vissza a főoldalra *  

Ötvenhatos börtönversek

Számadó Ernő

Kín

 

Elvették tőlem a vonalak ritmusát.

Itt minden szögletes, hasáb meg kocka.

Az eget is négyszögű rámába vasalták

rácsokkal még apróbb szögekre osztva.

  

A váradi börtön balladája.

 

Börtön zúzós kövein

peregnek a reggelek.

Verik kinn a sínvasat.

Öt óra van. Felkelek.

 

Törött ablak rácsain

rám nyirkolnak dús ködök.

Cellám dohos kövére

piros rózsát köpködök.

 

Éhes vagyok, szédülök,

járok kába táncokat.

Ordít az őr: Csend legyen,

ne zörgessem láncomat!

 

Mély verembe estem én,

ki nem húzhat húsz tulok.

Rothad már az agyam is,

versről versre pusztulok.

 

Összeteszem csontkezem.

Imát vacog el a szám.

Jó temetést kívánok

néked, drága Sárikám.

 

Ha meghalok, jól teszem.

Megfognak és szaporán

csattog le a lépcsőkön

versfaragó koponyám.

 

Rabnak bútor nem dukál,

koporsóm se lesz nekem.

Mennyekbe, vagy pokolra

úgy küldenek, meztelen.

 

Lomos börtönudvaron

kövér patkány ballag át,

néki panaszkodom el

ezt a szürke balladát.

 

 

Mindennapi történet

 

Cellánk üres ablakszemén

becsorog a szennyes hajnal.

Felcsördülnek a bilincsek,

megtelik a börtön jajjal.

 

Haldoklik egy fogolytársunk...

Nem nagy eset, ő se bánja.

Indulhat a többi után.

Megette az ólombánya.

 

Börtön, verés, hideg, ólom...

A tüdejét kiköpködte.

Ez se megy már többé haza –

összeintenek fölötte.

 

Mint a héjják, lesik, várják

lomjait, hogy szétvihessék,

halálát is eltitkolják

hogy ebédjét megehessék.

 

Őneki már minden mindegy.

Szeme nagy távolba réved.

Jézusom, Te megismered:

Ugy-e, hogy a Te testvéred?

 

Volt ennek is édesanyja?

Volt egy szív, ki őt szerette?

Irgalom, hogy nem láthatja,

nem tud róla, nincs mellette!

 

Meggyalázott homlokára

jó, hogy nem ejt senki könnyet.

Olthatatlan bánatok közt

búcsú nélkül válni könnyebb.

 

Estefelé „kiszólítják”.

Nem éhes már, nem is fázik.

Kemény feje a lépcsőkön

gyászindulót zongorázik.

 

Lent a hideg pincekövön

csupasz mellén patkány táncol,

s másnap reggel a grefier

kitöröli a létszámból.

 

 

Sárikának halottak napjára

 

Bimbóba fagyott csókok kertjéből

a legizzóbb csokrot neked küldöm,

hogy madonna-homlokod a legszebb

szűz csókok havában tündököljön.

 

Rajta a megbánások könnyei

mint esthajnali harmat ragyognak,

hogy visszahozzák békült illatát

bánatok temette tavaszodnak.

 

Hogy feldobogjon még egyszer szíved

mátkás hófehér izzásra gyúltan,

hogy lássad még egyszer a világot

hallelujás elédbe borultan.

 

Lehet, hogy e kései virágok

már csak bomlott sírodhoz érnek,

de akkor is, elküldöm utánad

vigasztaló, békítő testvérnek.

 

 

Karácsonyi ének

 

Deres rácsok foga közt

besüvölt a karácsony.

Karácsonyi éneket

hárfázgatok a rácson.

 

Itt állok egy szál rongyban.

Reszketek a lelkemig.

Jézus-váró két szemem

jeges könnyel megtelik.

 

Szent karácsony este van,

giling-galang, gingalang,

megszületett kis Jézus! –

muzsikál kint száz harang.

 

Fenyő, család, gyertyafény,

kalácsszagú ünnepek –

lelkem mélyén valahol

felzokog egy kisgyerek:

 

Ivóvizem befagyott,

nincs egy falat kenyerem,

Istenem, de messze van

Nagyváradtól Betlehem!

 

 

(töredék)

 

Azt álmodtam, hogy egy reggel

angyalszárnyas fénysereggel

rásütött a nap sugára

a börtönöm ablakára.

 

Lehullott a lánc és lakat.

Szabad voltam, újra szabad...

 

Jézus Krisztus glóriában

állt a börtön kapujában...

 

 

Varga Lacinak

 

Cika, Cika, Lacika,

nem leszek én kacika.

Néhány éhes év után

kopott hulla leszek tán,

ki süketen és vakon

rácsot néz az ablakon,

kit a fene és a bilincs

megevett, hogy esze sincs,

kit halálra gyötörve

löknek meszes gödörbe,

kiért talán kár bizon,

pokolra jut – grátiszon.

 

 

Legenda

 

Pipacs virít a hajnal lábnyomán,

dombok csücske bíbor-aranyos.

Halk morajjal muzsikál a nádas,

leng a szellő, füstölög a rozs.

 

Ringó szoknyás kis parasztleányka

piroslik el a kertünk alatt.

Feje felett vidám tillióval

fütyölnek a rigómadarak.

 

Megáll kint a búzamező szélén,

hol az égig ring fel a határ,

ráhajlik egy búzavirág tőre.

A virág is lábujjhegyre áll,

 

Csókolóznak a tiszta reggelben.

A két virág szája összeér...

S felettük a hajnalragyogásban

legendákat álmodik az Ér.

 

 

Páll Lajos

 

Karácsonyfák

 

Lám, még meg se nőttünk,

már kivágtak minket,

faggyal dacolókat,

fiatal fenyőket.

 

Nekünk a sors adta,

ez legyen végzetünk.

Nekünk a harc adta

örökzöld levelünk.

 

Lám, még meg se nőttünk,

már kivágtak minket

– két nap boldogságért –

fiatal fenyőket.

 

 

Döntés után

 

Hatalmas fenyők hulltak le döngve.

Jajgatott a hegyhát. Kacagott a fejsze.

Hatalmas fenyők hulltak le döngve.

Mikor lehulltak mind, mind a nagyok,

balga törpefenyők hazudták a nagyot

mikor lehulltak mind, mind a nagyok.

 

Ameddig látok, csupa törpeség.

Hencegő gőgjüknek fű makogja: Fenség!

Ameddig látok, csupa törpeség.

 

 

Börtönhalál

 

Árnyékukat cipelik a tárgyak,

vergődik a fény a falakon.

Társam hörög. Vérrel fűtött mozdony

bomlott-tüdő-sípját hallgatom.

 

Mielőtt az űrbe lendül a lelke,

teste, mint az íj, még megfeszül.

S reggelre a lámpa szalmafénye

ajkain majd hűvös zöldre hűl.

 

 

Páskándi Géza

 

Betyárrigmus ötvenhétben

 

Szamosújvár, Rózsa Sándor...

Szemem előtt kötél táncol.

Haj, sok idő telt azóta,

de tán áll az akasztófa,

s ha Isten felviszi dolgod

nevét többé el nem morgod,

mert bár magas a fa ága,

csalóka a magassága,

távol a mennyei kolhoz,

de ez közel a pokolhoz.

Elgondolom: Milyen talmi

éppen odafönt meghalni,

hiszen a halálos ágyig

az ember mind fönnebb vágyik

s mire feljut két méterre

kilóg szegénynek a nyelve.

Vagy mert zuhant alacsonyra,

gúnyból húznák a magosba?

 

Szamosújvár, Rózsa Sándor...

Szemem előtt kötél táncol.

Haj, sok idő telt azóta,

de tán áll az akasztófa...

 

Egy cigányné megjósolta

anyámnak az ócskasorba'

hogy meghalok, hogy elvérzem

vagy tán akasztófán végzem.

Most, az atomkor határán

lógjak egy primitív spárgán?!

Villamosszék, halálvonat

kell, nem kötél s szamárfogat!

Akasztódjék, ki arra jó,

tuskófejűeknek való!

Nem gyilkoltam, fosztogattam,

csak tanácsot osztogattam,

mert a szegény diákgyerek

nem szól, hanem csak pityereg...

Nos, hát ez volna a bűnöm.

Három-négy év, és leülöm.

Persze jobb volna most lassan

sétálgatni egy lugasban,

olvasgatni, virslit falni,

jégbehűtött sört nyakalni,

csókot kérni egy-egy lánytól

s csak az ágyban lenni bátor,

de hát akkor ki bűnhődött?

És miből él börtönőröd?

Viselkedj hát türelemmel,

hiszen ő is munkásember!

Olyan nagyon nem is bánom.

Egy ideig lesz lakásom,

nem fogja a házbért kérni

elsején majd Irén néni,

s végre elmondhatom bátran,

hogy nem élek szabadságban.

 

 

Nem igaz!

 

Nem igaz, hogy a rács a rabság,

hanem az igás szolga-szégyen,

hogy csövön kopogsz és ülsz a priccsen,

mert távíród, se könyved nincsen

az atomszázad közepében.

 

Nem is a rácsban van a rabság,

hanem az ember szégyenében,

hogy poklokra szállott az Éden.

Ki tudja, hányszor kaszabolta

kis zsuppjainkat tatár horda,

vityillónk omlott szellőtől gyakran,

de áll időn át moccanatlan

börtönök béna rendje.

 

Nem is a rácsban van a rabság,

hanem a gondolatban

belül a szürke agyban

felismerés, ó már te ködlesz,

hogy amíg vályogot vetsz,

azt hiszed, házad épül,

ámde végül

az is bitorló börtönöd lesz.

 

Nem is a rácsban van a rabság,

a kintiekre gondolásban

akik ölelnek és aratnak –

nem a rácsban, hanem a gondban

hogy a rabok, jaj, kint maradtak.  

 

Nem is a rácsban van a rabság,

hanem hogy ember lehull,

s így kell, hogy éljen,

szűkölve féljen

munkátlanul.

Tunyuló észre s ölbetett kézre

ítéltetett,

ő, aki földből,

Isten javából,

izmos erőből,

munka porából

úgy vétetett.

 

Nem is a rácsban van a rabság,

nem is a hajtépésben,

céltalan sok lépésben,

falhoz forduló imában,

nem is a múltban és a mában,

okoskodásban, a kerekben,

nem is az idegingerekben,

hanem az indulatban

felugró vad tudatban,

hogy jaj, az a boldog, aki tudatlan.

 

Nem is a rácsban, nem a falakba

vágyunkkal vésett nő alakba'

hanem szép eszünk tengelyében

Ekörül forgunk este, délben,

s ez a bolyongás el sose ül.

Rabság helyett nem a szabadság,

hanem a szebbnek tűnő rabság

csalogat minket már egyedül,

s a hitetlenség tengelyére,

mint könnyű légy a lágy fogóra

ráragadunk, s nincs olyan óra

hogy ne donognánk – jövőtlenül.

 

(Közölte Varga László A börtönélet fintorai c. könyvében)


 Vissza az oldal tetejére