vissza a főoldalra *   

Eklekticizmus.

Eklekticizmusnak nevezzük azon filozófusok gondolkodói magatartását, akiknek gondolati tevékenysége arra korlátozódik, hogy mások gondolati munkásságát vizsgálják, és az igaznak és értékesnek tűnő elemeket kiválasszák anélkül, hogy komoly kísérletet tennének az így kapott töredékek zárt egésszé történő egyesítésére. Ha az idegen és különféle gondolatok átvétele az igazságtartalom vizsgálata nélkül történik, akkor szinkretizmusról beszélünk. Eklektikus volt a legtöbb görög-római filozófus az Kr. e I. századtól, számos patrisztikus gondolkodó, a felvilágosodás populáris filozófusai, így például V. CousiN. Eklektikus a korai amerikai filozófia nagy része is.

P. Hinneberg: Die Kultur dér Gegenwart, I., 5,Allgemeine Geschichte dér Philosophie, Register.

Brugger/B. D.

[Az] elégséges alap tétele.

Az ontológiai elégséges alap elveként a tétel azt mondja ki, hogy minden tényállásnak elégséges létalapja van,

logikai elégséges alap tételeként azt követeli meg, hogy minden kétséget kizáró ítéletnek érvényesnek kell bizonyulnia valamely, az igazságot biztosító megismerési alap révén;

a puszta vélemény mindenesetre csak valószínűségi alapot igényel a megalapozásához.

Alap, evidencia, bizonyosság, →valószínűség.  

Az ontológiai elégséges alap tétele lényegileg szükségszerű tényállásokra alkalmazva azt mondja ki, hogy az a →lényeg, amelyhez egy meghatározás járul, szükségszerűen hozza magával ezt a meghatározást, és ennyiben elégséges alap.

Az így értelmezett elégséges alap tételének tagadása ellentmondáshoz vezetne: a lényeg (a feltevés szerint) szükségszerűen hozná magával a szóban forgó meghatározást, ugyanakkor mégsem lenne elegendő a megalapozásához.

Az elégséges alap tétele döntő jelentőségű,

az ellentmondás tételén túlmenő új kijelentést foglal magába,

mivel egyet jelent azzal az állítással, hogy minden kontingens tényállásnak is (→kontingencia) elégséges alapja van; ez esetben az alap az ok, az elégséges alap tétele pedig kontingens tényekre alkalmazva általános oksági elvvé válik.  <<<(((?????? -)))>>>

Az oksági elv (→metafizikai oksági elv) a szó szokványos értelmében annyiban az általános oksági elv különös esete, hogy az okot „ható” okként határozza meg közelebbről. A hatóok azonban nem az egyedüli ok, amely a kontingens létezőt illetően tekintetbe jön. Az elégséges alap tétele és az okság elve szoros összefüggéséből érthető meg az is, hogy sem Platón, sem Arisztotelész, sem pedig a középkori gondolkodók nem fogalmazták meg az elégséges alap tételét mint olyat; csak Leibniz adott neki sajátságos kifejezést, mindenesetre nem problémamentes megfogalmazásban. <<<(((tehát az elégséges alap érinti az axióma kérdését, amikor már nem csupán közös képzetként értelmezzük? -)))>>>

Az elégséges alap tételével szemben rendszerint két ellenvetés merül föl.

Az első az, hogy végtelenbe haladáshoz (regressus in infinitum) vezet. A logikai elégséges alap tétele tekintetében ez az ellenvetés félreértésnek bizonyul, mivel nem veszi tekintetbe, hogy semmiképp sem szükséges minden ítélethez →bizonyítás és ezáltal más ítéletek általi megalapozás - ami természetesen végtelenbe haladáshoz vezetne - , hanem minden ítélet utolsó elégséges alapja közvetlen evidencia,  <<<(((!!!!! -)))>>> ennélfogva pedig nem igényel megalapozást. –

Az ontológiai elégséges alap tételére vonatkozóan hasonló félreértésről van szó. Megfeledkeznek arról, hogy az elégséges alap tétele nem azt mondja ki, hogy minden ténynek egy másikban, valamiképpen „korábbiban” van az elégséges alapja. Ellenkezőleg: az alapokig való visszafelé haladás végül olyan lényegi viszonyokhoz vezet, amelyek önmagukban megalapozottak.  <<<(((legalábbis annak tekintjük -)))>>> Ezenkívül semmiképpen sem tartalmazza ez az állítást azt, hogy mi emberek minden egyes esetben föl tudnánk fogni, hogy melyik ez az elégséges alap (→felfoghatóság, titok). –  <<<(((Na ez érdekes. A teológia titoknak egyik definíciója lenne, hogy az elégséges alapot esetenként el kell fogadnunk, mert számunkra „megítélhetetlen”, kutathatatlan? -)))>>>

Az ontológiai elégséges alap ellen fölhozott másik ellenvetés a „megalapozottság” és a „szabadságból való lét” közötti látszólagos ellentmondáson alapul. Ez az ellenérv ugyanis egész élével az ellen a megfogalmazás ellen irányul, amelyet Leibniz adott az elégséges alap tételének, tudniillik, hogy mindennek elégséges alapja van, cur potius sit quam non sit vagyis az ellen, hogy miért kellett a létet előnyben részesíteni a nemléttel szemben; ez az elégséges alap LEIBNIZ számára a jóság többlete, amely szükségessé teszi az akaratot. Ld. ehhez az →alap szócikkben az (1) és (2) alap közötti megkülönböztetést. <<<(((??????????? -)))>>>

a) Leibniz: Monadologie, 32, 36-38.; Théodicée, 44. § - A. Schopenhauer: Über die vierfache Wurzel des Satzes vöm zureichenden Grunde, 1813; J. Geyser: Das Prinzip vöm zureichenden Grunde, 1929; L. Fuetscher: Die ersten Seins- und Denkprinzipien, 1930; R. Lasun: Dér Satz vöm zureichenden Grunde, 21956; M.Heidegger: Dér Satz vöm zureichenden Grunde, 1957; A. de Coninck ld.: »Revue philosophique de Leuven«, 47 (1959) 71-108; R. Vemeaux: No te sur le principe de raison suffisante, ld.: »La crise de la raison«, Párizs 1960, 39-60. - d) C. Giacon: La causalitá nel razionalismo moderno, Milánó 1954, 285-310; J. E. Gurr: The Principle ofSufficient Reason in Somé Scholastic Systems 1750-1900, Milwaukee 1959; J. Ch. Horn: Die Struktur des Satz vöm zureichenden Grunde, 1971 [Leibnizhez],

de Vries/Cs. E.