New Page 1

A Kant működése nyomán kibontakozó német klasszikus filozófia következő nagy alakja, Johann Gottlieb Fichte (1762-1814) szerint Kant eredeti törekvése - az emberi szabadság elméleti megalapozásának céljából végrehajtott „kopernikuszi fordulat” - tökéletesen helyes volt, ám a helyes alapgondolatot Kant nem vitte következetesen végig. Ha a „magábanvaló dolog” az ember számára végső soron hozzáférhetetlen: mi értelme van meglétét feltételeznünk? Ha a szabadság csupán a transzcendens világban valósítható meg: mire megyünk vele? „Én nemcsak gondolkodni szeretnék - mondta Fichte -, én cselekedni akarok.” Vagy-vagy: a magábanvaló dolog vagy létezik és meghatároz bennünket, miként a „dogmatizmus” (főleg annak következetes formája, a materializmus) hirdeti; vagy az idealizmusnak van igaza, s akkor szabadok vagyunk. --<<az üvegcserepek a földre hullva tovább porladnak, zúzódnak. - FÁ>>--

A lausitzi Rammenauban, egy nyomorúságig szegény takácsmester családjában született Fichte csak pártfogói segítséggel folytathat teológiai tanulmányokat a lipcsei egyetemen, majd 1788-ban házitanító lesz egy zürichi polgárcsaládnál. Itt megismerkedik Rousseau és az általa befolyásolt svájci pedagógus, Pestalozzi nézeteivel, s ez alapvetően befolyásolja világnézetét. Lipcsébe két év múlva visszatérve viszont Kant filozófiájával ismerkedik meg, majd egy év múlva, königsbergi látogatása során magával Kanttal is. Kant barátságosan fogadja, új házitanítói állást szerez neki, majd pedig kiadót is Kísérlet minden kinyilatkoztatás kritikájára („Versuch einer Kritik aller Offenbarung”) című írásához. --<<egy gondolkodási erózió tipikus megnyilvánulási módja (csak az a kérdés, hogy az erózió visszavonhatatlanul, megállíthatatlanul lendületet kapott már – avagy a logikai váz, alap rehabilitálja a klasszikus megfogalmazásokat, illetve azok lényegi mondanivalóját, meglátásait, amelyeket a buzgó és irigy utókor varázslóinasai jócskán félre magyaráztak, illetve a saját szintjükre lecibáltak --- módszertani kételynek nevezett gúnyákba rejtőzve) - FÁ>>-- A mű 1792-ben meg is jelenik, s óriási föltűnést kelt: a közönség ugyanis ekkorra várta Kant meghirdetett vallásfilozófiai művét, s mivel Fichte tanulmánya teljesen kanti szellemben íródott, a kiadó pedig elhagyta a szerző nevét és az előszót, mindenki azt hitte, hogy Kant művéről van szó. Talán még nagyobb föltűnést kelt azután az 1793-ban ugyancsak név nélkül megjelenő két írása. Jellemző címeik: A gondolatszabadság visszakövetelése Európa fejedelmeitől, akik azt ezidáig elnyomták („Zurückforderung der Denkfreiheit von den Fürsten Europas, die sie bisher unterdrückten”); illetve Adalékok a közönségnek a francia forradalomról alkotott ítélete helyesbítéséhez („Beiträge zur Berichtigung der Urteile des Publikums über die Französische Revolution”). Fichte mint jakobinus forradalmár, mint a korabeli Németország legmerészebb szelleme nyilatkozik meg bennük.

A szász-weimari fejedelemség kormánya (amelyben Goethe miniszteri tisztséget töltött be) 1794-ben meghívta Fichtét a jénai egyetemre. Itt már saját filozófiai rendszerét adta elő: az ún. tudománytant. Még abban az évben megjelent A tudománytan vagy az úgynevezett filozófia fogalmáról („Über den Begriff der Wissenschaftslehre oder der sogenannten Philosophie”) című írása, majd a rendszer nagyszabású kifejtése, A teljes tudománytan alapvetése („Grundlage der gesamten Wissenschaftslehre”, új kiadás 1801) is. (Fichte a továbbiakban mindent elkövetett, hogy meggyőzze a közönséget úgymond „érthetetlen” filozófiája igazságáról, s ezért egyre újabb művekben és egyre népszerűbb formában tért vissza rendszere alapjainak kifejtéséhez.) A jénai korszak további nagy művei: A természetjog alapja a tudománytan elvei szerint („Grundlinien des Naturrechts nach Prinzipien der Wissenschaftslehre”, 1796) és Az erkölcstan rendszere a tudománytan elvei szerint („Das System der Sittenlehre nach Prinzipien der Wissenschaftslehre”, 1798). Ám rövidesen összeütközésbe került a bigott vallási körökkel, amelynek támadásai mögé teljes súlyával odaállt a Szász Választófejedelemség reakciós kormányzata, s az ún. „ateizmus-vita” végén a „jakobinus” Fichte 1799-ben kénytelen volt Berlinbe távozni. A berlini korszak első művei Az ember rendeltetése („Die Bestimmung des Menschen”) és A zárt kereskedőállam --<<? - FÁ>>-- („Der geschlossene Handelsstaat”), mindkettő még 1800-ban. Fichte Berlinben (ahol egyetem ekkor még nem volt) nagy népszerűségnek örvendő magánelőadásokat is tart, ezek 1806-ban megjelennek A jelenlegi kor alapvonásai („Die Grundzüge des gegenwärtigen Zeitalters”) címmel. Bonaparte Napóleon németországi hódításainak hatására - akiben ugyanis a francia forradalom és köztársaság eltipróját látta - Fichte jelentkezik a porosz hadseregbe is mint „világi államszónok”, de jelentkezését elutasítják. Ennek ellenére a jénai porosz vereség után elmenekül Berlinből, ahová csak egy év múlva tér vissza, s ott a megszálló francia csapatok jelenléte mellett tartja meg 1807-08 telén (párhuzamosan a Poroszországban bevezetett társadalmi és politikai reformokkal) újabb előadássorozatát, Beszédek a német nemzethez („Reden an die deutsche Nation”, 1808) címmel. Amikor 1810-ben megnyílik a - sok tekintetben az ő terveire alapozott - berlini egyetem, Fichte professzori és dékáni kinevezést kap, sőt egy évre rektor is lesz. A Napóleon elleni fölszabadító háború során ismét jelentkezik a hadseregbe, ezúttal mint „vallási hitszónok”, azonban ismét elutasítják. Felesége viszont önkéntes ápolónőként dolgozott, s a tőle elkapott láz végez Fichtével, mindössze 52 éves korában.

Fichte célja egy „valódi, végigvitt kriticizmus” megvalósítása. Eszerint a filozófiának tudományosnak, s ezért fölépítésében is a tudományhoz hasonlónak, tudománytannak (Wissenschaftslehre) kell lennie. Mindenekelőtt tehát rendszernek kell lennie, továbbá mint tudományos rendszernek egy vagy néhány alaptételből kell kiindulnia. De mi lehet a filozófiában ilyen alaptétel? Fichte kiindulópontja, éppúgy mint Descartes-nál, az ember öntudata. Ezt azonban szerinte fölösleges a „gondolkodom, tehát vagyok” formális logikai tételében kifejezni, a valóságban elegendő, ha azt mondjuk: „vagyok, mert vagyok” --<<? - FÁ>>-- („ich bin, weil ich bin”). Saját létezéséről mindenkinek közvetlen öntudata van. „A tapasztalatban - írja azonban Fichte - a dolog, [...] amelyre megismerésünk irányul, és az intelligencia, amely megismer, elválaszthatatlanul össze van kötve. A filozófus a kettő közül az egyiktől elvonatkoztathat. Ha az előbbitől vonatkoztat el, akkor a magábanvaló intelligenciát kapja, [...] ha az utóbbitól vonatkoztat el, a magábanvaló dolgot kapja. [...] Az előbbi eljárást idealizmusnak, az utóbbit dogmatizmusnak hívják.” --<<? Amit a görögöknek sikerült egységes képben megfogalmazni, azt explicit szétkapdossa? - FÁ>>-- Érvek azonban nem dönthetnek dogmatizmus (gyakorlatilag: materializmus; közelebbről a francia mechanikus materializmus) és idealizmus vitájában, hiszen kiindulópontjuk eleve különböző; --<<a gyerek lebontja a szülői házat, mert vagy kint vagy bent, minek oda a fal meg az ajtó? - FÁ>>-- hogy milyen filozófiát kell választania az embernek, az attól függ, szabadnak, vagy nem-szabadnak tekinti-e magát. --<<a kérdés érdekes és talán tanulságos, de megközelítés veszélyes, romboló - FÁ>>-- „Szerintük - írja Fichte a materialistákról - minden, ami tudatunkban előfordul, valamiféle magábanvaló dolognak a produktuma, következésképpen ama meghatározásaink is, amelyeket szabadság általinak vélünk, együtt magával e vélekedéssel, hogy szabadok vagyunk. Minden konzekvens dogmatikus szükségképpen fatalista. --<<tehát lemond a szabadság értelmezéséről, tuadáról? - FÁ>>-- Az idealista és a dogmatikus voltaképpen azon vitatkozik, hogy vajon a dolog önállóságát kell-e föláldozni az én önállóságának, avagy megfordítva, az én önállóságát a dologénak. [...] --<<mert az önállóság feladása gyönyörködtet? Vagy mi a csodát művel? - FÁ>>-- Hogy milyen filozófiát választunk, az következésképpen attól függ, hogy milyen emberek vagyunk.”

Fichte tudománytanának egyetlen és abszolút kiindulópontja: a közvetlenül adott öntudat, a magábanvaló én (Ich an sich); az én öntételezése, mely nem puszta tény (Tatsache), hanem tett, éspedig az önmaga tárgyát önmaga számára teremtő, kiváltképpen szabad és alkotó tett, vagyis tettcselekvés, ténykedés (Tathandlung). Ebből építi föl Fichte a szabadság filozófiai birodalmát, ahogyan a francia forradalom a szabadság politikai birodalmát építette föl. --<<kreatív, érdeklődő, szenvedélyes – a maga választotta színvonalon - FÁ>>--

„Rendszerem - írja - a szabadság első rendszere;

· ahogyan ama [értsd: a francia] nemzet a külső láncoktól szabadítja meg az embert,

· rendszerem a magábanvaló dolog béklyójától, a külső befolyástól. [...]

Midőn a forradalomról írtam, mintegy jutalomként merültek föl bennem rendszerem első jelzései és sejtései. Így tehát ez a rendszer bizonyos mértékig ama nemzeté is.”

A közvetlen öntudat tehát, amelyből Fichte kiindul, aktív, cselekvő ténykedés: --<<a megélt élet, nem is rossz, de az alany kérdését ismertnek tételezi fel, nem beszél róla (a személyről), hanem szűkebbre húzza a horizontját. - FÁ>>-- „Minden emberi tudás abszolút első, teljességgel föltétlen alaptételét kell tehát fölkutatnunk. Bizonyítani vagy meghatározni nem lehet, mivel abszolút első alaptételnek kell lennie. --<<már-már a személy alapfogalmára épülő kifejtés, kár hogy nem említi meg, hogy nem használja alapfogalomként a „személyt”. - FÁ>>-- Ki kell fejeznie ama ténykedést, mely tudatunk empirikus meghatározásai közt nem fordul, és nem fordulhat elő, hanem inkább alapul szolgál minden tudatnak, s azt egyedül teszi lehetővé.” A tudománytan első, kiinduló tétele, a tézis tehát így hangzik: „Az én teljességgel eredendően tételezi saját létét.” Az én --<<na ez már olyan személy-féle, de nincsen róla definíció (talán meg is indokolja, hogy miért?) - FÁ>>-- (Ich) eredendően önmagát tételezi, azonban egy nem-énnel (Nicht-Ich) szemben: az én tevékenységének ugyanis irányulnia kell valamire; a szubjektum tevékenysége az objektumra irányul, az éné a nem-énre. --<<na ez egy marhaság, nem? - FÁ>>-- Így kapjuk a második tételt, a tézissel szemben az antitézist: --<<Fichte használta az antitézis fogalmát? - FÁ>>-- „Így bizonyossá lesz valami teljességgel az énnel szemben tételezett nem-én.” --<<az „én” környezete? - FÁ>>-- Az én számára a nem-én egy folyamatosan leküzdendő korlát, egy negatív létező, önmaga mása; és így kapjuk a harmadik tételt, a tézis és antitézis egységeként a szintézist: „Az énben a fölosztható énnel szemben egy fölosztható nem-ént tételezek.” --<<mi az a fölosztható én? A személy oszthatatlan. Talán elírás, és föl-nem osztható énnel szemben a fölosztható nem-énről lenne szó? - FÁ>>-- Amikor így az én a nem-ént egy végtelen folyamatban földolgozza, ez a folyamat végső soron az énen belül megy végbe, mert az én és a nem-én valójában egyaránt egy általános, abszolút én megnyilvánulásai. --<<na ez valami tévút. Innentől kezdve misztika, semmi sem definiálható. - FÁ>>-- „Abszolút énem - írja Fichte - nyilvánvalóan nem az individuum. De az individuumot az abszolút énből kell levezetni.” --<<megfordul a klasszikus felállás, és az egyén felelőssége alól kicsúszik a talaj - FÁ>>-- Az elsődleges, általános, abszolút én tehát egy én-ség, a megismerő szubjektum általában, amelynek tevékenysége általában az objektumra irányul. --<<keveri az ideát az árnyképpel, illetve az ide árnyképre irányultságát veti fel - FÁ>>-- Kant filozófiájában az általábanvett tudat minden egyes ember tudatának közös rendezőelvét jelentette; Fichténél ez most az emberiség általábanvett tudatává alakul, amelyből az egyes emberi tudatok - annak mintegy részei - levezethetők. --<<vége a kereszténységnek, Európának? Vagy csak birkózik a zűrrel és eddig jutott, de ma már ő is javítana? - FÁ>>--

Az objektum, a világ tehát a szubjektum, az ember számára van; annyiban van, amennyiben az ember számára van. --<<tudomást sem akar venni az objektivitásról – azaz éppen nem tudományos alapvetés, törekvés, hanem túlsó szélsőségbe esve csakis az emberi lét szempontjából tartja érdekesnek a gondolkodást. - FÁ>>-- Szubjektum és objektum kölcsönösen feltételezik egymást. --<<A szubjektum nem a tágabb objektum, a tágabb lét, világ része, mert arról tudni nem akar – éppen alapvetése miatt, abból következően. A szubjektumot és objektumot egyaránt magába foglaló alaphalmazról nem akar tudni. Csak a két részhalmaz közti viszonylatok érdeklik. - FÁ>>-- Az előbbi az eszmei alapja a dolgok meghatározottságának, az utóbbi a valóságos alapja; --<<környékezi Arisztotelesz kategóriáit, de utána mindig kihátrál és jól arrébb tájolja magát. - FÁ>>-- ám a kettő épp egymás által van föltételezve, s ezért a két meghatározottság egybeesik: „Ideális és reális alap a tevékenység fogalmában [...] egy és ugyanaz. E tétel [...] megalapozza a kritikai idealizmust, s ezáltal egyesíti az idealizmust --<<mint a szubsztancia - FÁ>>-- és a realizmust. --<<mit az akcidensek - FÁ>>-- ” Ugyanis az elméleti viszonyulásban az én meghatározottnak mutatkozik a valósággal szemben, csakhogy e meghatározottságot másként fogja fel a realizmus és az idealizmus: a realizmus szerint az én a nem-én által van meghatározva, ezzel szemben az idealizmus szerint az én meghatározottként tételezi magát a nem-énnel szemben. Viszont Fichte célja az idealizmusnak egyfajta egyesítése is a realizmussal: „A tudománytan a két rendszer között határozottan középütt helyezkedik el, kritikai idealizmus, amelyet reálidealizmusnak vagy ideálrealizmusnak is nevezhetünk.” --<<Fichte vagy a cikk szerzője eléggé megkavarintja - FÁ>>--

De hogyan lehetséges egy ilyen egyesítés? Hiszen Fichte végső soron mégiscsak idealizmusnak, habár kritikai idealizmusnak tekinti a saját filozófiáját, s amint láttuk, a nem-ént nála az én tételezi, méghozzá az abszolút énen belül tételezi. Fichte azonban beszél egy kivülről jövő, külső lökésről is (Anstoss von aussen), amely az énnek a nem-ént végtelen folyamatban földolgozó tevékenységében mint végtelen lökés jelenik meg - s ez akkor bizonyos értelemben mégiscsak a magábanvaló dolog egyfajta föltételezését jelenti. --<<Min dig azt hallom, hogy a német nyelv a filozófia nyelve. De nem először támad olyan benyomásom, hogy talán éppen a filozófia gátja. - FÁ>>-- Ez esetben viszont a szubjektum az objektumot nem általánosságban, ontológiailag, hanem csak ismeretelméletileg, mint a megismerés tárgyát tételezi. Azt mondhatjuk, hogy Fichte - nagy általánosságban és végső soron - azonosította az emberiség öntudatát, az abszolút ént Istennel. De míg a jénai korszakban Isten oldódott föl mintegy az abszolút énben, a berlini korszakban viszont - amikoris a természet már mint az én általi megjelenítés kerül bemutatásra - az abszolút én oldódik föl Istenben. --<<nem értem, eredetileg Isten nem magába olvasztotta a természetet vagy az ént, hanem téren-időn, okságon kívüli foglalata, végső oka, abszulútumai volt. - FÁ>>-- Fichte filozófiájának igazi és egyértelmű idealizmusa valójában nem elméleti filozófiájában, a tudománytanban, hanem gyakorlati filozófiájában: etikájában, történelemfilozófiájában és vallásfilozófiájában mutatkozik meg.

Az én ugyanis kettős viszonyban van a valósággal: elméleti (megismerő) és gyakorlati (cselekvő) viszonyban.

Igazi lényege: a szabadság --<<de hát az nem felelőtlen értelmiségiek martaléka, játékszere - FÁ>>-- . A szabadság abszolút képesség arra, hogy a magábanvaló világ (az én) által az érzéki világot meghatározza, a kettőt összekapcsolja, s így a magábanvaló világ erkölcsi törvényét az érzéki világ valódi tettével egyesítse. A feltétlen erkölcsi parancs, a kategorikus imperatívusz Fichténél egyszerűen így szól: „Cselekedj lelkiismereted szerint!” A lelkiismeret sohasem téved. --<<Vagy mégis, ha nem gondolunk a lelkiismeret kultúrájával, nemzedékeken általi erodációjával, ami ellen az első három parancs ad intést - FÁ>>-- E radikális rousseau-i etika nyomán nem meglepő, ha Fichte a szabad lények ama társadalmában, melyben minden egyes úgy korlátozza szabadságát, hogy a másik is szabad lehessen, az ember alapvető jogaiként a saját magával való szabad rendelkezés, a tulajdon és az önfenntartás jogát jelölte meg: mindenkinek joga van a munkához, a tulajdonhoz, az emberi léthez. --<<ezek enyhén is szólva nem egy szintű, egymás logikáját ütő, sértő megjelölések. A tulajdonhoz több kapcsolódik, mint munka, az emberi létnek pedig a tulajdon egy alárendelt eszköze, társadalmi koordinációs módja - FÁ>>--

Az én gyakorlati tevékenységében Fichte voltaképpen (elvont filozófiai formában) az ember és természet közötti kölcsönhatást írja le. Az ember a természettel azonban nem mint egyes ember áll szemben, s ha joga, sőt rendeltetése a természet fölötti uralom, akkor ezt csak mint egy közösség tagja realizálhatja: a céljainak alávetett objektumokat az ember közösségi tevékenysége, a teste és az érzéki világ közti kölcsönhatás, vagyis a munka során veszi tulajdonba. A tulajdon alapja ily módon a munka. „A mindenkire jutó rész jogszerűen az övé; meg kell azt kapnia, még ha eddig nem is ítélték oda neki. Az észállamban megkapja; abban a fölosztásban, amely az ész ébredése és uralma előtt, véletlen és erőszak útján ment végbe, nem kapta meg mindenki, --<<másrészt aki nem kíván bánni vele, az a továbbiakban sem felelőtlenkedhet vele - FÁ>>-- mivel mások többet ragadtak magukhoz, mint amennyi a rájuk eső rész volt. [...] Az ember dolgozzék, de nem mint egy teherhordó állat, amely terhével a hátán merül álomba, és amelyet az elhasznált erő legszűkösebb pótlása után újból fölzavarnak, hogy ugyanazt a terhet cipelje tovább. Félelem nélkül, kedvvel és örömmel kell dolgoznia, s maradjon ideje, hogy szellemét és szemét fölemelje az égre, amelynek megpillantására teremtetett.” --<<ez szép, magasztos célkitűzés, csak a tömör összefoglalás nem fejezi ki – legalábbis mai igény szerint nem - FÁ>>-- A fichtei észállam mindenekelőtt a munka állami megszervezését jelenti.

A szabad és erkölcsös emberek közösségét Fichte „a szentek gyülekezetének” nevezte. A vallás Fichte első, jénai korszakában csupán ész- és erkölcs-vallás volt, berlini korszakában viszont egyre fokozódóan érzelemre alapított vallássá válik. A jakobinus diktatúra bukása Fichtét csalódottá tette; s ehhez később a németországi francia hódítások miatti elkeseredése járult. Fichte felfogásában a történelem változatlanul az emberi közösségnek, az emberiségnek a szabadság felé történő haladása; ám ez a folyamat most kanyargós és ellentmondásos természetű, buktatókon és az eredeti céltól való elidegendésen át haladó folyamatként jelenik meg. Történelemfilozófiája, A jelenlegi kor alapvonásai az emberiség történetét öt korszakra osztja:

(1) „az ártatlanság vagy észösztön állapota”, vagyis az emberiség természetes, de ősi, öntudatra még nem jutott állapota;

(2) „a keletkező bűnöknek és az autoritás kényszerének kora”, vagyis a kibontakozó magánérdek és önzés kora, melyben a közösséget csak külső tekintély tartja össze;

(3) „a kiteljesedett bűnösség, önkény és önzés kora”, vagyis a teljesen kifejlődött magánérdek, árucsere és kapitalizmus kora, melyben az emberek megszabadulnak a külső tekintélyektől, de egyúttal eldobják az ezek által erőszakosan fönntartott közösségiség, erkölcs és vallás minden formáját is;

(4) „a kezdődő ésszerűség vagy az észtudomány kora”, vagyis az a kor, amelyben az ész, a filozófia föllép, s elkezdi ésszerűen berendezni a társadalmi viszonyokat, megalkotni az észállamot;

(5) „a kiteljesedett megigazulás és megszentelődés vagy az észuralom állapota”, vagyis az az állapot, amelyben teljesen uralomra jut az ész, és így az emberiség visszatér természetes állapotához, de immár magasabb fokon, mert most minden ember eleget tesz a kategorikus imperatívusz követelményeinek.

Az öt korszak voltaképpen az elvont szabadság - elidegenedés - megvalósult szabadság (és a köztük lévő átmenetek) történelemfilozófiai sémája: saját korát pedig Fichte a harmadik korszakból a negyedikbe való átmenetnek tekinti. „Így hát - írja - előttünk áll az, amit Rousseau a természeti állapot nevén és a költők aranykor néven mögöttünk tételeznek. [...] Rousseau elfelejti, hogy az emberiségnek ehhez az állapothoz csak gond, fáradság és munka révén lehet és kell közelednie. A természet emberkéz nélkül nyers és vad, s ilyennek is kell lennie, hogy az ember kényszerítve legyen a tétlen természeti állapotból kilépni és a természetet megmunkálni - hogy ő maga a természet puszta termékéből szabad, értelmes lénnyé váljék.” --<<na, a jószándék és értelem kétszáz éve – a maga botladozásával - FÁ>>--

Fichtében egyre erősödött az az igény, hogy az ész országát a németeknek kell megvalósítaniuk. Ennek az elképzelésnek alapjául az a reális tény szolgált, hogy Németországban a kapitalizmus még nem fejlődött ki, s ezért úgy látszott, hogy a magánérdekek polgári társadalmának gazdasági önmozgását könnyebb lesz kordában tartani politikai eszközökkel. (Amely kísérletbe az előrehaladottabb Franciaországban a jakobinusok belebuktak. --<<? - FÁ>>-- ) Fichte valamiféle, a középkori feudális korlátoktól megtisztított céhkapitalizmust képzelt el, s ennek ideológiáját a kereszténység újkori, protestáns formájában vélte megtalálni. Németországban a protestantizmus és a felvilágosult abszolutizmus eszméinek legföbb letéteményese a porosz állam volt, ezért tartotta Fichte lehetségesnek - különösen a fölszabadító háborúhoz kapcsolódó tényleges reformoknak és alkotmányos ígéreteknek hatására - a vele folytatott egyezkedést. Végső célja a fejedelmektől és a nemességtől való megszabadulás, egy egységes demokratikus német köztársaság volt, mely egyúttal az egész emberiség haladásának mintaképe is lett volna. E köztársaságban végre megvalósulhatott volna a jakobinus erény. --<<? - FÁ>>-- Mert az ember természettől fogva csak állat, s ha önérdekét követi, akkor csak értelmes állat; kizárólag a közösséggel való azonosulás, a lelkiismeret parancsainak, az erénynek a követése teszi az embert igazán emberré: tudatos és szabad lénnyé. Fichte aktivista idealizmusa, Istenben való hite, az általános énnek Istennel történő azonosítása végső soron mind arra szolgált, hogy mintegy garanciát nyújtson a történelem utopikus végcéljának megvalósulására. Mivel ugyanis Isten nem szavakban, hanem tettekben nyilatkoztatja ki magát, a történelem szükségképpen Isten Országának földi megvalósulásához vezet. --<<végül is nem jutott másra, mint az ideák római jogi, prakticista szemléletének éhségével az ideák értelmének elutasításához, megkerüléséhez. Nem bírja el, hogy a kettő párhuzamosan legyen képes az embernek szerepét betölteni lehetővé tenni. Ideák és a tapasztalati valóság viszonyát az emberi cselekedetekben félre érti. - FÁ>>-- E célból Fichte tevékenysége egyre inkább gyakorlativá, munkái és előadásai egyre inkább próféciákká váltak; e pedagógiai és politikai szervező tevékenysége közben érte a halál. A halála előtti évben tartott előadássorozatában - ez a világtörténelmet mint az emberiségnek a szabadság felé való haladását és nevelődését jellemzi --<<ez tökéletes - FÁ>>-- - valóban meg is hirdette Isten Országának végső földi megvalósulását (Reich Gottes auf Erden). --<<ez szerintem félre vihet, és messze nem azonos az ideák arisztoteleszi, szubsztanciális értelmezésével, amelynek Európa a történelmét, mibenlétét köszönhette - FÁ>>--