A 2009-es évben tűnődő visszahúzódás, a mozdulatlanság jellemezte az alkotmányossági műhelyt (és honlapját).
A honlap címoldalán a 2009 januári újévi köszöntő maradt a legutóbbi bejegyzés. Vívódások címszóval év elején született még egy-két bejegyzés, aztán mindent elborított a hosszúra nyúlt választási előfutam. Túlnyomórészt eltűntek a régi levelezők. Lihegő-törtető nemzetiek tolakodtak az előtérbe, és vették el a hangot mások elől. Nem az a baj, hogy újak váltották a régieket, hogy némelyek energikusak voltak. Az csak jó, ha valaki lendületes. A gond az volt, hogy ezekben az új emberekben néha kevesebb alázat volt, mint akiket elsodortak. Lefárasztottak szinte egy nemzedéket a lelkes emberekből. Kiszorították őket valamilyen peremre, aztán még rájuk is szóltak, hogy elvétik a hangot. A legfurcsábbak a pártok mögé felsorakozó aktivisták voltak, sok hajdani KISZ-karrieristát megszégyenítő lendületükkel és gátlástalan tolongásukkal (nők és férfiak, tanultak és tanulatlanok, szimpatikusak és igen ellenszenvesek - elég vegyes társaság).
Idő elteltével egyre jobban bántott, hogy például valakit lebutatyúkoztam - csak azért, mert egy addig virulens közösséget, kapcsolati hálót szétvert a maga karrierizmusával, idétlen törtetésével. Mit értem el? Sehol a társaság, akik körében feltűnősködni kezdett, és talán ő maga is normálisabb azóta. -? - Ki tudja, talán szakmai pubertása űzte-hajtotta, hogy mindenképpen elismerést, pozíciót hajtson ki magának, hogy aztán szolgálhassa a tisztességet, az emberséget? Vagy kapott egy listát, hogy mit verjen szét túllihegő fontoskodásával? A szétverés sikerült.
Nem vagyok abban a helyzetben, hogy el tudjam dönteni, a törtetők, a cserbenhagyók, az elfáradók, az lelkesek és a túlmozgásosak, a magukba fordulók és elbizonytalanodók vajon helyesen, erkölcsileg elismerésre méltón cselekedetek-e? A jó szándék, az emberi értékek védelme, a felesleges áldozatok kerülése vezette a vissza vonulót, vagy a megalkuvás, netán a korábbi aktivitását előíró utasítás visszavonása? Vannak erre folyamatok, hogy ez-az kiderüljön, vagy jelentőségét veszítse. Esendők vagyunk mindnyájan. Én is. Amikor tehát látom, hogy másvalaki kifárad, és magam nem léphetek a helyébe, mert én sem bírnám helyette szuflával, akkor nem szitkozódhatok, hogy a másik miért nem tartott ki? Amikor nekem lassan egy élet kellett ahhoz, hogy néhány alapvető dologra ráérezzek, ráismerjek, akkor hogyan várhatom el mástól, hogy ő még a megfelelő módon cselekedjen is? Olyan lennék mint a szurkoló, aki örökké elégedetlen otthon a fotelében, hogy "kedvencei" miért nem bírják a még nagyobb iramot, miért nem hozzák a még jobb eredményeket - ott a pályán.
El kell csendesülni, és megnézni, hogy vége a közreműködésnek, vagy találunk még némi tennivalót. Egy jó szót, egy óvó intést, egy figyelmet felhívó mozdulatot. Vagy próbát kell tenni az élet olyan apró rezdüléseiből, feladataiból, amiben nem volt kötelező részt vállalni, de ami nem is független alkotmányosságtól, szabadságtól, szentkorona eszmeiségtől, vagy modernebbül az emberi személyiség életre valóságától. Mert mi is volt az elmúlt 20 év? Kinyitották a munkatábor kapuit. Szabadság jöjj el! És jött a piaci verseny, ahol a korábban hülyére hízott fegyveres őr fújtatott a már-már zombivá züllesztett egykori rabokkal. Egyik sem volt alkalmas az életre, az önálló életre, az önszervezésre, a vetélkedésre. Ha nem volna akkora a tét, ha nem mi élnénk át az egészet, akkor vidám történetet is faraghatnánk belőle. Olyan savanyú szatírát, hogy egy láda citrom nem vetekedhetne véle. Amikor a korábbi fegyveres őr méltatlankodik, hogy nem szeretik eléggé. Vagy a korábbi foximaxis próbál meg monopóliumot faragni hengeres és gömbölyű péksütemények szabadalmi levédésének kísérletével.
De ez nem a képernyő, nem egy agybutító igénytelen "szórakoztató napilap", hanem a mi életünk.
BLOG? Nem, azt hagyjuk meg a csibészeknek. Egyszerűen levelek rodostói mintára nagynénémnek (aki úgy sem értené - nem sok van), vagy palackposták, amiknek ki tudja mi lesz a soruk. Ha meggondolom, hogy hány évtizedet múlattam el azzal, hogy ál-versenyeken indultam, és elégedetlenkedtem vagy éppen büszkélkedtem az eredményeimmel, elszomorodok. Ha elgondolom, hogy hány emberrel lett volna még fontos beszélni valóm, akik időközben kiléptek a sorból, alig tudom felfogni, mit mulasztok, mit tehettem volna, mit kell megtegyek.
Most húsvétkor meghalt tudós Takács János, akinek filozófiai tanultságát és készségét az okító beszélgetésre valószínűleg sosem tudom pótolni. Elmúlt az alkalom. Mikor éreztem, hogy fáradok, azzal vigasztaltam magam, hogy ő sem olyan öreg még, majd évek múlva elbeszélgetek vele még a lovagkor logikai vívmányairól, egész jelenkorunk gondolkodási alapjairól. És őt is érdekelte többek közt ez a kérdés. Egy könyvet ígért, amiről mindig mondta, hogy majd a következő hónapokban megismerhetem. Aztán olyan írásokkal foglalkozott, amelyek távol állanak tőlem, úgy próbált eligazodni a politikában, hogy nem bírtam követni. Dolgozott utolsó leheletéig, és meghalt gyermeki méretűre fogyva. Mint anyám. Akinek szintúgy nehezen dolgozom fel távozását. Legalább féltucat embert gyászolok még, akikre fel tudtam nézni, akiket sajnáltam, hogy vége szakadt a lehetőségnek, hogy kérdezzek még tőlük valamit - akkor is ha nem értettem egyet velük mindenben, ha néha ütközött véleményünk, indulatunk.
És persze volt olyan féltucat másik ember is az életemben, akiknek a halála után szembesültem csak azzal, hogy bár elementáris erővel taszítottam őket magamtól, borzadtam attól, amit képviseltek, megjelenítettek, de nem annyira, hogy haláluk ne rendített volna meg. Halálukat nem kívántam. Egyiknek gyászbeszédét mondó pap úgy fogalmazott, hogy Isten mindenkinek megbocsáthat ... még talán őneki is (a búcsúztatott halottnak). Haláluk azzal szembesített, hogy elesett, szerepet tévesztett emberek voltak, akikkel ugyan szembe kerültem, de ez önmagában nem dicsőség.
Van, akit halála után kezdenek dicsérni, méltatni, van akinek halála után mintha gát szakadna át, úgy próbálják szétmarcangolni még az emlékét is. Nagyon nehéz az elvi igazságokat tisztázandó eltekinteni esendőségünktől, rokonszenvünktől és ellenszenvünktől. Életünk az érzelmekben való hullámzás. Nem lehetünk meg érzelmek nélkül. Boethius definíciója hibás, hiányos a számunkra. Ki kell egészíteni. A személy (az emberi személy is) egyszeri, megismételhetetlen, értelmes ÉS ÉRZELMES!!! - szabad akarattal rendelkező, AMELYÉRT FELELŐS!!!.
Az ember egyénként lehetőségeiben-rendeltetésében személy. Az emberi csoportok is, például a nemzet vagy egy család. A régiek ezt jobban számon tartották. A magyar jog nem véletlenül a jogkiterjesztésben gondolkodott. A személyi lét kiteljesedése volt az ideája a közjogban is, a közjogi eszme és eszközrendszer által szolgálva. Ez a központi kérdése korunknak, az európai gondolkodásnak, ember-eszménynek, az európai Isten-hitnek, az utóbbi 2000 év emberi útkeresésének, vívódásainak, szenvedésének és minden eredményének.
Ezen a honlapon látszólag keverednek az olykor személyeskedő viták, perlekedések az elvi összefüggések megfogalmazásával, az alkotmányosság mibenlétének megértésére tett erőfeszítésekkel. Volt ebben némi önvédelem is. Legyünk nyíltak jelszóval, mert menetközben lehetetlen volt tudni, hogy kit mozgat az értetlenség, a gátolási törekvés, vagy egyszerűen ki az, akit én nem értek meg talán? Összejöttek olyan alkalmi társulások, ahol nem ismertem a másikat, ők sem engem, és kölcsönös bizalmatlansággal-reménykedéssel próbáltunk tenni, lépni valami értelmeset. Az alkotmányosság lényege szerint szuverén emberek együttműködése alapvető hatalmi erkölcsi kérdések körében. Hogyan lehet, hogy alig iskolázott emberek néha többet tudtak erről, mint dugig diplomázott, hatalom kegyelte alkotmánybírók? Volt ilyen is olyan is. Az alkotmányosság mint személyesen, erkölcsileg megélt valóság nem diplomafüggő kérdés, hanem életvitel, vállalás, küzdési mód, bizalom, előlegezett szolidaritás, közösségi létforma.
Nem csak a többiekkel lehet foglalkozni, hanem söpörhetünk a saját portánk előtt is. Egyik kedvencem a Pató Pál úr Petőfi-vers. Mit rákentek az irodalmi ízlésterrorista századok, azzal nem tudok mit kezdeni. Nem is érdekel, onnantól fogva, amikor egyszer az tűnt fel, hogy miről is szól ez a vers? Egy emberről, akinek van egy háza. Egy dombon egy saját háza. És bár omlik a vakolat, lukas a tető, valami megfoghatatlan kötelék köti őt a maga kis világához. Nem másoktól függ, nem segélyes, nem kuncsorog és nem panaszkodik, nem koldul és nem rabol, nem uzsorás és nem hazug és nem tolvaj. Van egy háza és egy kicsit túlzott nyugalma, keveset törődik a jövővel, de ettől még él, létezik, és bár a nadrágja is viseltes, mégis van egy háza egy dombon ahol megélheti a maga esendőségében a maga személyiségét.
Lehet tovább gondolni. Talán csak azért jut sokszor eszembe, mert gyerekkoromban tankönyvben és sajtóban ezzel a verssel akartak megcsúfolni mindent, ami nem modern, ami nem dolgozó-munkás-proletáros, talán még azt is ami magyar. Van a dolognak fonákja is. Oda jutottunk, hogy a középkori kilenced-tized miegymás 30%-os elvonás vágyálom lehet csupán. A saját lakás ellen bankok kormányzati segédlettel "küzdenek", azaz uzsoráznak (OTP lakáshitel kamat emelés 1990 után, illetve most a bedöntött valuta-hitelek tömege). A saját dombról meg már ne is beszéljünk. Nem idea, nem vonzó annak sem, aki megtehetné. Menekül a falusi nép a városba proletárnak. A 80-as évek végén szóltak még a jövendölések atomtöltetű tevecsordák feltűnéséről a nagy európai átalakulásban. Aminek sok előzménye volt korábban tatár-török időktől kezdve a trianoni szabdalást követő mészárlásokig. Hát erről a tevecsorda vízióról elmélkedni, az atomtöltetű tevék elől világgá futkosni, tőlük meg hasonlóktól rettegni folyvást, nos helyette talán csak jobb az alkotmányosságról gondolkodni, elmélkedni - ami nem más a magyar hagyomány szerint mint az emberi személy méltóságát megadó alkotmányos társadalomért és társadalomban való élet - mert az utat mutathat a jövőhöz, az élethez.
Úgyhogy kezdjünk neki, amíg csak erőnk van hozzá. Folyvást, tovább, van még mit mondani, észre venni az út széléről is, a partvonal mellől is.
Azokkal pedig, akikkel találkoztam az elmúlt években ... kívánom nekik, hogy lelkiismeretük legyen, hogy ahhoz igazodni tudjanak, és végül ők is jussanak alkotmányos léthez, mert az felemelő, mert az más, mint az erőszak szorításának feszülő örökös kiszolgáltatottság.
-----------------Mentegetődzök itt össze-vissza.
Ha beleolvasok korábbi írásokba, nem látok sok vissza vonandót bennük - a személyeskedőnek mondható vitastílust is bele értve, de nem az a fontos bennük.
Talán annyit lehet mondani, hogy az alkotmányos létet, az alkotmányosságot
tudom, törekszem tárgyalni - és ebből következtek észrevételeim. Ettől a történelem vissza lépni nem tudhat, bár ettől a politika elzárkózhat (a maga tragikus következményeivel együtt). Nem kívántam cinkos lenni az elhallgatásban. Főleg nem felbujtó. De a hatalmi pozíció olyan realitás, amit tudomásul kell venni. Annak betöltése is külön feladat, mint valamely sportteljesítmény megvalósítása. Van, aki a fél világ eszközeivel a fél világ embereinek sorsát befolyásolhatja, és van aki a saját személyes ügyeinek intézésével is nehezen boldogul.
Hát vissza a saját ügyek intézéséhez, mindenféle sanda áthidaló megoldás nélkül - amibe esetemben bele tartozik az alkotmány és gazdaság személyi létünkből fakadó alapkérdéseinek kerülgetése.
FÁ