Ember.

A német Mensch (ember) szó etimológiailag a „férfiú”-val (Mann) áll kapcsolatban. Eredeti értelmében „gondolkodó lényt” jelenthetett. A görög anthroposz eredeti jelentését sem tudjuk biztosan; mai értelmezés szerint „emberarcot”, korábbi megfejtések szerint „fölfelé tekintőt” jelentett.

A latin homo jelentése: „földből született” (vő. humusz, azaz televény). Már ez az etimológiai vizsgálódás elvezet az ember mibenlétéhez.

Az ember egyrészt földi lény, mint minden földi dolog, másrészt rajtuk fölül emelkedve egy magasabb világba ér. Egy bizonyos: mindig is a leginkább kérdéses - kérdésre érdemes - lény lesz a világon, az a létező, amellyel kapcsolatban a legtöbb kérdés merül föl, de a leginkább meg is éri a kérdezés. Az igazi kutatás lépten-nyomon fölfedi összehasonlíthatatlan nagyságát; Szophoklész Antigonéja  kórusénekének halhatatlan sorai szerint: „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.”

Az emberi természetre, vagyis az ember létében és hatásában nézve, jellemző a gazdag rétegezettség. Először is testi lényként jelenik meg, amelynek felépítésében szervetlen anyagok vesznek részt.

Ha egyedül ezekből az anyagokból akarnánk magyarázni az embert, az antropológiai materializmus lenne, ami az ember létezését illetően teljesen téves.

Ha az embert mint élő testet vagy mint organizmust nézzük, azt tapasztaljuk, hogy a testhez kötött élet valamennyi jelenségét és tevékenységét önmagában egyesíti. Az ember →teste hasonló a magasabb rendű állatokéhoz; ezért zajlanak benne növényi folyamatok (asszimiláció, növekedés és szaporodás), hasonlóan az állati alaptípushoz, amellyel az érzéki tudatot tekintve is rokon. Az ember olyannyira az organizmusokhoz tartozik, hogy esetében is feltehető a kérdés testének származása és alacsonyabb rendű formákból való evolúciójára vonatkozóan. Az ember ember mivolta mindamellett nem magyarázható meg pusztán a testi élet alapján, amiként nem is áll minden a testi élet kibontakozásának szolgálatában. Az élet e primátusa biológiai materializmus lenne.

Eddig az embert a természet részeként szemléltük, a maga sajátosságában azonban több, mint →természet.

Az ember szellemi életet él, amely bármilyen testitől belsőleg független.

Ezért jut el a szellemi megismerés a dolgok legbelsőbb mélyére, a léthez, és föl annak végső okához, az abszolút léthez (Istenhez).

Emiatt áll az akarat a maga szuverén szabadságában szemben a véges javakkal, és magába foglal minden jót, magát a legfőbb jót (Istent) is.

A szellemi élet minden határon fölülemelkedve a végtelen irányába mozog, így az →élet legmagasabb fokát jelenti.

Ebből adódik az ember számára a →szellem primátusa, amelynek minden egyéb alá van rendelve, jóllehet semmiképpen sem rövidül meg, és ez a tény a szellemi életnek a maga sajátosan emberi jellegzetességét is kölcsönzi.

A szellemiség az ember más rétegeibe, érzéki életébe, sőt még külső megjelenésébe (egyenes járás stb.) is belevésődik, úgy hogy minden sokoldalúsága ellenére egységes egészet mutat. Ezt a zártságot kiváltképpen az garantálja, hogy a szellemi →lélek a másik két létfok elve is, és a testtel együtt egy létezőt alkot.

Egyszerisége különösképpen a személyes →halhatatlanságban szembeszökő, ennélfogva az ember minden evilágin keresztül személyes, földöntúli célja, Isten országa felé törekszik.

Ezért az embert soha nem tekinthetjük pusztán eszköznek, föl kell ismernünk elidegeníthetetlen, alapvető jogait

(külső →szabadság és

bántatlanság,

lelkiismereti szabadság,

szabad vallásgyakorlás,

magántulajdon stb).

Az ember valóságos értékét erkölcsi hitelessége, és nem látható teljesítménye határozza meg. Ez utóbbi elvégzésére is rendeltetett azonban, hiszen ez erkölcsi megvalósulásának és összembersége kibontakoztatásának mezeje. Általa nyilvánul meg szellemi természete a történeti kultúra teremtő formálásában. - Az embernél, éppúgy, mint létének más területein, a nemek polaritását is átformálja a szellemi természet (→nemiség). Az emberi természetben rejlő képességek és erők sokoldalú kifejlesztése a nemes emberség (humanitás) kialakításához vezet, amely a humanizmust az emberiség céljaként hirdeti meg. Ennek eszményeit helyeselnünk kell mindaddig, míg a humanizmus nem fordul szembe Istennel és a természetfölöttivel, tehát amíg az embert nem kárhoztatja puszta evilágiságra, nem silányítja puszta eszközzé, hanem megőrzi nyitottságát a valóság teljességével szemben. <<<(((… megőrzi nyitottságát a valóság teljességével szemben … azaz ismeretelméleti oldalról hangoztatja Isten fogalmának fontosságát, a természetfölötti tudomásul vételével annak elismerését, amit Gödel a maga tételeivel is leszögezett, hogy önmaga fölé az ember nem kerekedhet, önmagán nem léphet túl, de még embertársait is csak tudomásul veheti és nem tekintheti eszközének – amint ez a filozófiai lexikon fogalmaz. -FÁ)))>>>

a)Aquinói Szent Tamás: Summa theologiae, I qq 75-93. - b) K. Rahner: Hörer des Wortes, átdolg.kiadás, 1963, magyarul: Az Ige hallgatója; R. Guardini: Welt und Person, ³1962; Th. A. Walter: Seinsrhythmik, 1932; B. Brandenstein.: Dér Mensch und seine Stellung im All, 1947; J. Lotz: Das christliche Menschenbild im Ringen dér Zeit, 1947; G. Marcel: Les hommes contre l’humain, Párizs 1951; Uő.: L’homme problématique, Párizs 1955; Th. Uexküll: Dér Mensch und die Natúr, 1953; H. Muckermann: Vöm Sein und Sollen des Menschen, 1954; J. M. Hollenbach: Dér Mensch als Entwurf 1959; R. E. Brennan: Die menschliche Natúr, 1961. - c) W. Sombart: Vöm Menschen, 1938; W. Jaeger: Humanism and Theology, Milwaukee 1943; E. Michel: Dér Partner Gottes, 1946; H. Thielicke: Leben und Tód, ²1946; Th. Litt: Die Sonderstellung des Menschen im Reiche des Lebendigen, 1948; W. Kamlah: Die Menschen in dér Profanitat, 1949; W. Trillhaas: Vöm Wesen des Menschen, 1949; A. Gehlen: Dér Mensch, ⁷1962; O. F. Bollnow: Mafi und Vermessenheit des Menschen, 1962; R. F. Berendt: Dér Mensch im Lichte dér Soziologie, 1962. - d) M. Müller: Die Krise des Geistes: Das Menschenbild in dér Philosophie seit Pascal, 1946; E. Grassi: Humanismus und Marxismus, 1973. - e) Th. Haecker: Was ist dér Mensch?, ⁴1949; H. Pfeil: Dér Mensch ist Denken dér Zeit, 1938; J. Lotz-J. de Vries: Philosophie im Grundrifi, ³1969; E. Coreth: Was ist dér Mensch?, 1973. —> Antropológia.

Lotz/B. K.