Normális vagy normális?
Adjátok vissza a szavaim
A kitaszított hozzászól.
Mihez is?
Teljesen mindegy. Szava akadozós, hangereje túlzott vagy elégtelen. Kiabál vagy suttog.
"Nem normális" - a szó modern értelmében, az átlagos, a forma szerint megszokott értelmében.
De lehet, hogy attól még "normális", a szó normákhoz viszonyított, felelős szabadságot jelentő értelmében.
Ma ha leírok egy megjegyzést, elemzést, könyvet - csak a forma érdekes, meg a beágyazottság. Rendszerváltásban beágyazottnak lenni. Nem maga a skizofrénia?
Nincs valódi, szabadsággal, kritikusan megélhető rendszerváltás. Ha volna, nem a szó hangereje, nem is beágyazottsága számítania, hanem hogy a valóságot miként teljesíti ki. A szó és a mögötte levő gondolat, érzés, emberi minőség, indulat, a valóság teteje lehet. Többet érhet minden vagyonnál, az élet értelmét adhatja.
De kerítések, falak vesznek körül. Bele siketülünk a csendbe, a kényszerű elhallgattatásokba, körbe szigetelt vermekbe. Magunknak is megemeljük a hangot, hogy a mi saját zajküszöbünket átlépjük vele.
És mutogatnak ránk, hogy íme, a magukból kivetkőzöttek, akik nem elegánsak, akik nem tudnak elszámolni saját maguknak sem az általuk használt hangerővel, indulatokkal.
Valóban nem tudok velük elszámolni. Nem elegáns ordibálni, leszólni azt, akivel nincsen semmi bajom, csak hogy a lényeget nem érti, csak hogy szűkíti a játékteret, csak hogy olyan irányba viszi a vonatot, amerre nem akartam menni.
De hát honnan ez a zaklatott állapot? Nem tudom. Az ember kopik, és egy idő után zaklatottá válik. S vagy az érdekli, hogy külsőre legyen szimpatikus, vagy próbál ragaszkodni az igazságokhoz, elvi, lényegi kapaszkodókhoz. Más szóval vagy normális lesz a szónak általános, a sorból ki nem lógó értelmében, vagy normális lesz a szónak igazsághoz, elvi alapokhoz, lelki rendhez igazodó értelmében.
Utóbbi esetben lehetséges, hogy valaki susog vagy kiabál, s mégis tisztábbnak érzi magát, mintha elegánsan semmit sem tenne.
Próbálunk tenni valamit. Istennek, sorsnak, hazának, családnak, önmagunknak.
Mióta a hivatás központi kérdés lett, mióta egy gyereknek éppúgy lehet hivatása mint bármely félnótásnak, szerencsétlennek, tehát nem csak a kivételezett szerencséseknek, mert a hivatás belső lelki hozzáállás függvénye lett, és csak részben külső vissza igazolásé - azóta a normális a normálistól messzebb került, mint valaha.
Nem vagyok normális, mert normális vagyok.
Hát ha indexelem a két kifejezést, akkor igen fontos önvallomássá válhat.
Mindenkitől elnézést kérek, ha megbántottam volna bármikor, bármiért oktalanul.
De mert hozzá kívánok szólni egyes kérdésekhez, mert ezek a kérdések rendezetlenek, és mert ügyetlen vagyok, nem értek az intrikához, annak minden hátrányát viselve, ezért ha választani kell, akkor megpróbálom a lényegre felhívni a figyelmet - tőlem telhetően. S ez rajtam múlóan néha nyers.
Nem mentegetődzés ez, hanem mérlegelés, nehézkesség.
Adjátok vissza a szavakat, s csendül a hangnem. Ne rázzátok tovább Bábel falait, s csitul a kavarodás.
Bocsánatot kérek, hogy a káoszon nehezen tudom túltenni magam, de nem tudom mentegetni azt, ha valaki a tisztázás lehetőségét elutasítja. Hiszek a tisztázás lehetőségében. A jóindulatú tisztázást alapvetőnek tekintem. s nem értem, hogy itt ezen a Földön, egyetlen életében hogy tehet bárki is a káoszra, a káosz növelésére. Olyan nehéz a rendszerezés, a megformálás, hogy aki más erőfeszítéseit nem tiszteli, aki a politikában a mások erőfeszítéseinek intézményi feltételeit nem javítja, hanem rombolja, az előtt értetlenül állok. S néha nyersen fogalmazok róla (hátha sikerül felrázni - őt is, magam is).
A bábeli zavart, összeomlást nem lehet elfogadni, mert az a szabadság ellen való volna. Ezt a mai káoszosodást már biztosan nem a Jóisten küldi ránk, ezt már magunknak köszönhetjük. És magunknak kell szembe nézni vele.
FÁ