From: Fáy Árpád <arpad.fay@gmail.com>  - Sent: Friday, June 11, 2021 2:42 PM - Subject: RE:

Gondolatok a természetfilozófiáról

- és egy olvasói küzdelem, ami nem bírt az elemzett levél végéig kitartani - FÁ

 sárga és kék, zöld háttérrel az elemzett levélből vett idézetek és hozzáfűzött olvasói megjegyzések - talán másnak is érdekes lehet - FÁ

Kedves Antal!

Nem szereted, hogy a soraid közé tesz valaki megjegyzéseket, az elejére kiemelni a reakciókat sokkal nehezebb – nekem legalábbis (amit most megpróbálok, de a te leveledben is próbálkozom legalább kiemelésekkel).

Hegel idejét-múltságáról illetőleg időhöz-kötöttségéről alapvetően örömmel olvastam soraid.

Én ezeken túlmenően élek a gyanúperrel, hogy ami az emberi életet illeti, az emberi méltóságot, az ember személy mivoltát, ő a világszellemével nagyot ártott.

Ha a világpiaccal, globalizmussal társítom, akkor lehet relevanciája, de csak speciális vonatkozásokban. És nem valami univerzális forrásként, mert ha úgy teszünk és mint valami metafizikai bálványt, ontológiai korlátlan tekintélyre tekintünk rá, akkor bizony feleslegesen korlátoljuk be önmagunkat, akkor feleslegesen végzünk önkéntes öncsonkítást (mert rendes dolog levágni rendszeresen a körmödet, de ugyanezt teszed vállból a karoddal ….).

Ezt a hegeli kitérőt azért tettem, mert régen volt alkalom, hogy elhatárolódjak a nagy német zsenitől.

Amin azonban megakadt a szemem, az a következő mondat: „Amikor kísérletet teszünk a környező világ megértésére óhatatlanul fogalmakat alkotunk, ami az egységes természet felbontásával jár”. - És tudom, hogy Antal nem úgy gondolta ahogyan én közeledek a kérdéshez, hanem ahogyan fizikusok szokták, hogy értse jól, aki foglalkozni akar a dologgal – de én tanulatlan lévén óhatatlanul hiányolom a megfelelő paradigmatikus felhőt, tehát a magam esze szerint szó szerint véve az egységes természetet „felbontani” az képtelenség – egyszer. Másszor pedig – az egységes természetet megragadni a maga egységességében, totalitásában, teljességében szintén képtelenség. Ismeretelméletileg a kettő véglet közötti sávban az egységesnek feltételezett világról alkothatunk ilyen-olyan fogalmi vetületeket. Tehát a vetület sem nem a totalitás sem nem a felbontás (sem a gyakorlatban sem elméletileg, mert felbontáshoz a képesség kellene a gyakorlati bontáshoz vagy az elméleti teljességhez – ontológiai értelemben). Lehet fogalmunk a teljességről mint határfogalom. Tehát a teljességet nem ismerhetjük meg, de annak mintegy deriváltjaiként kezelve a valóságot hasznos megállapításokat tehetünk a magunk számára.

„A természet megismerésnek a szétbontás az első lépcsőfoka, ezt kell, hogy kövesse az egységesítés” – ezt szokta ismételgetni a körötökben ismert Bérczi Szaniszló, akivel alapvetően nem tudok egyetérteni. Szerintem szó szerint véve ez értelmetlenség, nem adja vissza sem a tudományos sem a mérnöki sem a technológiai munka lényegét, csak valami felületes közelítést jelenthet. Ez a szétbontás-összerakás ugyanis a sokat emlegetett egységet, teljességet kerüli ki, annak még sejtésére, jelzésére, figyelembe vételére sem alkalmas. Más kérdés, ha amolyan paradigmatikus felhő egy sajátos tartozékának tekintem, tehát egy metaforikus kijelentésnek – amiben a pontos fogalmazást egy képzettársítás előidézésre alkalmas metafora helyettesíti. Azaz sem nem axióma sem nem axiómákra épített logikai szerkezet – ez a lényege a paradigmatikus ködnek, a paradigmatikus indokolhatatlanságnak, amely elfogadott gyakorlatként érvényesülhet, de amely nem alkalmas axiomatikus rendezésre.

„a speciális relativitás elmélete tette meg, amikor a fénysebesség állandóságának posztulálásával összekötő kapcsot adott a tér és az idő között, kimondva evvel a tér és idő egymásba alakulási szabályát, és megteremtette a téridő fogalmát.” – Ezt a téridő fogalmi konstrukciót nem érzem elméleti újdonságnak olyan értelemben, mint a teret és időt felváltó univerzális fogalmat. Ez egy technikai szakszó, amely a koordináta rendszer alkalmazás kiterjedésének köszönhető.

„a tér szerkezete nem független a benne lévő anyagtól” – de hát eddig arról volt szó levelezésünkben, hogy az anyag nem más, mint a tér gyűrődése?! Más kérdés, hogy a gyűrődő teret közvetlenül nem látjuk, hanem csak az anyagot és annak viselkedését tudjuk mérni. De így vagyunk bármely látnivalóval és a fénnyel, mégsem mondjuk, hogy a fénytől függ az asztal léte. Nem túl tömör, frappáns fogalmazási törekvésről van szó?

„idő és anyag nem egymástól függetlenül létező entitások” – Lehet hogy nagyszerű gépeket, rakétákat stb lehet építeni ezzel a fogalomhasználati móddal élve is. De számomra lényeges a gondolati vargabetűkben, hogy vannak tőlünk, tudatunktól független entitások, létezők. A tudatunktól ezen létezők megnevezése, minősítése függ (pld a fizikában). Tehát nincsen idő mint „eredeti” entitás, sem anyag mint „eredeti” entitás. A fogalmainkat viszont variálhatjuk. És akkor tetszőleges a pálya. Például az éter logikusnak tűnik az egyszerű elme számára. Viszont a ma fővonalbeli tudomány számára mintha kerülendő volna. Nézzünk szét a tájon illetve a gondolatok tengerén a világító toronyból? Esetemben Tesla hasonlítható egy sokat emlegetett világító toronyhoz. És ő evidenciának tekintette az étert. De a váltóáram és egyéb ötletein meg az azokat megfogalmazó gondolatin lépjünk át? Mivel nem vagyok gyakorló szakember nem élményem az az evidencia, hogy miért egyszerűbb  világ ha éter helyett a görbületre hajlamos üres tér gyűrődéseinek tekintjük az elemi anyagi részecskéket és az örvénylő éter alakzatainak? Talán mert van valami meggondolás, sőt visszacsatoló tapasztalat, amely elvileg látszik kizárni a nem-folytonosságot a gyűrődő tér elemi jelenségeiben? Tehát a világegyetem úgy viselkedik mint egy nyúlós massza, amelynek nincsenek belső folyamatai, amelynek elvileg kizárható a belső tagolódása? Lehet hogy így van, mert akkor logikus lenne az ódzkodás az éter-szemcsékből felépülő világ szemléletétől. De még nem hallottam róla. Szebben fogalmazva hogy „bizonyítható” volna mai tudásunk szerint hogy a tér abszolút folyamatos, a tér kvantumos jellege elvileg kizárható? Mert akkor tényleg nem fér össze az éter gondolom kvantumosnak mondható fogalmával (azzal együtt, hogy a kavntumosságnak az elektron szintjénél sokkal parányibb változatáról lenne szó, mondjuk a foton-kvantumról vagy ).

„a tér és idő a kiindulópont” – a téridőnek az a lényege, hogy a tér konstans, hanem változó. Az idő tehát azt mutatja mint adat, hogy a tér melyik állapotáról van szó – nem?

„a teret és időt az objektív valóság alapjának tekintem, amely létében megelőzi az anyagot (részecskéket).” - Ez merő ismeretelméleti, ontológiai spekuláció. Olyan ez, mint amikor az ősrobbanásból egyet feltételezve azt sorolják, hogy miféle fizikai jellemzők a robbanás után mikor alakultak ki. Tehát hogy a robbanás után-ról nem is beszélhetünk a robbanás után közvetlen, mert akkor még nem volt „után”?

„a teret és időt az objektív valóság alapjának tekintem, amely létében megelőzi az anyagot (részecskéket).” – Ha az anyag a tér gyűrődése, akkor tér nélkül nincsen anyag? Ha a gyűrődés egy folyamat (amiközben telik az idő), akkor idő nélkül nincsen anyagként megnevezhető gyűrődés sem? … Ebbe a képbe természetesen bőven beleférne a gyűrődés mikrobarázdájaként az éter is.

„a szubsztancia akcidense” – Ez egy leegyszerűsített megfogalmazás. Ugyanis a szubsztancia és akcidens párosítható de kizárólag emberi gondolkodási tevékenység révén. Tehát a szubsztancia emberi tulajdonítás eredménye (ami nagyon fontos dolog, az emberi létezés egyik feltétele, alapvető sajátsága). Az akcidens a mechanikusan mérhető tulajdonsága valaminek, ami a szubsztanciáról semmit nem mond (lényegi definíciójából fakadóan). Az induktív természettudományok ráhajtanak az akcidensre, a mérhetőre. De amíg csak ezt teszik, addig lényegi, szubsztanciális (deduktív!) megállapításra képtelenek. A szubsztanciának tehát alapvetően nem lehet akcidense, az fogalmilag kizárt a két fogalom definíciójából következően. Más kérdés, ha metaforaként kezeljük őket és azt mondom, hogy a négy lábat és a lóságot összekötöm, mert onnantól a lóságnak lehet akcidense a négy láb – emberi döntés, ha úgy tetszik divat, paradigmafelhő alkalmazása révén….. De a megismerendő világban amúgy nyeresen, tudatunktól függetlenül azért sincsen akcidense a szubsztanciának mert ott nincsen szubsztancia. Az nem olyan mint az aranybányában bányászható arany – nincsen a világban szubsztancia-lelőhely, szubsztanciabánya. Még kevésbé lehet magának a szubsztanciának akcidense, ugyanis akkor ellentmondásba keverednénk és a mérheti akcidensek nyomán bukkannánk rá a szubsztanciákra …. legfeljebb következtethetünk mások viselkedéséből az ő szubsztanciáikra, ami azonban nem vezet minket a szubsztanciák akcidenseihez.

„A részecskék világában nem kap szerepet a gravitáló tömeg” – számottevően lehet hogy nem.

„de nem úgy vetem fel a kérdést, hogy mi forog, mert ez együtt járna avval, hogy már létezik valami a tértől függetlenül. Ehelyett a forgást a tér és idő immanens tulajdonságának tartom” – Ez a a két mondat miért nem ellentmondás egymással szemben? Nem úgy vetem fel a kérdést, hogy mi forog …. hanem a téridő forog. Miért nem lehet azt mondani, hogy mi forog? – hát a téridő. Ami nem azért képtelenség, mert valami nyelvtani szabálynak, fogalmazási divatnak mond ellent, hanem mert nem a téridő forog Antal elméletében sem, hanem a tér gyűrődésének mozgásformája a forgás (a forgás fogalmával leírható ritmus). A mozgás pedig az idővel jellemezhető – tehát a változási állapotok sorozatával, egymásutániságával. Van tehát egy ritmikusan lötyögő ősleves, ősmassza (időnek mondjuk, hogy a lötyögés változást jelent, nem egy statikusan merev állapotot), aminek lötyögését forgásnak nevezzük.

„A forgás a tér visszatérése önmagába, miközben az idő továbblép” – Antalnak többször felvetettem laikusként ugyan és ő még sosem reagált rá, hogy a nagyon szabályos, nagyon tartós mozgású elemi alakzatok nem lehetnek kizárólagosak hanem éppen kivételesek. Az általa tárgyalt forgás tehát a világmindenség végtelenségében olyan lehet mint gyöngy a kagylóban, amely ugyan van, amely jellemzi a kagylókat, de messze nem azonos a kagylókkal. Az ősleves fortyogásában (lötyögésében) a szabályos forgás (eltekintve a széteső forgás-morzsáktól, forgás-hulladéktól, forgás-maraktól, vagy össze sem álló forgás-kezdeményektől) a szabályosságot tudjuk megfigyelni, arra tudunk összefüggéseket feltételezni. Ez az idő továbblép tehát szintén olyan paradigma-dolog, mint Shakespeare Julius cézárjában a sátorban az ingaóra hányat üt – ami érthetővé teszi, fokozhatja a drámai hatást, de ha régiségkereskedő valakinek el akarná adni a cézár sátrából származó ingaórát, az legyen körültekintő vevő.

Az a gyanúm, hogy a fizikában sok érthetetlen dolog érthetetlensége mögött személyesen Leiter Jakabot kell keresni. Azaz fordítói felületességet, melléfogást. A magyar egy fokkal pontosabb kifejezésre alkalmas is lehet olyan nyelveknél, ahonnan az eredeti kifejezéseket, levezetéseket, teóriákat fordították, és amelyek magyar olvasatához mechanikus fordítással próbáltak szakkifejezéseket állandósítani. A fizikusok ezzel nem sokat kívánnak törődni általában. azt mondják, hogy akinek fontos, az fárassza magát. Például menjen el dolgozni egy mikrofizikai laborba és akkor évek múlva ha nem is záporoznak de majd csurran-csöpennek neki a tantuszok. Erről az egész görbe-üres-kvantált-anyagot eredményező térről itt is és már többször az a képzetem kezd körvonalazódni, hogy főleg nem a fizikai alapkérdések megértése a probléma, hanem a magyartalanul, mindenféle helyről kaotikusan összegyűlt teóriamorzsák káosza. Hogy a kísérletek mindent egyértelműsítenek? Igen. De nálam beázott a labor, nem győzöm fizetni a gyorsító-gyűrű villanyszámláját és a szomszéd vitatkozik, hogy az ő kertje alatt ne mágnesezzek. Tehát a kísérletek egyértelműsége ugyanúgy nem maga a megoldás mint a matematikai apparátusba való eltemetkezés (amikor főállású matematika professzorok is tudnak úgy nyilatkozni, hogy a matematika is kísérleti tudomány (mert csak az induktív tudomány tudomány, a matematika pedig tudomány!), csak ők még nem foglalkoztak a matematikát megalapozó kísérletekkel ….. Tehát nem megoldás hogy mindek iskolás gyereknek az iskolatáska mellett otthonra egy labort kelljen eszkábálni az íróasztala alá. …. komolyan kellene venni, hogy sokszor a megértés azon múlik, hogy gondosabba a fordítás maga vagy a fordítás utógondozása…… a megértésre törekvő lélek fáradságával legalább ha másként nem.

„A forgás a tér visszatérése önmagába, miközben az idő továbblép. Ez a továbblépés szakaszolja az időt egy karakterisztikus frekvenciát rendelve a forgáshoz, és kijelöl egy véges tartományt a térben, melynek sugarát a fénysebesség és a frekvencia aránya szabja meg. Így jön létre a téridőben a kvantum, illetve a részecskék világa.” – bevallom az az illúzióm, hogy érteni vélem. Keresztkérdésektől mentes közegben természetesen.

„kéttengelyű forgás, amely helykijelölő folyamat” – ezt hogyan értsem? A búgócsiga egytengelyű forgás. Ha egy felpörgetett búgócsiga fogantyújába teszek egy karikát, abba valami madzagot, és a forgó búgócsigát elkezdem a madzagnál fogva elkezdem a fejem fölött körbe lengetni? A kétfajta forgás ha elég gyorsa a búgócsigát odaragasztja valahova a térben?

A fermion tehát az elemi szintű kétféleképpen is pörgő búgócsiga?

„az egytengelyű forgás szabadon hagy egy irányt, amelyen a részecske c sebességgel haladhat” – mint a huzagolt csőből kilőtt puskagolyó.

„és kölcsönhatást teremthet a tér különböző helyén lévő fermionok között, ez a foton, az elektromágneses kölcsönhatás közvetítője.” – sérvet kapok. Tehát a foton az elektromágneses hatás továbbítója? A mágnesesé nem.

„A foton fogalma azt mondja meg nekünk, hogy a tér egy pontjában az elektron állapotának megváltozása, hogyan változtatja meg egy másik elektronét a tér egy másik – akár fényévekkel távolabbi – pontján.”

„fénysebességű forgás koncepciójával” – eddig sokmindenre volt egyszerűnek, érthetőnek tűnő magyarázat. azonban a fénysebességű forgás ebből kilóg. Ugyanis van kétfajta sebesség, a haladó sebesség és a szögsebesség. A fénysebesség haladó sebesség. A szögsebességhez ha haladó tehát kerületi, érintő irányú fénysebességet kapcsolok, akkor a sugár nélkül nem értelmezhető – NEM?

„A fénysebességű forgás sebessége a részecske határán gyakorlatilag leáll …..” – itt végképp elvesztettem a fonalat végképp. Az utolsó két bekezdés átlépett rajtam, de talán töménységében, módszerében sem olyan türelmes, mint amilyennek éreztem az addig vezető bekezdéseket. Egy kis idő kell (estig vagy hétig) amíg nekiállhatok a két befejező bekezdésnek.

Ki kell mennem szabad levegőre.

FÁ

Sent: Thursday, June 10, 2021 1:55 PM - Subject: Gondolatok a természetfilozófiáról

Kedves Levente és Laci!

Bennem fel sem merült az érzés, hogy Levente támadni akarna, amikor Hegel szemüvegén át fejtette ki véleményét elméletemről. Nagyon sajnálom, hogy köztetek pengeforgatásra került sor. Arra kérlek benneteket, hogy tegyétek vissza a kardokat hüvelyébe és nyújtsatok egymásnak baráti kezet!

Levente megjegyzései arra ösztönöznek, hogy még egyszer nekifogjak fogalmi rendszerem bemutatásának, amit a fénysebességű forgás koncepciója képvisel.

Hegel természetfilozófiája sok kérdésben választható kiindulópontnak, időtállóak egyes megállapításai a fényről is, de gondolkodását kora természettudományos ismeretei határozzák meg, melyek legfőképp a csillagászati megfigyeléseken alapulnak. Vajon mit írt volna Hegel ötven évvel később, amikor a Maxwell egyenletek alapján világossá vált, hogy a fény elektromágneses hullám, hogyan értelmezte volna száz évvel később Planck megállapítását, amiben a fényt a fotonok által elemeire bontotta, hogyan interpretálta volna a relativitáselmélet megállapításait, milyen filozófiai alapokat nyújtott volna a kvantummechanika és a részecskefizika számára? Hegelt nem támaszthatjuk fel, hogy megkérdezzük őt, a mai filozófusok feladata lenne, hogy a mai fizikával adekvát fogalmi alapokat kidolgozzák. Magam erre nem vagyok alkalmas hiányos ismereteim miatt, de néhány gondolatot azért megkockáztatok a továbbiakban.

Amikor kísérletet teszünk a környező világ megértésére óhatatlanul fogalmakat alkotunk, ami az egységes természet felbontásával jár. Ilyen felbontott fogalmak a tér, idő és az anyag is, ahol az utóbbit a mikrofizikában a részecskék képviselik. A természet megismerésnek a szétbontás az első lépcsőfoka, ezt kell, hogy kövesse az egységesítés. Galileitől kezdve a tudomány a fogalmi szétbontás útját járta be, de a relativitáselmélet (RE) megszületésével megindult a fordított út az egyesítés felé. Ennek első lépését a speciális relativitás elmélete tette meg, amikor a fénysebesség állandóságának posztulálásával összekötő kapcsot adott a tér és az idő között, kimondva evvel a tér és idő egymásba alakulási szabályát, és megteremtette a téridő fogalmát. A következő lépést már az általános RE tette meg, amikor kimondta, hogy a tér szerkezete nem független a benne lévő anyagtól, a tömeg a tér szerkezetét megváltoztatja, és ezáltal vonzást (gravitációt) hoz létre a fizikai objektumok által hordozott tömegek között. Viszont még ez a felfogás is független létezőként kezeli az anyagot, ami elhelyeződik és változtatja pozícióját a téridő keretei között. Ettől a felfogástól kívánok elszakadni, amikor újabb lépést teszek a fogalmi egyesítés felé, kimondva, hogy a fénysebességű forgások által a téridő a forrása az anyagnak, tehát a tér, idő és anyag nem egymástól függetlenül létező entitások.

Amikor Levente rátér felfogásom ismertetésére, épp a fordítottját tulajdonítja nekem, mint amiből én kiindulok. Nem azt állítom, hogy az anyag (a részecskék világa) teremti meg a teret és az időt, amire a tér és idő visszahat, hanem azt, hogy a tér és idő a kiindulópont, amelyik a fénysebességű forgások által megteremti a téridőt, és az így teremtett anyagi világ visszahat a téridő szerkezetére. Ez a visszahatás szükségszerű, mert ebben nyilvánul meg a természet egységes szerkezete. Amikor azt mondom, hogy a tér és idő nem csupán rendezési elv, azaz nem pusztán a szubjektum által rajzolt gondolkodási keret, akkor a teret és időt az objektív valóság alapjának tekintem, amely létében megelőzi az anyagot (részecskéket). A részecskevilág a téridő produktuma, megjelenési formája. A magam szubjektuma is ennek része, amely leválasztja magát az egységes világból, és kialakítja róla a maga leíró rendszerét. Az objektum és szubjektum szerepe ezáltal felcserélődik.

Nem értek egyet Levente felfogásával, amikor Hegelre hivatkozva kijelenti, hogy "Az anyag szubsztanciája a nehézség..." és ebből kifolyólag vitatnám a megállapítást:  „a téridő csak a "szubsztancia akcidense", és nem az anyagi objektum teremtője”

(közbevetőleg: saját hiányos ismeretemet tükrözi, hogy nem igazán értem, mit jelent a szubsztancia akcidense). A gravitáció (a nehézkedés) szerintem nem lényegi tulajdonsága az anyagnak, csak külsődleges velejárója. A részecskék világában nem kap szerepet a gravitáló tömeg. Ugyanakkor fontos a tömeg, mint a tehetetlenség fokmérője, amely skálázza a mozgási állandókat (impulzus és energia) és alapját képezi a tömeg és energia ekvivalenciájának. A súlytalanság állapotában, ahol a centrifugális erő és a gravitáció kiegyenlíti egymást, a tömeg már csak a tehetetlenség alapján képviselteti magát. Szerintem Hegelnek ez a felfogása, amely a csillagászati megfigyeléseken alapul, a részecskefizika felismerései miatt mára túlhaladottnak tekinthető.

A részecskék teremtési folyamatába bekerül egy új fogalom: a forgás, de nem úgy vetem fel a kérdést, hogy mi forog, mert ez együtt járna avval, hogy már létezik valami a tértől függetlenül. Ehelyett a forgást a tér és idő immanens tulajdonságának tartom. A forgás a tér visszatérése önmagába, miközben az idő továbblép. Ez a továbblépés szakaszolja az időt egy karakterisztikus frekvenciát rendelve a forgáshoz, és kijelöl egy véges tartományt a térben, melynek sugarát a fénysebesség és a frekvencia aránya szabja meg. Így jön létre a téridőben a kvantum, illetve a részecskék világa..

Két típusa van a forgásnak, lehet körforgás egyetlen tengely körül, de úgy is visszatérhet a tér önmagába, hogy előzetesen mindegyik irányt bejárja. Az utóbbi a kéttengelyű forgás, amely helykijelölő folyamat, tömeget, spint (impulzusnyomatékot), valamint töltést rendel a részecskéhez, amit fermionnak nevezünk.

Evvel szemben az egytengelyű forgás szabadon hagy egy irányt, amelyen a részecske c sebességgel haladhat,

és kölcsönhatást teremthet a tér különböző helyén lévő fermionok között, ez a foton, az elektromágneses kölcsönhatás közvetítője.

A foton fogalma azt mondja meg nekünk, hogy a tér egy pontjában az elektron állapotának megváltozása, hogyan változtatja meg egy másik elektronét a tér egy másik – akár fényévekkel távolabbi – pontján.

Visszatérve Hegel álláspontjára, nagyon helyesen tekinti a fényt a természeti valóság részének és magában való entitásnak, amelynek léte nem kapcsolódik a gravitációhoz. Helyes az a felfogása is, hogy a fényt nem látjuk, a fény csak láttat. Ez a felfogás megfelel a fényre adott hullámképnek is, amit magam a valószínűség birodalmában helyezek el. Hégelnek viszont az a felfogása, hogy a fény keltésében különleges szerepe van a Napnak, már túlhaladottnak tekinthető.

A fénysebességű forgás koncepciójával sok olyan tulajdonságra ad magyarázatot, amit a részecskefizika csupán posztulátumnak tekint: például a tömegtől független töltés és impulzusnyomaték (spin), a fermionok által kibocsátott és elnyelt virtuális fotonok koncepciója, a gyenge kölcsönhatásban a neutron tömegénél több nagyságrenddel nagyobb tömegű W bozon kibocsátás lehetősége. Az utóbbi esetben az energia megmaradása biztosítva van, mert a fénysebességű forgás által görbült térhez akkora –mc² potenciális energia tartozik, amely éppen kiegyenlíti a részecske sajátforgásához tartozó mc² mozgási energiát. Részecskék képződéshez ezért nem kell külső forrás, külső energia! A tér extrém görbületéből fakadó erő (az erős gravitáció) stabilizálja a forgást, mert ez a vonzó erő pontosan ellensúlyozza a fénysebességű forgás centrifugális erejét. Viszont fermionokban fellép a kettősforgás Coriolis ereje, amely periodikusan felborítja az egyensúlyt, lehetővé téve az egyik forgáskomponens kiszabadulását, vagy elnyelését (virtuális fotonok képződése).

Egy elmélettel szemben kettős követelmény támaszható, egyrészt adjon magyarázatot olyan jelenségekre, amire más elméletben nincs magyarázat, másrészt következzen belőle olyan állítás is, ami lehetőséget ad az elmélet cáfolatára. Az utóbbi követelményre példa a gravitációs mező értelmezése a fénysebességű forgás modellben. A fénysebességű forgás sebessége a részecske határán gyakorlatilag leáll, amely kiváltja az Euler-féle tehetetlenségi erőt. Ez az erő kiengedi a kettősforgások egy hányadát, amely útjára indítja a virtuális Kepler forgásokat, és ez átrajzolja a részecskét körülvevő tér szerkezetét, létrehozva a tömeggel arányos gravitációt. Mivel ez a forgás a távolsággal lassul, és sebessége messze elmarad a fényétől, így nem hozhat létre kvantumot (a kvantum a fénysebességű forgás hozadéka). Ebből következik, hogy a tömegek között ható gravitációs kölcsönhatásnak nem lehet kvantuma. Viszont csaknem száz éve folyik az elméleti fizikusok hadának sikertelen küzdelme, hogy megtalálják a gravitáció kvantumát, és létrehozzák a négy fizikai kölcsönhatás egységes elméletét, a „mindenség elméletét” (ToE). Ha ez a törekvés mégis sikerülne, az cáfolhatná a fénysebességű forgások elvét. Ennek hiányában a fénysebességű forgások elmélete megállja a helyét.  

 Barátsággal

Antal