Elmélet.

Az elmélet kifejezést leggyakrabban a →gyakorlat ellentéteként használjuk, amikor az elmélet (1) a puszta megismerést, a merőben szemlélődő odafigyelést, míg a gyakorlat a megismerésen kívül a tevékenység valamennyi formáját jelenti, legfőképpen a kifelé irányuló tevékenységet.

Mégsem létezik gyakorlat (sem etikai, sem technikai értelemben) elmélet nélkül, mivel minden gyakorlat eleve adott feltételekhez kötődik, és eleve egy adott rendbe illeszkedik, amellyel számolnia kell, és amelyet előre föl kell ismernie, ha nem akar meghiúsulni. Arisztotelész (csakúgy, mint később Kant) a →„praxis”, illetve a „gyakorlati” kifejezést az erkölcsi-akarati cselekvés számára tartotta fönn, míg a külső tárgyakra irányuló cselekvést a „tekhné” fogalomkörébe rendelte. →Technika.

Az elmélettel (1) rokon

a meditáció (a felismerésnek és a gondolkodásnak valami nem tárgyszerűre [→tárgy] összpontosított és ezáltal fölfokozott figyelme), továbbá

a spekuláció. –

A modem tudományelméletben az elmélet (2) ellentétben áll mind a tények puszta állításával, mind a hipotézissel.

A természettudományban

a tényeknek tapasztalás és kísérlet révén történő megállapítását

követi a tények egységes, ellentmondástól mentes, lehetőség szerint matematikai leírása, valamint azok →magyarázata

a szükségszerű törvények és okok alapján.

Amíg azonban az ilyen magyarázat önmagában ellentmondástól mentesen és a tényekhez kapcsolódva lehetséges, ugyanakkor másik magyarázat sem zárható ki, addig a magyarázat többé-kevésbé valószínű hipotézis marad.

Valamely magyarázat csakis akkor nyeri el az elmélet (2) rangját, ha bizonyítást nyer, hogy az adott magyarázat az egyetlen, amely megfelel a tényeknek.  <<<(((legalábbis valamely körben, valamely szempontok szerint -FÁ)))>>>

Figyelemmel kell lennünk arra, hogy a tapasztalatban gyakran nem az elmélet egyes tételei, hanem az elmélet a maga egészében igazolható. Ha egy elméletet kiigazítunk és továbbfejlesztünk, az elmélet korábbi tételei nem válnak egyszerűen hamissá, mindössze nem kielégítőek a nagyobb tapasztalattal szemben. Egy elmélet azon részeit, amelyeket (látatlanban vagy filozófiai előítéletből) a többivel együtt állítunk, de a ténylegesen megfigyeltnek a levezetéséhez nem szükségesek, nem lehet az egyébként igaz és biztos elmélettel bizonyítani. <<<(((tehát a bizonyítást az átfedések elbizonytalanítják, azaz a fogalmi terjengősséget nem lehet a szigorúan fogalmazott elmélettel igazolni. A terjengősség lehet a problémafelvetés kezdeti stádiumának része, amikor még keresi a megoldást. Ennek az esetleges terjengősségnek azonban fokozatosan fel kell szívódnia, mire elérünk „az egzakt elmélethez”. Az egzakt fogalmat nem használja a szócikk és önálló szócikként nem is szerepel ebben a lexikonban. -FÁ)))>>>

P. Duhem: La théorie physique, sori objet et sa structure, Párizs 1906; H. Poincaré: La sciertce et l’hypothése, 1902 (német kiadása: ²1906); F. Renoirte: Eléments de critique des Sciences et de cosmologie, Leuven ²1947; W. Leinfellner: Die Entstehung dér Theorie. Eine Analyse des kritischen Denkens in dér Antiké, 1966; N. Lobkowicz: Theory and Practice. Ltistoryof a Concept front Aristotle to Marx, London 1967; W. Stegmüller: Probleme und Resultate dér Wissenschaftstheorie und dér Analytischen Philosophie, 1970; M. Theunissen: Die Verwirklichung dér Vernunft. Zűr Theorie-Praxis-Diskussion im Anschlufi an Hegel, 1970; A. Diemer (szerk.): Dér Methoden- und Theoriepluralismus in den Wissenschaften, 1971; J. Habermas: Theorie und Praxis. »Sozialphilosophische Studien«,⁴1972.

Brugger/Sz. E.