Absztrakció. Szó szerinti értelemben az absztrakció „kivonást” jelent; egy tartalomrész kivonását valamely egészből. A filozófiai szóhasználatban csak a gondolati elvonatkoztatást nevezzük absztrakciónak, éspedig nem egy konkrét, valóságosan elválasztható rész elvonatkoztatását egy egésztől (például az ágat a fától), hanem egy önálló, külön létezésre képtelen (→absztrakt) jegynek vagy „mozzanatnak” (például az alaknak) az elvonatkoztatását egy konkrét, a →tapasztalatban adott egésztől. Az absztrakció eredménye egy fogalom. Megkülönböztetjük a jegyet, amelyet absztrahálunk (vagyis gondolatilag önmagában megragadunk), és a megmaradó részt, amelytől elvonatkoztatunk, vagyis amelyet az elvonatkoztatott fogalomban elhagyunk.

Absztrakción a pszichológiában (1) csak egy nem önálló jegynek egy adott szemléleti alakzatból való ilyen gondolati kiemelését értjük. Ez a kiemelés feltételezi, a →figyelemnek a szóban forgó jegyre való irányulását.

Ha az absztrakció ennél nem nyújtana többet, akkor csupán a tartalom csökkentését jelentené, és igaza lenne az →empirizmusnak.

Ezzel szemben az Arisztotelész által körvonalazott és a skolasztikában különbözőképpen továbbfejlesztett absztrakciós elmélet a maga klasszikus formájában azt tanítja, hogy

az absztrakció (2) esetében a tartalom tagadhatatlan csökkenését az elért mélység több mint ellensúlyozza: az absztrakció által valamiképpen a →• lényeget, jobban mondva a tárgyban valami lényegeset ragadunk meg.  <<<(((tárgyban, jelenségben, gondolatban, fogalomban … -FÁ)))>>> Ez azt feltételezi, hogy az absztrakció nem valamely jegy puszta kivonása az érzékileg adottból, hanem kétlépcsős folyamat (absztrakciós folyamat), amelynek során előbb szellemileg megragadhatóvá teszünk és megragadunk valami lényegeset a tárgyban, amit aztán kiemelünk a konkrét kapcsolódásból.

Ez esetben

az első fok eredménye az lenne, amit Aquinói Szent Tamás a „cselekvő ész” művének, species intelligibilisnék (szellemi ismereti képnek) vagy intelligible in sensibilinek (az érzékileg adottban rejlő intelligibilis tartalomnak) nevez, míg

a második fok a verbum mentishez, a tulajdonképpeni fogalomhoz vezet (→fogalomalkotás). <<<(((ez kicsiben párhuzamos a későbbi induktív axiomatikával, de még Arisztotelesz korában -FÁ)))>>>

Azt, amit a szellemi ismereti kép - nem az érzékileg adottól elválasztva, hanem benne - az ész számára felvillant, Aquinói Szent Tamás quidditas rei sensibilisnek nevezi. Gyakran úgy értelmezik ezt a kifejezést, mintha az az érzéki „akcidensekben” megjelenő létező (szubsztanciális) →lényege lenne, amit így minden gondolati fáradozás nélkül közvetlenül megragadhatunk. (Feltehetően hozzájárult ehhez az „érzéki dolog misége’' <<<(((mibenlét, miféleség ? -FÁ)))>>>  félreérthető értelmezés - az „érzékileg adott valami” helyett). Ily módon tehát például egy ló érzéki fölfogása esetén nyomban látható lenne a ló lényege. Ennek nyilvánvalóan minden tapasztalat ellentmond. Hogy Aquinói Szent Tamás sem így értette, kiderül például az alábbi kijelentésből: „Értelmünk csak fáradozás (vix) révén juthat el az érzékileg adott akcidenseken keresztül egy dolog világon belüli természetének (inferioris naturae) tökéletes megismeréséig” {Summa contra gentiles, IV, 1).

Szerinte a szubsztanciális lényeget az érzékelhető akcidensekből úgy ismerjük meg, mint az okot az okozatból, vagyis következtetéssel (A létezőről és a lényegről, c5 [6] n25). Ugyanakkor tény, hogy a miség közvetlen absztrakciója csak bizonyos érzékileg fölfogható jegyek, különösen a szemléletben adott tér-időbeli meghatározások „lényegi megragadását” jelentheti. Ezeket nem közvetlenül mint akcidenseket, vagy egy szubjektumban (illetve egy szubsztanciában) inhereáló valamit ragadjuk meg, hanem csupán saját ígylétében. Az a tény ellenben, hogy az így nyert ismeret lényegileg túlmegy a puszta érzékin, abból derül ki, hogy közvetlen kiindulópontja lehet egy →apriorisztikus  <<<(((tapasztalatot, a tényeket megelőző; eleve elhatározott -FÁ)))>>> tudománynak, tudniillik a (szemléleti) geometriának, amit az állatok pusztán érzéki fölfogásáról bizonyosan nem állíthatunk. <<<(((az axiomatikus geometria előtt még? De már túl a spontán absztrakción? Vagy azzal azonos? -FÁ)))>>>

Mindenesetre az absztrakció, amennyiben az érzékiből nyert absztrakció, nem megy túl a kategoriális kereten ( →kategóriák). Ha a kategoriális miséget spontán módon mégis „létezőként” gondoljuk el, akkor az már nem valamely érzékelt tartalom hozzátétele, amely annak körébe tartozik, amit AQUINÓI SZENT Tamás „sensibile per accidens ”-nek nevez (→érzéki megismerés). A tiszta →tökéletességek →transzcendentális köre, különösen a →lété és a létezőé, a kategoriális kerettel szemben „a priori”, „korábbi”, nem a megismerés kialakulásának időbeli rendjében, hanem a megalapozás logikai-metafizikai rendjében. Ebben az értelemben mondja Aquinói Szent Tamás: „A létező az, amit az ész mint legismertebbet előbb fog föl (concipit), és amire mint végső alapra minden gondolati tartalom (conceptiones) elemzését visszavezeti {De vera religione 1,1).

Az a körülmény, hogy nem kellőképp reflektálunk arra a módra, ahogyan az emberi szellem ezt az Elsőt „fölfogja”, azzal függ össze, hogy

az absztrakciót kifejezetten csak a „külső”, érzéki tapasztalatból végzett absztrakcióként vizsgáljuk, miközben

a belső tapasztalat háttérbe szorul.

Már ARISZTOTELÉSZ tudja ugyan, hogy „érzéki észlelésünket magát is érzékileg észleljük” (Nikomakhoszi etika, 9, 9; 1170a 3lf), azt ellenben kifejezetten nem állítja, hogy ebből az érzékelésből elvonatkoztatás révén nyerjük az érzéki aktusok fogalmait (például a látásét, a vágyakozásét, az örömét és az örömtelenségét). Mindenesetre ez az absztrakció is belül marad a kategoriális körön.

Érvényes-e ugyanez a saját szellemi aktusok szellemi tapasztalatából nyert absztrakcióra is?  <<<(((ez lenne a meditáció világa? Vagy azzal függ össze? -FÁ)))>>>

Nyilvánvaló, hogy maga a szellem önmagából szellemileg megragadható („ ipsa mens est intelligibilis in actu”: De vera religione 10,6), ezért nincs szüksége arra, hogy a cselekvő ész „megvilágítsa”. Mégis: amennyiben a szellemi aktusok fogalmait a maguk „emberi” sajátosságával együtt absztrakcióval emeljük ki az emberi összcselekvésből (például az ítéletet, amennyiben az fogalmak „összekapcsolásában vagy szétválasztásában” megy végbe), az így nyert fogalmak még kategoriálisak.

A szellem önmagához való „tökéletes visszatérésében” (reditio perfecta) azonban a saját létben megvalósult tiszta tökéletességek (például belátás, akarás, lét) formális absztrakcióval metafizikai formai fogalmakként is elnyerhetők (→absztrakt). Ennek megfelelően kaphatjuk meg ezután a jónak, a →szellemnek stb. még csak logikai értelemben konkrét transzcendentális fogalmát, és mindebben a létező fogalmát. →létmegismerés. E fogalmak „logikailag”           konkrétak, amennyiben gondolkodásmódunkban összetételt foglalnak magukba (létező = valami, amihez lét járul), „csak” logikailag konkrétak, amennyiben e gondolkodásmód szerint egyetlen szubjektumból és formából álló metafizikai összetételt sem tekintenek lételvnek. →lételvek.

Egy (akár fizikai, akár metafizikai) <<<(((az metafizikai talán nem csak a tartalomjegyzéki pozícióval magyarázható, hanem tartalmilag is jelentése lehet -FÁ)))>>>  →formának a →szubjektumtól való absztrakcióját formális absztrakciónak (abstractio formális) nevezzük.

Ezzel szemben áll az általános elvonatkoztatása az egyestől (például az „ember” fogalmáé a meghatározott egyes embertől): mivel ebben az elvonatkoztatott általános még metafizikailag egész (totum), egy határozatlan szubjektumból és egy „formából” tevődik össze (ember = olyan szubjektum, amelynek emberi természete van), ezért az absztrakció e fajtáját totális absztrakciónak (abstractio totális) nevezzük.

Amennyiben lényegileg ragadjuk meg a „formát”, az általános absztrakciójához nincs szükség induktív általánosításra (generalizáció). Viszont az empirikus →általános fogalmak képzése nagyon is függ egyfajta →indukciótól, amennyiben e fogalmak jegyek egymással tartósan összekapcsolt egészét fejezik ki (mint például a „ló” fogalma). Ebben rejlik az empirizmus viszonylagos jogosultsága.

a) Arisztotelész: A létekről 3, 4-8; Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, I q 84 a 6; q 85 a 1; In Boeth de Trin q 5 - b) J. Kleutgen: Philosophie dér Vorzeit I, ²1878; E. Husserl: Logische Untersuchungen II/1 ³1922; J. Maréchal: Le point de départ de la métaphysique I-V, Párizs 1922- 47; N. Balthasar: L’abstraction métaphysique, Leuven 1935; J. Laporte: Le probléme de l’abstraction, Párizs 1940; K. Rahner: Geist i Welt, ²1957; C. Fabro: Percezione e pensiero, Milánó 1941; G. Fausti: Teória dell’astrazione, Padova 1947; B. Lonergan: Verbum and Abstraction, ld.: Theol. Studies 10 (1949), 3-40; G. vanRiet: La théorie thomiste de l’abstraction, ld.: »Revue philosophique de Leuven«, 50 (1952), 353-393.; L. Ferrari: „Abstractio totius” and „abstractio totális”, ld.: »Thomist« 24, (1961), 72-89.; J. de Vries: La pensée et Tétre, Leuven 1962, 274-283. (részben javítva), 362-375.; - d) P. E. Gohlke: Die Lekre von dér Abstraktion bei Platón undAristoteles, 1914; J. B. Geiger: Abstraction et séparation d’aprés s. Tkom., ld.: »Revue des Sciences philosophiques et théologiques«, 31 (1947), 3-40.; G. Siewerth: Die Ab str aktion und das Sein nach dér Lekre des Thomas von Aquin, 1958; L. Oeing-Hanhoff: Wesen und Formen dér Abstraktion nach Thomas von Aquin, ld.: »Philosophisches Jahrbuch«, 71 (1963), 14-37.

de Vries/Cs. E.