártelnevezésekben. Érdekes, hogy a legerősebb csapat, Magyar Demokrata Fórum

ravaszul átengedte ellenfeleinek a közgyűlöletnek örvendő párt szót.

Nyelvi stratégiája ezzel az egyszem ötlettel ki is merült.

Már ami annak eredetiségét illeti.

 

A magyar, a demokrata, a nyugalom, az erkölcs, a keresztény és az erő volt kampányának a hat központi fogalma, amely végül nyerőnek bizonyult. Valamennyi párt igyekezett önmagát elhatárolni a kommunistától, a másikat viszont annak minősíteni és ismét önmagát a centrumban állónak nevezni. A legnevetségesebb mozzanat volt amikor a volt kommunisták egyik pártja elhagyta nevéből munkást - szerették volna korábbi okkupációjukat feledtetni, amikoris valamennyien munkások voltak. Legalábbis az életrajzuk szerint.

 

A Fidesz a fiatalt kaparintotta meg. Természetes módon és okosan.

Mint kiderült, a nagymamák szavaztak leginkább rá, akik a legtöbbet szenvedtek

a múlt rendszer gerontofil zsarnokságától.

 

Egyetlen igazán profi együttes muzsikált és muzsikál a mezőnyben, az SZDSZ.

A Fidesz igyekszik, nem is kicsit, de többi a nyomába se léphet.

 

5.) A kilencvenes évek elejének politikai harca ugyanúgy az ország nyelvi megszállásáért folyik, mint 45 után. A stratégiai magaslatok is kevéssé különböznek a fél évszázad előttitől. Már ha a lényeget nézzük, a jelentést a szavak, a szinonímák mögött. És a nemzeti-keresztény centrumerők is ugyanolyan ostobán? naívan? Bénán szemlélik a folyamatot, ha egyáltalán látják, mint annakidején.

 

Nem kell nagy ész rájönni, hogy a haladó és a reakciós szópár helyébe az Európa

és a Mucsa lépett. A fogalomcsoporthoz tartozó célpontok közt kitüntetett helye van a szakértelemnek - lásd még szürkeállomány -, a sajtószabadságnak, de leginkább a demokráciának.

 

Melyik úri bitang nem akar szabad sajtót? Ki meri Petőfiéket megtagadni?

A jól megszállt sajtószabadság-fogalom lehetetlenné teszi a médiaállapotok bírálóját. A támadó első éles szavával kijelöli saját helyét Mucsán.

 

A demokrácia már ötven éve is kulcsszó volt, de mostanra földúsult a tartalma.

Belebújt a régi béke is és a szocializmus is, mely, emlékszünk, örökké gyerekcipőben járt, szakadatlan fejlődött s voltak hozzá tanítók, a nép pedig egyre csak tanulta, tanulta. A demokráciát meg kell védeni, akárcsak annakidején a békét. L.: békeharc. Ki nem akar békét? Ki akar háborút?

 

A demokráciát ugye támadják, a demokráciáért harcolni kell. Annakidején a rekciósok támadták, most a jobboldaliak. Diktatúrát akarnak, nacionalistát, sőt sovinisztát, tehát fasiszták. Ez egy fasiszta nép. Ezt ötven éve rá lehetett sütni, most e direktség kerülendő, mivel Vörös Hadsereg híján a népen belüli a harc. Nem kétséges ugyanis, hogy az a népebb, aki demokráciát akar. Aki Európát. De mehet-e oda, aki antiszemita?

 

Ki nem akar itt demokráciát? Ki nem száll harcba érte?

Ki ellenzi magyarság évtizedes álmát? Hogy Európába léphessünk végre?

Ki védi a demokráciát és ki támadja? Támadja valaki? Nem állsz közénk?

Nem írod alá? Nem tüntetsz velünk? Úgy, átlátunk rajtad, leleplezted magad.

Aki nincs velünk, az velük van. Ismét ők lettünk és mi lettünk.

 

6.) A centrumfogalmak ismét bajosan használhatók fosztogatóképző nélkül.

Haza, hazafi, magyar, keresztény, Isten, jobb, nemzet, nép, közösség stb.

Gondoljuk el. Aki békességet akar, hozzájuk told valami suta magyarázkodást,

hogy jó értelemben merészelt élni velük.

 

Az ostromlók behatoltak a védővonalak mögé. Zászlaik kitűzve.

A keresztényen ott leng már a kurzus, a magyar is teliböködve: soviniszta, nacionalista, populista, antiszemita, mindegyiken csattog a kirekesztés.

 

Nagy álmunktól, a jogállamtól, messzebb vagyunk, mint három év - 1989 - előtt.

A parlament ugyan gyártja a törvényeket, vagyis Justitiá-nak már van mérlege,

de nincsen kardja. A törvény, az erő, legalább oly negatív fogalommá vált,

mint mondjuk a kormány. Nem csoda, hogy jogkövető magatartás szinte nem létezik,

a hatóságok pedig a diktatúra vádjától rettegve nem mernek erőt mutatni,

törvényt érvényesíteni még a gyorshajtókkal, vagy a tolvajokkal szemben sem.

 

A védők ostobábbja tényleg ott toporog kiverve régi helyéről, s próbálna szabadulni attól, hogy idegengyűlölő volna, kirekesztő, de a hely, a fogalmi tér, ahová került, eleve nevetségessé teszi védekezését.

 

A vesztesek száműzve. Mucsának nincsenek falai, magaslatai.

Gödrei vannak, bugyrai, mocsarai. Akik ide száműzettek, azok antiszemiták,

populisták, dilettánsok, intoleránsak, demokrácia-ellenesek, kirekesztők,

úri bitangok, keresztény kurzust csinálók, horthysták. Különösen érdekes: az utóbbi szó közvetlen átvétel a negyvenes évek végéről. Azóta is folyamatosan használva idehaza s különösen a Ceausescu-i Románia propagandájában.

 

A Mucsát rekesztő fogalmi kör zárosabb vaskos kőfalaknál, őrtornyos szögesdrót-sövényeknél, aknamezőknél. Ha elfoglalnak bennünket, ha ügyünk legszebb szavai egy - bármely! – csoport kizárólagos tulajdonai lesznek kisajátítva, vagy nemtelenné téve, akkor jön el a diktatúra. Ahhoz persze majd kell valami hatalom is. De a hatalom a nyelven keresztül lesz meg, ám ha meglesz, akkor idő kérdése csak, s működni fog újra az ávó. Bár valószínű, hogy demónak hívják inkább, Demokráciavédelmi Hatóságnak.

 1993.

Vissza az oldal tetejére