<<<(((nem találom a szerző nevét.

nagyigényű, egyes szempontokból kimagasló írás, jólesően igyekszik átfogó képet rajzolni. Érdemes olvasni hatalmas terjedelme ellenére.

Másrészről számos közgazdasági, pénzelméleti és filozófiai (ontológiai, ismeretelméleti) kérdésben járatlannak tűnik.

Legszívesebben a szerzővel vitatkoznék – talán nem tartana rá igényt.

kiemeléseimet sárga színnel, néhol bekezdés tagolással csináltam,

olvasói megjegyzéseimet pedig ezzel a sok zárójeles barnás háttérrel, szignóval tettem. -)))>>>  

 

POST CHRISTUM NATUM

1456-1526

 

HETVEN SORSDÖNTŐ ESZTENDŐ.

GONDOLATOK MOHÁCS ÜRÜGYÉN.

 

A történetírás első törvénye: »Ne quid faisi
dicat«, hogy valótlant ne mondjon. ”
(Cicero)

„az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világük agyunk,
hisz egymás nélkülsötétben vagyunk ”

(József Attila, Thomas Mann üdvözlése)

„Naggyá lett Szó Urnán gőgét Buda ormai nyögték,

S kénye vadon dúltán annyi viszályra jutánk.

Hány szjízfonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor,
S a Duna szőke vizén hány rabok úsztak alá!

Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon;
Félhold kérkede szét városi tornyairól -
El! Ti komoly képek! Ti sötétség rajzati, félre!

Új nap fényle reánk annyi veszélyek után,

El magyar, áll Buda még!

A múlt csak példa legyen most,

S égve honért bizton nézzen előre szemünk.

És te virulj gyásztér! A béke malasztos ölében,
Nemzeti nagylétünk hajdani sója, Mohács!”
(Kisfaludy Károly, Mohács)

1.

„ Sír vagyok, elhullott magyaroknak sója, Mohácsföld,
Mely vérből nevelek gyász telekimre mezőt;

De ne pirulj, oh honfi, azért eljőni síkomra,
Had-gázolta határt látni s az árva Cselét:

Kart és férfi kebelt vive itt a harcba magyar nép;
Sors erejű számmal győz az ozmán erő.

2.

«Mely fold ez, mi virágzó tér az öreg Duna partján,
Melyen sárga kalász rengedez és buja fii?»

Nyögve felel, s csak aüg hallatva s keservesen a föld:


»Hír temetője Mohács, s a magyar átka nevem.«
(Vörösmarty Mihály, Mohács)

BUDAPEST

Ez az írás magánvélemény, amely a kortársak
visszaemlékezéseire, a történészek kutatásaira, és a tények
hosszú sorára épült.

Tout comprendre, c'est toutpardonner. Mindent megérteni,
mindent megbocsátani.

„Scriptum est: Non in solo pane vivithomo,
séd in omni verbo, quod proceditde oreDei. ”
(Sequentia sancti evangelii secundum Matthaeum 4. 4)

„írva vagyon: Nemcsak kenyérrel él az ember,
hanem minden igével, mely az Isten szájából
származik. ”               (Szent Máté 4. 4)

 

BEVEZETÉS

 

1456-1526, 1848-1918,1920-1990. Ezeket az önkényesen párba állított számjegyeket nem egy olcsó számmisztikái játék részének szántuk. Hanem, mint az majd egyébként világosan látható lesz, a leírt és párba állított számjegyek egyik része fontos és reménykeltő, a másik része viszont, bár ugyancsak fontos, olyan rendkívül súlyos megpróbáltatásokhoz köthető történelmi dátum, amely óhatatlanul Szalárdi János Siralmas magyar krónikája című művét juttatja eszünkbe. Ennek kapcsán idézetek sorába ágyazott tények segítségével mindenekelőtt olyan 1456-1526 közötti eseményekről szeretnénk szólni, amelyek az általunk fontosnak ítélt korábbi és későbbi történelmi eseményekkel együtt, mint azt a továbbiakban majd ugyancsak látni lehet, sorsdöntő módon meghatározták, és ma is meghatározzák Magyarország és Európa népeinek, nemzeteinek sorsát, jövőjét. Mindezt úgy, hogy lehetőleg elkerüljük a ma divatos történelmi narratívák közismert hibáit. Ezért a lehetőségek függvényében forrásértékű levelek, nagy ívű hiteles történeti munkák, és kiváló tanulmányok jobbára ismert, de reményeink szerint unalmasnak koránt sem nevezhető tényanyagával próbáltuk meg célunkat megvalósítani Igaz, s ezt a rend kedvéért itt és már most el kell mondanunk, hogy az időbeni és terjedelmi korlátok miatt a teljesség igénye nélkül. Ugyanakkor megkövetve az olvasót megjegyezni kívánjuk, hogy a szerző által választott hosszú citátumok, köztük nem egyszer fontos, meghatározó erejű dokumentumok teljes, szöveg-hű formában történő idézése, nem a kényelmes másolás, vagy a jól hasznosítható kompiláció praktikumából fakadt, hanem az auktor történelmi mozaikokból összeállított terjedelmes írásának mondanivalóját volt és van hivatva megerősíteni, hitelessé tenni. De a vizsgálni kívánt történelmi korszak bonyolultsága, súlya, ugyancsak megkövetelte, megköveteli a felhasználandó irodalom bőségét, adatgazdagságát. Természetesen ennek során nem elfeledkezve atacitusi „síné iraet stúdió” alapvető követelményéről Hiszen Horatiusszal élve, minden esetben másoktól is - „Hanc veniam petimus damusque vicissim. ” - ezt a kegyet kérjük és viszonzásul mi is megadjuk. Mindemellett már itt szeretnénk elmondani azt, hogy ez a Moháccsal kapcsolatos szerény írás, kétségtelenül nem elsőként, de vélhetően nem is utolsóként, csupán néhány olyan egymástól elválaszthatatlan históriai eseményre és azok nem teljesen kibontott összefüggéseire szeretné felhívni a figyelmet, amelyek annak ellenére sem kaptak kellő figyelmet a szakemberek részéről, hogy az egykori döntéshozók egy részének célja világosan látható volt. Ugyanakkor mindennemű félreértés elkerülése végett le kívánjuk szögezni azt, hogy nem tisztünk a szó valódi értelmében új történeti munkát írni, mert az eleve szereptévesztés lenne részünkről. De egyúttal azt is le kívánjuk szögezni, hogy munkánkat nem csak múltunkba vezető könnyű, szórakoztató szellemi kalandnak tekintjük. Mindeközben azonban hittel valljuk, hogy a történelem hiteles és pontos megírása a hivatásos szakemberek, tehát a történészek, a levéltárosok, a régészek valamint más társtudományok képviselőinek a közös feladata és nem csekély felelőssége; aközben, nem szeretnénk lemondani a történelem iránt érdeklődő olvasók azon jogáról, hogy adott esetben, megfontolásra érdemes észrevételeket tegyünk, tehessünk úgy az érdeklődők, mint a mai történész társadalom felé. Ennek eredményeként szeretnénk elérni azt, hogy a nem megnyugtatóan tisztázott történelmi események minél előbb ismét komoly tudományos vizsgálatok tárgyát képezzék, képezhessék. Amint az a fentiek kapcsán jól látható, mind a három hetven évet felölelő történelmi ciklus nyitó és záró évszáma egymással ellentétes történelmi állapotot rögzít. Legyen az a kezdő 1456-os világraszóló nándorfehérvári diadal, a reformokat és felemelkedést kínáló 1848-as pesti forradalom vagy a magyarság 1920-ra igni et fertő, azaz tűzzel és vassal kivívott drága és törékeny, de mégis reményekre jogosító önállósága, amelyekkel szemben ott állt az egyik birodalmi függésből a másik birodalmi függésbe tántorgó Magyarország 1526-os, 1918-as, és - a Nyugatot irányító nemzetek feletti struktúra elvárása szerint levezényelt - 1990-es „rendszerváltása” Az évszámok mögött pedig kitörölhetetlenül otthúzódott, húzódik a mohácsi csatavesztés, a Trianonhoz vezető első világháborús vereség, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc brutális vérbefojtása, amely ma is „tetemre hívja a Nyugat lelkiismeretét”,1 valamint az ország birodalom váltásokkal együtt járó rendszeres, és felbecsülhetetlen vagyonvesztése. Amit csak még tovább rontott, s ront a kereszténység XVI. század óta tartó újabb, fájdalmas megosztottsága; ma pedig a fogyatkozó hívek keresztény hitének és nemzettudatának, drámai meggyengülése.

Azonban a tisztesség kedvéért azt is el kell mondanunk, hogy az elkövetett sorozatos hibák és veszedelmes mulasztások után úgy az 1456-os, mind az 1848-as és 1920-as esztendők, láthatóan vagy láthatatlanul, de magukban hordták már a hetven év múlva bekövetkező politikai kudarcok, megrendítő katonai vereségek, súlyos pénzügyi és gazdasági gondok csíráit. Legyen az a pótolhatatlan hadvezér Hunyadi János 1456-os korai halála, s az elvesztését követő országrontó széthúzás máig tartó damnosahereditasa, átkos öröksége, az 1848-as forradalom rossz irányt vett ateista liberális politikája, a nemzethaláltól joggal rettegő Széchenyi István és az 1848. augusztus 27-én Baltimore-ban bejegyzett és felvételt nyert szabadkőműves Kossuth Lajos2 drámai szembeállása. Koronás címerünk „detronizálása”. Az 1849-ben elásott, majd az emigrációban Kossuth által politikai alkuk tárgyává tett Szent Korona Szemere Bertalannak tett alternatív ajánlata Orsovánál arra, hogy a Szent Koronát vagy törje össze, vagy vesse a Dunába. Mindezek után pedig Világos, Arad, Kufstein Olmütz, Josephstadt tragédiái. Amit aztán a nemzetet lelkileg, az anómiás (rend nélküli) országot pedig re et corpore, azaz, vagyonilag és testileg is amputáló 1920. június 4. szörnyű és igazságtalan trianoni békediktátum tabuként kezelt, máig el- és kibeszéletlen lelki, szellemi, erkölcsi, kulturális és gazdasági romboló hatása követ.3 Mondjuk mindezt annak dacára is, hogy komoly érték- és időálló elemző művek, elaborátumok egész sora született e tárgyban, melyek árnyalt módon dolgozták fel vallási, nemzetiségi, népesedéspolitikai, történelembölcseleti, gazdasági, oktatáspolitikai és kultúrhistóriai szempontból Magyarország 1920 és 1990 közötti történelmét vagy annak egy-egy fontos szakaszát. A magunk részéről reméljük azt, hogy éppen a fent említett szakirodalom minőségének és bőségének segítségével, az általunk elmondottak révén érthetőbbé válik az, hogy a magyar történelem eseményeit fájdalmasan megjelenítő záró évszámok ismétlődése miért késztet minket arra, hogy az ismert históriai események puszta rekonstruálásán túl, bemutassuk azokat a történelmi személyeket, valamint azokat sorsfordító világtörténelmi eseményeket is, akik és amelyek, a leépülés máig tartó pusztító folyamatát indították el a Széchenyit idéző karizmatikus tényhazafiakat és a Bibó István által említett lényeglátó realistákat jobbára nélkülöző magyar nép életében. Mindehhez kiegészítésként azt is el kell mondanunk, hogy a feleleveníteni kívánt tegnapi és mai események csak akkor szolgálhatnak tanulságul, csak akkor válhatnak valóban érthetővé és megválaszolhatóvá, ha azt a történelmi korszakváltásokat mozgató rejtőzködő és ellenőrizhetetlen szupranacionális erőt, melynek kezében az európai nagyhatalmak és a „török birodalom is inkább csak ürügy és eszköz”4 volt, továbbá annak harcmodorát, több fronton - vagyis fizikai és metafizikai síkon - vívott háborúját, historiográfiáját és téloszát végre megismerjük, ami egyenesen létkérdés a lélekszámában rohamosan fogyatkozó és saját sorsa, jövője iránt egyre közönyösebb magyar nép számára.

A felrajzolt történelmi keretet egyrészt megtölteni hivatott, másrészt a történelmi események intranszparenciáját, átláthatatlanságát leküzdeni hivatott kiadós idézetek hosszú sora és az önmagukban is beszédes tények jóvoltából erről, és mint azt már jeleztük, a Magyar Királyság évszázadokon keresztül tartó óriási humán és anyagi áldozatokkal járó küzdelméről, megkerülhetetlen belső problémáiról fogunk szót ejteni. Tegyük hozzá, nem elszakadva az ország sorsára elementáris erővel ható nemzetközi politikai, gazdasági és pénzügyi változásoktól, az azokat irányító politikusoktól, az őket is irányító politicus absconditusoktól, vagyis a rejtőzködő politikusoktól és a suasoroktól. Azaz, a tanácsadóktól, a rábeszélőktől. Akiknek ma is élő jelmondata: Per nos reges regnant, általunk uralkodnak a királyok.

Mint láthatjuk majd, nihil növi sub coelo, semmi sem új az ég alatt. Viszont cserébe érthetővé válik az, hogy miért lehetett és lehet még ma is az, hogy a vallásfelekezetileg megosztott keresztény Európában a Nyugat egymással rivalizáló országai által magára hagyott, saját becsvágyó és nem csekély rövidlátással megvert vezetői által pedig megosztottá vált magyarság számára, miért maradt máig megválaszolatlanul a francia Michelet Nyugatnak feltett kérdése. 'Onand donc payemns nous notre dette á ce peuple béni, sauveur de l’OccidenflY Vajon mikor fogjuk leróni tartozásunkat ezen áldott nép, a Nyugat megmentője iránt?!

 

„Attendite a faisis prophetis, quis veniunt ad vos                                „ Óvakodjatok a hamis prófétáktól,

in vestimentis ovium, intrinsecus autem sunt                                      kik a juhok ruházatában jönnek hozzátok,

lupi rapaces; a jructibus eorum cognoscetis eos. ”                              belül pedig ragadozó farkasok

(Sequentia sancti evangelii secundum Matthaeum 7. 15, 16)              gyümölcseikről ismeritek meg őket. "

(Szent Máté 7. 15, 16)

 

PROLÓGUS

 

Amint az ismert, már a XIV század második fele, de különösen a XV és a XVI. század, vagyis a kiteljesedett reneszánsz kora, jelentős és egyben máig ható forradalmi változásokat hozott a korabeli keresztény Európa népeinek életébe. Ez a számottevő változás a kor emberének lelki és szellemi életét, valamint az őt körülölelő anyagi világot egyaránt mélyrehatóan érintette, mivel ez a rerum commutatio, ez az elsősorban az Isten, a szakrális rend, az erkölcs, a keresztény vallás, a kultúra és a tradíciók; másodsorban pedig a világi hatalom elleni szellemi forradalom, amelynek idejét, egyebek között, Boccaccio (f 1357) és Kálvin (f 1564) halálának évszámaival igyekeztek meghatározni, nem csak nagy energiájú, dinamikus, hanem mozgását tekintve egyre gyorsuló tendenciájú is, ami szinte elkerülhetetlenné tette a radikális változást minden téren és kikényszerítette a korábbi történelmi éra mielőbbi gyors lezárását, hogy visszavonhatatlanul utat nyisson egy új korszak, egy eljövendő új világrend, s az azt uralni akaró absconditus Erő számára. Mely után, ma már biztosan kimondhatjuk: „S egy talpalatnyi föld elég nekem. Hol a tagadás lábát megveti Világodat meg fogja dönteni ” 5 „Azt szokták mondani, hogy a renaissance számos aspektusában az újra felfedezett és a középkori kereszténység sötét világával szemben helyreállított ókori civilizáció felelevenítése volt. Ez súlyos tévedés. A renaissance az ókori világnak csak dekadens formáit elevenítette fel: nem azokat az eredeti formákat, amelyeket szakrális és személyiség-feletti elemek hatottak át. Sőt: a renaissance teljesen elhanyagolta ezen elemeket, és egészen más mederbe terelte az ókori örökség hatását. Valójában a renaissance-ban a »pogányság« lényegében az Ember igenlését jelentette és az individuum felmagasztalását táplálta; ez vezetett el oda, hogy megrészegedtek egy olyan művészet, műveltség és gondolkodás termékeitől, amelyekből teljességgel hiányzott bármiféle transzcendens és metafizikai elem.”6 Ugyanakkor, ez a renaissance, ez a forradalmi „újjászületés” lesz az, amely „ a szakrális rendet végleg szétroncsoló felvilágosodással  <<<(((a szakrális rendet újra kell szervezni. Siránkozás helyett a személyt axiómaként kezelő rendszerelméleti alapokkal megtámogatva -FÁ)))>>> együtt, az emberi létezésnek céltudatosan olyan új értelmet adott, ami aztán az emberi lélek belső fejlődésének teljesen új irányt szabott s a középkori ember Istent kereső tekintetét önmagára az emberre irányította. Az Isten eszme a lélek zenitjéről deklinált (elhajolt) s a kulmináló pontot (csúcspontot) az ember eszméje foglalja el, amelynek dualisztikus jellegében azonban mindinkább az anyagi tényező kerekedett felül.”7

René Guénon 1927-ben kiadott munkájában erről az Isten trónfosztását elindító és a halandó embert csúcspontba állító eszméről a következőket írja: „Különös becsben tartott egy szót a »reneszánsz«, amely mintegy előre összegezte a modem civilizáció egész programját: e szó a »humanizmus«. Ez tulajdonképpen arra törekedett, hogy pusztán emberi léptékre alacsonyítson le mindent, hogy minden magasabb rendű princípiumot (elvet) likvidáljon, és hogy - szimbolikusan szólva - a föld meghódítása ürügyén elforduljon az égtől; a görögök, akiknek állítólag példáját akarta követni, még legnagyobb intellektuális dekadenciájuk idején sem mentek soha ilyen messze ebbe az irányba, és náluk haszonelvi megfontolások soha nem kerültek fő helyre, nem úgy, mint a modern korban, amelyben rögtön ez történt. A humanizmus volt az első formája annak is, ami aztán a mai világiság lett; annak a humanista vágynak köszönhetően, hogy minden emberi szintre alacsonyodjon le <<<(((szerintem totális félreértésen alapuló géprombolás -FÁ)))>>>  - mintha csak az ember lenne a csúcsa mindennek - a modem civilizáció lépésről-lépésre haladt lefelé, amíg oda jutott, hogy az emberben lévő legalacsonyabb rendű elemek szintjére süllyedt, alig valamivel többet, mint az emberi természet puszta anyagi vonatkozású szükségleteinek kielégítését tűzve ki célul, ...”8  <<<(((és ehhez képest rabolta ki, vonta el az egyéntől a szerkezeti feltételeket és szorította a létfenntartás és némi plusz zsebpénz szintjére. Lásd GDP statisztikákat. -FÁ)))>>> A reneszánsz teremtette humanista emberről megjelent és közismertté vált nézet megalkotása - Konrad Burdach szerint - „nagyrészt Jacob Burckhardtra és Friedrich Nietzschére, s le nem becsülhető tekintélyükre vezethető vissza. Szerintük a reneszánsz ember »a szabad zseniális egyéniség, aki merész bűnösségében bátran bűnözik, esztétikus immoralista, úrhatnám, becsvágyó, hatalomra vágyó, kielégítetlen, élvhajhász, a vallás frivol megvetője, de aki békében él azért az egyházzal és annak szolgáival, mert nélkülözhetetlen eszköznek tekinti őket arra, hogy a tömeget hazugságaikkal irányítsák.«” 9

Ennek az elsősorban lelki és szellemi síkon elindított erőteljes változásnak a főszereplője tehát-amint azt idézett szerzőink világosan megfogalmazták -a humanista ember a maga jól felépített  <<<(((? renaissance? -FÁ)))>>> tenaissance- individualizmusában. Akiben megrendül a Szent,10 a keresztény vallás, az erkölcs és a hagyomány tisztelete, melyek nyomán a mózesi légiim divinárum tabulan súlyos, maradandó sérülések keletkeznek, aminek egyenes következménye lesz a szakralitástólu elválaszthatatlan erkölcs relatívizálása, ami után az újra értelmezett morál már csak egyszerű, hétköznapi szokásként lesz jelen a társadalomban. Erre a nénim commutatiora, vagyis a dolgok és fogalmak kicserélésére s átértelmezésére, Heller Ágnes filozófus mutatott rá: „A reneszánszban ... egyre kevésbé látták úgy a kérdést, hogy van egy értékrend, amit (vagy az ellenkezőjét) meg lehet szokni, vagy egy igazság, amit

(vagy az ellenkezőjét) képviselni lehet. Mindenekelőtt: az erényre vonatkozó kérdést »megfordítják« - legalábbis részlegesen. Nem egyszerűen arról van szó, hogy az erényt »megszokják«. hanem fordítva: amit az emberek általában megszoktak, az válik erénnyé »Mert csak a szokás szabja meg, hogy egy dolog tetszik-e nekünk vagy sem ...« — mondja Castiglione; »Mondják, hogy a lelkiismeret törvényei természeti eredetűek. Pedig a megszokásból jöttek.« — érvel Montaigne. ”12  <<<(((érdekes, én azt hittem, hogy a lelkiismeretet föl kell építeni, ki kell nevelni a környezet hatása alatt önmagunkban … és aztán lehet az iránytűnk. -FÁ)))>>> Az erkölcs e reneszánszban elindított relativizálása, céltudatos eljelentéktelenítése, majd

·         rerum commutatio  <<<(((és fel sem merül, hogy ami korábban volt, az is lehetett egy eltévedt, kibillent korszak …. ami a búcsúcédulákban is megnyilvánult? -FÁ)))>>>

·         Boccaccio (f 1357) és Kálvin (f 1564) halálának

·         Castiglione (1478-1529)

·         Montaigne (1533-1592)

·         Bemard Mandeville társadalmi és gazdasági erkölcstanának elmélete,13 (1670-1733)

·         Shaftesbury, (1671-1713)

·         Helvetius (1715-1771) és Smith (1723-1790) úgynevezett autonóm etikája,

·         Immánuel Kant (1724-1804) közmorált és a kialakult társadalmi normákat megbontó morálfilozófiája, valamint

·         Voltaire, (1694-1778)

·         az aufkláristák, (A felvilágosodás a 18. század eszmeáramlatát jelöli a nyugati filozófiában – 1700-as évek) s szabadkőműves utódaik

Európát dekrisztianizálni akaró brutális, durva keresztényellenessége lesz majd az, melyek nyomán kimondják azt, hogy a lelket meg kell ölnünk. Ehhez az erkölcsösséget kell megtámadnunk, tehát a szívet kell megrontanunk.”14

 <<<(((nem értem, hogy miért a támadásból, a rombolásból indultak ki. -FÁ)))>>> Friedrich Nietzsche A hatalom akarása című munkájában pedig egyenesen arra szólított fel:

„Pusztítsuk el a való világot: hogy ezt megtehessük, el kell pusztítanunk az eddigi legnagyobb értékeket, a morált is ... - Elég kimutatnunk, hogy a morális amorális, abban az értelemben, ahogy az amorálist egészen mostanáig elítéltük. Ha így megtört az eddigi értékek zsarnoksága, és elpusztítottuk a »való világot«, akkor az értékek új rendjének önmagától kell elkövetkeznie. <<<(((kiiktatni az embert mint „személyt”? -FÁ)))>>>  A látszólagos világ és a hazudott világ - az ellentét: utóbbit hívták eddig a »való világnak«, »igazságnak«, »Istennek«. Ezeket kell elpusztítanunk.15 <<<(((Az alkotott világot nevezi „hazugnak” azért, mert csak mechanikus tükörképet tud elképzelni, passzív igazodást és véletlenül sem kezdeményezést, élő alkotást … alkotásban megnyilvánuló élőt, az (érzelmeiben és értelmében) felelős szabadságot. -FÁ)))>>>

S hogy ez milyen mértékben sikerült, arra Dominique Barbier francia szociológus adja meg a választ: a XXI. század emberének a legalapvetőbb morális szabályokat is nehezére esik betartani. Mindezek láttán figyelmeztetőként jussanak eszünkbe Jézus világos s egyben örök érvényű mondatai: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani. ” 16

Munkásságával, mint azt láttuk és látni fogjuk, Nietzsche mindazoknak tett és tesz ma is szolgálatot, minden jó szándékú értelmezés és/vagy minden őt felmenteni szándékozó kísérlet dacára, akiknek a tízparancsolat, a legum divinárum tabula parancsai, s korokon átívelő erkölcse, a Megváltó Jézus Krisztus személye, tanítása és a keresztény vallás útban volt s ma is útban van. Akiknek keresztény ellenes felfogását követve, Nietzsche annak ellenére is megfogalmazza a maga blaszfemikus és egyben iudiciumnak, azaz ítéletnek szánt nézetét, hogy pontosan tudta azt, hogy az Isten fia a kereszthalált is vállalva, miért jött el a Biblia földjére.

1888. november 20-án Torinóban kelt levelében Nietzsche a következőket írja Georg Brandesnek: ,A könyv címe »Ecce Homo«, és egy igazi merénylet, a legcsekélyebb tekintet nélkül a Megfeszítettre-, a végén olyan mennydörgés és mennykőzápor zúdul le mindeme, ami keresztény vagy kereszténységgel fertőzött, hogy az embernek a szeme-szája eláll a döbbenettől. Végül is én vagyok a kereszténység első pszichológusa, és, mint régi tüzér, akár a nagyágyút is elővontathatom, amelyről a kereszténység egyetlen ellensége se hitte volna, hogy létezik egyáltalán. - Az egész nem egyéb, mint előjátéka a Minden érték átértékelése című munkámnak, amely itt fekszik előttem készen: esküszöm Önnek, két év múlva görcsökben vonaglik az egész Föld. Én végzetes vagyok.”- Hogy az idézett nietzschei nézet a továbbiakban hová vezetett, arra az egyértelmű és hiteles választ ismét maga az érintett, Friedrich Nietzsche, adja meg számunkra 1888. december elején született levéltervezetében. Ebben, a következőket írja Georg Brandesnek: „Drága barátom, szükségesnek tartom, hogy néhány dolgot közöljek Önnel, amelyek a legnagyobb jelentőséggel bírnak: adja becsületszavát, hogy köztünk marad a történet. Beléptünk a nagypolitikába, sőt a legnagyobba ... Olyan eseményt készítek elő, amely nagyon nagy valószínűséggel kétfelé hasítja a történelmet, egészen addig a pontig, mikor egy új időszámítás veszi kezdetét: 1888-tól mint első évtől számítva. Minden, ami ma első helyen áll, hármas- szövetség, szociális kérdés, teljesen átmegy egy individuumok közötti ellentét-képződésbe. Soha nem látott háborúk dúlnak majd, de nem nemzetek között, nem társadalmi osztályok között: Minden szét van robbantva - én vagyok a legfélelmetesebb dinamit, ami csak létezik. - 3 hónap múlva megbízást kívánok adni az (»Antikrisztus. Minden érték átértékelése«) című művem kéziratos kiadásának elkészítésére; ez teljesen titokban marad: agitációs kiadásként szolgál számomra. Szükségesnek tartom, hogy fordítások készüljenek minden fontosabb európai nyelvre: mikor a mű először megjelenik, első kiadásként minden nyelven egy millió példánnyal számolok. A dán kiadás esetében Önre, a svéd kiadás tekintetében pedig Strindberg úrra gondoltam. - Mivel a kereszténységre mért megsemmisítő csapásról van szó, így kézenfekvő, hogy a zsidók jelentik az egyetlen nemzetközi hatalmat, akik ösztönösen érdekeltek a kereszténység megsemmisítésében. Az ő esetükben ösztönös az ellenszenv, nem pedig valami »képzelt«, mint valamiféle »szabad szellemek« vagy szocialisták -

vagy ördög tudja miféle szabad szellemek esetében. Következésképpen biztosnak kell lennünk ennek a fajtának minden meghatározó európai és amerikai potenciájában. Egy ilyen mozgalomnak - mindennek véghezviteléhez - szüksége van a nagytőkére. Itt van az egyetlen természetesen előkészített talaj, amelyen megvívhatjuk a történelem legnagyobb döntő háborúját: a többi hívünk csak a csapás után vehető tekintetbe. Ez az új hatalom, amely itt létrejön, egy szempillantás alatt az első világhatalom lehetne. Feltételezve, hogy mindenekelőtt az uralkodó osztályok állnak a kereszténység pártjára, úgy annyiban a fejsze már a gyökerükre van helyezve, amennyiben éppen minden erős és eleven individuum feltétlen bizonyossággal kiválik belőlük. Hogy ez alkalommal a kereszténység minden szellemileg nem egészséges fajtája az uralkodó osztály hitét vallja, és következésképp a hazugság pártjára áll majd, ehhez a felismeréshez nem szükséges pszichológusnak lennünk. Eredményképpen minden hadseregszervezetet, minden alkotmányt szétrobbant a dinamit: és az ellenség nem szervez másikat, és teljesen gyakorlatlan a háború dolgában. Mindent egybevetve, a tisztek ösztöneikben a mi oldalunkon állnak majd: hogy kereszténynek lenni a legeslegnagyobb mértékben becstelen, gyáva, tisztátalan dolog, ez az ítélet csalhatatlanul kiolvasható »Az Antikrisztus«- omból. - (Először az »Ecce homo« jelenik meg, amelyről beszéltem; ennek az utolsó fejezete ízelítőt ad abból, ami ránk vár, és ahol én magam is a végzet embereként lépek fel . . .) Ami a német császárt illeti, én ismerem a módját, hogyan bánjunk az ilyen barna idiótákkal: ez egy talpraesett tisztnek megadná a mértéket. Nagy Frigyes jobb volt, ő most egyből az elemébe lenne. - Könyvem egy vulkánhoz hasonlatos, az eddigi irodalom alapján még csak nem is sejthető, mit is mondok én itt, és hogy az emberi természet legmélyebb titkai hirtelen milyen rémítő világossággal ugranak elő. Van abban valami megragadó, mikor meghozzuk a halálos ítéletet, ami teljesen emberfeletti. És eközben grandiózus nyugalom és emelkedettség fújdogál az egész felett - ez valóban egy végítélet, jóllehet nincs olyan kicsi és rejtett dolog, amit itt látnánk, és ne hoznánk felszínre. Mikor végül elolvassa a könyv befejezéséül szolgáló törvényt a kereszténység ellen, »Az Antikrisztus« aláírással, ki tudja, talán még Ön is reszket majd, attól tartok, minden tagjában ...”

Törvény a kereszténység ellen

Meghozatott az üdvösség napján, az Első Év első napján (1888. szeptember 30-án a hamis időszámítás szerint). Élethalálharc a bűn ellen: a bűn a kereszténység.

Első tétel. - mindenfajta természetellenesség bűnös. A legbűnösebb emberfajta a pap: ő tanítja a természetellenességet. A pappal szemben nincsenek észokok - csak a fegyház. <<<(((döbbenetes amint nem érti az ember sajátságát a természetben, a világmindenségben. Fejlődésnek hiszi, a hazugság leleplezésének, hogy Antigoné előtti világba tuszkolja az európai embert a társadalmi rendszer átrendeződésének káoszában, e káoszt vakvágányra terelve. -FÁ)))>>>

Második tétel. - Minden egyes részvétel valamely istentiszteleten a közerkölccsel szemben elkövetett merénylet. Keményebbnek kell lenni a protestánsokkal, mint a katolikusokkal, s a liberális protestánsokkal, mint az óhitűekkel. A keresztény-létben levő bűnös elem abban amértékben nő, ahogy közeledünk a tudományhoz.  <<<(((sarlatán. Kb ilyen is a neve említésének hangulata. -FÁ)))>>> Következésképpen a filozófus a bűnözők bűnözője.  <<<(((vagy csak egy szatíra? -FÁ)))>>>

Harmadik tétel. - Azt az átkos helyet, ahol a kereszténység kiköltötte baziliszkusz-tojását, a föld színével kell egyenlővé tenni, s a Föld elátkozott helyeként minden utókor rémsége kell, hogy legyen. Mérges kígyókat kell tenyészteni rajta.

Negyedik tétel. - A szeplőtelenség prédikálása a természetellenességre való nyilvános izgatás. A nemi élet minden megvetése, minden beszennyezése a „tisztátalan” fogalmával —ez a tulajdonképpeni bűn az élet szent lelkével szemben.

Ötödik tétel. - Ha valaki pappal eszik egy asztalnál, kitaszíttatik: kiközösíti magát a becsületes társaságból. A pap a mi Csandálánk — törvényen kívül kell helyeznünk, ki kell éheztetnünk, s minden módon a pusztaságba kell űznünk.

Hatodik tétel. - Az „üdv”-történetet azzal a névvel kell illetnünk, melyet az megérdemel: elátkozott történetnek kell nevezni; az „Isten ”, Üdvözítő”, „Megváltó ”, „Szent” szavakat szitkokként, bűnözők megjelölésére kell használni. <<<((mit tett hozzá ehhez a kommunizmus? -FÁ)))>>>

Hetedik tétel. — A többi ebből következik.

Az Antikrisztus”

 

Nietzsche kétségtelenül vátesznek bizonyult akkor, amikor azt jövendölte: „Csak a holnapután az enyém. ”19 Bár, ennek az erkölcsi válságot betetőzni hivatott deszakralizált holnaputánnak” -vagyis a L Éclipse du saerének,20 A szakralitás alkonyának - eljövetelét az Istent filozófiájából száműző Martin Heideggernek a létkérdés (Seinsfrage) problémáját vizsgáló 1927-ben kiadott Lét és idő (Sein und Zeit) című fő műve,21 és a Frankfurti Iskola lankadatlan szorgalmú bölcselőinek közismert nézetrendszere jócskán közelebb hozta az emberiség számára. A filozófiájuk hatására bekövetkező újabb általános - már-már visszafordíthatatlan - erkölcsi térvesztés után Jósé Ortega y Gasset nem véletlenül írta le 1929-ben A tömegek lázadása (ka rebelion de las masas) című kiemelkedő munkájában a következő kritikus sorokat: „Az átlagember a XIX. század közepe óta semmiféle erkölcsi

akadállyal nem találkozik. Nem mintha a tömegember egy új, kezdődő morál birtokában becsülné le a régit, hanem mert életmódjának a középpontjában éppen az áll, hogy semmiféle morál ne akadályozza őt az élettevékenységeiben. Ne higgyünk egy szót sem, amikor az ifjakat az új morálról halljuk szónokolni. Kereken tagadom, hogy ma a föld bármely sarkában élne egy csoport, melyet egy új étosz határozna meg, amely egy új moráltól függene. Amikor az új morálról beszélnek, csak azt cselekszik, hogy egy erkölcstelenséget folytatnak és a morál elsikkasztására a legkényelmesebb módot keresik.22 <<<(((Ha valaki ma a kialakult helyzeten akarna változtatni (akárcsak elutasítani), azt el nem fogadva, akkor ismernie kell ezt az előtörténetet -FÁ)))>>>

Ez az akadályoktól mentesített erkölcstelenség ma, ahogy azt a néhai Molnár Tamás professzor írta a „ 60-as évek optimizmusából táplálkozott, amely mellesleg tervbe vette a nemzetek, vallások, iskolák stb. átalakítását egyetlen hatalmas vállalkozássá, amelynek célja a világ »öntudatra ébresztése«. Ennek előnye az lett volna, hogy általa sikerül eltörölni a múltat, központilag az emberek szellemét és törekvéseit, a jövőt pedig a modernség kánonjainak megfelelően megszervezni. ” 23 Joseph Ratzinger bíboros, a későbbi XVI. Benedek pápa, 1992-ben - a zenitre emelkedett nietzschei „holnaputánnal” szembesülve - Bassanóban a „Scoula e cultura cattolica” díj átvételekor minderről egyértelműen kimondta azt a vitathatatlan tényt mind a hallgatósága, mind pedig a világ számára: Irányt tévesztett moralizmus volt ez, mert

·         hiányzott belőle a józan racionalitás, <<<(((és valami érzelmi minőség is hiányzott belőle -FÁ)))>>>  s mert

·         végső soron a politikai utópiát az egyes emberek méltósága fölé helyezte, és

·         megmutatta, hogy nagy célok nevében odáig tud jutni, hogy megveti az embert. ” 24

Joseph Ratzinger bíboros mindemellett arra is rámutatott általunk forrásként használt munkájában: „Kevésbé láthatók, de nem kevésbé nyugtalanítók azok az automanipulációs (önmanipulációs) lehetőségek, melyeket az ember újonnan megszerzett. Kifürkészte a lét rejtelmeit, számba vette az ember alkotórészeit, s most azon a fokon áll, hogy önmagától »alkosson« embert, aki ezután többé nem úgy jön a világra, mint a Teremtő ajándéka, hanem mint a mi tevékenységünk terméke,  <<<(((az emberi személy, lényeg közölhetetlensége az embernek önmagával szemben is korlátja -FÁ)))>>> mint olyan termék, melyet az általunk meghatározott igény szerint lehet szelektálni. így ebből az emberből többé nem az istenképmás fénye ragyog - ami méltósággal és sérthetetlenséggel ruházza föl hanem csak az emberi képességek ereje. Az ember többé nem más, mint az ember képmása - de milyen emberé? ”25 Joseph Ratzinger bíboros több mint elgondolkodtató megállapítását ismét csak Molnár Tamás professzor soraival egészítjük ki, aki a következőket írja az Én, Symmachus című tanulmányában: „Jelenlegi életünk egyfajta köztes zónában zajlik a teremtett univerzum és a mesterséges univerzum között, ahol tehetetlen tanúi vagyunk annak a folyamatnak, amely az egyiktől a másik felé vezet. A szociológia, de a filozófia és az úgynevezett humán tudományok nagy része is főként e folyamat szakaszainak vizsgálatával foglalkozik: az egyén szerepének, a családmodellnek, a nemi funkciónak, a fogyasztás-munka-szabadidő viszonyainak, a képek tökéletesítésének újjáformálásával, és esetleg az új, ám a kívánt egyformaság érdekében manipulálható lények születésének helyébe lépő klónozással. A várt eredmény — a jövőre nézve egyedül érvényesnek tekintett tudomány - egyrészt az isteni és spontán természet eltörlése, mint amilyen az egyéniség, <<<(((az egyéniség lehetőségének, értékének általános elvi filozófiai alapja a személy ideájában jelölhető meg. -FÁ)))>>>  a nem, a társadalmi kapcsolatok, a család szerkezete, másrészt ezeket — a ma már ócskaságoknak tartott dolgokat - helyettesítendő új, »hatékonyabb« modellek előállítása. Hatékonyabb, mert tudományos: hiszen az átalakulás esetleges kiteljesedésének feltétele a hagyományos ontológia eltörlése és - ez volt Nietzsche szerepe - az immár »emberfeletti« lények (Űbermenschen) hozzászoktatása ahhoz, hogy az állandó változás törvényei (?) szerint éljenek, egy új »ontológia« szerint, amelynek elemeit az elkövetkező nemzedékeknek kell majd kitalálniuk.  <<<(((tehát a szakadékba lökték maguk részéről az elkövetkező nemzedéket, mintha genetikai hozadékukat, alapjukat akarták volna elvenni, hogy az új szabadságának korlátját elvessék ??? -FÁ)))>>> Ma még csak az első lépéseknél tartunk, az ember, a természet és az emberi természet szétválasztásánál.26

Visszatérve a reneszánsz korához meg kell említenünk azt is, hogy ennek a kornak az embere lesz az elvilágiasodás elindítója is. Aki, mint a lateráni bazilika kanonokja, az olasz Lorenzo Valla, gúnyos vitairatával (De voluptate ac vem bono Libri III.) éles kifejeződését adja e kor szellemiségének,27 amely majd lehetőséget teremt a hatásos sötét középkor-felvilágosodás ellentétpár parafrasztikus, a világosság Újtestamentumból „kölcsönvett” eredeti fogalmának28 teljesen új értelmet, új szimbólumot, erős kontrasztot adó, ezeknek köszönhetően pedig a társadalmak felé már szándékosan hamis metaforikus üzenetet közvetítő megjelenítésére. Továbbá, a keresztény Európát lelki, szellemi és fizikai értelemben egyesíteni akaró Respublica Christiana aláaknázására. Amiről tudni kell azt: „Míg II. Pius (1458-1464) elsősorban a fejedelmek szövetségbe vonásával akarta biztosítani a Christiana Respublica nagy érdekeit, közvetlen utóda II. Pál (1464-1471) inkább társadalmi szervezkedéssel igyekezett elérni ezt a célt. Azért 1469. november 1-jén kibocsátott bullájával egy nagy, az egész keresztény világot átfogó társadalmi szervezet, a boldogító béke és szeretet testvérületének (confraternitas, quae pacis felicissimae et caritatis universorum fidelium nuncupatur) felállítását rendelte el.”29 Mindezek kapcsán talán érdemes megjegyezni azt, hogy a .felvilágosult" Cloots

Anacharsis -La republique universelle ou Adresse aux Tyrannnicidespár Anacharsis Cloots, orateur du genre humaine-1792. április 21-én a párizsi törvényhozó gyűlés elé terjesztett világállam tervezete is Európa országainak egyesítését tűzte ki céljául, persze a kereszténység legteljesebb mellőzésével teremtve meg azt. Az Európában lejátszódó forradalmi változások hatására bekövetkező tudatsüllyedés30 és létmódváltás31 pedig nem csupán hetemnóm, azaz idegen törvényt követő etikai normát hoz el a keresztény Európa számára, hanem olyan extrakontinentális kultúrmintákat is, ..melyek kiforgatják saját énjéből.”32 <<<(((ezek az Európán kívülről jött és a megoldás kulcsaként kezelt kultúrminták olyanok lehettek, mint a konkvisztádorok  érkezése a középamerikai indiánoknak (Tollas Kígyó visszatérése helyett) -FÁ)))>>>

René Guénon pedig azt írta minderről: „Egészen rendkívüli az a gyorsaság, amellyel a középkori civilizáció tökéletes feledésbe ment; már a XVII. század emberének <<<(((1600-as évek) -FÁ)))>>>  sincs a leghalványabb fogalma sem, és még a fennmaradt műemlékek sem juttatnak eszébe semmit, arról, hogy milyen is volt a középkor intellektuálisan, vagy akár csak esztétikailag: elegendő bizonyíték ez arra, hogy az általános mentalitás időközben milyen messzemenőkig megváltozott. Nincs szándékunkban itt mélyreható vizsgálat alá venni azokat a minden bizonnyal nagyon összetett tényezőket, amelyek közreműködtek ennek a rendkívüli gyorsaságú változásnak a kivitelezésében, amelyről lehetetlen feltételezni, hogy pusztán magától, mindenféle olyan irányító akarat beavatkozása nélkül ment végbe, amely igazi természetének enyhén szólva rejtélyesnek kellett maradnia; nagyon furcsa körülmények vannak az üggyel összefüggésben, mint például egy adott pillanatban - új felfedezések álarcában - azoknak a tényeknek a nyilvánosságra hozatala, amelyek valójában mindig is ismertek voltak, csak éppen mind ez idáig nyilvánosság előtt nem hangoztatták őket, mivel jól tudták, hogy ennek veszélyei nagyobbak lennének, mint előnyei. Megint csak nagyon valószínűtlen, hogy az a hazugság, amely a középkorból, a műveletlenség és a barbárság korának állítva be azt, »sötét középkort« csinált, véletlenül lett kitalálva és elterjesztve, és hogy a modern »történelemtudomány« által igen kedvelt durva történelemhamisítás ne valamiféle előre kijelölt terv része lenne: ...” 33

<<<(((A kétségtelen (valószínű) helyzetfelismerés potyaleső kihasználását kezdeményező tervszerűségnek beállítani túlzásnak tűnik, amely félre értéshez, félre magyarázathoz, téves kiút megjelöléshez vezethet!!! -FÁ)))>>>

A fentieket csak megerősíteni látszik az a Werner Sombart által írt cikk is, amely a bécsiNeues Reich című lap 1925. január 10. számában jelent meg, és idehaza a Magyar Kultúra című folyóiratban látott napvilágot. Itt - egyebek között - a következőket olvashatjuk Werner Sombarttól:

„... nem is olyan régen az volt a szokás, hogy az európai középkort mint a sötétség korszakát állították az emberek elé. Ma már tudjuk, hogy ez nem áll.” (...) „Ezzel szemben a jövő történetírója a mi korunkat, mely magát büszkén nevezte felvilágosultnak, teljes joggal fogja sötét korszaknak nevezni Mert mindaz, amit »felvilágosodásnak« neveztek benne s neveznek még ma is, csak mélyebbre taszította az embereket a sötétségbe, mert elvonta őket az örökkévalóság fényétől, az ősforrástól az elszigeteltségbe, a zűrzavarba, ahol a sötétség terjeng. A káosz az egyetlen kép, amellyel korunk eseményeit helyesen kifejezhetjük. Kaotikus és értelmetlen lett ami egész cselekvésünk s életmódunk. Értelmetlen háborúk a népek között, értelmetlen »rendek« vagy inkább rendetlenségek az államok életében. S minden egyes államon belül: felforgatás, az alsónak forradalma a felső ellen. Az egyes csapatok gyűlölködő harca egymás ellen egészen a kölcsönös kipusztítás szándékáig: fajok harca, osztályharc. A gazdasági téren: értelmetlen, könyörtelen tolakodás és síbolás és az »erősebbek«, azaz a lelkiismeretlenebbek fentmaradása az alávalóság és aljasság minden eszközével (reklám!). Mindenütt nagyravágyás, minden komoly cél nélkül; nagy erők elkoptatása semmit érő eredmények kedvéért; mindenütt hajsza a vagyon és a hatalom után, amely a maga telhetetlenségében mégis örökké kielégítetlen marad.” 34

Úgy véljük, hogy történelmi tények alapján azt ma már nem kell különösebben bizonyítani hogy mekkora erővel bírt és bír jelenleg is az emberi haladást és fejlődést hatásosan megjeleníteni hivatott sötét középkor-felvilágosodás ellentétpár metaforikus üzenete35 a folyamatossá tett keresztény ellenes értelmező-hadjárat során. Aminek létjogosultságát, nélkülözhetetlen szerepét, természetesen szigorúan tudományos alapon, mértékadó szabadelvű gondolkodók hitelesítették. Ebből viszont egyenesen következett az, hogy az erkölcs reneszánszban elindított relativizálása után, a felvilágosodás észt, rációt középpontba állító ideológiájának hatására a kereszténység és a keresztény kultúra fokozatosan deszakralizálódott,36 ami jelentősen megkönnyítette a társadalmak lelki szellemi erkölcsi áthangolását; és nem utolsósorban azt, hogy korunk liberál-demokrata kapitalizmusának'’11 mindenhatóvá vált piacgazdasága a szabad verseny, a szabadpiac, a szabad árak alkotta „szentháromságra”, s ahogy a néhai Molnár Tamás professzor írta, az „emberi természet realitásaira” épüljön. Mindezt az a liberalizmus tette és teszi ma is lehetővé, amelyik „a keresztény hittől a keresztény testvéri összetartozás érzésétől megfosztott embert, az egyént teszi meg mindenféle jog és törvény forrásának, az egyéni érvényesülést tekinti az élet végcéljának.” Ezzel szemben „a keresztény társadalmi eszme a közérdekéből a köz rendjének fenntartásából indul ki.”38 Amennyiben viszont, ahogy azt ugyancsak Molnár Tamás írta, „az egyént tesszük meg minden igazság és jog forrásának,

elkerülhetetlen, hogy konfliktus támad az egyének között. Mivel az egyénen kívül vagy felül nincs önálló eszme vagy érték - csupán a szabadság, mely viszont mindegyikük teljes tulajdona - nem létezhet olyan ok, amely ezt vagy azt a gondolatot, értéket, döntést a másik fölé helyezi.39  <<<(((s akkor szinte tetten érhetetlenül, a kontroll számára láthatatlanul érvényesülhet minden csoport érdekeltség, amely csoport bármi okból létezni, fentmaradni tud. -FÁ)))>>> „A liberalizmus ikertestvére a demokrácia. Mind a kettő a szélsőséges individualizmus gyermeke, mindkettő születési bizonyítványára ráfröccsent a francia forradalom vére. A különbség kettőjük közt csak az, hogy a súlypont a liberalizmusban az egyéni szabadságra, a demokráciában a társadalmi egyenlőségre esik.” 40 <<<(((azaz szépen hangzó, de szinte egymást kizáró elvek ha felületesen közelítünk hozzájuk. -FÁ)))>>>

Mára a liberalizmus az egyén számára a szabadság fogalmát, amint arra Molnár Tamás idézett soraival már utaltunk, az élet minden területén, így a jog területén is alaposan kitágította, aminek eredményeként ez a szabadság folyamatosan ketyegő bombaként van jelen a társadalmak életében. Azonban a teljesebbé tett szabadságból fakadó jog, amint azt Dékány István dr. megfogalmazta, nem lehet a legfőbb, az csak eszköz, szolgálatában van valami még magasabbnak. S ez a legmagasabb az erkölcsi érték. Legmagasabb fórum az etika tudománya,  <<<(((a tudomány nem fórum?! -FÁ)))>>> mely az örök érvényű eszményekkel, a végső értékekkel foglalkozik, melyhez képest minden társadalmi cselekvés csak eszköz.  <<<(((ez viszont helyes, talán nem tudománynak kellene mondani a modern kísérleti tudomány-eszme igézetében. -FÁ)))>>> Az, amit az erkölcs előír, idő fölötti érvényű, bármikor érvényes (sub spécié aetemitatis). Hogy azonban itt és most a szabadság fogalmának kérdését se kerüljük meg, Senecával kérdezzük: Mi a szabadság? „A szabadság nem abszolút jó. A szabadság minden életnyilvánulás számára csak forma, melynek értéke a tartalmától függ. A jelentősebb kérdés nem az: szabad-e valaki, hanem: mire használja a szabadságát.”42 Szent Ágoston nem ok nélkül kérdezi: „Quae peior mors animae, quam libertás erroris?” Mi a legrosszabb halálneme a léleknek, amit a szabadság elkápráztat? „A tévelygés szabadsága a legrosszabb halálneme a léleknek.” 43

Ahhoz azonban, hogy a liberalizmus emberi társadalmaknak szánt valódi szerepe még érthetőbbé váljon előttünk, először Blazovich Jákó, majd pedig doktor Padányi Viktor sorait idézzük alább az egy és oszthatatlan szabadelvűség feloldhatatlan antinómiájára, belső ellentmondásaira rávilágítva: …….. tan legsarkalatosabb pontja az embereszme. Az állam berendezkedése elsősorban azon fordul meg, kit- mit látunk az emberben. S itt húzódik meg a liberális államtan tragikumának legmélyebb gyökere. A szabadelvű ideológia helytelenül válaszolta meg a kérdések legfontosabbikát: mi az ember? A liberális állameszme két súlyos tévedésben szenved. Az egyik, hogy tagadja az ember s a metafizikai világ kapcsolatát, vagy legjobb esetben közömbösen siklik el fölötte. A másik végzetes tévedés, hogy nem látta meg az ember ama hallatlan sarkítottságát, amelynél fogva »ens sociale« — társadalmi lény s ugyanakkor »ens individuale«, azaz önértéket jelentő osztatlan egyéniség is vagyunk, s csak az utóbbit látta bennünk. Ezen a szekularizált egyoldalú embereszmén épült föl a liberális embertan. Tehát már maga az alap kezdettől fogva alá volt aknázva. Az aláaknázott alapra húzott épületnek meg kellett rendülnie. Ennek a megrendülésnek átélése a mi történelmi sorsunk. (...) A legelső föladat az alap kicserélése. A liberális ideológiának föl kell adnia a maga végzetes embereszméjét. Csak a nemes értelemben vett totális embereszmén épülhet föl az emberileg lehetséges tökéletességű állam. A totális embereszme pedig kettőt foglal magában: metafízikailag érdekeltek vagyunk s e mellett egyidejűleg és lényegileg »ens individuale«-t és »ens sociale«-t hordozunk magunkban. Metafizikai érdekeltségünk egyebek közt annyit jelent, hogy szuverén erkölcsi világrend örök uralma alatt állunk. Az erkölcsi világrendnek hódolattal tartozunk nem csak egyéni életünkben, hanem államalkotó és államfönntartó tevékenységünkben is. Az erkölcsi világrendet nem pótolhatja sem impérium-, sem vér-, sem osztálymítosz: ez az alap a szó betűszerinti értelmében pótolhatatlan. De a liberális állameszme válsága nem oldódik meg azzal sem, hogy az embereszmében a hangsúly az »ens individuale«-ről átsiklik az »ens sociale«-ra. Ez a megoldás - különböző formákban jelentkezik is már! - államtotalitásra, azaz, olyan államszervezetre vezet, amely éppúgy föláldozza az egyént, ezt a felséges valót, mint ahogy a liberális állam föláldozta az emberi közösség nagy formáit. A kollektívum s az individuale az emberben örök sarki feszültséget jelentenek. Maradandó s hivatásának megfelelő csak az az államalakulat lehet, amely ezt a feszültséget egyensúlyban tudja tartani. Ez az egyensúly akár az egyik, akár a másik pólus elnyomásával végzetesen megbomlik.” 44

,A liberalizmus története folyamán történtek ugyan tiszteletreméltó kísérletek egy úgynevezett mérsékelt liberalizmus létrehozására, főleg annak a nemzedéknek a részéről, amely a szabadságelv és az egyenlőségelv ellentétében két erő egymást szabályozó és egyensúlyban tartó komponenciáját  <<<(((mi a különbség? Hogy egyiknél egyensúlyban tartó államalakulatról beszél, a másiknál meg ….? -FÁ)))>>> szemlélte, ezek a kísérletek azonban sikerteleneknek bizonyultak. S ez másként nem is történhetett Mérsékelt liberalizmus, korlátozott szabadság nincs, és a dolog természete szerint nem is lehet, hisz ami korlátozott, az már eo ipso nem szabad. A liberalizmus két fő eleme ezek szerint -amint ez korunk borzalmas katasztrófájában olyan megdöbbentő élességgel bebizonyult - az utolsó száz év alatt annyiszor eldeklamált (színpadiasán elszónokolt) »szabadság és egyenlőség« nem egymást

szabályozó, hanem egymást kizáró ellentétben vannak egymással s ez az összeférhetetlenségi helyzet a 20. századba érve az elviselhetetlenségig fokozódva, a két erő egymásnak rontott. ” Éppen ebből az immanens ellentmondásból fakad törvényszerűen az is, hogy „Akár mint elvont teóriát, akár mint az európai társadalmat rendező gyakorlati elvet szemléljük is a liberalizmust, nyilvánvaló, hogy annak belső, a priori ellentmondásait a harmadik liberális alapelem, a haladás maximája csak még jobban kimélyíti. Bár logikai ellentétben nincs ez a harmadik egyikkel sem az első kettő közül, a haladás belső lényegét jelentő fejlődés fogalmánál fogva az első kettő között fennálló ellentétet szükségképpen kell súlyosbítania és növelnie nemzedékről-nemzedékre az európai élet során.”45

Hogy a neki szánt szerepéből eredően a liberalizmus, ez a splendide mendax, ez a zseniális hazug, mint az új lelki-szellemi hadviselés trójai falova mit hozott és hoz bizonyíthatóan ikertestvérével a demokráciával együtt a Laokoón példájáról megfeledkező emberiség számára, azt Euripides különösebb magyarázatot nem igénylő néhány sorával kívánjuk röviden összefoglalni:

„Aphokisi Epeios, apamasosi,

Egy fegyverekkel vemhes kanczát alkotott

S a vész bálványa e falok közé hatolt.

[Későbbi kor kopjás fa-lónak hívja majd,

Mivelhogy lopva kopját horda méhiben.]”46

Heller Ágnes a reneszánsz és a felvilágosodás viszonyával kapcsolatban úgy fogalmaz művében: „Egyes filozófiai koncepciókban túlságosan közelítik a reneszánszot felvilágosodáshoz, méghozzá azon az alapon, hogy mindkét korszak ideológiája polemikus jellegű. De a felvilágosodás viszonya a reneszánszéhoz az utolsó csata viszonya az elsőhöz - s így egészen más fegyverekkel folyik. A reneszánszból társadalmilag is volt visszaút ...A felvilágosodás társadalmi alapjából többé nem volt visszaút (a politikai reakciók problémája ezen mit sem változtat).” 47 <<<(((Heller Ágnes „visszaútról” étekezett? -FÁ)))>>>

Innentől kezdve viszont „Nincs objektív erkölcsi értékvilág, - a teljes ember az Übermensch, aki »Gut und Bősen, azaz minden erkölcsi világrend fölött áll, maga teremti a maga etikáját.” 48  <<<(((legalábbis közreműködik benne, ha nem is a nulláról teremti kénye-kedvére, de mindenképpen formálja, hatással van rá. Különben nem beszélhetnénk a vallások egymástól különböző etika-formáló hatásáról. -FÁ)))>>> Abban azonban mindenképpen egyet kell értenünk Heller Ágnes filozófussal, hogy a hagyományos fegyverekkel vívott planetáris és lokális küzdelem után, az új háborús front megnyitására hivatott felvilágosodástól kezdve, a sorsdöntő csata már „egészen más fegyverekkel folyik” majd tovább. Így, amint arra ezen írás keretein belül is többször hivatkozunk, mindenekelőtt a metafizikai síkon spirituális és mentális csúcsfegyverként használt szabadelvűséggel,49 amely a ,.kereszténység igazságosság- és szeretettanát figyelmen kívül hagyva, az emberi önzést és a szabad versenyt teszi meg a gazdasági élet alapelvévé. A ... liberalizmus tehát megtagadja a kereszténység két legfőbb alaptételét: a szeretet és a testvériség eszményét;  <<<(((A kereszténység megértéséhez ez kevés. -FÁ)))>>> az ő elve az egyéni szabadság és az egyéni érdek.”50 Ezzel, mint tudjuk, szöges ellentétben állt „a középkori ember theocentrikus (istenközpontú), egyéni és tömegi életének tengelye az öröklét gondolata. Mindenestül '.Jenseits-Mensch', transzcendenciából élő ember, aki létének forrását nem immanens (benne rejlő) földi erőkben, hanem az Istenben keresi, életének kiteljesedését nem ezen a Földön, hanem egy másvilági létszférában várja. E transzcendencia- igénylésben a középkori embereszme olyan mélységei nyílnak, amelyeket nemcsak az antik, hanem az újkori ember is tragikusan nélkülöz. E rendületlen transzcendencia-tudat körül kristályosodik ki a középkori ember egész lélektana, amelyen a legkülönbözőbb jelenségekben tükröződik az Öröklét, a Túlnan világa. Erről beszélnek a gótikus dómok, a primitívek képei, a középkori misztika, a különböző Summák egyaránt.” (...) „Bár az isteni Gondviselést a reneszánsz embere még nem veszi tagadásba, az első lépéseket egy teljesen szekularizált, mechanisztikus világkép felé már megteszi.”51 Talán ezért is írja majd Nietzsche tanítómestere Jacob Burckhardt a Weltgeschichtliche Betrachtungen 158. oldalán azt, hogy „ A renaissance korában Itáliában a vallás, - a babona kivételével talán, -lényegében csak mint művészet folytatja még életét.” A fiatal Michelangelo Buonarotti pedig egyenesen úgy fogalmazott, hogy »A reneszánsz a művészetet is istenséggé, egyetlen úrrá kiáltja ki«.52 Ezt látszik igazolni a Velencében két alkalommal megforduló Albrecht Dürer is, hiszen „velencei útjához tartozik a híres »Rózsakoszorú-ünnep« elkészülte (1506), amelyen a Fugger-nemzetség tagjai is ott láthatók a donátorok között.”53

A német reneszánsz nagy alakja Dürer azonban a későbbiekben is „élénk művészeti kapcsolatban állott a Fuggerekkel: Fugger Ulrik és György epitáfiuma, György sírtervezete” is az ő nevéhez kötődik”, 1518-ban pedig Fugger Jakabról készít portrét.54 Utóbb, az 1560-ban elhunyt Fugger Antalról Kari Becker készít képet. Az igen kifejező festmény, tegyük rögtön hozzá, rendkívül hatásosan „azt a híres jelenetet örökíti meg, mikor Károly császár a tuniszi hadjárat után megszállt Fugger Antalnál és a megtiszteltetés örömére Fugger Antal egy nagy összegről szóló kötelezvényt, amely éppen a hadjárat finanszírozására szolgált, a tűzhelyen eléget a császár előtt.”55

A Fuggerekkel kapcsolatban talán érdemes megjegyezni azt, hogy a német hírlapírásból és hírlapkiadásból is kivették részüket. A német Kari Bücher egyetemi tanár, neves gazdaságtörténész a következőket írja róluk: »A XVI. század második felében a Fuggerek a világ minden részéből hozzájuk befutó híreket rendszeresen összeállították és, úgy látszik, közzé is tették. A rendszeresen megjelenő számoknak címe: »Ordinari Zeitungén«, vagyis »Rendes Újságok«. E mellett mellékletek voltak a legújabb hírekkel: »Extra Ordinari Zeitungen« »Rendkívüli Újságok«. A Fugger-hírlapok rendszeresen közöltek híreket Európa különböző részeiből, a Keletről, de azonfelül Perzsiából, Kínából, Japánból, Amerikából. A politikai hírek mellett gyakran találunk termésjelentéseket és árkimutatásokat, sőt itt-ott hirdetésszerű közleményeket is és bécsi cégek hosszú lajstromát. Még irodalmi hírek is akadnak új és érdekes könyvekről, sőt még egy új színdarab előadásáról is van tudósítás.« 56

A fent említett nevezetes lépéssel indul el az első látszólag demokratikus áramlat is, amely magával hozza, hagy a „vallás sokszínűvé és sokfajúvá lesz, úgyszólván egy laza és »szabad« hit választható kifejeződésévé.”57 Kétségtelenül ez a kibontakozó és demokratikusnak tűnő áramlat hozza el - a kezdetben - a deszakralizáció" reményét kínáló reformációt is,58 majd a Róma és Bizánc közötti korábbi egyházszakadás után az újabb megosztottságot konzerváló 1555. szeptember 26. augsburgi vallásbékét, és abban a cuius régió, eius religio (akié az ország, azé a vallás) rendezőelv keresztény szempontból több mint kétes sikerét;59 továbbá a szabadság”, és „egyenlőség” immanens-ontológiai kategóriáit; és a már említett önző individualizmust, amely az említett liberalizmus uralta századokban teljesedik ki majd végképp. Mely századokban a „ liberalizmus baldachinja alatt a lobbykhoz hasonló koncentrációk lényegi hatalmat birtokolnak a média, az egyetemek, a mindenféle kisebbségek, a közszereplők és egy gazdagon szőtt ideológiai háló révén. Minden idők mindenkori vezető osztályai módjára, csaknem teljes monopóliumot élvezhetnek az események és szellemi áramlatok értelmezésében. Végtére is, a hatalom nem mindig jelentkezik katonai gépezet, egy adott hierarchia vagy felhalmozódott vagyon formájában; a hatalom lényege — különösen a kiegyensúlyozott, demokratikus társadalmakban — a szavak és jelentések fölötti uralom. ” 60

Az új szellemi áramlatok mögé felsorakozott értelmiségi jutalma pedig „a presztízs, a díjak, melyeket kollégái osztogatnak meghitt köreiken belül, a hősi gesztus, és nem utolsósorban a médiák gyújtópontja, ahol ő, korunk abszolútumának hordozója, aki ismét a hatalmasok védelme alatt áll. Ezúttal nem az egyház vagy az állam védence, hanem az új Hatalmasságé, a közvélemény-csinálóké. Századunk intellektuelje annyira felvértezett, hogy nem érinti őt tegnapi bálványainak és előőrseinek összeomlása. A berlini fal romhalmaza mögött már gyülekezik az új avantgárd, amelyet szintén ő hívatott támadásra vezetni - irodalmi bunkeréből osztogatva a jelszavakat és parancsokat. Manapság már az egész Nyugat a laikus megváltás áradatában úszik, sőt itt-ott a planéta eddig elhanyagolt részei is. Az értelmiségi új terveket sző. Nem mint marxista, haladó vagy reakciós, inkább mint technokrata, a szellemiség méricskélője, a gépember imádója. Ez a social engineer megengedi magának a luxust, hogy megvetéssel szónokoljon a minap csodált - az általa is csodált - ideológiákról, nem veszi észre, hogy ismét egy ideológia kiszolgálója lett. Világmegváltói receptjeit úgy váltogatja, mint nyakkendőit, és mindegyik új formuláról kijelenti, hogy a legfejlettebb tudományt testesíti meg, melynek jegyében az emberiség boldogsága biztosíttatik. Új jövőt tervez hát, nem az osztály nélkülit, nem az emberi faj Paradicsomát, nem a humanista összeölelkezés Edenkertjét - hanem azt, amelyet a biotechnika hoz létre éppen most. Egy percig sem kétli, hogy ez most a történelem és az emberi fejlődés legutolsó szakasza, a nagy Napfelkelte.” 61

Ennek ellenére a magunk részéről mi is azt valljuk Molnár Tamással együtt, hogy a mai „liberális civil társadalom csupán egy a történelemben létező konfiguráció, amelyet holnap kidobnak.” 62 Arra pedig, hogy a történelemben mikor jelent meg „a vész bálványa”, a trójai falóként használt káoszteremtő liberalizmus, az alábbi idézettel válaszolunk: „A liberalizmus eszméje lassan bontakozott ki az újkor folyamán, annak az irodalmi és művészeti forradalomnak az idején, amelyet reneszánsz néven ismer a történelem.” Megjelenését és terjedését „megkönnyítette az a körülmény is, hogy a reformáció lezajlása után, a vallási harcok elültével a véleménymegosztást közöny és szkepszis, a keresztény elvek és intézmények fokozatos mellőzése váltotta fel. ”63

„A gazdasági liberalizmus alapeszméje is -éppenúgy, mint a világnézetié - az egyén és szabadság kiélezése. A különbség csak az, hogy amíg a világnézeti liberalizmus hatásaiban az egyéniség érvényesítése a vélemények szétágazását, a szabadság erőszakolása pedig az ellentétes akaratok és érdekek öldöklő harcát, az egységes és összefoglaló szempontok elhalványítását eredményezi, addig a gazdasági liberalizmus hatása az önzésben s ennek folyományaképpen a mértéktelen nyerészkedési vágyban, a fáradság és munka nélkül való gyors meggazdagodásra való törekvésben, a szabad

kereskedelemnek szabad rablássá való elfajulásában, nem mindig teljes erkölcsi értékű üzérszellemek érvényesülésében s végeredményében a kíméletlen kizsákmányolásban nyilvánul. A gazdasági liberalizmus a könyörtelen önzés rendszere, azé az önzésé, amelynek elve a minél nagyobb egyéni haszon, tekintet nélkül a tényleges egyéni szükségletekre, tekintet nélkül az erkölcs törvényeire.” 64 Mindezek után azonban hiba lenne elfeledkeznünk arról a rendkívül fontos tényről, hogy a „reneszánsz emberének a kialakulásában az egyik leghatékonyabb tényező a gyökeresen elváltozott gazdasági élet. A reneszánsz filozófia mellett a gazdasági szféra felől nézve a legforradalmibb. A mi homo oeconomicus-unk embrióját ez a kor hordozta méhében. A kapitalisztikus gazdasági rendszer alapjait a reneszánsz rakta le. Ilyen vonatkozásban a legmélyebb, következményeiben messze elhatoló változás a tőke bevonulása a gazdasági életbe. A nagy történelmi tényezők sorában megjelenik a maga démonikus erőivel a tőke. A gazdasági élet az agrárszféra visszavonulásával lassan-lassan átalakul pénzgazdasággá. Amíg a középkorban a nagy vagyont szinte kizárólag a nagybirtok képviselte, most a pénztőke lesz a gazdasági élet arisztokratája.65

 <<<(((gazdaságelméletileg, gazdaságtörténetileg, elmélettörténetileg egy riadt, sérelem-hangoztató hozzáállás. Nem kíváncsi a hatásláncokra, az új tényezőkre. -FÁ)))>>>

A gazdasági élet az ipar s főleg a kereskedelem hallatlan lendületének nyomása alatt szinte szükségszerűen terelődik rá erre az új útra, hogy róla egész napjainkig többé le se térjen. Az új jövevény valósággal forradalmasította a gazdasági életet. Mindenekelőtt új dinamikát hozott. A birtok kötött, mozdulatlan, a pénztőke a legnagyobb fokban mobil.  <<<(((ez egy szociológiai megközelítés. Marxista felületességgel mozgósít, elmélkedik mint valami vezércikkíró. -FÁ)))>>> Amikor a gazdasági termelés pénzben csapódhatik le, a gazdasági erők halmozásának határa szinte a végtelenbe vész.  <<<(((Nem. A lényeg, hogy a szakralitás elvesztésén kesergők úgymond szellemileg lusták, felületesek. A féligazságok bajnokai ők is, és ezzel mintegy előnyt adnak az általuk egyébként joggal kritizált másik félnek. -FÁ)))>>> Ezzel a polgári társadalom előtt olyan vagyonszerzési lehetőségek tárultak föl, aminőket a középkor nem ismert: a föld kötöttsége kínai falként meredt eléje. Ehhez hozzá kell vennünk, hogy a pénz lényegi sajátossága a mozgalmasság.  <<<(((például a pénz nem a tőke szinonimája. -FÁ)))>>> Símmel szerint ’a nyugodtan fekvő pénz nem pénz a maga sajátos értékjelentőségében,. Az ember tehát démonikus erők sodrába került, amelyekkel szemben a reneszánsz emberének ellenállása azért is gyenge, mert vallás-erkölcsi élete süllyedőben van. Bergson helyesen mutat rá, hogy az újkori ember határtalan, szomorú elanyagiasodása itt a reneszánszban veszi kezdetét. <<<(((a reneszánsz előtti évente veretett pénz legalább olyan meghatározó volt, sőt talán még sikeresebb is sok tekintetben. Ezen a sarokponton billen meg a dolgozat érvelése. -FÁ)))>>>  A pénz bevonulása a történelmi erők sorába az embertípusban még más változásokat is hozott.

A pénz eszmei tükörképe a szám.  <<<(((hülyeség. A szám a mérték egyik tényezője, kell hozzá a mértékegység is! -FÁ)))>>> A szám, mint a javak megszemélyesítője,  <<<(((ez szörnyű. Lemegy az általa kritizáltak szintjére. -FÁ)))>>> gyűjtőlencseként fogja össze a vagyon mágikus erőit. Az így összefogott erők gyújtópontjába kerül az ember s lassan-lassan a szám rabja lesz. A szám hatalma, amely a mai ember fölött korlátlan, a reneszánszban alapozódik. S ha igaz Símmel vélekedése, amely szerint ’er.v/ die Geldwirtschaft hat in das Leben das Ideál zahlenmassiger Bemchenbarkeit gebrachf, (’csak a pénzgazdaság hozott az életbe ideális számszerű kiszámíthatóságot’,) akkor itt a reneszánszban kell keresnünk azt a szellemtörténeti fordulót is, amely az összes értéktartományokban gyakran értékromboláson keresztül számszerűsítésre vezetett. A pénzben, illetőleg a számban a reneszánsz adja a Nyugatnak azt az egyetemes közös nevezőt, amelyre az újkor lépésről-lépésre úgyszólván az összes javakat hozta. <<<(((ahelyett hogy ekkora elszántsággal és olvasottsággal megnézte volna, hogy milyen pénzrendszerbeli változás volt a reneszánsz idején. Miben változott meg a könyvelés? Lásd Fuggereket például. Miben változott meg a pénz hatalmi beágyazottsága? Változott-e a pénz társadalmi környezete, feltétel rendszere, s ha igen, akkor milyen lényeges pontokon? -FÁ)))>>>

Ha a reneszánsz emberének szellemi életét vesszük megfigyelés alá, az első, ami a szemünkbe ötlik, a nagy mozgalmasság, elevenség. A különböző tudományok, de elsősorban a természettudományok addig hallatlan lendületet kapnak.

 <<<(((Galilei (1564-1642) nevével fémjelezhetően véget ért az alkímia kora – bár erről maga Galilei nem tudott, élete végéig számos alkímista ideája volt. Azonban rátaláltak az induktív axiomatika irányára. Elkezdődött az induktív axiomatika máig tartó korszakának korai, még jobbára ösztönös de már sikeres felívelése. Annak pedig a lényege ha úgy tetszik a számok és a tények újszerű, sikeres össze kapcsolása. A számmisztika ennek megértésében nem segít. Márpedig a szerző a számmisztika síkjára csúszott kijelentéseiben. -FÁ)))>>>

A középkor elvont eszmélődése helyett a reneszánsz embere ráveti magát az őt környező természetre. Kijavítja és kitágítja a középkor naiv világképét, kiszélesíti annak földrajzi ismereteit, keresi az utat a természet berendezkedéséhez, titokzatos életéhez. Az eredmények nem is maradnak el. Egészen tisztult formában jelentkezik már az újkori tudomány nagy hatalmasának, a természettörvénynek fogalma. Bár az isteni Gondviselést a reneszánsz embere még nem veszi tagadásba, az első lépéseket egy teljesen szekularizált, mechanisztikus világkép felé már megteszi. <<<(((Aki eddig elment nagyszerű és ritka elemzésében, az menjen tovább. Tessék értelmezni, figyelembe venni a világmindenség és a konkrét kérdéskör különbségét, eltérő fogalmi, elvi természetüket. S akkor érthetővé válik (ha nem is elfogadhatóvá) a konkrét jelenségek felé fordulás mechanizmusa, az induktív axiomatikával nem tárgyalható világmindenség egészének elhanyagolása. -FÁ)))>>>  Martin szerint az isteni Gondviselésnek már csak »Ehnenplatz« - tiszteletbeli hely jut. Az egész szellemi élet új iránya már világosan kivehető: a transzcendenciától el - az immanencia (benne rejlés) felé.  <<<(((holott a „titok” a harmadikban, az ismeretelmélet ontológiájában van  -FÁ)))>>> A természettudományok terén elért nagy sikerek a kort elbizakodottá teszik.

Az a tisztelet, amellyel a középkor embere a világegyetemnek, a lét misztériumának adózott, tűnőben van. A reneszánszban közeledő forradalom első szele a filozófiában érezhető. A nominalizmusban, amely az egyetemes fogalmaktól minden tárgyi létet megtagad s ilyent csak az egyedi fogalmaknak enged meg, már az individualizmus jelentkezését kell látnunk, pedig csak a XIV század elején vagyunk. "Vezéralakja, Ockhami Vilmos66 termékenyítőleg hathatott a természettudományok fejlődésére, de a metafizika (érzékfeletti) ellen intézett támadásaival kétségtelenül a vallási szkepticizmus úttörője. (...) A reneszánsz bölcselete hűségesen tükrözteti embertanának forrongását, zajlását. A káoszban már jól kivehető az új út, amely a régi értékhierarchiától elfordul, a középkor theocentrikus (istenközpontú) gondolatvilágától anthropocentrikus (emberközpontú) világ- és életszemlélethez vezet. Ennek megfelelően változik el világnézete is. Világnézetében a teológia halványulásával előtérbe nyomul a mechanisztikus oksági magyarázat.  <<<(((nem ekkor találták ki a mechanikus okság elvét. -FÁ)))>>> A középkor nagy szintézise,

felséges harmóniája, amelyben az egész Létet szemlélte, bomlik, helyét elfoglalja az egyoldalú analízis.

A nagy átmenetet sietteti a valláserkölcsi erők hanyatlása. A reneszánsz embere nem vallástalan, nem pogány, de elért sikereinek, csodálatos alkotásainak mámorában a természetfölöttiség iránti érzéke tompul. (...) Értékhierarchiájában az én egyre magasabbra szökik, veszedelmesen önállósul, vallási életében szubjektívál. A túlzó individualizmus következtében az én s az Egyház közti kapcsolat veszedelmesen lazul. Egyre hajlamosabb az Egyházat azzal a klérussal azonosítani, amelynek előjogaira féltékeny, amelynek erkölcsbégén sokszor joggal botránkozik. Az antik világgal való szoros kapcsolata  kedvezőtlenül befolyásolja lelki életét.  <<<(((? -FÁ)))>>> Lelkivilága ide-oda hányódik a pogányság s a kereszténység között. Reggel őszinte buzgósággal részt vesz a konventmisén, de napi összejövetelein, eszmecseréiben már pogány gondolatokkal találkozunk. A gyengülő hit természetszerűen lazítja, bomlasztja a kor erkölcsiségét. A családi élet erkölcsi színvonala süllyed, az érzékiség egyre erősebben, egyre nyíltabban jelentkezik. Az embertípusban beállott nagy elváltozások természetesen kiütődnek a reneszánsz csodálatosan gazdag művészetén. Tudjuk, hogy a reneszánsz a művészettörténet legfényesebb, legvirágzóbb fejezete. A festészet, szobrászat, építészet olyan alkotásokkal lepi meg a világot, amelyek szépsége ma is lenyűgöz. Európa művészeti élete sem addig, sem azóta ily virágzó, ennyire gazdag nem volt.” 67 <<<(((elérte volna a gótikát minden téren? -FÁ)))>>>

A folytatásban is Blazovich Jákót szeretnénk idézni, aki azt írja kitűnő tanulmányában, hogy a „Nyugat s a kereszténység viszonya művelődéstörténeti szempontból a középkor végétől kezdődőleg gyökeresen elváltozik. A középkori kultúrában a kereszténység által egyesített különböző művelődési hagyományok centrifugális szellemtörténeti áramlatokat indítottak meg, amelyek a középkori kultúra egységének megbomlására, a Nyugat s a kereszténység közti kapcsolatok meglazulására vezettek. Különösen két áramlat hatott elhatározóan Európa újkori kialakulására: délen a reneszánsz, északon a reformáció.” 68

Amint azt a későbbiekben is látni fogjuk a reneszánsz kora nem csupán a reformációé vagy az elsősorban a Boccaccio, Dante, Petrarca irodalmi triász által megtestesített literatúráé, a képzőművészeteké, a zenéé és a látványos eredményeket produkáló tudományos életé, hanem az egyre látványosabban teret hódító kereskedelemé és pénzügyi tranzakcióké is. Hiszen a genovai és velencei gildék (céhek) már jelentős levantei kereskedelmet bonyolították le a középkorban is. „Hozták Keletről a szegfűszeget, borsot, tömjént, olajat, szőnyeget, nemesfémeket stb. A középnémet városok szövetsége közvetített az itáliai városok és az északi Hansa között. A Hansa városok pedig az élelmiszer-fogyasztó Rajna vidék ipari termelése, főleg textilipara és a szláv területet telepítő német lovagrend gabonatermelése között hozták létre a kicserélődés kapcsolatát. A flandriai városok (Brügge) megszerezték az angol gyapjúkereskedelmet és megtartották dacára annak, hogy a monopolhelyzetre törekvő Hansa az angol gyapjúkereskedelem átvételét ambicionálta. A 14. században Itáliában már ismerős a primitív részvénytársaság, giró-, csekk-forgalom, biztosítás, kereskedelmi jog, tengeri jog, csődjog stb. A kapitalista gazdálkodás intézményei innen származtak át Spanyolországba, Franciaországba, Németországba. A 16. század elején a Weker-háznak óriási kereskedelmi telepei vannak Hispániában, Portugáliában, a spanyol gyarmatokon, csak az ő hajói futhattak be a spanyol gyarmatok kikötőibe és szállították Európába a déligyümölcsöt, rezet, sáfrányt stb.” 69

Ugyanakkor Mars hadisten az európai földrész országainak jelentős részét, mint századokon át annyiszor, ez időben sem kímélte. Így azután 1526 augusztusának végétől az élet-halál harcát vívó Magyar Királyságban, ahogy azt Marcus Tullius Cicero megfogalmazta: ..Inler arma silentMusae.” Vagyis, a háborúban hallgatnak a Múzsák. De mint azt tudjuk, Inter arma silent leges. ”, a törvények, a törvényesség is. S mialatt a stabil államháztartást, erős hadsereget, kulturális és művészi értéket teremtő reneszánsz „A budai napkirály”,70 Hunyadi (Corvin) Mátyás, utáni Magyarország elkerülhetetlenül Mohács felé tart; az idő alatt Franciaországban a korona, XII. Lajos uralkodását (1498-1515) követően, a Valois-dinasztia Angouléme-ágából származó, a Collége de Francé majdani megalapítójának, az olasz reneszánsz művészet csodálójának I. Ferencnek a fejére kerül.71 Akinek amboise-i Cloux kastélyában, vendégként, az itáliai autodidakta polihisztor, a .Homo universalis” Leonardo da Vinci, míg Párizsban, a VII Kelemen és III. Pál pápák által is pártfogolt - szobrász, ötvös, bélyegmetsző, rézöntő és éremvéső - Benvenuto Cellini éli életét. De dolgozik a király számára Andrea dél Sarto, sőt Raffaello és Tiziano is. A híres fontainebleaui vár díszítését pedig Rosso és Primaticcio fejezik be.72 Spanyolországot Enrique de Egas, Alonso de Covarubbias, az Itáliában tanult Juan de Toledo, aki az Escorialt tervezi meg, és tanítványa, az Escorial építését befejező Juan de Herrera építőművészete gazdagítja mindenekelőtt. VIII. Henrik Angliájában, annak ellenére, hogy a

florenci mester Pietro Torrigiano már 1519-ben elkezd dolgozni a westminsteri dómban VIII. Henrik feleségének síremlékén, a reneszánsz mégis csak a műkedvelő I. Károly uralkodása alatt kezd majd igazán tisztán és a maga teljességében kibontakozni, ami egyebek között az Inigo Jones által tervezett, de csak részben felépített witthehalli palota, és a Wren Kristóf építész által épített londoni Szent Pál dóm szépségében és hatalmas méreteiben ölt testet.

Az Oszmán Birodalomban Szulejmán 1520. szeptember 30-án ül trónra. Majd néhány hétre rá, 1520. október 23-án, a Habsburg V Károlyt koronázzák császárrá az aacheni székesegyházban, ahol az egykori tanár dr. Balbi Jeromos és Akosházi Sárkány Ambrus zalai főispán képviselték II. Lajost. Az Európa, és benne a Magyar Királyság sorsát, jövőjét meghatározó koronázás történetéhez tartozik az is, hogy a trón megszerzésével II. Lajos is megpróbálkozott, ami kellő pénz és érdemi támogatás hiányában utóbb úgy módosult, hogy Lajos, felesége bátyjának, Habsburg Károlynak a megválasztására szavazott.73 Ugyanakkor X. Leó pápa „szívesen látta volna, ha az angol királyt koronázzák császárrá, mert tőle a Habsburgok és a francia Való is-k hatalmi törekvéseinek egyensúlyba tartását remélte. Mihelyt azonban felismerte, hogy VIII. Henrik megválasztását keresztülvinni lehetetlen, minden erejével a francia királyt támogatta, hogy segítségével a neki is kellemetlenkedő Habsburgok növekvő politikai befolyását háttérbe szorítsa. I. Ferenc megválasztása esetére a pápa ígéretet tett, hogy a három egyházi választófejedelem közül a trieri és a kölni érsek bíborosi kalapot, a mainzi érsek pedig pápai legátusi rangot kap. A francia király szintén nem fukarkodott ígéreteivel sem az egyházi, sem a világi választófejedelmekkel szemben, s minden áldozatra kész lett volna, ha valahol kellő kölcsönre talál. Választói azonban kifürkészték, hogy a bankházak nem állnak mögötte; a maga anyagi erejével pedig nem elégíthette ki a választófejedelmek pénzéhségét. E gátlástalan világban a pénzsóvár német választófejedelmek között nem is igen került szóba, hogy valamelyik honfitársukat válasszák meg császárnak; nem volt egyikük sem olyan tehetős, hogy társait megfizethette volna. Ezért inkább országukat még a nyelvüket sem beszélő uralkodó járszalagjához kötötték. Szavazataikat Habsburg Károly óriási összegért, 852 000 aranyforintért vásárolta meg (ebből a mainzi érsek 113 000, a trieri érsek 40 000, a szász választófejedelem 70 000 forintot kapott stb.). Ennyi pénze még a spanyol királynak, a felfedezett Újvilág urának sem volt. Az összeg nagy részét, 543000 aranyat, Európa legnagyobb pénzhatalmassága, a Fugger-bankház, többi részét pedig néhány firenzei, genovai és augsburgi bankár kölcsönözte. A bankárok által a hatalom csúcsára így felemelt Habsburg Károly húga, Mária, II. Lajos magyar király felesége lett. A császár húga 1521 nyarán érkezett Budára, éppen, amikor Szulejmán seregeivel oda igyekezett.” 74


 

 

[1] A boldog európai intermezzó, a renaissance utolsó, XV. századvégi nemzedékének tagja.” (wikipedia)