vissza a főoldalra *  

A Szent István tervet olvasva

(Professzorok Batthyány körének kiadásában, 2005, Magyar Szemle könyvek)

 

~ elismerés és kritika ~

 

_ _ _ _


A kötetnek nagy jelentőségét adja az, hogy ebben terjedelemben egyáltalán elkészült. Erre a politikai program-adást elméleti elemzéssel, indoklással alátámasztó műfajra sorozatban lenne szükség. Tekintsük ezt az 1.0 változatnak, a számítógépes szoftverek mintájára.. Efféle kötetet kettő-négy évenként kellene kiadni, részben megújított szöveggel (esetleg eltérő betűvel vagy függelékben a változatlan megfogalmazásokkal, esetleg utalásokkal a korábbi kötetekre).

Ez nem politikai pártprogram. Ez nem választási hadjárat népszerű füzetecskéje. Ez nem valamely elméleti irányzat megnyilvánulása. Ez a füzet, ez a vékony kötet, vagy terv vagy bárminek nevezzük a nemzeti lét kérdéseit veti fel módszerességre törekedve, széles horizontot megcélozva, tudományos igénnyel.

Nagyszerű!


A kötet legfontosabb, kétségtelen elméleti erénye, hogy tudatosan egyértelműen szakít a társadalomtudományokban rendkívül primitív eredményekre vezető pozitivista felfogással. A pozitivista érveléssel egyszerűen nem lehet társadalompolitikát megalapozni, mert a pozitivista szemlélet mechanikus illetőleg a cselekvő embertől függetlenül létező folyamatok leírására, elemzésére alkalmas. Itt azonban az emberi közösségi célok felvetéséről, megfogalmazásáról, felelős politikai követéséről van szó. Ebben a témakörben az úgynevezett pozitív tudományos gondolkodás és érvelés lényegétől fogva eleve használhatatlan. Mégis, a rendszerváltás óta a társadalmi viták jó része azért terméketlen, mert úgymond objektivitásra törekedve az eszközök racionalitását megjeleníteni képes pozitivista érvelés számított egyedül, önmagában legitimnek, szakszerűnek, szemben az eszközök használatát értelmessé tevő célok mérlegelésével.

Eredményként egy józan megállapítás következik: „A szabályokat nem természeti törvények, hanem az emberi akarat határozza meg, tehát változtathatók” (11. oldal 4-ik bekezdésben)

Persze a Szent István terv nem az első nemzeti szellemiségre törekvő politikai program az utóbbi 15 évben. De talán az első, amely tudomásul veszi, micsoda belpolitikai ellenszélben kell már fogalmaznia is, nemhogy a nemzetért való küzdelmet támogatnia, és talán az első, amely tudományos megalapozottságra is törekszik (már csak a szerzők vállalt megnevezésével is – professzorok társasága).

Ugyanakkor nem tekinthető egyes részleteiben bátornak, a problémák velejéig leásónak a tanulmány (e tekintetben teljesen mindegy, hogy hányan dolgoztak rajta). Nagyon messze áll attól, hogy mondjuk szembenézne azzal, mi van az elmúlt 15 év „rovásán”, elmulasztott lehetőségeinek, felelősségeinek mi a listája (ami nem a hibák önmarcangoló sorolását jelentené, hanem a rendezendő, kompenzálandó események számításba vételét). Sokat kárhoztatja a „terv” egyik-másik kormányzatot, de úgy tartja kimondatlanul is, hogy rengeteg BELPOLITIKAI problémánkra az „unió” adja meg a választ – e problémákat akár ki sem kell fejteni, részletezni sem kell (majd megoldódnak). Például a legnagyobb problémák egyike a gazdasági helyzetünk. Majd az UNIÓ megoldja. Mintha Hofi-t hallanánk: valami probléma Amerikában? – megoldjuk mi! Probléma minálunk? – oldják meg ők!

Minek köszönhető ez a lebénult úgymond nemzeti program-nélküliség például a legfontosabb gazdasági kérdésekben? Trianon, tolakodik elő a válasz mára szinte minden kérdés mögül. Vajon tényleg minden ide vezethető vissza? Itt elsődleges problémának növi ki magát a nemzet értelmetlen, indokolhatatlan, genocidium-szerű, máig tartó erőszakos szétszakítottsága, jelenkori pusztulása, sőt máig tartó folyamatos pusztítása. De a társadalmi élet kétségtelen összefüggései ellenére sem lehet megoldás mindenben egyedül a határok általi szétszabdaltságra hivatkozni.

A gazdasági szabályozásnak vannak olyan kulcskérdései, amelyeket Trianontól függetlenül is fel kell tenni, és akár az unió ellenére is.


A Szent István tervet sikerült úgy megírni, hogy abban a történelmi alkotmány nem nagyon kerül szóba. Egyáltalán az alkotmány ügye is uniós kérdéssé válik benne. Mintegy kívülről tesz óvatos becsléseket arról, hogy az Unió vajon mihez kezd az „alkotmányával”.

Holott ez egy lényegi kérdés, a határok felvetésétől függetlenül is. A pozitivista kaloda levetését követően adódó mozgásteret ki kellene tölteni. Ennek része kellene legyen az alkotmány-filozófiai alapok tisztázása.

Ez az írásmű beteg attól, hogy szerinte „a világháborúk vesztese” ne gondoljon önállóan olyan fontos kérdések kezelésére, mint például az alkotmányos gondolatok áttekintése.

Egyszerű megoldás volna, hogy a magyar politika például nem tekinti alkalmasnak az időpontot, és kijelenti, hogy a vitákat későbbre halasztva nem nevezi alkotmánynak az alaptörvényt, csak az alaptörvényig terjeszkedik aktuális megoldásaiban, alaptörvényi bíróságnak nevezi az alaptörvényt védő szervezetét, stb. Ez az eljárás maximálisan megfelelne a „nyugaton”, az „unióban” használatos constitució mai fogalmának. Csak a szóhasználatot kellene megváltoztatni az érvényes törvényekben (elsősorban a 49/XX-ban). Az alkotmány kifejezést pedig továbbiakban nem bolygatná a napi politikában, a magyar nyelvben ezt a megjelölést meghagyná a történelmi típusú alkotmány tágabb, összetettebb fogalmára, a magyar történelmi hagyományoknak megfelelően. Az előnye e törekvésnek az lenne, hogy társadalom-elméleti kérdéseknek nyílna szélesebb tere.

De nem ez történik. Szívós munkával, sokak összjátékával próbálják ellehetetleníteni, akármilyen áron is az önálló társadalom-elméleti gondolkodást a magyar politikában, a magyar közéletben, a magyar felsőoktatásban, tudományos kutatásban. Többek között a Szent István terv is. Alkotmányról ez az írásmű nem beszél, de ismételten visszatér a gazdaság ügyére, amihez szerinte immár semmi közünk, csak résztvevői lehetünk, formálói már nem. A TSZ-melléküzemágak, a háztájik, a gmk-k országában legalábbis meglepő hozzáállás. Lényegében a társadalom-tudományi elemzésről, a szerves társadalmi modellben értelmezhető gazdasági eszköztár kezeléséről kíván a terv végleg lemondani.

Az áttekinthető, tiszta probléma kezelésnek a gazdasági szabályozás megoldásaiban igen fontos feltétel volna az alkotmányos kérdések egyértelmű, filozófiailag is kielégítő tárgyalása, megközelítése. Erre a Szent István terv készítői nem kaphatóak. Kár, mert így mintegy visszaigazolják a négyszektorú állampárt kritikákat, az álhazafiság vádját. Kár, mert így igen leszűkül a napi politikai mozgástér.


A pontatlan fogalmazás egyébként végig kíséri az amúgy bevallottan eklektikus szövegezésű 150 oldalt. E pontatlan megfogalmazások több lényeges ponton az értelmezhetőséget nehezítik.

Néhány szembetűnő esetet emelve ki a szemléltetés kedvéért.

Az 5-ik oldalon feltűnik az „információ”, az „információ-áradat” kifejezés. Nagyjából tudni lehet, hogy mire gondoltak a szerzők. Csakhogy itt professzorok társasága nyilatkozik meg, és a szóhasználatnak a későbbi érvelésben is következményei vannak, tehát a pontosítás fontos. Az idegen szavakat kerülve: itt összekeveredik a jel és a jel értelmezésének fogalma. Az információ áradat jel-áradatként értelmezhető és nem értelmezés-áradatként. A szöveg a tisztességtelen, felelőtlen vagy éppen szándékosan ártó sajtó világához is eljut. De nemigen tud mit kezdeni vele. Óvatosan etikai vétóra jogosult intézményt hiányol, ezzel kimondva a szakmai etikai bizottságok nyilvánvaló kudarcát. Egyébként mint részmegoldásban teljesen igaza van. Az olvasót félrevezető újságírók ne egymásról állítgassanak ki igazolványt. A szakmai etikai bizottságok intézménye nem terhelhető túl. Amennyiben pedig politikai küzdelemről, egymással szögesen szembenálló érdekcsoportok küzdelméről, akkor a szakmai etikai bizottságoknak eleve semmi szerepe nem lehet.

Sokkal egyértelműbb lehetne, általánosabb megoldásokhoz juthatna, ha kerülné a „terv” az információ szó használatát, mert akkor rá tudna mutatni arra a korszakunkat valóban jellemző, és csak nehezen kezelhető problémára, hogy a jeleket korábban elképzelhetetlen mennyiségben vagyunk képes előállítani, sőt rendezni, aminek az értelmezést is meg kellene könnyítenie. A legfőbb baj a valóságtól elszakadt, és ezért kevéssé értelmezhető jelekkel van. Ez a gond, a valóságtól elszakadtság nem orvosolható jelek rendezésével. A minőséggel van nagy baj tehát, és nem vagy nem csak a mennyiséggel önmagában.

Szellemi környezetünket a slamposan előállított és kezelt, ezért csak bizonytalanul értelmezhető jelek piszkos áradata szennyezi. Akármilyen szellemi beállítottságúak vagyunk személy szerint. Kétségtelen, hogy erre a káoszra egyes politikai szereplők rájátszanak. De az információ szó félreérthető, bizonytalan használata nem segít (agyunk feldolgozó kapacitásának elégtelenségét emlegetni nem éppen a megoldások keresését segíti a lehetséges tisztánlátás és rendteremtés helyett).

A tervezet szövege az információ agykapacitásunkat meghaladó mértékű növekedésével kapcsolatban szóvá teszi az emberi léptékű társadalmi környezet egyre nyomasztóbb hiányát. Ez talán korunk legáltalánosabb, egyik leglényegesebb kérdése. Azonban az információ-özönnel hozni kizárólagos összefüggésbe melléfogásnak tűnik.

A társadalom-szabályozás kifejezéssel élve jobb megállapításokra lehetne jutni. Az úgynevezett információ túltermelés is szabályozási problémából adódik (adott mennyiségű jel valósághoz való viszonyának kontrollálása a jel mennyiségének változásától függően változó, de nem áttekinthetetlen feladatot jelent). A szabályozási problémának számtalan egyéb következménye is adódik, amit összefoglalásként elidegenedésnek neveznek.

Az elidegenedés problémája csak akkor válhat kezelhetővé, ha lényegi kérdéseket teszünk fel, régies kifejezéssel élve társadalom-ontológiai mélységig terjesztjük ki az elemzést (mindenki fogalmazzon úgy, ahogy neki tetszik). Társadalmi, emberi létünk értelméről van szó, a felelősségünkről a táradalom-szabályozásban. Az emberi léptékű társadalmi (és természeti) környezethez való jogunk alapvető. Ebbe beletartozik a társadalmi szabályozás alakításának felelőssége is.

A társadalom önszabályozásának egyik eszközrendszere a gazdasági szerepek és pozíciók elrendezése (kicsit leszűkítve a munkamegosztás) is.

A környezetvédőknek köszönhetően egyre többet beszélnek ma arról, hogy számos monopólium annak köszönheti világra szóló eredményességét, hogy tevékenységével járó károkat, költségeket sikerül másokra hárítania, míg a hasznot nem osztja meg a költségeinek viselőivel. Az ilyen szemérmesen gazdaságinak nevezett problémákat nem lehet kultúrálisan kompenzálni (majd nem szipogunk hangosan, ha megbetegszünk?).

A köteten végigvonul a tetszetős szétválasztás, miszerint mi kulturnemzet vagyunk, nemzeti létünket éljük ki a hungaricumokban, a gazdaság szervezését, szabályozását pedig bízzuk a hozzáértőbb és mindenek előtt hatalmasabb brüsszeli és más világközpontok gondjaira. Világos beszéd. Ezt megteheti egy egyetemi tanár, amikor tanszékének sorsát mérlegeli. Nem teheti meg egy olyan Szent István terv, amely a nemzet sorskérdéseiről értekezik.

Az elidegenedés és a gazdasági szabályozás ügyének ez a merev szétválasztása, amit a Szent István terv eme első változatának készítői sugallnak, nagyon pontosan definiálja azt a játékteret, amelyre a magyar gondolkodást és politikát be kívánják terelni.

Először is ebben a játéktérben nincsen társadalmi alapkutatás, mert az ezt a kalodát nem viseli el, ebben a kalodában az életképtelen. Másodszor olyan a világeseményekben sodródó népességgé teszi a magyarságot, amely nemhogy sorsát nem képes intézni, de arra való igényét, tehát nemzeti létezésének igényét adná fel. Ez egy belső, szellemi ön-Trianonnak, harakirinek is nevezhető, ha ismert megfogalmazást keresünk. Nincs sok értelme.

A minél teljesebb önfeladás, a nemzeti létezés léptékében való gondolkodás eleve feladásának kényelmes programja helyett (mert a gazdasági önszervezéstől elszakított csoport-létezés nemzetinek már nehezebben mondható) legalább elméletileg tágabb horizontot kellene rajzolni a politikát megalapozni kívánó tervező törekvéseknek. Ne a „tanszéki lét” határozza meg a nemzeti tudatot is. Hogy ma a társadalomtudományi gondolkodás, kiútkeresés lényegében száműzve van az egyetemnek nevezett oktatási („felső-tanodai”) intézményekből, az tudott, de nem természetes dolog.

Az „egyetem” nem csak a tanárok és diákjaik egyetemét, közösségét jelenti (azt is csak a múltban?!), hanem jelentenie kell az emberi gondolkodás egyetemességre törekvésének megalapozását, művelését is. Ha – a tényleges létproblémákkal akarunk foglalkozni. Egy a modern világban a nemzeti létezéssel, a nemzeti lét programjával, tervével foglalkozó írásnak a gazdaság ügyeiben szerintem legalább a következőkkel kellene foglalkoznia:

-        A gazdaság mint szervezési, önszervezési eszköz, és ennek a szervezési eszköznek a technikai fejlődése, lehetőségei, a társadalmi célok érdekében való felhasználhatósága (messze nem vámpolitikáról és hasonlókról van szó itt, hanem régi szóval a politikai gazdaságtani alapok korszerű módon való birtoklásáról, használatáról)

-        Tervek sokaságát éljük minden politikai tömörülésben. A Széchenyi terv makroökonómiai modellje nem ismeretes. Ha a kérdés elhangzik, akkor a kérdező ép elméjével kezdenek foglalkozni, vagy másra terelik a szót. De válasz nincsen. Nevetséges helyzet. Nincs rá politikai igény, nincs rá oktatott tankönyvi idézet, nincs rá érdeklődés, szellemi kapacitás. De attól a probléma nem rendeződik. Ha mindenki csak jót akarna, és soha senki nem nyúlna mellé a gyakorlati élet megszervezésében, akkor talán nem kellene elméleti megalapozás. De ez a lehetőség olyan elvi határeset, amely a valóságban csak az elméleti megalapozás feltétlen szükségszerűségét mutatja. A Szent István tervnek sincsen vállalt, kibontott makroökonómiai megalapozása (talán elvétve egy-két homályos utalás szerepel benne). A majd Brüsszel tudja válasz nem válasz. A nemzeti létnek ez a szemlélet, ez a hozzáállás egy buktatója.

-        Hogy nincsen makroökonómiai megalapozása a magyar pénzrendszernek, az is tudott dolog, de majd jön az Euró. És milyen alapon akarnak hozzászólni az uniós képviselőink? Ők reprezentálnak, nem pedig a pénzrendszer (hitelrendszer, pályázati finanszíroszás stb pénz-kérdések) makroökoönómiai alapjaiban szakértők után futkosnak. Amit megértenek, az a balkáni trükkök világa (de ezekben nem a legjobbak), valamint az erősebbnek vélt hatalom szavának kifürkészése (de ezzel az eseményeket még alkupartnerként sem lehet befolyásolni, vagy akár minél elviselhetőbbé tenni).

A felsorolást az elméleti hiányokról hosszan lehet sorolni még. Nem volt vállalható (különösen nem a nemzeti politika számára végiggondolt) makroökonómiai megalapozása az egész privatizációnak sem. Máig nincsen elemi funkció elemzésre támaszkodó szervezési (makroökonómia szempontjából ellenőrzött) elvi koncepciója az oktatás szervezésének, az egészségügynek, a sajtónak. Az elaprózva sokat harsogott emberi jogokat lényegében az emberi személyes és közösségi szabadságot, méltóságot alapul vevő makroökonómiai modell nem forog közkézen. Aki felveti a hiányát csak, azt úgynevezett nemzeti, kereszténydemokrata beállítottságúnak tekintett professzorok ugyanúgy kiközösítik, mint a bal-monopolisták.

Úgy akarunk a többsíkú rendszerváltási kavarodásban (belpolitikai, európai és globális küzdelmek, elméleti felismerések és módszertani átrendeződések egyidejű kavarodásában) politikai megoldást felvázolni, hogy fel sem vetjük a természeti erőforrásokhoz való hozzáférés játékszabályainak kérdését (aki felveti, az máris nem nyer pályázatokat). Komoly hangon utasítják el a nemzeti radikálisok, -romantikusok, -komolytalanok (végtelen a csúfolódásra fordítható kifejezések sora) elemi kérdéseit a földről például, hogy a vizet és más környezeti javakat ne is említsük.

Uniós csatlakozási szerződésünk ugyanis már rendezte (a múltban!?) ezt az ügyet, itt legfeljebb ügyesek lehetünk, de rendet nem tehetünk már. -?- Meglepő nemzeti program. Ideje volna egy beismerő fél mondatnak, hogy idáig az újdonsült politikai elitnek fogalma sem volt a kérdés mibenlétéről. De ezután sem lesz, ha a nemzeti tervek minőségében nem lesz radikális minőségi javulás.

Az információ-robbanás ma természetesnek tartott újságírói felületességű kifejezéséhez hasonlatos tisztázatlanság érvényesül a föld tőke jellegét illetően is. A csatlakozási szerződésben meg az alkotmánynak neveztetett új uniós alapokmányban a föld kelet-európaiak esetében szabad forgalmú tőkejószág. És senki sem fakad kacajra. Sem a nyilvánosság előtt szereplő politikusok közül, sem a zárt ajtók mögött munkálkodó szakértők között, sem a nemzeti tervet fogalmazó professzorok között.

A tőkejószág ugyanis egy termelési tényező. A klasszikus termelési tényezők a

-        Föld

-        Munka

-        Tőke.

A föld és a tőke itt párhuzamos fogalmak, egymással nem cserélhetők fel. Ez a hármas felosztás azért alakult ki az európai gondolkodásban, mert egészen alapvetően különbözik egymástól a föld, a munka és a tőke kezelhetősége mint termelési tényezőé. A legmobilabb a piaci forgalom számára a tőke, pontosabban a tőkejavak halmaza, mint esztergapad, nyersanyagok, stb. Mint termelési tényezőkkel a tőke-javakkal bánhat leginkább szabadon a vállalkozó, a vállalat, a tulajdonos. A munka esetében nem lehet eltekinteni az emberi minőségtől, ezért tiltott elvben a rabszolga szerződés. A föld esetében pedig nem lehet eltekinteni annak számos egyéb, a társadalom számára rendkívül fontos funkciójától, amelyek termelési tényezőként nem azonosíthatóak, amelyek a társadalmi közösségtől nem szakíthatóak el tulajdonosi döntés által.

És a szavak értelmezésében következő lépcső a tőke-javak és a tőke (a beruházó tőke) megkülönböztetése. A beruházó tőke mindhárom klasszikus termelési tényezőt megvásárolhatja a maga paraméterei, kötöttségei szerint. Ha például a közösségé a föld (mint a történelmi magyar alkotmányban is meg volt fogalmazva sok más európai és azon túli hasonló megoldás mellett), akkor a beruházó tőke legfeljebb bérelheti, maximum birtokolhatja a szükséges területet, amint azt a munkaerő esetében is teheti.

A tőke szabadsága alatt elsősorban a beruházó tőke érdekét értik. A beruházó tőke szabadságát, allokációs képességét tekintik modern közgazdasági szempontnak. A termelési tényezők tulajdonlási kérdései ezzel összefüggésbe hozhatók, de ettől alapvetően eltérő kérdéskört jelentenek. További fogalmi feladat a termelési tényezőkön belül megkülönböztetni a munkát, a földet (mai szóval általánosabban a környezetet) és a tőke-javakat.

Ha valaki ezek után olyan szerződést ír alá, amelyben a föld tulajdona a tőke szabad áramlásának követelménye miatt elszakítható a nemzeti közösségtől, azon a globálisan ténykedő uzsorás hajlamú érdekcsoportok munkásai kedélyesen vigyoroghatnak, az illetőt valószínűleg átverik, de nem fogják felvilágosítani. Értelmetlenség van a csatlakozási szerződésben. Ilyen az „unió”. És ilyenek vagyunk mi is. Meg a terveink is.

A magyar politika mozgásterét jelentős mértékben lehet tágítani ezeknek a fogalmi felületességeknek a rendbe tételével. Európa szerencsénkre olyan környezet számunkra, ahol még a leginkább megértik a megalapozott érvelést. Meg kellene próbálni magunkkal szemben is, meg velük szemben is.

Mivel ezek a fogalmi hiányosságok jellemzőek általában a felsőfokú oktatás és a kutatás világára is, már érthetőbb az a meglepő és ismételten jelentkező megállapítás a Szent István tervben, hogy a gazdasági kérdések nem tartoznak a mai Európában a nemzeti kompetenciába.

Egyszerűbb emberek ezt koncepciózus hazaárulásnak nevezik, amire az ingerült professzorok és a minősítésre felkészületlen politikusok a marginális radikalizmus értelmetlenségéről folytatott elmélkedéssel válaszolnak, naiv és megalapozatlan sőt irreális történelmi párhuzamokat emlegetnek a szélesebb közönség előtt, meg hogy választások előtt nincsen helye a sorok megbontásának (amúgy itt folyamatosan választási hangulatban élünk). De ebből csak az indulatok tudnak táplálkozni, nem a nemzeti tervek életre valósága.

A tények közé tartozik, hogy az a Szent István nyakába varrt szinte parttalan önfeladás, ami e kötet számos megállapításából árad, váratlan megkönnyebbülésünkre az új államfői bemutatkozó beszédben is határozott elutasításra lelt – személy szerint nekem a legnagyobb meglepetésemre (igen kellemes meglepetésemre). Mielőtt e beszédet ledarálná az idő, sürgősen fel kellene nőni hozzá a Szent István terv egy második változatával, vagy a hozzá kapcsolódó meggondolt kritikával.

Az államfői beszéd nevén nevezte a feladatot: a szuverenitás megtartásával kell helyünket Európában megtalálnunk. Más szóval ez a nemzeti életképesség reorganizációját, megújítását jelenti. Én magam az alkotmányos gondolatok absztrakciós szintjén való tájékozódást mondanék legszívesebben – közgazdasági és egyéb szűkebb területeken való eligazodás céljából is.

Tehát Mátyás király után, a megroppant állami erő időszakában minden szabadságharcunkat azért vívtuk, hogy megtartsuk szuverenitásunkat Európában. Ne adjuk alább igényünket. De ez egyúttal felelősséget is jelent, elméleti feladatokat. Nem lehet vonalasnak vélt bemondásokkal helyettesíteni a körültekintő elméleti megalapozást.


A nemzeti hívószót minden hibája ellenére fenntartás nélkül vállalja a Szent István terv. De vajon e hívószó vállalásának milyen módozatai lehetségesek?

Pontosítsunk.

1) A nemzeti lét emlékeinek ápolása (régészet, irodalomtörténet stb szemüvegen keresztül), a nemzeti léttől függetlenül

- e felfogás szerint a politikában a nemzeti hívószavak használata kizárólag a választók tudat alattiját megérintő, a szimpátiáját felkeltő törekvés eszközei. Nemzeti lét problémája e megközelítésben fel sem merül, mintha dórokról, régi latinokról beszélnénk, vagy egy futballcsapat szurkolói táboráról.

2) A nemzeti lét erodációjának fékezése, érzéstelenítése, elviselhetőbbé tétele

- ez a szemlélet a politikában ugyancsak nemzeti hívószavak használatát jelenti, részvéttől vezérelt valós cselekvésre törekedve, de nem célja a nemzeti létért való erőfeszítés. Példaként egy humánus megszálló részéről logikus, sőt hozzá viszonyítva „emberséges” hozzáállás, amelyet enyhébb megítélés illethet, mint ha dúvad módjára ugyanő folytatna fizikai terrort a nemzeti megnyilvánulások ellen.

3) A nemzeti erodáció megállítása

- e célkitűzéssel a politikában nem tekinthető üres hívószónak a nemzeti hivatkozás, hanem azon cél megjelölésének, hogy a nemzeti létet fenn kell tartani legalább a jelenlegi szinten, amíg és ahogy a körülmények engedik (idegen megszállás és terror esetén sokak által vállalt minimum-feladatként elismerésre méltó hozzáállás a megszálltak oldaláról).

4) Végül érdemi, életképes, valódi nemzeti politikának

- azt lehet nevezni, amely a nemzeti lét reorganizációjára törekszik, az egészséges életképesség helyreállítására, megteremtésére.

Ez utóbbi törekvés, a magyarság életképessége helyreállításának jegyében fontos hangsúlyozni, hogy például Lakiteleken az "alapító atyák" eredetileg nem pártot alapítottak (hogy a többi között egy részérdekként jelenítsék meg a nemzeti érzület emlékét a parlamentben, szorgalmazva a nemzeti érzület kíméletét), hanem mozgalmat kezdeményeztek az egész magyarság érdekében (tehát a magyarság életképességének helyreállításáért léptek).

A felszínen alig érezhetően széles sávon csúszkált a „nemzeti politika” értelmezése az utóbbi 15 évben.

A Szent István terv egyértelműen a fenti felsorolás 3-as kategóriájába sorolható, mert ugyan beszél a nemzet újraegyesítéséről, de rögtön hozzáteszi, hogy csak kulturális újraegyesítésről beszél, a gazdasági önszervezésről e terv esetében szó sincsen, a nemzeti lét minőségi reorganizációjának gondolatától is elhatárolja magát.

Hogy ez valami Trianon-pszihózisnak, megalapozott vagy alaptalan félelemnek tekinthető, az külön ügy. Ami a Szent István terv operatív felhasználhatóságát illeti, azért jelent nagy gondot ez a majdhogynem félelemtől fuldokló önfeladás, túlkompenzáló öncenzúra, mert esélyt sem ad arra, hogy értelmes módon tagozódjunk be bármilyen európai vagy globális integrációba, hanem csak az önfeladó, legjobb esetben kétségbeesetten védekező sodródásra tesz minket alkalmassá. Ebből a komplexusból mások minket főleg mint magyar nemzetet nem tudnak kigyógyítani. Itt nekünk kell vállalni a bátorságot és fáradtságot, hogy sorra elemezzük, mik azok az ügyek, amiket tényleges, filozófiailag is vállalt szubszidiaritásként kezelünk, követelünk nemzeti ügyként kezelni, esetleg nemzeten belül is kisebb egység felelősségébe utalunk, és mik azok a kérdések, amelyeket nemzetek között, felett látunk mi magunk is kezelendőnek.

Gazdaság-elméleti alapkérdéseket a nemzeti politika tájékozódásának nem lehet megkerülnie akkor sem, ha nem tekinti magát döntő tényezőnek.

Mérnököknek beszédes példa a mértékegységek nemzetközi szabványai. Ezek ellen nehéz érveket felhozni, ebből mind a tágabb mind a szűkebb közösségeknek hasznuk van.

Úgy tűnik, hogy némi áthallással mintha társadalmi szabványként értelmeznék sokan az uniós tagságunkat. Túl azon, hogy éltünk mi már uniós szorításban, a Szovjet-unió előtt a Német-római majd a török, a Habsburg birodalom „igényeit” is ismertük, meg kell próbálkoznunk a magunk erejéből és a magunk szempontjaiból is különbséget tenni kívánatos nemzetközi szabványok átvétele és az elemi közösségi önérdekek, életképességünk feladása között.


A Szent István terv ezen első változata több helyen meglepő részletkérdésekbe merül. Láthatóan a szerzők otthonosabban érzik magukat az oktatás, egészségügy, tudomány, sajtó világában, mint például a gazdaság ügyében.

Néhány megjegyzés ezekhez a talán túlzottan részletes fejezetekhez is kívánkozik. Elsősorban ismét az általánosságok felől. A részletek bősége a kétségtelen jószándék és sok tapasztalat mellett abból is adódik, hogy nem törekszenek lényegi megoldásokra, megfogalmazásokra – ami nem is csoda a sok évtizedes nem csak személyekben, de tudományosan megvitatható témakörökben is kontraszelekciós kommunista korszak után.

Az oktatásban megannyi jószándékú észrevétel és megoldási javaslat sorakozik a Szent István tervben. De mintha nem tudna kilépni az adott jelenlegi intézményi keretekből. A változtatás nem öncélú játszadozás. A rendszerváltás jelszava, és 15 év vesződései oda kellene vezessenek, hogy végre elkészüljön egy viszonylag tömör, áttekinthető funkció-elemzés is az oktatásról. Ebben az első, a központi kérdés az kellene legyen, hogy mi végre van az oktatási rendszer? Mik a fő feladatai? Ezen megállapításokat követően kellene feltenni, hogy e feladatok elvégzése érdekében milyen szervezési eszközök, megoldások lennének a leginkább célszerűek? – Szigorúan koncentrálva az oktatás fő feladatára. És csak mindezután következhet a felvetés, hogy mivel rendelkezünk meglévő megoldással? Mi az, ami változatlanul jó, mit kell alakítani, eltüntetni, esetleg létrehozni? S akkor a részletekben nem fogunk eltévedni, mint az manapság folytonosan tapasztalható. A gyerekért hivatásként elkötelezett pedagógus nevelő szerepe, szülővel való kapcsolata helyett ma azt vetik fel, hogy a korlátozottan cselekvőképes gyerek engedélyezze a pedagógus és a szülő kapcsolatfelvételét, ha neki is úgy tetszik.

Szerintem a Kazohiniát olvasgatták túl sokat e javaslat itthoni és külföldi előterjesztői. Legfeljebb a kontrasztot jelenítik meg a valódi, élő iskola és a mai eltévedt falanszteri törekvések között ezek a szerencsétlen kísérletek. De nem ezek voltak kizárólag és elsőként a porondon. Voltak előtte nemzetinek és kereszténynek mondott, hasonlóan végiggondolatlan, hasonlóan a Kazohinia világát kísértő megoldások.

Az „élő iskola”, ha lehet e szót használni, a pedagógiai folyamat köré kell rendeződjön akár klasszikus, akár újabb szervezési megoldásokkal. A szervezési megoldást minősíti a tanulók, a gyerekek megszerzett tárgyi tudása, különféle készségei, lelki megerősödöttsége, kiegyensúlyozott és cselekvésre képes személyiségének kialakulása, személyes és közösségi öntudata. A többi másodlagos szempont.

Az iskolával szemben ki kell emelni egy manapság sokat emlegetett szempontot: a piac igényét. Ez csak a szakmára felkészítésben, a speciális ismeretekben lehet mérvadó. Az általános képzésben, különösen a nevelésben, esetlegesen elméleti kutatásokban semmiképpen sem. Ugyanis az iskolának nem a piac a „megrendelője”, hanem a gyerek, a szülő, a közösség, a közösség állama – és legutolsóként a sorban a leendő munkáltató vagy a leendő vállalkozónak gazdasági teret jelentő piac. Mindez nem jelenti, hogy ne lenne döntő a felnőttként az oktatási rendszerből kikerülő gyerekek gazdasági helytállása. Csakhogy nem elidegenedett rabszolgákként, hanem a sorsukért felelős közösségek önálló tagjaiként.

Az egészségügyben hasonlóan másodlagosnak kell tekinteni hosszú távon a technikai szervezési megoldásokat. Elsődleges a betegek gyógyítása, ezt kell kiszolgálja az egész apparátus. Pontosabban ma már nem elég e gyógyításról beszélni. Ha az egészségügy eredményes akar lenni (és nem betegség-üggyé válni), akkor a megelőzésen túl az egészség fejlesztésére, „menedzselésére” kell koncentrálnia fő tevékenységként. Ez bonyolult kérdés. Egyszerű példaként említhető a kínai császár orvosának esete, aki azért kapta a fizetését, hogy a császár egészséges legyen. Az egészségfinanszírozásban ma nincsenek meg az egészséges visszacsatolás eszközei, ezért feneketlen zsákként működik, örökös panasszal. Mintha az egészségügyért való tevékenység állandó koldulást kellene jelentsen. Holott elvileg felvethető olyam megoldás, amelyben az egészségi állapot széles, társadalmi méretű javítása ad anyagi alapot a mégis felmerülő betegségek kezeléséhez.

E gondolat oda vezetne, hogy a társadalombiztosításnak többlépcsős önkormányzati rendszere épülhetne ki (amelyben a biztosítottak mellett munkáltatónak helye nincsen). Az egészségi létesítmények, mint sportolási feltételek és hasonlók az egészségügyi ellenőrzés alá kerülnének. Az egészségügy anyagi érdekeltségét, önszervező képességét támogató vétójogot kaphatna számos területen, önkormányzati és országos ügyekben, mint legkülönfélébb szűrések bevezetésében, élelmiszerek kemizálásának ellenőrzésében, zajártalmak felszámolásában, sajtó tőkeérdeket szolgáló véleményformáló (tehát messze nem informáló) tevékenységének ellenőrzésében, munkakörülmények ellenőrzésében, tananyagok kialakításában stb-stb. Az egészségüggyel kapcsolatos érdekeltségi összefüggések visszatérő vizsgálatával minden a fő funkciótól eltérítő anyagi érdek feltárását és kezelését (lehetőleg megszüntetését) kellene elérni. – Az örökös ráolvasás helyett.

A biztosítottak többszintű, valós önkormányzati közösségét jól kiegészíthetné egy „egészség menedzselői” szolgáltatás, amely külső tőkeérdekeltséget kizárva, személyre szólóan kínálná az egészségesebb életvitelhez szervezési szolgáltatásait a sportolástól kezdve a szűrővizsgálatokon át a szükséges orvosi ellátásra tett javaslatokig. A beteg kliens ennek a szolgáltatónak nem fizetne, a betegség az ő anyagi vesztesége kellene legyen. A beteg elhalálozása pedig nem egyszerűen egy jövedelem kiesését, hanem ennél többet, valamely biztosíték jellegű forgótőke kerettől kellene elessen a szolgáltató. A gondolat, az elméleti törekvés nem új, az utóbbi 25 évben Magyarországon is megfogalmazódott több változatban. Ehhez képest a 90-es évek elején a társadalombiztosítási önkormányzatok korrumpálása majd feloszlatása elkeserítően zsákutcás fejlemény volt.

A sajtó problémája ismert. A megoldás lehetséges stabil módja kevésbé közkeletű. Foglalkozni kellene vele, csiszolgatni. Itt is a funkciót kellene első lépésben értelmezni: a megszólaláshoz és a tájékozódáshoz, idegen szóval a kommunikációhoz való jog érvényesítése a lényeg. A sajtószabadság tehát elsősorban a természetes személy és annak közösségei kommunikációs, kapcsolat teremtési és működtetési szabadságát kell szolgálnia.

Második lépcsőben jöhet szóba ennek lebontása szólás-szabadsággá, vélemény-szabadsággá, informálódási szabadsággá stb. Ezen területekre szabdalásnak nem szabad elidegenedéshez vezetnie, tehát ahhoz, hogy valamely részterület „szabadsága” olyan megoldást nyerjen, amely az alapvető kommunikációs szabadság szűkítéséhez vezetne.

A sajtó-fórumok szerkesztőségeinek szabadsága egy következő lépés, eszközjellegű járuléka az általános kommunikációs szabadságnak. Tehát nem elsődleges. Ha a szerkesztőség szabadsága sérti a sajtószabadság tulajdonképpeni alanyainak, a természetes személyeknek és közösségeiknek a szabadságát, akkor funkcióját vesztett, és fel kell számolni.

A sajtófórumokat tulajdonosként vagy más minőségben, például hirdetőként finanszírozó tőkeérdek szabadsága nem sorolható előre. Ez egy üzemviteli szempontként értékelhető, de nem a sajtószabadság alfájaként. Ami nem jelenti az üzleti szempontok felszámolását. Csak az eszközt eszköznek kell tekinteni.

A megoldás pedig a mai áldatlan állapotból olyan irányban is elképzelhető, hogy a tőkeérdekeltségű sajtófinanszírozást megtűrt kiegészítő lehetőségként speciális esetté tesszük. A legfontosabb a személyes és közösségi kommunikációs szabadság, és az ennek megfelelő finanszírozási módszer. Alapszinten ez társadalmi örökség része. A finanszírozási módszer sokféle lehet, például öltheti sajtó céljára fordítható adókedvezmény (előnyösebb), vagy állami támogatás (voucher) formáját is (ami nyilván szerényebb, tényleges lehetőséget kell jelentsen). Alapfeltétel azonban, hogy éves költségvetési szempontok alapján nem szüntethető meg, nem számolható fel a kommunikációs szabadság finanszírozási rendszere, mert akkor értelmét veszíti az éves országos állami költségvetés is (ha nem szolgálja, hanem terrorizálja rossz szervezési megoldásaival az állampolgárokat, a nemzetet).

A gondolatokat hosszan lehet sorolni. Nem a konkrét megoldás kiválasztása, tehát nem az egyes konkrét megoldások elfogadása vagy elutasítása a döntő, hanem hogy eddig az ontológiai, alkotmányos mélységig kell terjednie a nemzet revitalizálását célzó programnak.

Hogy mindez nem üres vágyálom, annak a közgazdasági rendszer filozófiai megalapozásával lehet igazolását adni. A természeti és társadalmi erőforrásokhoz való hozzáférés módja, „játékszabálya” azért fontos, mert olyan anyagi értékként is elszámolható javakról szól, amelyeket nem a jelenkori nemzedék alkotásai, tehát a munka szerinti elosztás elvét alkalmazni rájuk képtelenség. Az ilyen javakat végső tulajdonosként a közösséghez kell rendelni, és ki kell alakítani annak módját, amiképpen a közösség tagjai egyenként vagy csoportosan hozzájuk férhetnek.

A pénz fedezeteként manapság divatos egy ország, tágabb régió gazdasági teljesítőképességét tekinteni. Ebe nem csak a munkavégzési kapacitás értendő bele, bár azt emlegetik a legtöbbet, és azt tartják a legfontosabbnak, hanem a természeti és társadalmi erőforrások is. Azaz egy társadalom műveltsége, társadalmi szabályozási kultúrája szintén értelmezhető a pénzrendszer fedezeteként (a természeti és társadalmi erőforrások valamint a közvetlen munkavégzés mellett). A gazdasági teljesítmény megbízhatósága, piaci értékesítési teljesítménye, a társadalom megalapozott bizalmi-önbizalmi állapota, tehát a nemzeti politika minősége tulajdonképpen a pénzrendszer fedezetét jelenti. Nehéz ebből a szempontból minősíteni azt a megállapítást, hogy a magyarság nemzeti létének nem sok köze van gazdasági önszervezési önállóságához. Persze tudjuk, hogy ez a nemzeti önállóság nem lehet abszolút, mert globális világban élünk. De a globális foglalatban, külső keretben mi mégis közvetlenül a nemzeti közösségben élünk.

A közgazdász Liska Tibor vagy harminc éve a „társadalmi örökség” kategóriát alkotta meg lényegében a természeti és társadalmi erőforrás-javak személyes birtokba adhatósága céljából. A régi magyar jogban ezt fejezte ki a birtokos megnevezés (lásd például föld-birtokos). Ma már a föld mint közvetlen mezőgazdasági termelési tényező a társadalmi össztermék kisebb hányadának előállítását segíti, a természeti erőforrásokra jellemző végső összefüggések kevésbé szemléletesek.

A lényeg azonban, hogy a munka szerinti elosztás nem nagyon alkalmas megoldás e javak körében. Az „ingyenes” társadalmi, állami juttatásoknak a közgazdasági, makroökonómiai alapja azonban a természeti és társadalmi erőforrások befektetett munkavégzésen felüli hozama (a tőkejavakat korábbi munkavégzés eredményeként, úgynevezett holt munkaként is számon tartják). Tehát az ingyenes oktatás, orvosi ellátás és hasonlóak nyújtására a „támogatás” kifejezés alkalmazása megtévesztő. Nevezhetnénk hamis, uzsorás elnevezésnek is (csakúgy mint a természeti és társadalmi erőforrások minden további nélküli privatizálását).

A „társadalmi örökségre” minden újszülöttnek „jussa” van, a támogatói kegyre utaltságuk természetellenes megoldás. Hogy aztán a társadalom a társadalmi örökséget személyeknek illetve közösségeknek milyen módon biztosítja, pénzbeli vagy természetbeni formában (nem teljes az átválthatóság, a jogbiztonság is tekinthető efféle társadalmi örökségnek), hogy a társadalom milyen közösségi elvárásokat kapcsol az igénybe vételükhöz, hogy a birtoklás milyen feltételek szerint örökíthető akár családon belül, a társadalom érdekének szem előtt tartásával, az külön kérdés.

Ami nem alku kérdése, hanem evidencia, hogy nem nevezhetjük például munka hozadékának a társadalmi örökséget (a természeti és társadalmi erőforrásokból való részesedést, a hozzájuk férést), és hogy a munkavégzés a gazdasági szerepvállalásnak egyik módozata, de a gazdasági szerepvállalásból senki sem szorítható ki – mert az társadalmi örökségének megvonása lenne.

Ezen összefüggések feltárása, tárgyalásba vonása, és nem automatikus zsákba-macska átutalása Brüsszelnek vagy más birodalmi-uniós központnak – az előfeltétele a tényleges nemzeti politika lehetőségének.


Végül egy igen fontos, általános társadalom-, és intézmény-szervezési szempont, ha úgy tetszik részlet-kérdés:

A rendszerváltás folyamán végig eleven kérdésnek számított, hogy egy-egy reform lehetőségeivel miként tudnak élni azok, akiknek a boldogulását kellene szolgálnja. Végső soron ide érthető a törvény ismeretének vagy nem ismeretének illetve megértésének vagy meg nem értésének az ügye is. Eleven példa volt az önkormányzatok esete, hogy milyen lehetőségekkel tudnak élni 500, 5.000, 50.000 vagy 500.000 főre támaszkodó önkormányzatok a maguk nagyságrendileg eltérő kapacitású adminisztrációs, szervezési eszközeivel. Az oktatási reform vitáiban végig kísértett a szempont, hogy tanultabb, jobb érdekérvényesítő környéken az iskola más minőséget tud produkálni, mint elszegényedett környezetben alig vegetáló iskola. Az egyformaság, az egyenlőség hamis képzete sok jószándékú megoldást feleslegesen dobott el, és másrészt sok esetben felesleges terheket róttak nagyívű szervezési megoldások arra alkalmatlan környezetre erőltetésével.

A lépcsőzetesen kialakított jogok és lehetőségek skálájának gondolata alapvető kellene legyen az állami intézmények szervezésében (amúgy a sokat hivatkozott szubszidiraritás szellemében). Aki többre képes, többet vállal, gondosabban viselkedik, annak legyenek mások a konkrét feltételei.

De az eltérő megoldások az alapvető jogokon ne változtassanak. Tehát a társadalmi örökség példáját véve, aki nemtörődöm, esetleg analfabéta, vállalkozni nem akar stb-stb, annak se szívódjon fel a végső jussa a társadalmi örökséghez, különösen nem a gyermekeié például. Egy minden szempontból mihaszna, felelőtlen, tanulatlan személy például számítógépes vagy més fejlett technikájú eszközök formájában kapott társadalmi örökséggel nem tudna mit kezdeni. Egy beteges embernek több szüksége van a gyógyításra, mint akinek ilyen baja nincsen. Tehát a jusshoz való jutás módozatai lehetőségektől és személyektől függően változatosak kell legyenek. De a társadalmi örökség jussa nem szívódhat fel centralizálási és decentralizálási vitákban, privatizációs műveletekben, éves költségvetési vitákban.

Ha alkotmányos értékekre törekvő, nemzetben gondolkodó politizálást akarunk megvalósítani.


Talán ez a hozzászólás is hosszúra sikeredett. Mondhatnám, hogy nekem nem volt két évem, mint a Szent István terv készítőinek, hogy mértéktartóan tömör legyek. A kis füzet iskolai kötet mintájára tele vannak jegyzetekkel, aláhúzásokkal. Az összes megjegyzés kifejtése bizonyára a többszörösét tenné ki a Szent István terv 150 oldalas terjedelmének. Azoknak a megjegyzéseknek természetesen egy része kérdezés, elismerő megjegyzés.

_ _ _ _ Írásomat gondolatébresztő hozzászólásnak szántam.

Budapest, 2005 augusztus 29.

Fáy Árpád

Vissza az oldal tetejére