-----Original Message-----
From: Fáy Árpád [mailto:fay@tvnetwork.hu]
Sent: Friday, June 29, 2007 2:28 AM
To: alkotmany@ngo.hu
Subject: Meghallgatva Gyurcsány Ferenc közgázos miniszterelnöki beszédét:
Meghallgatva Gyurcsány Ferenc közgázos miniszterelnöki beszédét:
http://online.atv.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=253&Itemid=51
Az alkotmányos rendezés elhalasztása
túlterheli a megoldatlan problémákkal a napi politikát.
És úgy tetszik, ebben a napi politikának
nem segít a tudományos fellegvár egyetem sem.
A beszéd indítása a 2006-os választási tv-vitát juttatja eszembe, amikor Gyurcsány egy pénzérmét billegtetett Orbán előtt olyan stílusban, mint a vásári itt a piros hol a piros mutatványos. Billegtette a pénzérmét gúnyos-játékosan, és hunyorgatva leste Orbán rakcióját.
A trükk, ha úgy tetszik (ami egyúttal a magyar közgazdasági gondolkodás problémája is a magyar közgazdasági gondolkodás egyik fellegvárában, a „közgázon” természetesnek tűnik, az), hogy féligazsággal indít.
A „stock-flow” közgazdasági kifejezéssel élve csak a pénzáramlásról beszél, méghozzá az állami költségek áramoltatásáról, és utalást sem tesz a „flow”, a folyó költségek forrásairól, a „stock”, a jövedelem alapjának tekintethető úgymond a jövedelemhozó tőkeállomány számításról.
A tőkeállomány számítás kifejezést azért használom, mert ez nem olyan, mint egy köbméter víz súlya. Ez megítéléstől függ. A tőkeérték egy számítási módszer fogalma. Fontos fogalom, de tőlünk, a számítási-szabályozási módszerektől függ.
Miért kell a tőkeérték számok mögött levő valós tőkékről, termelési tényezőkről beszélni kiindulási pontként? A „halat ad vagy halászni tanít” klasszikus tanmeséről lévén szó, aki csak a jövedelemről beszél, az a halat számolja, aki pedig a jövedelmet annak forrásával együtt tárgyalja, az már a halászatot tárgyalja.
A tárgyalási módszer alapvetően jellemző az egész közgazdasági gondolkodásra a Dimitrov térieknél. Ott díszeleg a Marx Károly szobor náluk a mai napig (amúgy kivédhetetlen és vállalt asszociációval a szovjet időszakra), és mégsem veszik a fáradtságot, hogy továbbgondolják a tőke-számítás kérdéskörét.
A társadalmi élet tulajdonképpeni alanyai a természetes személy egyének és azok kvázi természetes személy közösségei. A természetes személy egyének viszonya az államháztartás kiadás-bevételi kérdéseihez nem lehet közvetlen. Ezért innen kezdve nem lehet felgömbölyíteni a legfőbb politikai és gazdasági problémákat.
A mai problémák egyik, talán leglényegesebb oka nem önmagában az államháztartás pillanatnyi kiadás-költség egyensúlya, hanem a természetes személyek viszonya a jövedelmi forrásokhoz. Tehát nem az adók abszolút értékének a nagysága döntő, hanem hogy azt miből lehet kifizetni adott pillanatban, valamint az, hogy az idő során az hogyan alakul (hogyan alakíthatja az egyes ember vagy a társadalom maga)
Csakhogy ez már rendszerváltási kérdés, és nem egy négy évenkénti választáson egyébként fel-nem hatalmazott miniszterelnök államháztartás-egyensúlyozási feladata.
Ellene lehet vetni, hogy de hát nem olyan kicsiszolt ez a politikai-választási rendszer, hogy tökéletesen működjön. Hogy tudni lehet mik a problémák, mert sok országban hasonlatos a helyzet. Másoljunk tehát a nyugati előírások szerintés ne okoskodjunk?
Hallgatom az interneten keresővel nem megtalálható beszédet, amelyben adomázik a vizitdíjról, hogy nem lehet ingyen az egészségügy, és ezért pedagógiai okból jelezni kell a betegnek, hogy nincsen ingyen a pirula. Szemét trükk, igazi úgynevezett „liberálbolsi” demagógia. Ilyen szemétdomb volt a közgáz korábban is, hogy ezt lenyeli.
Ugyanis ha a vizitdíj egy elszámolási eszköz, amely az üzemviteli szabályozás racionalizálási segédeszköze, akkor nem lehet kifogást emelni ellene. – Feltéve, hogy csak üzemviteli eszköz, és nem bújtatott társadalmi szelekciós eljárás. Ha nem társadalmi hamisságról lenne szó, akkor ugyanis rögtön szóba kerülne, hogy milyen mechanizmus gondoskodik arról, hogy legyen elégséges jövedelmi forrás alapja a vizitdíjaknak és más hasonló (egyébként a maga részterületén akár jónak is tekinthető) megoldásnak.
Mik a jövedelmi források? A munkabérek? Elsődlegesen? Ez demagógia, nincsen közgazdasági tartalma. Sem a közgazdasági gondolkodás történetével nem igazolható, sem logikailag. A jövedelmi forrásoknak a munkavégzés, a munkaerő kapacitás a jövedelmi forrásoknak csak egyik típusa! Kikerülhetetlen, hogy amikor társadalmi szervezésről van szó, akkor a munkaerő kapacitás mellett meg kell említeni a további termelési tényezőket is, és azok viszonyát a társadalom alanyaihoz, a természetes emberi személyekhez.
Például termelési tényező a bányakincs. Hogyan oszlik meg a bányarészvényes tulajdon a társadalomban? Mert az is jövedelmi forrás. Hogyan oszlik meg a termelő javak tulajdona a társadalomban? Mert az is jövedelmi forrás. Hogyan oszlik meg a szerzői jogi alapon járó jövedelem elvárhatósága? Mert az is jövedelmi forrás. Milyen a rálátás és a beleszólási lehetőség a társadalom szabályozási rendszerbe? Mert az is jövedelmi forrás! Az árupiaci, szolgáltatás piaci stb piaci állapotok mellett a pénzrendszer és az állami szabályozás technikai színvonala mellett az emberek tulajdonosi és politikai pozíciója. Mert az is jövedelmi forrás! Ez a rendszerváltási kérdés.
És erről semmit sem hallani.
Hogy nem mindenki tud hegedülni, verset írni, jó színésznek lenni, stb-stb? Hogyan jöhet szóba a szerzői jogi jövedelmi pozíció? Nem minden jövedelmi forrás alapja a személyes kvalitás, de még a személyes képzettség sem. A természeti erőforrások például nem a tulajdonosok személyes képességein alapulnak. A természeti erőforrások tulajdona csak közösségi lehet a józan ész szerint. A magántulajdonos ezen a területen fogalmi képtelenség. Csak birtokosról vagy kezelőről beszélhetünk igazság szerint. A föld értéke a legkevésbé függ a tulajdonos erőfeszítéseitől. Elsősorban a települési szerkezettől, geopolitikai helyzettől, a népesség létszámától és általános kultúrától függ a föld értéke. Nem a 300 Ft-os vizitdíj és egyebek a lényegi kérdések, hanem a jövedelmi források kezelése a társadalom szélességében. Nem csak az állami jövedelmekről van szó tehát, hanem a természetes személy egyének jövedelmi forrásainak rendszeréről is. Ha csak az állami költségvetés egyensúlyát erőlteti, akkor az lehet akár a legkegyetlenebb dolog is (az ukrajnai állami búzaeladás történelmi emléke tűnhet túl erős párhuzamnak, de lényegileg nincs olyan távol a mai állami felfogástól a magánszemélyek jövedelmi forrásainak kezelése tekintetében).
Elcsesztük (-ték) a rendszerváltásban a privatizációt. Ha ezt nem is vizsgálnánk felül (lehet itt a fegyveres harc, a véres polgárháború vagy a teljes pusztulás elkerülendőségéről érvelni), akkor is szembe kell nézni azzal, hogy legalább aki holnap születik, az ne legyen vesztes egy képtelenül igazságtalan, embertelen (buta) társadalom-szabályozás miatt.
Most éppen a hány dolgozó tart el egy nyugdíjast gumicsontot hallgatom az interneten a Gyurcsány-beszédből. Szégyen. Nem ez a kérdés. Hol van a nyugdíjalapok tőkeellátottsága? Hova kerültek azok a javak? Miért nem tulajdonosokká váltak a nyugdíjasok a befizetéseik után a rendszerváltáskor? Miért jók privatizálni azok a javak, amelyeket nem találnak alkalmasnak nyugdíjalapnak? Miért kell a kifosztott, a tulajdonától megfosztott társadalom nyugdíjasaival fenyegetni a mai gyerekeket, „hogy majd dolgozhattok rájuk”? Miért nem a tulajdoni forrásokat szabályozzuk? Mintha úgy tekergetné a kormánykereket a roncstelepen a miniszterelnök, hogy az nincsen összefüggésben a kerekekkel. Homályban maradnak a lényegi összefüggések. Hol a társadalom vagyona?
A nyolcvanas évek nagy szlogenje az volt, hogy nem lehet az olajáremelést megállítani a határoknál. A nemzetközi árviszonyok nem hagyhatók figyelmen kívül.
Észre kellene venni végre, hogy ugyanígy nem lehet figyelmen kívül hagyni ma a jövedelmek tulajdoni alapjait. Ugyanis csak a tulajdonosnak igazán szabad a keze a tulajdon felett (ha a tulajdon valóságos).
Amiben tehát csak a társadalmi közösségnek lehet döntő szava, azt társadalmi tulajdonban kell tartani. Amiben az egyéntől felelős cselekedetet várunk el, abban biztosítani kell az ő számára, hogy tényleg cselekedhessen, tehát a tulajdonosa lehessen a „cselekvési terének”.
Minden tulajdon lényegében „cselekvési teret”, felősségi-szabadsági jogosítványt jelent. Tehát alakítsuk úgy a tulajdon rendszert, hogy az a felelős-szabad cselekedethez megfelelő feltétel rendszert jelentsen. A tulajdoni, a cselekvési-térbeli felelős szabadság megnyomorítását monopóliumnak nevezik – mármint nevezik a közgazdászok a másik oldalról, a társadalmat megszorító folyamatok oldaláról.
Nem az a rendszerváltási kérdés, hogy legyen-e vizitdíj vagy sem, hogy fizetős legyen-e az oktatás, hanem hogy a társadalmi lét alapfeltételeit megkapják-e az emberek, és miként. Ha elvonják tőlük akárhogyan is a jövedelmi forrásokat, akkor nem lehet fizetőssé tenni sem az egészségügyet, sem az oktatást. A nyolcvanas években volt az SZJA adóreform. Ott volt kompenzáció. Ott nem jelentett a kompenzáció mértékében jövedelmi átrendezést, megvonást az új adminisztrációs módszer.
A mostani reform, és az egész rendszerváltás 17 éve oktalanul nyomorítja az országot úgy, hogy az „adminisztrációs váltás, modernizálás” egyúttal nyílt társadalmi pozíció átrendezést jelent – nagyrészt függetlenül az életteljesítménytől – ráadásul úgy, hogy nem lehet vitatni, szóvá tenni. A társadalom ezért kifosztásként éri meg a rendszerváltásnak-reformnak nevezett hamisságot.
Sokan Gyurcsány Ferenc tevékenységét, és sokan a rendszerváltás egész folyamatát azért érzik trükknek, csalásnak, lopásnak (szélesebb értelemben genocidiumnak), mert a jövedelmi folyamatok átrendezésében adminisztratív fegyverrel vívott polgárháborút élnek meg, a szolidaritás felmondását. Ez a verseny-demagógia, amivel mindent el kívánnak intézni, egyrészt igen primitív hozzá állás, amely a társadalmi struktúrát és a lényegi folyamatokat nem veszi tudomásul, másrészt elveszi a hitelét a megfontolásnak, a gondolkodásnak, felszámolja a szolidaritást.
Ahhoz, hogy tovább léphessen az ország, hogy a következő nemzedéknek azt lehessen mondani, hogy „ki mint veti ágyát, úgy aludjon”, azt érezhessük, hogy saját teljesítményünkkel van lehetőségünk befolyásolni saját helyzetünket, ahhoz kevés az állami jövedelmi szálak reformja. Ez az állami jövedelem-költség reform önmagában nem más, mint diktatórikus kóklerkedés mindaddig, amíg nem kerül újra gondolásra a jövedelmi források rendszere mind az állam mind minden társadalmi szereplő tekintetében. A mai tudományos szinten. Kompenzálni kell a rendszerváltás igazságtalanságait, hajmeresztő aljasságait és butaságait – ami a jövedelmi források rendszerének igazságosabb, „alkotmányos” rendezése elmaradása miatt következett be.
A privatizáció, az állami javak elvonása a társadalomtól ugyanis nem kompenzálható önmagában a jövedelmek kavarásával. És ezt mindenki tudja-érzi. Mégha túl is kiabálják az embereket állami kormány-ellenzéki szócsövekből.
Hol a pénz? Hol a lé? – hallatszik a merészen fogalmazott szónoki kérdés itt-ott.
Hol a rendszerváltás!? Hol az érdemi gondolkodás önmagunkról?
Avagy verébre lődöztem, mert Csurcsány Ferenc csak marketing szöveget adott le, és azt én komolyan vettem?
Én komolyan veszem, hogy iszonyú pazarlás folyik emberi energiáinkkal, a kifosztott egyénre lőcsölve a felelősséget, elhallgatva, hogy az alapok bizonytalanok, és ez a bizonytalanság az oka a téblábolásnak, igazságtalanságnak. Innen nézve ami elhangzott, az valóban max marketing szövegnek alkalmas. A fogadó intézmény sok évtizedes társadalmi felelőtlenségével együtt (az oktatás területén elcsalt alapismeretekkel együtt).
Meggyőződésem, hogy alkotmányos platform nélkül (a jövedelmi források alkotmányos igényű és szintű elrendezése, szervezése nélkül) nem kezelhetőek a problémáink (a jövedelmi szálak megértő vagy keménykedő csomózgatásával).
A mai alaptörvényt nem tekintem alkalmasnak arra, hogy „az alkotmányos platformra” támaszkodást érdemben lehetővé tegye – ezt az elmúlt 17 év jól mutatta.
És ez az előadás azt mutatta, hogy a mai miniszterelnök sem alkalmas rá.
Talán a mai parlament sem.
Fáy Árpád
(„az 1990 utáni újabb ideiglenességtől ódzkodó személy”)
ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^
Alkotmányossági Műhely és Fórum Egyesület
a levél nyilvános eszmecsere részére íródott
~<>~<>~<>~<>~<>~<>~<>~<>~<>~<>~
ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^
.... A társadalmi cselekvés, a társadalmi lét alanya az élő emberi személyiség valamint annak közösségei, ...
... a szervezeti keret pedig csak az eszköze (tulajdona) lehet a személyes létnek (tehát az olyan szervezeti eszköz mint a jogi személy vállalat, állam vagy mint a jogi személy nemzetközi szervezet - mint szervezet - közvetlen alanya nem lehet a társadalmi létnek), ha az alkotmányos evidenciák felől szemléljük a társadalmat ....
....következésképpen ha valamely eszköz használata tömeges elszegényedéshez, nyomorhoz vagy igazságtalansághoz vezet, akkor felül kell vizsgálni annak alkalmazását (legyen az törvény, bármilyen intézmény, tulajdon- vagy pénzrendszer), mert az eszköz alkalmatlansága nem szelektálhatja ki jogszerűen magát az alanyt....
....a XX. században lélegzet elállítóan sokat fejlődött szabályozáselmélet filozófiai és társadalmi tovább gondolandóságát nem lehet mellőzni - sem a rendszerváltásban, sem az alkotmány megítélésében, sem a társadalmi erkölcsi kérdésekről való gondolkodásban: ALANYT, a felelős cselekvőt, az alany erkölcsi NORMARENDSZERÉT és a tetszés szerint döntéseivel megválasztott, alakított tárgyi és szervezeti ESZKÖZEIT nem lehet összekeverni (amint azt a modern pozitivista alkotmányfelfogás is erőlteti) - mert közéletünkben az alany és eszköz viszonyának és mibenlétének zavarodottsága a véletlen társadalmi tragédiákat és az indokolhatatlan önkényt segítené...
..... a magyar alkotmányos hagyomány a társadalmi KÖZÖSSÉGnek mint alanynak a személyiséget tisztelő és íratlanul is mérvadó NORMARENDSZERét jeleníti meg, örökíti nemzedékről nemzedékre, szemben az írott ALAPTÖRVÉNY konkrét döntésekben fogant, a normákkal nemegyszer szembe fordított merev esetlegességével - másként szólva nincs „alkotmányos mentség” a társadalmi szabályozó eszközökkel visszaélve véghezvitt (és éppen a cselekvésre jogosult személyiséget az alanyiságból, az érdemi cselekvésből kizáró, kirekesztő) „szabályozási vétkességre” (nemhogy az efféle bűnre hivatkozva még szilárd jogokat is lehetne alapítani)...
.... rendszerváltásunk tragikus módon a társadalom mint alany közösségi erkölcsi normarendszerét súlyosan megsértve „társadalom-szabályozási-vétkességben”, felelőtlen bűnösségben fogant és változatlanul abban leledzik – annak minden elképzelhető és alig felfogható következményével együtt - amin változtatni kell...
ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^ˇ^
~<>~<>~<>~<>~<>~<>~<>~<>~<>~