Feladó:
fáy árpád [mailto:fay@tvnetwork.hu]
Küldve: 2008. május 31. 22:25
Címzett: alkotmany@ngo.hu
Tárgy: RE: rendszer -váltás vagy -helyre hozatal?
Ma valaki
felhívta a figyelmemet, hogy zsörtölődő monológomban szereplő „egymillió
munkahely” kifejezés szereplése
tudálékos ellengőzként hatott számára a szerencsi polgármesterek levelének közzé
tételére.
Nem volt ilyen célom.
FÁ
From:
fáy árpád [mailto:fay@tvnetwork.hu]
Sent: Saturday, May 31, 2008 2:11 PM
To: alkotmany@ngo.hu
Subject: rendszer -váltás vagy -helyre hozatal?
Mire van szükség?
Rendszer-váltásra
<<csak úgy?>>
vagy
rendszer helyre hozatalra,
rendszer rendbe tételre?
Most olvasom a Magyar Nemzetben az Oláh Györgytől való interjút.
Olvasói gyors-vázlat reflexió
Azzal zárja sorait, hogy a magyarok mindig csak sírnak, ahelyett, hogy tennének valamit.
Én például béka perspektívából látom a világot – a magam szemszögével.
Néha Ady sorait idézem, hogy ha a bamba társakra nézett, elfeledte ami a lelkében volt, és csak fütyörészett (>>nem vagyok jó a versek szó szerinti ismeretében<<).
Magamnak is van egy zavarba hozó gyerekkori emlékem. 8-9 éves lehettem, amikor kaptam egy nagy Csepel-kerékpárt. Kis tanulás után éppen versenyt rendeztek az iskolában. Jól meghajtottam, és elsőnek beértem a célba. Nekitámasztottam a kerékpárt egy fának. Unott hangon közölték velem, hogy első vagyok. Nem ez volt az emlékezetes, hanem ahogy az utánam beérkező másodikat üdvözölték örömtől repeső hangon. Az első helyezett unott biccentést kapott, a második pedig lelkes ünneplést. Na ennyit a versenyszellemről. Nem volt inspiráló, enyhén szólva.
De nem is érthetetlen utólag szemlélve. A szocializmusnak a lényegéhez tartozott a hazudozás, például a hazug versenyek. A cél nem a legjobbak kiválasztódása volt, hanem a valós közösségek felbomlasztása. Hát ez a fuss a puskacső előtt játék békebeli változata. Azt hiszem olyan értelmezés is megállja a helyét, hogy immunissá lettünk minden hivatalos nyilvánossággal, versennyel szemben, mert mindig kilógott a lóláb. Nem akartunk balekok lenni a kommunista vezetés markában – amennyire lehetséges volt a kibúvás, mindenki próbálkozott.
Ez az örökség ma is mindent elborít. Eleve mindenki tisztában van a betartásos szubszidiaritással, amelyet a hatalom önkénnyel kíván megtörni. És olyan meddő tili-tolihoz jutunk, amely miatt lassan a Balkán is leköröz minket ezerféle sikermutatóban.
Mert mit kínál a két nagy párt?
A lassan kimúló kormánypárt vagyont akart osztani pár hete – de rögtön mindenki kiszagolta, hogy a széles nyilvánosság csak az ötletet kaphatja meg (>> hogy milyen jó lenne nektek, ha megvalósulna!? – de tudjuk, hogy csak a haverok kapnak belőle, nektek viszont marad pár perc jóérzés, hogy lehetne másként is <<). Az ellenzéki nagy párt, a következő kormánypárt viszont nem is vagyont ígér hanem munkát millió embernek. Ez már jóval nagyobb tömeg, könnyebb bele férni. Kisebb a rendszer-váltási átverés. DE az átverés azért marad. Egyik elveszi még a pénztárcánkat is, a másik csak kiüríti. Nagy különbség, mert utóbbi esetben tarthatok benne például gombokat. Milyen jól jön az, ha megint rászokunk a gombfocira.
A piachoz jutás a termelési tényezőkhöz jutással kezdődik. Aki ezeket monopolizálja, az a piacot kiheréli, mert a monopol piac olyan mén, ami valójában: paripa.
A társadalmi funkciókat helyre tenni (>> a rendszert rendbe tenni a természetjogi értékeket célba véve<<) monopolizálással nem lehet.
A munka a termelési tényezők egyike. A klasszikus, XIX. Század eleji hármas (>>föld-munka-tőke<<) egyike. Mint termelési tényező önmagában a XVIII. Század felfedezése. Munkával a piacra kilépni, mint társadalmi program, milliók számára igen nagyívű program lehetett volna például az 1700-as évek végén. De akkor is csak akkor, ha tekintetbe veszi a még korábban azonosított természeti erőforrás termelési tényezőt (>>a föld néven<<). Különben már akkor is visszaélés határán mozgott és a parasztok földtől való megfosztásának demagóg mentegetésének tűnhetett önmagában munkát igérni (>> és az is lett volna <<).
Társadalmi szélességben tisztességes, a társadalom egészéért való felzárkóztató rendszerváltás csak úgy mehet végbe, ha annak koncepciója a korban azonosított, felismert összes termelési tényezőt számba véve fogalmazza meg programját. Nem titokban, hanem a legnagyobb nyilvánosság előtt. Hogy erre nem vagyunk elég érettek?
17 év alatt elég alacsony szintű szellemi képességgel és erőfeszítéssel is egyetemet lehet végezni. Ideje volna a társadalompolitika felvételije előtti téblábolást abba hagyni.
Rendszer rendbe tétel felvételi anyagában benne kell már legyen a termelési tényezők felsorolása jelenlegi ismereteink szerint! Az egymillió munkahely nem rossz gondolat, mint vészforgatókönyvi elem. Ha jobbat nem tudunk jelszóval. De nem nevezhető tényleges társadalompolitikai programnak.
Röviden:
O=> természeti erőforrások termelési tényezőt jelentenek (>>1600-as évek végefelé már ismert dolog<<). Akik tehát a termőföldet 20 éves módszeres, folytatólagos sajtóhazugság kampánnyal próbálják kivonni érdeklődésünkből, és eladni bárkinek rajtunk kívül másoknak, azok nemcsak az ENSZ alapelveket szegik meg uniós hátszéllel (>>miért nem perlik be az uniót az ENSZ-nél az ENSZ tagság alapvető sérelmével a termőföld mint természeti erőforrás társadalomtól való elvonása miatt?<<), hanem azok valahol a Rákóczi szabadságharc elé akarnak minket vissza tolni (>>a világ gazdasági és politikai gondolkodási élvonalát tekintve<<). Képzeljük el, aki a lőcsöt akarja rendbe tenni szépséges páncélozott Audijában. Ma miniszterelnök.
O=> a munka mint döntő erőforrás az 1700-as évek végét idézi. Tehát aki most egymillió munkahelyet ígér (>>piacra kijutást helyett, gazdasági kompetencia helyett?!<<), az jó indulattal ide sorolható. Gondolom ez a Cooper regények világával vethető össze, Bőrharisnya és Hosszúkéz korába. A villámló botot már ismerték.
[]==>> holott a mindenki által végezhető munka olyan természetes kellene legyen legalább a segélyezettek mértékében, mint a betűvetés az iskola elején. De most be lehet dobni EGYMILLIÓ munkahelyet. Nem érdekelnek már a szlogenek. Egy szétlopott országot kellene helyre tenni. Ehhez kell, de KEVÉS az EGYMILLIÓ munkahely.
[]==>> Ha tehát nem rosszindulatot tételezünk föl e politikai programokról (>>mint a szavazók politikai felhatalmazási elvének kiforgatása<<), hanem hogy tiszta szívvel ennyire, csak ennyire képesek. Ilyen a valóságlátásuk komplexitása. UFF! UFF? Sajnos.
O=> a tőke javak, mint termelési tényező világának tudomásul vétele már egy tisztességes rendszer megújítás esetén feltételezte volna legalább a komolyan vett állampolgári részvény módszert a korábbi államosítás korrekciójaként. De ezt kinevették, kigúnyolták jelenlegi politikusaink Parlamentben és akörül 1990 óta mindig, amikor csak tehették (>>aki tud ellenpéldát, az mondja el<<). És még mindig a XIX. Század elején tartunk!
[]==>>Ezután jött 1848, a tisztességes szándékú rendszer átalakítási kísérlet, rendszer megújítási próbálkozás. Minden évben megünnepeljük, de sosem igyekszünk közelebbről megismerni. Szégyenletesen keveset tudunk róla. Traktoros nem-tüntetés (>>Demszky politizálást tiltó KRESZ-tábláival árasztva el a fővárost<<) helyett legalább ismertetnék a szónokok a hallgatósággal, hogy 160 évvel ezelőtt hogyan igyekeztek a volt jobbágyokat a tényleges piaci termelésbe bevonni. Talán adódna némi inspiráció, hogy az egymillió munkahelyen túl is van világ.
O=> A felsorolás nem lesz teljes
O=> Az állami szervezési szerep – mint termelési tényező. Ez volt a XX. század. Ennek korai tapasztalatait sínylettük meg. Ideje volna nem csak az atomsugárzástól óvakodni, hanem a felelőtlen állami szerepvállalástól is. Óvakodni a társadalom ellen fordított államtól is.
[]==>>A papírpénz elképzelhetetlen állami szerepvállalás nélkül. Ami ennek ellentmond, az valószínűleg szélhámosság, visszafogott fogalmazással. A természetjogi garanciáktól, evidenciáktól ugyanis az emberiség történelmének bármely korszakában nem szakítható el az állam. A papírpénzt ellenőrző állam esetében sem. Vagy ha a szakítás megtörténik, akkor jön a XX. század pokla.
[]==>>Tehát az elcseszett rendszerváltás korrekciójaként munkahelyek mellett alapvetően az államot kell rendbe tenni mint termelési tényezőt. Ez alatt nem a Gyurcsány-Kóka államRT szélhámosság értendő. Hanem az állam a maga sajátlagos szerepét kell betöltse. Egy vállalkozás, egy munkáltató vagy munkavállaló számára döntő kérdés, hogy milyen állami keretek közt végezheti tevékenységét. Az állam mint vállalkozási környezet vált termelési tényezővé. Ha a gazdasági teljesítményeket nézzük, társadalmi szélességben, akkor talán 60-80%-ra tehetjük az állami szabályozás jelentőségét a gazdasági eredményben.
[]==>>Magyarország már megmutatta, hogy mire képes az emberek saját szorgalmából sokszor a történelme során. Ha ENGEDIK. Furcsa módon most sem engedik, most is koncepcionálisan gátolják. A módszer pedig az, hogy az ország gazdasági teljesítményében döntő állami szabályozást, pénzrendszert tették elérhetetlenné a magyar választók mint politikum számára. Innen nézve az egymillió munkahely olyan, mint gyógyír a rablánc feltörte sebekre – a bilincs levétele nélkül.
O=> Az erkölcsi, kultúra, törekvés mint termelési tényező. Ezt is igyekeznek mai parlamentaristák elválasztani gazdasági talpra állásunktól, főleg a mai kormánypárt oldalán. Csalárd hitelekbe hajszolják az országot, mint amikor valami gazdátlanul maradt holmit lehet szétkapkodni gyorsan, ahelyett, hogy az állami költségvetés 10 %-át költenék oktatásra, 10 %-át egészségügyre és 10%-át a társadalom önszervező intézményi rendszerének megújítására. Ehelyett a megélhetési meg a rossz- indulati bűnözést és hasonló baromságokat kell hallgassuk, elszenvedjük. A kultúráltság egy összetevője, hogy társadalmi közösségben gondolkodunk-e vagy sem. Meglepő módon kormányaink a társadalmi szolidaritás intézményi rendszereit nemhogy mániákusan rombolják, de 1990 óta tényleges kiépítésüket folyamatosan halasztják (az alkotmányos alapok elutasításától kezdődően). Ezt az elutasító érzéketlenséget már erkölcsi problémának kell tekinteni.
Az első, Antall József idején volt rendszerváltási kormányprogram nevezhető egy bár gyermetegnek és eredménytelennek bizonyult, de mégis jószándékú társadalmi programnak. Ami azóta volt, egy sem érte el azt a szintet. Pedig az is paripa volt (herélt), az is nagy ívben kerülte meg a lényegi kérdéseket. Az is állandó komplexusban volt, hogy nem vallhatja be amit nem tud, nehogy kiszolgáltatottá, manipulálhatóvá váljon. Tehát vakrepülés volt – a domboldalnak. A domboldalnak ütődött repülőt pedig már könnyű volt kifosztani segítség helyett.
Le kéne már kecmeregni erről a domboldalról, és nekilátni a feladatoknak, nem - csak a kémiában - a folytonos sírás és egymás torkának szorongatása helyett.
Egyébként ez a torokszorítós játék nagyszerűen megfelel egy diktatúra örökségének, amikor ki van osztva, hogy nem lehet mindenki smasszer, csak néhányan, arra pedig többek pályázhatnak, de mindig kevesebb a smasszer-státusz (nem lehet egy népesség kivétel nélkül saját maga smasszera, mert az már P.Howard lenne vagy a szovjet megszállás barakkja).
És ha már az eredeti diktatúra nincsen is, de túlélik a bennünk élő reflexek. Például hogy a politikus a maga megbízatását győzelemként értékeli a választói fölött és örülve pár évi biztos jövedelemnek vissza utasítja, hogy neki a választóiért kellene dolgozni, küzdeni, végső esetben akár lemondani politikusi szerepéről. Elképzelhetetlen számára, hogy „győztesként” ne a diadalt igya, hanem vissza lépjen akár.
Olyan társadalmi szabályozási rendszert kellene kialakítani, ahol nem csak a híd alatti alvás van 100%-nak megengedve, hanem lekörözés helyett elismerjük egymást. Még egy plusz gyerek nem a relatív helyet csökkentse fejenként egy merev struktúra üszkös gerendái között, hanem a társadalmi kapcsolatokat bővítse egy embernyivel (pénzben, iskolában, jogban, termelési és fogyasztási kapacitásban egyaránt – minden termelési tényezőt figyelembe véve).
Az UFF-kodást, eredeti tőke-rablóságot meg hagyjuk az unokákkal való kergetőzésre és a viccekre.
Nem csak a budai ezer más Katyn ügyében kellene átlépni mai politikusaink idétlenségén.
FÁ
From:
fáy árpád [mailto:fay@tvnetwork.hu]
Sent: Saturday, May 31, 2008 12:51 AM
Subject: A budai várból való kitörés hány Katyn?
A budai várból való kitörés hány Katyn?
Ha már az emlékezésről van szó.
A XX. Századi háborús erőfeszítéseket és tragédiákat miért tiltják még mindig megemlékezni?
Gyerekként azt hittem, az Antigoné egy túlhaladott ügy.
DE nem. Csak én voltam burokban, csak én voltam tájékozatlan.
Színház az egész világ.
Mármint a színház, a komoly, a jó színház a világról szól. A nagyon lassan, nehezen élhető világról és annak értékeiről.
Szerencsétlen Lengyel Laci is hányszor akart minket a görögök korába vissza repíteni, éretlen logikájával, miszerint ami görög tény volt, az ma legyen norma – azaz töröljünk el mindent, amit azóta az emberiség előre haladott.
Temetetlen holtak és temetetlen XX. Század.
Éretlen, rossz Antigoné-ripacsok (azaz Kreon-ripacsok) szajkózzák, hogy nem értik meg a több mint kétezer éves drámát sem, nemhogy ami azóta történt.
Normák, ideák, célok, erkölcsi kultúra?
Nem beszélhettünk Katynról, a tényről - és még mindig nem beszélhetünk a XX. Század egészéről, mint tényről.
Hol vannak akkor a normák?
Aki meghalt – az tehet róla, vélem hallani. Ennél felelőtlenebb gondolkodás nem képzelhető el. Ez katasztrófa.