vissza a főoldalra *   

előadásvázlat – Fáy Árpád

Köszöntöm a megjelenteket, érdeklődőket

Köszönöm a szervezőknek, hogy elhívtak a mai alkalomra, és

köszönöm a sorsnak, hogy a többi előadóval itt ma találkozhatok, mert nagyra tartom őket.

 

Mintha időutazásban vennék részt. 15-20 éve az alkotmány kezdett érdekelni, az alkotmány intézménye a rendszerváltás sodrában, a modern társadalomban, és egy vibráló társaságban találtam magam, kb félszáz ember között, akik akkor és ott őszintén és elkötelezetten és minden tudásuk javát bele adva vettek részt az alkotmányossági műhely eszmecseréiben. Majdnem kétszáz volt a találkozók száma. Most ha itt lenne a nyugdíjpapírom, kidobhatnám a szemétkosárba, mert felötlenek bennem az emlékek. És legszívesebben körbe adnék egy jelenléti ívet előadóknak, érdeklődőknek, hogy hetek múlva is elhihessem, nem álmodtam.

Megritkult a névsor mindazonáltal, Tóth Zoltán József távozott legutóbb. Isten nyugosztalja őt is és a többieket, akiknek már nem lehet meghívót küldeni.

Sok kérdést gyűjtögettem az elmúlt években is olyasmikről, amikről a mai előadóktól talán választ kaphattam volna. De megszakadtak a szálak, és másfelé fordult a figyelmem.

 

Pitlu János szervezőként kiválogatott szemelvényeket az Alkotmányossági Műhely munkáiból.[1] Ezeket átfutva próbáltam vázlatot össze állítani a mai napra. De ezek elolvashatók egyrészt, másrészt néhol javítanám magam is, ami nem egy rövid előadás lehetősége. Van-e folytatás az útkeresésben, tájékozódásban? Talán nem érdektelen, ami időközben felmerült.

2011-ben elfogadták az új alaptörvényt. Sokan nem értettek egyet vele. Én úgy éreztem, hogy ez egy kapu, egy próbálkozás a hatalom sáncain belülről a nemzeti lét, a nemzeti tudat felé. Egy nagy asztal, ami mellé a többieknek is oda kellene ülni. Reméltem, hogy felpörögnek, kiszélesednek az alkotmányos útkeresések, és hogy az úgymond alkotmányos hagyomány hívei felnőnek az alkotmányozás asztalához.

Csak másokban reménykedhettem a vége felé, mert nekem jelezték a szervezők az alkotmányozási bizottság soraiból 2010-ben, hogy mindenki megszólalhat, hiszen demokrácia van - kivéve engem, és ezt értsem meg. Ma sem értem, lehet sosem fogom megtudni, mit kellett volna megértenem. Elmúlt, eltelt az idő.

Közben sokat járt a fejemben, hogy a magyar nyelvet mintha nem mindenki ismerné ki, aki a bonyolult iskolai nyelvtanon csiszolódott. Alkotmányozni – az nem jelenti feltétlen, hogy alkotmányt csinálni, faragni. A magyarban biciklizni nem bicikli gyártást jelent, hanem a bicikli használatát. A halászni sem a halcsinálást.

A jogrendszeren belül meghatározott módszerek közt az alkotmányos elveket szem előtt tartva lehet alaptörvényt hozni. De amiről szavaznak, nem biztos hogy alkotmányos lesz. A mai alaptörvény valóságos jogalkotási programot tartalmaz rengeteg alkotmánysértő bekezdésével. De erről beszélhetünk anélkül, hogy a jogkövetési normát ellenünk szegezhetnék. Tehát - elválik egymástól az alkotmányos elvek vitája, érlelése, emésztése, megélése stb …. valamint a kodifikált jogrendszer érvényesítése, a jog követése. És ez jó.

Hogyan tovább? Kínálkozik rengeteg megszívlelendő tanács. Például a jogszokás elsőbbségének hangoztatása a történelmi alkotmány ügyében. Nem mindenki ért egyet benne. Werbőci például úgy fogalmazott, hogy azon íratlan vagy írott jogot érdemes megtartani, amely nem sérti vagy amely minél kevésbé sérti a természetjogi (isteni) jogelveket.

Az ENSZ 1976-os Gazdasági, szociális és Kulturális egyezségokmánya is kifejezetten a természetjog mellé áll, akkor is ha azzal ütközne egy ENSZ határozat. Azt mondja még az 1976-ban elfogadott modernkori nemzetközi okmány, hogy írásosban levőnek sem kell lennie a természetjoghoz jobban illeszkedő meggyőződésnek, ami az elveket illeti. A természeti erőforrásokról szóló részben. Anélkül, hogy Werbőcit említenék. Az európai kultúrkörben erős hagyománya volt ennek a felfogásnak. Ne felejtsük el. Nem vagyunk akkora kuriózum Európa 2000 évében, mint amilyennek látjuk többnyire. Fejezzük ki alkotmányos fogalmaink rendszerében, szerkezetében is, hogy alaptörvény és alkotmány kettő, különféle dolog, eltérő funkciókkal, eltérő kezelési móddal.

Még nem zárult le semmi, még alakulhatnak jól is a dolgok, az alaptörvény még sokkal alkotmányosabbá válhat. Még kiteljesedhet az alaptörvény alkotmányossága, alkotmányos identitásunkra támaszkodva. Hosszabb távon. Közelebb azonban mintha elvesztették volna a szálat azok is, akik 2011-ben még kiálltak amellett, hogy az alkotmány és az alaptörvény között műfaji különbség van, amit nem szabad szem elől téveszteni. És egyre többen nyilatkoztak úgy, a 2011-es szavazók közül is, hogy „a 2011-es alkotmány”.

Ezt a felfogást, amely nem tesz éles különbséget alkotmány, alkotmányos hagyomány és elvek között valamint alaptörvény között, erőtlennek, a politikát erőtlenítőnek érzem. Egy ideig hangoztattam, hogy az alkotmány a jog felett áll, az alaptörvény pedig a jog része – a pozitivista szellemben felfogott jogtechnikát, jogrendszert figyelembe véve is jól, helyesen fogalmazhatóan.

Furcsa módon a „személy” fogalma vált számomra időközben egyre fontosabbá. Mert a személy is a jogrendszeren kívül áll, erre utalt Hankiss Elemér is a nyolcvanas évek elején (amikor még élvezetesek voltak megjegyzései), amikor arra utalt, hogy nem véletlen, hogy a középkorban papot nem lehetett megtagadni a kivégzés előtt. Mert a személy, a lélek fölött a világi hatalom, a jog, a hatalmi erő illetéktelen. … A személy fogalmát tekintve a tágabbnak, amelybe bele értem a lelket, értelmet, mindent az emberből ami nem fizikai, biológiai, társadalmi meghatározottságú.

Csak a személyeknek lehet alkotmánya. Az alkotmány az ideák világával érintkezik. A személyeknek lehet önkormányzati eszköze a jogrendszer, de a jogrendszer eszközrendszere nem emelkedhet a személy fölé, nem lehet a személy meghatározója (eszköz a tulajdonosa fölé nem kerekedhet norma, ontológiai elvek szerint).

A mai világban a személy fogalma után kutakodva hihetetlen tapasztalatokra tettem szert. Mint egy politikai program végrehajtói tesznek fogadalmat lépten-nyomon képzett emberek, egyetemi tanárok, filozófia kedvelői stb-stb, hogy nem akarják érteni a különbséget a személy és a személyiség között. Amit nem akarnak elfogadni, hogy a személy absztrakciója nem a gyakorlat, a mérhető tapasztalás kivonata. A személy fölött a reálpolitika nem rendelkezik hatalommal. A személy egy önálló absztrakció, egy idea, matematikai axiomatikai fogalommal élve egy dedukció. Egy azon ideákból, amiket Platon megsejtett és máig nem felejthetően képszerűen hagyott ránk (mármint az ideák képzetét).

Ideák, tervek, törekvések nélkül nem élet az emberi lét. Az embernek az a sajátja, hogy felelősen szabad. És ettől a felelős szabadságtól akkor sem tud tágítani, ha közösségben él. Ezt a kettősséget nem lehet meghaladni. Személyként közösségben. Sőt. Élő-alkotmányos közösség csak személyekből állhat össze (és a személyekből álló közösség tudja felmérni a személy elvű lét jelentőségét). A tiszta elvek és az esendő valóság. Alkotmány és alaptörvény. A személyek eszményi közössége és a közösségek gyakorlati önszerveződései.

Engem korábban gazdasági kérdések érdekeltek. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a társadalom, a közgazdaság atommodellje. Nem tudtam elképzelni, hogy ilyen nincsen. A kilencvenes évek elején azért fordultam az alkotmányosság felé, mert az erkölcs és közgazdaság kapcsolódását az alkotmány intézményén keresztül gondoltam megközelíthetőnek. Ezen az úton találkoztam a történelmi alkotmánnyal.

A magyar alkotmányosság hagyományos fogalomrendszere olyan mint egy kristályrács. Logikája és értékrendje van, ami felismerhető, amivel azonosulni lehet. Kőbe vésett mondatai már nincsenek. Lehetnek a modern gazdaságban az alkotmányos hagyománynak tanulságai? Megfontolandó szempontjai? Igen. Ez a meggyőződésem. Ha élő az alkotmányos tudat, akkor minden nemzedéknek meg kell fogalmaznia a maga korának nyelvezetén, hogy értse, átélhesse.

Hova jutottam én az alkotmányos értékekkel való találkozás vagy azok megnevezésének élménye után?

Összefoglalóan hol a személy szerepe a modern gazdaságban? A közgazdaság hogyan foglalkozik a személy átléphetetlen alanyiságával? Erre sokan legyintenek, mert a tömegek korát éljük, nem a szubjektumokét, nem a személyekét. A XX. század ledarálta a személy fogalmát is …. Vagy ragaszkodnunk kell hozzá az átélt megpróbáltatások hatására még inkább? Werbőcire is gondolva, a történelmi alkotmány nem egy légypapír, amelyre minden ráragad, ami megtörtént, és pusztán megtörténte miatt nem válik minden becsülendő emlékké.

Tehát a modern túlbonyolódott társadalom dzsungelében meg kell találni az iránytűt, a szervezési szempontokat. Nem engedhető meg minden, ami lehetséges. Például ha egy szerveződési mód a személy módjára való létet bekorlátozza, akkor a szerveződési módot kell megkérdőjelezni. Tehát a személyre mint alapelemre épülő társadalmi rendszerben kell gondolkozni az alkotmányos értékekre törekedve. Olyan társadalmi rendszerekre kell törekedni, amelyek nem számolják fel a személyi létet, amelyek nem falják fel, nem degenerálják saját alapelemüket (a személy elvű léttel kell harmonizáljon a közigazgatási rendszer, adórendszer, pénzrendszer, oktatási rendszer stb).

Mégis, hova lehet eljutni a személy mint alapvető társadalmi alany helyét keresve? Itt vannak a devizahitelek. Módszeres csalási törekvés eredményeként. Hatalmi erővel, megfékezett igazságszolgáltatással, intésre mozduló és a hivatását semmibe vevő közjegyzőkkel, ügyészekkel, ügyvédekkel, politikusokkal kiegészített banki kartell által létrehozva. Azért, mert itt Közép-Európában alapvető kérdéseket nem szoktunk feltenni. Mert a reálpolitika nem elmélkedik és nem is buzdít elmélkedésre.

Sok kérdés felmerül a devizahitelekkel kapcsolatban. Amikor valamit kitárgyaltak, akkor a banki érdekkörűek új gumicsontot tesznek ki, és mint vezényszóra akkor egy ideig kirovó-lerovó ügyet tárgyalja mindenki. Meg lassítsuk az árveréseket, mert legyünk emberségesek. Halasszuk el a csődöt és fogadjuk el a késletetett de még nagyobb csődöt. Volt deviza – nem volt? A kúria leszögezi, hogy nem érdekes, a bíróságoknak tilos vizsgálni. És nem vizsgálják. Ez Illyés Gyula világa. Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van …. mindenütt. Mai változatban, hol zsarnokság volt, ott még sokáig zsarnokság marad …. mindenütt, a gondolatokban is.

Közismert szlogen, hogy hitelpénz rendszerben élünk. Menjünk tovább. A pénz hitelműveletben keletkezik (és szűnik meg). Ezt még mindenki hallotta, de hányan folytatták a megkezdett gondolatsort? Ha könyvelési műveletben keletkezik a pénz, akkor annak nincsen eredeti tulajdonosa! Akkor amögött nincsen betét, semmilyen! Se deviza, se forint. Akkor amögött nincsen betéti tulajdonos, akinek a tulajdonára biztosítékot kellene adni! De akkor mire van a jelzálog, és bukás esetén mireföl lehet eladni akár az ügyfél egzisztenciájának alapját jelentő lakását is magánbefektetőknek, mint az árverezésre vitt jelzálogot?

Nem könnyű belegondolni. De van tovább is, amit én sejtek látni. És várom, hogy meginduljon a fantáziája könyvvizsgálóknak, könyvelőknek, jogászoknak, közgazdászoknak. Nemrég halt meg dr Léhmann György siófoki jogász. Nem találkoztam vele. Váltottunk néhány levelet. Utólag visszatekintve nagyon nyersen érveltem vele szemben, hogy az uniós jognak semmi keresnivalója, elsőbbsége nincsen alkotmányos elvek szinten. Ettől a kérdéstől függetlenül devizahitel ügyben ő volt az első ügyvéd, aki nagy hangon kijelentette, hogy a szakmai kamarai etikai előírásoknak, fegyelmező bizottságoknak az erkölcsi alapokkal szemben nincsen felsőbbsége. A lelkiismeret szavát meg kell hallani időnként.

Léhmann György olyat is mondott, hogy a jogot nem érdekli, hogy pénzügyileg mi a devizahiteles szerződések tartalma. Ebben sem értettünk egyet. A magam laikus bátorságával ebben is ellene mondtam, neki is. És sokáig csak kerestem, hogy hogyan lehet tovább lépni a pénzteremtés kérdésében.

Amint annak idején szembe találtam magam az alkotmány kérdésében sok talányos megfogalmazással, így történt a könyvelésben is (amire a devizahiteles banki érvelés vitt rá, hogy nekem tudnom kellene ő mikor és miként akar „nekem nem megfelelő ajánlatot” aláíratni velem …..).

A könyvelésben rejtélyes okból alkalmaznak egy T-ábrát, és oda íratnak be mindenfélét a könyvelést tanulókkal. De miért, honnan ez a T-ábra, mi volt az eredete? Az eredet oka többek közt az, hogy a negatív számokat kb 150 éve tanítják az iskolában (talán annyi sem). A T-ábrával el lehet kerülni a negatív számokat és csak pozitív számokat írogatva ki tudjuk számolni a hiányt, veszteséget is, a szaldót.

1.       „kezdetben volt” a T-ábrás könyvelés első „generációjaként” a számla nyilvántartás a „tartozik-követel” oldalakkal (akár évezredekre visszamenőleg a mai tartalommal). A másik, az üzletfél a számla vezetőjének mennyivel tartozik, mennyit követel tőle és a kettőből egyenleget vonva szaldót számolhatunk.

a.       A T-forma talán 600 évre vezethető vissza Európában. Mai szemmel legnagyobb számolástechnikai előnye volt tehát, hogy nem igényli a negatív számok használatát. A negatív számok elterjedt használata, főleg a mai jelzésekkel nem régebbi 150 évnél, tehát a könyvelés európai hőskorában nem volt kéznél.

2.      A T-ábra használatának második „generációja” a mérleg, a vállalkozások vagyonmérlegének mai mintájú készítése. Ennek kezdetei talán 3-400 évvel ezelőtt mutathatók ki, azonban elterjedéséről csak az 1800-as években lehet beszélni. A mérleg T-ábrás szerkezete szintén a negatív számok mai formájának hiányával magyarázható egyrészt. A mérleg oldalainak megnevezésében illetve a mérleg oldalain belül a mérleg-számlák oldalainak elnevezésében máig hatóan értelem zavaró módon maradt fent a mérlegkészítés előtti korok akkor még érthető, logikus tartozik-követel elnevezése.

3.      Másrészt ami azonban új felismerés a korábbiakhoz képest (a T-ábra használat harmadik „generációja”), hogy a T-ábrás mérlegek oldalai közt és oldalain belül remekül lehet a kettős könyvelés logikájában ugyanazon számokat két helyen is feltüntetni, miáltal a könyvelés ellenőrzésére alakultak ki technikai módszerek. Valamint ennek a technikai kezelhetőségnek valószínűleg váratlan, fokozatosan tisztázódó következménye volt, hogy lehetővé vált a könyvelési folyamat vállalathoz kötése mellet (vállalaton belüli alkalmazása mellett) a könyvelt ügylethez kapcsolás is, vállalatokon átívelően.

a.       Tehát egyeztethetővé vált az üzleti partnerek könyvelése valamely ügylet kapcsán. Azaz már nemcsak vállalati mérleg volt készíthető hanem valamely ügylet mérlege is elkészíthetővé, vezethetővé vált vállalatokon átívelően. A XIX-XX. században ebből a gazdasági folyamatok könyvelése valósult meg illetve cégcsoportok, üzletágak, gazdasági szektorok, régiók statisztikai elemzése, sőt általánosságban az egész gazdaságra kiterjedően a könyvelési szabályok állami (hatalmi) megkötése, uniformizálása (nem elvi hanem estlegesen tartalmi megkötése) vált lehetővé. Legszembetűnőbben az adózáshoz kötötten.

4.      A XX. században általánossá vált a hitelpénz rendszer. Nem tárgyalják a tankönyvek ennek a pénzrendszernek technikai újdonságát, a technikai újdonság mibenlétét. Holott a bankok (pénzintézetek) és vállalatok között olyan a könyveléstechnika révén kialakított új szereposztás, munkamegosztás kötelezővé tétele vált lehetővé, amiről korábban szó sem volt. Azaz immár gazdasági ügyletekben nemcsak eladók és vevők közötti munkamegosztás vált könyvelhetővé például egy-egy többszereplős ügylet esetében, hanem kötelező erővel szabályozták pénzintézetek és vállalatok között bizonyos könyvelési műveletek elvégzési módját (kötelezően leosztott szerepekkel).

a.       Amit ezután könyvelési előírásokban rögzített vállalati-banki munkamegosztásnak neveztek, az már nem volt azonos a korábbi, a könyvelési előírások által még nem szabályozott vállalati-banki kapcsolattal, szereposztással. Például a mai hitelpénzrendszerben a pénzteremtési folyamat nem értelmezhető csak banki műveletként akkor sem, ha lényegében minden tankönyv ezt sugalmazza. Ugyanis a pénzteremtő hitel keretében (fogalmazástól függően lehet a hitel és kölcsön szavakat használni) banki és vállalati könyvelésről egyszerre van szó, egymástól elválaszthatatlanul, egymást feltételezve, egymással munkamegosztásban. Egyik a másik nélkül nincsen meg.

b.      Akinek ez nem tűnik fel, az nem néz szembe a hitelpénzrendszer sajátosságával, miszerint a bankok elsődlegesen nem árupénzt kezelnek, nem a maguk vagy a betéteseik tulajdonát engedik át a kölcsönfelvevőknek jogos tulajdoni garanciák ellenében, hanem egy a bankok és ügyfeleik által közösen (a betétesek nélkül) végzett gazdasági műveletben töltik be sajátos, az ügyféllel a könyvelési előírások szerint megosztott szerepüket. A bank végül is adminisztrálja a pénzteremtő hitelt, az állam által előírt szabályok szerint, az ügyfele pedig él a hitel lehetőségével, ugyancsak az állam által előírt speciális szabályok szerinti sajátos gazdasági szerepkörben. Sem a bank sem a vállalat nem léphet át a másik szerepkörébe legálisan. Akár a sportban a versenyző és a bíró szerepének elválasztottsága.

5.      A devizahitelek problémája azért látható át nehezen szinte minden szereplőnek, mert ezt a sajátos megosztottságot bank és ügyfele között figyelmen kívül hagyják, és hatalmi érdekellentétként értelmezik …. ami nem egykönnyen vezet a probléma megoldásához. Elfogadják a bank semmivel nem magyarázható túlhatalmát és elfogadják az ügyfél semmivel nem indokolható kiszolgáltatottságát nem csak a devizahitelek esetében).

A könyvelési műveletek önmagukban tehát nem érthetők meg mint sajátosan banki vagy sajátosan vállalati műveletek, különösen nem a pénzteremtő hitelműveletek esetében. Annak ellenére, hogy a gyakorlatban a vállalati könyvelők sok évtizedes működés után is szinte elzárkóznak a banki könyvelési logika áttekintésétől és fordítva.

Érdemes megnézni ebből a szempontból a jegybank mai alapszabályának torzó, egyoldalú, a hitelpénzrendszerben diszfunkcionális szemléletét (hiszen a bankok és az infláció ügynökeként van meghatározva hatásköre, de a végső soron pénzhasználó ügyfelekért nem sok felelősség terheli – a jegybank tulajdon alapszabályában). Más szóval a jegybank és a bankok működése az ügyfeleikkel szemben eleve, a féloldalas szabályozásukból következően majdhogynem üres formalitás, a dokumentálandó valóságtól elszakítva. A könyvelés egyik szabálya, hogy a valóságot kell tükrözze a pénzteremtő hitelek esetében például szerkezetileg látszik kizártnak a mai gyakorlatban és a mai szabályokkal terhelten.

A devizahiteles fogyasztói ügyfelek esetében az a sajátosság a bank vállalati ügyfeleivel szemben, hogy a fogyasztó ügyfél nem vezet könyvelést, nem készít mérleget. Tehát még kevésbá lát bele a bank működésébe. A leginkább kiszolgáltatott a banki trükközésekkel szemben.

Oda vezet a fogyasztó ügyfelek kiszolgáltatott helyzete a bankokkal szemben, mintha egy szülész dönthetné el, hogy kinek lehet gyereke és kinek nem. Ez már nem az értelmiség lázadása, hanem a szolgáltatók lázadása (közönye, felelőtlen visszaélése) – más szóval a know how–nak mondott majmoltsággal kierőszakolt, meg nem értett külföldi mintát színleg követni igyekvő, de átgondolni, megérteni nem tudott társadalmi szereposztás teljes csődje.

Nem értelem nélkül való kiszólás, hogy az állam csak hamisítani tudja a pénzt, ha elvonta a szabad pénzteremtő hitel jogát az emberektől. Korábban a váltóra voltak hasonló megállapítások. A pénzrendszerben olyan állapotok vannak, mintha bizonyos típusú eszközökkel szabad volna a rablás, gyilkolás, bármifajta bűnözés. És ez nem túlzás. Emlékezzünk arra, hogy a pénz általános egyenértékes. Ebben az is benne van, hogy egy általános absztrakció. De az absztrakció, a fogalmi elvonatkoztatás nem lehet olyan típusú, hogy a mögötte árnyékba került bűn felmentést kapjon (ilyesmire az absztrakció erőssége nem adhat felmentést).

A nyolcvanas évek elején hallottam egy megjegyzést, miszerint egy ilyen kis országnak legalább egy valódi politikai pártra szüksége lenne. Ma azt mondhatnánk, a gazdasági talpra álláshoz legalább egy-két valódi bankra szükség lenne, a melyek nem külföldi központjuknak igyekeznek „versenyképes” profitot felmutatni itteni rablásokból (nevezetesen például devizahitelekből), hanem itteni érdemi szolgáltatásaikból próbálnak itten megélni, az itteni gazdasági képességeknek megfelelő jövedelemmel, profittal.

De ahhoz meg kellene érteni a pénzteremtő banki műveletek valódi lényegét, abban az ügyfelek és a banki szolgáltatók valódi szerepkörét. Ezen megosztott szerepű résztvevők eltérő feladatait, jogait és kötelességeit, felelősségét. A banki szolgáltató felelőssége a szerepéből következik például a pénzteremtő hitelben jól láthatóan. Ezek nem szerzett jogok meg elhullajtott kötelességek, hanem következnek a kialakult rendszer logikájából. Meg kellene tudni fogalmazni és meg kellene tudni követelni és a feltételeket meg kellene tudni teremteni, hogy a bankok az ügyfelek személyi létét ne rombolhassák, ne vehessék semmibe – például a fogyasztó ügyfeleknek nyújtott pénzteremtő hitelek kapcsán a közgazdaságilag teljességgel indokolhatatlan lakás-jelzálogok árverésre vitelével.

Egyáltalán hogyan lehetséges, hogy nincsen kialakult ideája és gyakorlati rendje annak, hogy mindenki gondoskodjon önmagáról, de senkitől ne lehessen elvenni semmi jogon az önszervezés elemi infrastrukturális feltételeit, eszközeit? Tehát a lakhatási feltételek nem lehetnek kockáztatott jelzálog tárgyai akkor sem, ha a pénzintézet, például takarékszövetkezet ténylegesen más tulajdonát képező megtakarítást közvetítene kölcsönként.

Miféle csődtörvény az, ahol lényegében megfosztják egzisztenciális önállóságától az embereket? Alkotmányosnak semmiképpen sem nevezhető. Ugyanis az alkotmányosság nem irányulhat sem egyenként sem genocidium-szerűen közösség szintjén az emberek létalapjának felszámolására, elvonására – semmiféle címszóval.

Itt megemlítendő, hogy nincsen más pénz, mint könyvelési műveletben (érthetőbben mint pénzteremtő hitelműveletben) teremtett pénz. An azonban egy fontos kérdés, hogy miként hanyadik lépcsőben jut el ez a pénz a kölcsönigénylőhöz.

·         egyik módja az, hogy a pénzintézet a betétes megtakarítását (ami a betétes tulajdonát képezi) kiközvetíti a kölcsönigénylőnek. Tulajdoni érdekeltséggel terhelten, az ügyfél pénzteremtő hitelhez való jogától függetlenül. Ez a kölcsönforma a hitelpénzrendszerben másodlagos jelentőségű.

·         az elsődleges jelentőségű kölcsönforrás a pénzteremtő hitel. Azonban itt a szavaknak a régi jelentése elbizonytalanodik. A pénzteremtő hitel mögött nincsen betétes vagy bankos tulajdonosi érdek, tehát betétes tulajdonosi érdekkel a kölcsön nem terhelt. A hagyományos jelzálog szerepe megkérdőjeleződik. Egyáltalán beszélhetünk-e kölcsönről, ha a pénz létrehozásában és megszüntetésében érdemi szerepe a kölcsönigénylő ügyfélnek van?

A két különböző kölcsön-forráshoz alapvetően eltérő társadalmi érdekeltség kapcsolódik. A társadalom gazdasági felfutása a pénzteremtő hitelt igényelné. A megtakarítás közvetítés egyrészt kiszolgáltatja sok értelemben a kölcsönigénylőt a betétesnek és a közvetítő pénzintézetnek oly mértékben, hogy pénzügyi konstrukcióba csomagolt rabszolgaságról beszélhetünk – itt, a mai napokban. A devizahiteles történet erre szemléletes példa.

Másrészt említsük meg, hogy a megtakarítás közvetítés ugyancsak hitelműveletben teremtett pénz! Csak a megtakarítónak megengedték a pénzteremtő hitel felvételét, a pénzteremtő hiteltől elzárt ügyfélnek pedig nem. Nagy léptékben ez a kamatrabszolgaság, a kamatos kamat pénzrendszer ismert problémájához vezet. Az 1990-es években a világon 54 országban egyszerre levezényelt rendszerváltáskor egyeseknek a bankjuk kiállított olyan hitellevelet, amelyben a zálog a majdan megszerzendő privatizált vállalat volt azzal a kikötéssel, hogy ha megszerezte, akkor utólag zálogként jelentse be. $-milliárdos tételben. Az érintett országok lakosainak ilyen hiteleket nem adtak. És sok helyen fel sem tűnt, a trükk mikéntje, mert nem értették meg.

Hogy mi a hitelpénz és mit gondoljunk róla, azt tehát etimológiai szóelemző módszerrel nem lehet megfejteni. Sem sokszázados, évezredes történeti visszatekintéssel. Ha egy ország alkotmányos létet tűzött ki magának, arrafelé törekszik, arrafelé vinné hagyománya, akkor meg kell értenie, hogy pénzhasználati eljárásokat egyéni és közösségi szinten az általános közműveltségben ismernie kell. A devizahitelről szóló évtizedes vita példája nem említhető elégszer, hogy többek közt azért vált lehetővé, mert a pénzügyi ismeretek nemhogy általános iskolai, középiskolai, de egyetemi, tudományos kutatói, pénzintézeti körökben is kirívóan elégtelen volt és az ma is.

Más megközelítésben a pénzhasználati jogot alkotmányos alapjogként kell érvényesíteni. Ez pedig az ismeretek mellett a közvetített megtakarításokhoz való hozzáféréssel szemben a pénzteremtő hitelekhez (és támogatásokhoz) való jogot kell jelentse, a megfelelő érdekvédelemmel, igazságszolgáltatással együtt. Nyilvánvalóan olyan fékekkel, hogy korlát nélküli pazarláshoz, a lezáratlan hitelek inflációt eredményező duzzadásához ne vezethessen. De a lényeg az, hogy a pénzhasználati jog elismerése esetén megváltozik a tudatunkban is a bankkal együttműködve pénzt teremtő fogyasztó, vállalkozó bármilyen ügyfél státusza a bankkal szemben…..

Évek óta szerveződnek Sólyom László és más tekintélyes jogászok kezdeményezésére olyan mozgalmak, amelyek első megfogalmazásban azt mondták, hogy majd elszabotálják a 2011-es alaptörvényt. Majd felvéve a hangzatos alkotmányos mozgalom nevet elindult egy szélesedő mozgalom, hogy térjünk vissza az 1949/XX-as alaptörvényhez, mert az alkotmány is volt. S ezt magukat nemzetinek ilyen-olyan oldalinak nevező emberek, jogászok, politikusok visszhangozzák.

Rengeteg hibája van az alaptörvénynek, de egyetlen nagy előnyét, erényét meg kellene őrizni bármilyen változás következzen is be: szavazással megalkotott alaptörvényt nem szabad alkotmánynak nevezni.

A pénzelméleti fejtegetéssel azt próbáltam illusztrálni, hogy mérhetetlenül elhanyagolt a társadalmi, közgazdasági, jogi, politológiai fogalom rendszerünk. Lehet követni hangzatos és pár hónap után múló fogalmi újításokat, de abból taktikai megoldások születhetnek, amolyan sodródó toporgások. Távlatos stratégiák kevéssé fogalmazhatók meg kapkodóan váltogatott és átgondolatlan fogalmakkal.

Ámulattal hallgatom, hogy Pap Gábor hova jutott el a hetvenes évekbeli Művészet c. folyóiratban közölt cikkeitől. Ma már olyan kérdés bujkál bennem videóit nézve az interneten, hogy a zodiákus egy jégkorszak vagy özönvíz előtti kultúra emléke lehet, olyan mint a nagy piramisok és ki tudja még mi minden. Egyre többen fogalmaznak évtízezredekben sőt évszázezredekben, ha az emberi kultúra gyökereiről van szó. Jól értem? Valóban valami láthatatlan fal mögé vezetnek a szálak?

Az emberben van valami evidencia-igény. Az életet szeretné magától értetődően venni és megélni. Tanka Endrétől tudom, hogy az uniós jog nem tévedés, hogy ellene mond az emberi józanságnak. Mintha háborús eszköztár volna, amit nagyon ritkán lehet néven nevezni. Nem eredeztethetjük identitásunkat az uniós elvekből, hanem csak fordítva. Akkor mondhatjuk, hogy részt veszünk az unióban, ha vagyunk valakik, ha létezünk mi magunk. Tehát ha a legalapvetőbb dolgokban van saját véleményünk és nem vagyunk másokra utalva.

Kocsis István könyvein keresztül barátkoztam először a szentkorona tannal. Jó ajtónyitás volt. Ő mint drámaíró nem nagyon tudott kibújni a bőréből. Elvarázsolt régi korok világába, beszéltette régi korok szereplőit, és mintha időnként kinézett volna rám a sorok közül, hogy tudom-e követni, beleszőtt pár sor magyarázatot. Ezeket a magyarázó sorokat bekarikáztam a könyveiben. Ő állítja, észre sem vette, nem tudatosult benne ez a stílusjegy. Nekem viszont felvehetővé tette eszmefuttatásai fonalát.

Ami a magyar alkotmányos hagyományt illeti Zétényi Zsolt forrásmunkái egy romantikus világról hoztak hírt. Nem volt ez teljesen ismeretlen, csak már szinte el sem hittem, hogy ezt néven lehet nevezni, hogy ennek köze lehet a mi szovjet megszállásban pácolódott világunkhoz. A népmesék sejtelmes, a napi valóságtól távoli tiszta világának képe élt bennem - és munkálkodásával bizonygatta, hogy talán lehet közünk hozzá mégis. De nem pusztán koszorúzással, veretes szólamokkal, hanem valamiképpen a mindennapokba felitatódva. Nem is felitatódva, hanem komolyan véve, a maga természetességében. Amolyan „nem mese ez gyermek”, hanem lehetőség, hogy komolyan vegyük magunkat.

Vass Csabát és Tóth Zoltán Józsefet egy közös könyvük révén ismertem meg. Lelkes olvasójuk voltam. Ebben a névsorban, akiket itt sorravettem régi ismerőseim közül, mindenki igen különböző lelki alkat, sajátos munkát végzett emberek. Tóth Zoltán Józsefről az az emlékem, hogy egyszer valamikor 2000 körül megkerestem irodájában, és meséltem neki arról, hogy Tarr György egy megjegyzését csak úgy lehet értelmezni, ha az alaptörvény és az alkotmány fogalma közé éles különbséget teszünk. Ami nem idegen a magyar hagyománytól, de nem szokás hangsúlyozni sem. Hallgatott, nem sokat válaszolt, amikor kifelé mentem, a lifthez utánam jött, megfékezte az ajtót, és közölte, hogy tisztázzuk, ezt még senkitől sem hallotta.

Nem voltunk sűrű kapcsolatban, de jól esett a visszajelzése. Ha úgy tetszik, 2011-ben az országgyűlés is elfogadta. Az alkotmánybíróságból nem lett alaptörvényi bíróság, de határozataiban az alkotmány szót alaptörvényre cserélték, ahol a 48/XX-as törvényre volt utalás.

A személyes érdeklődésem a tudományos szigorú fogalmi rendezés felé terelődött. Úgy képzeltem, hogy csak nekem kerülte el figyelmemet, csak az én kanyargó életutamból maradt ki egy jobb megalapozás a fogalomhasználat mikéntjéről. Nem tanultam ismeretelméletet, de ezt nem tekintettem erénynek. Pótlandó a lemaradást bele gabalyodtam az alapfogalmak keresésébe. Mik az axiomatikus alapfogalmak? A geometriában az eszmei, kiterjedés nélküli, anyagtalan, megmérhetetlen pont. És a társadalmi ismeretekben?

A személyre akadtam, mint alapfogalomra, amely az eszmei, kiterjedés nélküli, anyagtalan, megmérhetetlen emberi lényeget jelöli. Egyszerűnek tűnt a sejtés, hogy a társadalomról is lehet eszmei, idealisztikus deduktív axiomatikus modellt alkotni és lehet tapasztalati, realisztikus, szakszóval induktív axiomatikus modellt alkotni.

Kínálta magát, hogy az alkotmányos ideák inkább deduktív axiomatikus modell természetűek, míg az alaptörvényi realitás inkább induktív axiomatikus modell természetű. Találtam is erre utaló gondolatot egy mára ugyancsak meghalt alkotmányossági műhely tag írásában. Egyszerűnek tűnt végigmenni a kirajzolódó úton. Aztán nemvárt bonyodalomba kerültem. Ezeket a kifejezéseket, mint deduktív és induktív axiomatika, a köztük levő különbségek valami áthatolhatatlan öncenzúra burkolja be. Szinte tárgyalhatatlan.

Csak utalok rá, hogy nem csupán a szovjet korszakból itt maradt (Illyés Gyula tollára, a zsarnokságról szóló versébe való) közízlésünk jelenti a gátat. Kerestem korábbi írásokat is a XX. század első feléből. A dedukció mint minősítés felér egy becsületsértéssel az indukció diadalkorszakában. A személyről szóló konferenciára tévedtem be néhány évvel ezelőtt. az előadók nagy tekintélyű, filozófiában és teológiában képzett emberek voltak. Na majd tőlük tanulhatok. Ők viszont közölték, hogy ha a személy fogalmát szerintem politikai fórumok nem határozhatják meg, akkor őket leveleimmel ne kompromittáljam.

Itt valami érdes dolog feslik fel a felszín alól. A középkorban a személy fogalma oly szent és sérthetetlen volt a világi hatalom előtt, hogy kivégzés előtt papot hívtak az elítélthez. A személyi-lelki lét felett senki ember nem volt illetékes véleményt mondani. A másik emberrel szembeni lelki-személyi szuverenitás megtagadását gyilkosságnak tekintették. Ennek a meggyőződésnek a nyomai még a XX. században is erősek voltak, a tömegek számára is.

A saját állampolgáraikat milliószám likvidáló államok ideológiái a személy fogalmát igyekeztek kikezdeni. Mert ha az áldozat nem volt személy, akkor az ugye már nem tömeggyilkosság, hanem csak valami társadalompolitikai történés. Tehát egyik helyen elvesztette személy státuszát a burzsoá, a volt polgár, másik helyen meg éppen a szegény, harmadik helyen a néger, és a sor hosszú volt. Fiatal koromban, a hetvenes években Kambodzsában a szemüvegesek vesztették el személy mivoltukat, őket ölték halomra, milliószám.

És ma? Ma is folytatódik a vita, hogy ki illetékes megjelölni, mettől meddig beszélhetünk személyről az ember esetében. Ha nem személy a magzat, akkor nem gyilkosság az abortusz. Ha nem személy a beteg öreg, akkor nem gyilkosság az euthanázia. Összefügg az igazság fogalmának elutasítása, az abszolútum jellegű fogalmak elutasítása és az emberi méltóság felszámolása.

Az axiomatikus fogalmi rendszerezést nem lehet kiiktani. De lehet tévesen vagy másként mondva embertelen fogalmi struktúrákat alkotni. Hihetetlen következményekkel. Tehát nem lehet a fogalmi rendszerezésnek hátat fordítani. Tudni kell, hogy az alaptörvény és az alkotmány közti különbségtevésnek mi a jelentősége. Tudni kell, hogy a személy fogalmával az európai kultúrkörben az emberből azokat a sajátosságokat jelölték, amelyek mai szóval élve fajilag nem meghatározottak.

A tíz körmünk léte fajilag meghatározott. A gondolataink, felelősségünk és szabadságunk nem lehet fajilag meghatározott. Akkor sem, ha ma divat tudományosnak tetsző, kísérletekkel illusztrált érveket felállítani arról, hogy az embernek nincsen semmilyen szabad akarata. Ezzel a kétellyel állunk szemben.

És ez a kétely a kvázi személynek felfogható közösség vonatkozásában is fennáll. Lehet-e egy közösségnek saját identitása? Adhat-e egy közösség az alkotmányosságnak olyan értelmezést, vagy fenntarthatja-e az alkotmányosság olyan értelmezését, amely a közösséget sajátossá, létező, önálló közösséggé teszi másokkal szemben? A magyar alkotmányosság feltételezi, hogy az alkotmányos közösség személyekből áll, akik felelősen viszonyulnak a közösségi léthez. És ez az alkotmányos közösség védeni igyekszik tagjainak személy mivoltát, létfeltételeit. A magyar alkotmányosság nem tételezi fel automatikusan más közösségek alkotmányos mivoltát, de nem is vonja kétségbe, hogy azzá válhat. De a magyar alkotmányosság feltételezi, hogy a magyar társadalom a maga alkotmányosságában létezik, ahhoz ragaszkodik, abban kíván élni stb…..

Minden ember, aki testileg megszületik automatikusan minősítendő személynek? Potenciálisan igen. De a személyi lét nem csak potencialitás, lehetőség, hanem az idő előre haladtával megélt, kiteljesedett aktus, tett, tevékenység is. Tehát nem mindegy, hogy egyénileg a személyi, közösségileg az alkotmányosság igézetében nevelkedik-e egy gyermek. Azaz kultúrafüggő a személy ideája szerinti élet.

Nem egyszerű a megtárgyalása ennek a kérdéskörnek. A személy mint filozófiailag definiált, meghatározott jelentésű szó másfél ezer éve (Boethius óta) kb a következőt jelenti:

·         egyedi, önmagában megálló (Arisztotelesz szubsztanciális kategóriája értelmében)

·         nem másolható, nem klónozható (fajilag nem determinált)

·         értelmes (képes fejlett fogalmi modellt alkotni, kezelni)

·         szabad akaratú (amivel a felelősség jár)

A zárójeles kiegészítéseket én tettem hozzá.

Én nem tudom, hogy mi a személyi lét ideájának a múltja a távoli évezredekben, esetleg a zodiákus léptékében évtízezredekkel ezelőtt. Erről még sejtelmem sincsen, nemhogy kifejthető feltevésem. De bármi volt évtízezredekkel és évszázezredekkel ezelőtt, függetlenül attól hogy most először vagy immár sokadszor fogalmazódott meg a személy ideája az emberiség körében, ez az idea alapvető. Ettől elszakadni nem szabad. A magyar alkotmányosság történetesen ehhez az ideához, a személy képzetéhez kötődik. Azt mondják, immár talán egyedüliként Európában (nem tudom). Akár egyedüliként, akár sokadmagával Európában vagy a világon, a magyar alkotmányos szemléletet meg kell tartani, meg kell élni, nem szabad veszni hagyni.

1990 után egy ideig úgy nézett ki, hogy minden helyre tevődött. Főleg ha diadalittas egyetemi tanárokat hallgatott az ember. Aztán itt-ott feltűnhetett értelmezési bizonytalanság. Jól látjuk, hogy tényleg minden a helyére tevődött?  Tényleg értjük, hogy mi volna a helyes? A privatizáció a lehető legjobban sikerült?

Nekem emlékezetes volt, amikor egy fiatal és lendületes egyetemi oktató kijavított, hogy a magyar alkotmányos hagyomány nem kötődhet a magyar nemzet fogalmához, mert úgymond nemzetről nem beszélhetünk az 1789-es francia forradalom előtt. Ritkán akad el a szavam. Belém nyilallt.

Komolyabb melléfogásnak tűnt Kukorelli István szerkesztette, sok éven át használt Alkotmánytan című egyetemi tankönyv, amelynek első meghatározása valahogyan úgy szólt, hogy „Az alkotmány … olyan alaptörvény, amelyben az állam önmagát korlátozva biztosítja polgárai számára az alapvető jogokat …”. Ezzel szemben nézzük azt a meghatározást, hogy „Az alkotmány a nemzet államalkotó akarata”. Rögtön kitűnik, hogy az elsőben az alany az állam, a másodikban a nemzet. Az elsőben az államnak van „szabad akarata”, a másodikban a nemzetnek …. ahol az állam mint eszköz beszámoltatható. A magyar alkotmány feltételezi a nemzetet, mint önálló identitással rendelkező közösséget (az alkotmányos tudatú személyek közösségét).

A személy fogalma körül járok. Miért nem veszek elő egy szakkönyvet, például a jogi lexikont? Mi van benne? Járkáltam az első kiadás idején a könyv-napi sátrak között, és belelapoztam. Találomra a személy fogalmát kerestem. Volt jogi személy, volt természetes személy, de nem volt személy a szócikkek között. Ne felejtsük el, egyáltalán nem idejétmúlt tudni, hogy milyen ideát jelölt.

Éppen a rendszerelméletre hivatkozva ismeretes az az érv, hogy az embert ma már a rendszer, a szervezet határozza meg. Milyen hatással lehetnénk mi a globális rendszerekre, folyamatokra, erőviszonyokra? Nem az egyéni teljesítmény számít, hanem a közösségi … Ez volt a kommunista ideológia is. Azonban a személy létjogosultsága nem teljesítmény kérdése, hanem fordítva, a személy léte ad létjogot sok eszköznek és struktúrának. A személy és a személyek közössége az élő.

Közgazdaságban, makroökonómiában ismeretes a szektor-modell. Általában feltüntetik benne a háztartást, a vállalatot és az államot. Az ábra azonban hiányos. Hiányzik belőle a személy mint végső fogyasztó. A háztartás ahogy veszem, végül is egy minimális közösség. A természetes élő személlyel szembe állítható a jogi személy, például a vállalat, az állam. Azonban az állammal szemben nem szokás megjeleníteni a társadalom élő közösségét, például a nemzetet.

A jogi személy akár vállalat akár állam egy eszközrendszer, amelynek tulajdonosa van. Az államnak a nemzet, a társadalmi közösség a tulajdonosa. A nemzet is egy végső közösségi tulajdonos, végső közösségi fogyasztó, a gazdaság közösségi alanya. Ezt a közösségi alanyt jeleníti meg a szentkorona a magyar alkotmányosságban. Vannak hasonló szimbólumok más országokban is, nálunk ez van. A szentkoronának van állama, mint tulajdonosnak. Az államon kívül a szentkoronához rendeli a magyar alkotmányos gondolkodás a természeti erőforrások végső tulajdonát.

De mert az egyetemen oktatott makroökonómiai szektormodellben a közösségi végső fogyasztó, végső tulajdonos nincs megjelenítve, ezért a privatizációban is kisebb ellenkezést váltott ki a műfaja szerint köztulajdoni javak magánprivatizációja – ami diszfunkcionálisan tud csak működni, akadályozva a társadalom gazdasági boldogulását. Így válik érthetővé, hogy miért volt nagyon is helyénvaló sokak megjegyzése, hogy ha a szentkoronát jogaiba vissza helyezték volna, akkor másként zajlik a rendszerváltás, gazdaságilag jobban működne az ország.

Nem szabad elfordulni a modern, axiomatikus fogalmi rendszerektől. Nálunk ennek a hagyománya, eredete mélyre nyúlik a közjogban, alkotmányelméletben. Szembe kellene nézni vele, számon kellene tartani az alkotmányelmélet ismeretelméleti tanulságait, sajátságait.

A pénz és a hatalom, meg a technika és sok minden más nem a sátáné eredendően. Hacsak nem adjuk át neki például elhanyagolással, nemtörődömséggel. Gondolok itt egyebek mellett a devizahiteles tragédiára, amelynek egyik ható tényezője volt, hogy ma egyetemeken nem tanítják, hogy mi a mai, a könyvelési művelettel létrehozott és megszüntetett pénz (nem tévedésből írom!), kutatók nem tudják megfogalmazni, a politikát nem érdekli, de mindenkit kellemetlenül érint, ha néhány százezer ember élete felborul miatta mint egy leszakadó híd, egy kidőlő házfal, egy eltömődött gázcső, egy leszakadt villanyvezeték miatt. És a felkészületlen rögtönzés nem mindig sikerül a legjobban. A féligazságok szívósan félre vezethetnek.

Az alkotmányosság tétje is múlik azon, hogy ismerjük a pénzt – de nem a mostani gyámoltalan pénzügyoktatási félrevezetési stratégiák szerint. Ugyanis a pénz egy általános használatú absztrakciós, elszámolási módszer, függetlenül attól, hogy jelképét aranyon, papíron vagy képernyőn tüntetik fel. A hitelpénzrendszer elvét, százéves gyakorlatát meg nem ismerve, meg nem értve nem jöhetünk ki jól a mai kaotikus állapotokból.

Köszönöm az alkalmat. Akinek kérdése volna, észrevétele, azt érdeklődéssel veszem akár itt most, vagy később e-mailben (arpad.fay@gmail.com ).

üdvözlettel

FÁ