From: Fáy Árpád <arpad.fay@gmail.com>  - Subject: Személy és valóság - MIÉRT nem valóság és személy?!

az igazi filozófiai problémákból

vegyük a következőt

Kedves Levente!

A filozófiában leckéztetsz örökké hogy úgy mondjam olyan stációkkal és mellékvágányokkal, amelyeket talán a nagyközönség könnyebben be tud azonosítani, de amelyek legfeljebb viszonyítási, kalandozási külső pontokként értelmezhetőek.

Érdekes módon a személy mibenlévőségéről nem indultak el gondolataid. A tekintélyek másodlagosak. Fontosak, rendbe kell tudni rakni őket, de másodlagosak. Elsődlegesek azok a szempontok lennének, amelyeket a személy mibenlévőségéhez köthetünk. Tehát ha nincsen róla ideánk, érzésünk, akkor vakként matathatunk a szöges dobozban (hogy varrótű-fiókot vagy „műszaki”-rajszögkupacot ne is említsek).

Ezeket a jellemzőket ki kell rakni és indulhat a mozaik összeillesztése. Engem vezérel a rendszerelmélet. De nem tekintem egyetlen szempontnak. Sőt. Ez a mozaik kell ahhoz, hogy a helyét meg lehessen találni. Milyen lényegi elemei vannak a személy ideájának, amiben eléggé általánosan egyet lehet érteni?

·         Felmerült, hogy a személy fogalmának eredete a görög filozófia végső ok és végső cél által keretezett fogalmi sablonjához kötődik mind a világmindenség, tehát isteni dimenzióban, mind az emberi tehát egyéni és közösségi dimenzióban is. Ez a szempont önmagában elemezhetővé teheti az utóbbi két és félezer év filozófiai kalandozását, fejlődését, korszakainak sajátosságait, jelenkori krízisét. Nehézség, hogy ennek a szempontnak, jellemzőnek a nyilvánvalósága belátható ugyan, de mégsem evidens semmilyen szakmai vagy szélesebb közvélekedés előtt.

·         Nekem adódik többek közt a személynek egy másik jellemzője, éspedig, hogy van hite. Ezt is nehéz tárgyalni, mert ezerféle mellékes szálon cibálják akarva-akaratlanul szanaszét a figyelmet. Mire is gondolok? Hogy a bibliai történet az akkor már 300 éve hellenisztikus szentföldön zajlott. Ha nem is filozófiaprofesszorok voltak a fő szereplők Krisztus idején, de mindenképpen hatással volt rájuk a görög gondolkodásmód fogalomhasználati kultúrája. Annak élvonala akkor már 300 évvel utána volt Platónnak, Arisztotelesznek, Euklidesznek. Hogy jön a hit Euklideszhez? Az axiomatika első sikerült, évezredekre hatásos matematikai változata és annak filozófiai talapzata már ismert volt. A következő egyik lépés, hogy az ember ha már közelébe került a fogalomkezelési technika ezen nagyszerű módszerének, akkor mire használja? Mert az axiomatika eszköz, nem az élet célja. Hogyan lehet felnőni a lehetőséghez önmagunkban? És itt merül fel, hogy a hit, mint az emberi cselekvés, gondolkodás legfőbb iránytűje egy normarendszert állít, amelyhez belső lelkiismereti késztetéssel kötődhet az önfeláldozásig. Az embernek van teste, esze és lelke. Az emberi testet mondjuk ápolták már az ókori olimpiákon is (kb Krisztus előtt 776 és 393 között). Az emberi ész már eljutott az axiomatikáig (Krisztus előtt 300-ban). A lélek pedig a hit-ig, amelynek ajánlott normarendszerének a közepén a szeretet áll. 300 évvel Euklidesz után.

A jelenkor egyik botránya ehhez képest, hogy templomi prédikációkban a sokasodás megállítása a homoszexualitással a legnagyobb probléma. Nem a lelkiség hiánya, deformációja. A rendszerváltás után ellepték az országutakat a prostituáltak. Beszéltek betegségről, adózatlan jövedelmekről, bűnözés melegágyáról. Arról, hogy ott potenciális édesanyákról lett volna szó, én nem hallottam egyetlen egyházi kifakadást sem a lélek tisztelete érdekében (ekkoriban hangoztattam, hogy lengyel katolikus szeretnék lenni, mert akkor olyan püspökeim lennének, akik nem fogták volna vissza magukat, akik nem restelltek kivonulni protestálni pár napra a parkba a TV-s valóságműsorok ellen).

 

A személy tehát egy kis univerzum, saját végső okkal és végső céllal. Nem szakítható el a testiségtől az emberi véges valóságban, viszont ezen az emberi szubsztancián belül ami nincsen alárendelve a faji sajátosságoknak az emberből, az a személy (értelemmel és szabad akarattal … az önmagában valóság és megismételhetetlenség már a szubsztancia mivoltából adódik).

Felmerül, hogy a személy az emberi szubsztancián belül lenne valamiképpen a végső, további részekre nem bontható szubsztancia? …. Ezek a filozófiai problémák (nekem pld).

 

FÁ