vissza a főoldalra *   

Egyes.  

Az egyes vagy egyed a lényeg konkrét hordozóját jelöli a maga közölhetetlen különösségében, így például ez a fenyő vagy az az ember, Péter.

Vele szemben áll az általános vagy a lényeg, amely minden meghatározott hordozótól elvonatkoztat (absztrahál), s mint ilyen egymástól különböző hordozókkal közölhető.

Csak az egyes létezik reálisan, míg az általános mint olyan, pusztán a fogalmi gondolkodásban fejeződik ki.  <<<(((ideák és árnyékvilág, szubsztancia és akcidens párhuzama? -)))>>>

Az egyest a latin nyelvben az individuum szó jelöli, ami szó szerint azt jelenti: oszthatatlan; hiszen az egyes részekre nem osztott, mi több, oszthatatlan egységként áll előttünk.

Ez az egység mint olyan soha nem sokszorozódhat meg, soha nem állhat elő több példányban: ez a fenyő vagy az a konkrét ember szükségképpen csakis egyetlen egyként létezhet. Az individuum szóból levezetve kapjuk meg az individuáció kifejezését. E szó az individuális meghatározottságot jelenti; vagyis azt a meghatározottságot, ami által az egyén az összes többivel szemben éppen az, ami; például ez a meghatározott „Péter-lét”. Az individuációt Duns SCOTUS és iskolája „haecceitas”-nak (,,ez-ség”-nek) is nevezi, amennyiben Péter a maga egyedisége révén az a konkrét létező, amelyre az „ez” mutatónévmás segítségével hivatkozhatunk. A megismerésben az egyediséget, mint olyat, az individuális fogalom írja le. A →mélylélektanban individuációnak nevezzük azt a folyamatot, amelynek során az ember - különösen tudattalanjának integrálásával - magát teljeséggel önmagaként vagy a maga minőségi, individuális meghatározottságában valósítja meg.

A létfokozatok tökéletesedésével az egyes közölhetetlen önállósága és a törvényszerűségektől való függetlensége növekszik.

A szervetlen szinten hangsúlyozódik legkevésbé az egyediség; itt az egyesek mindig nagyobb (atomi és molekuláris) kötelékekbe épülnek bele, s mindmáig nincsenek egyértelműen meghatározva.

A növény- és állatvilágban (általában) minden egyes világosan elkülönül a többitől.

Ennél lényegesen magasabb fokú önállósággal rendelkezik az ember, akit szellemi természetű lelke →személlyé emel.  <<<(((? -)))>>>

Még inkább önmagán nyugszik a tiszta szellem. Istent abszolút önállóság illeti meg, mivel végtelenül fölötte áll minden más dolognak.

Az egyesek közötti különbségek azonban egyáltalában nem jelentik a közöttük lévő kapcsolat hiányát. Sőt, a növekvő önállóság egyre nagyobb nyitottsággal és kommunikációképességgel jár együtt, (→szociálpszichológia), ezek ezért leginkább a személynél, és - határtalanul kiteljesedve - Istennél találhatóak meg.

A sokat emlegetett azonosságvesztés során ugyanakkor az egyes önmagától való eltávolodásának mértékében károsodik a többiekkel való kapcsolatában is.

Az individuáció elvével, illetve az inviduáció belső, létszerű alapjával kapcsolatosan egymással ellenkező nézetek ismeretesek. Bizonyos, hogy bármely létező létbeli meghatározottságainak összességét az individuáció fogja át, azaz hogy ez individuálisan hangsúlyozódik. A testi világban az individuumok pusztán numerikusán különböznek, vagyis minden lényeges vonásukban egybeesnek, s csupán szám jellegű adottságaikban térnek el egymástól. Ezt a különbözőséget Aquinói Szent Tamás az anyagra, illetve a tér és az idő elvére vezeti vissza. Eszerint egy konkrét egyes azért „ez”, mert ezt és ezt a tér- és időbeli vagy (az ember esetében) történelmi helyet foglalja el, illetve mert a látható kozmosznak éppen ehhez az összefüggéséhez tartozik. Ennek megfelelően Tamás azt tanítja, hogy a tiszta szellem esetében, ahol anyagról nem beszélhetünk, minden individuális különbözőség szükségszerűen lényeg-, pontosabban (a csak általánosan egybeesőnél) faj szerű különbözőséget jelent. így egy angyal nemcsak tér- és időbeli elkülönülése, hanem már faj szerű létfoka által is egyed. Amíg azonban itt még egy olyan egyedről van, amely más egyedek mellett helyezkedik el, Isten végtelen létbeli gazdagsága révén olyan egyed, aki fölötte áll mindennek.

Leibniz fogalmazta meg a megkülönböztethetetlenség elvét.

Eszerint két olyan dolog, amely minden tulajdonságában megegyezik, szükségképpen azonos egymással.

Nem lehetséges tehát két olyan, egymással teljesen megegyező dolog, amelyek csak egymásmellettiségükben térnek el egymástól. Ahhoz, hogy ne legyenek azonosak egymással, ezenkívül valamiképpen még különbözniük kell egymástól, s e tételnek érvényesnek kellene lennie a legkisebb építőelemekre (például az elektronokra) is. Ezen állítás metafizikai szükségszerűsége azonban még akkor is nehezen bizonyítható, ha ma úgy tűnik, hogy a mikrofizikát ugyanebben az irányban kell értelmeznünk.

a) Aquinói Szent Tamás: Opusculom de principo individuationis. - b) A. Stein: Endliches und ewiges Sein, 1950, 431-482.; C. Nink: Ontologie, 1952, különösen: 11-79. - c) Adams- Löwenberg-Pepper: The Problem of the Individual, 1937; W. Flach: Zűr Prinzipienlehre dér Anschauung, I.; Das spekulative Grundproblem dér Vereinzelung, 1964; P. F. Strawson: Einzelding und logisches Subjekt, 1972. c - d) R. W. Hall: Plató and the Individual, Hága 1963; H. D. Rankin: Plató and the Individual, London 1964; J. Assernnacher: Die Geschichte des Individuationsprinzips in dér Scholastik, 1926; H. Heimsoeth: Die sechs grófién Themen dér abendlándischen Metaphysik, 1954, 5. fej. - J. Kiinger: Das Prinzip dér Individuation bei Thomas von Aquino, 1964; H. Schmitz: Hegel als Denker dér Individualitat, 1957. - e) P. Simon: Sein und Wirklichkeit, 1933.

Lotz/Sz. L.