Vissza a főoldalra * Vissza novemberi levelekhez * genocidium oldal
Nincs abban semmi rendkívüli, hogy az Amerikai Egyesült Államok regnáló elnöke kedvét leli a pártállami titkos ügynök, Medgyessy Péter miniszterelnökségében. Medgyessy és elvtársai évtizedeken át kiszolgálták a Ronald Reagan által a gonosz birodalmának nevezett Szovjetuniót, a szocialista béketábor őrét. Nekik köszönhettük az ÁVH-t, a kitelepítéseket, a koncepciós pereket, az akasztófákat, Rákosit és Kádárt. Az USA, a "jó birodalma" nem sietett a segítségünkre sem a második világháború végén, sem az 1956-os forradalmunk idején. Pedig valamennyi hullámhosszon kértük őket, hogy jöjjenek. Rendszerváltozásunk után viszont megérkeztek, még csak ismerkedünk. Engedjük, hogy bemutatkozzon a jó birodalma. Vessünk hát egy pillantást a Föld másik felére. Hiszen a jóság birodalmának szomszédságában élő népek történelmét mi éppen úgy nem ismerjük, mintahogyan ők sem a miénket.
A jó birodalmának megismeréséhez először a második világháború utániévtizedek tanúját, Robert Triffint hívjuk segítségül. A belga származású amerikai világpolgár az IMF és a Fed tekintélyes pénzügyi tanácsadójaként éveket töltött ezekben a tengerentúli országokban, ő a latin-amerikaiGuatemalával kapcsolatos emlékeit idézi fel. Majd ismerkedjünk meg Zbigniew Brzezinskinek, Jimmy Carter elnök nemzetbiztonsági főtanácsadójának egy interjúban és egy könyvben kifejtett gondolataival. Majd vessük egybe ezeket a magyar gazdasági átalakulás egyik meghatározó epizódjával, hogy a jó és a gonosz birodalmának különbségéről és hasonlóságáról elmélkedhessünk. Bombák a Jó Birodalmából
Még az ötvenes években Ubico, Guatemala elnöke ellen tüntetést szerveztek az egyetemisták - meséli Triffin. Egy koporsót vittek az elnöki palota elé, amelyre felírták Ubico nevét. Ez idő tájt pusztult el az elnök kedves madara. A madár abból a fajtából való volt, amelyet Guatemala szentállatának tartanak. A babonás Ubico az intő jelre lemondott. A hatalmat a kongresszusnak adta át, amely Arévalót, a száműzött filozófiaprofesszort választotta az ország élére, ő pedig a svájci bevándorlót, Arbenzt nevezte ki miniszterelnöknek. Arbenz Triffin szerint balközép szellemiségű férfiúvolt, aki fő célként az ország elmaradott régiójának felemelését tűzte ki. Csakhogy itt a földeket az amerikai United Fruit konszern felvásárolta, és felhagyott a műveléssel. Az emberek éheztek, se földjük, se munkájuk nem volt. Arbenz elhatározta, hogy az állam kártalanítás mellett visszavásárolja a földet. Azonban az amerikai konszern ezt hatalma elleni támadásként értékelte, és kormányától kért segítséget, hogy tegyék el az útból az újminiszterelnököt, és Castillo Armast, a United Fruit emberét ültessék a helyébe.
Azt, hogy ez miként történt, Robert Triffin egy televíziós élménye alapján mesélte el. Egy volt CIA-s ügynök repülés közben dicsekszik a jólétével és sikereivel. Elegendő volt egy CIA-s ügynöknek egy éjszaka Guatemala Cityegyik élelmiszerraktárát lebombáznia ahhoz, hogy a helyi katonaság felfogja, el kell távolítania Arbenzt. A sebtében alakult hunta azonban mást iktatott be, mint akit az amerikaiak szerettek volna, ezért a CIA ügynöke másnap még egyszer megszórta bombával a fővárost, és a katonák megértették, hogy Castillo Armast kell hatalomra juttatni.
A "baráti látogatásra" május 4-én, Amerika nemzeti ünnepén került sor, amikor a demokrácia hazájából küldött követ meg se hívta a fogadásra a helyi kormány tagjait, mert úgymond minek pazarolni a meghívó papírját olyanokra, akik másnap már nem lesznek hatalmon.
Ubico és Armas nem volt kivételes jelenség Latin-Amerikában. Trujillo, Batista, Somoza is megengedték, hogy az amerikai ültetvényesek kiszivattyúzzák a megélhetés jövedelemtermelő forrásait országaikból. Mindegyiküket az északi nagy testvér ültette hatalomba, és tartotta ott minden lehetséges eszközzel - állapította meg Jorge Sol salvadori gazdasági miniszter, az Amerikai Államok Szervezetének volt elnöke. A bennszülött indiánokat, a bevándorló spanyol ajkúakat saját katonai diktátoraik tartották nyomorban a tőkéért csekély jutalék fejében. A hunta hatalmával az éhbéreket tartotta fenn, katonai eszközeivel megtörte az elégedetlenkedők ellenállását, és áruba bocsátotta népét.
A Föld túlfelén tehát az USA szuperhatalmát találtuk, a szomszédban kiskatonai diktatúrákkal. Itt, Európában a Szovjetunió volt közel, nem kisebb hatalmi erővel. A halottakat csak a családok számolták itt is, és ott is. A hasonlóságot Robert Triffin is hangsúlyozta: "A politikát valójában minden országban a héják és galambok kis csoportja irányítja. Vitájuk megosztja a közvéleményt, amely szeretne közömbös, békeszerető maradni. Az amerikai héják, akik az orosz imperializmust szidják, maguk lennének ennek az imperializmusnak a mozgatói, ha történetesen Moszkvában élnének. "Henry Kissinger, a volt amerikai külügyminiszter sincs más véleményen: "A szovjet vezetők nem nagyon különböztek az amerikaiaktól békevágyukat illetően (.), ugyanis a szovjet vezetés az amerikaihoz igen hasonlóan héjákra és galambokra oszlott" - írta könyvében.
Békés kapcsolat vagy "behatolás"
Kádár Jánost és Gustav Husakot a szomszéd tankjai juttatták hatalomba. Armast és Trujillót a szomszéd bombái. Azt hittük, az ezredfordulóra ez a technológia elavulttá vált, de jött Afganisztán. És lehet, hogy jön Irak? Zbigniew Brzezinski, aki a hetvenes évek végén Jimmy Carter elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója volt, két éve az m1 Aktuális című műsorában avatott be mindnyájunkat a kommunista rendszerek felszámolásának általa javallt módszerébe: "békés kapcsolatteremtés politikájával fejlesszünk ki mélyreható kapcsolatokat, lépjünk be, hatoljunk a kommunizmus lényegébe", mert a kommunista rendszerek gyengék. A gyengeségük oka az, hogy "ezek a rendszerek fanatikusokból és megalkuvókból meg olyan emberekből állnak, akik csalódottak (.)".Brzezinski tisztában volt a kommunista rendszer bűneivel, tudott a kivégzésekről, a gyilkosságokról, a táborokról, de őt is meglepte, milyen sok ember kényszerült bűnrészességbe, arra, hogy mellékállásban besúgóvá váljon.
Brzezinski magyarul is megjelent könyvében kifejti, mit értett azon a"behatoláson", amely a XX. század végére földrengésszerű átrendeződést eredményezett Európában, miáltal e földrész inkább tárgya, semmint alanya a globális erőpolitikának. Vagyis Európán ma már inkább uralkodik az amerikai hatalom, mintsem társnak tekintené.
A világpolitikát formáló Brzezinski szerint a cél az, hogy "ne jöjjön létre olyan eurázsiai hatalom, amelyik kihívást jelenthet Amerikának". A program kezdete messzire nyúlik vissza, de elég, ha megállunk 1970-ben,amikor Richard Nixon a fent említett politikát meghirdette. A következőévben Amerika megszüntette a dollár aranyra váltását, beindult a bankóprés, miközben az együttműködő jegybankok korlátozták a font, a frank, a márka, az európai pénzek kibocsátását. Így Európa nyugati fele pénzügyi függésbekerült, a kamatjövedelme átúszott az óceánon, ha valaki beruházni akart, az úgynevezett eurodollárra lett szüksége. Az irdatlanul megszaporított pénz egyszer már világválságot okozott a húszas-harmincas évek fordulóján, a stratégák tanultak belőle, a sok pénznek fedezet kellett. Pillanatok alatt meg is teremtették az olaj árának négyszeresére emelésével, amiért az OPEC egyáltalán nem kapott szidást - ki is szervezte a kartellt? -, ellenben jól jött egy háború a kutak közelében. A drága energián eladósodó országok még egy lökést kaptak, amikor a dollárkamat húsz százalék fölé emelkedett. A bankrendszerben gyűlt a pénz, az elkölthetetlen jövedelmük miatt az olajtermelőktől is. Az első és a harmadik világ kiszolgáltatottá vált, nekünk még rubelért jött az olaj, ára lassan emelkedett a megegyezés szerint. A hetvenes évtizedben külkereskedelmi mérlegünk pozitív volt, de egyre több nyugati importot reexportáltunk a Szovjetunió igényére. A "behatoláshoz" stratégia és eszköz kellett. Beléptettek hát minket az IMF-be és Világbankba, hogy a drága devizahitel nálunk is kifejtse hatását. A nyolcvanas években nettó egymilliárd dollár hitelt vettünk fel, és a kamatokkal együtt tizenegymilliárd dollárt fizettünk vissza. Csoda, hogy csak nyolc százalékkal nőtt egy évtized alatt a nemzeti össztermékünk? Még unokáink is kárvallottai lesznek annak a gazdaságpolitikának, amelyet apénzügy és jegybank fedett tisztjei hazafias hevületükben képviseltek. "Amerika előszeretettel alkalmazza a függő helyzetben lévő külföldi elitek közvetett befolyásolási módszerét" - írja Brzezinski, és valóban így történt.
Szívtájéki behatolás
Brzezinski azt is elárulja nekünk, hogyan működtetik a befolyásoló rendszert: "Az amerikai rendszer részét alkotják (.) a speciális feladatokra szakosodott szervezetek világméretű hálózatai is. (.) Mind a Nemzetközi Valutaalapról (IMF), mind a Világbankról elmondható, hogy globális érdeket képvisel. (.) A valóságban azonban (.) Amerika befolyása alatt állnak, és eredetük is amerikai kezdeményezésre vezethető vissza, főleg az 1944-benBretton Woodsban tartott konferenciára." Vagyis a Világbankot nem az érdekli, boldogul-e a befolyása alatt lévő ország, hanem az, hogy a "főrészvényes" Egyesült Államok elérje befolyásszerzési céljait. Ehhez pedig a célországot gyengíteni kell.
Ezek szerint hozzánk is az eladósítással, a gazdaság lefékezésével, az elszegényítéssel történt meg a "behatolás" és a "feloldás" a gonoszbirodalom alól, a jó birodalma által? Brzezinski lényegében igenlő választ ad: "Fontos a geostratégiai ügyesség, az amerikai erőforrások szelektívalkalmazása az eurázsiai sakktáblán. Amerika túlságosan demokratikus sajáthatárain belül, semhogy külföldön zsarnokként viselkedhessen." Tehát a kevésbé feltűnő pénzügyi eszközökkel kell operálni a nemzetközi szervezeteken keresztül.
Miért is volt más a magyar adósság kezelése, a magyar privatizáció, mint a többi országé? Miért adtunk el mindent külföldieknek, hogy csak az adósságot tartsuk meg? Előbb-utóbb tisztul majd a homály. Brzezinski szerint "a területekért folyó versengés, ha békésebb formában is, de döntő szerepet játszik a világban". És Eurázsiának melyik régiója létfontosságú az egész kontinens feletti uralom szempontjából? Erre válaszként John Halford Mackinder egy százada lefektetett elméletét idézi Brzezinski: "Aki Kelet-Európát uralja, uralja a Szívtájékot; Aki a Szívtájékot uralja, uralja a Világ-szigetet is; Aki uralja a Világ-szigetet, uralja a világot."
Íme, ehhez a Brzezinski-recept az ősi birodalmak terminológiájával is: "elejét venni a vazallusok közötti bárminemű paktálásnak, fenntartani függőhelyzetüket, megvédelmezni a szövetségeseket, és elérni, hogy továbbra is szófogadók legyenek. Végül pedig megakadályozni, hogy a barbárok szövetségre lépjenek egymással."
Vazallusban pedig nincs hiány: "Amerika vazallusai és szövetségesei, akik közül néhányan arra vágynak, hogy még szorosabb kapcsolatok fűzzék őket Washingtonhoz, megtalálhatók az egész eurázsiai kontinensen" - emelte ki Brzezinski.
A magyar riporter határtalan udvariassággal kérdezte meg a megnövekedett szegénységről Brzezinskit az Aktuálisban: "Önt aggasztja a szegénység ebben a térségben. Ön rámutat, hogy tíz-tizenegy éve összesen húszmillió ember élt itt szegénységben, ma már százhatvanmillió." "Beleértve a volt Szovjetuniót is" - szólt közbe Brzezinski, majd ismét a riporter: "Igen, és közöttük ötvenmillió gyermek." "Igen" - helyeselt a tanácsadó. Mire a riporter: "Eztragikus." És a sors- és politikaformáló válasz: "Szörnyű. Ezzel tisztában kell lennünk. Szembe kell vele néznünk, kihívásnak kell tekintenünk. Mindez azonban nem cáfolja mindannak jelentőségét, amit sikerült elérni. "A "behatolást", a vagyonvesztést, a munkanélküliséget, az egészségromlást, a népességcsökkenést mindenképpen sikerült - tegyük hozzá mi, így utólag. A XX. században nagy volt a világhódítók jövés-menése e szívtájékon. Érkezéskor sohasem "behatoltak", hanem szabadságot, demokráciát hoztak -mindenki a magáét. Pillantsunk vissza a "gonosz birodalma" egy "demokratikus" momentumára 1945-ben, majd a "jóindulatú" birodalomkilencvenes érkezése hasonlóan "demokratikus" epizódjára.
Tankok és bankok nyomulása
A második világháború '45. tavaszi vége után, a november 4-i választáson a kisgazdapárt majdnem hatvan százalékkal egyedüli kormányalakításra vált jogosulttá. Itt volt azonban Vorosilov marsall a tankjaival, és az alig 17százalékot szerző Magyar Kommunista Pártnak követelte a kormányban a bel- és igazságügy, a rendfenntartás irányításának és ellenőrzésének pozícióját. A vonakodást látva Vorosilov átadta Dálnoki Miklós Béla ideiglenes miniszterelnöknek a Vörös Hadsereg részére három napon belül szállítandó alapvető élelmiszerek jegyzékét, amely háromszorosa volt a kormányrendelkezésére álló készletnek. Vorosilov közölte: ha nem teljesül a követelés, akkor lefoglalja az összes magyar élelmiszert, ettől azonban eláll, ha a "demokratikus" kormány megalakul. "A Szovjetunió azonban csakolyan kormányban bízik, amelyben a belügyminiszter kommunista." Az lett. A nyilvánosság nem értesült a levélről, csak az eredményről.
A kilencvenes választásokat a Magyar Demokrata Fórum nyerte. A szabadon választott Országgyűlés első ülése előtti napon az MDF képviselőcsoportja előtt Antall József hivatalba lépő miniszterelnök beszélt: "Holnap megalakul a magyar Országgyűlés. (.) Ennek az új korszaknak a többpártrendszeren alapuló politikai demokrácia a lényege. (.) A Magyar Demokrata Fórum a jelenlegi helyzetben kormányzó pártként fog működni, hacsak valami ezzel ellentétes eseményre nem kerül sor. (.) Felhívom a figyelmüket, hogy Magyarország jelenleg politikai, bizalmi és gazdasági jellegű válsághatáron van a világban, (.) minden lehetősége megvan a teljes bukásnak és a pénzügyi összeomlásnak. Az elmúlt héten a hét vezető ország bankárai jelentek meg, több gazdasági szakember volt hivatalos. Tájékoztatást kaptunk arról, hogy az elmúlt hónapokban Kelet-Közép-Európával szembeni bizalmatlanság keretében több száz millió dollár betétet vontak ki a magyar bankokból, így a nemzeti bank rendkívül nehéz helyzetbe került. Az elmúlt héten ez fokozódott. (.)Nekünk olyan magatartást és politikai helyzetet kell teremteni, ami azt mutatja, hogy Magyarország kormányzóképes lesz, (.) teljes politikai stabilitást kell bizonyítanunk. (.) Ennek érdekében (.) bocsátkoztunk a koalíciós tárgyalásokba. (.) Az előbb elmondott kritikus helyzetben folytattuk a tárgyalást (.) a Szabad Demokraták Szövetségével, (.) hogy eredményt érjünk el a kormányozhatóság érdekében. (.) Éppen ezért az ellenzékkel - amelynek jelen pillanatban ebben az értelemben a foglyai vagyunk - konstruktív kompromisszummal kellett eredményt elérni. Ennek érdekében többnapos tárgyalás keretében az elnök és a szakértői csoport (.)pártközi megállapodást kötött." (A szöveget hangfelvételről szerkesztette és publikálta Szűcs István képviselő.)
Antall József, a demokratikus választáson nyertes párt elnöke a bankárok gazdasági fenyegetése alatt a vesztesek foglyának érezte magát! Hét nagyállam bankárai pénzkivonással fenyegetve a volt kommunistákkal és a vesztesekkel való egyezkedésre ösztönözték a legitim miniszterelnököt. A nép nem tudott miniszterelnöke kényszerhelyzetéről.
A közvéleményt mindkét sorsfordító eseménytől távol tartották. Brzezinski módszerei igazolást nyertek.
És a jó birodalmának demokráciája megkezdte működését.
A háborús győztes élelmet akart, a békés behatoló egyebek mellett az egész élelmiszeripart akarja. Megszerzi és leszereli a cukorgyárakat, a legkorszerűbb növényolajgyárakat, a vágóhidakat, a konzervüzemeket, és birtokba veszi a takarmánykeverőket, a gabonaraktárakat, a finanszírozó bankokat. "Élelmiszeriparunk nem függ a magyar mezőgazdaságtól" -nyilatkozza büszkén az iparág képviselője. Ez volt a cél.
Madarak jönnek, madarak mennekA nyolcvanas évek végén a Szívtájékon zörejek támadtak, hatalmas erősítők robajjá fokozták: eladósodtunk, tönkremegyünk – pedig az adósság csak a harmada volt a jelenleginek. Az állam rossz tulajdonos, privatizációra van szükség – zúgta a média. A gonosz birodalmának helytartói, az állami tulajdon korábbi védelmezői váltak a leghangosabbá. A partitúrát a tengerentúlon írták, neve is van: washingtoni konszenzus, a karmester az IMF, a koncertmester a Világbank, a szólamvezetők a helyi új gazdát keresők.
A bankárok Antallt szorongatták, az egekbe emelték a kamatokat, lejárttá tették a hiteleket, inflálták a pénzt, sorra omlottak össze a nagy hagyományú vállalatok, vesztek az állások, a felhalmozott tudás és piaci kapcsolat, veszett az emberek szociális biztonsága. A sajtó ontotta a dicshimnuszokat a piacgazdaságról, az alkotmány bevezetőjébe odabiggyesztették a szociális piacgazdaságot mint célkitűzést.
A hazai vállalkozók megpróbáltak bekapcsolódni a privatizációba, a mezőgazdák garantálni szerették volna terményeik jövőjét, és fokozni jövedelmüket. Ez azonban nem illett a behatolás forgatókönyvébe.
A kormány a munkahely- és jövedelemvesztés miatti adókiesés és az egekbe emelt kamat kettős szorításában vergődött. Ez már illett a forgatókönyvbe. És akkor jött az ostorral az IMF és a mentő, szerkezetátalakító programjával a Világbank. És jöttek a gyalogos madarak, megindult a pingvinek inváziója. Csapatostul ontották a repülők a sötét öltönyös tisztviselőket, a szakértőket a tengerentúlról, akik azután ott álltak minden íróasztal mellett. A kormány pedig gyártotta az úgynevezett háromezres, (a nagyközönség előtt) titkos határozatokat a „szerkezet kiigazítására”. Jöttek a pingvincsalád – a nemzetközi pénzügyi közösség – más képviselői, a pénzügyi tanácsadók is, akik mindent – a múltunkat és a jövőnket is – jobban tudtak, mint mi.
A halk hangú pingvinek hatalmas étvággyal halászták ki az értékeinket. A galambok az állami vagyont csipegetve fészket raktak, amíg a héják ott köröztek, ahol volt mit elragadni. Ez utóbbiból tekintsünk két példát.
A világbanki delegációk leginkább a Pénzügyminisztériumban mozogtak otthonosan. Itt jelentették be 1991 nyarán ügyfeleik igényét a cukor-, növényolaj-, gabonaipar gyáraira. Ősszel már azzal a céllal jöttek, hogy számon kérjék az eredményt, barátságosan jegyezték meg, hogy az ország a szerződött hiteleket ennek függvényében hívhatja le.
A sajtóban ez idő tájt jelentek meg „spontán” módon a „tönkremegy az ország, gyorsítani kell a privatizációt” tartalmú hírek. Az ilyen üzenetek egymást érték, az egyszerű olvasó nem is sejtette, hogy mi folyik a háttérben.
A gazda még tavasszal békésen elvetette a cukorrépát, mire jött az őszi betakarítás, már az új gyártulajdonos vette át a terményt. De nem ám a szerződött áron, hanem tizenöt százalékkal olcsóbban. Az augusztusban érkező nyugati „szakemberek” ugyanis a szerződéseket felmondatták: rohadjon a földben a répa, ha a paraszt nem adja olcsóbban. Az árkülönbözet pedig bőven fedezte a beígért tőkeemelést, amiért 25 százalékos üzletrészt kaptak.
1991-re a madarak fészket raktak
A privatizátor elitünk így adta oda a gyárakat egyetlen fillér vételár nélkül, azzal, hogy a negyedrésznyi tulajdonhoz a teljes irányítási jog is jár. Elegendő volt az új tulajdonosok birtokba lépésekor csupán számlán bemutatni a devizát mint tőkeemeléshez szükséges pénzt, át sem kellett váltani, hiszen garantált volt a pénz forintban – a répaár leszorításából. Hárman jöttek a cukoriparért, már az utazás előtt felosztották maguk közt a magyar piacot. Így egyeztek meg egymás között hét gyár sorsáról a tizenkettőből: a délnémet gazdák cége kapta a Dunántúlt, az olasz–francia az Alföldet, kivéve Kabát, amelyet egy tengerentúli, de londoni című társaság szerzett meg. Az állami kézben maradó öt gyárnak pedig a bankok egy időben mondták fel hiteleiket, hogy ha az ördög nem, akkor a lejárttá tett adósság vigye el őket a pokolba. Ma már nem is működik egy sem közülük. Pedig a törvény nyilvános pályáztatást, sőt elővásárlási jogot adott a mezőgazdaság szereplőinek a feldolgozóipar megvételéhez. Az események azonban titokban – spontán – kész helyzetet teremtve zajlottak. Ez kiváltotta a „behatolás” irányítóinak elismerését, és tovább fokozta farkasétvágyát. A három cukoripari „befektető” közül a legkisebbik, a két évvel azelőtt még jelentéktelen cég ezzel a hátszéllel már hatalmas multinacionális vállalatként jelenthette be igényét a teljes magyar növényolajiparra, vagyis mind a hat gyárra, a margaringyártásra, a mosószergyártás felére, a nemzetgazdaság „családi ezüstjére”.
A gazdákat a növényolajipar eladásakor sem keresték meg. Amikor kiderült, mi folyik a háttérben, felháborodva követelték vételi jogaik érvényesítését, kárpótlási jegyeik befogadását és a piaci verseny megteremtése céljából a gyárak egyenkénti eladását. Hiszen a cukormonopólium kialakulásának következményeit már megtapasztalták 1991 őszén. Mire a magyar privatizációs miniszter közölte, hogy amíg folyik az eladás, addig szóba sem áll velük.
A madarak nem csak magot esznek
Pedig a gazdák és a vállalkozók töretlenül bíztak a törvényekben, a meghirdetett szociális piacgazdasági célok komolyságában. Árajánlatokat nyújtottak be, pályázatokkal és a kiírók ellenkezésével küzdöttek, fogalmuk sem volt arról, hogy a meccset évekkel korábban mások már lejátszották. Jött a PriceWaterhouse, a világot behálózó pénzügyi tanácsadó – vagy érdekérvényesítő? –, amely egy személyben és egy időben volt a növényolajiparnak, az Állami Vagyonügynökségnek (ÁVÜ) és a kiszemelt vevőnek is a tanácsadója. A vevő megbízottjaként felértékelte a vállalatot, majd kiírta és bonyolította a pályázatot, sőt az adásvételi szerződésben is részt vett árcsökkentési céllal. Olajozottan állapodott meg saját magával. Csak a gazdák többszörös elővásárlási jogát nem vette észre. Majd amikor ezek pályázóként mégis feltűntek, a tanácsadó minden erejével igyekezett távol tartani őket, majd mint az egyedüli pályázókról, nem akart tudomást venni róluk. A végső döntésüket így indokolták: „Más sorsot szánunk a növényolajiparnak.” A nyilvánosság előtt a készpénz bevételével indokolták a gyors, egyben eladást, a szerződés szerint pedig a vevőnek nem is kellett fizetnie, csak letétben tartania a vételárat, hogy a késleltetés alatt az átadott vállalatból emelhesse ki. Az új tulajdonos első intézkedése volt a napraforgómag felvásárlási árának leszállítása, hogy a gazdák fizessék ki a számlát. Azok, akik nem élhettek törvényben adott elővásárlási jogukkal.
Ha a privatizáció előtt egymással is versenyző gyárakra bontják az óriásvállalatot, akkor például hat gyár versenyzett volna a napraforgómag felvásárlásában – a termesztőknek kedvezve –, és versenyeztek volna az előállított élelmiszerek árán is – a fogyasztók gyönyörűségére. A versenytörvényen a gázlót maga a Gazdasági Versenyhivatal azzal a jogtörténeti eseménynek számító határozattal teremtette meg, hogy – a magyarországi piacra éppen bejönni készülődő – külföldinek engedélyezi a monopolhelyzetet, mert külföldire úgymond a magyar versenytörvény nem vonatkozik.
A nyilvánvalóan nemzetellenes döntés közfelháborodást keltett. Az Országgyűlés egy interpelláció nyomán kivizsgálta az ügyet, és határozatban a monopólium megszüntetésére kérte fel a kormányt. Azonban a vizsgálatban még oly szorgos szocialisták kormányra kerülve ezt a határozatot már nem hajtották végre.
Európa legkorszerűbb növényolajgyárai ezzel a nyugati konkurens kezébe kerültek, hat gyárból ötöt felszámoltak. A tulajdonosa az új, világbanki hitelből vett gépeket külföldre szállította, és modernizálta velük saját üzemeit. Az már csak szociológiai érdekesség, hogy a külföldiek tulajdonszerzését, a gyárak leszerelését – megszabadítását a modern gépsoroktól – egy volt munkásőr vezényelte le.
Csak az adósság és a tisztességes felvásárlóra váró napraforgómag maradt a magyarok nyakán. A nagyszerű exportcikkünk, a sajtolt étolaj és a még értékesebb fehérjetakarmány feldolgozása leépült, most a – privatizációból törvénysértő módon kiebrudalt – mezőgazdák a magot exportálják ár alatt azokba a külföldi gyárakba, ahová a gépsoraink is kerültek – ha élni akarnak. A mag távoli sajtolásával ott képződik takarmány is, miáltal megvalósul a végső cél: a magyar állatok egyék az amerikai szóját. A növényolajipar megszerzésével, leépítésével a fehérjetakarmány-import Amerikából a kétszeresére nőtt, míg az állatállományunk a felére esett vissza, a gazdák ingyenmunkájának eredménye, a haszon, a profit az állati eledel árképzésével átkel az óceánon. A magyar kormány támogatásával az Adrián épül a szójakikötő, a román kormány támogatásával a Fekete-tenger partján a nádcukorkikötő. Európa alszik.
No de sebaj, felvesszük a hiteleket magas kamatra, jön az importtej, a hús, és hamarosan lehet jönni a földeket is felvásárolni. A Szívtájékon, Európa legjobb földjein, mindeközben a gyerekek az iskolapadból kiszédülnek az éhségtől.
Egyszer a magyar bíróságon már elismerték a jogellenes eljárást növényolajiparunk ügyében. Tíz év után kimondták: az eredményt nem lehet megváltoztatni, mert a becsapott magyar pályázóknak „nincs megóvandó joguk”. Ezt az új külföldi tulajdonos állította a perben, a magyar független bíróság pedig megfellebbezhetetlenül helyeselt.
A magyar gazdák veszítettek, a mérnökök, a növényolaj-ipari munkások veszítettek, az állam is veszített, de legalább sokat nyert a vevő, az olasz bejegyzésű Ferruzzi csoport – gondolhatnánk. Nem, hiszen nem is ez volt a cél. A vállalat megszerzése után egy évvel, 1993-ban a Ferruzzi-birodalom kártyavárként omlott össze, a csőd nem a véletlen műve volt.
Arturo Ferruzzi a hetvenes évek elejéig kitűnő gabonakereskedő volt New Orleansban. Egy napon, hátrahagyva sikereit, áttelepült Európába, és irdatlan tempójú részvény- és vállalatfelvásárlásba kezdett. A bankok mindent hiteleztek. Maga is befektető pénzintézettel jelent meg a milánói tőzsdén a kisemberek pénzét is óriási erővel szivattyúzva, amit az üzleti könyvekkel igazolt sikerek csak erősítettek. A könyveket ugyanaz a pénzügyi tanácsadó cég ellenőrizte, amely oly dicstelen szerepet vállalt a mi privatizációnkban is. „Üzleti” módszerük egyszerű volt: megszerezték Olaszországban és más európai államokban az élelmiszeripar, a takarmányipar, a vegyipar sok-sok cége felett az irányítást a piacon forgó részvények jelentős hányadának összevásárlásával, a cégekből kiszívták a saját működő tőkét, úgy, hogy a kötelezettségekkel terhelték meg, a pénzzel újabb hódításokra indultak, a hiányt a cégek nevében felvett hitelekkel fedték el. Így a birodalom jó vállalatai is tönkrementek a kamatok miatt, csak késleltetve, fokozatosan, nem feltűnően. A bankok és a bennünket itt tanító pénzügyi tanácsadók ott becsukták a szemüket, amikor aláírtak. Olaszországban a PriceWaterhouse, a világhírű auditor aláírásainak érvényességét a bíróság évekre visszamenőleg megsemmisítette – a híradások szerint. 1993-ban húszmilliárd dolláros, világcsúcsnak számító bukással a birodalom összeomlott – a tengerentúli szója- és cukorlobbi, valamint a kereskedő európai kalandját szervezők legnagyobb gyönyörűségére. (Ugye még emlékezünk a Brzezinski világstratéga behatoláselméletére?)
A család tulajdonosi szerepét átvették a hitelező bankok, és néhány röpke hét alatt vagy kétszáz bank több ezer vállalatot konszolidált, csak a több százezer kisrészvényes veszítette el pénzét, a nagyok, főleg az élelmiszer-ipari vállalkozásokkal megkezdték kitermelni a veszteségüket. Ezek közé tartozik a megszerzett magyar cukoripar egyharmada, a teljes növényolajipar, a takarmányiparunk jelentős hányada.
És a magyar háziasszony és gazda, a magyar képviselő a költségvetés vitájából nem tudhatta meg, hogy a nagy európai behatolás számláját fizeti az ember a boltban és az adóban, mert a bankok 1993 végén a veszteség negyvennégy százalékával azt a Beghin-Say társaságot és leányvállalatát, a Cereolt terhelték meg, amely a nagyszerű fejlődés ígéretével, ámde pénz nélkül érkezett.
Mégis, kinek az alkotmánya?
Brzezinski az Aktuális riporterének azt a véleményét fejtette ki, hogy tévednek a dogmatikusok, amikor a piacot varázsszernek tekintik. A Világbank sem tekintette annak, látjuk, az élelmiszer-ipari cégek versenye helyett a monopolhelyzetet kényszerítette ki, az extraprofit és a leépítés vált jellemzővé. A piac jól hangzó fedőszó – szigorúan fedett tisztek nyelvén.
A vazalluslelkű apparátusunkban a behatoló „kés” vajat talált. Nem így más rendszerváltó országban. Az Európai Unió országaiban a monopolhelyzet kialakulását törvények akadályozzák.
A olasz alkotmány szerint a magánkezdeményezés nem kerülhet ellentétbe a társadalmi hasznossággal, nem károsíthatja a biztonságot, a szabadságot, az emberi méltóságot. Törvény határozza meg, hogy a magán- és állami gazdasági tevékenység a társadalmi célokat szolgálja. Közérdekből a törvény fenntarthat vagy kártalanítással kisajátíthat, illetve az államra, a dolgozókra, vagy a fogyasztók csoportjára ruházhat át vállalatokat, amelyek létfontosságú szolgáltatásokat végeznek, energiaforrások felett rendelkeznek, vagy monopolhelyzetben vannak, és termékük szükségleti cikk, amelyet közérdekből biztosítani kell. A törvény kötelezettségeket ró és korlátokat állapít meg a föld magántulajdonosaira, megszabja felső határát, kötelezővé teszi a talajjavítást, a rekonstrukciót, segíti a kis- és a középgazdaságokat.
Az olasz alkotmány elismeri és támogatja a spekulációs célokat mellőző szövetkezetek társadalmi rendeltetését, térnyerését. Törvény rendelkezik a kisiparosság védelméről és fejlődéséről. A köztársaság – nem a jegybank! – szabályozza és ellenőrzi a hiteltevékenységet. Segíti a lakosságot a lakáshoz jutásban és abban, hogy az ország nagy termelőegységeinek részvényeseivé váljon. Mit tudnak azok az olasz képviselők ott a parlamentben, amit a magyarok itt nem?
A rendszert váltó kis országok is gondoskodtak a gazdasági alkotmányozásukban saját érdekükről. Csak példaként emlékeztetünk Litvánia alkotmányára, amely kimondja: a gazdasági tevékenységet úgy kell szabályozni, hogy az a nép általános jólétét szolgálja. Ők ebben az okmányban tiltják a piac és a termelés monopolizálását, és előírják közösségeik gazdasági erőfeszítéseinek támogatását. Említhetnénk a cseheket is, akik alkotmányukban tiltották meg, hogy egyes gazdasági tulajdonok külföldiek kezébe kerüljenek. Felhozhatnánk példának a horvátokat is, a szlovákokat is. Mi nemcsak minden stratégiai ágazatunkat átadtuk a külföldiek, de már 25 százalékos tulajdonlás mögé is odaadtuk a teljes irányítást, vagy éppen nyolcszázalékos profitot garantáltunk, mind-mind saját fogyasztóink kárára. Ne feledjük, kényszerfogyasztásról van szó az áram, a gáz és a víz esetében is.
Lehet-e más magyarázatot találnunk, mint a Brzezinski-féle behatolási program kiszolgálását? Ebbe rokkant bele az egyén és az állam háztartása. Az igazi következmények ezután várhatók.
A Szívtájékon a lélekbe találunk
Szénhidrát, fehérje, zsír és olaj, minden alapvető élelem előállítása nagy hatalmú társaságokhoz került. Versenyről szó sincs, új konkurencia sem léphet fel, ezt a hitelező bankok garantálják. A Világbank erőltette szerkezet létrejött, piacgazdaságnak hívjuk. Így maradhat fenn a korlátozott foglalkoztatás, az olcsó bér, a szegénység – Brzezinski és a riporter szörnyülködik –, az új tulajdonosok pedig megkövetelik a vazallusoktól, a múlt rendszerben elromlott erkölcsű elittől a versenyképességet, azt, hogy „olcsítsák” a béreket. Az sem baj, ha nem marad jövedelem a kultúrára, a tanulásra, az egészségre, mert a behatoláshoz hozzátartozik a szellem elrablása is. Ezt Brzezinski írja könyvében: A befolyásolást „tovább erősíti a nemzetközi kommunikációra, tömegszórakoztatásra és tömegkultúrára gyakorolt jelentős eszmei hatás” – amit e tekintetben együtt említ az amerikai hadsereg erejével. Majd kibújik a szög a zsákból: „Ahogy az amerikai szokások utánzása világszerte teret hódít, egyre kedvezőbb környezet jön létre a látszólagos konszenzuson alapuló amerikai hegemónia gyakorlásához. Ez a hegemónia egymáshoz kapcsolódó intézmények és eljárások összetett rendszerét jelenti, amelynek az a funkciója, hogy konszenzussal elhomályosítsa a hatalom és befolyás terén mutatkozó aszimmetriákat.”
Azért ömlik a kereskedelmi csatornákon a szenny és az erőszak, az ilyen eszmeiségű ember ne is vegye észre: politikusai azért léptetik be nemzetüket mindenféle nemzetközi szervezetbe, hogy azokra hivatkozva az amerikai hatalmi ambícióknak alávessék népüket. Nem tévedünk.
Brzezinski így folytatja: „Ily módon az amerikai globális elsőség szövetségek és koalíciók finom rendszerén nyugszik, és ezek behálózzák az egész földgolyót.”
Nem elég a geostratégának a Szívtájékot uralni; nem elég az energiát, az élelmet, a lelket uralni; az új demokrácia csak akkor működőképes, ha nem vesszük észre, vagy nem merjük észrevenni, hogy mi történik körülöttünk. Mi most kezdjük megérezni és megérteni azt, amit az „értelmiségi nehézsúlyú”, John Kenneth Galbraith már a hatvanas években kimondott konvergenciaelméletében: a kétféle társadalom, az amerikai és a kommunista „a dolgok természetes menetéből kifolyólag egyre inkább hasonlítani fognak egymásra”. A világhírű közgazda kitűnő prófétaként is megállja a helyét.
(Torkos Matild: EuroAtlantisz,
Magyar Nemzet 2002. november 30. szombat,
Látó-Tér, EuroAtlantisz, 4-5. oldal)