Ki legitimál minket?
Valószínű, hogy semmi újat nem mondok, csak más látószögből erősítek meg kimondott dolgokat
Zavart kérdéseimre alkalmi KULCSOT egy terminológiai bizonytalanság tünetében találtam. – Vajon milyen fogalmi különbség elmosódását jelzi a történelmi -, vagy a történeti alkotmány kifejezés következetlen használata, főként, amikor mindkettővel az eredetire, a régire utalunk? – Pedig nem új keletű a két szóalakkal való differenciálás. Például, a teológia is mást ért a történelmi és a történeti Jézuson. Tudományos kulcsszavak lehetnének a szinkrónia és diakrónia – egyidejűség és történetiség.
Bölcs szótárak szerint a történelem nyelvújítási szó és versengett a történedelem-mel. Ez utóbbit tartották a legtágabb históriai kategóriának: pl. történedelme egy nemzetnek van, vagy a világnak. Ám a „történedelem” történetekből áll, magyarázták. Viszont a „történet”-et is ekkoriban kezdték históriai értelemben használni. Vitáztak is rajta, mert a történik, történés a mai ’véletlen’-t fejezte ki. Ma is használjuk ebben a jelentésben, mert ha azt mondom, hogy „történetesen pocsolyába léptem”, akkor véletlenül léptem bele. A nyelvérzék tehát be-vitte a történetbe az esetlegesség motívumát, olyasmit, ami a „sztori”-t is átjárja. Közben a történedelem kikopott a beszédből, és helyét átadta a történelem-nek. Azt pedig mindenki kihallja, hogy benne van minden történésben a tör igei elem, a törlesztéstől a matematikai törtig. Nézzük, pl. mit kéne jelentenie a történelmi Jézusnak? – Mindazt az időben megjelenő hitigazságot, ami személyes működéséből árad az emberi nem felé. És ki a történeti Jézus? – Az, aki az elbeszélések szerint élt, s akinek képeként mindenki és minden korszak a saját arculatát jeleníti meg az elbeszélésekben.
A példákkal azt az általánosságot kívántam felvillantani, hogy a történelem mindig az eseményekre vetett közös pillantás, és ettől személyes is, akár egy nemzet, akár az emberiség pillantása az, hisz individuális. A történelem „tudósa” a történetek végső stádiumát kutatja, azoknak az ő világa felé forduló értelmét, azt, aminek az elme a végállomása, tehát szellemi esemény. Ha valami „történelmi”, akkor végérvényt hord magában, mint a csontozatot, mert megtörtént események dokumentumaként jött létre, és öntudatként őrzi az emlékezet. Minden történelmi dokumentum az igazság egyik nyugvópontja, ami az idők során keletkezett, és addig él, ameddig vannak címzettjei. S mivel kész tényként már nem fejlődik, kiküszöbölt magából minden véletlent.
Nem így a történet, ami kedvére történik meg velünk, ezért egyedi, esetleges és véletlen. A történeti eset-legességek csak történelmi nyalábjukban kapnak értelmet, mert a történetek kritikus tömege a történelem.
A történelem menetét viszont az teszi, hogy új történetek kritikus tömege megváltoztatja a történelmi normát: a korábbi események igazságként elfogadott értelmét. Így lesz a történelmi igazság is történetivé. Egyik összegző tanulság az lehet, hogy a történelem tudományának főhivatása a történeti igazságok összegyűjtése, és a saját korának látókörében felbukkanó történelmi igazsághoz vezető történeti igazságok láncolatának kikutatása. Ez olyasféle, mint a „párbeszéd Istennel”.
Legyen az utolsó rendező elv a következő: mindaz és mindenkor,(1) ami az események független változójára – a nyugvópont örökkévaló azonosságára – vonatkozik, történelmi;(2) ami az események függő változójára – eseti értékére – vonatkozik, történeti
A KULCS próbálgatása:
Az már a fogalomzavar feloldásának kulcsához tartozik, hogy a fönti elvek szerint, történeti alkotmány a magyar alkotmányfejlődés minden olyan, időben megjelenő mozzanata, amelyet írott, vagy íratlan dokumentum tanúsít. Az un. íratlan alkotmány épp úgy történetileg követte az együttélés változó realitásait, mint pl. az erdélyi fejedelmi „condicio”-k, vagy írott alkotmányunk több mint félszázados módosulásai.
És mi az, amit mai eszünkkel történelmi alkotmánynak nevezhetünk? – Ugyancsak a fönti elvek alkalmazásával – alkotmányfejlődésünknek az a korszaka „történelmi”, amelynek az Országalapító ráruházott halhatatlanságánál fogva, örökkévalón sajátos történelmi értelmet adott. Úgy is lehet fogalmazni, hogy minden pillanatban a hiteles rendeltetés öntudatát helyezte a közjogba, mert a törvényerőt kozmikus garanciák védőszárnya alatt installálta.
Ez a halhatatlan Országalapító a Szent Korona volt, hús-vér tagokkal, amelybe az első király szentsége lehelt lelket. De mi az, ami szent? – Mondjuk, hogy annak a forrásnak az őrszelleme, amelyik a múlt vízzáró rétege fölött a mindegyre – JÖVŐBŐL ered.
Túl a misztikán:
A profán tényekkel szólva, a történelmi Magyarország és a történelmi alkotmány szinkron fogalmak. Azt az országot soha nem jut eszünkbe történetinek mondani, alkotmányát viszont igen. Nyilván, szemléleti kisiklás. De miért történelmi az a Magyarország? Azért, mert „nagy” volt? Sokkal inkább azért, amiért az alkotmánya volt történelmi. A jelzőt az alkotmány politikai pedigréjétől kaphatta az ország, nem fordítva.
Nincs elég idő a ma emberére a „történelmi” jelző pozitív magyarázatához, sokkal inkább a negatívra. Próbáljuk meg elképzelni, hogy mi történhetett 1918-ban, amikor a Károlyi-kormány hatályon kívül helyezte a Szent Koronát, mint az addigi Kárpát-medence saját politikai gondolatának metaforizált főhatalmát. Mintha csak azt deklarálta volna, hogy a Korona teste kimúlt, s azzal lelke is elszállt. Ezt vajon a Szentkoronatan költői észjárása sugallta, vagy inkább az ilyen ősi költészet parazsát széttipró korszellem? Az pedig nagy úr.
A Korona poézise túl ezoterikus ahhoz, hogy csevegjünk vele, ezért jellemezzük a helyzetet valamilyen polgári példázattal:
Tegyük föl, nem egyéb történt, mint hogy egy ajándékba kapott telket fölosztottak a rajta lakó családtagok között. Ezt minden tag gyökeresen új életkezdésnek tekintette. A rokoni kötelékekkel való leszámolás hevében még az ajándékozási iratot is eldobták, nehogy csak jelképesen is közük legyen egymáshoz.
Utóbb aztán kiderült, hogy hasznos lenne az ajándékozó kilétét felfedő ajándékozási nyilatkozat. Azt mutat-hatnák be hiteles ajánlásként, hogy megkapják az „Európafalva törzslakója” igazolványt. Afféle helybéli erkölcsi bizonyítvány az. Tanúsítja, hogy tulajdonosa nem csak nőtt, hanem gonddal is neveltetett. Ha semmi sem igaz belőle, még akkor is jobb dolgok történnek a tulajdonossal, mint aki nem az. Csupán azért, mert megváltozik a járása. Nem figyelik állandóan kamerákkal, kikérik a véleményét, miegymás. De most mit lehet tenni?
Ráadásul, azt is tudtukra adták, hogy csak eszmeileg osztható meg a telek, a helyrajzi száma nem változik. A telekkönyvekben mohón pásztázó olvasóknak egyet jelentenek. A vendég pedig, aki jön valamelyikükhöz, kényelmetlenül feszeng az ablak alatt féltékenyen acsargó szomszédok miatt. Most mit tegyenek?
Lehetne még szlalomozni számos példabeszéd között, hogy ráéreztessünk a fészküket szétverő kakasfiak helyzetének fonákságára. Mindegyik saját vállalkozásának birtokán belül terpeszkedik, épp csak nem rendelkezik azzal az alapító okirattal, amelyik körülírná a vállalkozás emberhez méltó rendeltetését, ami törvényessé tehetné működését. Fusiznak. A valóság tényleg az, hogy ebben az életben már egyik sem fog a Szent Korona eszméjével felérő újabb alapvetést és alapokmányt szerezni. Igaz ugyan, hogy az az okmány láthatatlan, de van már számos, írásba sugallt megjelenése Szentkorona-tan gyűjtőnév alatt. Az sem kétséges, hogy ez a Tan, létrejöttének módjában, és eredetének mélységében, helybéli Szentírás, jelenleg ugyan apokrif sorban. Ez a „szentírás” táplálta az országalapítást folyamatosan gyakorló szentséges hagyományt. Vele magyarázható, hogy nem szükségeltetett semmilyen papír-alkotmány, ami önmagában se nem jó, se nem rossz. A közhatalom önbeteljesítő legitimitásának ereje vagy annak hiánya dönt a papírok szükségessége felől.
Az biztos, hogy a magyar korona a britnél semmivel sem volt hiteltelenebb, csak vállalkozásának természete kellett, hogy más legyen ezen az égtájon, a merőben eltérő eredettel. A brit korona bejárta a hódítások, majd a Brit Nemzetközösség klubja megszervezésének útját. A mi utunk nem lehetne ennek épp a fordítottja? – Akik szétrúgták atyai örökségüket, felnőtt fejjel nem próbálhatnák meg közös neveltetésüket kimutatni?
Konklúzió:
Azért élünk alkotmányos bizonytalanságban, mert még mindég nem elég világos, hogy a Szent Korona valódi közjogi helyének kijelölése nélkül a magyar államnak nincs önmagából fakadó legitimációja, sem országon belül, sem azon kívül. Egész jogállami legitimáltsága csak a nemzetközi jog derivátuma. Csupán alanya e jognak de nem egyik elismert, történelmi társ-szerzője. Ugyanez a történelmi legitimálatlanság sújtja (a horvátok kivételével?) a széthullott Korona összes országát. Ettől vagyunk olyan "sajátosak", vagyis kulturálisan in-autentikus jövevények. Stratégiai, politikai kiútnak látom azt, ha a széthullott Korona országai, viszály helyett, kötnének egy kölcsönös legitimációs egyezményt (alapszerződés helyett!), amelyben deklarálnák, hogy nem a semmiből jöttek létre, hanem Szent István Koronájának személyes tagjaiból, amit a közjog legitimációs alapja egészének vagy részének fognak tekinteni.
Talán még nincs késő! Csak ekkor van értelme pl. a románokkal való mostani egyetértésnek. is, mert értelmes cél a térség közös politikai súlyát fokozni.
Bizonyítás-féle:
–Miért kellett a szocialista alkotmány mosdóvizével kiönteni annak egész szociális és tulajdon-jogi tartalmát is? -- Azért, mert illegitim volt.
– Miért nem lehet alkotmányozó nemzetgyűlést összehívni? – Mert nem elég világos, hogy annak egyetlen célja a Szent Korona alapítói méltóságának helyreállítása kell, hogy legyen. Az tekinthető olyan társadalmi szerződésnek, amely rendeltetést szab minden működési szabályozásnak. A Korona misztériumát, és a köz-jogi hatásmechanizmusát megalapozó ontológiai gondolkodást idejétmúltnak tartani épp olyan őrültség, mint Platónt, vagy Arisztotelészt avultnak nevezni és kivenni az oktatásból. Az sem világos annak, aki elvetné, hogy mit ajánljon helyette. Ezért marad az i n t e r r e g n u m.
– Miért nem vagyunk képesek a gazdasági-, tulajdonosi-, és a szociális szféra alkotmányos kondíciói megalkotására? – Azért, mert történelmi hitelesítés nélkül történeti feladatainkat sem tudjuk perspektívába állítani
– A legitimációs vákuum a közjogi érzékből és a tudatosság hiányából fakad. Ez esetben az sem igaz, hogy "törvénytelenség jogot nem alapíthat". Ha illegitim a törvény, akkor a törvénytelenség lehet legitim, jogalapító szokás (ilyen „szokás” pl. a szabadságharc), de újabb illegitimitás is.
Egy kis teologizálás
Tehát amennyiben a szabad emberek jogáról beszélünk, a legitimációról is kell, mint az azonosulás politikai motiváltságáról. Jogteológiai rögtönzésem szerint, az igazi törvényerő azt a Jó-t foganatosítja, amit a lét kifogyhatatlan akarásának teljes körű személyes célszerűségéből olvas ki a jog alkotója. Vagyis a törvényi hitel az Első Személytől (Isten-Logosztól) mint őstől ered, így Ő szankcionálja, a Jogalkotó pedig az Első Személy „követe”.
Azért is helyénvaló a törvényesség gnosztikus-teológiai fogódzója után nyúlni (és azt „lefordítani”), mert mint tudjuk (lásd, pl. Szűcs Jenő: Nemzet és történelem), a Szent István-i állam, hogy biztosítsa a világi hatalmaktól való teljes erkölcsi-, s minél kifejezhetőbb politikai függetlenségét, az Egyház oltalma alá helyezte ma-gát. Következésképp, amíg nem frissül föl a magyar állammisztikából folyó erkölcsi önrendelkezés, addig legföljebb fél-legitim egész közakaratunk. Nem az Első Személlyel érintkezik, hanem a Személy kitüntető jegyeinek egy vagy több ismeretlen alanyával mint idegen „követekkel”. A mi elismert közvetítőnk azonban a Szent Korona, országépítő beteljesülése által. (Szabad embernek Isten a főnöke, épp azért jó, ha ismeri.)
Ontoszociológiai záradékként: a társadalmi világfolyamatban elvesztettük az autonóm, szerves társadalmi fejlődésre képesítő lét „alapszabályát”. Sem felfogásunk, sem elfogadottságunk nem az, ami a „felnőtt” nemzeteknek kijár. Hogy de iure kik vagyunk, magunk se tudjuk, mások meg pláne – mondjuk ki kontrasztosan!
Epilógus:
Az alkotmányosságért társasági formában folyó polgári mozgalmat (Alkotmányossági Műhely és Fórum) hősiesnek és közhasznúnak tartja egy szűkebb politikai és közjogászi véleménykör, amiért az alkotmányosság az alkotmányosság problémái köré nőtt dzsungelbe indított indított expedíciót. A professzionizmus csak tisztes távolból figyeli az eseményeket. Mind teoretikus, mind egzisztenciális értelemben kockázatos terep. Lehet, hogy a megszállott laikusok már csak kötetlenségük miatt is több esélyt adnak a szerencsés véletlennek. Ha néhány kincs-értékű, elkallódott princípiumot sikerül megtisztogatni, azt majd meg kell osztaniuk azokkal, akiket továbbgondolásra, vagy végleges, hivatásos ügygondozásra indít.
Engem is az utóbbi szándék vezet. Akinek megcsillant valami, az vegye át.
2002. január 9.