New Page 1

Fáy Árpád 1999-ben a Püski Kiadónál megjelent első könyvét, melyben a rendszerváltoztatás óta írt tanulmányait foglalta össze. Világossá tette könyvében: a nagypolitika nem kíván foglalkozni alkotmányossági kérdésekkel, a pártok úgy érzik, hogy nincs alkotmányozási "kényszer".

2004 december 5.-e óta mindenki előtt világos immár, hogy a nemzethez tartozás a természetes állapot.

Az alkotmány a nemzet államalkotó akarata, az állampolgárság pedig a modern világ elfogadott eszköze, hogy kifejezze az összetartozást.

Fáy Árpád szerkesztésében hamarosan négy konferencia-kötet (az Alkotmányozási Műhely és Fórum kiemelkedően közhasznú egyesület vitaírásai) követték ezt a könyvet - együttesen több mint 5000 példányban (interneten olvasható a www.alkotmany.ngo.hu honlapon).

Több mint 80 szerző és legalább 20 egyesület, támogató szervezet közreműködésével készültek a könyvek.

800 oldalnyi tanulmány, vitairat, ajánlás, tiltakozás, figyelmezteti pártpolitikusainkat, hogy a magyar állam történetének sajátossága, hogy kezdettől alkotmányos jellegű volt. Ez sorsformálóan befolyásolta a magyar nemzet viszonyulását a történelemhez. Ez határozta meg lényeges vonásaiban a magyar nemzet önazonosságát, összetartozását.

Fáy Árpád és az általa vezetett munkacsoport, a közel kétszáz általa szervezett konferencia, előadássorozat, műhelybeszélgetés üzeneteit mindig eljuttatta a politikai élet szereplőihez, a közjogi méltóságokhoz és a hivatásos törvény előkészítőkhöz. Látjuk: valójában még ma is hiányzik a pártpolitikai akarat az üzenetek meghallására.

"Valahol utat tévesztettünk" mondhatjuk az idős Szekfű Gyulával, joggal téve hozzá Illyés Gyula félszáz év előtti megfigyelését: "...Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van nemcsak a puskacsőben, nemcsak a börtönökben... ott van jelen valóan mindenekben.... ha magadban beszélgetsz, ő a zsarnokság kérdez, képzeletedben sem vagy független... bilincseit a szolga maga így gyártja, s hordja..."

2000 májusában Budapesten a Magyarok V. Világkongresszusán nemzetközi munkacsoport vitatta meg és fogalmazta kilenc pontos állásfoglalásba és egy millenniumi alkotmányozási felhívásba a javasolt teendőket.

Csoóri Sándor az MVSZ elnökeként, a Magyarok Világtalálkozóinak örökös elnökeként írta: "egy nemzet erkölcse és kultúrája a múlt műve. Akár az anyanyelv. Közéjük sorolható a nemzet alkotmánya is, amely évszázadokon át összetartó abroncsa volt közösségi életünknek. Elevenen működő alkotásunk. S ha a nyelvet folyamatosan ápolnunk kell, fejlesztenünk, hozzáigazítanunk az idők változásaihoz, ugyanezt kell tennünk törvényt teremtő képességünkkel is. Különösen manapság, az európai integráció és a világméretű eltömegesedés korában, amikor eredetiségünk minden értékére múlhatatlanul szükségünk van..."

Az Alkotmány - írta Nemeskürty István - a középkor óta leírva is ránk maradt ősi szavunk: olyan épület, amely fokozatosan jött létre. A mi magyar constitutiónkat, annak alkotmány elnevezését Kármán József írta-értelmezte az általa alapított Uránia folyóirat 1794 évi első számában: "nemzeti sarkalatos törvényeink sarkkövei alkotmányunknak." Köztudott, hogy az első írott alkotmányunknak az Aranybulla tekinthető. Magyar és olasz tudósok jegyezték le, hogy az 1222-ben kiadott Aranybulla egyes mondatai szó szerint egyeznek az ENSZ 1948. december 10.-én közzétett alapokmányával. (Aranybulla: "sem mi sem utódaink servienst el ne fogjanak, vagy romlását ne okozzák, csak akkor, ha előzőleg perbe idézték és a bírói eljárás során elítélték." ENSZ alapokmány: "Senkit sem lehet önkényesen letartóztatni, őrizetbe venni, vagy száműzni" Már Szent István törvényeiben olvasható: "Senki se merjen szabad embert szolgaságra vetni...Istenhez méltó, s az embereknek üdvös, ha mindenki szabadságban éli le életét..." (XXII.Törvény)

A változó korok indokolt igényei szerint tovább épülhet, bővülhet. Igy bővült alkotmányunk a Szent Korona legkésőbb Hunyadi János kormányzósága idején írásba is foglalt tanával, amelynek lényege, hogy a Sacra Corona a nemzet egészét jelképezve uralkodik, az általa megkoronázott, felszentelt uralkodó csupán végrehajtja a korona, vagyis a nemzet akaratát. A népköztársaság alkotmányának elnevezett és máig toldozott-foldozott hatalmi szabályzat a népköztársaság megszűntével érvényét vesztette.

Duray Miklós: "elsődlegesen megoldandó kérdésnek azt tartom, hogy az alkotmány ne csak az állampolgárokra terjedjen ki, de azokra is akik a magyar nemzet tagjai, bárhol éljenek is a föld kerekségén. Ugyanakkor ezáltal ne következzen be Magyarországon az állampolgárok megkülönböztetése..."

1990-től mindmáig állami eszközök szorították háttérbe a társadalmi akaratot. A társadalom nagyobb része kimaradt a gazdasági, társadalmi rendszerváltásból, a privatizációból és egyre inkább úgy tűnik nem is akar részt venni már a politikai döntéshozatalban sem. (Ld. az Európai uniós választás és a kettős állampolgársági népszavazás részvételi arányait. Gyakorta idézik gazdag országokban is ilyenek az arányok, de az a jólét közönye, a miénk viszont a szegénységé és a társadalmi fásultságé.)

Fáy Árpád mostani könyve nemcsak az alkotmányos piacgazdaság hiányáról, szükségességéről, hasznosságáról szól, - hanem legfőképpen arról: utolsó órában vagyunk, hogy közjogi eszközökkel, alkotmányos úton védjük meg a társadalmat (s körültekintve a Kárpát-medencében talán nem túlzás leírni: a mi utunkra kényszerülő szomszédos országok társadalmait és elsősorban magyar nemzettársainkat) a gazdasági élet hullámzásaitól, túlkapásaitól, váratlan katasztrófáitól.

"A kérdés felvetése érdekes, jogos és mindenképpen gondolkodásra késztető."-írta Az alkotmányos piacgazdaságot c. könyv első kötetéről 1999-ben Vekerdi László.

Öt év multán szomorúan látjuk minden akkori gondolat, javaslat aktuális és egyre aktuálisabb lesz, hiszen európai uniós tagságunk reflektorfényt vetett a magyar átlagemberek , különösen a létminimum alatt élő három millió koldus kiszolgáltatottságára.

A kettős állampolgárságról kezdeményezett népszavazás eredménye (vannak, akik sikernek nevezik, hiszen a másfél millió igen szavazat azt bizonyítja, hogy 1990 óta - amikor egy felmérés szerint a magyar társadalom hat százalékát foglalkoztatta egyáltalán a határainkon kívül élő magyarok sorsa - az együtt érző támogatók száma mostanra megháromszorozódott!) mint egy "lelki -Trianon" egyszerre bizonyítja az előző fél évszázad, az 1944 márciusi német megszállás óta elveszített alkotmányunk, a megtépázott és 1991 nyaráig mindig viszonylagos állami függetlenségünk demoralizáló lelki- szellemi hatását, és egy "beteglelkű nemzet"mai tévelygését Európa útjain...

És most egy gondolatsort Európáról, melynek mindig integráns része voltunk földrajzi - történelmi - irodalmi - művészeti -tudományos - vallási és minden egyéb értelemben. Tagjai, gyakran szenvedői, helótái, ritka ihletett perceinkben pedig az európai népek szabadságálmának megvalósítói.

Most az Európai Unió teljes jogú tagállamában élőként tegyük fel a kérdést: Ég-e még a tűz? Melegít-e és világít-e? Európa mindig a fény felé, a világosság felé törekvés jelképe volt, építette a hit katedrálisait - de közben költői, filozófusai, tudósai feltérképezték az éjszakákat, a pincéket, a kazamatákat is. A prágai Károly Egyetem pap professzora: Tomaš Halik, kitűnő tanulmányban elemzi Európa reményeit, álmait, terveit, a szkepszis, humor, irónia áldásait. A görög filozófia és a zsidó (ószövetségi) gyökerű kereszténység talaján kialakult ortodox keresztény vallás a római jog erejével megerősítve tette a nyugat közös nyelvévé a "szeretet és remény" vallását.

Európa lelke című munkájában Tomaš Halik idézi Jan Patočka cseh filozófust, aki szerint Európa akkor született meg, amikor Görögországban a lélekről való gondoskodásban felismerték az ember legfőbb hivatását és a közösség (a polis) igazi értelmét. Halik figyelmeztet arra, hogy az új Európa egysége (az Atlanti óceántól az Urálig) nem szűzföldön épül, hanem elfelejtett kincseket, üszkös romokat rejtő földön, ahol istenek, hősök tetemei és fel nem robbant bombák vannak. Az európai irodalom megkísérelte megrajzolni az európai ember vonásait, jellemét, törekvéseit - megteremtve: Prometheusz, Oidipusz, Odüsszeusz, Merlin, Parsifal, Ahasvér, Faust, Hamlet, Don Quijote, Don Juan, Oblomov, Svejk, Josef K. alakját. Láttuk, hogy az európai szellem védtelenné vált a XX. századra, nem akadályozhatta meg a két világháború a fasizmus és a bolsevizmus borzalmait.

A nyugati értékek - emberi jogok, lelkiismereti szabadság, a jogállamba és demokráciába vetett hit, a szabad gazdaság - hazájává a XIX. század végétől az Amerikai Egyesült Államok vált, mely talán éppen most ezekben a hónapokban kockáztatja (veszti el?) hitelét, rövid történelme során szerzett erkölcsi tőkéjét...

Milyen lesz térségünk XXI. százada? Európa most szabadon, békés eszközökkel hozhat létre egy politikai és gazdasági egészet. Ami a legfontosabb: "fides et ratio". Igen összekapcsolható a hit és az értelem. És egyik a másik nélkül ártó erővé válhat.

Erről mi magyarok sok tapasztalatot szereztünk történelmünk során, lenne mit megosztanunk az uniós nemzetek közösségével. Saját ezeréves államiságunk történetét kellene elsősorban megértenünk és évenként, eseményekként újra tanulnunk. Hűséggel, szívóssággal "mitől egybeáll egy-egy ország, s nemzet is lesz a nemzedék." Illyést idézve: "Mert jöhet idő, hogy emlékezni bátrabb dolog lesz, mint tervezni..." Talán e kötet olvasása is lehet egy lépés ezen a fárasztó, de meggyőződésem szerint fontos és intellektuálisan becsületes úton...

Tessék megfejteni a kijelentést:

A "józan ész nevében" próbálok kifejteni gondolatokat az alkotmányosságról, nemzetről, társadalmi szabályozásról, a politika alapvető feladatáról.

A témakör meglepő távlatairól csak sejtéseim vannak. Hihetetlennek érzem, hogy mindezzel nem a közoktatásban, egyetemi éveim alatt találkozhattam, hogy lassan túl az élet derekán kell megsejtenem, felfedeznem, apró mozaik darabokból rekonstruálnom, összeilleszteni a szétszórt, megviselt részleteket.

Egyéni látásmód, megérzés? Úgy tűnik, hogy nem. Úgy tűnik, hogy egyéni legfeljebb az az út lehet, amelyen a közelébe jutottam mindennek, de amit találok, amit meg tudok fogalmazni, az a lehető legáltalánosabb dolgokról szóló evidencia. Tehát felfedezés, útkeresés, amit egy összeomlott könyvtárszoba szétmállott könyvmaradékai közti turkáláshoz tudok hasonlítani.

S mintha közben ketyegne egy időzítő eszköz, és sosem tudhatom, hogy van-e, lesz-e tényleges eredménye, gyakorlati haszna. Nincsen hozzá ködön áttekintő radar, visszapillantó tükör, sűrű homályban kell előbbre jutni. Ráadásul a sok könyvet, gondolat-foszlányt miegymást nem rekonstruálni kell mint egy sérült régi szobrot, hanem fel kell használni valami újhoz, ami égetően szükséges, amihez a régi nem elegendő, de amit a régit kidobálva nem tudhatunk megalkotni, mert nincsen rá másik száz, ezer, tízezer évünk.

Az uniós és globális folyamatoktól valamint önnön nehezen azonosítható kényszereinktől sodortatva a tiszta szív és hűvös értelem világát próbálom vágyaimban megidézni - kicsit szemben a korral, de legalábbis a közhangulattal (annyira, hogy ki sem illik mondani, nehogy nevetség tárgyává tegyék).

Eszközeim hiányosak, esetlegesek. Intézményi háttér nélkül, a szakmai, politikai, társadalmi elismerés nélkül, sőt határozott elutasítása ellenére, olykor a tanulatlanság, a megfelelő tudományos tájékozottság hiányának szuggesztív felrovásával szemben (amely kifogásnak olykor vannak alapjai). Mégsem tudok szabadulni a gondolatoktól, hogy vajon "miként kellene csinálni", "mire lenne lehetőségünk" a társadalompolitikában - értsd a társadalom szabályozásában - hogy kiléphessünk a sodródásból, csetlés-botlásból? Mit lehetne tenni, ha lehetne?

Micsoda nekünk Európa, az európai hagyomány adottsága, a jelen ténye és jövő lehetősége?

A világállam árnyékában tényleg az állatok (konzum-idióták) világába kell süllyedjünk?

Csak a személyes sorsomat megszabó szelekciót szenvedem, vagy nagyon ég a parázs a talpunk alatt, és minden gondolatra szükség van?

A magyar észjárás "csak" egy bölcsészeti fogalom, "csak" üres fikció, vagy valami, amire lehet, érdemes, kell támaszkodni? Mi közöm a magyar észjáráshoz? Nekem úgy forognak gondolataim?

Vajon ha józan ésszel, tiszta szívvel törekszünk valamire, amivel a lényegünket érinthetjük meg, szeretnénk megérinteni, akkor annak mi köze van magyarsághoz, európaisághoz, emberi értékekhez és vak sorshoz?

Gondolataim vajon a józanság "egyetlen" lehetséges alapzatát igyekeznek kitapogatni, avagy egy példát nyújtanak a reménytelen leszakadók csaló önvigasztalására? Világos, beérett, szigorú módszer szerint nem tudok fogalmazni. Ami itt következik, az jórészt a 2004-es évben fogalmazott szövegeim kivonata (diaképek, előadásvázlatok, vitázó levelek részletei, félbemaradt tanulmányokból kiemelt szövegek). Remélem ennek ellenére legalább érdekes felvetésnek bizonyulhat az a látásmód, aminek jegyében keresek, bóklászok, matatok az alkotmányos gondolkodásmód filozófiai sőt ontológiai és logikai hátterére figyelmeztetve.

Az autonómia fogalma mindenképpen a belső cselekvési önállóságról és a külső hatalmi illetékesség, önkény korlátozásáról szól.

Használatos a természetes emberi személy autonómiájától kezdődően a különféle társulások, testületek, tartós közösségek autonómiáján keresztül egészen az államok autonómiájáig.

Az európai unióban egyik alapvető kérdés, hogy miféle autonómiákban lehet majd részünk. A II. Alkotmányos vitanap (2004 március 19-i emlékülés) célja eredetileg az alkotmányos államon belüli illetőleg az alkotmányos szellemiségű autonómiák áttekintése volt (határon túli magyar autonómiák, határon belül pedig az egyházak, köztestületek és egyéb társaságok autonómiáját is beleértve). A magyar történelemre a múltban különösen jellemző volt az autonómiák szerveződése, és működőképes beépülése az állami stuktúrába. A vitanap szervezésének menetében terelődött a figyelem egyrészt az állam és egyház skolasztikus definíciójára (mint "tökéletes társaságok"), illetőleg a társadalmi szabályozórendszerekre valamint az emberi és közösségi autonómiák viszonyára a nagy szabályozórendszerekhez, egyebek mellett a pénzrendszerhez.

Talán szokatlan módon most a második előadáshoz kapcsolódnék, annak fogalomhasználatát hívom segítségül. Tudós Takács János előadásában a "tökéletes" és a "tökéletlen" társaság klasszikus fogalma kerül bemutatásra. Ebben a fogalomhasználatban teljes értékű autonómiája mint közösségnek csak az államnak és az egyháznak van. Amit ma autonómiának nevezünk, az itt "relatív autonómiának" nevezhető. Tehát relatív autonómiának nevezhető valamely területi autonómia, foglalkozási vagy gazdasági autonómia és egyéb. Ezen autonómiák létjogának (megkérdőjelezhetetlen létjogának) indokaként a XX. században újkeletű szóval, az 1920-as évektől a szubszidiaritást nevezték meg.

Az autonómiákon belül lehet pozitív normát érvényesíteni. A negatív normaként az államnak mint a közjó végső korlátjának a mai autonómiáknak alá kell magukat vetniük.

Az autonómiák létének tehát előfeltétele az a közösség, amely képes a pozitív norma-adásra úgy, hogy a két természetes társaság által megjelenített külső korlátokat nem lépik át.

Összeáll tehát egy olyan logikai kép, mely szerint a mai értelemben vett autonómiának

▪ egyrészt feltétele az a szűkebb körű élő közösség, amely a pozitív normaadásra képes (és bizonyos értelemben e képesség és a megfelelő akaratuk által, a létükkel jogosultak is az autonómiára),

▪ másrészt a befoglaló keretet jelentő állam sem egy elvi adottság, merőben idegen keret, hanem az is feltételezi a nemzet élő politikai közösségét (és annak államalkotó akaratát, államra vonatkozó "koncepcióját").

Az államalkotó alkotmányra képes politikai nemzet pedig mint élő közösség, egy további logikai lépésben feltételezi az önálló emberi személyiséget (Isten képmását, akit nem kívülről vezérelnek, mint valamely tömeg alkotóelemét, hanem akit a lelkiismerete, felelős, értelmes, önálló, szabad akarata vezérel - és ettől az állami intézmények erejével őket nem térítik el, nem tartják őket személyiségük feladása érdekében intézményes nyomás alatt, mert az az állam diszfunkcionális működését jelentené).

A mai világban ezt a kiinduló, áttekintésre képes szemléletet (emberi személyiségről, nemzeti államról és azon belül relatív autonóm közösségekről) nem mindenütt tartják számon, ezért sok a kavarodás. Azonban a részletekben való kétségtelen változások, a részletek fejlődése ne tévesszen meg minket, ezután is meg kell tartanunk az összképet mint legtágabb viszonyítási alapot (ember - nemzet - állam, és azon belül a relatív autonómiák).

Az államok kiterjedése sok szempont szerint alakulhat. Az egyik legfontosabb, ha éppen nem a legfontosabb: az élő nemzeti közösség, mint alap. A nemzetek államokra vonatkozó akarata nem lehet teljesen egyforma. Tehát kialakulhatnak sémák, azaz minden nemzet pozitív normáit is érvényesíti az alkotmányában, az államában. Azonban ez a pozitív (térben és időben) "össznemzeti" norma-adás nem korlátlan, nem kell, hogy homogénné tegye a társadalmat. Az államon belüli (relatív) autonómiáknak éppen az a funkciója, hogy egyes csoportoknak a pozitív normaadásban külön teret engedjen.

A modern állam a közleéetű megfogalmazások szerint hangsúlyozottan nem avatkozik bele a tudomány, a művészet, az igazságosság kérdéseibe, ezeknek "autonómiát" biztosít önmagával szemben. Azonban ezen autonómiáknak nem egyedüli vagy más szóval "végső" forrása az "állami önmegtartóztatás". A relatív autonómiáknak teret engedő állam forrása, eredete ugyanis (az eddigi gondolatokat alapul véve) a nemzet államalkotó akarata. A nemzet pedig a személyükben szabad emberek politikai közössége. A relatív autonómiák a létüket tehát a nemzet egésze önszabályozására alakult, tehát a létét az egész nemzettől elnyerő állam és a nemzet tagjainak egy szűkebb szeletét kitevő közösségnek a megállapodásán alapulnak (végső soron a z autonómia a nemzet egészének és egy szűkebb részének viszonyát, megegyezését fejezi ki a szűkebb csoport önálló normáinak elismeréséről, elfogadásáról).

Ennek a megállapodásnak, hogy tartós lehessen, feltétele az állam helyes viszonyulása mellett az autonómiát igénylő csoport autonómiára való belső képessége is.

Mindehhez feltűnően jól illeszkedik a PTK 1993-as módosításával létrehozott "köztestület" intézményének általános szabályozása, amelynek egyes konkrét eseteit adják a foglalkozási kamarák, gazdasági kamarák, hegyközségek, a Magyar Tudományos Akadémia, stb.

Ami számunkra fontos szempont, az az állam és a nemzet közötti kapcsolatot jelentő alkotmány dolga. Már jól ismert ügyekben az alkotmányosság szellemiségét nemcsak leíratlanul, de kimondatlanul(!) akkor is lehet érvényesíteni, ha a tulajdonképpeni alkotmány éppen tiltás alatt van, azaz mint olyat közvetlenül nem ismerik éppen el (lásd a mai, 1944. március 19-től tartó állapotot). Azonban ennél sokkal nagyobb probléma az, amikor új, ezután kialakítandó szabályokról, megfogalmazandó elvekről van szó, amelyekhez a tisztán rendbe tett alkotmányosság nélkül hozzá sem tudunk fogni. Ilyen a ma használatos hitelpénz-formájú szabályozás kérdése.

▪ a pénznek közvetítő eszköznek kell lennie az emberek egymás közti gazdasági elszámolásaiban (ez az ember eredendően társas voltából következik),[2]

▪ szükség van a kifejezetten gazdasági szervezettségre, rutinokra, társadalmi önszabályozásra (amire az embert értelmes volta alkalmassá teszi),

▪ az állam mint "tökéletes társaság" a végső kerete a gazdasági szabályozásnak, tehát az állam mint a gazdasági szabályozás cselekvője felelős azért, hogy gazdaság területén se sérüljenek a tudomány, az igazságosság szempontjai,

▪ azaz a pénznek, mint közvetítő eszköznek, társadalmi eszköz-rendszernek (és ezt az eszközrendszert működtető társadalmi csoportnak) nem lehet olyan mértékű "önmozgása", amely alapvető társadalmi értékeket sérthetne.

Tehát a pénznek (és gazdaságnak) eszköznek kell lennie a természetes személy önálló életvitelét és a különféle élő emberi közösségeket szolgálva.

A kör teljessége kirajzolódott. Egy átfogó, közös képben érintettük az embert és közösségeit, kiemelkedően az államot, azon belül pedig a relatív autonóm, szűkebb élő közösségeket - továbbá szóba került a társadalmi önszabályozás eszközeinek kérdése (itt a pénz került említésre), állami és szűkebb autonómiákon belüli használhatósága.

A szubszidiaritás elve más kifejezéssel élve az államon belüli autonómiára való jogosultságot jelenti.

á Ezen jogosultság elismerésének hagyománya a magyar történelem egyik fontos vezérfonala volt mindig, ameddig vissza tudunk tekinteni.

á Ezen jogosultság fontos kérdése jelenünknek mind az Európai Unió mind a határon túlra került nemzetrészek szempontjából, de nem kevésbé jelentős kérdés ez a mai Magyarország határain belül.

á Ezen jogosultság fontos és újszerű feladványa a jövőben a pénzhasználat alkotmányosságának ügye. Olyan kérdés ez, amin egész nemzetünk sorsa is megfordulhat, és kihívást jelent a kontinens, sőt az egész emberiség előtt.

Az alkotmány a nemzeti, társadalmi, állami kérdések áttekintésének gyújtópontja, kulcsa.

Az alkotmányosság elve nem szakítható el a klasszikus fogalmi építkezéstől a természetes személy, a nemzet politikai közössége, államalkotó akarata, állama és az államon belüli autonómiák kérdésében.

Felsorolás, amelyben a pénz, mint társadalom-szabályozó eszköz alapvető funkcióit próbálom vázolni, a szokásostól eltérő felfogásban:

A pénz szabályozó, elszámolási eszköz. Minden eszköz esetében fontos dolog megítélni, hogy mennyire felel meg fő funkciójának vagy mennyiben szorul módosításra mint eszköz, a nagy veszélyekkel járó diszfunkcionális hatások lehetősége miatt. Akkor tudjuk lemérni a szabályozó eszköz alkalmazásának eredményét, ha közvetlenül a szabályozott folyamatokat vizsgáljuk, mert ezen az úton juthatunk el a szabályozási célok értelmezéséhez. Emeljünk ki néhány szempontot:

1. Ember (társadalom) és környezetének viszonya. Manapság divatos a környezetvédelem szemléletét alkalmazva a környezet minőségével mérni az emberi társadalom hatását - a környezetre. Közvetve ez a következő nemzedékeket tekintve az emberi társadalom saját létfeltételeire való hatásként is értelmezhető. De ritkábban kerül elő egy másik szempont, nevezetesen a környezeti erőforrásokhoz való hozzájutás társadalmi igazságosságának kérdése. Hogyan, milyen módszerekkel, milyen intézményesült megoldásokkal juthatnak hozzá az egyes emberek, az egyes emberi közösségek a természeti erőforrásokhoz? - illetőleg a természeti erőforrások hasznához? Ez ugyanis alapvetően nem piaci kérdés, nem a gazdasági teljesítmény méltányos megfizetésének kérdése (lásd a Marxnál is sokat szereplő különbözeti monopoljáradék fogalmát). Tekintve, hogy a természeti erőforrásokat nem egyes emberek vagy azok egyes csoportjai hozták létre, ezért emberemlékezet óta ismert a gondolat, hogy Isten a természeti erőforrásokat az emberi közösségnek adta, nem pedig magántulajdonba egyeseknek. A tulajdon és a pénz intézményesült rendszerével szabályozódik a természeti erőforrásokhoz való hozzáférés mechanizmusa. De milyen a konkrét, nálunk érvényesülő megoldás? Vajon az alkotmányosságban rejlő igazságosságot mennyire elégíti ki a mai helyzetünk? Vajon lehet-e rendszerváltásról, lehet-e egyáltalán alkotmányosságról beszélni ezen problémakör rendezése nélkül?

2. Az emberi társadalom tagozódik térben, jelenidejű kapcsolatrendszerében és tagozódik időben. A társadalmi változások felgyorsultak napjainkban. Amihez régen több nemzedék kellett, az ma megtörténhet egyetlen nemzedék életében többször is (lásd munkahelyváltozást). Ettől a felgyorsulástól függetlenül alapvető kérdés, hogy az egyes nemzedékek (vagy akár azon belüli korszakok) tagjai miképpen férhetnek hozzá az emberiség közös kultúrkincsét jelentő alkotásokhoz, ismeretekhez, tudáshoz, megszerezhető képességhez. A probléma hasonló a természeti erőforrásokhoz való hozzáféréshez. Mindkettő esetében az egyén, a munkálkodó közösség öntevékenységéhez képest külső erőforrások (természeti illetőleg korábbi emberi erőforrások), eszközök elérhetőségéről, igénybe vehetőségéről van szó - s ennek tulajdoni, pénzrendszerbeli intézményesült feltételeiről, szabályairól, e szabályok következményeiről. Elvileg kevesen állítják, hogy évezredek alatt felhalmozott emberi tudásból a társadalom jelentős hányadának kiszorítása megindokolható. A gyakorlatban azonban a kiszorítás megtörténik. Sőt: mindennapi problémát jelent egyes csoportok életképességéhez szükséges saját tudásának elfojtása is - többek között tulajdoni, pénzügyi, gazdasági eszközökkel. Vajon az alkotmányosságban rejlő igazságosságot mennyire elégíti ki a mai helyzetünk?

3. Ha eltekintünk a pénzügyi-gazdasági kényszerektől, akkor természetesnek tűnik, legalábbis az európai kultúrában, hogy a társadalom alapeleme az egyes ember. Az európai kultúra, világszemlélet elidegeníthetetlen eleme az, hogy aki nem dolgozik ne is egyék, illetőleg hogy alapfokon mindenki maga szervezi a saját életét. Ez azonban nem a legkülönfélébb perverzitásokra, érték-ferdülésekre ad felhatalmazást (amint azt ma hangoztatják), hanem alapvetően arra, hogy mindenki megszervezhesse a saját életét, tehessen önmagáért. Tehát munkaképes embertől az önellátás, önszervezés minimumát nem lehet elvenni semmilyen társadalmi intézménnyel. Hanem éppen fordítva: a társadalmi intézményeknek kell megfelelniük hatásaikban az alapvető emberi értékrendnek, azt kell erősítsék annak felszámolása helyett. Mindenkinek lehetősége kell legyen arra, hogy legalább a saját életmérlege nullszaldós legyen - anyagiakban is. És ebben a segítségére legyen mind a tulajdonrendszer (a természeti és társadalmi erőforrásokhoz való közvetlen hozzáférés módjában, és közvetve a hasznából való részesedésben), mind a pénzrendszer (az emberi élet korszakainak eltérő költségessége és eredményessége közötti közvetítésben). Ha munkaképes emberek ellátásra szorulnak (mert nincsen lehetőségük önmaguk minimális ellátásért sem tenni), az nem valami sorsverése, az nem a modern gazdaság kikerülhetetlen velejárója (úgymond "kényszerű" munkanélküliség[?!]), hanem a használt tulajdon- és pénzrendszer súlyos fogyatékossága. Vajon az alkotmányosságban rejlő igazságosságot mennyire elégíti ki a mai helyzetünk e téren? Semennyire. Annyira nem, hogy maga a kérdés is feltehetetlennek tűnik, a nyilvánosságból ki van rekesztve, szakmailag egzisztenciális ellehetetlenülést jelent, ha valaki ilyesmivel foglalkozik. A politikában külön erőforrásokat köt le az efféle kérdésfeltevések elszigetelése.

4. Nagyobb közösségek esetében felmerül, hogy alapvető ügyekben önszervezők kell legyenek. Közepes városok és vonzáskörzetük az utcák takarításában, alapszolgáltatások működtetésében, friss élelmiszerek előállításában, egészségügyben, iskolai oktatásban (és a sor folytatható), józan ésszel nem kerülhetnek, főleg nem tartósan egyszerre a munkanélküliség és ellátatlanság állapotába. Ha ilyesmi mégis előfordulna, az nem országos vagy éppen világrengető válság tünete, hanem a tulajdoni és pénzügyi szabályozórendszer alapvető konstrukciós hibája. Vajon az alkotmányosságban rejlő igazságosságot mennyire elégíti ki a mai helyzetünk e téren? Egy-egy város és vonzáskörzete, vagy a hajdani járásokra osztott vármegyék gazdasági és politikai egységekként kell szolgáljanak. A valós közösségnek vagyona van, amelynek hozadékával hitelek mögé tehet garanciát, vagy éppen segélyezhet, amely hozadékot eloszthat, de amely vagyont magát nem számolhatja fel, nem élheti fel, mert akkor a közösség egyik létalapját is megszüntetné. A mai önkormányzati törvény tehát a leglényegesebb kérdésekkel nem foglalkozik (megtévesztés vagy tévedés gyanánt). A választókörzeteknek "élő politikai közösségeknek" kellene lenniük. Tehát két választás között is működő testületekkel, belső döntési folyamatokkal, közös vagyoni érdekeltséggel, szolidaritással. Enélkül a szavazás modern pártokra (legújabban majd "európai eszmei áramlatokra" [!?]) csak üres politikai illúzió, megtévesztés (de legalábbis a teljes eltévedés). Bármilyen politikai, gazdasági, kulturális vagy egyéb helyi szerveződést a más természetű, vele ütköző funkciójú tulajdoni és pénzügyi rendszer maradéktalanul képes felszámolni, kiüresíteni. Tehát nem kerülhető meg a tulajdoni és pénzügyi szabályozás elméleti elemzése. A politikai pártok önmagukban teljességgel alkalmatlanok a társadalom (a nemzet) élő politikai közösségének akarati, érdekérvényesítő leképezésére.

5. A nemzeti, országos közösség hasonlóan veti fel a tulajdoni és pénzügyi rendszer dolgát. Nem képzelhető el nemzeti, országos társadalmi szolidaritás a megfelelő tulajdoni-, pénzügyi szabályozás nélkül, és az életnek szüksége van a nemzeti léptékű közösségre, mert a létünk különben minőségileg devalválódik, veszíti el európai jellegét, értelmét. Vajon az alkotmányosságban rejlő igazságosságot mennyire elégíti ki a mai helyzetünk e téren? Nagyon kevéssé.

6. Egy következő még általánosabb szint a nemzetközi (a nemzeti közösségek, az országok közötti) tulajdoni és pénzügyi rendszer, ami mindenképpen minőségileg más funkcióknak kell megfeleljen. Ez a leginkább csak közvetítésre való, ennek állítható legkevésbé olyan állami felügyelet, amely az elferdült szabályozási hatásokat korrigálhatná, amely egy közösségen belüli funkcióknak megfeleltethető (ugyanakkor a XX. századi nemzetközi pénzügyi intézmények sorának hivatalosan deklarált célja nem más, mint biztosítani a nemzetközi pénz korrekciós lehetőségeit úgy az egyes államokkal szemben mint a rendszert magát tekintve). Ez a nemzetközi pénz. Ez a nemzetközi pénz (és elszámolási- és hitelrendszer) uralja ma a világot - meglehetősen diszfunkcionális szerepekben, főleg a nemzeti és a még szűkebb közösségekben, kiváltkép az egyéni életvitel szervezésében is. Ez a nemzetközi pénz a maga irányítási és kontroll eszközeivel alkalmatlan a nemzeti közösségen, a helyi közösségeken belüli, és az egyéni életvitel élet-egyensúlyát biztosító szerepre. Kissé távolról hozott hasonlattal olyan a mai helyzet, mintha a háztartások áramellátását 500.000 Volt feszültségen oldanák meg - ami 500 kV néven kiválóan alkalmas a távolsági energiaátvitelre, de teljességgel alkalmatlan a háztartások ellátására. A mai pénzügyi állapot rendszerszerű hiányosságainál is nagyobb problémát jelent azonban az érdeklődés teljes hiánya a megoldhatóság felé. Aki jót akar magának (értsd sima karriert, havi fizetést, megbecsülést), tehát akinek "praktikusan szólva" esze van, az nem gondolkodik efféléről.[3] Vajon az alkotmányosságban rejlő igazságosságot mennyire elégíti ki a mai helyzetünk e téren? Nagyon kevéssé.

7. Hogy a valóságban mi a megoldás? Nem tudom. Nagyrészt a megoldás gyakorlata taktikai okoktól is függhet. Amit biztosan ki lehet jelenteni, hogy nem indokolható a teljes elméleti elzárkózás - mert nagy árat fizetünk érte. Felmerül bennem futó ötletként, hogy egy közalkalmazott fizetésében lehet több összetevő, és fizessen neki a helyi közösség is meg a központi állam is, hogy legyenek olyan személyes vagy éppen helyi hiteltípusok, amelyekhez a központi költségvetésnek semmi köze nem lehet (a társadalombiztosítási és egyéb önkormányzatok terve a 90-es évek elején ebbe az irányba tett lépések voltak). A személyes alanyi jogú, a helyi és az országos hitelek mellett lehessenek akár nemzetközi hitelek, pályázatok, támogatások is. Vagy felvethető a megfogalmazás, hogy akkor lehessen akár 4-5 féle pénz is egymással párhuzamosan! Miért ne? Ha ezek nem egyazon pénzfunkcióknak felelnek meg!? A XXI. században, amikor az eltérő szoftvertípusok között mindennapos az automatizált adatforgalom, amikor a beszélt nyelvek közötti gépi fordítás a lassan realizálódó célkitűzés, akkor a párhuzamos pénzek együttműködő rendszerének kialakításaelőtt már nincsen technikai akadály. Sok minden megoldás felvethető a gyakorlati kivitelezésre. Egy valami járhatatlan, önemésztő, önpusztító megoldás - és ez éppen az a mai helyzet, amelyben a pénzelméleti megfontolásokat fel sem lehet vetni (mintha valami gyilkos babona ártó hatásának köszönhetően pénzelméleti zombiként kellene leélnünk életünket). Vajon az alkotmányosságban rejlő igazságosságot mennyire elégíti ki a mai helyzetünk e téren? Természetesen semennyire.

8. Vajon az alkotmányosságban rejlő igazságosságot mennyire elégíti ki a mai helyzetünk a tulajdoni, pénzügyi szabályozás terén? Természetesen semennyire. Sőt. A mai alkotmányelméleti gondolkodási iskola, a mai alkotmánypolitikai gyakorlat kifejezetten elzárja az emberi gondolkodás, problémamegoldás lehetőségét. Ha tehát szigorúan fogalmazva közösségi létünket oktalanul rombolja, károsítja a mai (1949/xx-as típusú, mert nem az évszám a fontos!) alkotmányos berendezkedésünk - tulajdoni és pénzügyi téren is, akkor azt az ismert kifejezéssel a magyarságot (és még sok más nemzetet, országot) érő népirtás (nemzetközi egyezményben rögzített idegen szóval a genocídium) egyik tényezőjeként azonosíthatjuk. A chartális alkotmány fogalmi elrendezése egyenesen a társadalom-szabályozási eszközökkel elkövetett genocidium leselkedő, kínálkozó lehetőségeként fogható fel! Elképesztő mértékben gyengíti társadalmi gondolkodási képességünket. Esetünkben ez sajnos meg is valósul. Iszonyú figyelem-elterelő zaj, zajongás közepett mulasztás jelleggel a saját közreműködésünkkel számolódik fel a saját életlehetőségünk, ha nem térünk vissza a történelmi alkotmányos elvekhez, ha nem választjuk szét gondolkodásunkban és jogrendszerünkben az alkotmány és alaptörvény (vagy sarkalatos törvények) fogalmát.

II.) Európa, alkotmány - igaz pénz?
- 2004 február

Tisztelt Olvasó!

Ez a tanulmány nem teljes, félkész. Azonban az európai uniós csatlakozási szerződés 2004 május 1-i hatályosulása olyan közeli és lényeges időpont, hogy megpróbáltam a jelenlegi készültségében összeállítani az alkotmányos gondolatok teljes jelentőségéről, sorsfordító lehetőségéről, súlyáról szóló tanulmány-vázlatot.

Az olvasót kérem, reagáljon, tegyen észrevételt[4]. A probléma után kutakodva változó témakörök merülnek fel, olykor váratlan, meglepő összefüggésben. Az egyes részkérdések belsőleg következetes tárgyalása tehát majdnem "véletlen". Mindazonáltal minden részletet illető megjegyzést, pontosítást örömmel vennék.

Az egyes részletek megfogalmazása eltérő stílusú. A szerteágazó gondolatok montázsa, mozaikja egészében kell kiadjon összefüggő rendszert. Az egyes gondolati mozaiklapok tárgyalási módja eltérő stílusú és eltérő pontosságú, igényességű.[5] A cél tehát inkább a mozaik, az összkép lehetőségének, a lényegi gondolatok megfogalmazhatóságának bemutatása.

Természetesen keressük a módját a folytatásnak. Hogy milyen lesz a helyzet április után, lesz-e lényegi változás, illetőleg az új helyzet kedvezőbb vagy kedvezőtlenebb lesz, az nyitott kérdés. Akármint is legyen, az az elképzelésem, hogy számos kérdés új tárgyalási lehetőségét ebben a vázlatos, féligkész formában is érzékeltetni lehetett.

Ez a három fejezet nem egyszemélyi munka eredménye. Pontosabban szólva, a törekvés, hogy effajta látásmóddal kell közelíteni az alkotmány és általában a társadalomtudomány kérdéseihez, és hogy erről most össze kell állítani egy vázlatos áttekintést, az az enyém. De hogy ezt a szöveget összeállíthattam, annak feltétel volt az Alkotmányossági Műhely elmúlt öt éve, a vagy kétszáz előadó közreműködése (akár egyetértettem velük, akár nem). Had emeljem ki különösen az utóbbi időben a következők támogatását, olykor csípős ellenvetéseit, figyelmét (2003 októbere, a "Történelmi alkotmányunk jogán" c. kötet megjelenése óta): Bokor Levente, Rászlai Tibor, Tálos Géza, Tudós-Takács János, Filozófiai Vitakör.

Tévedésekben tizenhárom éve

Az egyik tévedés szerint az alkotmány nem érdekes, mert megyünk az unióba, ott mi kis tétel leszünk, az unióban senkit sem fog érdekelni a magyar alkotmány ügye - ezért felejtsük el, ne akarjunk különcködni, próbáljuk kerülni a feltűnést. Ez az érvelés érdektelennek tartja önbecsülésünket, semmibe veszi saját tudatunkat, belső szükségleteinket, csupán egyetlen egy szempontot vesz alapul, hogy mire vevő a saját indíttatásából, hogy mit kíván Brüsszel, a minket integráló új hatalmi központ.

Ez a tévedés feladja identitásunkat, önálló közösségi létezésünket, lemond minden általunk használható eszközről a magunk boldogulása ügyében, amely közösségünk cselekvőképességét, önszervezését feltételezi, azaz felmondja a társadalmi szolidaritást a jelenleg cselekvőképes politikai vezetés és a sorsának irányításában ráutalt szélesebb társadalom között.

A másik tévedés szerint van egy szinte varázslatos kiút társadalmi bajainkból, eszerint el kell ismerni a történelmi magyar alkotmányt, amely ha bevált ezer esztendőn át, akkor most sem fog ártani - elég rá szavazni, és megoldódnak a gondok (a korona majd "dolgozik" a parlamentben - helyettünk).

Ez a tévedés misztifikálja a történelmi alkotmány "erejét", és ugyancsak sikertelenségre van kárhoztatva a közösség önszervezése, életképessége ügyében, mert bár érzelmileg igényelné, de (bizonyos mértékig fogalmi eltévelyedés következtében!) nem talál rá a közösségi lét, életmegnyilvánulás útjára, nem tudja a közösségi élet néhány feltételét létrehozni, megtartani.[6]

Ennek a két túlságosan leegyszerűsített vélekedésnek van egy közös gyökere, mégpedig az 1949/XX-as törvény 77.§ (1)-ben foglalt állítás elfogadása, miszerint a magyar köztársaság (az ország) alkotmánya nem más, mint maga ez az alaptörvény.

A jelenlegi helyzetben, a jelenleg elfogadott, használatos értelmezési mód szerint ez a felfogás mindkét tévedést eredményezi, látszólag illeszkedik velük abban a tekintetben, hogy amikor az alkotmány ügyét akarják megoldani, akkor egyaránt egy papírt látnak maguk előtt, amelyre felfogásuk szerint ezt vagy azt kell ráírni, ennek vagy annak a hatalommal bíró személynek, csoportnak, politikai erőnek.

Ez az egyszerű kép azonban nem vezet minket a megoldáshoz jelenleg. Ha nincsen alkotmányos válság, akkor ez az értelmezés még jó is lenne, talán a megfelelő intézményekkel kibővítve, és akkor mondhatnánk, hogy alkotmányos alaptörvény és a neki megfelelő intézmények adják az alkotmányt.

Csakhogy jelenleg olyan mély az alkotmányos válság, hogy fel kell tenni a kérdést: minek a képe, a "jele" az, ami a papírra kerül az alkotmánylevél esetében? Mert nem a levélre írott sorok jelentik az alkotmány lényegét, hanem az a hatalmi viszony, állapot, az a hatalmi kultúra, amelynek a vetületeként születhet meg az alkotmány-levél. És mivel ez a különbségtétel jelenleg fontos, alapvető, ezért a továbbiakban keressünk olyan megfogalmazást, amely a különbségtételt egyértelművé teszi:

A magyar észjárás szerint (és ebben a tekintetben a klasszikus európai értékrend, sőt gondolkodási mód szerint!) az alaptörvény nem maga az alkotmány, hanem az alaptörvénynek meg kell-(ene) felelnie az alkotmánynak.

A gondolat nem fér össze egy szokásos probléma-elhárító, mindenáron könnyebbséget kereső szemléletmóddal.[7] Ez a gondolat a bajok gyökerének keresésében eljut odáig, hogy az úgynevezett modern "chartális alkotmány" (más néven alkotmánylevél vagy írott alkotmány) megoldások túlságosan leegyszerűsítők.

A "modern" írott alkotmányok definíciójából alapvető és megkerülhetetlen elemek hiányoznak, más szóval szemléleti alapjuk oly mértékig leegyszerűsített, ami eredeti alkotmányos értelemben már használhatatlanná teszi őket.

Azaz az alkotmány és az alaptörvény közötti fogalmi különbség[8] oly erős, hogy azt a mai helyzetben csak a kettejük közötti egyértelműen megkülönböztető szerkezeti kapcsolat révén lehet megfelelően kifejezni. Nem pótolható filozófiai háttér-elemzésekkel, törvényt és bírósági határozatokat indokoló esetleges okfejtésekkel az egyértelmű szerkezeti-funkcionális különbségtevés az alkotmány és alaptörvény között. Az úgynevezett írott alkotmány (alaptörvény=alkotmány) ugyanis rendkívül "puccsveszélyes", mert a hatalom bármikor átléphet rajta a szélesebb közvélemény értesülése nélkül is (a szakértelmiség hajlékony értelmezési hajlandóságának segítségével), és ezt az "átlépést", törvényszegést, alkotmány-sérelmet rövid időn belül valamely hagyománynak értelmezve még törekedhet rögzíteni is a szélesebb társadalommal szemben.

Ez a szerkezeti különbségtevés (alkotmányos elvek és leírt dokumentumok között) ugyanis egyértelmű következményekkel jár. Önállóan, elemezhetően jelenik meg például az alkotmányosság eredeti három tényezőjének a hatalmi erőnek, az erkölcs tekintélyének és az igazság megkerülhetetlenségének rangban egymás mellé rendelése. Ez a három tényező alkotta eredetileg az európai alkotmányosság alapszövetét (Aranybulla, Magna Charta korszaka).

A XX. századra tényként kell elfogadnunk, hogy az önkényuralmi eltévelyedés soha nem látott erővel volt jellemző. Az alkotmánylevélben összecsúszott, nehezen értelmezhető "írott-alkotmányosság" kiváló menlevelet adott a minden társadalmi igazságosságot és erkölcsiséget eleve, szándékosan átlépő hatalmi önkénynek. A XXI. század hajnalán annak veszélye fogalmazódik meg, hogy a helyzet tovább súlyosbodhat.

Ha alkotmányos hagyomány híján nem tudnánk mihez hasonlítani a jelenlegi állapotokat, akkor talán nem is tudnánk kitalálni semmit a valódi megoldás irányában.

Azonban mert az alkotmányos hagyomány a magyar kultúra, identitás fontos tartóoszlopa, szervesült jellemzője, ezért nem kell a semmiből egy merőben újat alkotnunk, "teremtenünk", hanem csupán tovább kell fejlesztenünk, alkalmaznunk kell valami meglévőt[9].

Azonban a sémákat, az örökölt vázat élettel kell megtölteni. És ez az élet nem lehet más, mint a magunk szerepvállalása. A lehetőségünk az, hogy neki kezdhetünk - mi magunk. Más nem fogja helyettünk megtenni. És a szentkorona sem fog helyettünk dolgozni, csak általa, vele dolgozhatunk mi, törekedhetünk a boldogulásra.

Alkotmányosságot nem lehet telefonon megrendelni, és utána a kiszállási díjon alkudozni. Az alkotmányosság a társadalom élete, a közösség életvitelének módja, viszonyulása a hatalom kérdéseihez. Talán mondhatjuk, hogy az alkotmányosság nem vélemény, hanem, az életvitel egy módja, valamely látásmód alapján való megnyilvánulás, cselekvés. Összhang, kapcsolódási mód a közösségi élet, a közösség tagjainak személyes élete és a közjogi intézmények között.

Az alkotmányos szerepvállalás nem merül ki az "ellenállási záradék" hősies emlegetésében. Az alkotmányosságot meg kell valósítanunk az élet minden területén: a társadalomelméleti útkeresésben, a filozófiai alapok feltárásában, használatában, a politikai szerepvállalásban, a közgazdasági gondolkodás terén való érvényesítésben, és hosszan folytatható.

Minket az "ellenállási záradék" kifejezése félre vezethet. Ennek a kifejezésnek az eredete oly korból származik, amikor az alkotmányos elvek voltak a természetes normák, amelyeket alkalmilag meg lehetett sérteni, és amely sérelmeknek kellett ellent állni - az alkotmányosság védelmében. Ma más a helyzet. Ma az alkotmány-sérelem hamis iskolai oktatásban, hamis irodalomban, hamis nyelvre kényszerített nyilvánosságban, politikai gyakorlatban nyilvánul meg. Ma széles körben forgatják ki a szavakat, miszerint nem csökönyösen ellentállni, hanem versengve igyekezni kell.

Tegyük tehát helyére a szavak értelmét: ellent kell állni az alkotmányosság sérelmének, de ez más oldalról azt jelenti, hogy szinte a semmiből újra kell alkotnunk. Meg kell értenünk. Tehát "nemet-mondani" passzív ellenállással sehova sem jutunk. Ennél sokkal nagyobb a baj. Újra kell alkotnunk. Kinyilváníthatjuk első lépésben, hogy semmis mindaz, ami itt bolondok táncaként lejt köröttünk (hajléktalanságba, öngyilkosságba, abortuszba és mély apátiába sodorva széles tömegeket), de a király meztelen kijelentés mögött formálni kell a 2normálisat", az élhetőt - nekünk. Ez nem brüsszeli pályázat.

Az alkotmányos értékrend nem tény a számunkra, hanem célkitűzés, minta lehet, amelyet vagy tudunk érvényesíteni vagy nem. Emberi, európai (és magyar) fogalmak szerint az élet nem valamely falanszteri folyamatokba való belesimulás, sodortatás. Európai értelemben az alkotmányos közösségi lét feltételezi az egyénről, pontosabban a természetes személyről is, hogy fontosak neki a közösségi értékek. Ha a közösséget alkotó egyéneknek ezek az értékek közömbösek, akkor nem működnek. Ha Európa elfelejti a közösségi értékek egyénenkénti megélésének fontosságát, nem teremti meg a valós közösségi létet modern feltételek között is, akkor nem lesz "európai" (akár unióba tömörül, akár nem).

Nem lehet mindent valamely korban élőknek kell a-tól z-ig végiggondolni, kiizzadni, a semmiből egy merőben új világot teremtenie. Az emberi alapvető közösségek ugyanis többnemzedékesek. Jellemzően soknemzedékes a nyelvi közösség (eredetük az idők, évezredek homályába vész), a kulturális közösség (nem kell az írást, kanalat vagy cipőfűzőt nemzedékenként feltalálni). Soknemzedékes az alapvető politikai közösség a nemzet is. A nemzet lehet az a legszűkebb közösség, amelynek kereteiben ápolhatjuk az alkotmányosságot (a hatalom, erkölcs és tudás egymást éltető koalícióját).

Hogy nem minden nép alkot nemzetet a földkerekségen? Nem mind beszéli a mi nyelvünket, nem mind él Európában. Nem mindnek van alkotmányos tradíciója, nem mindnek a kultúrája szövődött át kibogozhatatlanul az alkotmányosság értékrendjével.

Nem mindenki ül naponta szánkóra. De aki hozzászokott, azt a szánkóról hatalmi önkénnyel leparancsolni... a szánkó tilalma az lehet a szánkós nép fölszámolásának egy módja is. Standardizálni, egyformásítani nem lehet az embereket, a népeket, hogy éljenek egyformán a sarkkörön és az őserdőben, tengerparton és a szárazföld belsejében... A magyarság esetében az alkotmányos hagyomány identitásuk fontos oszlopa. Az európaiaknak is, de azon belül a magyaroknak különösen. Miért kell modernizálásra hivatkozva kiölni belőlük ezt az életet szabályozó elemet, amely nem árt, kárt nem okoz, viszont jót tesz?

Mert nem lehet nemzedékenként újból és újból tövestül csavarni ki az emberi élet gyökereit, és közben hozsannázni emberi jogokról, boldogabb életről, mert akkor sorvadni kezd a nép, s ha ezt tudjuk, akkor emberi jogokba csavartan népirtás, tudatos népirtás esete valósul meg. A történelmi alkotmánytól való elszakítással is. Ez egy hivatalosan vállalható alternatíva?

Jogászok az alkotmány és alaptörvény egymáshoz való viszonyát úgy fogalmazzák, hogy

a) Egyik felfogás a jog részének tekinti az alkotmányt: ez az alkotmánylevél, amiből az következik, hogy a jogrendszerben szabályozott formák szerint testületi döntéssel vagy éppen nyers hatalmi erővel bármiként, tetszés szerint módosítható az alkotmány. Így lehet "törvényesen" sőt alkotmányosan ember-tízmillókat likvidálni, világrajövetelükben megakadályozni, az emberi élet folyamatát a gyerekvállaló felfogást hatalmi erőre támaszkodva megváltoztatni, rombolni.

b) A másik felfogás szerint viszont az alaptörvénytől külön kezelt alkotmányos elvek, alapok nem részei a jognak, azt kívülről határozzák meg, mint történelmi kötöttségek, erkölcsi tételek, az ész józansága, a szív tisztasága és egyéb szempontok.

2) Az alkotmányról vallott kétféle felfogásnak felel meg a jogfilozófiában a jogpozitivizmus és a természetjog különbsége (nem csak az alkotmány kérdésében):

a) A pozitiv jogi felfogásban a törvényhozónak nem kell tekintettel lennie valamely alapvető, a jogon kívüli (alkotmányos) elvekre.

b) A természetjogi felfogás szerint a jogrendszer "jogossága" odáig tart, amíg nem ütközik alapvető igazságossági (alkotmányossági) elvekkel, tehát megkerülhetetlenül tekintettel kell lennie a jogon kívüli alkotmányos elvekre.

3) Az alkotmány Európában lényege szerint és a történeti fejlődés szerint is (eredtileg) a természetjogi felfogás intézménye, érvényesülési útja. A legfontosabbat tehát nem a részletek jelentik ebben az okfejtésben, hanem a fogalmi különbségtétel fontosságának bemutatása.

a) Nem az a lényeg, hogy a rögzített, a §-ba szedett normalistákon pontosan mik a társadalmi igazságok kerek e világon "mindig és mindenütt" (mert ez koronként, nemzetenként, kultúránként változik, fejlődik), hanem az, hogy a mechanizált jogrendszerre kötelező külső megkötöttségek mindenütt vannak, és ezeket nem lehet "jogszerűen" átlépni, mert akkor a társadalom életképessége, életminősége csökken, emberi volta vissza-szorul.

b) Ezen természetjogi szemléletből következő struktúra önmagában mérséklő gátját jelenti a hatalmi önkénynek, diktatúrának (legalábbis törvényesen elismert formában) - teret biztosítva az európai alkotmányos hagyományoknak.[10]

c) Ezen természetjogi szemlélet érvényesül az ENSZ számos alapelvében, egyezségokmányában, valamint például a népirtást tiltó nemzetközi egyezségben.

d) A lényeget tekintve a közösség letét tekintve tehát ha van történelmi alkotmány, amely a természetjogi elvekhez illeszkedik, akkor annak a történelmi alkotmánynak a megtagadása, tiltása, a politikai életnek nyílt vagy közvetett (társadalomszabályozási eszközökre támaszkodó) hatalmi erőszakkal történő elfordítása (akár több nemzedéken át tartó folyamattal), az a szó teljes értelmében népirtás, genocidium.

e) Ilyen genocidiumnak volna tekinthető, ha Angliát fordítanák szembe történelmi alkotmányával (és egyáltalán nem volna mentő érv, hogy egy gyarmattartó hatalom az "megérdemli"), ilyen genocidium volt Európát letéríteni az eredeti alkotmányos alapokról a polgári korszak hajnalán (akármilyen meglepő első pillanatra, de a II. világháború is beleértendő), és ilyen genocidiumot jelent a jelenlegi "parlamenti politika", amely úgy próbál modern lenni, hogy befejezett, végleges ténnyé kívánja tenni a magyarság esetében az 1944 március 19 óta tartó teljes provizóriumot, alkotmány-tagadó önkényuralmi állapotot - az uniós csatlakozás feltételeibe, diktátumába csomagolva.

f) Elvi különbséget találni nemigen lehet ezen ország- és nemzetfelszámoló cselekedetek (szemben a magyarsággal és számos más nemzettel, lényegében Európával szemben) és a XX. századi táboroztatva elkülönítő, átnevelő, osztályokat felszámoló, egyiket kollektívan "jutalmazó", a másikat máig "kollektívan büntető" szörnyűségek között.

Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, feladattal, hogy a magyar történelmi alkotmányhoz való visszatérés nem jelent könnyű utat a boldoguláshoz, de nem jelent elfordulást sem korunk legfőbb kihívásaival szemben.

Mondhatni Kazinczy-hoz hasonlatos a feladat: a megváltozott körülmények között kell tudni megszólalni a közvetlen hatalmi-politikai eszközöktől megfosztva, dolgainkat intézni a magyar közjogi anyanyelvet használva, a magyar alkotmányt érvényesítve (de legalábbis szorgalmazva, elvárva).

És a magyarság sorsának kérdésétől eltekintve?

Ne tekintsünk el a magyarság sorsától, a magyar alkotmányról gondolkodván - mondhatnánk. A valóság azonban az, hogy szigorúan tiltó indexen van a magyar alkotmány ma Magyarországon:

▪ A politikai "korrektség" egyik legbiztosabb jellemzője, hogy valaki biztosan tudja a határt, amely nem léphető át az ünnepek kegyeletes megemlékezéseinek szóhasználata és a valóságos, aktuális cselekvések mérlegelési, érvelési szempontjai között.

▪ A történelmi alkotmány mellett mégis kiállókat (a történelmi alkotmány alapelveire, talapzatára támaszkodást szorgalmazókat) igyekeznek lehetetlenné tenni, elszigetelni, amolyan rezervátumokba terelni, majd ezen rezervátumok hitelességét lehető minden eszközzel elvenni a "józan" közönség előtt.

▪ Közéletben alkalmazhatatlan: parlamentben, kormányzatban, bíróságokon.

▪ Nemzetközi életben szomszédaink hamarabb tehetik jelvényükké, a "modernitásuk" (?!) szimbólumává, de legalábbis nagypolitikai taktikájuk eszközévé (lásd Pozsonyban a 2003-as évet lezáró szilveszteri lézeres szentkorona képet az égre vetítve), mint használhatjuk a magyar nemzethez tartozás könyvecskéjén mi magunk (a kifogásolt magyar igazolványon).

▪ Állandóan menekülünk, minden komplexust felerősítünk, minden provokációt jogosnak kezelünk, és inkább kipusztulunk, semmint közjogi anyanyelvünket gyermekeinknek elmondanánk, legalizálnánk (felszabadítanánk a tiltás alól) .....

Oly nyomasztóan általános az elfojtás, a már-már önfegyelemmé szilárdult belső félelem, öncenzúra, hogy felmerül a kérdés, lehet-e más érvet is felhozni mellette, mint azt, hogy a magyarság különös érdeke? - mert az ugyan önmagában perdöntő súlyú kellene legyen, de valami képtelen önvádi görcs (a sakkban tartott belső öncenzúra, a vesztesnek kijáró lehajtott fejtartás) miatt azt nem vesszük számításba.

De mégis ha utána nézünk, akkor viszont kiderül, hogy lehet, hogy van érv a történelmi alkotmány mellett a magyar identitáson túlmenően is. Ugyanis a magyar alkotmányos hagyomány a közösségi, a nemzeti élet egy teljességre törekvő, univerzális felfogását jelenti az európai gondolatkör egy meglepően életképes, belső harmóniával jellemezhető komplex ágaként. Tehát ha "európaiak" akarunk lenni, akkor nem a posztsztalinista felelőtlen, csaló propagandának kellene felülnünk az uniós kampány keretében, hanem a valós értékekre kellene figyelnünk. Az pedig az alkotmányosságban is megnyilvánul.

A teljesség és a részlegesség együttes, közös szerkezetben való kezelhetősége önmagában olyan gondolkodási-létezési program, élet-igenlés, az ebben elért bárminemű eredmény olyan érték, amelyet nem lehetne figyelmen kívül hagyni, hacsak nem valami alig fölfogható közömbösséggel, már-már tetszhalott állapotban vagy éppen még érthetetlenebb ellenérzést, szándékosságot feltételezve. Az európai térségben nincs más út a problémamegoldás megalapozására, a teljesség és a részlegesség együttes kezelésére.

Tehát ha az úgymond nemzeti szolidaritást önmagában értéknek nem tekintenénk, akkor is meg kell értenünk, hogy olyasmitől kívánunk elszántan, gőzerővel megszabadulni, amire Európának is szüksége van - legalább egyik szereplője, országa, nemzete identitási oszlopaként.

De tételezzünk föl tájékozatlanságot. Ebben a megközelítésben a tájékozatlanság elég általános. Magam és azoknak szűk köre, akikkel gondolatiamat megoszthattam az elmúlt években, akiknek megjegyzéseire figyelhettem (akiknek segítségével ezekre a felismerésekre juthattam) annyi előnnyel rendelkeztünk e téren, hogy minket érdekelt az alkotmány kérdése, és jóval többet sejtettünk mögötte, mint az a "hivatalos" vélekedésből következhetne.

Ezen érdeklődésből, féltő útkeresésből folytatott gondolkodás eredményeként tudjuk szorgalmazni, hogy

tessék vele többet foglalkozni, mert sokkal többről van benne szó, mint holmi nosztalgiáról, eszmetörténeti tanulmányról, csavaros vagy meglepő, de hatalom nélküli érvelésről.

Alapfogalmak - száz évvel ezelőtt

A magyar alkotmány tisztelete a második világháborúban a német megszállástól kezdődően mind a mai napig tartóan megszűnt. Ha tudni akarjuk, hogy mit értettek a magyar köznyelvben és az alkotmányos szaknyelvben az alkotmány fogalma alatt, akkor biztosan nem a német megszállást követően kiadásra került könyvekben kell keresnünk.

Azonban sok vélemény szerint már Trianon is törést jelentett a gondolkodásban. És bár hősies módon alkotmányozó nemzetgyűlést tartottak 1920-26 között, emögött a háttérben ott volt a trianoni békediktátum. De az ország nem volt megszállva (bár a megszállás fenyegetése élt), megpróbálhatott önálló politikát folytatni, megpróbált alkotmányos hagyománya szerint élni.

Mégis, hogy megnyugtató legyen, egy az első világháború előtti lexikon, az 1897-es Pallas Nagy Lexikon szócikkeit vegyük elő[11]. Mit olvashatunk ebben (a mai helyzettől igen távoli viszonyok között fogalmazott) lexikonban alkotmányról, sarkalatos törvényről, alaptörvényről, államról?

Ha belemerülünk a részletekbe, akkor minden bizonnyal számos olyan apróságra bukkanunk, amely csak annak a kornak lehetett megfelelően értelmezhető. Mindazonáltal igen érdekes a mellékletben szereplő "Magyarország alkotmány" címszó. Érdemes idézni még a "jog" címszót, hogy ízelítőt kapjunk abból, milyen szélső értelmezésekre jutott a jogpozitivizmus egyes kérdésekben azóta. A jog címszó áttekintése a Pallas lexikonban segíthet a mai értelmezési törekvésekben, útkeresésben.

Idáig tartottak az idézetek (amelyekben a vastag betűs kiemelések nem a lexikont követik). Három alkotmány-értelmezést lehet tehát megkülönböztetni úgy, hogy főbb vonalaiban a száz évvel ezelőtti értelmezéshez illeszkedik:

A bekeretezett idézeteket követően meg kell jegyezni, hogy amennyiben egy történelmileg fejlett alkotmányú államban megkérdőjelezik az alkotmányt, olyan úgymond alaptörvényt (alkotmány-levelet) fogadnak el (hirdetnek ki diktatórikus eszközökkel), amely alapvetően tagadja a történelmileg kialakult alkotmányos elveket, akkor törés következik be. Ennek a közjogi törésnek, válságnak az azonosításához, megfogalmazásához rá kell mutatni, hogy alkotmányos szellemű intézmények alkotmány-levél nélkül akkor jöhetnek létre, ha azok a társadalmi tudatban gyökereznek.

Még tovább lépve a fogalmi elemzésben ki kell jelenteni, hogy nem létezik alkotmányosság alkotmányos tudat nélkül. Az alkotmányos tudat esetén pedig rá kell mutatni, hogy az csak társadalmi szélességben, közösségben képzelhető el. Azaz eljutunk oda, hogy "az alkotmány a nemzet államalkotó akarata". Nem lehetet az "akaratot" leírni, majd a nemzetet likvidálva alkotmányos állapotokat fenntartani alkotmány-levél alapján.

A modern kor társadalmában tehát, amikor lehetséges átfogó társadalmi struktúrákat eltervezni és azokat meg is valósítani, nem oda érkeztünk el, hogy a történelmi alkotmány "lassúságát" lekörözte a korszerű intézmény-építési projekt módszere, amely a projekt alapító levelével, alaptörvényével gründol, hanem oda jutottunk el, amikor különösen fontos, hogy az alkotmányos elveknek megfelelő legyen bármely úgymond alkotmány-levél. Tehát megemelkedik az alkotmány-levél vagy alaptörvény alkotmányos kontroljának a jelentősége, elkerülhetetlensége.

Összegzésként: tényleges alternatívaként a hatalmi görcs helyett- alkotmányosság

A mai dilemma sajátos, az 1800-as évek legvégéhez képest, mert akkor azt tartották számon egy többfordulós (1848, 1867), megvívott küzdelmet követő viszonylag stabil állapotban, hogy ahol nincsen történelmi alkotmány, vagy ahol a belső társadalmi fejlődés azt elsodorta, ott alkalmaznak a modern igényeknek megfelelően "gyártott", "bevezetett" alkotmányt (mint pl Ausztriában Kossuthék javaslatára). A magyarságnak hozzájuk képest sajátos volt a helyzete, mert történelmi alkotmányra támaszkodott közjogi élete.

Azonban az idő haladtával, a XX. század elteltével jelentősen megváltozott a helyzet. Két világháború és fél évszázad kommunizmus szinte nyom nélkül törölte el azt a megszokott, írásos alapokmányok nélkül is szilárd intézményi rendet, amelyet a Pallas lexikon szerzője még minta értékűnek tartott. A konkrét intézményekből mára a szomszéd országokban helyenként több maradt mint Magyarországon.

Érdekes módon tehát ma nem a konkrét intézmények tűnnek fontos alkotmányos értéknek (mert ilyenek nem maradtak fenn), hanem az íratlanul is érvényesítendő alkotmányos elvek (mert azok felidézhetőek, mert azok illeszthetőek meséinkkel, irodalmi élményeinkkel, legbelső lelki világunkkal). Tömören fogalmazva a történelmi alkotmányban számunkra az a fontos lehetőség, hogy az erkölcsi és igazságossági, tudományos kérdéseket érintő alkotmányos elveket meg lehet különböztetni a hatalmi erő által kézben tartott, befolyásolható írott törvényektől, megállapodásoktól.

A Pallas lexikonban definiált alapfogalmak ezt az értelmezést nem fejtik ki, hanem megengedik. Tehát nem zárják ki. Ennyi maradt a szokásban elevenen napról napra élő jogból: a még mindig eleven lehetőség, egy közjogi újabb reformkor igézete.

S ha elindulunk ezen az ösvényen, akkor eljutunk az "alkotmányos evidenciák" fogalmához. Kinyílik egy mozgástér az alkotmány ügyében, de ezt a kínálkozó mozgásteret kihasználni nem csupán kedvező döntés kérdése, hanem erkölcsi próbatételé, elméleti erőfeszítésé is. A lexikonból idézett részletek tehát csupán azt igazolják, hogy fogalmilag meglepően jól meg lehet találni azt a kapcsolódást a hagyományhoz, amelyre támaszkodva az alkotmányos elvek és az írott alkotmánylevelek különbözősége kiinduló ponttá tehető.

Most már tehát nem az a kérdés, hogy kinek van régebbi vagy újabb keletű alkotmánya, hogy az szokásban rögzült intézményekre épül vagy alkotmánylevelekben foglalt megállapodásra, hanem hogy mit érthetünk egyáltalán alkotmány alatt?!

Az alkotmányosság teljes értékű modelljét, közjogi identitásunkká rögzült útját számunkra ugyan változatlanul a történelmi alkotmány adja. De nem a történelmi út, a múlt igazolása most már a perdöntő, hanem az, hogy ez a történelmi alkotmány történetesen olyan sémákat őrzött meg, amelyekhez vissza tudunk nyúlni, amelyek a teljesség, az állandó alap-igazságok képzetét közjogi kategóriává tették. Ennek a jelentősége pedig alig felmérhető napjainkban, amikor a technikai fejlődés lélegzetelállító sikereket ér el - ide értve a pozitív jogi technika kétségtelen eredményeit is. Ne csak a magyar viszonyokra gondoljunk. A magyar alkotmány jelenleg a korszak számos problémájához kínál járható megoldási utat.

Tehát nem a történelmi alkotmány patinájának, mechanikusan alkalmazható eljárásainak van aktualitása, hanem azoknak a belé kódolt alapelveknek, amelyeket jórészt a XIX-XX. századi alkalmazói sem értettek! - csak bíztak bennük, nem alaptalanul, de még ők sem fedték fel sok ma aktuális tudnivalóját. Esetenként olyan alapelvekhez kellene visszanyúlni, amelyek az Aranybulláig vezetnek vagy még tovább. Azon az elven haladva kell esetenként majd átlépnünk 1944-es, 1867-es sőt akár 1848-as konkrét megfogalmazást is, hogy a törvénytelenséget vagy akárcsak pontatlan, ügyetlen szövegezést, alkotmányos elvekkel szembehelyezkedő elhatározást, netán egyszerűen a hazugságot is írásba lehet foglalni bármikor, nemcsak manapság - és az ilyen írás bármilyen régi legyen, ma is csak pontatlanságot, törvénytelenséget, alkotmányos elvek sérelmét, hazugságot jelenthet. Amit vagy felismerünk vagy nem[16]. Az alkotmányos elvek aktuális azonosítása szinte hihetetlen szellemi feladat is, ami azonban ha sikerül, pezsgést hozhat nemcsak a magyar szellemi életbe, de az alkotmányos viszonyokat, az alkotmányos közösségi életet teszi lehetővé.

II/2.> Logikai megközelítés - Az európai gondolkodás máig meg nem haladott alapsémája

XX. századi logika-elméleti indítás

Korunk vitakultúrájának egyik ismert tétele, hogy Karl Popper szavaival falszifikálható, azaz vitatható legyen a tudományos állítás. Ott tartunk, hogy ezt a tételt vulgárisan értelmezve: mindenbe bele lehet kötni idióta módjára, csak legyen aki nyilvánosságot ad neki. Mintha nem lenne elvi határa az értelmetlen kötözködéssé lealacsonyított vitatkozásnak, a tudományos érvelésből vásári gúnyolódássá fajulásnak, mintha bevehetetlen falak állnának ellent minden értelmes kísérletnek, hogy világunkat megértsük, hogy helyünket megtaláljuk benne, hogy életünket értelmesen és jó szívvel élhessük le benne.

Az egyik alapvető kérdés a mai vitatkozásban az, hogy mintha elfeledtük volna a lényegi és a másodlagos jellemzők, kérdések megkülönböztetését. Nem keressük a szubsztaniális "önmagában létezőt", megelégszünk a másodlagos, akcidentális, esetleges jelenségek, önkényes elhatárolásaival, vizsgálataival. Pedig a szubsztanciális létezők azonosítására törekvés, a lényegi létezőkre összpontosítás nélkül emberi gondolatok nemigen alkothatók. Az emberi lényeglátás nélkül legfeljebb elbutult mechanizált lények lehetünk, akiknek esélyük sincsen a valóban emberi életre.

A lényeg megjelölése, középpontba állítása elsőrendű feltétele az érdemi vitatkozásnak, érvelésnek. Számtalan tétele van a matematikának, a matematikai logikának, amelyből az következik, amely azt mondja, hogy az emberi gondolkodás nem automatizálható. Ilyen Gödel tétele is, amely Hilbert automatizálási törekvéséről mutatta ki, hogy az elvileg, logikailag képtelen törekvés.

"... David Hilbert figyelmét a geometria alapjainak kutatása irányította az axiomatikára. Eleinte csak az axiomatika 'naív logikai' megközelítésével foglalkozott, és bebizonyította az euklideszi geometria relatív ellentmondástalanságát. Korán megérezte az axiomatikus módszer matematizálásában, formalizálásában rejlő lehetőségeket. Úgy sejtette, hogy véges eljárásokat használva valamennyi, egyáltalán megfogalmazható állításról eldönthető, hogy tétele-e egy axiómarendszernek, vagy sem. Minden addiginál komolyabb formában felvetette az automatikus tételbizonyítás, azaz egy gépies, univerzális tételbizonyító eljárás kidolgozásának programját. Ez konkrétan az 1900-as párizsi matematikai világkonferencián tartott híres előadásában történt, ..." [17]

"... Gödel és Church a harmincas években hozták nyilvánosságra azokat a híres eredményeiket, amelyek bizonyos értelemben rácáfoltak Hilbert várakozásaira, és amelyeket mint a bizonyításelmélet korlátait (a matematika korlátait) szokásos idézni. Gödel I. inkomplettségi (nem-teljességi) tételében azt igazolta, hogy ha egy elmélet 'elég erős'[18], akkor bárhogyan is veszünk fel egy 'kezelhető' axiómarendszert, mindig lesz olyan állítás, hogy sem ő, sem a tagadása nem igazolható az axiómákból. Church eldönthetetlenségi tételében azt is megmutatta, hogy a matematika elég erős elméletei nem eldönthetők, azaz nem létezik olyan algoritmus, amelyik bármely megfogalmazható állításról véges sok lépésben képes eldönteni, hogy bizonyítható-e az elméletben vagy sem. Ezek az eredmények igen általánosak, hiszen a matematika legtöbb fontos elmélete 'elég erős' (például az aritmetika, a halmazelmélet stb).

Gödel II. inkomplettségi (nem-teljességi) tételében megmutatta, hogy az axiómarendszerek ellentmondástalanságát általában nem lehet az axiómarendszeren belül igazolni. Tehát csak egy bővebb axiómarendszeren belül lehet igazolni, mint ahogy annak ellentmondástalanságát egy még bővebb axiómarendszerben, és így tovább. Az inkomplettségi tételek ismeretében megkérdőjelezhető az, hogy van a matematikában teljes bizonyosság..." [19]

"...Szokás erről az időszakról mint a 'matematika forradalmáról' beszélni. ... E korlátok összecsengenek az ismeretelmélet azon tapasztalataival, hogy a megismerés fokozatos és viszonylagos, az intuíció gépies eljárással nem helyettesíthető, a teljes megismerés pedig lehetetlen. Nagy jelentőségű volt, hogy ezek a megismerésre vonatkozó tapasztalatok egzakt matematikai formában jelentek meg, mindez a filozófiai logika matematizálásának és a matematikai logikának volt nagy sikere. ..." [20]

Ha nincsen a matematikában, mint rendezett elméletben teljes bizonyosság, akkor a Gödel nevéhez kötött meglátás

▪ a hagyományt is értékeli, felértékeli, annak fontosságát új megvilágításba helyezi (a matematikán belül, és ennek általánosításaként általában a gondolkodásban, az emberi világban),

▪ mert egyrészt egy újabb generális megoldásnak mindig rést, lehetőséget biztosít (hiszen teljes, zárt eleve nem lehet semelyik korábbi megoldás sem),

▪ másrészt az új megoldás sem lehet sosem teljes, mindenre kiterjedő - amivel tehát felértékeli a nem-változtatott korábbi összetevők súlyát, jelentőségét.

Megjegyzés A) 'Nem lehet igazolni az ellentmondástalanságot valamely rendszeren belül' - kérdés, hogy ez a kifejezés mennyiben feleltethető meg annak, hogy: 'egy rendszer önmagát nem tudja leírni, ahhoz annak leírásához annál mindig eggyel nagyobb szintre kell lépni'.

Ha a megfeleltetés a két kifejezés között megtehető, és az idézett mondat fedi Gödel kijelentését, akkor a továbbiakban következők támaszkodhatnak Gödel tételére - egyébként azonban Gödel tételétől függetlenül olyan elképzelésnek kellene tekinteni a következőket, amelyeket a Gödel tétel érvényessége erősít (semmiképpen sem cáfol), de amelyek a Gödel-tétel nélkül is megállják a helyüket.

Megjegyzés B) Egy axiomatikus fogalmi rendszer hasonlítható egy kristályhoz. Nincs tökéletes kristály abban az értelemben, hogy minden rácspontjának teljes környezete szabályos lehetne, mert akkor a kristály a térben végtelen volna. A kristály felületének pontjai tehát óhatatlanul csak a kristály belső irányában lehetnek szabályosak.

Ez egy hasonlat, amely azonban fontos dologra világít rá. Hasonló jelenség, csak időben szemléltet az exponenciális szaporodási görbék óhatatlan megtörése, különben viszonylag rövid időtávon egyetlen légy utódainak tömege felvehetné a Föld tömegét (az tehát a legyek bolygójává válhatna), de utalhatnánk a kamatos kamat görbéjének törés nélküli képtelenségére is.

Megjegyzés C) Az 1930-as tételek, amelyek a matematika és tágabban az emberi gondolkodás automatizálásának képtelenségét fejezték ki, többek között e rendszerelmélet és az informatika megalapozásának a részét is képezték.

Volt a zavarba ejtő kérdéseknek egy bőséges sora (például entrópianövekedés az információban stb), amelyek ügyében Ludwig von Bertalanffy (a rendszerelmélet egyik atyja) 1967 körül már azon dühöngött, hogy nem lehet összekeverni

Egyik emlékezetes megállapítása az volt, hogy a fehéregereken kikísérletezett pszihikai 'tényekre' támaszkodó gazdasági és politikai marketing akkor lehet sikeres, ha az embert fehér egérré nyomorítjuk - azt pedig nem szabad megtenni.

Megjegyzés D) Szemléletesség kedvéért egy kiragadott idézet Simonyi András: A Hilbert-program és Gödel nem-teljességi tételei c. 24 oldalas, az internetről letöltött szövegéből, valamint annak kigyűjtött értelmezése:

"... számelméleti igazság nem definiálható a számelméletben ..." (39-es lábjegyzet)

▪ a teljes halmaz nem lehet konzisztens (nem állhat csak legyekből a bolygó)

▪ a részhalmaz lehet konzisztens, de nem lehet teljes (a legyek részhalmaza önmagában nem létezik)

▪ a részhalmaz önmagát nem értelmezheti, ebben a tekintetben nem lehet teljes

Ez a logikai elmélkedés egy kirándulás volt a továbbiakat előkészítendő. Nem teljes, még csak nem is körültekintően részletes. Nincs is meg hozzá a tájékozottságom. Fel akartam kelteni a figyelmet a kérdéskör iránt, mert ... az alkotmányosság kérdése igényli a logikai megalapozást korunk színvonalán. Tehát tekintsék megérzésnek, törekvésnek, figyelemfelhívó jelzésnek ezt a megalapozást.

Vízió az alkotmányos gondolat, értékrend logikai értelmezhetőségéről

A fogalom és valóság viszonyáról

A formalizált logika eszközeivel szigorúan építkező érvelések, leírások fogalmazhatóak meg.

Ám a leírás a valóságnak csak vetülete lehet, az elemzés szigorú logikai vonalvezetése önmagában nem jelenti magának a teljes valóságnak a megragadását, megragadhatóságát.

A valóság és a formalizált logikai leírás illeszkedésének megítélése emberi feladat, emberi szerepkör.

I. Egyszerű a helyzet a fizikai jelenségek leírásánál, mert mechanikus (könnyebben modellezhető) összefüggésekről van szó. A jelzett, a leírt valóság élesen megkülönböztethető a jeltől, a valóság kódolt leírásától (és a vizsgálódó személytől).

II. Egy fokkal nehezebb a biológiai, az élet-jelenségek leírása, mert az élet-jelenségek nem mechanikusak (hanem élők), aminek sajátosságai alapvetően különböznek a szervetlen, élettelen fizikai folyamatok jellemzőitől, és azokból le nem vezethetők (legfeljebb azok által behatárolhatók, korlátozhatók). De itt is egyértelműen elkülöníthető a leírt biológiai jelenség annak kódolt leírásától, fogalmi vetületétől (bár a vizsgálódó személy viszonya a vizsgálat tárgyához nem mindig egyszerű).

III. A sajátosan emberi jelenségek világának ismeretelméleti sajátossága az, hogy ott a valóság részévé válik maga az emberi fogalmi alkotás is, és ezért átértékelődik például a formalizált logika (meg minden egyéb fogalmi ... és érzelmi!! konstrukció) valamint a valóság viszonya. Azaz a vizsgálódó személy nem egyszerűen a megismerő (a valóságot "tükröző"), passzív leírását adja a valóságnak, hanem a fogalmak alkotásával közvetlenül is "alkotja a valóságot", amivel közvetve a tágabb valóságot is jelentősen befolyásolhatja.

▪ Az intuíció eleve nem formalizálható (definíció szerint, meg a Gödel tételek szerint sem)

▪ Az alkotott formulák (fogalmak és algoritmusaik) maguk is a valóság részei. Továbbá ezek mintája szerint formálható maga a valóság is az ember által - ahol már a formált valóság és az elméleti minta (amelynek alapján formálták a valóságot, a formális logikára is építő matematikai leírást alkalmazó terv) közötti különbség oka nem a megismerési képességek végességéből, a valóság-leírási eszközök 'tökéletlenségéből' ered csupán, hanem jelentős mértékben a tervezés, az elgondolás megvalósításának elégtelenségéből is, egyáltalán az elgondolás megvalósíthatóságának elvi korlátaiból.

▪ Tehát az itt előfordulható egyezés valóság és elgondolás között (például az elméleti fogalmak 'tökéletessége', egyezősége az elgondolással) a konstrukciós helyzetből, a 'valóság-alakítás'-ból következik.

▪ Még további lépcsőt jelent a jelen áttekintésben, hogy elvileg lehetséges a teljességet, a valóság teljességét megkísértő fogalmi törekvés is - de csak néhány kitüntetett ponton.

IV. Ha megpróbálunk valamit mondani az 'ember feletti' valóság lehetőségéről, hipotetikus elgondolásáról, akkor az Isten filozófiai fogalmához jutunk, ahol ismert feltevés, hogy feltesszük Isten ideájának és valóságának egybe-esését. Ez a feltevés maximálisan jellemző, szerves része, pótolhatatlan alkotó eleme az európai gondolati rendszerünknek, és annak bizonyos sajátságait mindmáig legmagasabb szinten kiteljesítő skolasztikus fogalmi struktúrának. (Természetesen hívő ember itt nem feltevésről hanem bizonyosságról beszél.)

Megjegyzés: Isten fogalma kulcskérdés az európai gondolkodásban (mint talán minden kultúrkörben), de itt szűkebben az európai filozófiáról van szó.

Lehet, hogy a theológiai Isten fogalma 'hit' kérdése, de ami az európai filozófiai Isten-fogalmat illeti, az nem hit kérdése, hanem fogalmi rendszerünk egyik jellemző, elhagyhatatlan sarokpontja.

Ha meg akarjuk fogalmazni, hogy miként értelmezhető ez a sarokpont szerepkör, akkor az 'ontológiai határfogalom' kifejezés adódik meghatározásként, amelyben a véges világunk általunk számon tartott határát jelöljük a további "végtelen végeshez" viszonyítva, s így jutunk "végső ok", "végtelen távolság", "abszolút minőség típusú" lehatárolásokhoz.

Tehát az Isten téren és időn kívül álló, az abszolút jó és az abszolút igaz, a végső ok és a végső cél, a végtelen és a világ teremtője.

Ez utóbbit (a világ teremtője) ha úgy tekintem, hogy az ember alkot, akkor az isteni teremtés szintén az emberi alkotás végességének a határfogalma - mint egy kristályrács határpontja (amely a kristályhoz tartozik, de már annak határát jelöli), mint egy fogalmi rendszer idealizált határfogalma.

Amennyiben tehát az ideák fogalmának és valóságának egybeesési lehetőségét (egybeesőként értelmezhetőségét) tételezem fel az emberi gondolkodás, eszmék világában, akkor könnyűvé válik a kiterjedés nélküli pont és hasonlók értelmezése - mint az emberi gondolkodás világában a maguk valóságát elnyerő jelenségeké (immár valóság-elemeké).

A Gödel-tétel és az ember kitüntetett helye a valóság szintjeinek tárgyalásában

A fogalmak és a valóság egymáshoz való viszonyának áttekintése után a Gödel tétel meghivatkozhatósága a négy létszféra esetében.

A XX. század elején az ekvivalens, egyenértékű vagy azonos átalakítások lehetőségének keresése meghatározó volt a természettudományokra, matematikára is (például ekvivalens koordinátarendszerek a fizikában, ekvivalens logikai átalakítások a számítástechnikában és másutt). Ez az ekvivalens átalakításokban való gondolkodás valamely nehezen azonosítható határvonalat átlépve ösztönözhette a matematikai bizonyítások automatizálhatóságának gondolatát is.

A nagy kérdés: van-e átléphetetlen határ az átalakításokban, azaz van-e kitüntetett emberi pozíció, helyzet, irány? Ludwig von Bertalanffy átléphetetlen elvi határokat jelölt meg a fizikai lét (20 liter víz, 20 liter kutya, 70 liter ember), a biológiai életjelenségek (születés, élet, halál) és a sajátosan emberi jelenségek között (szeretet, öntudat, igazság fogalma ...)[21].

Gödel nem-teljességi tételét alapul véve a kitüntetett elemző, értékelő az ember, aki

II. a biológiai életjelenségeket hasonlóan kívülről szemlélheti, bár itt a modellezésnek, konstruálásnak talán elvileg szűkebbek a határai,

III. de az emberi sajátos megnyilvánulások esetében ez a rálátás már nem lehetséges. Az 'emberi én' az embernek a maga teljességében az ember számára már nem lehet külső vizsgálódás tárgya. Itt lép be Gödel meghivatkozhatósága talán helyesen, mint az önértelmezhetőség kizárása. Az 'emberi ént' a maga teljességében meg lehet élni, de nem lehet vizsgálni (az önreflexió tehát valamely határig tárgyalhatja a vizsgálódó, bizonyos tekintetben alkotó embert, de nem férkőzhet közvetlenül az énhez még mint önmagához sem, mert az logikai képtelenség). Ezen megközelítésből adódhat az emberi személyiség szabadságának feltétlen tisztelni valósága, valamint az emberi személyiség szabadságának közjogi vetületeként, felfogásaként az emberi személyiség szuverenitása[22]. Ha belsőleg nem tagolható, kiterjedés nélküli pontként tárgyalható (pszichológiai fogalomként:) az emberi én az ember számára, akkor ebből következik az embertársak szabadságának kikerülhetetlen tisztelete (hacsak 'fehéregérré nem akarjuk őket tenni, mint valami indiai farkasgyerekeket), az emberi én tisztelete, ami a közjogban az emberi személy szuverenitásának feltétlen tiszteletét eredményezi, mint alapnormát.

IV. Továbblépve adódik az ember feletti világ hipotetikus megjelenítése is az emberi fogalmi rendszerben - a Gödel tételekkel összhangban. Itt már azonban csak mint 'hozzánk viszonyított' abszolútum tételezhető fel a felettünk lévő valóság (hiszen saját magunkról is csak szabadságunkat tudhatjuk). Erről az abszolútumról a létén, a lehetséges, a nem kizárható létén túl viszont már elvileg sem tudhatunk semmit sem - a Gödel tételek alapján sem (ha a Gödel tételek helyesek), amelyek ezen megvilágításban furcsa módon visszaigazolják a skolasztikus fogalmi rendszer főbb strukturális vonásait.

Ezek után következhet a feladat: számbavenni, hogy a skolasztikus modell[23] óta mi az előrelépés a gondolkodásunkban? Kiléptünk belőle, meghaladtuk vagy pedig azon belül mozgunk máig? Milyen fontos alapelemekre ismerhetünk a "klasszikus" gondolatokban?

A személy fogalma

A jogi személy fogalmának eredete, természete első pillanatban a múlt homályába vész, és érdektelen történészi szakkérdésnek tűnik. Azonban ha jobban közelítünk hozzá, mai életünkhöz kapcsolódó érdekességekhez juthatunk.

Az előző részben felmerült annak a lehetősége, hogy társadalmi szemléleti problémáink ügyében az 1200-as évekig, az európai alkotmányosság gyökeréig nyúlhassunk vissza ma is érvényes támpontot keresve (például a hatalmi önkény helyett a hatalom - erkölcs - igazság egymás mellé rendelésével).

A "személy" fogalma ennél korábbi időkre vezet vissza. Boëthiusnak (kb 480-524-ig élt) tulajdonítják a személy fogalmának definiálását (definíciója szerint a személy "az értelmes és szabad akarattal rendelkező egyedi szubsztancia"). Boëthius a politikai okokból bekövetkezett kivégzése előtt félévig volt siralomházban, és ott írta meg "A filozófia vigasztalása" c. művét. Meghatározását Szent Tamás is felhasználta. A meghatározás első pillanatra túlságosan filozofikusnak tűnik, pedig ezen alapszik az európai ember-felfogás a rá következő időben, úgy is mondhatjuk, hogy a keresztény ember-felfogásnak (antropológiának) ez a filozófiai megfogalmazása, de legalábbis megalapozása.

"Értelmes", ezt nem kell magyarázni különösebben. Ami talán hiányzik belőle az az érzelem megjelölése. A modern korban az értelmi intelligencia mellett már felmerült az érzelmi intelligencia fogalma is. Az ember nem csak értelmi, hanem érzelmi lény is. Az emberi érzelmek minden bizonnyal legalább annyira kiemelkednek a biológiai-állati létre jellemző megnyilvánulásokból mint az értelmi képességei. Egy érzelmi képesség például a "hit", amelyről sok korban mondották, hogy az emberi minőséget jobban meghatározza, mint a "puszta értelem". E tekintetben talán azt lehet mondani, hogy a teológia előrébb jár a filozófiánál mind a mai napig (mégha a teológia visszaszorulását, tekintélyvesztését is érjük meg napjainkban).

"Szabad akarat", ezt a fogalmat sem kell különösebben magyarázni. Mai kifejezéssel a belülről vezérelt és a kívülről vezérelt ember fogalma használatos. A kívülről vezérelt ember az egyénnel azonosítható a fenti bekezdésekből, a belülről vezérelt pedig a személyiséggel. A szabad akarat tehát valamely akarat-képző képességet tételez fel. Hogy ezzel az akaratképzéssel baj van, azt a XIX-XX. századi ember régen felismerte. A XX. századi abszurd formát öltő akarat-tisztelet, amely a diktatúrák működtetőire volt különösen jellemző, valamely utóvirágzásnak, hamis erőltetésnek tűnik az eredetivel szemben, amelyre alázat, a kegyelem és hit hangoztatása volt a jellemző. Valahogyan amiképpen a modern korban a politikai és gazdasági feltételek mind szélesebb kört lehetetlenítettek el abban, hogy szabad akarattal, felelősen szervezze önmaga életét, annál görcsösebb és egysíkúbb lett az "akarat-tisztelet". A kiút ebből a megrekedt állapotból nyilvánvalóan nem a trend további esztelen erőltetése, folytatása, hanem valamiképpen az elferdült feltételek helyre-igazítása (az alkotmányosság törekvése csupán ezt a célt kell kövesse, különben értelmetlen).

"Egyedi szubsztancia", ezt a fogalmat itt helyben nem is lehet kibeszélni. Ehhez még több ponton visszatér a jelen okfejtés. Olyan fogalomról van szó, amelyet nem csupán kiüresíteni igyekszik a korunk gondolkodása, hanem létjogosultságát kérdőjelezi meg. Az egyedi azt jelenti, hogy elkülönült. A Szubsztanica lényegi létezőt, önértékű létezőt, önmagában vett tartós értéket, a valóság önazonos szereplőjét jelenti.

Ebből a meghatározásból következik az, hogy az ember mint ember nem része a biológiai világnak, mert értelmes, szabad akaratú és egyenként önazonos (mással, "másikkal" össze nem téveszthető) személynek tekintendő.

Ady Endre sokat ismételt sora innen érthetők meg: ".... Minden ember fennség, messzi északfok, idegenség ..."

Az eredeti alkotmányosság ezt a minden embert önálló személyiségnek tekintett embereszményt tekintette a közösség alkotó elemének. A keresztény teológia ezt a felfogást a mindannyian egyformán Isten gyermekei vagyunk képpel fogalmazta meg századokkal korábban, és tette általánossá. Az alkotmányosság azon közösséget jellemzi, amely ezen felfogás szerint igyekszik úgy alakítani a társadalmi intézményeket, hogy az önálló személyiséget megélhetővé tegye, ahhoz megfelelő társadalmi feltételeket alakítson ki - a korszak saját színvonalán.

A társadalmi feltételek alakítását vezérlő ideákat és a megvalósult társadalmi feltételeket természetesen meg kell különböztetni. Azonban döntő, hogy a kettő között legalább az elvárás szintjén korreláció, közelítés van vagy pedig érdektelenség, netán kifejezetten az elvárás megkérdőjelezése nyer széles teret.

A József Attila soraiból kiérezhető magányosság a modern ember elidegenedettsége, amelyet felerősít az az ellentét, amely az európai kultúrát meghatározó személy-felfogás és a kort jellemző politikai és gazdasági kényszerek "embertelensége" között feszül. Ez az embertelenség-fogalom az európai személy méltóságának tevőleges, politikai és gazdasági téren intézményes semmibe vételéhez, tagadásához, sőt e kulturális tudat szándékos felszámolásához kötődik.

A klasszikus filozófia a lényeget, a lényegi létezőt a másodlagos ismérvektől, az önmagukban igyekezett megkülönböztetni. Korunkban a lényegi kérdésekre való odafigyelés egy vitában szinte számonkérhetetlen, megjelölhetetlen szempont. Thomas Khun még valamit jelezett a maga paradigma elméletével arról, hogy vannak a manapság divatos mechanikus vitamódszerekkel következetesen megtárgyalhatatlan ügyek, de többet, mint hogy ezt a problémát a szokások szeszélyének, tudós nemzedékeket elválasztó homályos szempontrendszernek, amolyan szakmai titoknak, paradigmának nevezze el (és ezzel lehetővé tette, hogy szóba lehessen hozni), ennél többet nem ért el. Pedig valahol a megoldást valahol a lényegi kérdések és a másodlagos jellemzők tudatosan eltérő kezelésében kell keresni.

Az egyén és a személy közti különbségtétel

Habár az egyén és a személy definíciója Boëthius vagy Szent Tamás korában sem fedte egymást, a különbség nem volt lényeges. A jelenkor problémái felől közelítve Rászlai Tibor javasol egy lényegi különbségtételt[24], amely a korábbi definícióknak sem mond ellent.

Az egyén alatt érthetjük a múltja, fizikai és biológiai léte által meghatározott, determinált embert. Az egyént lehet feltérképezni kérdőívekkel, lehet statisztikákba foglalni. Az egyén jól manipulálható mint fogyasztó, mint lakosság, mint valami massza, a tömeg alkotórésze.

Ezzel szemben a személyiség a jövőre irányult ember, a felelősen szabad döntéseket meghozni kész ember, aki értékeket vállal fel, akinek szenvedései és küzdelmei vannak. Ennek a jövőre irányuló, felelősen szabad emberi személyiségnek a kultusza az európai embereszmény egyik tartó oszlopa.

Ma már ennek az eredendően európai embereszménynek a kiüresített, tömegesített, jelszavakba csomagolt, csupán színlelt változata jelent gondot. Nem értjük a jelentőségét, tartalmát. Az emberi jogok felszínes jelszavaival kábított, és a lehető legtöbb oldalról intézményi bilincsekbe vert mai ember már nem követeli a politikai létének feltételeit, de nem is képes a lényegi értelemben vett politikai életre. Már nem tudja életét szervezni, irányítani, már nem törekszik személyes létének kiteljesítésére hanem megelégszik, hogy konformista egyénként, az intézményi feltételekhez minél jobban alkalmazkodva, minél háborítatlanabbul statisztáljon, legyen csupán súlytalan illusztráció egy mintha-élet sémához.

A személyiségéről lemondott egyén lemondott a szó eredeti értelmében a közösségi életről, a közösségben betöltött szerepéről is. Ez a lemondás első pillanatra minden különösebb fájdalom nélküli, első pillanatra csupán nyereséget ígér a kisebb teher nagyobb kényelem jelszavával. Csak idővel válik egyre nyomasztóbbá, amikor mintha Balzac Szamárbőr című regényének főhőse keservével találkozna az egyén, amikor ráébred, hogy a személyiségének megélése nélkül egyre kevesebb élvezetet, értéket nyújt számára az egyéni lét (abban az értelemben, ahogyan Rászlai Tibor tesz közöttük különbséget).

Hol, hogyan alakult ki ez furcsa, kényszeredett állapot? A kérdésre keresve a választ egy jól azonosítható fordulatot hozhat felszínre a jogi személy eredetének vizsgálata.

Fellelhetjük a felelősen szabad, ítélőképes, a valós politikai szerep elől ki nem térő, az alkotmányos közösségben gondolkodni képes személy[25] intézményes háttérbe szorulásának egy jelentős mozzanatát.

David Cortennek az 1980-as években írt "A tőkés társaságok világuralma" című könyvében szó esik arról, hogy a "jogi személy" fogalma és általánossá vált intézménye (ő kiemeli a jogi személyiséget kapott monopóliumot) az amerikai polgárháborút követő években vált elismertté az ottani bíróságok előtt, és ennek alapján terjedt el világszerte. Ezeket a jogi személyt definiáló, a kortársak által korruptnak nevezett bírósági ítéleteket megelőzően Corten odavetett megjegyzése szerint évszázadokra menő küzdelem előzte meg a monopóliumok jogi szabályozásáról.

Ez a küzdelem volt az egyik fordulata annak a folyamatnak, amelynek során az európai eredetű kultúrában a személyiség, az emberi személyiség fogalma leértékelődött, kiüresedett, legalábbis társadalmi védettségét, elismertségét tekintve. Hogy mekkora horderejű kérdésről van szó, azt Európán kívül jelzi a gyarmatosítás rengeteg gyötrelme - amely minden bizonnyal nem választható el a személyiség fogalmának, tiszteletének megrendülésétől, kezdetben legerősebben a peremterületeken, azaz a gyarmatokon (ahol a gyarmatosítóknak nem kellett az Európában még működő társadalmi kontrollal, fékezéssel számolniuk), de a XX. századra már Európában is. A két világháború borzalmait nem lehet egyszerűen a technikai fejlődés alkalmazásának számlájára írni. Hogy ezt a technikát ilyen fenntartás nélkül lehetett alkalmazni általában az emberi élet ellen, abban döntő része kellett legyen az emberi személyiség tisztelete megrendülésének mind a politikában (más szóval az erkölcs-hatalom-igazság együttes érvényesítésére törekvő alkotmányosság ideája szinte teljes visszaszorulásának) , mind a gazdaságpolitikában, mind elméletben mind gyakorlatban.

A közösség mint személy

Boëthius definíciója szerint a személy "az értelmes és szabad akarattal rendelkező egyedi szubsztancia". De hogy ez a személy kiteljesedhessen, ahhoz megfelelő társadalmi körülmények szükségesek. Innen tekintve szinte egyetlen logikus megoldásnak tűnik a magyar alkotmányos felfogás számos eleme.

A politika a személyek közösségében zajlik. A politika alanyai a személyek. A politika tárgya a személyek közötti viszonyokban való részvétel, a személyek közötti viszonyok szervezése, a modern korra hihetetlen mértékben előrehaladt szervezeti struktúrák valóságában a személyek létfeltételeinek biztosítása (a struktúrák igazítása a személyek és közösségeik élet-igényéhez).

A nemzet a természetes személyek politikailag szervezett közösségeként fogható fel (előbbi pontosítással élve itt nem egyének alkalmi tömegéről van szó tehát, hanem a személyek politikailag szervezett közösségéről).

Az alkotmány a nemzet, mint "közösségi személy" (amely közösség értelmes és szabad akarattal rendelkező egyedi szubsztancia) államalkotó akarata. Ebben a megfogalmazásban a személy fogalmát nem csak természetes személyre, élő emberre alkalmazták, hanem a nemzetre is. Ez az értelmezés fellelhető szintén az 1200-as évektől. Magyarországon a szentkorona szimbólumával kifejezett nemzeti közösségre utalás egyes helyeken az 1200-as évekig mutatható ki. Erősebb hangsúlyt a vegyesházi királyok idején majd a Habsburg korszakban kapott. Ez a kiterjesztése a személy fogalmának adja végül is a ma használatos "jogi személy" kifejezés eredetét csakúgy, mint a szentkorona személyként való felfogásának. A lényeges különbség a kettő között az, hogy a szentkorona esetében a természetes személy és a jogi személy státusa szerencsésen van egyeztetve, egymást funkcionálisan kiegészítik, szerves egységet képeznek - míg ugyanez a ma használatos jogi személy fogalmáról nem mondható el.

A jogi személy esetében lényeges törést mutathatunk ki. Utóbbi évszázadok számos társadalmi ellentmondásának gyökere éppen ez az ütközés a természetes személy és a jogi személy között. A monopóliumok és a természetes társadalmi életkörülmények ütközése tehát nem "a természettől való feloldhatatlan fátum" az európai gondolkodásban, hanem mára már egy súlyos felelőtlenség megnyilvánulásának kell tekintsük. A jobb-bal politikai váltógazdálkodás pokolba vivő menetelése helyett szerkezeti problémákat kellene megoldani, például a jogi személy fogalmának helyesbítését, korrigálását. A pártpolitikai vetélkedés ezen kérdésekben nem vezet kiútra.

A szentkorona jelképének fogalmi jellemzői, szerepe egyértelműen a mai szóval "természetes személyi" létet erősíti, mert felette nem ismer el abszolút hatalmat gyakoroló más személyt (Isten előtt egyenlők vagyunk). A nemzeti közösség feletti hatalom teljességének a szentkoronához kapcsolása fogalmilag zárja ki a diktatúra alkotmányos elismerhetőségét.

Az ellenállási jog az alkotmányosságot átlépő önkényuralommal szemben (amely a helyes fordításban kötelesség) az emberi személyiség melletti egyik közjogi garancia (amely később ugyan elhalványodott mint §-ba szedett hivatkozás, de eredeti súlyát változatlanul megőrizte mint alapelv).

A földnek (amely általánosabban természeti erőforrást is jelentett a régi időkben) a szentkoronához rendelése is egy biztosíték, amellyel a természeti erőforrásokat a közösség egészéhez rendelték, megakadályozva ezzel, hogy pár nemzedék alatt a közösségtől és a közösséget alkotó személyektől a magántulajdon módszerével el lehessen vonni a természeti erőforrásokat, és ezzel nehezen megfogalmazható, de a szabad életet ellehetetlenítő közállapotok alakuljanak ki.

A törvénysértés jogot nem alapít elve is védi általánosságban az emberi személyiséget az ellen, nehogy róla, nélküle dönthessenek és azt vele szemben törvényi erővel érvényesíthessék.

A jogkiterjesztés elve egy olyan folyamatot erősít, amelyben kezdetben szűkebb körben érvényesülő, az emberi személyiséget tisztelő közjogi állapotok egyre tágabb körre terjeszthetők ki. Ezt ez elvet nem teszi értelmetlenné, hogy a rendi korszakot megelőzően minden bizonnyal több embernek volt meg a nagyobb szabadsága. A földművelő jobbágyság kialakulása minden bizonnyal a szabadok körének szűkülését jelentette (de itt vigyázni kell a kifejezések értelmezésével, mert társadalmi munkamegosztás volt a rendek között, tehát nem lehet pusztán hátránynak vagy előnynek tekinteni az egyes rendekhez tartozást). Az 1848-as teljes mértékű jogkiterjesztést követően felmerült viszont a gond, hogy bár az alkotmány sáncai mögé bekerült az egész társadalom, de e sáncok mögött tudni kell létezni. Az európai történelem egy olyan időszakában kellett a magyar alkotmányhoz felnőni a teljes magyar társadalomnak, amelyben a világot átölelő tendenciák éppen nem a személyhez fűződő jogok és feltételek kiterjesztéséről szóltak, hanem azok lényegi összeszűküléséről.

A fogalmak használatának alakulásában külön meg kell említeni a népszuverenitás fogalmát - abban a tekintetben, hogy ismeretes a nemzet és a nép közötti különbségtevés, miszerint a nemzet a politikailag szervezett nép.

Vajon a ha a népszuverenitást elemezzük, akkor mire jutunk? Ez a fogalom a polgári forradalmakhoz köthető. A polgári forradalmakhoz köthető egy folyamat, amelyben felerősödött a klasszikus személy fogalom háttérbe szorulása. A XX. századra a népszuverenitás már a személyiségétől megfosztottak tömegére való hivatkozássá vált, tehát nem tartalmazta belső (az államon, a társadalmon belüli) ismérvként az önálló személyi léthez szükséges feltételeket. A népszuverenitás a diktatúrát nem zárta ki, azzal jól megfért, ugyanis a természetes emberi személy szuverenitását megszorítva, megsértve értelmezhető csak.

A népszuverenitás fogalma egy olyan fogalmi erózió mentén került felszínre, amikor a felvilágosodás idején a lényegi kérdések, fogalmak a másodlagos de kétségtelen tényekkel szemben hátrányt szenvedtek. Ha az érvelésekben rendre a másodlagos ismérvek szolgáltatják a szempontokat, akkor az hosszabb időtávon feltétlenül félresikláshoz vezet. A hosszabb időtáv immár kitelt, újra kell gombolni a mellényt, újra át kell gondolni az alapoktól kezdődően mindent a társadalmi struktúrákról, alkotmányról.

Az alkotmány az "élet" közjogi megnyilvánulása, feltétele

Az alkotmányban a teljesség és a részlet együttes megragadhatóságáról van szó. A teljességet érthetjük a teljes halmaz módján, totalitásként, ami a maga egészében §-okba szedetten megfogalmazhatatlan. Ami megfogalmazható §-okban, az szükségszerűen csak véges lehet, és csak esetleges, részlet. Az esetleges, véges megfogalmazású törvényt mint szabályozási eszközt időnként újra kell fogalmazni. Ezen újrafogalmazásokkor a teljesség képzetéhez kell hátrálni, ha nem akarunk megszorulni.

A teljességhez, amihez hátrálhatunk, azt az alkotmány adja, mint alkotmányos hagyomány, mint az alkotmányos gondolatok, eszmék teljessége, amelyet a magyar kultúrában a szentkorona közjogi szimbólumához kötöttek.

Más oldalról közelítve a teljességet, amihez az alkotmányt mérhetjük az élet adja. Helyesebben az élet közjogi megnyilvánulása az alkotmány. Mégpedig nem egyszerűen a biológiai élet, hanem mert közjogról van szó, a sajátosan emberi létet jelentő élet. A személyiség tisztelete.[26]

Az alkotmány a természetes személyek és azok nemzeti közösségi életét együttesen jelenti a közjogban. A magyar alkotmányos hagyományban nem értelmezhető külön a nemzet közösségi élete vagy az emberi személyek élete a nemzeti közösség nélkül.

Azért fontos a különbségtevés esetleges részek és a teljesség között, mert a részek elemzésében a mai tudomány soha nem látott eredményeket tud felmutatni. Ezen alapszik a mai tudomány, a mai technika. Amivel gond van, az az egész, a teljesség megragadhatósága. Ebben a tekintetben határozott korcsosulást, elfajulást lehet megállapítani az utóbbi 4-5 évszázadban. Pedig sok szempontból a teljesség fogalmi kezelhetősége legalább olyan fontosnak tűnik, mint a részletekkel való zsonglőrködés.

A részletek terén a nagy magabiztosságot a kísérleti tudományok indokolják. A teljesség kérdéseiben azonban, főleg az emberi, társadalmi kérdésekben a kísérleti tudomány nem sokat nyújthat.

Régebben a teljességnek sokkal nagyobb volt a szerepe a gondolkodásban, mint manapság. Nemcsak a világ egészét értették a teljesség alatt, hanem valamiképpen a szubsztanciális létezők létének a teljességét is. Tehát ismertek valamiféle a létezés teljességéről alkotott fogalmat. Lényegi (latin szóval szubsztanciális) létező nem lehetett minden tetszés szerint kiválasztott jelenség, tárgy. Például az emberi szinten (nem biológiai, nem fizikai szint) szubsztanciális létező volt maga az ember - az ember mint természetes személy, és annak különböző fontosságú közösségei (például család, nemzet, egy kultúrkör, az emberiség egésze).

Itt válik érzékelhetővé, hogy milyen nagyok a gondok, a mai jogászok jelentős hányada az embert csak mint biológiai lényt tudja elképzelni (!?), aki ha már megszületett, akkor jogokat "kapcsolunk" hozzá, akinek jogokat "kell biztosítani" (mintegy a gazdag kultúrák luxusaként). De furcsa módon megbotlik gondolataiban a legtöbb jogász, ha az emberi személyt kell alapul venniük és például az emberi személy és a hatalom viszonyáról kellene részletes elemzést adni.

A jogi gondolkodáson kívül pedig széltében-hosszában beszélnek az állatok, a növények jogairól vagy éppen a hegyekről, akiknek oldalain emberek élnek, amelyek dolgoznak (mindennapos eset a természetfilmes szövegek magyarításában). A magyar (és sok más) nyelv sokféle módon tett különbséget az emberi személyiség és a biológiai vagy fizikai jelenségek között - például az "aki" illetve "ami" elkülönítésével.

Darwin elmélete a fajok természetéről és fejlődéséről a létért való harcban azért válhatott vitatott kérdéssé, mert sokan az emberre, emberi társadalomra is értelmezték. Márpedig ez az európai gondolkodásban igen fontos tételekkel ütközött. Az embert ugyanis keresztény, európai értelemben nem lehet a faja által meghatározott egyedként kezelni (mint azt teszik a modern valóság-show-k, amikor biológiai reflexeikre redukálják a szereplőiket "a tiltásoktól mentesített szabadság" jelszavával. Holott éppen az emberi szabadságot pusztítják a biológiai szabadság jelszavával.

És ennek gazdasági vonatkozásai is vannak. A biológiai létében megragadott embernek nincsen természettől fogva jogosultsága természeti erőforrásra, kulturális örökségre, politikai létre. A biológiai lényként felfogott embert kegyben lehet részesíteni, mint Caligula a lovát, szenátorrá is lehet ütni. Az emberi személyként értelmezett lényt ezzel szemben megilletik politikai, gazdasági, kulturális feltételek.

A biológiai lény a társadalmi kérdésekben nem tud a teljességre rákérdezni, mert az nem biológiai szintű kérdés. Az emberi személyiség viszont a társadalmi kérdésekben olyan láthatatlan, "természettől való" erővonalakat, struktúrákat jelöl ki csupán a létével, amelyeket a biológiai lény nemhogy kiépíteni nem tudna, hanem nem is tud érzékelni. A XX. századi önkényuralmi törekvések amikor tömeggé formálták a társadalom jelentős részét a legkülönfélébb eszközökkel (fizikai és lelki terrorral, a spájzok nélküli luk-lakásokkal, az alapismeretek nélküli iskolákkal, a biológiai reflexekre fókuszált kultúrapótlékkal, magyar alkotmánynak hazudott alaptörvénnyel, és tovább hosszan sorolhatóan), akkor a személyiség kiteljesedéséhez szükséges feltételeket építették (rombolták) le - nagy módszerességgel.

Minden egyes ember megismételhetetlen, teljes méltóságú emberi személynek születik (keresztény kifejezéssel Isten képmásaként, amelynek eredete a messzi ókorba nyúlik vissza).

Az emberi személyiségre hatással lehet biológiai állapota, de az emberi személyiség nem vezethető le a biológiai alapokból. Amint a teljesség, az egység léte is annak belső elrendeződéséből nem vezethető le, tehát léte nem annak függvénye, de belső szerkezete hatással lehet létére.

Amikor a teljességről beszélünk, akkor tudjuk, hogy természetesen semmi sem oszthatatlan, mindennek van belső szerkezete. De nem a belső szerkezet határozza meg a teljességet, hanem a teljességnek vannak lehetséges belső állapotai. Az alkotmányosságot tekintve: az alkotmányos alapelveket elfogadó, tisztelő alaptörvény, intézményi rendszer ezerféle lehetséges. Az alkotmányos keret, az alkotmányos személyiség fogalma koronként tehát eltérő alaptörvényi, intézményi struktúrával képzelhető el, jeleníthető meg. De valamely intézményi vázból önmagában sosem fog alkotmányos személyiség születni. A XX. században vagy százmillió embert öltek meg azon felhatalmazásra hivatkozva, hogy az erkölcs a hatalommal szemben nem számít, és hogy az államnak "ölési monopóliuma van", tehát ha törvényt hoz az ölésre, akkor nem vonható felelősségre. Ezeket a szörnyűségeket tudjuk, és félünk, nehogy folytatása is legyen.

Kevesebbet esik szó arról, hogy a "személy szintű" emberi közösségek felszámolásában legalább ekkora kártétel következett be.[27] A népirtás tilalma ugyan nemzetközi egyezségi formát öltött, de azt csak különleges esetekben veszik elő. Nem nézett szembe a történelem azzal, hogy a XX. század a népirtás, az emberi közösségi személyek elleni kiterjed, sokirányú, sokféle eszközt használó hadjáratok ideje volt.

Ennek az emberi közösségeket nem tisztelő szemléleti elferdülésnek lassan több évszázados hagyománya van. Nevezhetjük a XIX. századot az amerikai unió évszázadának. A történelem-könyvek máig nem beszélnek arról, hogy megformálódott, az emberi személyiséget tisztelő közösségekként verték szét a déli államokat, és kebelezték be őket az unióba. Európában a XX. század a szovjet-unió évszázada volt, amelynek mindig célkitűzése volt egész Európa beintegrálása a maga kereteibe. És most a XXI. évszázad úgy tűnik, hogy egy újabb uniós törekvéssel fémjelezhető, az úgynevezett Európai Unióval.

Az uniós törekvés az Ember tragédiájának falanszterével hozható közelebbi kapcsolatba. Abszolút korszerűtlen olyan értelemben, hogy technikai eszközeink tökéletesen megfelelőek lennének arra, hogy konföderációs jelleggel kapcsolódjanak egymáshoz életformában, műveltségben lényegesen különböző népek, nemzetek, országok. De mindezt letarolja egy furcsa hidegszívű, embertelenségi gletser, amely nem a hóolvadásból nyeri pusztító tehetetlenségét, hanem a lényegi fogalmak eróziójából. Az emberi egyenlőség nagyszerű eszméje az Isten előtti egyenlőségből a jog előtti egyenlőségbe majd az esély-egyenlőség eszméjébe fordult. Ami nem volna baj, ha egyúttal nem akarná símára, uniós egyszerűségűre csiszolni az ember társadalmi helyzetét, sőt az egyszerűség kedvéért magát az embert is.

A jog előtti egyenlőségről beszélve egyformásítják az embereket. A természetjogi egyenlőség, a természetjogi elvek elismerése, tisztelete, "uralma" helyett a pozitív jogi formák, mechanikus megoldások, a személyiség iránt érzéketlen, a biológiai lét igényeire is nehézkesen reagáló falanszteri jogi eszköztár "uralmát" erőltetik - ami nem lehet más, mint szűkebb emberi csoportok ellenőrizhetetlen, mert a rendszerből kilógó, a rendszerben megnevezhetetlen uralma illetve önkénye.

A görög mondabeli hős, Prokrutesz szobra ott kellene legyen minden modern parlamentben, minden uniós konferencián, minden szégyentelen politikus és az őt kiszolgáló pap, pedagógus, újságíró és más szabvány-értelmiségi asztalán (mondjuk mellette egy ággyal, amelyben a csonkolt emberi személyiség mítikus alakja fekszik).

Ezek az uniók azért kétségesek, mert az emberi személy szuverenitását nem tisztelik, nemlétezőnek avagy túlhaladottnak tekintik. Azt mondják, hogy ha nem szavazzák meg, akkor nem lesz szuverén az emberi személyiség. Márpedig nem szavazzák meg. Nem szavazzák meg Istennek még a filozófiai fogalmát sem (Isten hiába az európai gondolkodás kupolájának záróköve). Leszavazzák a csillagot is az égről. Prokrutesz a házelnök, a szavazási bizottság elnöke és sok egyéb magas tisztség betöltője.

Nézzük a pénzrendszert, a tulajdoni rendszert, a kulturális rendszereket. Sorra úgy működtetik, alakítják, hogy valami vaskemény absztrakciós rabszolgalánccá deformálják őket. Cinikusan kijelentik, ezek a rendszerek az alkotmányos követelményeknek nem kell hogy megfeleljenek a maguk területén. Illetőleg "elfeledtetik" az egymást követő nemzedékekkel, hogy mik azok az alkotmányos elvek. Az élet szent okokból élni akar, de megpróbálják nem tisztelni, nem hagyni.

Ott tartunk, hogy egy gazdasági rendszernek hivatalosan nem kell tisztelnie az emberi jogokat, igazságokat (erről az alkotmánybíróságnak szabványosított mondata van)[28], pedig alkalmas volna rá. A tulajdonrendszer átléphet minden emberi józanságot és tisztességet, pedig sok tapasztalat halmozódott fel, hogy vannak jobb megoldások is. A kulturális intézményrendszer nyugodtan lehet az emberi személyiséget "célzottan megelőző", felszámoló eszköz, mint modern törekvés, pedig lehetne az emberi személyiség kiteljesedését inspiráló eszközrendszer is.

A kiterjedés nélküli pont mintájára

az elismert és megélt Szuverenitás mint a személy társadalmi létének feltétele

A kiterjedés nélküli pont a geometria egyik alapfogalma. Ez a fogalom legalább a görögökhöz visz minket (a görögöket megelőző filozófiai gyökerek Egyiptom, Mezopotámia vagy más irányban egy további vizsgálódási lépcsőt jelent).

A kiterjedés nélküli, belsőleg oszthatatlan pont fogalma Thalesz idején (Krisztus előtt a VII. században már biztosan megvolt). Ezekből az "eszményi" alapelemkből építették fel a kiterjedéssel rendelkező mértani idomokat egy-két-három dimenzió mentén.

Az atom fogalma (melynek neve görögül oszthatatlant jelent) Demokritosz idején a görögöknél már szintén megvolt (Thalesszel egyidőben élt). Az atom is a legkisebb alkotóelem, amely már oszthatatlan, gyakorlatilag kiterjedés nélküli. Ezekből az alapelemekből épültek fel a fizikáról való gondolkodás szerint a kiterjedéssel rendelkező makroszkópikus testek.

Azt is mondhatjuk, hogy a legkisebb elemi alkotóelem, amelynek nincsen kiterjedése, amely belsőleg nem tagolható, egyfajta határfogalom szerepét töltötte be az ókori rendszeres gondolkodásban. Olyasféle határfogalom szerepköre volt az elemi alkotórésznek, mint később a Arisztotelesznél majd a skolasztikában a végtelennek, végső oknak, végső célnak, abszolút jónak, igaznak, szépnek, stb.

Azonban kisebb szerep- és jelentésmódosulás árán a görög alapfogalmak részei maradtak a skolasztikus fogalmi rendszernek is. Jóval később, a felvilágosodás elején következett be újabb változás, aminek hatására az atomot például nem a megismerhető legkisebb alkotórésznek tekintették, hanem mint az anyagi szerveződés egy adott szintű elemének az elnevezését kezdték használni. Megismerve idővel a belső szerkezetét az elnevezés szó szerinti logikájától eltérően nem vitték tovább a kisebb összetevőkre az atom elnevezést, hanem mint belső szerkezetében megismert adott szintű alkotóelem megnevezését használták azután.

A szubsztancia, mint önmagában létező jelenség ugyancsak oszthatatlan (amely további hordozó alanyt nem igényel, viszont a másodlagos tulajdonságok hordozó alanya). Nem azért, mert nincsen belső szerkezete, hanem mert ha belső szerkezetét vizsgálom, akkor már nem azon a szinten vizsgálódok, ahol még egységként értelmezhető!!!

Az individum (latinul nem-osztható) élő egyednek mint biológiai lénynek mindenképpen van belső szervezete, struktúrája, de amikor élő egészként nevezem meg az individumot, akkor erre a biológiai összetételre nem vagyok kíváncsi, akkor mint emberre mondom azt, hogy oszthatatlan élő egység.

A személy fogalma Boëthiusnál (480-524) kerül először rendezett meghatározásra. Nála még az egyén fogalmára támaszkodik a személy fogalma ("az értelmes és szabad akarattal rendelkező egyedi szubsztancia").

A szuverenitás fogalmának eredete[29] másik irányba vezet minket. Eredetileg teológiai fogalom ("Isten superioritása"), szinonímája a supremitas. Isten korlát nélküli mindenhatóságát jelölték vele. Szent Ágoston, aki 437-ben halt meg, tehát több mint ötven évvel Boëthius előtt munkálkodott, a Civitate Dei (Isten városa) című művében használta teológiai eredetű fogalomként az állam és az egyház közötti viszonyról írva, az állam illetőleg az egyház önállóságának megjelölésére. Boëthius külön nem beszél róla, de a szuverenitás nyilvánvalóan a személy fogalmára épül logikailag és történetileg. Ezt követően Szent Tamás, aki filozófusként elsősorban nem az egyházzal foglalkozik, a monarchikus államformát idealizálva ír az egyszemélyi hatalom szuverenitásáról. Szent Tamást megelőzően pedig a legfőbb hűbérúr jelölésére is használták "supremus" alakban, amint nyilvántartják Nagy Károly idejétől kezdve, már IX. századtól, de külön filozófiai megalapozás nélkül.

Az 1648-as Westfáliai béke francia és német nyelven íródott, ebben már szerepel a francia "souverenitas" alakban, amit az első nemzetközi diplomácia alkalmazásnak tekintenek.

Későbbi időkben több közjogi értelmezése alakult ki. Nyugat-Európában az abszolutisztikus uralkodók szuverenitását kívánta elhódítani a francia forradalom, és ebből lett a népszuverenitás, Angliában a public, a közönség, a civil társadalom szuverenitása, Magyarországon pedig a szentkorona szuverenitása (amely visszafelé értelmezés korábbi korok jelenségeire alkalmazva, tehát utólagosan használt kifejezés, de jól mutatja viszont a francia, nyugat-európai felfogáshoz mérhető eltérést a korábbi időkben is). A magyar közjogi gondolkodás sajátságait világíthatja meg a különbség például a frank hűbérúr és a szentkorona szuverenitása között. Az egyik helyen egy természetes emberi személy van a hierarchia csúcsán, a másik helyen pedig a természetes emberi személyek közösségét jelképezi a szentkorona szuverenitása.[30]

A szuverenitás szó logikai jellege pedig beleillik a fenti sorozatba a kiterjedés nélküli ponttól kezdődően a személyig (mint a személy közjogi vetülete).

És ezzel a máig értünk, napjaink sürgető feladatáig, a közgazdasági és általában a modern társadalmi struktúrák átgondolásához, az alkotmányosság mibenlétének erőteljes kifejtéséhez - amelyben segítségünkre lehet a hagyományos fogalmakból vett fenti minta áttekintése.

"A jog uralma" közkedvelt kifejezés napjainkban. Pedig az önkényesen megfogalmazott jogszabályok (ukázok) uralma nem más, mint eufemizmus, csalárd szemérmesség. Hasonló ahhoz, amikor valaki nem szeretvén a gyilkosokat, nem nevezi néven a gyilkost, hanem azt mondja, "dolgozott a pisztoly", vagy "az ágyúk uralma". Merőben más a helyzet, ha olyan alkotmányosságról beszélünk, ahol az alapvető minőségek, sarokpontok, relációk rendszere adja az alapot úgy, hogy történetesen a magyar jogban a diktatúra fogalmilag kizárt, nem értelmezhető.

Ez az alkotmányos hagyomány, vagy történelmi alkotmány természetesen veszélyeket is rejt magában, mert úgy tűnhet, hogy rugalmatlan a hagyomány-kötöttsége miatt. Ugyanakkor az íratlanul is kötelező alkotmányos elvek és az írott alaptörvények (a Pallas Nagy Lexikonában is szereplő pontosabb szóhasználat szerint az írott sarkalatos törvények) közötti különbség adja azt a játékteret, mozgási lehetőséget, amellyel a tartós értékeket az aktuális igényekhez igazodó eseti intézményi megoldásokkal össze lehet kapcsolni.

A szuverenitás fogalma felépülési lépcsőiként[31] lehet tehát megjelölni:

Napjainkban a kívülről nem befolyásolt, "belülről vezérelt" önálló döntést nevezik elterjedten szuverén döntésnek természetes vagy jogi személy, egy alkalmazotti munkakör vagy állami szervezet egészére értve.

A "szuverén" szó használatát vissza lehet vetíteni a múltba olyan értelemben, hogy ezen kifejezéssel élve nevezünk meg olyan múltbeli jelenségeket, viszonyokat, amelyek kétségkívül léteztek, de számunkra egyértelműen használható megkülönböztető elnevezés nélkül.

A kiterjedés nélküli pont és a valóságos idomok

Filozófiai elemzések kapcsolódnak ahhoz a "titokhoz", hogy a kiterjedés nélküli pontokból hogyan lehet vonalakat, síkokat, testeket alkotni. Miként hordozhatja magában a kiterjedés nélküli pont a kiterjedéssel rendelkező mértani elemek lehetőségét?

Meg is fordítható azonban a kérdés a következő szerint: A kiterjedés nélküli pont nem az embertől független valóságban fellelhető, megismerhető tárgy, hanem tipikusan olyan emberi alkotás, amely mint elgondolható puszta fogalom része a valóságnak, mert hiszen hatással van a valóságra, azaz olyan modellek alkotóeleme, amelyekre támaszkodva alakítja az ember a valóság valamilyen részletét. A kiterjedés nélküli pont valamely modell-alkotási potencialitást, lehetőséget jelent, amely valamely modell alkotóelemként legalább már a modell valóságának ténye lesz.

Ha emberi alkotásnak tekintem a kiterjedés nélküli pont fogalmát, akkor azt mondhatom, hogy olyan sajátos fogalmi építkezési módszer érhető tetten általa, amelyben önmagában kiterjedés nélküli alapelemekből építünk fel kiterjedéssel rendelkező formákat, testeket. Tehát nem megfejteni kell a kiterjedés nélküli pontok ürességét és egyéb rejtélyeit, hanem mint fogalomalkotási, modellezési módszer tartozékát kell őket azonosítani (és akkor kikerülhetünk a "tükrözéselméletek" zsákutcájából).

Hasonló az atom fogalma a fizikában. Eredetileg az atom a tovább nem osztható elemi részt jelentette. A tovább nem osztható ("kiterjedés nélküli") elemi alkotórész, amelyből kiterjedéssel rendelkező, struktúrált testek építhetők, erősen emlékeztet a geometriai pontra. A fizikában "eredetileg" (?) azt a legkisebb anyagi (tömeg-) összetevőt jelentette az atom, amelyet a kor technikai szintjén adott eszközökkel már nem tudunk felosztani, belső szerkezetében vizsgálni. Ha ugyanis a megfigyelési módszereink, mérőműszereink tovább javulnak, akkor a szó jelentésének eredeti logikája szerint atomi, elemi összetevőkként a korábbinál apróbb részeket kell megjelölni.

Azonban a fejlődés egy pontján, amikor az eredeti szemlélet már kellően megrendült, és a fogalmak eredeti jelentése elhalványodott, akkor hozzáragadt az atom elnevezés ahhoz a részecskéhez, amit ma is annak hívunk. És innen kezdve a vizsgálati technológia előrehaladásával (logikailag a szó eredeti használata szerint tulajdonképpen értelmetlen megfogalmazással) az atom belső szerkezetéről, alkotó részeiről beszélünk.

Miért fontos a pont és az atom példája a XXI. század küszöbén az alkotmány elmélete számára? Mert van egy további terület, ahol az igen hasonlatos természetű alapfogalom esetében szükségünk van az eredeti fogalmi típus, fogalmi természet felidézésére.

A szubsztancia fogalma is szóba hozható a következő idézettel élve: "a szubsztancia[33] az ontológiai atom"[34]. Az idézett megfogalmazás talán csak a szemléletességre törekedett, azonban a jelen gondolatmenetben fontos szerepe van. Társadalomról való gondolkodásban a "társadalmi atom", az önmagában szubsztanciális elemi összetevő az ember - szűkebben vagy pontosabban az emberi személyiség. Az emberi személyiségről társadalmi beágyazottságától függetlenül beszélünk, mint a "kiterjedés nélküli pontról".

A szuverenitás fogalma is értelmezhető egy tovább nem osztható elemi "társadalmi pontként". A szuverenitás érthető mint természetes személy szuverenitása, mint egy közösség vagy állam szuverenitása.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy a szuverenitás a személy közjogi vetülete (az emberi személyiség is felfogható belső szerkezetében nem vizsgálható elemi pontként). Hasonlattal élve itt a kiterjedés nélküli pont "vetületéről" esik szó, tehát a belső (például biológiai) szerkezetből oksági alapon le nem vezethető külső tulajdonságok, szerepek szűkebb és tágabb halmazáról.

A pont, az atom, a szuverenitás három egymással az oszthatatlanságában analóg, hasonló természetű fogalom. Felmerül a gondolat, hogy ez a fogalmi típus nem az idők múltba vesző homályához illenek? Van ezeknek friss mai érdekessége?

E pontokból alakzatok építhetők fel mindhárom rendszerben: vonal, sík, test a geometriában, molekulák a fizikában ... És a társadalomtudományban?

Az emberi társadalomról gondolkodván egy valóságos fogalmi bokor tűnik elénk:

▪ Személy (egyedi szubsztancia, tehát nem a sokaság egy eleme, hanem önmagában eredeti, megismételhetetlen)

▪ Autonómia (a szuverenitásnál szűkebb jelentésű, külsőleg is elismert önkormányzat, öntörvényű, önálló rendszer)

▪ Integritás (az "életképes" autonómia cselekvésre képes, részekre nem hullott, csorbítatlan egysége)

Az emberi személy közjogi vetületének vehetjük a szuverenitást, a természetes személy szuverenitását. Két irányban lehet ezt értelmezni. Egyrészt a szuverenitás alanya felől tekinthetjük szuverénnek a természetes személyt, és akkor szó lehet igényeiről - másrészt viszont a feltételek felől elemezhetjük azt, hogy mit kell biztosítani ahhoz, hogy azt mondhassuk, a személyi lét közjogi szuverenitása lehetséges volt. A közjogi (társadalmi) szuverenitás "megfelelő helyzete" tehát szükséges előfeltétele a személy teljes szabadságának. A társadalmi struktúra rendszereit sorba vehetjük a szuverén személyi lét tisztelete, feltételeinek intézményes biztosítása szemszögéből:

▪ Az alkotmányban tudatosan központi szerepű alaptényezőnek tekintik, vagy pedig eredeti tiszteletét elfeledve (partvonalra szorítva) másodlagos szemponttá süllyesztették, leértékelik például a kormányzati aktuálpolitikai döntésekkel szemben?

▪ A jogban általánosságban a természetjogi alapelvek érvényesülnek-e, vagy a pozitív jogeszközök paravánja mögé búvó jogsérelem az erősebb - mind az egyes ügyletekben, mind a törvények szellemiségében és a joggyakorlatban?

▪ A politikában a személy tisztelete milyen intézmények által érvényesül az állami erőfölénnyel szemben, az élő politikai közösségek mennyire foglalnak el megkerülhetetlen pozíciót, a politikában alapvető célkitűzés-e az erkölcsi és hatékonysági szempontok összehangolt érvényesítése? Tisztelik-e a természetjogi erejű alkotmányos alapelvként a személyi létet?

▪ Tulajdonviszonyokban milyen a természeti és társadalmi erőforrásokhoz való hozzáférés rendje, a monopóliumokkal és uzsorával szembeni védettsége? A tulajdon-viszonyokban tulajdon-rendszerként értelmezhetjük a személyes szuverenitás helyzetét a társadalomban - és ez nem csak gazdasági, piaci kérdés!

▪ Az igazság-szolgáltatásban a személy igazságának fogalmi kérdéseit ismerik-e egyáltalán a bírák, ügyészek, ügyvédek? Vannak-e olyannyira függetlenek állami és magánérdekű monopóliumoktól, lobbi-csoportoktól, hogy reális legyen a döntések hosszú sorozatában a személyi lét igazságának érvényesülése?

▪ A gazdaság eszköz a személyes lét szolgálatában vagy a "gazdasági szükségszerűségre" hivatkozva rabszolgává tehető az emberek tömege? Ad-e a gazdasági intézmény-rendszer és a gazdaságpolitika megfelelő lehetőséget a személy szuverenitásának érvényesüléséhez?

▪ A pénz- és hitelrendszerben a gazdaságnál még elvontabban és még élesebben vetődnek fel ezek a kérdések: a döntések, egyes események, gazdasági ciklusok hosszú sorozatában milyen tendenciák érvényesülnek? Erősödik vagy gyengül a személyi szuverenitás, tudatosan, intézményesen erősödik a személy önszervezésének lehetősége vagy intézményesen rontják azt?

▪ A kultúrában a személy szerepe meghatározó, szervesen érintkezik a legkülönfélébb területekkel vagy pedig kabarétréfák tárgya?

▪ Oktatásban milyen a gyermek helye a pedagógiai folyamatban, milyen az oktatás célrendszere, milyen a pedagógiai folyamat legfontosabb szereplőinek, a gyereknek és a szülőnek valamint a pedagógusnak intézményes helye, egymáshoz való viszonya (döntési jogokban illetve a finanszírozottságban)?

▪ Az egészségügy alanyi jogon szolgáltat a hétköznapi gyógyításban, érvényesül a tisztelet a személy iránt vagy kiváltsággá szűkül az alapellátás is?

▪ A környezetpolitikában milyen a közjó helye, a következő nemzedékekre milyen eszközökkel fordítanak figyelmet (például a nemzeti közösség következő nemzedékeinek a tisztelete)?

Az alkotmányos hagyományok érvényesítendő alapelvek mind a belföldi törvényekben, mind a nemzetközi szerződésekben, vagy pedig turista-látványosság szintjére lezüllesztett álca?

Végső soron a természetes személy alanya az alkotmánynak és ezen keresztül az egész társadalmi struktúrának, vagy pedig kiszolgáltatott tárgya az állami hatalomnak?

A közösség, mint nemzet szuverenitása egy másik szintet jelent, amit a magyar hagyományban a szentkorona szuverenitásában fejezünk ki. A "kiterjedés nélküli pontokból", a szuverén személyekből épül fel a közösségi test (amely egészében szintén szuverén egységet képes alkotni, és amelynek fogalma teológiai eredetű, mert Krisztus testeként értelmezett egyház példájára vezethető vissza).[35] Hasonlatos ez a pont és geometriai testek fogalmi viszonyához. Innen közelítve sejthető, hogy a közösségre vonatkozó alapvető ismeretek válnak megfogalmazhatóvá, valahogyan a mértani axiómák mintájára. Azaz olyan társadalom-tudományi alapfogalmak, alapvető modellek világába jutottunk, amelyek létezéséről talán nem tudtunk, amelyek létezésére a magyar alkotmányos hagyomány rávilágíthat, és amely modellek a mai korban is hasznosak lehetnek. Olyasmit tudunk kifejezni általuk, amire egyébként nincsenek meg a pontos kortárs fogalmaink, nemhogy amelyekhez egész irodalmunk adott volna érzelmi kötődést, tájékozódási pontokat.

A nyugat-európai (francia) gondolkodás történetében leegyszerűsítve: Isten szuverenitásának meghivatkozását a felvilágosodás idején francia mintára az abszolút uralkodó szuverenitásának hangsúlyozása követte, akitől a nép mint a francia forradalomban, "elvette" a szuverenitást, és így jutottunk el az uralkodótól elvett, forradalommal kiverekedett népszuverenitás fogalmához.[36]

Az angol séma jelentősen más volt, mert ott a nép szuverenitása kiegészítette az uralkodóét és a politizáló elitét, de nem vette el tőle. A francia mindent eltörölni hevülettel szemben az angol hidegvérnek, toleranciának ez a közjogi gondolkodásbeli különbség jó magyarázatát adja.

A magyar séma pedig tulajdonképpen egy harmadik változat volt, amely a természetes személy szuverenitását a nemzetben ítélte megélhetőnek, pontosabban a politikailag szervezett népet nevezte nemzetnek, amelyet mint önálló entitást a szentkorona szuverenitásával fejezett ki. Tehát "a magyar sémában" a természetes személy szuverenitása és a nemzet szuverenitása párhuzamos gondolatok.

A magyar felfogás a legmesszebb a francia "szuverenitás zsákmányoló" modelltől esik. Azonban az angoltól is jelentősen eltér, mert amíg ott a civil szféra mint a nép szuverenitása, megnyilvánulása szerepel a hivatalos hatalommal szemben, addig a magyar változatban az állam a nemzet önszervező (önkormányozó) eszköze.[37]

Tehát a magyar észjárás szerint a szuverenitást nem kell elrabolni mástól (más társadalmi szereplőtől), nem is versengenek egymással a szuverenitások, hanem mint rész és egész szolgálják, kiegészítik egymást (a természetes személyek és a közösséget megszemélyesítő, jelképező korona szuverenitása).

Nagyon fontos a szentkoronához csatolt szuverenitás fogalmi konstrukciója, mert ez fejezi ki azt, hogy nem csúszhat át a nemzet joga, szerepe senki természetes személyre vagy természetes személyek testületére. Más szóval ebben a "szuverenitás-felfogásban fogalmi képtelenség a közjogilag elismerhető diktatúra, önkényuralom.

Sőt. Ez a konstrukció, mely szerint a szuverén természetes személyekből adódik ki a nemzetet megjelenítő szentkorona tagsága, egy sor további elméleti megállapításra ad alapot. Mind a személy és annak élete, jogai és kötelességei ontológiai (szubsztanciális, önmaga jogán) létezővé válik, megkerülhetetlenül. De ugyanez a helyzet a nemzettel, az is ontológiai létezőnek tekintendő (tehát az emberi jogok nem az állam önkorlátozásából erednek, hanem a szuverén személyek ontológiai létezését kell szolgálja az állam - amely viszont nem ontológiai létező)[38]. Hogy ez mennyire a hajdani középkori Európa szellemi öröksége, és mennyire még régebbi eredetre tekinthet vissza, mint részben speciálisan magyar örökség, azt a kutatóknak, történészeknek kell kiderítenie. Nekünk annyi a fontos, hogy ez a modell létezik, mind a mai napig áthatja irodalmunkat, történelmünket, gondolkodásunkat (mégha kevesen is tudják néven nevezni). Ha meg akarjuk érteni a magyar alkotmányos hagyományt, sőt saját megújulásunk eszközeként akarunk élni vele, akkor néhány hozzá kapcsolódó további alapfogalmat is tisztázni kell, a modern ember számára beszédes értelmezésben.

A mai jogban csak alig felfedezhető emléke van meg a természetes személyre és a társadalom egészét jelképező személy együttesére támaszkodó szemléletnek, ez pedig egy furcsa köztes kategória, a jogi személy. Ma jogászok általában nem térnek ki arra a tanulmányaikban, hogy mi is a személy fogalmának eredeti, filozofikus jelentése. Elég ha tudják, hogy a jogi személy fogalma valahol az USA polgárháború után erősödött meg korrupt bírói ítéletek nyomán,[39] amikor is az emberi élő személy jogait ismerték el ("orozták el") a tőkés társaságok részére. (Tell Vilmos esete a császár vagy helytartó kalapjával ehhez képest iskolás sérelem.) Itt nem egy fogalom veszítette el eredeti jelentését, mint az atom esetében az szóba került, hanem az emberi személyiség megbecsülésének rendszere vesztett talajt.

Az élő emberi személy jogait ráruházták az úgymond jogi személy tőkés társaságokra (a tét deklaráltan nem a versengő vállalkozások ügye volt, hanem a nagy monopóliumok sorsa), minden megfontoltabb elméleti különbségtevés nélkül, a "szabadság" nevében. Az emberi személyiség, a társadalomban szuverén emberi személyiséget úgy alázták meg, mint a szenátorokat Caligula a lovának szenátorrá kinevezésével. Azok a szenátorok, akiknek egy lóval kellett egy sorba állniuk ugyanúgy elvesztették a szó eredeti értelmében vett szenátorságukat, mint a modern kapitalizmusban a természetes személyek a szuverenitásukat a jogi személlyé emelt monopóliumokkal szemben.

Holott a természetes észjárás talán mást mondana. Eszerint úgy kellene gondolkodni, hogy a jogi személy csakis a természetes személy létéhez szükséges eszköz, követelmény lehet. Úgy a jogi személyek intézménye, mint az egész társadalmi intézményrendszer is a természetes személyeket és azok természetes közösségeit (magyar fogalmakkal élve a szentkoronát) kell szolgálják, azokkal érdekütközésbe nem kerülhet.

A jogi személyhez hasonlatos jogintézményre a gazdaságban kétségkívül szükség van. De ennek az idők során, nagy tömegben, vagy nagy monopóliumokká válva nem szabadna olyan helyzetet előidéznie, amelyben az emberi személyiség kiteljesedése elé akadályokat gördíthet. A természetes emberi személy (Isten képmása) szuverenitását nem szabad összetéveszthetővé tenni fogalmainkban valamely társaság "jogi személyiségével" (és a jogi személy szuverenitása kifejezést kerülöm).

Ha pontosabban akarunk fogalmazni, akkor a természetes személy és annak sok nemzedéket átfogó "természetes közössége", a nemzet kell értékelési sarokpont legyen, ontológiai erővel, súllyal. És akkor már tárgyalható a tulajdonrendszer, a pénzrendszer, adórendszer, miegyéb általunk alkotott társadalmi intézményrendszer természetjogi alapú megközelítése, elemzése, fejlesztési lehetőségeinek rangsorolása, kezelésének, használatának olyan módja, hogy az természetjogi elveket ne sértsen[40].

A politikus szerepköréről. Innen már adódik egy csomó társadalmi szerepkör értelmezhetősége, a politikusé is. A politikus innentől kezdve nem egy átlagon felül fizetett hazudozó, a politika innentől kezdve nem egy olyan foglalkozás, amit tisztességes ember nem folytat, a politika innentől kezdve nem a korrumpálhatóság magasiskolája. Innentől, szuverén személyek közösségeként felfogott nemzet ideájától kezdve (amelyet a szentkorona szuverenitása jelenít meg) a politikai tevékenység természete jól tárgyalható. Megadhatók az európai fogalmi rendszerben értelmezve a "természettől adott" céljai, a természettől adott mozgástere, főbb kötelességei és olyan erő, hatékonyság, amellyel ma szinte elképzelhetetlen feladatoknak láthat neki.

A közjogi szuverenitás fogalma alkotott fogalom, ember által épített idea. Pontosan úgy, amint a matematikai fogalmak. Matematikai eszközökkel lehet egy tervet kialakítani, de értelmetlenség az eredeti gondolatok mentén olyan dilemmába esni, mint amit Einstein nevéhez kötnek, hogy azt mondta volna, neki az egyenes fogalmához egy fizikai etalon, valóságos minta kell, és ilyennek látja a fényt, amely bizonyos feltételek között elhajlik. Csakhogy - bölcselkedhetünk - ha nincs meg az euklideszi eszmei abszolút egyenes fogalmunk, akkor nem tudjuk értelmezni az elhajlást az egyenestől. Természetesen lehet olyan fogalmi rendszer kimunkálására törekedni, amelyben nem adott az egyenes fogalma - de nem valószínű, hogy az el fogja érni azt a színvonalat, mint amelyet jelenleg használhatunk. Európai észjárással a fogalmak logikai, ontológiai és kritikai megalapozásától nem lehet eltekinteni, azt kísérleti ténnyel pótolni, behelyettesíteni nem lehet.

A matematikai (euklideszi) egyenest feltétlen valamely természeti jelenséghez kötni igyekvő szándék alapvető félreértésben van. A matematikának ugyanis nem a természet leképezése a célja, hanem eszközként szolgál a természet kezelésében, az emberi szerepkör betöltésében.

A közjogi szuverenitással ugyanez a helyzet. Ennek lehet megfelelni, ezt lehet alkalmazni, de nem lehet "az embertől független" természettől követelni a mintáját, eredetijét. Az ember társadalmi jelenségként lényegileg originális és nem a természet más jelenségeinek másolója. Ugyanez a helyzet a szuverenitással. A szuverenitás ideája emberi alkotás. Ezt az ideát alapul véve lehet alakítani a társadalmi struktúrát. Ezért lényeges kérdés, hogy a magyar közjogi fejlődés a jogkiterjesztés intézményével írható le, legalábbis törekvés szintjén, azaz saját öndefiniálása szerint nem fosztható meg kiinduló lényegi sajátságaitól, például a szentkorona-tagok szuverenitásának eszméjétől (lásd Werbőczinél egyenlő szabadságot, ellenállási jogot vagy kötelességet, a szentkorona tagjaként való meghatározottságot, stb). Ezért volt a magyar nemesnek a jogi státusza a németrómai választófejedelmekéhez hasonlatos, és ezért volna hasonlatos a mai magyar választópolgár jogi helyzete ugyancsak a németrómai választófejedelmekéhez hasonlatos, ha ehhez ragaszkodna, ha élne a lehetőséggel és hagyományára támaszkodna, hagyományát felélesztené.

A szuverén életvitelhez és ezen belül a szuverén politikai léthez szükséges képességek, feltételek (a szuverenitás ideájának jegyében) részben neveléssel alakíthatóak ki, részben az állami intézmények megfelelő alkotmányossá alakításával - mind a jogban, mind a gazdaságban, kultúrában, pénzügyekben, egyebekben.

Van a személyi létnek egy sajátossága, amit nehéz tárgyalni, pedig hozzá tartozik, ez pedig a "hit" fogalma. Filozófiai értelemben a teológiai hit lehet a kinyilatkoztatás emberi ésszel fel nem fogható tényeinek, előírásainak az elfogadása. Azonban ezeknek a normáknak a tudomásul vételével, miután ezeket elfogadták mint az élet alapelveit, akkor beszélhetünk a hit egy másik értelmezéséről, amit az életviteli, mentalitásbeli hitnek lehet nevezni. Ez a hit már-már az életerőhöz közelíthető jelentésében.

A személy szabad akarata ezt az életerőt, hitet feltételezi. Ez a hit nevezhető talán a szabad akarat kultúrájának is. Ezen hit nélkül keveset ér a személy ideája, keveset ér a személy közjogi-társadalmi szuverenitása[41]. (Boëthius meghatározása szerint a személy "az értelmes és szabad akarattal rendelkező egyedi szubsztancia".) Ha meg akarjuk fogalmazni, hogy a biológiai lététől eltekintve mi a legsajátabb tulajdonsága az európai embernek, akkor ezt a hitet nevezhetjük egy sarokpontnak, amely hite erősíti értelmét, szabad akaratát, és amely hitén alapszik erkölcsi sőt tágabban érzelmi kultúrája. Ez a hit lehet alapja a természetes személy közjogi és tágabban társadalmi szuverenitásának.

Modern korban sokan nem tudnak mit kezdeni az efféle eszmefuttatással. Hiába látják, esetleg részben hiába látják be egy ilyen érvelés igazságait, mégis kötődnek a modern élet mechanikusabb életvezetéséhez, értékektől elszigetelő rutinjaihoz, a döntések felelősségétől megfosztó alárendeltséghez, különféle struktúrákba betagozottsághoz - és időnként egzotikus tájakon keresik a felüdülést, a kikapcsolódást.

A felüdülést, turista kikapcsolódást keresőknek el kellene gondolkodniuk egy minden képzeletet felülmúló arcképsoron. Idős 1848-as honvédek fényképsorozatáról van szó. Nevezetes ez a képsor, időnként tankönyvekbe, néprajzi kiállítások képei közé illesztik őket.

Ezeken a szikár, vékony, öregen is egészséges arcokon olyan utolérhetetlen derű látható, ami zavarba ejtő. Hol vannak ma ilyen arcok? Mert ha a föld túloldalán indiánok képe lenne ilyen, akkor mondhatnánk, hogy ők más törzse az emberiségnek. De ezek az emberek ugyanazokon a pesti utcákon éltek mint mi, ugyanazokat a falusi tájakat láthatták, mint mi, ugyanazon nyelven beszéltek. És mégis, hova lettek?

Ha ezeket az arcokat nézi az ember, összezavarodik. Ezek nem szétmállott, lebutult arcok, ezek a tekintetek nem fakultak meg, ezek nem valami fogyatékosság miatt nem gyötrődtek meg az élet nehézségeitől. Ezek az emberek a hit belső erejétől, derűs magabiztosságától voltak képesek így elviselni az élet terhét, feladatát. Az élet talán nem teher volt nekik, hanem Isten áldása - amint a gyerek sem teher volt asszonyaiknak, hanem gyermek-áldás. És ha nem is volt a közélet olyan kíméletes hozzájuk, hogy derűsen értelmes, higgadt, öregen is tiszta, metsző tekintetüket társadalmi elismertségüknek köszönhették volna, de ők mégis egy az emberi személyiséget tisztelő társadalomért küzdöttek, éltek. Miért ne lehetnének ilyenek a gyerekeink, unokáink?[42]

Hogy egy elképzelt jogfolytonosság helyreállító nemzetgyűlés munkája ne mechanikus kapcsolódás legyen a múlthoz, hanem a jövőbeli nemzeti közösségi életet szolgálhassa (a hagyományra támaszkodva), ahhoz a konkrét alkalmazott megoldásnak mögé kell tudni nézni. Ezt szolgálták az eddigi fejezetek.

A következőkben egy szűkebb területről, a közgazdaságról lesz szó. Az alkotmányos elvek, alkotmányos igényű szemléletmód segíthet-e lényegi összefüggések megfogalmazásában, áttekintésében, a megoldások keresésében?

II/3.> Út az alkotmányos alapokat tisztelő közgazdasághoz

A közgazdaság mint eszközrendszer társadalmi beágyazottsága

A természetjog és a közgazdaság

A természetjog történetének során[43] úgy tűnik, hogy állandó elem volt az, hogy kétségkívül lennie kell olyan erkölcsi alapnak, amit a hatalmi önkény illetőleg a törvényhozói döntés nem léphet át. Koronként változott, hogy mi értendő ide. Legerőteljesebb megfogalmazásban bizonyos normák azért nem léphetőek át, mert isteni eredetűek vagy mert "a természettől fogva" adottak.

Ez a természettől fogva adott, a jogra kötelező alapnorma manapság nehezen felfoghatónak tűnik, illetve önkényes, minden irányban csavarható elképzelésnek. Hacsak nem tekintjük például a korai alkotmányos korszakot (amit természetesen ezzel a szóval utólagosan mi nevezünk így). Ebben az esetben ugyanis a gondolkodás alapelemei és alapműveletei mások, mint amit ma általánosan alkalmazunk.

Ha ugyanis a társadalomról gondolkodván a természetes emberi személy fogalma az egyik sarokpont, és a magyar hagyomány szerint a közösséget jelképező korona szuverenitása a másik sarokpont, akkor ebből az alapvető felállásból sokminden következik. Ez esetben számos olyan "természetjogi" megállapítás tehető, amely önkényesen nem változtatható meg, mert az alapelemekből következik számos olyan korlát a hatalom számára, amelyet az alapelemek minőségének sérelme (az alapelvek sérelme) nélkül nem léphetnek át. Bizonyos mértékig az alapelemek is meghatározzák a belőlük építhető rendszert.

Ismeretes Neumann János megjegyzése a bármilyen építő elemekből felépíthető számítógépről, amelyben főleg a hosszú távú fejlesztési célok számára a szoftverek algoritmusai a meghatározóak. De amint az 50-filléres dobálásával szemléltetett valószínűségi példának is bár ritkán tárgyalt de fontos tartozékai a kísérleti feltételek[44], úgy Neumann János megjegyzésénél is fontos feltétel, hogy azok a bizonyos számítógépes alkatrészek olyan mechanikus eszközök, amelyek fekete dobozként a kívánt funkciót mindenképpen teljesítik, akár mechanikus fogaskerekek, akár lámpás alkatrészek vagy félvezető elemek - de semmiképpen sem élő, sőt személyiségnek tekintendő emberek! A modern kor egyik legnagyobb problémája, hogy nem tud éles határvonalat húzni az emberi személyiség és valamely nagy szervezet mozgásában közreműködő "élő-erő" eszköz között - lásd hadsereg, hivatalnoki kar, vállalat, vásárlóerő stb.

Tovább pontosítva tehát: az algoritmusok szerepét alapvetően befolyásolja, hogy az ember alkatrésznek tekintendő-e avagy személyiségnek. A társadalmi rendszerek nagy problémája, hogy mikor miként kell az embert tekinteni bennük: személyiségnek vagy éppen fogaskeréknek?

Régi szóval a teológiában az ember Isten képmása, és az ember sajátos jelenségét annak biológiai testétől, hordozójától ezzel a megjelöléssel kiválóan meg lehet különböztetni. Később Boëthius a filozófiában ennek megfelelően alkotta meg a személyiség definícióját. Történetesen a magyar alkotmányosságban a szentkorona személyisége úgy formálódott meg, hogy az mint a közösség személyisége, nemhogy korlátozta volna a természetes személy fogalmát, hanem éppen kiteljesítette - olyan formán, hogy az ember a személyiségét a közösség tagjaként élheti meg igazán.

Úgy tűnik, hogy a klasszikus nyugat-európai hűbériség nem pontosan ezt a fogalmi logikát követte még a lovagkorban sem. Így formálódhatott meg az a visszatérő megfogalmazás, hogy a Német-római Birodalom választófejedelmeinek jogállása nagyjából megfelelt a magyar rendi nemesség jogállásának. Ott a hierarchia csúcsa, itt a szentkorona minden tagja - mai kifejezéssel - szuverén (tudva, hogy két különféle természetű rendszer felszínes összehasonlításáról van szó ebben az esetben.

A reláció fogalma is hangsúlyozható a természetes személynek a társadalmi intézményekhez való viszonyában. Az ellenállási záradék az Aranybullában egy letisztult meghatározása (későbbi kifejezéssel élve) a szentkorona tagjai mint természetes személyek és a hatalom gyakorlója (mint aki részesedik a szentkorona hatalmából) közötti viszonynak.

A magyar közjogban normális esetben a hatalom gyakorlója intézkedik a maga szerepkörében, és neki engedelmeskednek. Rendkívüli helyzet adódik azonban, ha a hatalomgyakorlás átlép bizonyos korlátokat, például ha a hatalom gyakorlója diktátorként próbál meg viselkedni. Ilyenkor átmenetileg, a rendkívüli helyzetnek megfelelően nem lehet az illető (mai szóval) alkotmánysértő uralkodót a szentkorona szuverenitását képviselőnek tekinteni. Ebben a rendkívüli helyzetben a szentkorona tagoknak maguknak kell fellépniük a közjogi rend helyreállítása érdekében. Erre nincsenek részletekbe menő szabványok, mert hiszen az ilyen rendkívüli helyzet. Ekkor a szentkorona szuverenitása nem érvényesül (mintegy szétesik a gyakorlatban). A tagoknak mint "magukra maradt", közjogilag szuverén személyeknek kell megoldást keresniük, megtalálniuk, hogy ki kinek engedelmeskedik vagy sem, hogy milyen megoldásra törekedjenek. A természetes személyek felelős politikai szabadsága ebben a rendkívüli helyzetben rendkívüli próbának van alávetve. S ha a hatalomgyakorlás ismét alkotmánytisztelő, úgy tud megfelelően hatékonyan működni, hogy nem sérti az alkotmányos normákat, akkor helyreálltak az alkotmányos relációk a szentkorona tagok és a szentkorona, a hatalom gyakorlói, intézményei és a szentkorona között - azaz a természetes személyek és a hatalom gyakorlói valamint a társadalmi intézmények között.

Maga a szentkorona intézménye is értelmezhető mint egy közjogi reláció, mint a közjogi szereplők közötti reláció-rendszer alapsémája.

A reláció (viszony) minden filozófiai megalapozás nélkül is természetesen része az emberi gondolkodásnak. Azonban a filozófiai megalapozást követően sokkal következetesebben lehet élni vele. Arisztotelesznél (Krisztus előtt 384-322) már szerepel mint járulék, mint a negyedik kategória vagy a harmadik akcidens (a mennyiség és minőség után). Szent Ágoston (354-430) teológiai elemzésekben használja. Szent Tamás (1225-1274) sok területen alkalmazza példamutatóan, például amikor a hit és a tudás feltétlen összehangolásának követelményét fogalmazza meg vagy az értelem és akarat viszonyát. A korai alkotmányosság időszakában (Magna Charta 1215, Aranybulla 1222) kifejezetten a reláció-ról való felfogás kidolgozottságát mutatja a hatalmi erő, erkölcsi tekintély és tudományos igazság olyan egymáshoz viszonyítása, hogy ezeket nem lehet egymás alá rendelni, mai szóval ezek egymás mellé rendelő koalíciójában kell éljen a társadalom.

A relációk magas színvonalú kényes kezelése nyilvánult meg tehát mind az ellenállási záradékban, mind a szentkorona közjogi szerepének kialakításában.[45]

A magyar alkotmányos hagyománynak ez is egyik fontos erénye, és ennek alapján a magyar jognak - amit a §-ba kodifikált terror a szocialista-kommunista időszakban mint praktikus jogi ismeretet szinte kipusztított, de mint a kultúránk, gondolkodásunk sajátosságát nyomokban még birtokolunk.

Rendkívül fontos ezen a ponton hangsúlyozni, hogy tehát a magyar alkotmány és ezzel az eredeti európai alkotmányos gondolkodás más ágai is nem rendi "uralkodó osztályok" elnyomási, kiváltság-megőrző eszközök voltak a kiszolgáltatott pórnéppel, jobbágysággal szemben, hanem igen magas színvonalú emberi alkotások, amelyek mintául vehetők a későbbi időkben is, a társadalom egésze számára.

Alig felfogható jelentőségű és tragikus fordulat volt a személy ideájának vissza-szorulása a felvilágosodás idejében egy úgymond egységes emberideál érdekében, ahol a biológiai és a sajátosan emberi személyi létet sokkal kevésbé élesen választották szét. Bizonyára voltak előzőleg túlkapások (valamint a visszalépés sem lehetett teljes, mert ma is lehet erről elmélkedni évszázadokkal később), de hogy az úgymond polgári kor európai hátterű gyarmati rabszolga kereskedésének fellendülésében, az erkölcsi gátak leomlásában fontos szerepe volt, az kétségtelennek tűnik.

Hasonló a probléma ma is. Ahogyan egyre messzebb tűnik az alkotmányosság számos alapelve, úgy tudjuk egyre nehezebben megfogalmazni ezen elvek sérelmét. Érezzük, hogy valami nem stimmel, de nem találjuk a megoldást, hogy milyen személyes taktikával kellene kivédeni a kor embertelenségét illetőleg hogy az intézményeket miként, milyen elvek alapján kellene módosítani olyan irányban, hogy az emberi személyiséget megélhetővé tegye.

Érdekes módon a ma sokat emlegetett kommunista-liberális szemléleti közösség jellemzője mind a materializmus mind a személy fogalmának elutasítása (egy a biológiai és személyi sajátságokat meg-nem különböztető, összeolvasztó egységes ember-fogalom használatával). Életérzésként ebből következik az elidegenedés, a magányosság és számos további társadalmi betegségtünet. Társadalom-szabályozás területén pedig ezzel együtt jár a társadalom mechanikus rendszerként való kezelése, amelyben az emberi lét mintegy mellékes, zavaró jelenség (az anyaság mint terhesség, amely beteg-gondozásra szorul, a gondolkodás vallási-metafizikai alapjainak tudatos erodálása, széles tömegek rabszolga-szerű munkáslétre kényszerítése évszázadokon át, Szovjetunióban egyenesen a szibériai munkatáborok működtetése, ma már a civilizált világon belül is a társadalom 20% produktív és 80% közömbösíteni való improduktív hányadra osztása ...).

A felvilágosodás helyenként értelmetlenségbe forduló fogalmi törekvéseivel szemben volt egyfajta válasz a romantika, ahol próbálták a személy tiszteletét vissza-adni. A közgazdaságban a merkantilisták nem nagyon tisztelhették a személyt, a fiziokraták minden bizonnyal, Adam Smith érvelése a minden egyes ember méltóságát szolgáló piaci rendszerről közismert, ugyanakkor D. Ricardo fellépése az ipari tőke profitjának érdekében minden áron, a tudományos tételek meghamisítása árán is, a munkások nyomora árán is[46] nem értelmezhető másként mint kezdeményezés a társadalom széles rétegeiben a személyi lét feltételeinek további erőteljes felszámolására. A napi érvelésben pedig az az elmúlt évtizedekben folytonosan megélt eljárás, amely tudatos társadalom-szervezési lépések katasztrofális következményeit nem vétekként hanem sajnálatos tényként állítja be, filozófiailag is következik az emberi személyiség ideájának elutasításából - ezzel ugyanis elutasítják az emberi felelősséget a társadalmi állapotokért, miközben politikai cselekvői, előidéző a bekövetkezett állapotoknak éppen a személyiség fogalmának elutasításával!

A materialista szemlélet a személy kérdését a tükrözés elvén próbálja megítélni. Van-e kétségtelen valósága a személynek az emberi léttől függetlenül?[47] A kérdés több értelemben is képtelenség. Az emberi személyiség ideája, filozófiai meghatározása ugyanis emberi alkotás. Nem lehet az állatvilágtól kölcsönözni. A személyiség filozófiai definiálása tette lehetővé, hogy ez által az ember biológiai (állati) lététől független sajátosan emberi tulajdonságainak, lehetőségeinek tudatára ébredjen, sőt ennek figyelembevételével tudatosan szervezze társadalmát. Visszahat az emberre a saját magáról vallott felfogása. Az embert formálja neveltetése, társadalmi környezete. Az indiai őserdőkben szülők nélkül felnevelkedett farkas-gyerekek szívszorító példája mutatja, hogy az ember személyi létének társadalmi elismerése micsoda fontos vívmány, és annak hiánya milyen mélyre lökhet minket. Az az úgymond materialista felfogás, amely elutasítja az ember biológiai és sajátosan emberi tulajdonságainak megkülönböztetését és ezzel a személyiség megkülönböztető tiszteletét az emberi személyiség fogalmának segítségével, 2-3000 év emberi erőfeszítéseit, tapasztalatait erodálja, morzsolja le[48], az európaiságot számolja fel gyökerestül, az emberiség lehető legsötétebb jövőjét, tenger szenvedését alapozza meg.

Még a diktatúrákban is voltak olyanok, amelyek a kétségtelen önkényuralmat úgy gyakorolták, hogy a személy szerepét kevésbé korlátozták mint a materialista diktatúrák. Ebből következően bár a spanyol vagy portugál modern kori diktatúrák is alig felfogható kegyetlenkedésekre voltak képesek (bizonyára leginkább a gyarmataikon), de nem tették alapvető rendező elvvé a folytonos terrort, a lakosság személyi létének teljes felszámolására törekedve úgy a vallási, kulturális téren, mint a hétköznapi életvitelben vagy a gazdaságban (pl a magántulajdon teljes felszámolásával a munkatáborokon kívül is). Más kérdés, hogy viszont ők sem tudták megoldani a modern, intézményileg egyre tagoltabb társadalom társadalomban a személyiség megfelelő helyét a társadalomban, politikában, gazdaságban.

Korunknak általános problémájáról van szó, és csak tagolja a képet a mai helyzetről a materialista (kommunista-liberális) és más diktatúrák egymás közötti különbsége. Amit meg kell oldania az emberiségnek előbb-utóbb, az a modern társadalmi struktúrában a személyi lét megfelelő feltételrendszerének kialakítása, a társadalmi struktúrák személyi létet feltétlenül tisztelő formálása.

Közgazdaságban ez felveti annak a kérdését, hogy ki a közgazdasági cselekvések alanya, mi a tárgya, mik a közgazdasági cselekvés eszközei.

Az alany meghatározásában teljes a káosz. Egyáltalán nem tekintik feltétlenül alanynak az embert mint természetes személyt politikában, jogban, gazdaságban és az élet számos további területén. Ez egy lényegi ok, ami miatt a történelmi alkotmány elismerése számunkra meghatározó fontosságú lépés. És mindjárt meg kell jegyezni, hogy ezek az elvek mint normák fontosak. Sokszor és sokféleképpen megsértették ezeket az elveket a §-ba szedett szövegű írott okmányokban. Azonban hogy még szellemi iránytűként se lehessen figyelembe venni őket, az a tudati rabszolga sorba süllyesztés kísérlete, folyamata (az elkövetők tudatosságától függetlenül).

A politikában csak akkor lehet alanynak tekinteni az egyes természetes személy embereket, ha élő politikai közösség tagjaiként lehet közük az országos vagy helyi politikához. A közjogban régi szóval a szentkorona tagjaiként, mai szóval élő politikai test (-közösség) tagjaiként élhetnek mint természetes személyek. Ahol csak a választási cirkusz erejéig teszik bolonddá a választókat, ott ilyesmiről szó sincsen.

A jogban a legalapvetőbb kiindulási pontnak kellene lennie annak, hogy a politikai közösség az egyes természetes személy emberekből áll, akiknek az államhoz való viszonyukat a szentkorona intézménye (és beléje kódolt különböző relációk összessége) határozza meg. Az úgymond alkotmánybíróság döntéseinek hosszú például sora nyíltan megfogalmazva szorította vissza az alkotmányos megfontolásokat olyan sorsfordító alapvető ügyekben, mint a privatizáció, a nemzet léte, európai integrációba való belépés, ... Az egyetemistáknak meg abból kell vizsgáznia, hogy az emberi jogok forrása az állam önmegtartóztatása (?!), s a több mint évtizede általánosan használt kötet szerkesztője ma alkotmáynbíró.

Gazdaságban a tulajdonrendszer fogalmának nincsen értelme addig, amíg az emberi személyiség tiszteletét átléphetetlen sarokpontnak nem tesszük meg. Onnantól kezdődően tudunk a természetes személy és annak közösségei gazdasági szerepéről gondolkodni: a tulajdon rendszeréről (természeti erőforrásokhoz való hozzáférés, monopóliumok elleni védettség, a kulturális-társadalmi örökséghez való hozzáférés és tovább), a pénz fogalmáról (a pénz használatával való gazdaságszabályozásról, annak alapelveiről), egyáltalán hogy a gazdasági teljesítménynek mik a tényleges forrásai, mik a tényleges eszközei, és kik a tényleges felhasználói, kiknek lehet a tényleges jussa.

A közbülső intézmények (gazdasági jogi személyek, állami intézmények, egyesületek, alkalmi társulások és legfőképpen a család) helyzetének definiálásában manapság alig játszik szerepet a természetes személyiség tisztelete, alanyi szerepének elismerése. Számtalan esetben a jogi személyeket a természetes személyek elé helyezik, a család intézményének kezelésében figyelmen kívül hagyják, hogy társadalmi alapintézményről van szó, amelyet hibákat tapasztalva nem felszámolni kell, hanem megfelelő feltételek biztosításával normális helyzetbe hozni (hiszen természetes személy a családi közösség nélkül nem teljesedhet ki), a monopóliumokkal szembeni helyzet kezelésében általános az elképesztő megoldás, hogy a jogi személyt egyenlő jogokkal ruháznak fel a természetes személlyel szemben, sőt a természeti erőforrásokhoz való hozzáférésben, a munkaerő piacán és számos más vonatkozásban kifejezett előnyöket biztosítanak számukra.

Ezt a káoszt azzal is ki lehet fejezni, hogy a politika szerepét nem lehet értelmezni az emberi személyiség és az állam közötti viszony megfelelő kialakítása nélkül. Ha ezt úgymond papíros alkotmányokra bízzák, akkor azokat könnyen át lehet írni. A magyar hagyomány a szentkorona intézményével közvetített egy olyan alapvető szemléletet, amelynek segítségével ha a rendkívüli helyzet kívánja, akkor a szentkorona tagjai képesek lehetnek a válságot megoldani, az új intézményrendszert felépíteni, és az élhető emberies társadalmi feltételeket (rendezett keretek között a megsemmisülés, kiszolgáltatottság, uzsora és népirtás folytonos veszedelme nélküli) csendes hétköznapokra alkalmassá tenni.

Tekintsük például a jogi személy ügyét. A magyar közjogban egyértelmű a természetes személy jelentősége, mint alapelem. Mai szóval beszélhetünk a természetes személy közjogi vetületeként annak a szuverenitásáról (emberi méltóságáról, minőségéről). Ez a felfogás lényegében a skolasztikus korszak ideájára épül. Másik fontos alkotóelem a politikailag szervezett népet szimbolizáló szentkorona szuverenitása. Erről a fogalmi megoldásról tudjuk, hogy alapvetően zárja ki élő ember vagy élő emberek egy csoportjának a társadalom fölötti szuverenitását. Tehát a korona szuverenitása nem vesz el a régi szóval tagjait alkotó természetes emberek személyiségéből, szabadságából, annak feltételeiből - más a dimenziója. A korona javai olyan közjavak, például természeti erőforrások, amelyeknek tulajdona definíció szerint nem illethetnek meg magánszemélyeket. A korona szuverenitása tehát feltételezi a természetes személyek közjogi szuverenitását és azokból építkezik, azokat védi.

De mi van a gazdasági jogi személyekkel? Itt definiáltan mintegy konkurense a természetes személynek a jogi személy. A jogi személy a természetes személytől ama korrupt bírói ítéletekben "elorzott" jogokat élvez (pl szólás-szabadság?!), és nem tartozik semmilyen felelősséggel a természetes személyért (nagy tömegben a kereslet-kínálati présben kezelt munkaerőért fizet neki). Önmagában mindaddig kisebb baj lenne ez, ameddig ezek a jogi személyek nem olyan méretű monopóliumokként tudnak fellépni, amelyek az állam szerepét a szentkorona alkotmányos elveit megsértve befolyásolják, a nemzetet politikailag szervezetlen néppé, tömeggé redukálják, azaz az emberek széles körének személyi létfeltételeit, közjogi szuverén létezését nem számolják fel - szinte nyomtalanul. Márpedig a globalizáció több szempontból ennek az emberi személyt tagadó folyamatnak a kiteljesedését hozza.

Tehát az alkotmányosság kérdése az emberiség, a magyar társadalom alapvető sorskérdéseit teheti tárgyalhatóvá. Ott kezdődik a "rendszerváltás" jó értelemben, ahol elkezdődik ezeknek a legmélyebb kérdéseknek a tárgyalása. Ameddig a figyelem elkerüli ezeknek az összefüggéseknek az értelmezését, ezekből a megfelelő politikai-gazdasági következtetések levonását, addig fennakadás nélkül folytatódik a magyarság (és sok más nép) XX. századi genocidiuma, addig mindenki, aki képes felfogni elméleti ügyeket, de elkerüli a velük való foglalatosságot, nyilvános értelmezést, a döntéshozatali közérdekű felhasználását, tevőleges cinkosa a ma is zajló népirtásnak.

Ha a későbbi (a "rabszolga-kereskedésre erkölcsileg képtelen don Quiote" utáni) korokat tekintjük, amelyekben a közgondolkodásban az eredeti alapelemek már megkoptak, akkor az emberi személy fogalmi alapelemre épülő természetjogi szemlélet elveszti a biztos alapzatát. Tehát különböző korok fogalmi rendszerei között lépkedve kell tájékozódnunk, mai gondolatainkat megalapoznunk.

A gondolkodás új alapelemeit szemügyre véve, koronként kereshető a természetjogi elvek újabb megfogalmazása. Másrészt azonban az idővel való változás az emberi gondolkodásban sem jelent feltétlenül egyenes irányú fejlődést. Az evolúció szó eredetileg a növényi magból vagy állati embrióból az illető egyed kifejlődését (genetikailag programozott kibomlását) jelentette. Ez az egyedfejlődés eléggé egyirányú, megszabott, előre haladó folyamatnak tekinthető. A fajok történetében ez az egyedfejlődésre jellemző egyirányú fejlődés kevésbé fedezhető fel, természetesebb a vargabetűk léte. A korunkban sokat tárgyalt ökológiai körfolyamatok összhangja, együttese miatt az egyes fajok fejlődését kevésbé önálló folyamatnak tekinthetjük mint például Darwin tehette és semmiképpen sem olyan programozottan egyenes irányúnak mint az egyedfejlődést. És akkor még nem került szóba az ökológiai rendszer fejlődésének kérdése.

A társadalmi gondolkodás jelenlegi válságos korszakában tehát joggal merül fel a kérdés, hogy milyen megkopott, kilazult fogalmi elemeket érdemes megerősíteni, lecserélni vagy megújítani?

A természetjogi értékek ügyében mindenképpen bajt hoz a fejére az, aki megszegi e normákat. Egyrészt a legenyhébb meghatározásnak vehetjük azt, amely szerint a természetjogi előírásokban olyan normákat látunk, amelyeket politikai taktika kedvéért nem szabad átlépni józan ésszel (és tiszta szívvel) semmilyen téren, semmilyen társadalmi alrendszerben, politikában, közgazdaságban, pénzügyben és máshol sem. Másrészt viszont ahhoz, hogy az élet teljes lehessen, hogy társadalmi intézményeket működtetni lehessen, tudatosan kell törekedni folyamatosan arra, hogy olyan intézményeket tudjunk kialakítani és azokat úgy tudjuk működtetni, hogy egyáltalán lehetséges legyen a természetjogi elvek tisztelete.

A természetjog hatóköre a modern időkben visszaszorult a pozitív jogfelfogással szemben, amely a politikai döntés szinte mindenhatóságát hirdeti. Leegyszerűsített (és ismert) megfogalmazásban az isteni döntések az embert illetik - azt az embert, aki a döntési pozícióba verekszi magát. Tehát a modern diktatúrák filozófiai gátlástalanságának egy okára ismerhetünk rá a természetjogi felfogással szemben a pozitivista szemlélet megerősödésében (túlterjeszkedésében).

Ezernyi ponton lehetne megvilágítani, hogy ez az aránytalanság a természetjog és pozitiv jog felfogásában, mennyire erőteljesen alapja korunk gondolkodásmódjában az elidegenedésnek. Lehet, sőt biztos, hogy voltak melléfogások, túlérett, utat tévesztett elemek a természetjogi felfogásban és annak meghivatkozásában. De hogy mennyire nyilvánvaló képtelenség (meggondolatlanság, már-már butaság) az emberi döntések "mindenhatóságának" igézetében nem kritikával illetni egyes hibákat, hanem pusztítani "az új ember" megalkotása ("új világ teremtése"??) hevében az emberi (európai) gondolkodás rendszerét, eredendő tagoltságát, arra egy példaként kiválóan alkalmas a "természetes monopólium" fogalma.

Közgazdászok érdeklődését a természetes monopólium fogalma mint a fogalmi homoksivatagban egy váratlan formájú kődarab keltheti fel. A természetes monopólium alatt olyan monopóliumot értünk, amelyet nem a törvényhozási praktikák vagy maffiózó erőfeszítések kényszerítettek a világra, hanem amelyek akkor is vannak, ha nem akarjuk, mert monopólium jellegük és ezzel jövedelmük monopoljáradék volta feloldhatatlan. Példa az újra elő nem állítható energiaforrások ügye, vagy a földterület (amelynek mennyisége nem változtatható a kereslet-kínálat függvényében).

E példában könnyen beazonosítható a "természet" kifejezés kívülről jövő hatás értelmében (a gazdasági újratermelésen kívülről érvényesülő hatásként). A mai externália kifejezés nem fedi pontosan a "természet" jelzőkénti használatát.

A fiziokratákra emlékezve a termelési tényezők között a "föld" megemlítése általános értelemben nem termőföldet jelent, hanem természeti (a gazdaság számára külső eredetű) erőforrásokat. Erről a legtöbb tankönyv manapság megfeledkezik. Ezért okoz zavart, hogy nem veszik észre, ha például egy nemzetközi szerződés tőkejószágként (újratermelhető termelési tényezőként) kezeli a "termőföldet", akkor az a megállapodás általában egy szélesebb szabályt, a természeti erőforrások magántulajdonának tilalmát szegi meg (de nyersebben szólva termelési tényezőként a földet tőkejószágnak tekinteni: közgazdaságilag értelmetlen marhaság).

A természeti erőforrások magántulajdonának veszedelme ősidők óta ismert az emberiség előtt, szerepel a Bibliában, sőt az azt megelőző emlékekben is. A mai kor átrendeződési folyamatában mint afféle csínytevésre kerül sor a természeti erőforrások magántulajdonba vételére (a közösségi tulajdon valamilyen formája helyett), amivel pusztító hatású és nehezen megnevezhető monopóliumok rendszere alakul ki.[49]

Tekinthetjük természetjogi alapvető normának a természeti erőforrások közösségtől való elvonásának tilalmát. Hogy ez a katolikus felfogás szerint sugalmazott szent könyvben, az Ószövetségben is szerepel, és így Isten tilalmának tekinthető vagy a józan ésszel ma már könnyen átlátható, magától értetődő erkölcsi parancsnak nevezzük, az (eltekintve az egyes vitatkozók személyes meggyőződésétől) a közgazdasági problémát tekintve csak az érvelési szóhasználatot befolyásolja. Az eredményt nem: a természeti erőforrásokat nem szabad elvonni a közösségtől sem korlátlan magántulajdonba adással sem egyéb módszerrel.

Íme itt egy természetjogi elv, amelynek értelme józan ésszel (és tiszta szívvel) nem vonható kétségbe, amelynek hatása mindig több nemzedék során érvényesül (nem pár hónap alatt), amely az emberiség történetét végig kísérte, és amely ma is meghatározza egy nép, egy nemzet, egy ország jövőjét, amelynek sérelmével az emberi személyiség létfeltételeit alapvetően befolyásolja - amelyhez igazítani kell a föld tulajdonlását megszabó társadalmi intézményt.

Közgazdasági, és általában jogi, társadalomtudományi kifejezéseink homoksivatagában sok hasonló és lényegi kifejezés található, amelynek eredetét már nem tartják számon. Ez a feledékenység a mindennapi életben látszólag nem vezet fennakadáshoz, de ha alapvető kérdések merülnek fel, akkor azok tárgyalása másként nem is kezdhető el, mint az érintett alapfogalmak tisztázásával. Olyan ez, mint amikor régi házat kell átépíteni, javítani, amit nem tanácsos elkezdeni a falak statikájának, alapjainak felmérése nélkül.

A jog és közgazdaság számára is alapvető kategóriát, egy elméleti sarokpontot jelentő természetjog után nézzünk egy másik, a közgazdaságban hasonlóan sokat használt, de ritkán megvizsgált fogalmat, a "személy" fogalmát. Használatos a természetes személy, a jogi személy fogalma mint alapkategória. De ritkán merül fel az, hogy egy részvénytársaságot, egy akármilyen korlátolt felelősségű gazdaság társasági formát miért neveztek el "jogi személynek"? Vaskos szakszótárak nem fordítanak rá figyelmet.

Pedig ezen kifejezés révén rátalálhatunk a személy, a szuverenitás, a felelősség, a döntési képesség és jog, az emberi én kérdéskörére. Többek között szükségünk van tudni, hogy hajdanán miként definiálták őket. Nem csak eszmetörténészi érdeklődést elégíthet ki az ilyen vizsgálódás, hanem a skolasztikára, sőt Arisztoteleszre visszanyúló támpontja az emberről alkotott felfogásunknak, e felfogás időbeli alakulásának, változatainak.

Egy ország létét vagy nemlétét felvető aktuális kérdések, a modern kor nagy átalakulásai olyan helyzetet eredményeznek, amikor nem csak kultúrtörténészi vizsgálódás tárgya kell legyen ezen fogalmaknak a világa, a definíciós rendszere. Jelezni kell egy logikai tájékozódással mindenképpen, hogy mennyire az emberi közösségek rendszereinek alapkategóriáiról, egyes szempontokból szinte feledésbe ment, de máig működőképes fogalmi rendszerekről, sőt tényleges ható elemekről van szó.

Példa közgazdasági fogalmak, kérdések rövid elméleti, történeti áttekintésére

Közgazdaság-elmélet történeti vázlat - alap-fogalmak

1. Úgy tartjuk számon, hogy a középkorban Európában a közgazdaságtan az etika, az erkölcstan része volt. A középkor gazdaság-elméleti ismereteit a mai polgári közgazdaságtanban mint valami látóhatáron túli világot kezelik. Pedig meglepő részletek ismeretesek. Ilyen például, hogy volt fogalmuk a monopóliumok káros társadalmi következményeiről. Vagy ilyen az évente legalább egyszer újravert pénz kérdése.[50] A pénzt nem tekintették a gazdagodás forrásaként erkölcsösnek, elfogadhatónak, és igyekeztek ennek megfelelő "közvetítő" pénzrendszert működtetni. Az oktatott alapismeretekben az szerepel, hogy lényegében nem volt az állam gazdálkodásáról egységes nézetrendszer a középkorban, az állam nem gazdálkodott.[51]

2. Nyugat-Európában, az XV-XVIII. századokban - (a XVII-ik században pl Franciaországban JB Colbert 1619-1683) a merkantilisták jelentették az első modern értelemben vett gazdaságpolitikai irányzatot, amely hosszú ideig jelentett kiterjedt gyakorlatot államok irányításában (lényegében Amerika felfedezésének időszakától kezdődően). Az értékálló pénzben beszedett állami adókból táplálkozó uralkodói, városi kincstárakkal kellett gazdálkodni, mai szóval közfeladatokat finanszírozni. Ennek nem volt meg a kialakult módszere. A láthatóan jól gazdálkodó kereskedőket kérték fel rá (vagy ők tudták kierőltetni például adósságok fejében, hogy rájuk bízzák). Ez volt a bérbeadott adóbeszedés korszaka is. A merkantilisták elméleti meggyőződése szerint a belső értékkel rendelkező pénz volt az érték, a vagyon forrása (az évente újravert baktreátok világa elmúlt). Gazdagodni ebben az időben úgy gondolták, hogy csak más kárára lehet. Eleve egyenlőtlennek tekintették a cserét, a kereskedelmet a rablás fegyver helyett pénzzel űzött válfajának tekintették (a korabeli leírások emléke szerint). Az államot tudatosan az egyenlőtlen (főleg külkereskedelmi) cserék szervezésére igyekeztek felhasználni. Kereskedelmet, ipart csak azért szerveztek, hogy ezáltal (lehetőleg külföldi egyenlőtlen cserék révén) több pénzhez juthassanak.

3. A merkantilista gazdaságpolitikai szemlélet korszakának vége felé a skót John Law (1671-1729) kimagasló egyéni elméleti teljesítményként fogalmazta meg az 1700-as évek elején Skóciát sújtó gazdasági válság után, hogy a pénzbőség nem önmagában forrása a gazdagságnak, hanem csak az előnyösebb gazdasági ágazatok termelésének, foglalkoztatási szintjének, áruforgalmának növelése révén. Ebben a tekintetben tulajdonított nagy jelentőséget a bankrendszernek, és javasolt gazdaságélénkítő hitelexpanziót[52]. 1716-ban Franciaországban bankot alapíthatott elméletének gyakorlati alkalmazására. Észak Amerikában, a Missisipi folyó menti gyarmatosítás területén kapott megfelelő jogokat. A Missisipi Társaság szervezésével szép eredményeket ért el, majd amikor az elért jövedelmeket (felfogásával szöges ellentétben) francia állami adósságpapírok felvásárlására fordította, röviden csődbe jutott - és ezzel gondolatai iránt a bizalom hosszú időre megfogyatkozott.

4. Hasonló egyéni teljesítményként tartják számon William Petty (1623-1687) részéről az áruk cserearányának vissza vezetését az előállításukra fordított munka mennyiségére, és a bérmegállapításnak a létminimumhoz mint természetes nagysághoz kötését. A nemzeti gazdagság megtestesítőjének azonban ő is a nemesfémet tartotta.

5. A fiziokrata gazdaságpolitikai irányzat a XVIII. század elején a merkantilista gazdaságpolitika embertelenségeiből keresett kiutat (rablásként felfogott kereskedelem, nincs egyenlő csere stb). A merkantilista felfogással szembeszállva kereste a gazdaságban azt az erőforrást, ami nem mások becsapásán alapszik (legismertebb képviselője F. Quesnay 1698-1774). A fiziokrata gondolkodás a természeti erőforrásokat jelölte meg a gazdaság külső erőforrásaként, ezért nevezték produktív tevékenységnek például a mezőgazdaságot, szemben a kereskedelemmel vagy az iparral. Az adózást (amelyet csak a természeti erőforrásokat bevonó tevékenységekre javasoltak kivetni) úgy képzelték el, hogy az a közösséget megillető részesedés a természeti erőforrások hasznából. Az új természeti erőforrásokat be nem vonó (improduktív) kereskedelmet, kézműipart nem akarták adóztatni, mert kétségbe vonták az állam jogát arra, hogy a személyes munkateljesítmény használatából részesedjen a közösség (az egyetlen típusú adó fiziokrata gondolata). Tehát a természeti erőforrást a lényeget illetően csakis mint közösségi tulajdont képzelték el. A pénzt szigorúan közvetítő eszköznek fogták fel, nem ismerték el az uzsora jogosságát. A merkantilisták idején erőszakosan fellépő és önkényeskedő (rabló-mentalitású) államot az éjjeli őri szerepig próbálták kiszorítani a gazdaságból - a természetes rendre törekedve.[53]

6. Adam Smith (1723-1790) az első "klasszikus" közgazdász, a kézműves manufaktúrák közgazdásza. Ő volt az első átfogó gazdaságelmélet megfogalmazója a XVIII. század vége felé. Könyvének, "A nemzetek gazdagsága" megjelenésével számítjuk a korszakhatárt (1773-ban Angliában, majd tíz év alatt további tucatnyi nyelven). A gazdasági erőforrások között az emberi munkát hangsúlyozta, mint egyfajta gazdaságon belüli erőforrást. Ez volt a munka-érték elmélet alapja. Ez alatt értette mai szóval a munkásként vagy tulajdonosként, menedzserként való közreműködést is, tehát általában az emberi erőforrást. A munkamegosztás kiterjesztésében látta a további feltárható gazdasági erőforrást, és ennek feltételeként beszélt a gazdasági verseny fontosságáról. Az emberi jogok alapjaként tekintett arra, hogy mindenki dolgozhat, mindenki megélhet a piacon, a munkamegosztásból kivéve a részét, a saját munkájából.

7. David Ricardo (1772-1823) volt a következő kiemelkedő "klasszikus" közgazdász, aki a kezdeti gyáripar korszakában nemcsak a technikai tőkéről beszélt mint termelési tényezőről (a munka és föld, azaz az emberi és természeti erőforrások mellett), hanem már a keletkező hasznot, hozamot, a profitot kifejezetten a gyáriparosoknak követelte. Ő volt az, aki már a természeti erőforrások hasznát is a gyáriparos tőkéseknek követelte, és ő volt az, aki már nem általában emberi eszményekről beszélt, hanem a gyáriparos tőke (mai szóval lobbi-) érdekének rendelte alá elméleti tevékenységét is. A gyáriparos tőkés érdekét tartotta elsőbbnek a munkássággal és a feudális eredetűnek tekintett földtulajdonosokkal szemben, és ezt az érdeket kiszolgálva lényegében fenntartás nélkül deformálta a tudományos összefüggéseket, azaz lobbiérdekből tudományt hamisított (ahelyett, hogy a természetes személy fogalmához, tiszteletéhez próbálta volna illeszteni megfontolásait). Ugyanakkor kétségkívül ő volt a gazdasági elméleti modellezés fontosságának első tudatos megfogalmazója[54]. Valamint kiterjedt tevékenységében fontos volt mennyiségi pénzelmélete, amelyben az aranypénz mennyiség értékét egy országban a vele szemben álló árumennyiséggel magyarázta.

8. Jean Baptiste Say (1767-1832) fogalmazta meg a piaci kereslet-kínálati oldalak feltétlen találkozásának, kiegyenlítődésének, azaz a tőkés piaci gazdaság önszabályozó képességének tételét (ezt nevezik Say dogmának azóta). [55]

9. Thomas Malthus (1766-1834) tagadta a Say dogmát, és rámutatott a maga korában például az emberiség szaporodási és gazdasági fejlődési ütemének különbségére (a mai fül számára elképesztően profánul fogalmazott "szaporodási rátát" tekintette magasabbnak, amiből további elszegényedést jósolt[56]). Ugyanakkor "harmadik személy" típusú fogyasztók elméletével rámutatott arra, hogy az ipar termékeit nem a munkásság jövedelme által megalapozott kereslet vásárolja fel.[57]

10. Sismondi (1773-1842) svájci közgazdász ugyancsak megkérdőjelezte a Say dogmát, annak feltétlen érvényesülését (miszerint a kereslet és a kínálat a piacon automatikusan megtalálja egymást), és az állam kötelességének jelölte meg, hogy a kisárutermelést segítse az akkor már egyre erősebb monopóliumokkal szemben (amelyek létét az élvonalbeli közgazdaság-elmélet mint egyedül járható, a lehető legjobb jövőbe vezető utat tárgyalta).

11. A kontinens középső részére jellemző "történeti iskola" (kiemelkedő alakja volt a német List Frigyes, 1789-1846), lényegében a klasszikus közgazdászok modellalkotási feltevéseit bírálta (az időtől való eltekintést, az automatikusan érvényesülő törvényszerűségek feltevését, a környezettől való elszigeteltséget, a tökéletes jövőre törekvést - és általában a modellalkotás helyett gazdaságtörténeti elemzést szorgalmazott). Bizonyára igaza volt egy vállalkozó vagy hivatali ideje alatt eredményre törekvő miniszter szemszögét illetően, hosszú távon azonban látványosan kiderült, hogy az elméleti modellalkotás alkalmazása (annak "megfinanszírozása") jelentős versenyelőnyt eredményez valamely gazdasági övezet számára.[58]

12. Az 1870-es évektől kezdődően a "neoklasszikus" közgazdasági gondolkodás nyert teret (a svájci Leon Walras és az angol Stanley Jevons könyvének megjelenése 1871-ben jelölte ki a korszakhatárt). Ők is elfogadták az önszabályozó piacról szóló Say-dogmát, de az átfogó gazdaságpolitikai kérdésektől, a kínálatot megteremtő ipar problémáitól elfordulva a keresletoldali fogyasztó, az egyén szükséglete felé fordultak elemzéseikben.

13. H.H. Gossen (1810-1859) a haszonelmélet megalapozója. A határhaszon jelenségének megfogalmazásával valamely jószágfajtán belül (Gossen I.), illetőleg több jószágféle között a "határélvezet" kiegyenlítődésének elvét fogalmazta meg (Gossen II.).

14. Az osztrák Menger (1840-1921) az értéket közelítette meg szubjektív alapon. Ő próbálta meg logikai elemzéssel tényként kimutatni, hogy egy cserében a szükségletek kielégítésében, az élvezetek megszerzésében a csere mindkét szereplője nyerhet, nem kell egymást becsapniuk. Nagyon messze volt már időben a merkantilistáktól, a merkantilistákkal sarkosan szembeforduló fiziokratáktól, mégis most került sor egy elméleti próbálkozásra, hogy nem csak a természeti erőforrások bevonásával kerülhető el az egymás kizsákmányolására alapozott csere-gazdaság, hanem a gazdaságon belüli cserékben is a termelők és a fogyasztók eltérő érdekeltségének egyeztetésével, mérlegelésével.[59]

15. A svájci Leon Walras (1834-1910), a neoklasszikus korszak egyik elméleti meghatározója szerint a termelési tényezők árát nem az értékük (munkaráfordítás), hanem a korszak logikája szerint a szubjektív értékítéleteket kifejező ár alakulása határozza meg, amely egyaránt függ a kereslettől és a kínálattól. A termelési tényezők kereslete a fogyasztási cikkek keresletéből vezethető le (a fogyasztók hasznosság-ítélete arról, hogy nekik az illető termék mennyire hasznos - a végső fogyasztás meghatározó szerepe értelmében), a kínálata pedig a tényezőtulajdonosok szükséglet-kielégítéséből következik. Utóbbi nem közvetlenül a megtermelt javak "használati értékéből", hanem a termelő által a termelési tényezőkért fizetett bérleti díjnak a "szubjektív hasznosságából" - más szóval a tényezőtulajdonos személyes fogyasztási igényéből és helyzetéből következik. Walras a valóságot mintegy kiszámítani törekedett.

16. Clark amerikai közgazdász (1847-1938) tette teljessé a határelemzés[60] módszerét azzal, hogy a határhaszon elemzés mellett, azzal együtt a határtermelékenység eszközét egységes módszer részének tekintette (egyébként már Ricardo is használta a földjáradék elemzésében a határtermelékenység fogalmát, de nem volt szó általában alkalmazott határelemzésről) - ő vetette fel a munka határtermelékenységének gondolatát változatlan mennyiségű tőkejószág alkalmazása mellett.[61]

17. Alfred Marshall (1842-1924) angol közgazdászra emlékezünk a Marshall kereszt ábrájának elnevezésével, amelyben a keresletet a határhaszonból, a kínálatot a határköltségből vezette le (piaci versenyben rövid időszakon belül az egyensúlyt a kereslet határozta meg, hosszabb időtávon pedig a termelési költségek adnak egy alsó határt, mert ráfizetéses termelés hosszabb távon nem maradhat fenn). A matematikáról azt vallotta (szemben Walras felfogásával), hogy azzal nem lehet a valóságot lemodellezni, "kiszámítani", hanem csak valamely részterület összefüggéseit lehet vele megvilágítani, "modellezni"(!).

18. Aranypénz → hitelpénz, a nagy közgazdasági korszakváltás (1930 körül vált nyíltan vallott fordulattá: belső értékkel rendelkező pénzt felváltó → belső érték nélküli hitelpénz, amely folyamat R. Nixon amerikai elnök idején fejeződött be a $ aranyalaptól való elszakításával). Ez a korszakváltás legalább olyan jelentős volt, mint a tudatos gazdaságpolitika megjelenése az európai társadalmakban a merkantilizmussal (és nem lehetetlen, hogy a hitelpénz rendszerének első változata hosszabb távon pont olyan vakvágánnyá is válik, amint az a merkantilizmussal történt). Az új probléma az volt, hogy az aranypénzben volt egy átléphetetlen mennyiségi korlát, nem lehetett vég nélkül hamisítani. Ez a korlát a hitelpénz rendszerekben nem volt meg természettől fogva. Ezt a korlátot az emberi tudatos szabályozásnak kell kialakítania.[62] Ennek egy változatát alkotta, indokolta meg Keynes. Viszont más oldalról is lehet közelíteni. Már a fiziokraták idején felmerült, hogy a pénzt (a merkantilisták visszaéléseivel övezett belső értékkel bíró tartós aranypénzt) valamifajta nyilvántartási táblázatokkal kellene helyettesíteni. Most anélkül, hogy sokat beszéltek volna róla, a hitelpénzrendszer bevezetésekor egy lépéssel közelebb kerültek hozzá. A merkantilisták korában nem léteztek olyan adminisztrációs eszközökkel, amikkel próbát lehetett volna tenni. Tehát harangkötél sem volt. A szovjet hadigazdaságnak már rendelkezésére állottak a XX. századi adminisztrációs eszközök, statisztikai módszerek. A szovjet változat kissé túl nyers volt. A Keynes nevével fémjelzett nyugati változat jobban működött. Nem deklarálta a pénz megszüntetését, de azért lehetett az aranypénztől eltávolodni, mert a hitelpénz-rendszer által igényelt állami beavatkozáshoz, irányításhoz már megvoltak az adminisztratív nyilvántartási és irányítási eszközök (statisztikában, modellezésben, kapcsolattartásban, szabályozáselméletben stb).[63]

19. J.M. Keynes 1930-as évekbeli fellépése, a "keynesizmus" tette lehetővé az aranypénz felszámolása után, a hitelpénzrendszer lehetőségeivel élve illetve visszaélve, hogy a profitérdek minden addigi gátat átlépve váljon szinte egyetlen meghatározó elismert érdekké a gazdaságban (sokszor a piaci eredményességtől teljesen függetlenül!!) - nemcsak a vállalkozások esetében, hanem a gazdaságot szabályozni hivatott gazdaságpolitikai döntésekben is. Ha már az aranypénzről letértek, akkor nem is volt más választás, mint a sok ponton a gazdaságba beavatkozó állam feladatait sorra venni - ugyanis az aranypénzrendszer mechanikai reteszelő-szabályozó képessége már nem állt rendelkezésre. Újra kellett tehát gondolni, hogy az aranypénztől elszakítva a korábbinál sokkal inkább részeire szakadt, szétesett gazdasági rendszert (1929-33-as gazdasági világválság!) miként lehet állami eszközökkel összefogni és működésben tartani. Az új körülmények között sokféle út kínálkozott. Keynes egy a monopolgazdaságnak kedvező változatot állított össze. Keynes volt annak a mikro-makro ökonómiának az atyja, amely egy önigazoló (gazdaság a gazdaságért) gazdasági szemléletet próbált működőképessé tenni, amely elutasította a gazdaságot meghatározó (hogy mihez kell eszközt jelentsen a gazdaság életünkben) externális szempontok politikai érvényesítésének feladatát - amely aztán a mikro-ökonómiai adatok mechanikus összesítésével (GDP mutató) próbálta behelyettesíteni a valódi makro-ökonómiai összefüggések tárgyalását, tudományos vizsgálatát éppúgy, mint gazdaságpolitikai figyelembe vételét.[64]

19.1.Ez a profitérdek és intézményrendszere nem számol az emberi személyiség feltételrendszerével, mint alapvető szemponttal, ez igyekszik tagadni a politika felelősségét az emberi élet minőségéért a gazdasági mechanikus (az emberért felelőtlen) profitérdekkel szemben.

19.2.A hitelpénz-rendszer következtében a természetes fékek híján az addig többé-kevésbé egységes gazdaság alkotóelemeire esett szét (lásd az 1930-as világválságot). Keynes az új helyzetben az államot jelölte meg mint olyan szereplőt, amely most már be kell avatkozzon a gazdaságba, hogy annak szétesettségét fel lehessen számolni vagy legalábbis mérsékelni.

19.3.De ezen állami beavatkozást követően a korábbi aranypénzt használó gazdasági rendszer kulcsfogalmainak emlegetése már sok esetben nem több mint fantázianevek alkalmazása, amelyek eredeti tartalmukat elveszítették. Mivel azonban a nagyközönség ezzel nincsen tisztában, ezért könnyebben manipulálható azon erőcsoportok részéről, amelyek a politikai kontroll helyett a politikát tudták kontrollálni immár saját anyagi részérdekük érvényesítéséért. A helyzet odáig fajult, hogy az ezredfordulóra a "közérdeket" mint alapfogalmat kérdőjelezték meg a széles nyilvánosság előtt.

20. Silvio Gesell[65] ugyancsak az 1930-as években Keynes-el szemben egy alternatív javaslattal élt az akkor egészen újszerű, aranytól lényegében elszakított hitelpénz szerepét illetően - nála nem a magántőke szolgálatába állították volna az államot, hanem a pénzhasználatot, a tőkét rendelték volna alá az emberi létnek (szigorúan ellenőrizhető módon közvetítő szerepet szánt a pénznek). Leírta a lehetséges szabályozási elvek egy változatát. Érdekes módon Keynes is jelezte, hogy ő csak átmeneti megoldást javasolt, míg szerinte is Gesell javaslata jelenti a lényegi megoldást az aranytól elszakított pénzrendszerben. (Gesell pedig nagy tisztelője volt a XIX. század végi Henry George amerikai közgazdásznak, a monopoljáradékot adóztató telekérték-adó javaslat kidolgozójának.)

21. Ugyancsak az 1930-as években fogalmazódott meg a társadalmi hitel gondolata[66] főleg angolszász területen, amely Malthus "harmadik személy" (a tőkés és a munkás mint fogyasztó mellett értendő harmadik típusú fogyasztó értelemében) elméletre emlékeztetően azt tárgyalja, hogy a munkás a munkabéréből eleve nem lehet az ipar elégséges fogyasztója, mert a munkavállaló piaci vásárlásra költhető jövedelme munkabérként a termelési költségeknek csak egy töredéke[67]. Javaslatuk lényege az volt, hogy az állam valamilyen társadalmi juttatásként támogassa a munkavállalók fizetőképes keresletét, például a fogyasztási javak ártámogatásával. Tehát ők például ÁFA fogyasztási adó helyett elsősorban egy a fogyasztás jelentős mértékű, például +75%-os társadalmi támogatásában gondolkodtak.[68] Ami meghatározó az elméletükben az a mozgalom nevében is utalt "nemzeti hitel", amely belső fizetésekre semmiképpen nem kamatért a nemzetközi hitelpiacról szerzett pénzt javasol, hanem a nemzet által önmagára kibocsátott nemzeti fizetőeszközt.

22. Magyarországon kevéssé tartjuk számon a "rendhagyó" közgazdászokat, de egy-két publicista gondolkodó erejéig itt is megjelentek a pénz ésszerűségét kereső írások, például a georgista Sós Aladár elemzései a rekurzív pénzről.[69]

23. Magyarországon a szovjet megszállás idején (akkor szocialista korszaknak nevezték) Liska Tibor próbált olyan közgazdasági vitákat szervezni 1953-tól 1986-ig változó jelszavakkal és egyre nyilvánosabb keretek között, amelyek mai szemmel nézve hasonlóságot mutattak az 1930-as eredetű társadalmi hitel irányzat szemléletmódjával.

24. A XX. század végén egyre többen vetik fel ismét, hogy a pénzrendszer működésének is igazodnia kell az alapvető társadalmi igazságossághoz. Tehát a pénzrendszer alapvető (paradigmatikus) átalakulásának lehetőségét sokan feszegetik. Megemlítendő a német Helmut Creutz: A pénzszindróma c. kötete is (HIFA Hungária 1997.).

25. Napjainkban népszerűsítő formában ezt hangoztatja Magyarországon Síklaky István mellett Drábik János is, az Uzsoracivilizáció c. könyvek szerzője, valamint az Amerikából internetes levelező, Madarasi R. István, aki a társadalmi hitel program egy változatát szorgalmazza.

26. Tudott a georgista jellegű közgadasági gondolatokról a rendszerváltás számos vezető politikusa, például Antall József, Göncz Árpád, de egyikük sem tekintette aktuálisnak a figyelembe vételüket sem 1989-ben, sem később.

A termelési tényezők és a háztartás fogalma

A termelési tényezők klasszikus felsorolása: föld, munka, tőke. Újabban mellé teszik a vállalkozói szerepkört. De nézzük, honnan származik ez a felosztás, és mit is érthetünk alatta? Mi a különbség például a föld és a tőke között?

▪ Föld - A föld, mint termelési tényező fogalma számunkra a fiziokratáktól ered (ami nem zárja ki a korábbi eredetet, de most ettől eltekinthetünk). A föld szimbolikus megnevezése a környezeti erőforrásoknak. Bele értendő a víz, a levegő, a bányakincs, erdő stb. Tehát nem valami nosztalgikus, a feudális korszakra emlékező tétel ez, hanem a gazdasági értékek forrásaként, a vállalkozás termelési eszközei között a külső erőforrást jelentő természeti erőforrások, környezeti javak összefoglaló megnevezése. A fiziokrata gazdaságpolitika a természeti erőforrások kitermelésére nagy hangsúlyt fordított, abban látta a gazdagodás lehetőségét.

▪ A munka - A munka mint termelési tényezők egy körének rövid elnevezése más szóval az emberi erőforrásnak volna nevezhető. Ha időben visszatekintünk, talán a munkaérték-elméleten alapuló klasszikus elméleti korszakra vezethetjük vissza, s azon belül is A. Smith nevéhez. Ő hangsúlyozta immár a fiziokratákkal szemben vagy inkább a fiziokratákat kiegészítően, hogy a gazdaságon kívüli természeti erőforrások bevonása után a legnagyobb értékforrás maga az emberi munka. E kor gazdaságpolitikája a munkamegosztás lehetséges kiterjesztésére törekedett (de legalábbi Adam Smith akkori elsőszámú közgazdász ezt javasolta), hogy a társadalom gazdagodását segítse.

▪ A tőke - A "tőke" fogalmán itt termelési tőke-javakat kell érteni, tehát véletlenül sem pénz-tőkét például. Használják a tőke fogalmát jövedelem termelő javak összefoglalójaként is, de itt egy szűkebb értelmezésről van szó, nevezetesen az igény szerint újra előállítható termelési eszközökről (gépekről, épületekről). D. Ricardo, Smith tanítványa már nem egyszerűen a munkamegosztás kézműipari kiterjesztésétől várta a gazdagodás előrehaladását, hanem a "holt munka", a találmányokat hasznosító gépesített ipari termelő tőke megerősítésétől.

Tehát látható, hogy a termelési tényezők klasszikus hármas felsorolása három különböző korszakban gyökerezik. De ha innen tovább lépünk, akkor be kell látnunk, hogy ezek a termelési tényezők olyan egymástól eltérő alaptípusokat jelenítenek meg, amelyek nem keverhetők sok szempontból.

A természeti erőforrások nem állíthatók elő újonnan a kereslet igénye szerint, és nem is emberi munka eredményei. Tehát piaci forgalmuk csak bizonyos fenntartásokkal fogadható el. A természetjogi erejűnek mondható tétel szerint a természeti erőforrás a társadalmi közösség egészének a tulajdonaként kezelhető igazságosan, tehát magánszemély korlátlan magántulajdonaként nem vonható el sem a kortársak elől de még kevésbé a jövő nemzedékek elől. Ennek a történelem folyamán az emberiség ezernyi megoldását találta ki. Európaiak csak a gyarmataikon tekintették magántulajdonnak a természeti erőforrásokat, otthon Európában nem. Magyarországon "a földet" a szentkorona tulajdonának tekintették. Egyre több szó esik arról, hogy az emberiség szellemi-kulturális kincsei, tudományos felismerései, műalkotásai tulajdoni kérdései (főleg hosszú távon) hasonlóképpen kezelendőek.

A munka mint emberi erőforrás a munkabért eredményezi jellemzően. Azonban az elmúlt évszázadokban már többször nagy nyomatékkal merült föl, hogy széles tömegek kizárólag munkabérből való megélhetése kizsákmányolás, az uzsora[70] egy formájának megvalósulása. Nem kezelhető természeti erőforrásként, a munkát végzőnek emberi minősége van, rabszolgaként nem adható-vehető, semmiképpen sem tekinthető a tőkés tulajdonos, vállalkozó tulajdonának.

A tőkejavak kezelhető egyedül a felsoroltakból úgy, hogy a tőkés klasszikus magántulajdona szinte fenntartás nélkül értelmezhető rá, hogy szükség szerint lehet előállításukat visszafogni vagy éppen felfuttatni. A tőkejavak tulajdonából a közösséget ki lehet szorítani abban az esetben, ha a ráfordított pénzt piaci tevékenységével kereste meg a beruházó (tehát ha tevékenységét a piac igazolta vissza a bevételével, profitjával). Lényegileg módosul a helyzet a Keynes által javasolt kormányzati beruházás-finanszírozás, -támogatás esetén, mert ekkor már jogtalanná válik a tőkés magántulajdona, hiszen nem tekinthető csakis a saját tevékenysége eredményének a tőkejavak fedezete.[71]

A termelési tényezők tárgyalásánál fontos lépés, hogy a mikro-ökonómiai (vállalati szintű) és makro-ökonómiai (nemzetgazdasági, állami szintű) tárgyalását megkülönböztessük egymástól. Az összesített (aggregált) makro-ökonómiai vizsgálódásnál ismételten meg kell állapítani, hogy a sokszor bírált GDP mutatószámok legnagyobb hibája, hogy az összetétel csapdáját jelenítik meg. Nem lehet a makro-ökonómiai mennyiségeket a mikro-ökonómiai adatok mechanikus összesítésével megkapni. Miért? Mert jórészt mások maguk a fogalmak is. Mikroökonómiai típusú fogalmakkal leírt adatok összesítéséből nem lehet mechanikus módon kihozni makroökonómiai típusú jellemzőket.

Például: a nemzetgazdasági szintű jellemzők között nagyon fontosak a strukturális, szerkezeti ismérvek. Ezek nem értelmezhetők az egyes vállalatok, gazdasági szereplők szintjén.

Szokásos és nagyon szemléletes a makro-ökonómiai bevezetésben a jövedelem-áramlási számlákkal bemutatni az összesített gazdasági folyamatokat. Itt funkciók megkülönböztetése érdekében szerepelnek a * "háztartások", * "vállalatok", * "állam", * "külföld", * "árupiac" * és a "megtakarítások piaca".

Ebben a rendszerben kiinduló megállapítás a háztartások fogalmáról, hogy bevételeit alapvetően az általa birtokolt, tulajdonolt termelési tényezők jövedelméből nyeri. Ha az állami újraelosztást nem tekintjük, akkor itt nagyon érdekesen az általában vett háztartásnak jövedelme van a termelés, a vállaltok felől

▪ valamint ide értendő a vállalkozói tevékenységet jutalmazó jövedelem

A felbontás tovább finomítható. Keveseknek tűnik fel, vagy kevesen fogalmazzák meg, hogy: miért nem alakult ki a háztartások jövedelmi szerkezetével foglalkozó makroökonómiai ismeretek köre? Mert ez nem ismeretes. Pedig sok elemzés tárgya lehetne a háztartások jövedelem-szerkezete. Hogy van ilyen? Nem hallottam róla. Mert a háztartási statisztikák nem értendők ide.

Itt olyasmiről kellene tárgyalni, hogy ha a természeti erőforrások jövedelmét elsődlegesen nem a nemzeti közösség élvezi, akkor a közösségtől elvonják "természetes jövedelmeinek" egy részét, torzul az állami bevételek rendszere (pl más adóforrásokat túlterhelő, és ezzel a gazdaságot torzító adórendszert kell kialakítania).

Ha viszont a természeti erőforrások utáni jövedelmet a nemzeti közösség élvezi, akkor ebből lehet közkiadásokat fedezni (ami az adózási igényt lecsökkenti).[72] A rendi korban például a szűken értelmezett föld jövedelme finanszírozta a politikai tevékenységet jelentős mértékben a nemesség földbirtokainak jövedelméből. Nem volt a politikai tevékenység finanszírozásában kizárólagos a föld jövedelme (fiziokrata szemmel mint külső erőforrás), de meghatározó és jellemző volt. A föld, a természeti erőforrások jövedelmének jelentősége talán csökkent a gazdaság egészében, de nem szűnt meg. D. Ricardo például politikai (gazdaságpolitikai) kérdést csinált abból, hogy a piaci folyamatok által kialakuló föld-jövedelmeket el kell téríteni és a gyáriparos tőkések rendelkezésére kell bocsátani. Mekkora tételről van szó?

Az USA-ban sosem beszélhettünk feudális jellegű földtulajdonról (talán a déli gyapotültetvényekről lehetett ilyesmit mondani egykoron). Az USA-ban ma a föld-terület terület-érték-adója (a terület piaci értékének kb 1 %-a évente) a szövetségi költségvetést meghaladó összegű lenne.[73] Ha egy nemzeti közösség a természeti erőforrásainak jövedelmével nem rendelkezik, akkor az önálló politizálásának és számos közkiadásának fedezetéről mond le úgy, hogy ezt a lemondó nyilatkozatot nem évente kell megtennie, hanem megteszi egyszer s mindenkorra, amikor utat enged olyan szerkezeti változásnak, amelyben elveszti a természeti erőforrások feletti rendelkezést. Ehhez piacnak, gazdasági racionalitásnak az égvilágon semmi köze nincsen, ez egy a nemzeti állammal szembeni uzsorás művelet eredménye lehet. De van egy másik olvasata is hosszú idő után a kérdésnek: a rendi korszakban a politizálás finanszírozása nem állami, központi úton volt biztosítva, hanem a föld jövedelmei által a természetes emberi személy szintjén. Ez pedig tartást tudott adni a politizáló személynek, feltételeket az emberi szuverenitás érvényesülésének.[74]

A háztartások túlnyomó többségének jövedelem-szerkezeti kérdése, hogy a munkabér jövedelmek terén mennyire vannak kiszolgáltatva, mennyire rajtuk, végzett munkájukon, az előállított termék tényleges piaci pozícióján múlik jövedelmük biztonsága, avagy mennyire múlik a helyzetük a monopolerőknek való kiszolgáltatottságukon. A XX. században a szakszervezetek voltak segíteni hivatottak az egyoldalúan elsősorban a munkaerő utáni jövedelemből élők helyzetén. A mélyreható lényeg azonban az, hogy természetjogi, elvi alapon nem lehet a társadalom valamely rétegét ilyen egyoldalú jövedelmi helyzetbe szorítani hosszú távon és tömegesen (mert ez népirtás, genocídium a szabályozás eszközével, a hátrányt szenvedettek tudta nélkül). Azonban egy lelkiismeretes társadalompolitikának, netán feladata magaslatán lévő mégoly megkérdőjelezhető alkotmánybíróságnak vagy csupán társadalmi-gazdasági kutatóintézeteknek, egyetemei tanszékeknek törődnie kellene vele, hogy átléphetetlen szempont legyen a háztartások jövedelemszerkezete és az alkotmányos alapjogok, alapminőségek érvényesülésének a kérdése.

A háztartások jövedelme a termelési tőkejavak értékesítéséből szintén érdekes kérdés. Mindenesetre az elgondolás mögött ott van a végső fogyasztó mintájára a végső tulajdonos képzete is. És mind a végső fogyasztót, mind a végső tulajdonost természetes személynek tekinti. Lehet azon elmélkedni, hogy ebben az alapmodellben meg kellene jeleníteni a közösséget is mint végső fogyasztót (pl csak közösségi szinten kielégíthető igények területén) és mint a végső tulajdonost (pl a természeti erőforrások terén). A történelmi alkotmányos hagyományunkban a szentkorona szimbólumához csatoltan megjelenik a közösség mint végső tulajdonos a természeti erőforrások tekintetében. Ha innen nézzük tehát, akkor a történelmi alkotmányunk modellje, makro-ökonómiai vetülete mindenképpen kiforrottabb, mint a jelenleg a felsőoktatásban oktatott közgazdasági alapismeretekben található "modern" makro-ökonómiai modell.[75]

Ami nem járható út, az a jelenlegi kiskapus elméleti modell alapján megvalósuló kiskapus szabályozás, mert kiszélesíti a nem várt és nehezen kezelhető vagy nem kezelhető katasztrófák lehetőségeit. Katasztrófának tekinthető az is, ha emberek tömegei szabályozási hibából elnyomorodnak, nem tudnak emberhez méltó életet élni.

A háztartások jövedelem-szerkezetének témaköréhez illik, hogy vajon mennyire szabad a belépés a piacra vállalkozóként, tehát a háztartások idealizált összességében mekkora az esélyegyenlőség arra, hogy vállalkozói hasznot élvezhessenek? Most beletolták ezt a kérdést az önfoglalkoztató kényszervállalkozó fogalomkörébe, holott egy füst alatt ezzel a megjelöléssel teszik tárgyalhatatlanná[76] a piacok zártságát, monopolizáltságát, a kisvállalkozások szabályozási eszközökkel való ellehetetlenítését, azaz a háztartásoktól a vállalkozói haszon típusú jövedelmek minél szélesebb körű megvonását.

És végül a háztartások megtakarítási jövedelmei. Ezen a ponton is kifejezetten átpolitizált, meghamisított a kép. A gazdaság egésze szempontjából a meghatározó mértékű kamatjövedelmet mint háztartási kumulált értékek közé tett jövedelmet tenni majdnem ahhoz hasonló, mintha a maffiapénzek fizetését pedig a tipikus háztartási kiadások között kellene feltüntetni. Drábik János egy egészen pontos definícióját adja az uzsora tartalmú kamat és a gazdasági tartalommal indokolható kamat jövedelme között (a pénzteremtés monopóliumával a semmiből létrehozott, azaz nem gazdasági tevékenységgel létrehozott jövedelem illetőleg a saját munkával szerzett pénz kölcsönadása utáni jövedelem között). A lényeg az, hogy csak igazolható, természetjogi szintű elvekkel összevethető (alkotmányos elvek) alapján igazolható megtakarítás utáni jövedelem fogadható el józan ész szerint mint tipikus, legális kölcsönzés utáni kamat-jövedelem.

Tehát ahogyan beszélünk vállalati költségszerkezetről (állandó és változó költségek stb), ugyanúgy kellene átgondolni a háztartások, a végső fogyasztók bevételi szerkezetét. Régi szóval a tulajdoni szerkezet kérdését nem kellene a véletlennek, a spekulánsok kénye kedvének, a "spontán piaci folyamatoknak" kiszolgáltatni, (mert ez volt a rendszerváltás egyik legpusztítóbb, a gazdaságelméletet megtévesztően meghivatkozó, hatásában népirtást jelentő szélhámossága) hanem tudatos társadalompolitika tárgyává kell tenni.

Sőt. A háztartások kiadási oldalán ugyanilyen elméleti hézagok fedezhetőek fel. Itt az az univerzális "pótkijelentés", hogy a háztartás "belátása szerint", szabadon költekezhet. A háztartások önálló gazdálkodásának elve minden bizonnyal olyan önérték, amelynek eredete talán a természetes személy szuverenitásának gondolatából ered. Azonban ha nagy tömegében nézzük a háztartásokat, akkor nem egyes háztartások döntéseinek egyedi befolyásolása vagy szabadsága a tét, hanem a háztartások hosszan tartó időszak alatti döntéseinek a feltételrendszere. Tehát megfelelő-é a feltételrendszer ahhoz, hogy a háztartások élhessenek költség oldali döntéseik elvi önállóságukkal?

Felmerül például, hogy havi bizonytalan munkajövedelemből hogyan lehet hosszú távra tervezni, például gyereket nevelni, türelmes kutató tevékenységet folytatni, házat építeni és így tovább. Ezen a ponton összekapcsolódik a közösségi kiadások kérdésével, miszerint ha a közösség fizeti az ingyenes iskolát, egészség-ügyet, a közvilágítást, miegyebet, akkor a havi keresetből csak a napi étkezést, ruházkodást kell fedezni. De ha a társadalom a közös kiadásokat nem fedezi (amint annak veszélye ismét felerősödik), akkor a háztartások életképessége érdekében fel kell vetni a természeti erőforrások kezelésének kivételét a költségvetéséből, és arra más megoldást keresni - de semmiképpen nem azt, hogy ha az országos gazdaságpolitika életképtelen, akkor adja el magántulajdonba a természeti erőforrásokat például, mint egy tipikus költségvetési bevétel-forrást, és a háztartásoknak pedig mondja azt, hogy fizessétek a havi keresetetekből ezután a kommunális feladatokat is (mint szemételhordás, iskola, egészségügy, miegymás).

A természetjogi alkotmányos elvek közgazdasági érvényesítése tehát igen jól átgondolható feladat, érinti az igazságosság alapvető kérdését. Ez az egyik pont, ahol megfordul, hogy sci-fi rabszolgákként élhetünk a jövőben vagy szabad emberekként alkothatunk szabad közösségeket. A háztartások jövedelmi (és költség-) szerkezetének elmélete nélkül semmit sem lehet mondani kormányzati költségvetési politikáról (netán reformjáról!).

Az egészséges jövedelmi szerkezet biztosíthatja csak, hogy ne kelljen külön megvásárolnunk elorzott tulajdonként eleink kulturális örökségét, hogy ne kelljen fizetnünk azon természeti javakért, amelyekért nemzedékek hosszú sora életét adta, és amelyet munkajövedelemből elméletileg lehetetlenség megfizetni társadalmi szélességben.

A háztartások jövedelmi szerkezete közvetve függ a pénzrendszer jellegétől is, hogy jogosult-e a háztartás önálló életvezetéséhez és saját életteljesítményének fedezetére támaszkodó hitelekre, avagy másoknak kell hitelező kegyéért pályázni, majd kamatot fizetnie ahhoz, hogy hozzáláthasson saját munkáját elvégezni - tehát a pénzrendszer az embert személynek tekinti a szó filozófiai értelmében vagy megsarcolható áldozatnak?

Ennek a témakörnek a befejezéseként tekintsük át, hogy a modern gazdaságelmélet mit gondolt a gazdagodás lehetséges erőforrásairól korszakonként, és hogy milyen kép alakult ki mára?

Táblázatos áttekintés a termelési tényezőkről alkotott felfogás történetéről

Látható, hogy a hagyományos értelemben vett gazdálkodási tevékenység mint a gazdasági értelemben vett értékek forrása" egy szűkebb szegmenssé vált, "leértékelődött" önmagában, illetőleg az érték-előállítás folyamatában egyre nagyobb súllyal szerepel a közvetlen termelő tevékenységet kiegészítő, lehetővé tevő állami szerepvállalás, a különböző intézményekből kialakuló háttér, társadalmi-piaci közeg, egészen a kulturális és tudományos körülményekig, a politikai légkörig (az alkotmányos viszonyok minőségéig !!!) terjedően. Mondhatnánk úgy is, hogy a gazdasági értékek forrásaként "kézzel foghatóvá vált" a társadalmi struktúra súlya, hatása - és a hagyományos értelemben önmagában vett vállalkozás erejének viszonylagossága.

Tehát a TV-beli O'Neaden féle magányos vállalkozó képzete éppúgy tarthatatlan, mint a maga munkájából feltétlenül megélni képes tisztes polgári életvitel feltétlen lehetősége. Nem egyszerűen összeomlott egy irodalmunkban, erkölcsi nosztalgiáinkban máig felidézett "hagyományos", emberileg érthető, élhető világ, hanem megfogalmazódott a feladata is annak, hogy az új körülmények között az új eszközökkel tegyük élhetővé világunkat.

A gazdaságelméleti modellekről

Talán a klasszikus közgazdászok idejében megfogalmazott kritériumokat vehetjük alapul, amelyek hangoztatásának David Ricardo volt a kezdeményezője ("tiszta ökonómiát" akart kidolgozni):

▪ általánosított, a konkrét problémáktól eltávolodott (a valóság apró részleteitől el kell tekinteni)

▪ a gazdasági jelenségek modelljeit a gazdaság és az élet egyéb területeitől elszakítva vizsgálta

▫ a vizsgált (modellezett) jelenség a környezetétől el van szigetelve, tehát a vizsgált jelenség nem hat a környezetére és a környezete nem hat a vizsgált jelenségre

▫ eltekintünk az időtényezőtől, tehát a vizsgált jelenség szereplői azonnal információval rendelkeznek minden tudhatóról

▫ a gazdasági kérdésekben nem szabad számításba venni egyéb, nem-gazdasági szempontokat

▪ ha a valóságot a modellezés eredményeire támaszkodva igyekeznek átalakítani, az csakis jó eredményre vezethet

Ez tehát egy olyan "program" volt, amely meglehetősen tudatosan törekedett a gazdaság mint önálló társadalmi alrendszer kialakítására, szinte bármi áron. Azt mondhatjuk, hogy Ricardo korszakától fogva (1800-as évek eleje) a közösség gazdagodási eszközeinek keresésében már egyértelműen nem a termelés maximális felfuttatása volt a döntő tényező, hanem a "gazdasági alrendszer" minél nagyobb önállóságának szinte bármi áron való kiépítése, maximálása.

Ez nem azt jelenti, hogy nem lett volna fontos a termelés szintjének további felfuttatása. Ez nem jelenti, hogy akár egyetlen kortárs szerző könyvében megfogalmazta volna (bár nincsen kizárva). Mint tény megmagyarázza viszont azt, hogy miért került szinte behozhatatlan előnybe Európa nyugati országainak övezete a kontinens középső részeivel szemben.

Általában azt hozzák fel magyarázatul, hogy a tengerparti országok tudtak gyarmatosítani, onnan származott a jövedelmük, és akár a keleti részek tengerparti országainak akár a tengerparttól elzárt országainak gyarmatosítási próbálkozásait sikerrel tudták fékezni.

Azt hiszem azonban, hogy legalább egy nem elhanyagolható tényező a gazdaságelméleti gondolkodásmódbeli jelentős különbség. A kontinens nyugati szélén az elméleti modellezés Ricardo-t követően egyre nagyobb teret nyer. A német List Frigyes 1841-ben megírt könyvéhez kapcsolt történeti iskola a kontinens belsejében még elvi, ideológiai ellenállást próbált kifejteni a közgazdasági modellezésre támaszkodó gazdaságpolitikával szemben. S mi történt azóta? Például Magyarországon a mai napig él egy erős szkepszis az értelmiségi túlkapásokkal szemben, az íróasztal mellett kiagyalt agyrémek, víziók, utópiák és véres fasiszta, kommunista társadalomátalakító törekvések ellenében.

Nem vitatva a bekövetkezett borzalmak szörnyű emlékét és nem lekicsinylendő további veszélyét, ma Magyarországon a szűkebb közgazdász-szakmai és a tágabb közéleti közvélemény előtt nem zajlanak modell-építő viták. Voltak elvetélt vagy hangot alig kapó próbálkozások, de ennek a feladatnak, tevékenységnek nincsen ma megbecsültsége.

Liska Tibor például a legnehezebb korszakban, a korai ötvenes évektől a nyolcvanas évek végéig próbálta rávenni kortársait, hogy a szocialista diktatúra réseiben próbáljanak a jövővel, a jövő lehetséges avagy kívánatos modelljeivel foglalkozni, sőt e modellek alapján próbáljanak gazdasági kísérleteket szervezni. Nem volt különösebb eredménye. Fia, F. Liska Tibor őrzi apja munkájának emlékeit, az interneten olvashatók írásai (http://www.sztaki.hu/~liska/uzenet.htm ). Azonban az ország a globalizmus viharában az európai unióhoz csatlakozik (ebből nem akar kimaradni, mint a Szovjetunióból, mert a megelőző ezer esztendővel szemben nem az unió ellen volt kifogása, hanem a keleti iránnyal szemben[77]). Tehát a közgazdasági, társadalmi modelleket most is a nyugati tengerparton fogják fejleszteni, és mi csak igazodni fogunk hozzá. Azt hiszem, hogy ez Közép-Európa társadalmi lemaradásának, kiszolgáltatottságának egy ideológiai, szemléletbeli, identitásbeli oka, előidézője, hátrányainak felerősítője - volt az elmúlt száz évben és az a mai napig.

Meglepő irányból találhatunk megerősítést: a magyar alkotmányos hagyományban.

Az alkotmány ugyanis a társadalom-szervezés leg-absztraktabb szabályozási sarokpontja. Meglepő módon oda jutunk, hogy a magyaroknak van valamijük, ami kevés más országról, nemzetről mondható el: van egy társadalmi alapmodelljük.

A magyar alkotmányos hagyományról (amelynek leírását igen részletesen a szentkorona tanban mint magyar alkotmányelméletben foglalták össze a Deák Ferenc sikeres kiegyezését követő évtizedek tudós generációi egészen a II. világháborúig) kiderül, hogy mint komplementer egészíti ki a nyugati gazdaságmodellezési törekvéseket.

Ott egy pozitív társadalomszemlélet talaján elképesztő gazdasági intézményrendszer komplexumokat építettek ki, hihetetlen szabályozási és a szabályozási elveket alkalmazó szervezési teljesítményekkel. De mintha a lelke hiányozna ennek a gigászi magasra tornyosuló gazdasági építménynek. Mintha mindezt nem tudnák összekapcsolni az emberi élet, és az emberi közösségi élet értékeivel. A hihetetlenül fejlett részmegoldások nem állanak össze teljes egésszé.

És a magyar alkotmányos hagyomány? Az éppen a teljesség, a szerves egész gondolatát kínálja nekünk az évszázadok távolából. Méghozzá nem egyszerűen mint címszójegyzéket, hanem mint fogalmi építményt. Bernáth Zoltán bíró 1999-ben egy gótikus katedrálishoz hasonlította a magyar történeti alkotmány fogalmi építményét. Egyik forrása éppen ez a kor volt, a hajdani lovagkor. Nem dobta le magáról annak ideáit, ahelyett, hogy naiv korszerűtlenségnek bélyegezte volna és igyekezett volna modernségre törekedve mint kacatot levetkezni, hanem éppenséggel kiállott mellette, mint az igazságok forrása mellett, mint az igazságok tekintélye mellett, és igyekezett minden számára kínálkozó történelmi pillanatban a lehető legnagyobb teljesítményre II. Endrét követően Nagy Lajos korában, Mátyás király korában, a napóleoni háborúk utáni reformkorban, a kiegyezés után, a két világháború között.

A magyar hagyomány már a korona képével is az egységet, a teljességet átfogó abroncsot idézi. Meghivatkozhatóvá teszi fogalmilag

▪ a hagyományok lényegi folytatásának, szellemi-lelki kiteljesítésének igényét.

A magyar alkotmányos hagyomány egy olyan társadalmi alapmodell, amely legalábbis számunkra az emberiességen belülre tudja becsatlakoztatni az egyes részmegoldásaiban mégoly nagyszerű nyugati (ma már globális) társadalmi intézmény szervezési vívmányokat, csúcstechnikát.

Tehát hallatlanul fontos kellene legyen számunkra a gazdasági modellezés kérdése minden tekintetben. Mert közjogi hagyományaink igen alkalmatos kulturális-közjogi táptalajt, iránytűt kínálnak hozzá.

Visszatérve a Nyugat-európai gazdasági elméleti modellek fejlődési ívéhez (a bevezető ismeretek szintjén):

Az 1870 utáni években neoklasszikusnak nevezett közgazdászok körében például Leon Walras (1834-1910, főműve A közgazdaságtan alapelvei kiadása 1871-ben) fellépésével már kifejezetten a matematizált modellekről beszélhetünk. Egy idő után a kiszámolási illúzió terebélyesedett ki, miszerint a kellően absztrakt és bonyolult modellek előre kiszámíthatóvá (megjósolhatóvá) teszik a gazdasági folyamatokat. Ennek a szemléletnek (mint valamely gyermekbetegségnek) komoly veszélyei voltak.

▪ Szerencsejáték ízt adott az elméleti útkeresésnek (ha ki tudjuk számolni, akkor csökken a kockázat).

▪ Kifejezetten fékezte az elméleti tisztánlátást, az általános összefüggések tárgyalását megnehezítette.

▪ És hogy a kiszámolási kudarcokat a gazdaságpolitika elkerülhesse, erőteljes falanszterépítési törekvések formálódtak, amelyek elkerülendő a tényeket: a számokhoz akarták igazítani a valóságot. Prokrutészi korszak köszöntött be, százmilliós nagyságrendű halottat eredményezve. Ez az akarnok korszak átnyúlt a XX. századba, a hitelpénz korszakában még további kiteljesedést ért meg, a GDP misztikumában élte meg a csúcs-korszakát. És kérdés, hogy mikor tudunk kilábalni belőle.

▪ A fékevesztett kamatmechanizmus is ennek a kiszámítási-programozási-előírási őrületnek egy ösvénye. Mint évszázadokkal korábban, amikor a szerencsejáték tudott őrült méreteket és formákat ölteni. Nem számít, hogy az alkalmazott modellnek semmi köze sokszor a gazdasági realitáshoz, az értelmes gazdasági tartalomhoz, alkotmányos igazságokhoz, semmihez, a kikalkulálható számokat minden áron érvényre akarják juttatni.

A kiszámíthatósági illúziónak józan ellenzője volt Alfred Marshall (1842-1924), aki viszonylag korán határozottan úgy fogalmazott, hogy a közgazdasági, sőt a matematizált közgazdasági modellek leginkább a szemléltetésre, demonstrációra alkalmasak, és nem a valóság kiszámítására. Tehát kezeljük is úgy a klasszikus és későbbi képletek jelentős részét, hogy alaposan utána gondolunk, mikor melyiket van értelme kiszámítani próbálni, és melyiknek a feladata csupán az, hogy két mennyiség közötti jellemző kapcsolatot illusztrálja, jelezze (de nem behelyettesíthető tapasztalati vagy elvi képletként kezelve).

És ezzel elérkezünk a századfordulóra, amelynek döntő eseménye, változása az aranypénzrendszer vissza-szorulása és a hitelpénz rendszer térnyerése. A hitelpénzrendszerrel az aranypénzt nem lehetett volna többszáz évvel korábban felváltani, akármilyen eltökélt akarat, hatalmi erő próbálkozott volna is vele. Ehhez sok tényező csak a XX. század elején állt elő:

▪ A kor matematikai modellezési képessége, például a szükséges algoritmusokat nyújtó matematikai háttér

▪ Az a statisztikai módszertani és intézményi háttér, amely a századfordulóra már készen volt

▪ Számos társadalmi intézmény, államigazgatási szervezési ismeretek, eredmények

▪ Valamint a polgár eszménye egyre halványuló szállal az első világháborútól meggyötörten az 1930-as években távolodott el annyira az emberi szabadakaratú személy ideájától, hogy már "el lehetett venni tőle" az aranypénzben még úgy-ahogy meglévő közvetlen kapcsolatot saját gazdasági teljesítménye és jövedelme, boldogulása között. Más szóval ekkorra proletarizálódott a világ annyira, hogy a Keynes-i rendszert fennakadás nélkül elfogadja (néhány író, költő kesergett egy ideig).

El lehet mondani, hogy az a vállalkozásokra épülő piacgazdaság, amelynek ideáival fordult a politikai vezetés Magyarországon és Kelet-Európában a társadalom felé például az utolsó 13 év folyamán (de ha az előkészületeket is vesszük, akkor legalább az utolsó 20-25 évben), az reálisan legfeljebb a merkantilista kort (ember embernek farkasa a piaci küzdelemben jelszóval), illetőleg a fiziokrata vagy Adam Smith-i korai kézműipari, manufakturális klasszikus kapitalizmus korát idézheti.

Ha pontosak akarunk lenni, akkor ki kell jelenteni, hogy David Ricardo korszakától kezdődően az elmélettörténet valósága túllépet azon a fogalomkészleten, gazdasági felfogáson, amelyre támaszkodva a politikai pártok mind a mai napig "társalognak" választóikkal (magyarán nemhogy gyereknek nézik őket, de kifejezetten vagy 200 éves avas-dohos ehetetlen portékát adnak el nekik 4 évente és a köztes periódusokban.

David Ricardo idejétől számítható az a korszak, amelyben az elméleti modellezés egyre erőteljesebben mint önálló gazdasági erőforrás jelenik meg, jut érvényre. Ennek a folyamatnak Keynes is csak egy állomása (egy drabális de legalább saját szavai szerint tökéletlenségével tisztában levő szereplője). A Keynes féle állami gazdasági szerepvállalás már nem lett volna elképzelhető sem a gazdasági modellezés gazdaságpolitikai napi alkalmazása nélkül (aminek feltétele volt egy viszonylag fejlett statisztikai rendszer, egy viszonylag fejlett államigazgatási szabályozási intézményrendszer is mint eszköztár).

És újabb szakasza az elméleti modellezés mind nagyobb szerepének a Friedman-i korszak is. De ha Keynes ajánlata egy válságkezelő csomag volt, akkor Friedmané már csak egy újabb nekirugaszkodás, menekülés előre. Ebben a mába átcsúszó időszakban minden nagyobb spekuláns gazdasági modellezést mint napi eszközt használó irodával dolgozik. Nincs már sehol az egyszemélyes klasszikus spekuláns, ahogyan 150 évvel ezelőtt már Eifel mérnök sem tervezett sem páriszi Eifel-tornyot, sem pesti Lánchidat, hanem az ő vezetése alatt álló iroda készítette el a terveket. Hasonló a helyzet ma már minden korábbi lobbicsoport, szakszervezeti tömörülés, kormányzati szerv, spekuláns vagy ipari tőke-csoport esetében.

Azazhogy nem egészen. Mintha a fejlődés átbillent volna oda, hogy az államok felhagynak a gazdaságmodellezéssel, mint saját eszközzel. Az aktív modell-használat mintha sokkal inkább az úgymond profitérdekelt központokat jellemezné - a nyilvánosságtól teljesen elzárva, minden kontroll nélkül. A politikai választásokon az "élő politikai közösség választókerületek" helyett az erős tőkecsoportok ügynökei manipulálják a szavazásokat teljes nyíltsággal (lásd az izraeli-amerikai szakértők diadalútját MSZP színekben). Ez az állami és egyéb köz-szféra modellezési törekvésének visszahúzódásához vezetett. A széles közvéleményt pedig (az egyetemi tanulmányok végzőit beleértve) valami irreális, mindenre alkalmatlan látszat-közgazdasági ismeretekkel traktálják. Díszletté egyszerűsödött modellezésre pedig nem kell sokat költeni, az egyre kopik mint a színházi díszlet, míg végül nevetség tárgyává válik.

Tehát amíg az 1930-as években a modellezés az állami beavatkozás révén még úgy-ahogy a közösséget szolgálta, mára arról beszélhetünk, hogy eszköze lett a közösség kijátszásának is. Ha pedig bármi igazság van e kijelentésben, akkor mára nem általában vett gazdasági erőforrásként kell tekinteni a gazdasági modellezésre, hanem számolni kell azzal is, hogy a helytelenül alkalmazott gazdasági modell éppen a gátjaként is működhet a gazdasági erőforrások bővülésének, kihasználásának, hozzáférhetőségének.

Egyre többet hallani olyan kérdésfeltevésről, például a pénzrendszerrel kapcsolatosan, hogy a mai hitelrendszer vajon serkenti vagy éppen gátolja, hogy mindenki a lehetséges legtöbbet hozza ki magából, hogy társadalmi igazságok érvényesülhessenek, hogy elvi szabadságát a felelősségével köthesse össze bárki, hogy nem kegyből hanem alanyi jogán szervezhesse saját életét, vehessen részt közösségei életében. Nem lehet megkerülni a "fantaszták" nagy kérdéseit. Szembe kell nézni azzal a legalapvetőbb társadalmi problémával, hogy társadalmi intézményeink fölött vissza kell nyernünk alanyi szabályozó szerepünket (a politika, a gazdaságpolitika, a gazdaságelmélet, a gazdaságelméleti modellek segítségével).

Magyarországon ha lehet igen erősen polarizált a helyzet a társadalmi intézményekről való gondolkodás ügyében. Egyfelől az ország történelmi alkotmánya ritka szerencsés hagyományozott mintát, érzelmi és fogalmi, fogódzót kínál az élet alapértékei és az aktuális intézmények működtetési, átszervezési kérdéseinek összekapcsolhatóságában. Másrészt pedig az ország aláírván az uniós csatlakozási uzsora-szerződést olyan helyzetbe hozta magát, mint aki örök életére infúzióra köti magát és közben vállalja, hogy élete attól függ, hajnalonként milyen elszántan tud száguldozni a város túlsó szélén fekvő sportpályán (de az infúziót tilos kihúzni még reggelente is, mert akkor jön a beígért fegyelmezés). Ha még nem haltunk ki eddig teljesen, akkor ez egy erős konfliktus-helyzet számunkra.

Filozófikusabban is meg lehet fogalmazni a gazdaságelméleti modellek problémáját. Beszélhetünk egyfajta absztrakciós hídról is a valóság és a modellek képzetei között. Ez a híd azonban (amelynek elnevezése a műszaki rajzok és a valóságos alkatrészek közötti kapcsolat révén fogalmazódott meg bennem) kétirányú kell legyen. A társadalmi intézmények ugyanis, akármennyire is menekülünk tőle, emberi kontroll alatt kell álljanak (különben elszabadult, vezető és fék nélküli autó mintájára viselkednek). A modell több funkcióval értelmezhető[78], például:

Tehát kevés, nagyon kevés kritérium a bármilyen modell és a valóság közötti összhang, mert a modell lehet alapjaiban elhibázott, és akkor a modell és a valóság közti összhang kifejezetten káros[79]. A magyar társadalomtudományi, és ezen belül közgazdasági gondolkodás az elmúlt évtizedekben éppen ezzel a leegyszerűsített szemlélettel (a modell a valóság leképezésére való) teremtett olyan rést, ellenőrizetlen mozgásteret, árnyékot, amelyben a rendszerváltás tragikus mulasztásai, veszteségei, visszaélései végbemehettek, amelyeket az elméleti hamis díszletek mögött végre lehetett hajtani. Ennek a rossz modell-felfogásnak a sulykolásával fertőzték meg a szocialista szellemi terror[80] évtizedeiben a társadalompolitikai gondolkodást, és tették a mai napig impotenssé.

Természetesen az ember nem mindenható, nem tud bármilyen célt bármilyen eszközzel elérni (amint egy házat tervező építész, a házat felépítő, átalakító építőmester vagy a házat üzemeltető, kontroll alatt tartó gondnok sem). De ha elméletileg bizonygatjuk, hogy a lakóknak elvileg nincs joguk belegondolni sem, hogy a beázó tetőt meg kellene (meg lehetne) javítani, ott komolyan változtatni kell a ház modelljéhez való viszonyuláson.

A kétirányú absztrakciós hídon tehát egyrészt fogadni kell a valóság visszajelzéseit a modellek használhatóságáról, másrészt pedig tudomásul kell venni, hogy a társadalmi valóság tőlünk, elméleti gazdasági és egyéb modelljeinktől erősen függ. Olyan bonyolult a modern társadalom, hogy modellé szervezett rendezett fogalmak nélkül a káoszt nem kerülhetjük el (a káosz egy formája, ha fenntartás nélkül kiadjuk kezünkből az önszervezés jogosítványát - mert a rabszolga szerződés a modern felfogás szerint akkor is tilos, ha leendő rabszolga beleegyezik).

A magyar alkotmányos hagyomány pedig lehetővé teszi, hogy a kortárs valóság összetettségétől elszakított (lebutított) hivatalos morzsalék-modell és a közösség számára kezelhetetlenül sodródó gazdasági alrendszerünk között visszaépítsük, renováljuk a kapcsolatot - a legfőbb modell-normák (alkotmányosság, működőképesség) szerint. Ez kell ahhoz, hogy a gazdasági rendszer ismét az életet szolgálhassa.

Volt egy Kenneth Boulding nevű amerikai közgazdász a hetvenes és nyolcvanas években, aki ellátogatott Budapestre, és talányos előadásában kijelentette, hogy nem szabad szem elől téveszteni, hogy az autók nemi élete nem más mint a mi nemi életünk. Többen pajzán célzást véltek kihallani ebből az amerikai autós mozikra, de másról volt szó. Nemi élete, egyáltalán élete az embernek van, szemben az általa létrehozott technikával, amelynek ilyesmije nincsen. Ezt a bombasztikus megfogalmazást hűvösebbre váltva az ember a maga felelősségét az általa agyonszervezett világért nem dobhatja el. Erről a felelősségről nem lehet lemondani, ezt nem lehet eladni mint valami reménytelen üzleti követelést.

És ha még autókról van szó vagy a nagysorozatú terméket előállító világcégről, akkor úgy érezhetjük, hogy az nem a "kis" Magyarország dolga, mint ahogyan a Mars expedíciók szervezése sem a pesti parlament problémája. De a magunk társadalmi intézményrendszere, hogy miféle franchise szerződést kötünk az unióval, ha éppen nem egy tál lencséért adjuk el jövőnket kényelmességből, mert nincs kedvünk sűrűn az absztrakciós hídon rohangálni, az a mi dolgunk, a mi felelősségünk. S ha a magyar alkotmány ebben az ügyben különös lehetőségeket kínál, akkor azt nem utasíthatjuk el.

A magyar alkotmányról való gondolkodás egyik sarokpontja, hogy az alkotmányosan szabályozott terület szakmai tartalma szerint az alkotmány nem ír-e elő képtelenséget.

A történelmi alkotmánnyal ez kevésbé fordulhat elő, ott az alkotmányos elvek és az alkalmazott intézményi megoldások kialakítása közötti távolság lehetőséget ad a rugalmasabb szabályozásra. De a ma erőszakosan (és hamisan) alkotmánynak nevezett alaptörvényi szabályozást értelmezni hivatott alkotmánybíróság szinte büszke rá, hogy az "általános szabadság" szellemében fogalmaz meg alapvető álláspontokat például a gazdaságról mondott véleményében - de nem kíván törődni olyan közgazdasági szakmai részletekkel, hogy például a föld (és általában a természeti erőforrások) szabad forgalmú tőkejószágként való kezelése a történelem legsötétebb és legnyomorúságosabb társadalmi berendezkedéseire volt jellemző.

Ezt az "alkotmánybírói szakmai melléfogást" az alaptörvény és az alkotmány fogalmának összecsúsztatásával kialakított mai helyzet szerkezetileg valószínűsíti. Ha ehhez a "közgazdasági-szakmai" tájékozatlansághoz még némi rosszindulatú ellenséges spekulációs törekvés is társul, akkor oknyomozó újságíró legyen a talpán aki kihámozza, hogy véletlenül veszett oda az ország, vagy szándékosan, a mai rangrejtett Riedl ezredesek közreműködésével (a monarchiabeli osztrák kémtörténetet felidéző film főszereplőjére utalásként).

A történelmi alkotmány modellalkotást orientáló képessége, tényleges lehetősége kellene hogy összefogásra késztesse a ma ezerfelé szakadt magyar nemzetet, beleértve vagy ráutalt társának tekintve a szomszédos népeket, nemzetiségeket is.

Az uzsora, a szabályozási eszközű uzsora

A gazdasági modellezési ismeretek tudatos figyelembe vétele egyfajta kényszerűség, az önálló gazdaságpolitika (az alkotmányosság!!) előfeltétele ma már.

A gazdaság-modellezési alapkérdésektől való elzárkózás a közösség egyfajta öngyilkosságával ér fel.

A társadalom szakmai és szélesebb közvéleményének tudatos elzárása az általában vett társadalmi és szűkebben vett gazdasági, pénzrendszeri modellezési kérdésektől ma már a gazdaságot tekintve a módszeres rendszer-uzsora, a társadalom egészét tekintve pedig a népirtás kategóriájával jellemezhető.

Az "uzsora" jelentéséről

Az uzsora kifejezést manapság kevésbé használjuk, pedig a jelentése viszonylag jól definiálható modern fogalmakkal, mai igény szerint is:

1) A szerződésben foglalt csereügylet a gazdasági tartalmát tekintve jelentősen aránytalan a szerződő felek között - jelentős az aránytalanság a kifizetett pénz és ellenértéke között

2) a kifizetést törvényi előírásokra hivatkozva, az igazságszolgáltatás intézményeinek közreműködésére támaszkodva követelik

3) a szerződés nem fedi a valóságot, mert vagy homályosan fogalmazott (félreérthetően, ellentmondásosan) vagy a felek által ismert tényektől tudatosan rugaszkodott el - ide értendő (a hitelező felelőssége mintájára) az is, amikor a csereügyletben a visszaélő fél sem tudja világosan elmagyarázni, hogy a nyilvánvaló aránytalanság milyen módon alakul ki, de a tényt ismeri és alkalmazza

4/a) egyszerű megtévesztés, amelyet az igazságszolgáltatás később nem tekint megtévesztésnek, ezért a hamis feltételek szerint kell teljesíteni

4/b) a jelentős kulturális, gazdaság-szemléleti különbség (pl egyiknek a pénz semleges közvetítő eszköz, a csere természetesen egyenlő értékek cseréje, a másiknak pedig a pénz az érték forrása, amelynek megszerzésével nem kell a csere egyenlőségét kielégítenie)

- A kulturális kiszolgáltatottság egyik fajtája, amikor a belső erkölcsi késztetést érez a kisemmizett, hogy ő ne bontson fel egy csalárd szerződést, hanem akár lehetetlen feltételekkel is teljesítse

- Lényegében hamis munkamegosztási képzetekre épít, amikor a szerződések tisztességes voltát tételezik fel a károsultak, a közreműködő felekbe bizalmukat vetik (értve ez alatt, hogy bizalommal vannak a szerződő másik fél iránt, az érdektelen igazságszolgáltatás és minden más érintett felé)

4/c) és/vagy a jelentősen eltérő hatalmi súly, egyik erőfölénye és másik reménytelen kiszolgáltatottsága

- amit a hatóságok is megerősítenek figyelmetlenségükkel vagy éppen részrehajlásukkal

5/b) Drábik János a magánpénzrendszer kamatuzsoráját hangsúlyozza (amely az államot kívülről tartja sakkban mint globális és szűk körű magán-uzsorás érdekeltség)

5/c) Ismeretes továbbá az adó-uzsora, amikor az állam aránytalanul magas adóterheket ró olyanokra, akiknek egyébként állami szerepkörében nem nyújt arányos ellenszolgáltatást például a szükséges létfeltételek kialakításával, működtetésével.

5/d) Beszélhetünk az államosítás-privatizáció uzsora-transzferről (háttérben az államot eszközként nyilvános kontroll nélkül felhasználó magánérdekeltséggel)

5/e) De egy gigantikus uzsorás szerződés-ajánlat maga az uniós csatlakozási szerződés ajánlat is, amelyről éppen szavazni kellett 2003 április 12-én (ez is egy az államot eszközként felhasználó magánuzsora következménye)

- az uzsorás szerződésekre tipikus módon a szavazásnak csak a hivatkozható ténye kellett, nem annak valódi akaratnyilvánítási tartalma, ezért nem vizsgálták ki a szavazással szemben felmerült kifogásokat (ismeretlen szövegű, tartalmú szerződésről kellett szavazni, egyoldalú agitációt követően, tartalmi olyan képtelenségekkel zsúfolva mint például a föld mint termelési tényező a tőkejavak kategóriájába sorolandó stb-stb).

Az 1902-es "uzsora-értekezlet"-ről

A Magyar Gazdaszövetség szervezett egy konferenciát 1902-ben "uzsora-értekezlet" néven[81]. A tanácskozás anyagát kötetbe foglalták, hogy azzal a törvényhozást befolyásolják az uzsora-ügyletek kezelésében. A magyar föld hitelfedezeti megterheltsége 70%-ra emelkedett, "zálogba tett országnak" nevezték.

A konferencia eredményeként törvényi változások ugyan nem jöttek, de a joggyakorlat hamarosan megváltozott. Része volt ebben mind az uzsora-értekezleti kötetnek, mind a Hangya-szövetkezetek felerősödésének. Ezáltal lényegesen mérséklődött az elkövetkező időszakban a gazdák kiszolgáltatottsága az uzsorának.

1902 száz éve volt. Nehéz szavakat találni arra, mai most történik velünk. Drábik János Uzsoracivilizáció címen írt könyvet, amelyben a magánpénzrendszer pénzkibocsátását vizsgálja, azt korunk legnagyobb válságaként jelöli meg.

Az Alkotmányossági Műhelynek 2003 márciusban volt egy konferenciája "II. Uzsora-konferencia" címmel. Rászlai Tibor ötlete volt a címadás, miután megismerte annak tervezett tematikáját. Ez a cím átfogja a XX. századot. Nem lehet semelyik periódusához kötni. Valami végtelen nagy elfajulást tesz megfoghatóvá. És Drábik János könyvének címe is beleillik a sémába. A század elején a Hangya szövetkezetek adtak egy járhatónak bizonyult kiutat. A mai Hangya szövetkezetek nem vállalják fel a gazdaság-szabályozás leg-lényegét érintő kérdéseket. Érthető óvatosságuk, de szerintem nem célravezető. Visszafogottságukkal a helyzet nem oldódik meg.

A "genocídium", a felelőtlenül lehetővé tett illetve rosszhiszemű szabályozással megvalósított genocídium

Ha az uzsora alatt nem egyes magánszemélyek visszaélését értjük, hanem valamely társadalmi intézmény-rendszerrel folytatott tudatos visszaélést, valamely népcsoport, nagyobb társadalmi közösség elleni módszeresen, intézményeket e célra alkalmazó tevékenységet jelölünk vele, akkor az a "népirtás".

Az 1990-es fordulat óta eltelt lassan másfél évtizedes időszak privatizációs, társadalompolitikai visszásságait mintegy betetőzni látszik az "uniós" szerződés, amely újabb megvilágításba helyezi problémáinkat. A második világháborút követő nemzetközi egyezmények népirtásnak, ismert latin szóval genocidiumnak nevezték azt a sokrétű, kívülről hatalmi erővel kényszerített és belső hatalmi apparátussal is kiszolgált, népet, nemzetet, kultúrát felszámoló cselekvést (vétket), aminek veszélyét a jelen elmérgedt helyzetben fel kell idézni, hiszen a magyar parlamenten sajnálatos módon sietősen keresztül erőltetett uniós megállapodásban olyan kikötések vannak, amelyek

1. alapvetően sértik a (tulajdonképpeni, a történelmi) magyar alkotmányt (és ezzel az alapvető európai alkotmányos ideákat valamint számos ENSZ egyezményt),

4. "tíz-tizenöt éves perspektíva és utána az özönvíz" jelszóval felelőtlenül vágják el a lehetőséget a következő nemzedékektől, hogy szabadon és emberi méltósággal, alkotmányos szolidaritástól övezve élhessenek - magyarként.

A XX. század genocidiumai ezen folytatásának kifogásolása nem baloldali vagy jobboldali állásfoglalás, nem centrum vagy periféria kérdése. Genocídiumra épülő nemzetközi rendezési törekvések nem szolgálhatók ki sem egyének sem csoportok, sem testületek, sem államok részéről.

A genocidium (genocidiális folyamatok) kiszolgálása helyett az alkotmányos szolidaritás megoldását kell választani - és az Európai Unióval való kapcsolatunkat az alkotmányos elvek (esetünkben a magyar alkotmány elvei) alapján kell rendezni.

A népirtás, genocídium fogalmáról részletesebben

- az 1955. évi 16. törvényerejű rendelet a népirtás bűntettének megelőzése és megbüntetése tárgyában 1948. évi december 9. napján kelt nemzetközi egyezmény kihirdetéséről II. Cikk szerint:

"A jelen Egyezmény népirtás alatt a következő cselekmények bármelyikének, valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport, mint olyan, teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával való elkövetését érti:

c) a csoportra megfontolva oly életfeltételek ráerőszakolása, melyeknek célja a csoport teljes vagy részleges fizikai elpusztulásának előidézése;

d) oly intézkedések tétele, amelyek célja a csoporton belül a születések meggátolása;

A XX. századi történelmünkről, annak a genocídium fogalmát kimerítő közismert eseményeiről, amelyek folytatása fél évszázada történetesen ismert nemzetközi egyezményeket is sért, már nem mondhatjuk, hogy fogalmunk sincsen róla. Fogalmunk éppen lehet róla. A felelősségteljes cselekedet érdekében, a fogalomalkotás segítésére emlékeztetőként:

1) A "népirtás" fogalma a népre, nemzetre, fajra vagy vallás követőire irányul, emberek valamilyen szempont szerint meghatározott csoportjára. A kifejezés a csoportkénti felszámolást jelöli meg.

1/a) A csoport tagjainak meggyilkolása tehát szélső eset, a fogalom ennél sokkal tágabb körű.

2) A népirtás, a benne való részvétel a vétkes oldaláról történhet (az ismert séma szerint):

2/b) Szóval, a kommunikáció útján mások cselekvését gerjesztve, illetőleg a pszichikai légkört formálva

2/c) Gondolattal előkészítve a későbbi szimbolikus vagy fizikai cselekvést, illetőleg cselekvési képességet, elemző képességet, és

- A mulasztás (mint hanyag vagy cinkos semmittevés, amikor szükség lenne a cselekvésre, szóra, gondolkodásra) a modern korunkban, amikor a társadalmi struktúra működtetésének jelentőségével, szerepével minden korábbi korszaknál jobban a tudatában vagyunk, igen jelentős kérdés - főleg az állami intézmények rendszerének működését (például azok alkotmányos jellegét) tekintve.

3) A népirtás az emberek közötti küzdelmek, konfliktusok azon változatát jelöli, amikor az egyik fél védekezésre képtelen, tehát "normális" esetben a másiknak meg kellene kegyelmeznie, hiszen győzelmét (kulcspozícióját) a másik felszámolása nélkül is elérte.

3/a) A népirtás feltétele, hogy az erőfölényben (kulcspozícióban) lévő fél ne érezzen szolidaritást a neki kiszolgáltatottal (ráutalttal) szemben.

3/b) Feltétele továbbá a fogalom használatának, hogy az erőfölényben (kulcspozícióban) lévő félnek tudatos legyen a cselekedete, aktív vagy passzív együttműködése a másik felszámolására

3/c) a nép (nemzet, népcsoport) többgenerációs entitás, ezért a népirtás nem feltétlenül rövid időn belül játszódik le, hanem olykor generációk hosszú során át zajlik.

4) A népirtás (egy népcsoport felszámolása) történhet általánosságban fogalmazva a létfeltételek megvonásával, ezen belül

4/a) a csoportot alkotó tagok fizikai likvidálásával, életének elvételével (gyilkossággal)

o lelki úton (a gyermekvállalás lelki gátlása - ez utóbbi már átvezet a kulturális megsemmisítés területére)

4/b) a csoportot alkotó emberek fizikai, gazdasági, lelki létfeltételeinek megvonásával

4/c) a csoportot alkotó emberek közötti kapcsolati rendszer (kultúra) felszámolásával is, amikor a kiszolgáltatott csoportot alkotó emberek az erőfölényben lévők tudatos, célirányos cselekvése következtében veszítik el csoportalkotó sajátságukat, csoporti létezésük feltételeit.

- A kulturális sajátságok fölszámolása nehezebben azonosítható cselekedet, de eredményét tekintve egyértelműen elvezet a csoport megszűnéséhez, olykor sokkal lassabban, olykor több generáción át tartó folyamatban, de szinte visszafordíthatatlanul.

+ Klasszikus formája volt a janicsárnak képzett, tömegesen elrabolt gyerekek átnevelésének esete

4/d) Modern korban jellemző a kulturális és gazdasági, politikai létfeltételek, sajátságok állami vagy magán-monopol eszközökkel való felszámolása

+ Különösen gazdaságszabályozási, pénzügyi eszközökkel (klasszikusan ismert uzsora-rendszerként alkalmazásukkal!)

4/e) A világpiac tudatos és sietős, kíméletlen kialakítása egyrészt túlnépesedéshez vezetett, másrészt éhínséghez vezet

+ a gazdasági és kulturális önszervezés módszeres lerombolása miatt, a természeti és emberi erőforrások feletti rendelkezés mértéktelen monopolizálása miatt

o ezért kegyetlen embertelenséggel és jórészt értelmetlenül megvalósított genocídiumnak tekinthető

5) A nagyvilág dolgát nem áll hatalmunkban elrendezni, de a magunkéért felelősek vagyunk.

5/a) A magyar nemzet genocídiumának egyik fontos pontja alkotmányos tudatának megtámadása, az alkotmányos hagyományával való visszaélés

+ amelyben az állam kötelessége lenne a személyek létfeltételeit szabályozni bizonyos általános erkölcsi elvekhez igazodva

+ amelyben az állam mint a nemzet önkormányozó eszköze a lényege szerint nem lehet ellenséges hatalom a társadalommal szemben.

o a legsúlyosabb, import érvekre támaszkodó visszaélés egyik fajtája, amikor ez az állam arra hivatkozik, hogy civilek nem eléggé ellenőrzik az állam tevékenységét - tehát az állam helyett ők a vétkesek.

- Az alkotmányos tudat leépítésére tett állami lépések annak érdekében, nehogy a bizalom elfogytával számon akarják kérni az állam szereplőin, meghatározó erőcsoportjain a visszaélést az alkotmányos szolidaritás feltételezésével, bizalmával.

6) A népirtásnak számos oka lehet, alapvetően a szűkös erőforrásokért való küzdelem elfajult változata a véges Földön

6/a) És mert a Föld egyre zsúfoltabb, az erőforrásokért való küzdelem egyre többirányú

6/b) Ráadásul a nép (nemzet, népcsoport) többgenerációs entitás, ezért az okok és az események, következmények az idők során bonyolult rendszerré, sőt káosszá vegyülhetnek - nem mindig egy generáción belül kapcsolódnak egymáshoz. Tehát a bibliai megjegyzés a többiziglen ható büntetésről (konfliktusról) olyan alapjelenség, amelyen az emberiség olykor nehezen tud felülemelkedni - a szeretet erejével például (ha az kölcsönösen áthatja az olykor a családi vérbosszú mintájára egymást pusztító népek aktív cselekvőit)

- Ugyanakkor a bírói jog-gyakorlat nem nagyon tud mit kezdeni a nemzedékeket átfogó konfléiktuoskkal.

7) Az uzsora olykor nehezen tetten érhető jelensége, tömeges méretekben, tartós viszonyként a genocídium eszközévé, módszerévé változhat.

7/a) Korunk nehezen átlátható, a világot átfogó állami és magán természetű nagy-rendszereire sokszor jellemző, hogy működésükkel kimerítik az uzsora eszköztárát, sőt káros eredményükben a nemritkán tudatos genocidiumban való vétkesség is terheli alkotóikat, mozgatóikat, gondatlan felelőseiket.

- A hitelpénz rendszere különösen alkalmas a világot átfogó gigantikus uzsorás akciókra. Az aranypénzt felváltó, majd az aranyalaptól is elszakadó hitelpénz az uzsora technikai lehetőségét soha nem látott módon tágította ki.

o Ennek összefüggéseit meg kell érteni, és a szabályozás alakításával, ellenőrzéssel vissza kell szorítani megsemmisüléssel fenyegető káros hatásait.

- A hitelpénz térnyerése csak egyik jelensége a szabályozási ismeretek kiteljesedésének úgy a természettudományos technikában, mint a társadalom-szervezésben.

+ Soha nem képzelt társadalmi intézmények szervezésére váltunk képessé.

+ Soha nem képzelt módon szabja meg életünket az a számtalan társadalmi szabályrendszer[82], amely végső soron csak megállapodás kérdése (mint amikor leülünk kártyázni, és egyeztetjük, hogy mit ér joker, az ász és egyéb). Embertől független, felfoghatatlan, megkerülhetetlen külső determináltsága nincsen ezeknek a szabályoknak.

+ A szabályrendszerek egyik legfontosabb meghatározója a hagyomány, de ez a dolgok természetén nem változtat: nem szabad mindent megengedni, amit meg tudunk csinálni a társadalom-szabályozásban (pénzügyi műveletek, gazdaságpolitika, kereskedelmi módszerek, monopolizálás, oktatás, kultúra, stb téren) és nem szabad a hagyományt kikezdhetetlen merevséggel kezelni, főleg annak intézményi megoldásait, mert akkor is embertelen folyamatok erősítőivé válhatunk.

o A közgazdaságban ismeretes az "összetétel csapdája" kifejezés, mely arra figyelmeztet, hogy a részekből nem mindig áll össze az egész. Az ismert és mára már vitatott GDP (bruttó hazai termék, avagy a végső felhasználásra kerülő termékek és szolgáltatások összértéke) mutató abszolutizálása tipikus esete az összetétel csapdájának.

o Az élet minősége, biztonsága a kumulált (összesített) mennyiségek mellett legalább annyira a szabályozási elrendezésektől, szerkezeti megoldásoktól (a rendszertől) függ. A szabályozások kialakításakor kell az erkölcsi szempontokat érvényesíteni. Az alkotmányos elvek más szóval szabályozási alapelvek.

- Az egyre bonyolultabb modern társadalom-szabályozási intézményekkel a régi erkölcsi alapelvek nem váltak feleslegessé, túlhaladottá, hanem alkalmazásuk vált új önálló kérdéskörré: a világot is átfogó intézményrendszerek korában hogyan lehet az emberi létet mint az emberi személy szabadságának kiteljesedését megélni, lehetővé tenni - az emberi értékeket leértékelő, a fizikai-biológiai-társadalmi-gazdasági meghatározottságú konzumidióta egyén létformával szemben - a társadalom minél szélesebb körében?

o Hogyan lehet nagy közösségben, például a szabadság építményeként felfogható alkotmányos nemzetben élni a globalitás korában? Alkotmány - játszva a szavakkal - mint a személy szabadságának építménye, követleménye?

o És az alkotmányos elvek érvényesülése - biztosíték az absztrakt, nehezen átlátható szabályozási módszerekkel megvalósított genocídium ellen?!

Nemrégen a filozófiai önképző körben egy nyugalmazott egyetemi PG oktató azt kérdezte tőlem, hogy milyen alapon feszegetek ilyen kérdéseket? Alkotmányosság, az országot vágóhídra vivő politikai vezetés, genocidiális folyamatok? Hát nem tudom, hogy Magyarország vesztes volt a II. világháborúban? Miért okoskodok, miért keresek kiutat?

Azt hiszem, hogy ez a kérdés vagy nagyon közvetett módon volt pedagógiai indíttatású, hogy vajon a vita hevében miként tudom áthidalni a kérdésbe foglalt távolságokat, vagy pedig az alkotmányosságot elképzelni sem tudó intoleráns, értetlen szemléletmód megnyilvánulása volt.

De hasonló reakcióra bukkanok számtalanszor. Ilyenek: nem hallottam-e a Szeged környéki parasztok "úrgyűlöletéről"? Nem. - De azt sem tudom, hogy amikor a genocidiális folyamatokból a kilépés lehetőségét ecsetelem, akkor ellenérvként hogyan merülhet fel ilyesmi. Az úrgyűlölő parasztoknak netán a genocídiumban volna a helyük? Vagy több diplomás értelmiségiek még mindig ennyire ablakból nézik az események folyását? Miért nem aszik kalácsot, akinek kenyere nincsen?

Az egyik legszebb (egyébként több helyszínen, több beszélgetésben ismétlődő!) ellenvetés az volt a magyar alkotmánnyal szemben, hogy

Tényleg nem volt, de sehol a világon, sehol az akkori Európában nem volt. Hogy jön ez ide?

A meglepő folytatás: csak az érdekes, hogy "itt" nem volt politikai választójoga a jobbágyságnak 1514-ben. (?) De egy kiemelt tekintélyű értelmiségitől olyan jól hangzik közönség előtt.

A válasz természetesen az, hogy ennek pont annyi köze van a mai alkotmányos kérdések megoldhatóságához, mint annak, hogy Mátyás királynak nem volt mobil telefonja, Búvár Kundnak tengeralattjárója, és a bagdadi tolvajnak rendőr-radarja.[83]

Mi lehet a pénz mikro- és makroökonómiája? - nincs elkészítve, nem használatos

Három korszak

Gyakorlatilag legalább három közgazdasági korszakról beszélhetünk Európában, amelynek intézményi alapjai merőben különbözők egymástól:

1. Az évente újra kiadott pénz[84] középkori (lovagkori vagy első alkotmányos-) időszaka

2. A tartós aranypénz időszaka, amely a merkantilizmusba torkollott, majd következtek a fiziokrata, klasszikus, neoklasszikus fázisok

3. A hitelpénz korszaka, lényegében az első világháborútól, kifejlett formában Keyens elméleti alapvetése szerint 1930-tól kb 1970-ig, azt követően neoliberális majd globális időszak ...

A három korszak szembeszökő elméleti különbözőségét a pénzrendszer jellege szerint elkülöníthető három "modellben" fogalmazhatjuk meg. A három korszak egymáshoz viszonyítása minden bizonnyal a közgazdasági alapismeretek, a közgazdaság-tudomány alapjaihoz vezethetnek minket. Azokhoz a tudományos alapokhoz vihetnek közelebb, amelyeknek híján a mai napig tekintélyes közgazdászok állítják, hogy valójában nincsen közgazdaság tudomány, csak politikai-gazdasági hatalmi érdekből meghamisított állítások tömkelege, amibe épeszű embernek bele kell csömörlenie, ha megpróbálja megtanulni.

A három korszak pénzrendszere nyilvánvalóan különbözőképpen kötődött a társadalom egészéhez, eltérően szolgálta a gazdasági tevékenység szabályozását, összehangolását. Az is nyilvánvaló, hogy minden pénzrendszernek különbözők a belső mechanizmusai. Nyilvánvaló, hogy az egyes belső működési mechanizmusokkal többféle lehet a pénzrendszer egészének és a társadalomnak a kapcsolata. A hitelpénz technológiáját tekintve nagyon fontos az a felismerés, hogy a jelenlegi gyakorlat, ennek a pénzügyi eljárásnak a társadalomhoz való kapcsolata a mai formájában messze menőkig esetleges. Nem tanítják az iskolában az alternatívákat - de bizton állítható, hogy vannak, hogy lehetséges - utána kell nézni.

Széchenyi István korában volt egy olyan szerencsés helyzet, hogy anyagi érdek és hazafiság egymást erősítették. Széchenyi olyasmit mondogathatott, hogy ha a hazát szereted, akkor vállalkozz, akkor vásárolj részvényeket[85]. Tehát mondott olyat, hogy a hazafi foglalkozzon a részvényekkel. Ezt a felhőtlen korszakot, amikor polgárok és nemesek azon versengtek, hogy gyerekeiket egymáshoz házasítsák (jó egy nemzedékkel 1848 előtt már!), és belőlük anyagilag is sikeres hazafit faragjanak, ezt a korszakot lezárta, derékba törte a szabadságharc elvesztése. A tragédiát tovább növelte később az uralkodói magasból abban a korban elképzelhető minden hatalmi ármánnyal a reformkorszak maradék szellemiségének felőrléséért tett ezernyi lépés: állami és tudományos, irodalmi és népesedéspolitikai, művészeti és vallási téren egyaránt.

Mégis ma legyünk optimisták. Képzeljük el, hogy egy újabb reformkort gerjeszthetünk, kezdeményezhetünk, amelyben nem annyira a részvényeket kell ajánlanunk, hanem a társadalom-politikai gondolkodás fellendülését. Ma aki hazafi, az ráteszi lábát "az absztrakciós hídra", és elgondolkodik a pénzrendszerről, a tőkebehozatalról, egy magyar érdekeltségű hitelrendszerről, az uniós dilemmáról (hogy vajon tényleg van-e benne káros következményű hasonlatosság a frissen megbukott Szovjetunióval), hogy a magyar alkotmányért érdemes-e kiállni, követelni annak elismerését, hogy miből állna egy nemzetgyűlés, hogy miféle utakon lehetne úgy integrálódni Európa modern politikai és gazdasági rendszerébe, hogy alkotmányosságunkat megtartjuk? Nincs más út. Cipőpucolók, bizonytalan jellemű eurós csinovnyikok vagy az életét a maga kontrollja alatt tartani igyekvő, de emellett Európában a helyét eredményesen alakító, az alkotmányos garanciákat minden feltételek között kikövetelő és megfelelően alkalmazó ... hazafi (?), polgár (?), magyar (?) - milyen rettenetesen nehéz hitelét nem vesztett szót találni ilyen alapvető dologra.

A pénz uzsoramentessé tétele legyen alapvető törekvésünk. A gazdasági, a jogi, a politikai rendszer kiépítésében tudatosan törekedjünk arra, hogy a fontos emberi alapértékeket a társadalmi intézményrendszerek ne rombolják, hanem éppen szolgálják.

David Ricardo mennyiségi pénzelmélete (értékét megőrző aranypénz rendszerben)

D. Ricardo mennyiség pénzelmélete a maga korszakában ihletetten objektív, természettudományos ízű volt. Azt mondta, hogy szembenáll egymással a piacra szánt áruk tömege valamint az érte kiadni szánt aranypénz mennyiség mint elcserélni kíván összeg. A kettőnek egyenértékű cserét feltételezve egyenlőnek kell lennie. Ez az egyenlő cseréből levezetett pénzérték meghatározás alapvető tétel. Jól áttekinthető, gyakorlatilag erre támaszkodnak a későbbi elméletek is.

Az aranybányászat mértéke csak lassan emelte az arany mennyiségét, ami egy növekedő gazdaságban nem volt zavaró.

Már Ricardo idejében működött a finomítás a pénz forgási sebességének számbavételével, tehát a pénz összértékét az árura való elcserélésben a forgalomban a pénz mennyisége szorozva a pénz évi átlagos forgási számával adja ki.

Továbbá már Ricardonál számoltak azzal, hogy azonos időben nem minden országban azonos a pénz értéke, tehát a pénzt ott fogják elkölteni lehetőleg, ahol többet ér (a még elérhető távolságon belül). Nagyobb távolságon az aranypénz szállítási költségeit is beleszámították a kalkulációba, tehát ott kívánták elkölteni a pénzt, ahol annak a szállítási költségek levonása után is nagyobb a vásárló ereje.

Ezt a jól áttekinthető alapvető állapotot színezte a nemzetközi banki kapcsolatok egyre bonyolultabb rendszere, amikor is az aranymennyiség szállítási költsége helyett (beleértve a szállítási biztonsági kockázatot is) írásos elismervényekkel utazgattak és fizettek (amelyek után a bankok díjat számoltak fel).

Ebben az időben nem merült fel alapvető problémaként (vagy nem tartjuk számon) az arany első tulajdonosának kérdése, vagy a nagymennyiségű aranyat monopóliumként birtokló és kamatra hitelező pénz-tulajdonosok kiváltságának kérdése. A gazdaságot erősen torzító kiváltságok fogalmán elsősorban a feudális kiváltságokat szokták érteni, holott a feudális pozíciók (elsősorban a magántulajdonként kezelt meghatározó mértékű földtulajdon), a hivatali előjogok, származási kiváltságok mellett igen fontos volt a nagyméretű pénzvagyonok kiváltsága, amelyet át tudtak menteni a földbirtoklásban, hivatali és származási kiváltságok területén végbement tabula rasa-t elkerülve a hitelpénzrendszerbe is.

A hitelpénz-rendszer lehetőségeiről

A hitelpénz-rendszer technikailag egy igen széles szabályozási lehetőséget kínál ahhoz, hogy a pénzhasználat kiváltságot ne erősítsen, hanem elsősorban a társadalom érdekét szolgálja, a gazdaság felvirágzást, hogy a pénz csak közvetítő eszköz legyen a javak forgalmában.

Hogy a hitelpénz-rendszer fordulatának jelentőségét, mibenlétét felmérjük, ahhoz bele kell gondolni, hogy három merőben eltérő korszakban (évente újranyomott baktreát, tartós aranypénz, hitelpénz) mi a közös metszet a "pénz" fogalmában?

A közös metszet az áruvásárláskor történő készpénz-fizetés. Egyik árut ad át a másiknak, másik pénznek szolgáló valamit átad az egyiknek. Ennyi a közös metszet. Mindhárom korszakban más-más a pénz-vagyon fogalma, más a pénz forgalomba belépésének és onnan való kilépésének a módja, más a kamatmechanizmus térfele, másként akkumulálódnak a fizetések, más-más makrofolyamatok formálódnak az esetenkénti áruvásárlások hosszú sorozataként, egészen más a tőkejavak kezelése, a jövedelmek felhalmozásra fordításának módja mind esetenként mind társadalmi szélességű folyamatként, egészen más a szabályozó állam feladata és lehet folytatni.

Hogy ne csak a három rendszer közös metszetében tudjuk szemlélni a pénzt, ezért pénz-rendszerről kell beszélni. A három pénz-rendszer tanulmányozható önmagában is úgy, hogy belső mechanizmusaikról és egymáshoz mért különbségeikről szó lehessen.

A pénz-rendszer modelljét mint pénz-funkciók rendszerét, összességét kell felépíteni. Ezen funkciók összességének megfogalmazásakor adódik fontos szempontnak az alkotmányos elvek érvényesítése. Az alkotmányos elvárások ugyanis a gazdasági rendszer egészével szemben fogalmazódnak meg. A gazdasági rendszeren belül beszélhetünk a szabályozott reálgazdaságról és a szabályozó eszközök leginkább automatizált módjáról, a pénzről. Ha pedig a gazdaság egészével szemben elvárás az alkotmányosság, akkor annak belső szabályozó eszközével szemben szintén elvárás a működés hatásaként az alkotmányos elvek nem-sértése.

Az alkotmányos elvek tiszteletén túlmenően aztán rengeteg technikai megoldás képzelhető el. Az alkotmányos alapok, általános társadalompolitikai célok mellett gazdaságon belüli célok is megfogalmazódnak.

A pénzrendszer tehát a pénzzel szembeni elvárásokból adódó funkciók és azok megvalósításához választott eszközök együttes rendszere. Az így elgondolt pénz-rendszer nem tárgyalható a pénz mint a legegyszerűbb áru-kereskedelem során az áru ellenében gazdát cserélő fizetőeszköz. Az legfeljebb egy kontroll pont lehet, hogy a pénz mint a lehető legegyszerűbb értelemben vett fizető eszköz megfelel-é. Önmagában ez a megfelelés azonban szinte semmit sem mond a pénz-rendszerről, és annak hosszabb távú működéséről, gazdasági hatásáról.

Jelen korban a magyar gazdaságpolitika legnagyobb gondja az, hogy sem a gazdaságpolitikának nem elvárása, nem bejelentett igénye a pénz-rendszeri ismeretek minél jobb használhatósága, sem az egyetemi és más kutatóhelyeknek nem törekvése a pénz-rendszeri ismeretekben való előrelépés, áttekintés, nincsen olyan nemzeti program, amelyet úgy törekednének megfogalmazni, hogy abban a pénzrendszeri törekvéseket kellő súllyal (mint az egyik legfontosabb kitörési pontot!!!) kell kezelni.[86] Ehhez a gondhoz jön még az úgynevezett alkotmánybíróság tevékenysége, amely inkább elleplezni, elodázni kívánja ezen kérdések közvélemény elé tárását, semmint sürgetne azok legalább elméleti rendezésére - hogy arra a gyakorlatban is támaszkodni lehessen.

Az aranypénz rendszerében az arany mechanikus tulajdonságaiból következően viszonylag szűk a társadalompolitika mozgástere. Itt még úgy-ahogy el lehetett mondani, hogy az aranypénz mechanikus reteszelési szabályozási jellegű korlátain nem nagyon lehet átlépni (bár a XIX. századi forradalmak éppen ezt ígérték a kialakult vagyoni és pénzviszonyokon való átlépésre törekedve).

Azonban a hitelpénz rendszerben lehetőség kínálkozik egy kreatív, folytonos igény-rendszer építésre a pénzrendszerrel szemben, annak a kontrolljára.

Ez korábban nem volt. Éppen most kínál olyan természetű szabályozási eszközt a hitelpénz, amelyben mint szabónál a ruhát, méretre lehet szabni magát a pénzrendszert is! És az (alkotmányosságot nem sértő) igények megformálását követheti a tervek elkészítése (itt nem éves állami költségvetésekről van szó, hanem hiteltípusokról, finanszírozási eljárásokról, a bankrendszer működési összefüggéseiről, tulajdonrendszerről). A terveket a megvalósítás, a bevezetés követheti. )A már sokat emlegetett Liska Tibor a kísérleti próbákat is javasolta[87]). Majd jöhet a gazdaság mind nagyobb hányadában a már kipróbált szabályozási megoldás rendszeres alkalmazása, annak kiértékelése, esetleges módosítása, és így tovább.

Amíg ebbe a lehetőségbe nem tudnak belegondolni a nemzeti politikát követni kívánók, az úgynevezett létező jobbosok és létező balosok, addig csupán drága és komolyan nem vehető, bár néha igen sajnálatos eredményű indiánosdinak kell tekintenünk a magyar gazdaságpolitikát - mondjuk a rendszerváltásnak elkeresztelt 1990-től fogva. Az indiánosdi alatt a játszadozást, csúnyább nevén az infantilitást értem. A pénzrendszer továbbfejlesztésében rejlő lehetőségek jelentik ugyanis a valóságot, a valóságos kibontakozási lehetőséget. Ezen lehetőségekről való lemondás pedig egy irrealitásban tart minket - egy az emberi energiákkal, vágyakkal és szenvedéssel feleslegesen pazarló játékvárosban (legyen az Pinocchió története vagy .... vagy bármelyik hasonló légvár, ahonnan nagyokat lehet potyogni, uniós plecsnivel vagy anélkül).

A szavak jelentését a szocialista realizmussal lehet megvilágítani. A hetvenes években gyönyörű magyarázatot hallhattam arról, hogy az úgynevezett "szocialista realizmussal" az a baj, hogy nem arra figyel, minek az ábrázolása "reális" lehetne. Mert ha az emberi értékek, dimenziók valóságát tekintjük, akkor a "szocialista realizmusnak" semmi köze nem volt a reálishoz. Az illető arról beszélt nekem, hogy az emberi érzelmek, vágyak, képességek, sikerek és kudarcok, álmok és illúziók reális ábrázolása fontosabb lenne, mint a köznapi tevékenységből kikopott sarlók és nagy kalapácsok értelmetlen erőltetése - ami mögött az emberi világ alig felfogható elsivárosodása (elsivatagosodása) megy végbe "realitásként".

Ugyanez a helyzet a hitelpénz-rendszer esetében is. Az alkotmányos elvek tisztelete és a technikai lehetőségek folytonos kutatása, fejlesztése útján válhatna a gazdaságpolitika "valóságos tevékenységgé" a mai hókusz-pókuszból (vagy hókusz-pókusznak mondott sima lopkodásból, kártételből). És hamis, a gyűjtőtáboron belüli emberbaráti tevékenységgé van lefokozva az a politika, amely el van tiltva, amely hagyja magát elhatárolni az érdemi cselekvéstől - az érdemi politikai, társadalom- és gazdaságpolitikai cselekvésnek feltétele tehát a gazdaság és ezen belül annak legfontosabb szabályozó eszköze, a pénzrendszer modellezése, elméleti áttekintése, ezen a téren az elméleti kutatás, a kipróbálás, értékelés, alkalmazás képessége.

A feudális jellegű pénzkiváltságok alóli szabadulásra sem vezet más út. Az elméleti megalapozás, az erkölcsi kiállás (kölcsönös társadalmi szolidaritásnak tudományos értelmiség, politikus, és a gazdaságban termelő között) valamint a hatalmi megvalósítás együttműködése jelenti a klasszikus európai alkotmányosságot. Csak ennyit jelent a történelmi alkotmány jogfolytonos elismerésének követelése. Nem többet és nem kevesebbet.

Hogy nem mi találjuk fel a spanyolviaszt? Hogy nem mi vagyunk a világ közepe, mégis mit képzelünk? Van másik 200 ország a Földön, nem ez az uralkodó trend?

De hát hogyan akar élettársat, házastársat választani bárki is, ha nem úgy képzeli, hogy a világon ő és a másik együtt a világ közepe - bizonyos tekintetben? Ha nem így képzelik, akkor nem életképesek. A házasságuk előtt ezer akadály lehet, zátonyra futhat, lehet csendes és viharos, de ha nem képzelik, hogy ők a világnak egy kis önálló sejtje, közössége, apró kis kellős közepe, akkor életképtelenek.

A magyar alkotmány nehéz választás, de még kockázatosabb az elutasítása. Ugyanis igen nagy mértékben benne van kultúránkban, mentalitásunkban, történelmünkben, megfogalmazatlan reflexeinkben. Ha elutasítjuk, akkor koordinálatlanok leszünk, és kevesebbre leszünk képesek, mint akinek ilyen öröksége nem volt. Mintha a hal az úszásról, a madár a repülésről akarna lemondani nagy önfegyelemmel, hogy jobb futó lehessen... Nem lesz. Vállalnia kell lehetőségét, a maga által megélhető valóságot, az alkotmányosság tovább vitelét - magyarként, európaiként.

A pénz ismételten alakot változtató szabályozási eszköz, amelyet sokszor előző alakjaként próbálnak kezelni (lásd ebihal és béka, lárva és pillangó) - tudatosan így járnak el a mai mikro-makro ökonómiában is, de kiváltképp "otrombán" a választó tömeget manipulálni kívánó, mögöttes célok érdekében befolyásoló, a megtévesztéssel ellenőrizhetetlen játékteret kialakító politikai jelszavak esetében (ezek a demagóg, vulgáris ideológiák - gazdag rájuk a szókészlet)

A pénz mikro- és makro-ökonómiai alapjaihoz abból kell kiindulni, hogy a pénz mint eszköz szabályozási eszköz. A szabályozott folyamat a gazdasági reálfolyamat, a termelés, az elosztás. A szabályozást pedig két minőségben végzi a szabályozó ember[88]. Egyrészt használja a pénzt mindennapi életében, másrészt viszont ehhez magát a pénzrendszert, mint szabályozási eszközt is ki kell alakítania, irányítania, kezelnie kell.

A mai visszásságok abból adódnak, hogy jórészt az aranypénzhez, mint belső értékkel rendelkező tartós pénzhez kötődő képzeteinket felhasználva olyan illúziót tartanak fenn, miszerint a pénz valamiképpen "örök", annak vannak átléphetetlen szabályai, különben minden összeomlik.

Még az aranyból vert pénzérmére sem lehetett ezen "illúziókat" érvényesnek tekinteni minden további nélkül, lásd (az igaz nem feltétlenül aranyból vert) baktreátok példáját. Jórészt közkeletű, általános illúzióról beszélhetünk. Az ilyen illúzió azért veszélyes, mert akik átlátnak rajta, azok szinte a leleplezés veszélye nélkül élhetnek vissza vele, és bűntetteik elítélése helyett szinte természetfelettinek tekintett teljesítményeik után még valami tisztelet-félét is learatnak.

A középiskolákban minden diáknak sokszor elmondják a fizika órákon, hogy ha másodfokú egyenlettel keresik a megoldást egy fizikai feladványra, akkor nem biztos, hogy mind a két eredménynek van valós, értelmezhető "fizikai tartalma". A gazdasági szabályozásnál is örök kérdés, hogy mi az egyes szerződések, szankciók, törvényi szabályok, pénzügyi lépések, jelenségek "gazdasági tartalma".

A pénz, mint reálgazdasági javak értékének jele (ami felfogható szabályozási jelnek)

Máshonnan közelítve a jel és jelentése közötti kapcsolat egyértelműsége a kérdés. Egy versnél megengedhető, hogy nem mindenki érti meg, sőt aki ráérez, annak is talányos legyen. De egy sokak gazdagságát, milliók nyomorát okozó gazdasági szabálynál az efféle bizonytalanság nem engedhető meg józan ésszel.

A pénz szerepének megértéséhez úgy is közelíthetünk, hogy a pénzrendszer a gazdasági rendszer alrendszere (fontos része, de része). Ha modellező gondolkodásunkban meg akarjuk különböztetni a szabályozót a szabályozottól, akkor elképzelhetjük a szabályozottat a szabályozási szféra, eszközrendszer nélkül is. Elképzelhetjük elemzési célból a reálgazdaságot pénz nélkül is.

Vizsgálódásunk szerint itt azonban nem egy olyan történeti elemzésre kell támaszkodni, hogy ami előbb volt, az primitívebb, ami meg utóbb, az biztos fejlettebb (mert mi a helyzet a fejlődési vargabetűkkel?), hanem azt kell megvizsgálni, hogy mi minek az eszköze?!

Ha a pénz szerepe az, hogy a reálgazdasági tevékenységet elszámolhatóvá tegye, akkor ebből a szempontból nemhogy jogos, de egyenesen kötelező a reálfolyamatok felől ellenőrizni a pénz szerepét.

Látszólag ebben ellentmondás van, mert a pénz azáltal lehet az elszámolás, a szabályozás eszköze, hogy számszerűsít.

▪ Tehát a számszerű ellenőrzés egyik eszköze éppen önmaga, a pénzhasználat vagy egy másik számszerűsítés lehetne. Mivel a számszerűsítést nem igen lehet párhuzamosan valami egyenértékű, azonos szerepű "másik pénzzel" ellenőrizni, szükség esetén pótolni (amint az egyébként ismert módszer a technikai folyamatokban, hogy ugyanazon célra több párhuzamos megoldást párhuzamosan működtetnek). A gazdaságot szabályozó pénzhasználat területén elvileg ez a gondolat a szabályozási kísérletekhez vezethet, valamint egyes szabályozási katasztrófák korrigálásának kialakításához (valamilyen hatókörű tabula-rasa, újra indulási helyzet beállításához).

▪ Másik megoldás a pénz-rendszer belső szerkezetének ellenőrzése. A definiált funkciónak mennyire felel meg? Ennek nagy lehetősége a pénzrendszer szerkezetének vizsgálata. Egyáltalán miféle feladatokhoz vannak meg a szükséges eszközök, megoldások a pénzrendszer felépítésében?

▪ Harmadik lehetőség a szabályozott reálfolyamatok közvetlen ellenőrzése, és abból következtetés a számszerűsítésre, a pénz-eszköz minőségére. Ez a módszer a pénzrendszert fekete dobozként kezeli, csak a hatásait vizsgálja. Ennek a módszernek alapvető feladata, hogy viszonylag önálló alrendszereket jelöljön meg, amelyek nagy vonalakban az önfenntartásra képesek kell legyenek. Az önfenntartásra képes alrendszerek ha mégsem tudnak jól működni, az szabályozási probléma.

A második és harmadik lehetőség keverése vezethet lényeges gazdaságpolitikai előrelépésre.

Minden esetben, általánosan folytonos vizsgálódást kell jelentsen a reálfolyamatok ellenőrzése - általában a társadalomszabályozást illetően, de azon belül most a gazdasági folyamatokról van szó. Ez a vizsgálat azonban valamiképpen más kell legyen, mint a mai statisztikai számok elemzése, amit általában egy a káosz határán álló össz-gazdasági szabályozási próbálkozás követ (ahhoz hasonlatosan, amikor az öreg autó szerelője letört cipősarokkal támasztja meg az autó ülését, gemkapoccsal rögzíti a rádió fedőlapját, és folytathatnánk).

A számítástechnikában a modul-rendszerű (építőszekrényes) programozás évtizedek óta olyan alapvető normának számít, mint a kettes számrendszer használata. Általában a modern technikában a modulrendszerű építkezés bevett módszer. A reálgazdaságot is meg kell próbálni modulokból felépíteni, és ahhoz olyan szabályozást kialakítani, amely a modulos építkezéshez igazodik - maga is modulos felépítésű, illetőleg az egyes modulok közötti kapcsolatot tudatosan alakítja, gondozza.

Például minden egyes ember személyes léte tekinthető egy "reál-modulnak". Minden ember életére fel lehet írni egy életpálya költség és bevételi burkoló görbét. Ha milliókról van szó, akkor ezek igen stabil általános jellemzőkkel fognak rendelkezni. Mint az emberi test egyes sejtjeinek, úgy a társadalomban minden egyes embernek is szüksége van a saját egyéni életviteli moduljában egyensúlyra, önszabályozási képességre és feltételekre. Minden egyes ember esetében a modul részét tekinti a jövedelmi és költségszerkezetének egységes rendszere. Természeti erőforrásokhoz való hozzáférési helyzete, természeti erőforrások utáni közvetlen vagy közvetett jövedelmei. Az előző emberi nemzedékektől rá hagyottnak tekinthető kulturális, anyagi, politikai és egyéb közösségi javakhoz való hozzáférési lehetősége. Munkavégzés utáni jövedelme, esetleges tőkejavaival végzett termelés utáni jövedelem. Költségoldalról pedig a közösségi (nemzetközi, nemzeti, községi, családi stb) költségvállalásai, lakás és más tartós javak vásárlásai valamint a napi, folyó kiadásai.

Manapság legfeljebb szociológusok foglalkoznak azzal, hogy a lakosság hány százaléka él jól és mekkora hányad nyomorog. Holott úgy kellene felépíteni a szabályozási rendszert, hogy a háztartások elemi alkotórészt jelentsenek, és az adózásnál ez önálló szempont legyen. Sőt. Bizonyos típusú hitelekre úgy legyenek jogosultak, hogy azt az éves állami költségvetés taktikai számai ne befolyásolhassák.

Hasonló a helyzet a nem-családi közösségekkel. Például az önkormányzatok területének bizonyos hányada közösségi tulajdon kellene legyen. Ezen ingatlanok tőkeértéken ne legyenek elzálogosíthatók, csak valamilyen mértékben a jövedelmeik erejéig! Tehát egy rossz önkormányzat ne játszhassa el a jövőt, ne adhasson magántulajdonba olyan javakat, amelyek a közösségi lét anyagi alapját jelentik több nemzedéket átfogó hosszú távon.

Erre azt szokták mondani, hogy akkor konzerválódni fognak az állapotok, és az innovatív megújulásoknak nem lesz terepe. Csakhogy például az európaiak tipikusan a gyarmataikon kezelték korlátlan forgalmú tőkejószágként a földet, anyaországi területükön szinte soha. És láss csodát, kevés gyarmat tudott föléje emelkedni Európának. A hamis érveket tetten kell érni.

Összefoglalóan az előző bekezdéseket olyasmi gondolat fogalmazódhat meg, hogy

▪ saját jövőbeni tevékenységére el nem vonható hiteljoggal kell rendelkeznie a természetes személynek,

▪ valamilyen helyi elismervény kibocsátási jogával kell rendelkeznie az önkormányzatoknak és nagyobb társadalmi autonómiáknak,

Ha a sort folytatjuk kontinenssel és a Földgolyóval, akkor oda jutunk, hogy 5-6 párhuzamos pénzben kellene gondolkodnunk, ami azonban hagyományos pénz-képzeteinkkel lehetetlenség, káosz volna.

De vajon így kell-e megközelíteni? Mert ha például úgy fogalmazok, hogy a magánszemély hitelfelvételi kondícióit az éves költségvetéstől függetlenítve kell önálló modulként megállapítani (és ennek pénzrendszeri feltételeit megteremteni, hogy ezen a rész-területen végletes infláció vagy defláció vagy egyéb zavar ne keletkezzen), akkor már járhatóbbnak tűnik az út.

Ha a garantált hitelkeretet mint önálló pénzt jelenítem meg (amely hosszú távon egyensúlyban tartható), akkor ennek a fedezete tipikusan a hitelfelvételt követő gazdasági teljesítmény. Ami ennek a teljesítménynek feltétele, azt ettől a társadalmi szférától nem lehet elvonni. Ekkor fog előállni az a helyzet, hogy bár egyes (életviteli?) hitelek bukhatnak, de a "magán-szféra" egészének a jövőben végzett munka lesz a biztos fedezete. Ha vállalkozásként akarjuk megjelölni, akkor ez az önfoglalkoztató vállalkozások világa (erőteljesen elválasztva a piaci versenyző középvállalatok piaci ideáitól).

Hasonlóan újra kellene gondolni az önkormányzatok gazdálkodását, mert ami most van, az a megcsúfolásnak tűnik. Ha a sejt az egyes emberhez hasonlítható, akkor a vállalat, az önkormányzat és egyéb nagyobb közösségek a testi szervekhez (szív, tüdő, vese) hasonlítható. Ezek közbülső szervezeti szintet alkotnak, de ezek egészséges gazdasági működése sem építhető fel csupán mennyiségi mutatókból. Itt is szerkezeti sajátosságokra van szükség. Vannak nem a külső cserével szabályozandó folyamatok. A belsőnek nevezhető folyamatok szabályozására a Gesell-i önkormányzati helyi pénzt kell mérlegelni. Ez a helyi pénz minden bizonnyal más sajátosságokat mutatna, mint a személyes életviteli hitel joga (és feltétel-rendszere). Önkormányzati szinten a közösségi szolgáltatások ellátásához kell helyi elszámolási eszközt kialakítani. Itt is az a szempont, hogy a helyben helyi erőkkel elvégezhető tevékenység attól kell függjön, hogy van-e aki elvégezze, és nem attól, hogy külső pénzügyi tényezővel milyen az önkormányzat, a helyi közösség viszonya.

Klasszikus kérdés, hogy miként lehet megakadályozni a spekulációs célú akciókat a személyes hitelek, a helyi közösségi pénzek és az országos vagy még tágabb forgalmú pénzek rendszerei között. Meg kell fontolni. Egyrészt a papíron végezhető manipulációnak a reálviszonyok kell hogy ellen tudjanak állni, másrészt pedig mint a villamos hálózat feszültséglépcsői között valamifajta feszültséglépcsők és biztosítékok rendszerét kell kialakítani az egyéni életvitel, az önkormányzati-községi közösségek, valamint az országok és tágabb régiók pénzrendszerei között.

Tulajdonképpen a személyes életviteli hitel a különféle életkori szakaszok között kell kapcsolatot teremtsen. Ahogy Münchausen báró a saját hajánál fogva húzta ki magát a vízből (és ezt képtelenségnek érezzük), úgy mindenkinek a saját holnapi munkájával kell tudnia kihúznia magát mai esetleg nehezebb helyzetéből (és ez egy szabályozási feladat) - ez jelenti ezeknek a hiteleknek a "reál-fedezetét" (ehhez a kérdéshez kapcsolhatók Liska Tibor gondolatai a személyes pénzkibocsátási jogról).

A községi helyi elszámolási rendszer (pénz) pedig arra való, hogy tágabb közösségek kaláka-munkamegosztását tegye lehetővé. Ahogyan régen volt a járás (gyalog elérhető intézmények környezete), úgy most kialakulhat a helyi pénz működtetésére alkalmas lélekszámú közösségek rendszere. Itt a pénz "reál-fedezetének" a működőképes struktúrának kell lennie. Egyszerűbb esetben legalább a közmunkákra és a helyi adók egy részére vonatkoztatva (ehhez a szinthez kapcsolódtak a Silvio Gesell javaslatát követő próbálkozások az 1930-as években valahol a német-osztrák-svájci határ környékén).

Az országos egészséges pénzrendszer "reál-fedezete" igen sokrétű. Bele értendő a politikai életképesség, tényleges nemzeti önszervezés avagy élő szolidaritás, a kulturális-szellemi-érzelmi színvonal, termelési tapasztalat, piaci pozíciók, természeti erőforrások és egyéb lényeges tényezők tulajdonlási rendszere, valamint az imént emlegetett személyes életviteli hitelek és az önkormányzati fizetési állapotok rendszere. Minden bizonnyal egy szilárd életviteli és önkormányzati szféra az ország egészének stabilitását, megalapozott "hitel-bátorságát", önmaga jövőbeli teljesítményének ígéretére alapozott ön-hitelezési képességét, azaz pénzének minőségét is befolyásolja (ezt a témakört feszegeti a "nemzeti hitel" program 1930-as évekre visszavezethető elképzelése).

A pénz-rendszer különböző értelemben vett reál-fedezeti eseteinek sorra vételekor egyik esetben sem az egyes ügyletek hitel-fedezetéről volt szó, hanem a pénzrendszer, vagy legalábbis a pénzrendszer valamely szegmensének "makró-ökonómiai", rendszer-szintű fedezetéről.

Másik oldalon található az egyes hitelügyletek jelzálogos, kézizálogos stb "klasszikus", ha úgy tetszik merkantilista típusú hitelfedezete. Ebben a megoldásban mindig a múltbeli szerzemény jelenti a biztos, garantált hitelfedezetet. Ha egy hitelrendszerben van ilyen lehetőség is, az csak szélesíti a lehetőségeket. Ha egy hitelrendszerben ez a jellemző, akkor az egy társadalmi szolidaritást, közösséget nem vállaló bankot, banki rendszert jelent, valamely külső gazdasági tényezőt, amely nem tud mit kezdeni a rendszer-szintű reál-fedezetekkel.

Ebben az utóbbi esetben azonban igen veszélyeztetett a társadalmi közösség, mert kedvezőtlen gazdasági folyamatok esetén mint a szélsőséges, maffiózó jellegű orvosi szerv-kereskedelemben a donor sorsa érdektelen a hitel-nyújtónak. Innentől kezdődően a hitel nem az önszervezés eszköze, hanem a hitelt nyújtó és a hitelt felvevő hatalmi pozíciójának mérlegétől függő, a merkantilista fegyver helyett pénzzel folytatott rablással ér fel. Hosszabb távon ez igen nagy kockázatot hordoz magában a hitel-felvevő számára, főleg ha hatalmilag gyengébb pozícióban van.

Lehet érvelni a piaci (mármint monopol-piaci) versengés szelekciós előnyeiről, de ha nyersen akarjuk kifejezni, akkor főleg a banki pénz-monopóliumok erőfölényének minden kontroll nélküli érvényesítése a kiszolgáltatott természetes személyek önkormányzatok sőt nemzeti közösségek, országok ellenében nem mást, mint egy uzsorás, genocidiális elrendezés. Az uniós csatlakozási szerződés is több ponton ebben az irányban látszik kiteljesíteni az elmúlt tizenhárom év kedvezőtlen folyamatait. Alkotmányos viszonyok között, vagy alkotmányos alapelvekre támaszkodva nem lehet legitimnek elfogadni. Semmisnek kell tekinteni, nyers erőszakban fogant szerződésnek, társadalom-szerveződési útnak a megelőző 13 évvel együtt.

A különféle "hitelszférák" összemosása vezethet a napjainkban kóros "fűnyíró elvű" költségvetési takarékossági akciókhoz. Az egyes emberek életében is beszélhetünk bővítő és pótló (fenntartó) beruházások közti különbségről. De ezek társadalmilag kiegyenlítik egymást. Ha országos gazdaságpolitikai meggondolásból fűnyíró elven szűkítik a bővítő beruházás jellegű hiteleket, akkor nemzedékek egészséges kifejlődéséhez szükséges hitelek (saját későbbi munkára kiadott hitelek) is áldozatul eshetnek (lakásteremtés, kisipar indítása, ...). Ennek áldozatául eshet a későbbi esetleges általános gazdasági fellendüléshez szükséges emberi tényező kellő felkészülése, minősége. Nem lehet eltekinteni a gazdasági szereplők és hiteleik típusainak struktúrálásától, önálló részrendszerkénti kezelésétől.

A pénz mint fizető eszköz (beleértve a közvetlen áru-pénz cserét is) természetesen felveti a szükségét, hogy úgy kell a részrendszereket formálni, hogy azok egymással tartós működési kapcsolatban lehessenek. De az elsődleges cél az alapvető naturális folyamatok, az életvitel fenntartása, szervezése.

A szabályozási szándék, -cél és az eredmény összevetése

Ludwig von Bertalanffy írja öregkori művében[89], hogy a fogalmakat nem korlát nélkül alkothatjuk. A fogalmakhoz ugyanis algoritmusok kapcsolódnak, amiken a fogalmak alkotói már nem gyakorolnak kontrollt, a fogalmak mintegy önálló életre kelnek algoritmusaik szerint (főleg a fogalmi rendszerek). Ezen fogalmi algoritmusok és a valóság kapcsolatát ellenőrizni kell, mert igen nagy károkhoz vezethet, ha a szabályozási szándék és a szabályozási hatás jelentősen különbözik egymástól.

Jellemző példa a kamatos kamat exponenciális görbéje, amelyet a mai globalizált közgazdasági gondolkodás fenntartás nélkül vesz alapul, próbál érvényesíteni. Pedig képtelenség, nem feleltethető meg a valóságnak. Pontosabban egy határon túl nincsen elfogadható közgazdasági tartalma. Aki mégis fenntartás nélkül próbálja alapul venni, az egyszerűen valami matematikai képletbe kódolt rituális rablási, gyilkolási módszerhez adja beleegyezését. Valószínűleg sokkal többen haltak meg a történelem folyamán a hamisan értelmezett kamatos kamat következtében, mint fegyverek és egyéb gyilkos eszközök miatt.[90]

A pénz mikro-ökonómiája jórészt a szabályozott gazdasági folyamatok szereplőinek pénzhasználatával foglalkozik.

A pénz makro-ökonómiája pedig olyan fogalom, amely ma nem felelhet meg rendeltetésének, mert több dolog keveredik benne. Ha a szabályozási rendszert értem alatta, akkor a pénzrendszer struktúráját, elveit kell értsem alatta, amit a mai szakirodalom nem tárgyal. A kérdés az, hogy hol, milyen címszó alatt tárgyaljuk a pénz funkcióját és tényleges megfelelését e funkciónak. Vagy legyen egy külön fejezet a pénz "politikai gazdaságtanának"? De ilyet sem használnak, főleg nem oktatnak.

Szabályozott folyamatokat és szabályozó eszközöket és szabályozó szerepeket kell elkülöníteni és tárgyalni. A mikro-makro ökonómiában használatos modellezési alapsémákat nem kell eldobni, hanem ki kell egészíteni, bővíteni őket. Amikor azonban kétely merül fel, hogy alkalmas eszközt jelentenek-é valamilyen célra, akkor bár nem szabad őket eldobni, de azonnal keresni kell más megközelítéseket is, nehogy elakadjunk valamely rögzült modellezés-technikai elégtelenségben.

A pénz értéke és árufedezete - a pénzrendszer stabilitása és funkciója

Ma a globális monopoltőke egyik legfőbb eszközrendszerének a Dollárra épülő modern hitelpénz-rendszert tekintik, amelyet magánbankok szerveznek[91]. A hitelpénz értékét a klasszikus megfogalmazás szerint a gazdaságban érte kapható árufedezet adja. Ma is gyakran hangoztatott visszatérő érvelés, hogy csak azt a pénzt lehet elosztani, amit már megtermeltek (valahonnan ellenértékként vagy adóként beszedtek).

▪ A belső értékkel rendelkező pénz korszakában logikusabbnak tűnik ez az állítás, mint ma. Akkor ugyanis az aranypénz mennyisége nagyjából állandónak volt tekinthető, a változási folyamatai pedig könnyen megfogalmazhatóak (aranybányászatből eredő növekedése, kincsképződésként csökkenése és növekedése, szállítási költségek és vele szemben a változó mennyiségű árukínálat).

▪ Ezt az egyszerű képet ma már, a mai jelenségekre alkalmazva a megtévesztés egyik divatos eszközének kell nevezni sok más hasonló áltudományos, álközgazdasági, valóságos gazdaságpolitikai demagógiát segítő kijelentéssel együtt - ugyanis felelőtlenül keverik a mikro- és makro-ökonómiai megfogalmazásokat, összefüggéseket, lehetőségeket a minden alapot nélkülöző, immár csak a letűnt korok viszonyaiban értelmezhető, mára kiürült kifejezésekkel.

▪ Ami a gazdasági növekedést illeti ugyanis, az mindenképpen új pénz teremtését indokolja (a forgási sebesség szerint csökkentve). Van vagy nincsen gazdasági növekedés? A probléma az, hogy a gazdasági növekedés feletti ellenőrzést ki lehet venni a társadalom kezéből egyrészt a hitel-kamatok révén, másrészt a külső kereskedelmi monopóliumok révén, a költségvetési újraelosztással, a sarkítottan értelmezett szerzői jogi és egyéb hamis vágányra vihető szabályozások révén (szabályozási rendszer-uzsoraként), valamint a közösségektől tőkejavakként kezelve elvont természeti erőforrások útján - és a sor még hosszan folytatható.

Végül is tehát nemcsak a piaci áruforgalom és a cserék lebonyolításához szükséges pénz-mennyiség közti viszonyról lehet beszélni, mint meghatározó összefüggésről, hanem a szerződéskötő felek közötti gazdasági felfogásbeli különbségről, viszonyról is. Ha az egyik egy tál lencséért eladja örökre jogait, akkor ott egyenlő cseréről szó nem lehet, mert az ember jogai nem vethetők egybe egy tál lencsével. És fordítva, ha valaki meg nem vehető fogalmi minőségeket akar megvásárolni vagy éppen eladni fúrton-fúrt (például a szentkorona szuverenitását), akkor az ő felfogása is akadálya az egyenlő cserék rendszerének. Ha ezek a problémák két ember viszonylatában merülnek fel, az nem társadalmi kérdés, ha viszont valamely tágabb folyamat jellemzően ismétlődő részeként, akkor már akár az uzsora és a népirtás valóságához juthatunk.

Az egyenlő csere ideájától az egyenlőtlen cserét megvalósító rendszer-uzsora, genocídium irányú eltérés mellett lehetséges a "méltányos", a kívánatos eltérés is. Ha a méltányos vagy kívánatos irányú eltérést vesszük az egyenlő csere ideájával szemben, akkor olyan fogalmi pólusokhoz juthatunk, amelyek szinte fel is cserélhetőek egymással. Az egyenlő csere fogalmának ugyanis tágabb áttekintésben vannak olyan kimondatlan feltételezései, amelyek a valóságban nem értelmezhetőek, nincsenek.

Egyenlő lehet a csere minden esetben (hosszú ideig tartó kiterjed csere-rendszerben), ha a cserélők egyenlőek (kvázi örökéletűek), mindegyiknek van csere-alapja mindig, cseréik hosszú sorozatban nem számolják fel a cserefeltételeket, a cserefolyamatok nem lépnek túl rajtuk stb-stb. De ez a primitív egynemzedékes totális cserepartnerek világa nem létezik.

Nem tudják a csereláncolatokat úgy alakítani, hogy azok mindig körbeérjenek, méltánytalanul senki se szoruljon ki belőle és ne is élvezzen előnyt.

Nem lehet stabilizálni a cserefolyamatokban részt vevők számát, még kevésbé a cserére való igényüket.

Nem lehet tökéletesre szervezni a cserét a környezettel, hogy a cserefeltételek állandóak maradjanak.

Nem lehet a cserék rendszerét egyetlen szinten lebonyolítani, a reál-cserét legalább a cserék rendszerének szervezési szintjétől el kell választani.

Nem megoldható a kizárólag személyek közti cserék folyamatában kezelni a külső eredetű javak cseréjét (természeti erőforrások).

Tehát meg kell vonni az "egyenlő cserék" egy szűkebb körét, meg kell fogalmazni annak feltételeit, hogy ott a cserék egyenlősége lehessen az elvárás, a norma. És ettől el kell választani a javak azon körét, amelyeket szabályozva ugyan, de nem cserékkel tesznek hozzáférhetővé (közjavak, externáliák). A hatalmi erővel, állami intézményrendszerrel lebonyolított elosztási folyamatok szervezésében is jelentős szerepe van a pénznek. De ilyen esetekben (vagy ebben az arányban) a megtermelt javakra hivatkozni, hogy adott csoport miért úgy részesült az újraelosztásban, ahogyan részesült, az merő megtévesztés (hosszú távon komoly kártétel a társadalmi tudatban).

Sokan mondogatják napjainkban, hogy a magyarság nem ismételte meg 56-ot a maga alkotmányossága érdekében, tehát nem is érdemli meg az alkotmányos valóságot. Csakhogy igen erős állítással van dolgunk ez esetben. Nem kevesebbet jelentünk ki, minthogy az uzsora és a genocidium jogos, ha a károsult nem védekezik. Csakhogy mióta világ a világ, ez az uzsorások legfőbb védekezési érve: "hagyta magát a kárvallott!" Tehát másfajta megfogalmazáshoz jutunk. Eszerint egy struktúrált, szervezett társadalomban az uzsora, az állami intézményeket felhasználó, népirtásig fajuló uzsora nem más, mint egy működési elégtelenség, egy betegségi tünete a szervezett társadalomnak! - Az ilyen pedig nem nevezhető alkotmányosnak a szó legszűkebb értelmében sem.

Ott tartunk, hogy ki lehet jelenteni, a gazdaságelméleti ismereteket és a gazdaságpolitikai ideológiát élesen el kell választani egymástól. Az elérhető tankönyvek például a magyar egyetemeken a közgazdaság-tudomány címszó alatt jelentős mértékben tudományosnak ható köntösbe kódolt ideológiát, sőt valamely érdek szerint beprogramozott cselekvési normát közvetítenek - tudományos ismeretek helyett.[92]

D. Ricardo az egyik első emblematikus közgazdász, aki tudatosan, saját mellét verve hirdette, hogy ő azért küzd, hogy lobbiérdek szerint fogalmazzon át tudományos tételeket - és ezzel csupa jószándéktól hajtva mellesleg a tudományos gondolkodást meghamisítsa. J.M. Keynes jelezte szintén, hogy nem tudományos igazságokat fogalmaz meg, hanem receptet kínál az 1930-as évek gazdasági válságából való kilábalásra. Tudományos ismereteket tekintve Keynes elméleti innovációja egy gazdasági puccsot segített érvényre jutni (társadalmi beleegyezés sőt tudomás nélkül alakítottak ki vagy erősítettek meg diktatórikus gazdasági struktúrát). A neoliberális közgazdászok Friedman vezetésével pedig nem ellen-Keynes-iánusok voltak, hanem ők voltak a szemérmes neo-puccsista közgazdászok, akik már kevésbé nyíltan hirdették, hogy a lényegi közgazdasági ismeretekkel vagy nem bírnak vagy azok elfedése a céljuk illetve nem feladatuk azok közismertségének erősítése. Az általam olvasott legelképesztőbb ismert "tudomány-szédelgő" Soros György[93], aki elméleti munkásságában kifejti, hogy az a nagy tudomány, ha valaki úgy tud az orránál vezetni másokat, hogy azok azt hiszik, hogy nekik szolgáltat, az ő igényüknek tesz eleget, de a valóság éppen fordított. Más szóval ezt nagy apparátussal fogalmazott szélhámossági módszertannak kellene nevezni (hatalmas bedolgozóstábot szervezett magának alapítványaival a bonyolult fogalmazáshoz).

Furcsa a módon a módszertanilag igényes elméleti oktató könyvek teszik leginkább láthatóvá, hogy a mai mikro-makro ökonómia lényegében reklámanyag, amelytől egyébként nem is lehet elvárni az összefüggések tételes, lelkiismeretes, a lényegi összefüggéseket láthatóvá tevő tárgyalásmódot. Ehelyett általánosságban nem szakadnak el a Keynes előtti (belső értékkel rendelkező arany-pénz korabeli) közgazdaságelmélet frázisaitól, eszközeitől (egyensúly, kereslet-kínálat, határelemzés) és azokat a Keynes-i rendszer szemléltetésére túlegyszerűsített, a szemléltetésre egyébként kiválóan alkalmas demo-változatban használják.

Az egyik legkézenfekvőbb túlegyszerűsítés a közgazdasági ismeretek mikro-makro részterületekre bontása, ahol a makro ismerteket nagyrészt helyettesítik a mikro adatok mechanikus összesítésével. Ugyan minden könyvben szerepel az összetétel csapdája kifejezés, de mivel a tisztelt hallgatóknak ezekből a könyvekből kell vizsgáznia, kevesek tudják feltételezni, hogy a makro ismeretek bevezetőjében olyan figyelmeztető mondatot olvashatnak, ami tulajdonképpen a tananyag egészét kérdőjelezi meg mint makro ismereteket - és ezzel a lényegi makroismeretek hiányát palástolja. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy régóta ismert álcázási módszer érvényesítéséről, vagy éppen cirkuszi illúzionista trükk használatáról van szó.

Lényegileg tekintenek el a gazdaságelméleti alapozó tantárgyak, könyvek a XX. század legjelentősebb gondolkodási iskoláitól, felismeréseitől. Valami olyasmi logika mentén futott fel a tömeges felsőoktatás, hogy az egyszerűbb érthetőség kedvéért száműzték a filozófiát, a szakmai alapozó tárgyakat (Kelet Európában már a középiskolákban is), és ennek következtében a hallgatók az összefüggéstelen anyagokat is elfogadják, mert nem rendelkeznek kellő kritikai alappal (a folyamat betetőzése a lágy drogok népszerűsítése).

Ezek után ezt az elbutulási folyamatot tényként kezelve (a kifogások hangoztatása helyett) lényegében minden felvilágosodási, polgárosodási, "emberiesedési" erőfeszítést, amely korszakokat mozgatott az emberiség történetében, felmondanak a 20-80%-os idea jegyében - hogy tehát az emberiség 20%-a bőven elegendő a 80% kiszolgálására[94].

Ha elemezzük ennek a felosztásnak az értelmét, akkor a 20% nemcsak kiszolgál, hanem felügyel, irányít is, majd egy ponton racionalizálás jelszóval felmondja szépen a 80% kiszolgálásának jelszavát, és ellenük fordul - amit azok az addigra több generáción át erodálódott, lenullázott kulturális állapotukban már elég nehezen tudnak az indulaton kívül más módon kezelni a maguk részéről, és máris ott vagyunk, hogy az indulatos nyomorultakkal szemben minden úgymond védekező lépés megengedett az úgynevezett magasan kvalifikált emberi értékek ("civilizált életvitel") nevében.

De ez az alternatíva, ez nem európai, vagy legalábbis Európa lehető legrosszabb, embertelen oldalának érvényesülése, ami ellen kétezer évig küzdött. Ezen távlatokat érzékelve ha az ember leül egy nyári langyos délután valahol egy szellős, árnyékos padra, és megpróbál gondolataiba mélyedni, előbb-utóbb felmérheti a furcsa helyzetet, és megpróbálhat kiutat keresni. Ha nem is találni, ha nem is megépíteni, ha nem is feltétlen át is haladni rajta, de keresni, azt mindenképpen. S ha keres, akkor az egyik sarokpont az emberi személyek feltétlen tiszteletének igénye a 20-80%-os besorolások helyett.

Emberi személy, közjogi szuverenitás, gazdasági tulajdon

Ha az ember Isten képmása, és ezzel a fogalmi kapcsolással egyrészt kifejezzük az emberi esendőséget, távolságot az ember által alig elképzelhető isteni abszolútumoktól, illetve az isteni abszolútum fényében próbáljuk jelezni, hogy az emberi személyiség nem kezelhető az emberi faj biológiai jellemzőjeként (ami állítólag már az öreg Darwinnak is gondot okozott), akkor igen fontosak azok a megoldások, amelyekkel jelezzük ezt a sajátos emberi minőséget.

Az emberi személyiség egy igen fontos megfogalmazás az ember mint Isten képmásaként való teremtmény alapgondolatára támaszkodva. De ez a megfogalmazás több, mint a valóság megismerése, tükrözése. A személyiség ideája egy a valóságot gazdagító fogalmi "újdonság".

A személyiség fogalma egyrészt szembeállítható az egyén fogalmával, amint az Rászlai Tibor tanulmányában olvasható (az ember fizikai, biológiai és kultúrális-társadalmi meghatározottságát hangsúlyozó egyén fogalma szemben a jövőre irányítottan nyitott, szabad, felelős személyiség fogalmával), másrészt azonban használható úgy, mint a sajátosan emberi identitás (európai?), létminőség megnevezése.

Ez a személyiség egy a geometriai kiterjedés nélküli ponthoz hasonlatosan "a társadalom kiterjedés nélküli alkotó eleme" (atomja), amely építőelem a társadalomnak (a társadalom tehát ezekből a kiterjedés nélküli pontokból épül fel a geometriai pontokból felépülő geometriai formák mintájára). A társadalom - az alkotmányos társadalom - tehát nem értelmezhető biológiai lények összességeként.

Az ember mint személyiség bár belső szerkezetét definíció szerint ezen a létszinten vizsgálni fogalmi képtelenség, de megnyilvánulásait, jogait és kötelességeit, lét-feltételeit rendszerezetten lehet tárgyalni. Az emberi személyiség (a "természetes személy") lényének közjogi vetülete, közjogi megnyilvánulása, közjogi értelmezése a szuverén személy. A szuverén személy a nemzetet jelképi formában megjelenítő szentkorona tagja, a szentkorona szuverenitásának eleme.

A szentkorona szuverenitása tehát értelmezhető kifelé mint "kiterjedés nélküli pont", mint Európa, mint a keresztény világ, mint a nagyvilág, mint globális emberiség egy közösségi eleme - de befelé nem egy kiterjedés nélküli pont mintájára zárt fekete doboz, amibe nem nézhetünk bele. A szentkorona szuverenitása "befelé" az emberi személyek, a szuverén emberi személyek szervezett, struktúrált összessége.

Másként fogalmazva beszélhetünk a szentkorona politikai testéről is, sőt nevezhetjük "élő politikai testnek" (amennyiben érvényesülnek az alkotmányos viszonyok). De ebben a minősítésben talán további részekre is tagolhatjuk, és beszélhetünk arról, hogy politikai test (élő politikai test) kell legyen minden választási körzet! Különben nincsen értelme a képviseletnek.

Ez az "élő" politikai test kifejezés többféleképpen is fontos lehet. Egyrészt valóságos kölcsönhatást, kapcsolatot tételez fel a képviseltek és képviselő között (visszahívhatóság, érdekazonosság problémája), tehát a választói körzet elvileg élő, politikailag életképes közösség kell legyen, az állam pedig a nemzet önkormányozó eszköze (és nem ellenfele). Másrészt megemlíthető a probléma, hogy vajon az alkotmányos keretek között mi jut érvényre? Az alkotmányos közösség nem lehet "élet-ellenes" Az élő politikai közösségnek életképesnek, élet-pártinak kell lennie.

A társadalom társadalmi alrendszerekből építkezik (gazdasági, politikai, kulturális intézményei, folyamatai). Ezek az alrendszerek nem önállósulhatnak az élő politikai testtől, hanem annak működését kell szolgálják. A függés kölcsönös.

A társadalmat átfogó alrendszerekben a személy nem a maga totalitásában, hanem az illető alrendszerhez való kapcsolatában, valamely vetületével jelenik meg: a politikaiban például mint szuverén személy, a gazdaságban mint tulajdonos, a vallásiban mint hívő.

A gazdasági alrendszerben így jelenik meg a tulajdonosként. A gazdasági alrendszer többsíkú. Legsajátabb része a piac által koordinált, amelyen a tulajdonos mint tipikus "kiterjedés nélküli geometriai pont" jelenik meg. A piaci közeg számára lényegében érdektelen a tulajdonon belüli helyzet. A piacnak csak az a fontos, hogy a tulajdonos mit, mennyiért szállít, hogyan szerződik és hogyan teljesít.

A piac által koordinált gazdaság nem teszi ki a gazdaság egészét. A piaci alanyként, szereplőként a természetes személytől az embertől mint tulajdonostól valamelyest önállósodott, elvált szereplőként jelenik meg a jogi személyiségű társaság. Az elnevezés érezhetően visszanyúlik Boëthiusig. Az idea azonban törést szenvedett. Olyan látszólagos szereplője jött létre a gazdaságban, amelynek ellenérdekeltsége tud megfogalmazódni egyes társadalmi érdekekkel szemben. Az így kialakuló, napjainkra széles körben jellemző konfliktus pedig nehezen kezelhető. Ugyanis a jogi személyiségű gazdasági társaság, amely a maga neve alatt szerezhet jogokat, viselhet kötelezettségeket, vagyona mértékéig felelős, lényegét tekintve egy álcának, egy a személyes felelősség alól kimentő "diplomáciai védettségnek" is tekinthető. A vállalat nem szuverén[95] - bár egyes globális cégek nagy erőfeszítéseket tesznek ennek érdekében a maguk részéről, a nemzeti államokkal szemben.

Hogyan lehet annak az élő emberi személyiségnek (akit Isten képmásának is mondottak a régiek) a társadalmi pozícióját rendezni, átgondolni, akinek most a viszonya a jogi személyiségű gazdasági vállalatokhoz nemhogy ellentmondásosnak, de kifejezetten ellentétesnek tűnik? Nincs más mód, mint újra át kell gondolni a viszonyokat, és hogy ehhez értékelvi szilárd kiinduló pontokat kapjunk, meg kell próbálni az európai értelmű eredeti alkotmányossághoz visszanyúlni.

Tehát lehet egy termelési, egy gazdasági folyamatot akár nemzedékeket átívelően úgy stabilizálni, hogy úgymond önálló jogi személyiségű céget alakítanak rá. De nem szabad abba a hibába esni, hogy ezzel a lépéssel a gazdasági alrendszernek (mivelhogy önálló elemi alkotóeleme a jogi személyiségű vállalat) olyan mérvű önállóságot, külön életet tulajdonítok, amelynek az emberi élettel szemben önértékét ismerem el. Önértéke a gazdaságnak és a gazdasági szereplőknek mint eszközöknek lehet addig a pontig, amíg az emberi életet szolgálják, és ez az önérték véget ér onnan kezdve, ahol a pusztulást eredményezik.

Fogalmilag rendezetten akkor tudjuk ezt a kérdést részletekbe menően tárgyalni, ha az alkotmányos alapokon egyértelműen értékrendi különbséget teszünk a természetes személyek szuverenitásának, a nemzet szuverenitásának értékei valamint az eszközként szolgáló gazdasági és egyéb társaságok önálló, mégoly autonóm létezési "joga" között.

Vissza kell fejteni az eredeti alapokat, miszerint a szó teljes politikai értelmében nincsen joga sem a kutyának sem valamely gazdasági társaságnak sem. A gazdaságon belül, mint piaci szereplőnek lehet "rész-joga" a jogi személynek. Ez a rész-jog kimerítheti a jogi személyek mai jogosultságait szinte maradéktalanul. Akkor azonban, amikor ezen gazdasági egységek érdekei, "jogai" szembe kerülnek a természetes személyi vagy a nemzeti szuverenitás elvével, akkor meg kell törjön a gazdasági alany joga, különben az emberi társadalom felszámolja önmaga emberi minőségét, alkotmányosságát a szó teljes európai értelmében.

Hátrálás vagy kitörési pont?

Első pillanatban a fenti okfejtés afféle élettől menekülő, illúziók világába burkolózó elefántcsonttoronynak, hasztalan délibábnak tűnhet.

Azonban egy lehetőséget is kínál a társadalmi struktúra, a társadalom önszervezési eszköztárának újragondolására. Arról van szó, hogy minekutána kiléptünk az aranypénz (mechanikus reteszelési szabályainak) "egyszerű" rendszeréből, ott tartunk, hogy zavarba ejtő a hitelpénz-rendszer technikájában rejlő "korlátlan" szabályozási lehetőség. Szinte mindent megtehetünk, de azt nem tudjuk el sem gondolni. Tehát tehetetlenekké váltunk és kiszolgáltatottá egy nagy nemzetközi uzsora-blöffnek - és egymást jobb-bal tempóban masírozva daráljuk le. Tehetnénk mást is?

A gazdaság-szabályozás rendszerének további finomítása túlbonyolításhoz is vezethet. Hacsak az alkotmányos elvek kiutat nem kínálnak, mert fix tájékozódási pontot adhatnának az első pillanatra ijesztő további szabályozási bonyolódástól. Meg kellene fogalmazni

▪ az önfoglalkoztató vállalkozások feltételrendszerét (1-10 fő) - egyáltalán nincsen megfelelő, testreszabott önálló gazdaság-politikája, intézményrendszere

▪ ettől elválasztva a kisvállalkozásokét (mai pénzben évi 50-500 millió Ft árbevétel, zavartalan körülmények között biztos működés, megfelelő tőkeháttérrel) - alig van megfelelő, testreszabott önálló gazdaságpolitikája, intézményrendszere

▪ következő kategória a piaci vállalkozásoké, amelyek a piaci viszonyokat egymagukban nem tudják befolyásolni, de képesek a piaci mozgásokhoz igazodni, esetleges váratlan nehéz helyzeteket megoldani. - nincsen megfelelő, testreszabott önálló gazdaságpolitikája.

▪ újabb kategória az országos monopólium (az ország piacát képes a maga területén befolyásolni)

A személy és a nemzet (szentkorona) közjogi szuverenitása csak akkor érvényesülhet, ha egyik alrendszer viszonyai sem vétózzák azt meg. A gazdaságban (és a többi alrendszerben is) ennek egyik kiinduló feltétele, hogy ne legyenek szervezett hátrányban például azon nagyszervezetekkel, kiemelkedő hatású nemzetközi monopóliumokkal szemben, amelyekben egyrészt a saját munkatársak emberi feltételi is bizonytalanok, másrészt pedig a legteljesebb az ütközés a személyi szuverenitás általános érvényesülésével, szempontjaival szemben például természeti erőforrásokhoz hozzáférés ügyében, fogyasztói kiszolgáltatottságban, esetleges piaci beszállítói vagy konkurencia harcban és így tovább. Más szóval a gazdaságon belül afféle fiók-alrendszereket kellene szervezni, és azokban a maguk sajátosságai szerint illeszkedést keresni a szuverén személyiség létéhez szükséges feltételekkel.

Furcsa módon a környezetvédelem az a szinte utolsó bástya, ahol az emberi életfeltételek immár biológiai szintű veszélyeztetettsége általános figyelemre számító kérdés. Ezért a környezetvédelem a szorosan vett környezetvédelmi ügyek iránt érdeklődőknél tágabb személyi kört jelent, mert sokan olyanok is itt keresnek megértést, együttműködést, akik valójában az emberi személyiség létfeltételeiért szeretnének küzdeni. Ha Bibó Uchroniája szerint "történtek volna" a reformáció eseményei, akkor most a környezetvédők talán keskenyebb sávon kereshetnék feladataikat (és ugyanakkor talán megértőbb volna velük szemben a társadalom szélesebb közvéleménye, együttműködőbbek volnának a gazdasági vállalkozások). [96]

III.) dia- vázlat - 2004 dec 10.

---<<<(_1_cél és környezet)>>>---

---<<<(_2_metafizikai háttér)>>>---

---<<<(_3_logikai-ontológiai elemzés)>>>----

A december 10-re készült diaképek között nem volt a következő táblázat, de krétás táblarajzként szóba került. Végül is az emberi kompetenciáról szól a világban, a felelősség és szabadság, az emberi lét sajátos elhelyezkedéséről tudatunkban. Olyan alapkategóriák ezek, amelyek megszabják "természetadta" helyünket, átléphetetlen korlátainkat.

Ezek az alapviszonyok régóta ismertek. Koronként másként fogalmazták meg őket, ami a lényeget, az ember valós helyzetét nem változtatta meg.

Xerxes megkorbácsoltathatta a tengert, hasonló lendülettel neki lehet látni a természetjogi alapok, a logikai-ontológiai alapok "felszámolásának", "betiltásának", amint az napjainkban, a XXI. Század küszöbén is történik.

Egyik kedvelt formája a tenger-korbácsolásnak a történelmi alkotmány megkorbácsoltatása, kitiltása, múzeumba küldése. Akár ha a hideget vagy a napsütést próbálnák meg összeszidni, leváltani, eltolni a víz forráspontját.

Az evidenciák azonban kikezdhetetlenek. Ha nem ügyelünk a víz forráspontjára, legfeljebb megégetjük magunkat. Minket minősít, ha elhatároljuk magunkat tőlük, ha "illegálissá" tesszük a forráspontot. Komolytalanná válnak a betiltók, nem hatalmasokká (az árat viszont meg kell fizetni, nem ingyen van az efféle blődli, lásd a XX. Századot, lásd a kommunizmus 100 millió civil áldozatát).

---<<<(_4_szerkezeti kódolás)>>>---

---<<<(_5_összefoglalás helyett)>>>---

Faluközösség és alkotmány

December 10-e egyik előadója dr Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató volt. A magyar alkotmánnyal szemben felvetette, hogy a történelmi alkotmány nemesi előjogokat erősített, szemben a parasztsággal, szemben az ideális, tulajdon-nélküli, mégis magas erkölcsiségű gyűjtögető őstársadalmi állapotokkal.

Nehezen értelmeztem ezt a véleményt azzal összevetve, hogy eddigi dolgozataiban mindig a tradicionális faluközösség mellett állt ki írásaiban, és sokat ismételgette, hogy az akkori föld-birtokosok nem magántulajdonként élvezték a földek adójövedelmét, hanem bizonyos (nem egyszer egyenesen választott!?) közösségi funkciók ellátásáért, s hogy a cselédsort eredményező majorsági gazdálkodás csak az 1700-as évek végefelé terjedt el.

I) Azaz a rendi korban nem polgári magántulajdona volt a nemességnek a föld (sőt úgy fogalmazott, hogy a polgári tulajdon fogalma értelmezhetetlen a rendi társadalom földbirtoklására),

II) az 1848-as változásokban pedig az úgynevezett nemesi szabadságokat minden mai szóval állampolgárra kiterjesztették,

... tehát alapelveiben, számunkra lényeges összetevőiben a történelmi alkotmány sem az 1848 előtti, sem az 1848 utáni időket nézve nem lehet a magántulajdoni monopolizálás, monopol-kiváltság felednivaló rossz emlékű eszköze.

III) Ezekután milyen történelmi alkotmányban vélhető fölfedezni az eleve jogtalanságot védő jelleg?

Előadását hallgatva jegyzetemben táblázatot is készítettem, amelyben a magam gondolataival kiegészítve igyekeztem áttekinthető képet alkotni. Részleteiben ez az ábra biztos, hogy használhatatlanul elnagyolt, de egész ívében talán érthetővé tesz egy fontos kérdéskört a közösségi erkölcs, a földhasználat és általában a társadalom-szabályozás összefüggésében:

Gyűjtögetés: Korlát nélküli gyűjtögetésre alkalmas területen g alapvetően közösségi, verseny nélküli, magas szintűnek nevezhető erkölcsi felfogás szerint élnek (ama őskinyilatkoztatás szellemében) n a gyűjtögetésre alkalmas területek viszonyainak változása, a népsűrűség emelkedése, a termelési kultúra emelkedése és egyéb okok miatt azonban "kinövi" az ember a gyűjtögető életmódot

Földművelés/a: Korlátlan mennyiségben művelhető földterület g egyéni erőfeszítéstől függően lehetett kisebb közösségekben, családokban áttérni a földművelésre, erdőirtás révén például, a közösségi erkölcs mellett, azzal szervesen összeépülve megjelenik a munka jutalmának felfogása n az igen kiegyensúlyozott, a küzdést, erőfeszítést békés jóléttel jutalmazó szilárd erkölcsi felfogás gazdasági alapja később, a szabad földterület eltűnésével bizonytalanná válik.

Földművelés/b: Szűkös művelhető földterület g szabadon elfoglalható földterületek elfogytával új szabályozási szemponttá válik a vásárlás vagy örökség, illetőleg nemzedékekre a reménytelen kiszorulás veszélye-ténye a jól végzett munkára és a természet áldására támaszkodó életvitelből. Megjelenik a szorongás, a személyes érdem és az élvezett társadalmi pozíció különválasztása (erkölcsi kezelhetetlensége, amelyet a közösségi kötelékek már nem tudnak kompenzálni) n az immár szűkössé vált természeti erőforrásokhoz való hozzáférés addigi szabályrendszere viszonylag fejletlennek bizonyul az új helyzetben, azaz relatíve túlterheltté vált. A kiútkereső reformok a lényegi rendezés helyett inkább az elviselhetőség tüneti megoldásait keresték.

Ipari korszak: A föld jelentősége széles rétegek előtt már nem evidencia, a föld monopolizálása nem ütközik társadalmi ellenállásba g A lakosság kis töredéke képes ellátni a társadalmat mezőgazdasági termékekkel. Átmenetileg fel sem tűnik, hogy a "föld" nem csak árutermelési tényező. Mivel korábban ismert volt az éhinség is, illetőleg a monopolizált földviszonyok elnehezítették a földből való megélést, "megfizethető" árnak tekintették a polgárosodásért a faluközösségek végleges "fölbomlását", a földhöz való viszony döntő megváltozását. Megjelent a versengés mint a kibontakozást segítő erkölcsi elv, ami jelentősen háttérbe szorította a korábbi korokból ránk maradt közösségi elveket, szolidaritást, a saját munka szinte feltétlen önbizalmát, ugyanakkor a földnélküliség kilátástalanságán is enyhített, mert e lehetetlenülés elől az iparba lehetett menekülni. n tehát ebben a korban az egyoldalúan mezőgazdasági árutermelési földhasználat eredményessége mintegy elfedte, elviselhetővé tette a föld-spekulációt, a föld soha nem látott magántulajdoni monopolizálását (főleg a globális korban), a föld (a természeti környezet) és a társadalom már-már tudatos elszakítását.

Információs korszak: Elméletileg megkerülhetetlen kérdéssé válik a földhöz (természethez) való viszony rendezése, demonopolizálása, renoválása g A termelési, majd kereskedelmi képességek kibontakozását követően egyre közvetlenebbül tolódik előtérbe a földhöz, a természethez való végső, lényegi (ontológiai) viszonyunk, immár a városlakók, a földtől elszakadt életmódú lakosság számára is (első lépésben, de nem kizárólag mint környezetvédelmi probléma). Most a lakosság 80%-án elhatalmasodó feleslegesség érzet erkölcsi abszurditását kell meghaladni a társadalomszabályozás tudatos kezelésével, és ennek részeként megnyugtatóan rendezni a földhöz való viszonyát n az elméleti tisztázódás annak ellenére kell előre haladjon, hogy a hatalmi "megrendelés" a felszínen nem igényli az ez irányú tisztázást, elméleti munkát (de nem volt megrendelője a nyers hatalmi erő a természetvédelmi mozgalmaknak sem).

Egy újabb alkotmányos korszak reményében: a közéletben, politikában, gazdaságban majdan csak a demonopolizált föld-viszonyok mellett lehet érvelni (demonopolizált viszonyokra törekvés reményében a környezeti javakhoz általában, sőt az ember önnön szerepkörének szabályozásában is). Hogy ez a közeli vagy a távoli jövő, azt nem tudom. g Viszont tudható, hogy most érkezett el (vagy most érkezik el) az emberiség oda, hogy termelési képességei szinte határtalanok, szabályozási tudása cselekvő-képességét potenciálisan oly mértékben megerősítette, hogy reálisan szembenézhet az erkölcsi elvárásoknak is megfelelő társadalomszabályozás követelményével n Tehát ma már például Magyarország anyagi állapotát nem lehet leküzdhetetlen természeti akadályoknak betudni, ma már a társadalom bőven képes megtermelni itt és másutt azokat az anyagi és szellemi javakat, amelyek az erkölcsi elvárásokat tiszteletben tartó, a társadalom jólétét biztosító állami szabályozáshoz szükségesek. Ebből a megközelítésből lényeges a történelmi alkotmány hagyományának kérdése, együtt a faluközösségi és számos más népi és nemzeti hagyományokkal (ezek a szavak tisztességesen is használhatók, egymás mellé tehetők, minden atavizmus elkerülésével, ha lelkünkben képesek vagyunk a napi aktuálpolitikai elvárások elől kitérni).

A 2004 december 10-i meghívó hátoldaláról:

Mottó: Egy mondat a zsarnokságról (Illyés Gyula, 1950. - részlet)

Korona és szabadság (Zlinszky János, 2002 - részlet)

... Soha nem volt az "ősi" szabadság kérdése ily időszerű, mint bontakozó jogállamunkban!

Ám ez az időszerűség jelentkezni fog akkor is, amikor az európai államok közösségéhez csatlakozva, magunknak kell majd esetről-esetre döntenünk arról, miben és mennyiben ragaszkodunk önazonosságunkat meghatározó kultúránkhoz, amelynek részét képezik jogi hagyományaink is, s hol vagyunk hajlandók meggondolás nélkül feladni mindent, csak hogy haladók, alkalmazkodók, "jó fiúk" lehessünk a közösségen belül. Sokkal több egyéni vonás őrizhető pedig meg, mint gondolnók. Szabadságunkban áll mindazt megtenni, ami kultúránk, nyelvünk, önazonosságunk, műveltségünk megtartása, akár növelése szempontjából szükségesnek tűnik. Talán még el is várják ezt tőlünk. Helyettünk nem fogják megtenni. Az európai unión belül is a magyar nemzeti közösség a természettől szuverén, s csak átruházott hatalmi körben szólhatnak bele szabadságainkba. Nem vehetnek el tőlünk semmit, ami minket illet, csak mi adhatjuk fel önként, kényelemből, nemtörődömségből...

A Százak Tanácsa állásfoglalása az alkotmányról

Célunk az alkotmányosságért kiálló kezdeményezések, törekvések találkozásának segítése, felülemelkedve a napi politika szempontjain - és nem a társadalmi-politikai ellentétek kiélezése.

Meggyőződésünk ugyanakkor, hogy nem szabad engedni a kísértésnek, hogy "fegyelmezetten" hallgassunk a gondolkodásunkat, értékítéletünket meghatározó alkotmány stratégiai kérdéseiről - a reálpolitika taktikai sikerei érdekében.

A magyar alkotmány alapelvei - mint a magyarság kétségtelen kincsei - önazonosságunk támasztó oszlopai, amelyek jól illeszkednek az Aranybulla és a Magna Charta idejéig visszamenően a legnemesebb európai hagyományokhoz, s a modern időkben az ENSZ számos természetjogi elvet alapul vevő szellemiségéhez. Ezek erősebbek minden hatalmi kényszernél, politikai taktikánál, önkényuralmi előírásnál - legyen szó belső törvényről, vagy nemzetközi diktátumról.

A magyar alkotmányos jövő csak az alkotmányos hagyományainkhoz való élő kapcsolat kialakításával képzelhető el. Úgy kell rendezni a magyar közjogot, hogy a történelmi alkotmány magvát jelentő alapelveket az alkalmazott törvények és nemzetközi szerződések ne sértsék, hiszen ezek az elvek Európa, az emberiség közös kincsei.

A történelmi alkotmány tudomásul vétele tehát nem pártpolitikai kérdés, hanem a magyar közélet szereplőinek kötelezettsége egyeztetésre és összefogásra.

Fekete Gyula alapító elnök, dr. Andrásfalvy Bertalan soros elsők, dr. Andrasofszky Barna eln.tag, Bánffy György eln.tag, Fáy Árpád, dr. Szíjártó István titkár

Bernáth Zoltán A magyar alkotmányról

Nincs szükség "alkotmányozó" nemzetgyűlésre,[97] illetve hogy az (vagy az országgyűlés), jogfolytonosságra hivatkozva úgymond "új alkotmányt alkosson" (esetleg némi módosítássokkal), vagy a régi, ősi alkotmányt "visszahozza".

Magyarországnak van Alkotmánya. Ez, az igen helytelenül "réginek" nevezett ősi Alkotmány.

Mindenekelőtt abból kell kiindulni, hogy az 1949:XX. törvény érvénytelen, semmis. Azt kiszolgálói útján egy háborús-győztes, jogtalanul megszálló, a megszállást jogtalanul fenntartó idegen nagyhatalom kényszerítette ránk. Ez az alkotmány volt az alapja a kommunista hatalomátvételnek. Ez az alkotmány hagyta helyben, illetve tette lehetővé a magyar jogrendet alapjaiban felforgató, az országot kiszolgáltató jogszabályok meghozatalát.

[Hogy lehet érvényes az az alkotmány, amely útján a kommunista hatalom átvétele megtörtént, a párizsi békeszerződésbe, az általános nemzetközi jogba beleütközve, a megszállást jogi formában is tudomásul vette. Amely alkotmány törvényes alapot adott a b-listázásoknak, internálásoknak, kényszermunka-táboroknak, kitelepítéseknek, stb. Amelynek ?jogi� ernyője alatt vált elfogadottá a civileknek hadifogolyként való elhurcolása, ártatlanok elítélése, sok esetben halálra. Amely alkotmány felhatalmazást adott az állam, az egyes társadalmi osztályok, a társadalom sejtjeit képező család kötelékeinek a szétszakítására. Részletekben folytathatnánk tovább a budapesti Andrássy út 60-ig, onnan tovább a körmök letépésétől a letartóztatott emberek fizikai eltüntetéséig, megsemmisítéséig.

Érvényes lehet az az alkotmány, amely alapján az Antall kormány az álerkölcs szavaival az áldozatok megkérdezése nélkül megbocsátott? Mert megbocsátásban részesült, országvesztő bűnrészesek, társ-tettesek, tettesek, felbujtók, bűnpártolók így kívánták? Köztük azok is, akik a szintén baloldali Ries Istvánt agyonverték, Rajk Lászlót és Nagy Imrét annyi sok mással együtt felakasztották? Akik a megbocsátást követő megnyugvással, az ősi magyar alkotmány elleni ellenszenvtől indíttatva büntetlenül mocskolhatják a Szent Koronát, Szent István jobbját, a magyar címert, himnuszt, akiknek a jelenlétében nem tanácsos felvenni a valamikor mindennapi használatra rendelt Bocskai ruhát?]

Igaz ugyan, hogy az úgynevezett (általam megkérdőjelezett) alkotmányt (1949:XX. törvény) a rendszerváltozás után módosították, de általános jogelv, hogy az érvénytelen, semmis jogi tényt, szerződést, törvényt egy jólsikerült módosítás sem teszi érvényessé, miként a halottat sem támaszt fel egy "egyébként életmentő" injekció.

[Csak mellékesen mondva: ezt az alkotmánynak nevezett törvényt még az alkotói sem tekintették jól sikerültnek. Általában minden alkotmányt sarkkőnek tekintenek, mind a véglegesség jegyében alkotják. Ámde mi történt: a módosításnak alávetett 1949:XX. törvényt a későbbiek során, a módosításokat módosító jogszabályok gépfegyver-tüzével szitává lőtték.

Az 1949:XX. törvény első módosítását még szakmai munkának sem tekinthetjük. Nemcsak a kommunista eszmekörben felnevelt alkotók kezenyomát érezhetjük rajta. Elárulja a jogi felkészületlenséget is. Kimondja: a munkásnak meg kell adni az őt megillető munkabért. Önként felmerül, hogy a vállalkozót nem illeti meg a vállalkozói díj? A köztisztviselő kiesik az alkotmánnyal védettek köréből? Ha már a kérdést az alkotmány jogkörében kell rendezni, utalni lehetett volna főszabályként a szolgáltatás és ellenszolgáltatás egyensúlyára.

A megbocsátásban részesültek örömükben tombolhattak a sikerüknek. Azok, akik a rendszerváltás eszközlői, még annyi fáradtságot sem vettek maguknak, hogy legalább a számát változtassák meg a módosított kommunista alapszabálynak.]

Ha pedig semmis a módosított 1949:XX. törvény, mint alkotmány, akkor az 1944. március 19-től kezdődő (német és szovjet) megszállások megszűntével "a szünetelés alatt" mindvégig érvényben maradt ősi magyar alkotmánynak, minden erre irányuló jogi lépés nélkül újra hatályosulnia kellett volna.

Sokan felvethetik, a német megszállást követően, egy ideig nem lehet-e egy felszabadulásnak elnevezett esemény következményeként a törvényes jogrend helyreállításáról beszélni.

Méltán, az ország lakossága körében nagy örömmel nyugtázták 1945 után azt az országgyűlési választást, amely a polgári oldal győzelmét eredményezte. Kérdésként merülhet fel, miért nem tekinthető alkotmányosnak az 1949:XX. törvény életbelépéséig terjedő idő.

A helyes válasz az, hogy a mélyből való felemelkedés pár másodperces öröme, lélekzetvétele tévedésre adott alapot. Megtéveszthette még a kiváló nemzetközi jogászokat is. Az a nemzetközi jogi alapelv, hogy a békeszerződés lehet kemény, a megszállás lehet kegyetlen, de a megszállás "adott esetben nemcsak a párizsi békeszerződés" az általános nemzetközi jog szerint is csak időleges.

Kiderült "amire egyébként a békeszerződést követően is komoly jelek mutattak" a megszállást a szovjet hatalom véglegesnek tekinti. 1945-től mindvégig szovjet megszállás alatt álltunk. Az érvényes, ősi magyar alkotmány egy pillanatra sem hatályosulhatott. Ha jogi szemmel nézzük, még a jobboldal győzelmét hozó országgyűlési választás sem törvényes körülmények között zajlott le.

1/ a szovjet hatalom határozta meg, hogy a politikai pártok közül melyek indulhatnak, akkor az engedélyezett kisgazdapárt eljelentéktelenedett párt volt,

2/ ha nem is fektetünk súlyt arra a körülményre, hogy a választásra jogosultak a fizikain kívül jelentős lelki nyomás alatt álltak,

3/ az a törvényesség szempontjából elfogadhatatlan, hogy a választható állampolgárok körét szerte szétszórták, azoknak nagy része ha nem menekült külföldre, nem hurcolták ki a Szovjetúnióba, internáló táborban, kényszermunkatáborban, börtönben, fegyházban volt, jelentős számban fizikailag is megsemmisítettek. Volt miniszterelnököknek egyszerű képviselői mandátum megszerzésére sem volt lehetőségünk (pl. gróf Bethlen István, dr Kállay Miklós).

Még a kommunista időszak alatt jelentős tekintélyt szerzett jogászok is felvethetik, hogy a semmisséget elfoglaló álláspont lehetetlen helyzetet teremt. - A MEGSZÁLLÁS IDEJE ALATT NEM ÁLLT MEG AZ ÉLET, amelyet jogszabályok szabályoztak, így azok, ha az 1949:XX törvény semmis, létalapjukat vesztették?

Nem lehet vitás a felvetett gond - csakhogy az is abszurd volt, hogy a nemzetközi életet irányító nagyhatalmak tűrték, miszerint az ő bábáskodásuk alatt feldarabolt Magyarország megmaradt csonkja az általuk kötött békeszerződésbe és az általános nemzetközi jogba ütközve a háborút követően egy fél évszázadon megszállva maradjon. Kétségtelen nehezebb most a törvényes rendet helyreállítani, mint amilyen volt a törvényes rend lerombolása.

Csakhogy a semmiség jogintézménye megoldást ad. A semmiség szabályai nem kívánnak lehetetlen helyzetet teremteni. A törvényes rend helyreállítása nem vezet csődhöz. A semmiség ideje alatt létrejött és a mindennapi élet fenntartásához szükséges jogszabályokat érvényesnek lehet nyilvánítani. E vonatkozásban nincs szükség minden egyes jogszabály, törvényhely felsorolására, lehet pl általában egy-egy jogág, jogintézmény tekintetében egységesen rendelkezni, az érintett részekre utalni.

Egyes nemzetközi jogászok az ősi alkotmány visszaállításának igénylésénél az 1949:XX. törvény érvényességét nem vitatva beszélnek az ősi magyar alkotmány jogfolytonosságáról. Ez az álláspont téves. Ha 1944. március 19-et követően volt eltérő alkotmányos idő, akkor a régi alkotmány jogfolytonossága megszakadt, legfeljebb újra behozzuk a régi alkotmányt.

[Ha egy tulajdonos házát, abba beköltözve elveszik, amikor vissza ítéli a bíróság, nem kell a tulajdont újra megszerezni, mert jogfolytonosság van; de ha a házam eladom, majd újra megveszem, nincs jogfolytonosság.]

Jelentősége van annak, hogy az ősi alkotmány érvényes maradt, csak nem hatályosult, mert nem kell "alkotmányozó" (alkotmányt fogalmazó) nemzetgyűlés vagy országgyűlés, 2/3-os többséggel!

Tehát nem az alkotmányról kell dönteni közvetlenül valamilyen formában, hanem arról kell dönteni (akár feles törvénnyel!) az országgyűlésnek, hogy a törvényhozás elismeri a tény szerinti alkotmány hatályosulását, elismeri a saját illetéktelenségét (elismeri hogy a magyar jog szerint működésének nincsen meg az alkotmányos jogalapja - az élethez szükséges minimális lépések megtételén túlmenően), és előkészíti a "jogfolytonosság helyreállító" nemzetgyűlési vagy kétkamarás országgyűlési választásokat, amelynek a szabályozásához elvileg az 1944. március 19 előtti választási törvény a kiinduló alap. Az így megválasztott majdani testület jogosult a törvények alkotmányhoz illeszkedő felülvizsgálatára.

Tájékoztató jogfenntartó nyilatkozat Európa széles közvéleményéhez és kormányaihoz

Excellenciád előtt is ismert, hogy az Európai Unió 2004. május 01-jei hatállyal 10 új taggal, köztük hazánkkal is kibővül. Az Európai Unió e jelentős eseménye sajátos módon Magyarországot kritikus helyzetben és pillanatban érinti. Önnek minden bizonnyal tudomása van arról, hogy Magyarországon súlyos erkölcsi válság van, amelyhez a mostani kormány hatalomra kerülése óta egyre rosszabbodó pénzügyi és gazdasági helyzet párosul. Ebben a helyzetben különleges jelentősége van a csatlakozás nemzetközi jogi, illetve hazai jogi feltételeinek. Ezért alulírottak kötelességünknek érezzük Önt, illetve az Ön személyén keresztül az Ön nagyrabecsült kormányát tájékoztatni a következő fenntartásainkról.

Az Európai Unió a kezdetekben nemes és tiszta céloktól vezérelve alakult és szervezte tevékenységét, elsősorban a gazdasági integráció területén. Az Európai Unió az alapító országaihoz később társult országokkal a szervezet alapelveinek megfelelő csatlakozási szerződéseket kötött. Megállapítható, hogy a közép-és kelet európai országokban nagyjából 1990 során lezajlott folyamatokat követően az Európai Unió szellemisége és gyakorlata fokozatosan megváltozott. Magyarországra nézve ez azt jelentette, hogy az Európai Unió vezetői rendszeresen olyan nyilatkozatokat tettek, miszerint Magyarország hamarosan csatlakozhat az Európai Unióhoz, ugyanakkor meghatározták azt a követelményrendszert is, amelyet országunknak a csatlakozás feltételeként teljesítenie kell. Magyarország folyamatosan teljesítette ezeket az elvárásokat, jogrendjét és gyakorlatát az Európai Unió jogrendjéhez és gyakorlatához igazította. Ugyanez az Európai Unióról nem mondható el, mivel sokszori biztatást és halasztást követően Magyarországot csupán most engedik belépni az Európai Unióba, annak időközben jelentős változáson átmenő, a gazdasági integráción túlmenően a politikai együttműködést egyre inkább előtérbe helyező szervezetébe. Ezen belépés feltételei és konkrét körülményei már messze nem azok, mint a korábbi csatlakozókkal kötött szerződésekben foglalt feltételek voltak. Ez súlyos aggályokat vet fel az Európai Unió elvei és deklarált szellemisége, illetve a megvalósult társulási szerződések gyakorlata között. Aggodalmunkat csak fokozza az a tény, hogy egy ilyen rendkívül fontos szerződés esetében elégtelennek tekinthető az a szabályozás az emberek, illetve országok közötti együttműködés lényeges tartalmi kérdéseiben, amely egyrészt rögzítené a hosszútávú együttműködésben a belépés után az egyes tagországok saját helyzetének esetleges módosításáról való tárgyalás jogi feltételeit az unió mindenképpen túlnyomó többségével szemben, illetve az együttműködésből majd esetleg kilépni szándékozók jogi helyzetét, vagy önmagának az Európai Unió esetleges megszűnésének a szabályait.

Az Európai Unió jelenlegi általános, de hazánkat igen súlyosan érintő gyakorlatával még hosszasan foglalkozhatnánk, azonban röviden szeretnénk rámutatni nemzetünk helyzetére, különös tekintettel az Európai Unióhoz történő csatlakozásra.

Magyarország az egyetlen olyan európai állam, amely a XX. század két világháborújának következtében eredeti területének lényegében 2/3-át elvesztette, jelenlegi országhatárai körül saját nemzetrészei helyezkednek el. Magyarországot a nemzetek közössége példátlanul súlyos módon büntette, nemcsak területeinek fenti megcsonkításával, hanem az elszakított nemzetrészeinek hátrányos jogi helyzetének eltűrésével, illetve a megmaradt Magyarország nagyhatalmi elnyomásának tudomásul vételével is. Magyarország gyakorlatilag ezer esztendőn keresztül Európa jelentős állama volt, sokszor annak meghatározó része. Meggyőződésünk, hogy Magyarország Európa fejlődéséhez nagyban hozzájárult. Magyarország egyik legértékesebb jellemzője a közjogi jogfejlődés, amelynek emlékezetes fordulata volt a "magyar Magna Charta", az 1222-es Aranybulla, amely később az úgynevezett "szentkorona-tanban" nyilvánult meg. Ez egy egyedülálló közjogi berendezkedés, amely az európai-magyar identitást jellemzi, amely egyetlen nép ellen sem irányult és értékei vitathatatlanok. Ezen közjogi értékekért vívta a magyar nemzet számos szabadságharcát. Magyarország szent-korona elvén nyugvó alkotmányának folytonossága 1944. március 19-én megszakadt. E napon a hitleri Németország szállta meg Magyarországot. A második világháború befejezését követően a sztálini Szovjetunió szállta meg tartósan Magyarországot, ami sértette a szokásos nemzetközi jogot, tételesen a Párizsi Békeszerződést, majd a Varsói Szerződést, amely megszállás elleni közismert fellépés volt az 1956-os szabadságharc. Ezen megszállás évtizedei alatt magyar közjogi értelemben alkotmányos jogfolytonosságról nem beszélhetünk és ennek helyreállítására a mai napig nem került sor, bár a szovjet katonai megszállás 1991-ben megszűnt. Az ország ma is közjogi provizóriumban él, nem állt helyre az alkotmányos közjogi békeállapot, nem állt helyre az ország alkotmányos szuverenitása. Az ország azóta sem nyerte el azon alkotmányos állapotát, amelyben sorsáról, törvényeiről, szövetségkötéseiről teljes felelősségével dönthetett volna. Magyarország alkotmánya továbbra is a szovjet megszállás időszakából megmaradt érdekcsoportok, illetve a nemzetközi monopol szervezetek áldozata.

A mára kialakult teljes morális válság olyan mélyreható politikai, társadalmi feszültségeket teremtett, amelyek csak alapvető változások révén orvosolhatóak. Ezen alapvető változások legfontosabbika az alkotmányos alapelveket érvényesítve a magyar közjogi jogfolytonosság helyreállítása. Addig, amíg erre alapos reményünk és hitünk szerint sor kerül, kénytelenek vagyunk a Magyar Nemzet szuverenitásának és autonóm jogainak békés, jogi megvédése céljából Excellenciás Nagykövet Úr személyén keresztül országunknak az Európai Unióba való belépését jogfenntartással kezelni, különös figyelemmel arra, hogy a vázolt feltételekkel történő csatlakozásunk a magyar lakosság és azon belül a magyar értelmiségi elit jelentős részének a támogatását nem élvezi.

Mi nem kívánunk békétlenséget, egyetlen célunk nemzetünk jelenlegi válságának megoldása a közjogi jogfolytonosság helyreállítása által, és ennek révén országunk régóta vágyott kreatív bekapcsolása saját jogán az európai nemzetek egyenrangú közösségébe. Kreatív alatt értve egyrészt azt, hogy tőlünk telhetően alkotó hozzájárulással kívánunk résztvenni az európai nemzetek közösségében, másrészt pedig azt, hogy országunk, nemzetünk gazdasági, kulturális és egyéb képességeinek kiteljesítését kívánjuk erősíteni az európai integrációban való részvétellel. Nem kívánunk érdemeinken felül jogokat, pusztán nemzeti létezésünk, megbecsülésünk elérését kívánjuk, az egyenlő és szabad nemzetek nemzetközi együttműködése révén - amely közösség meggyőződésünk szerint egyedüli alapja lehet annak, hogy mind mi magunk, mind az utánunk következő nemzedékek sora európaiként szabadon élhessen a saját nemzete kebelében, bárhol Európában, így Magyarországon is.

Kérjük Excellenciádat, hogy szíveskedjék a jelen nyilatkozatunkat kormányának továbbítani.

Esetleges részleteket illető kérdésükre készséggel adunk további felvilágosítást.

Magyarország világháborús megszállásának és alkotmányossága megszakadásának 60-ik évfordulóján.

Francia Köztársaság Nagykövetsége Őexc. Dominique de COMBLES de NAYVES úr

Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága Nagykövetsége Őexc. John Roland NICHOLS úr

Németországi Szövetségi Köztársaság Nagykövetsége Őexc. Ursula Maria SEILER-ALBRING

Olasz Köztársaság Nagykövetsége Őexc. Giovan Battista VERDERAME úr

Portugál Köztársaság Nagykövetsége Őexc. Luis Filipe CARRIHO de CASTRO MENDES úr

Svájci Államszövetség Nagykövetsége Őexc. Rudolf WEIERSMÜLLER úr

Svéd Királyság Nagykövetsége Őexc. Bengt Östen Matheus LUNDBORG úr

Valamint a magyar állam és parlament elnöke és a négy parlamenti párt elnöke

A kötet ezenkívül tartalmazza a korábbi évek köteteinek tartalomjegyzékeit és egyéb általános információkat.

Lábjegyzetek

[1] Ezen a címen jelent meg II. János Pál pápa enciklikája a Katolikus Egyház püspökeihez A HIT ÉS AZ ÉSZ KAPCSOLATÁNAK TERMÉSZETEROL, Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék könyvkiadója, Budapest 1999.

[2] - ha ugyanis a pénzt nem közvetítő eszköznek tekintjük, hanem önálló értékkel bíró dolognak (ami az emberek közti viszonyrendszerben képtelenség, mert a pénz nem egy új emberfajta, az a modernkori bálványimádás lenne, aminek tudatos előidézése szándékos megtévesztésnek, illuzionista mutatványnak, sőt atavisztikus mágiának volna nevezhető) - az ténylegesen olyan helyzetet eredményez, amelyben nem mondjuk ki, hogy a pénzrendszer mögött kinek a törekvése, érdekérvényesítő szándéka húzódik meg (sikeresen vagy sikertelenül). De a valóságon, hogy a pénz nem egy új típusú értelmes lény, nem egy UFO, akivel jobb jóban lenni, ezen a természetből következő (természetjogi) tényen a mi szemléletünk elbizonytalanodása nem változtat.

[3] Liska Tibor fogalmazott így 15-20 évvel ezelőtt - meg még korábban is, de azt én a koromnál fogva nem hallhattam.

[4] alkotmany@ngo.hu címen

[5] A lábjegyzetbe időnként azért került több bekezdés is, hogy az éppen tárgyalt témakör "főszövegét" kevésbé törje meg egy további kitérő gondolat.

[6] Azaz a két tévedés együttesen maximálisan kiszolgáltat egy olyan uzsorának (uzsorás genocidiumnak), amelyet a károsultnak nehéz azonosítania a kulturális létezés-látszat és a szankciókkal megerősített politikai reál-megsemmisítés közötti résben.

[7] A technikában a túlzott leegyszerűsítés ellen megvéd a gépezetek működőképességének feltétele. Ha a gépezet fogalmi háttere túlzottan leegyszerűsített, akkor nem működik, nem lehet karban tartani, nem lehet javítani (képzeljünk el egy hibás szoftvert). Ugyanez a fogalmi túlegyszerűsödés, elbutulás a társadalmi kérdésekben az elembertelenedést eredményezi.

[8] A Pallas Nagy Lexikona idézett szócikkeiben később látható, hogy száz évvel ezelőtt, az 1800-as évek legvégén a következő volt az alapvető kifejezések használata: Általában az alkotmány: valamely hatalmi működésben érvényesülő rend. Szűkebb értelemben alkotmány: a hatalmi túlkapások elleni intézményes garanciákkal rendelkező hatalmi állapot, rend. Ezen belül az írott alkotmány: egységbe szerkesztett egyetlen alapvető dokumentum (amely a hatalmi túlkapások ellen is megjelöl garanciákat), amelyet valamely testület fogad el, módosít vagy töröl - ezt nevezzük más néven "alaptörvénynek" is. Továbbá a hatalmi önkény elleni garanciákat szintén tartalmazó történelmi alkotmány: amely több nemzedéken át alakul ki, amely íratlanul is kötelező, amelyet egyetlen nemzedék semelyik testülete nem törölhet, nem bírálhat fölül tetszése szerint, amely tehát a hatalmi kultúra, identitás eleme, amely a közösségre jellemző ugyanúgy, mint az anyanyelv - és amelynek megfelelő, a törvénykezést megszabó alapvető írásos dokumentumokat "sarkalatos törvényeknek" (és nem alaptörvénynek!!!) nevezzük. Amikor tehát kijelentjük, az alaptörvény nem egyenlő az alkotmánnyal, akkor az élesen szembehelyezkedik a jelenlegi állapottal, annak képtelenségét jelzi. Azonban pontos fogalmazásban alaptörvény helyett alkotmányt és sarkalatos törvényt kell követelnünk.

[9] Mint a biológiában nemrégen figyelem elé került "őssejt", amelyből a szervezet mindenféle funkcióra differenciálódott sejtfélesége, bármely szerve kifejlődhet. Ez az őssejt valamely univerzális, általános tartaléknak tekinthető. Hasonlóképpen gondolkodhatunk a történelmi alkotmányunknak a társadalomban betölthető szerepéről. Erre támaszkodva, ebből kiindulva a változó világban időről időre újra rendezhetjük közösségi dolgainkat (fogalmainkat, intézményeinket, viszonyainkat).

[10] Manapság a bohózat határát súrolja, amikor súlyos elméleti következtetéseket vonnak le abból pl, hogy a törvényhozást meghatározó alaptörvényben egy mondaton, egy felsoroláson belül milyen sorrendben következnek egymás után szempontok - mert, mint mondják, a szerkezet is hord magában információt. Csakhogy egy felsoroláson belüli sorrend (geometriai hasonlattal élve egy egyenes mentén a pontok sorrendje) nem vethető össze valamely térbeli alakzat szerkezeti információival (geometriai hasonlattal élve egy sík vagy térelem összetettségével). Másként pótolhatatlan súlyt, erőt képvisel tehát az alkotmányos elemek struktúrája.

[11] Pallas Nagy Lexikona CD lemezen, Arcanum Adatbázis kft Bp, 1992. (interneten www.arcanum.hu ).

[12] A dőlt és vastag betűs, aláhúzott, szürke hátterű szövegkiemelések a jelen tanulmány szempontjai szerint készültek - FÁ.

[13] Tehát tények kényszerűsége miatt, mivel Magyarországon a kívülről erőltetett formák vannak előtérben, viszont erős kulturális kötelékeink tartanak minket a szerves kulturális hagyományainkhoz, úgymint nyelvünkhöz, egyre rejtettebb sajátos értékrendünkhöz, szokásainkhoz, identitásunkhoz, történelmünk maradékához, ezért a dolgok állása miatt egy a széttöredezett helyzetünket természetesnek, megfelelőnek el nem fogadó vélekedésünk maga a habarcsozata a történelmi alkotmányos sémának, amelyet lényegi pontokon nem ismer ugyan el a "hivatalos" kényszerítő hatalom pillanatnyi önkénye szerint, és amelyből a mai nagy kavarodásban a józanság diktálta lényeglátásra törekedve kell kiemelnünk azon legmaradandóbb elemeket, amelyekhez ragaszkodnunk kell - abban a reményben, hogy valaha is rendezzük intézményi, állami, politikai dolgainkat az élet örök rendje, legbensőbb alkatunk hívsége szerint, illetőleg amíg azon lehetőséghez nem jutunk, addig is ép elmével és tiszta szívvel kibírjuk a felemás állapotok lelki-fizikai megpróbáltatásait.

[14] Lásd mellékletben idézve.

[15] A Pallas Nagy Lexikona az 1890-es évek végén meglepően színvonalasabb, mint a nem sokkal későbbi Tolnai Világlexikon vagy az 1930 körüli Révai Nagy Lexikon. Magyarázatként azt emlegetik, hogy a Pallast még olyan tudós szerzők írták, akik 1848-ban honvédek voltak. Ők még átérezték a jelentőségét annak, hogy gondolataink és a nemzetről, államról vallott nézeteink, érzelmeink ápoltak, gondosan rendezettek legyenek. Nem mondható, hogy az 1930-as években nem tettek volna meg minden megtehetőt az országért, de kétségtelen tény, ami ellenőrizhető minden könyvespolc előtt, ahol ott van Pallas és Révai sorozata, hogy a színvonal mai szemmel mekkorát esett 1930-ra. Meglepő, hogy a világ mennyire bonyolult ahhoz képest, hogy az iskolában az elmúlt fél évszázadban bár olyasmit tanultunk, hogy az idő előrehaladtával az emberiség egyre magasabb kultúráltsági fokra lép, a valóság az, hogy egy-egy témakörben a tisztánlátás kedvéért, letisztult fogalmi elhatárolásért olykor száz évet kell visszanyúlni (egy-két Pallas szócikk), olykor vagy nyolcszáz évet (a teljesség és rész szemléletében Szent Tamásig), és úgy tűnik, hogy egyes kérdésekben még tovább is. Tárgyi tények világában ez nem nagy furcsaság, mert hogy miként zajlott egy csata több ezer évvel ezelőtt, azt egy domtetőről szemlélő akkori vezér vagy csak arra tévedt szemlélő minden bizonnyal jobban tudta mint mai történészek. De hogy általános elméleti, olykor szaktudományos (logikai, jogi, alkotmányelméleti stb) fogalmak meghatározásában, lényegre törő használatában is előállhat olyan helyzet, hogy századokra kell visszanyúlni, az meglepő lehet sokaknak.

[16] ... beszél Molnár Kálmán a "manipulációs" törekvések törvénytelenségéről is. Így ír: Ugyan hová lenne az alkotmány szilárdsága, állandósága és tekintélye, ha jogilag elképzelhető volna, hogy az alkotmányt megsértő kormányok az általuk saját szájuk íze szerint alkotott választási szabályzatok alapján hozzák össze azt az országgyűlést, amely a jogszerű országgyűlés - az illetékes bíróság - félreszorításával, az ő jogellenes tényeik elbírálására és megítélésére lesz hivatott." (Úgy látom, hogy nincs új a nap alatt. - Molnárfi Tibor)... - Molnár Kálmán: A jogfolytonosság követelményei és a kibontakozás útja. Eger, 1920. Idézi 6/ a 283. oldalon. (Molnárfi Tibor kötetében ez a 19-es lábjegyzet, az idézett szöveg pedig a 10 oldalon található.)

...Molnár Kálmán szerint: "...a magyar jogfelfogás megtermékenyítő és ható erőit sokszor olyan tereken is ki lehet mutatni, ahol a gondolat a tények világában jelentkező akadályokat leküzdeni nem bírta... A magyar jogi felfogást nemcsak a pozitivumokban lehet feltálalni, hanem a negatívumokban is. Ez a szellem néha fegyveres ellenállásban (szabadságharcokban), néha csak gravamenekben (sérelmekben), néha a vis inertiae (tétlenség ereje), a passzív resistentia (passzív ellenállás) alkalmazásában jelentkezik, ... de a magyar alkotmányfejlődés kutatásánál és megismerésénél mégsem mellőzhető, sőt gyakran nagyobb jelentősséggel bír, mint a jogélet tényeit megrögzítő és bizonyító okiratok. Vagyis: "...vizsgálni kell a megtörtént tényeket, de rá kell mutatni azok jogszerű vagy jogellenes voltára is. A tények ugyanis, még ha gyakorlattá sűrűsödnek is, nem mindig jogszerűek." - (Molnárfi Tibor kötetében ez az idézett szöveg a 12. oldalon található.)

[17] Ferenczi Miklós: Matematikai logika, 21. oldal, Műszaki Könyvkiadó, Bp, 2002, egyetemi tankönyv.

[18] Az 'elég erős' kifejezésre Bokor Levente 2001-es levelében van egy utalás ["minden olyan axiomatikus rendszerben, amelyben értelmezhető a számfogalom (vagyis "jóldefiniált" a rendszer), alkotható legalább egy olyan igaz állítás, amely nem következik a rendszer axiomáiból, de ellent sem mond nekik"].

[19] Ugyanott (Ferenczi Miklós: Matematikai logika) 22-23. oldal

[20] Ugyanott 23. oldal

[21] A négy létszféra különbségének illusztrálására:

▪ fizikai vagy szervetlen (pl 20 liter víz)

▪ biológiai azaz élő (a kutya pl nem tekinthető 20 liter víznek, nincs 20 liter kutya)

▪ sajátosan emberi (az ember sem 70 liter víz, nem is két lábon járó állat)

▪ az ember feletti világ ......

[22] A szuverenitás fogalma a közjogban főleg mint a döntéseit végrehajtani képes hatalom (uralkodó, állam) minősítése ismert a skolasztika óta (első teoretikus Jean Bodin az 1500-as években élt). Használatos azonban ez a kifejezés egészen általánosan is az önálló, másoktól nem befolyásolt (belső vezérlésű) döntésekre, cselekedetekre is - akár természetes személyre, akár gazdasági és egyéb társaságokra, sőt felelős tisztségek betöltőire vonatkoztatva is. Ebben a tekintetben lásd a jelenlegi hatályos joganyagot (CD-jogtár), amelyből egy felsorolás olvasható a mellékletben. A következőkben a magam részéről olyan szubsztanciális (természettől fogva létező, "különleges minőségű") létezőt kerestem, amelyekre támaszkodás segíti az eligazodást az alkotmányosság elveinek kusza világában. Két ilyen található (két sajátos pólusként): az ember (Isten képmása) és a nemzet (az alkotmányos értékek társadalmi érvényesítéséhez intézményi eszközökkel rendelkező nemzet).

Ez a felosztás az európai, a keresztény gondolkodásra épül, s azon belül is kidomborítja a magyarok sajátságait. Ezen felosztás életképessége mellet a hagyományra támaszkodó jogosságát a valamilyen hagyományok kikerülhetetlenségének Gödel tételeivel is igazolható elve erősíti. Ez a szuverenitás-felfogás (a szentkorona nemzeti, közösségi szuverenitása mellett a felelősen szabad természetes személy egyéni szuverenitásának hangsúlyozása, mint két elvi pillér) ebben a megfogalmazásban nem szokásos - de kifejezi tartalmilag azt a hagyományt, amely szerint majd 800 éves megfogalmazásban ha a hatalom gyakorlói eltérnek a közösség szuverenitásának alapelveitől, akkor végső esetben a közösség tagjai a formális hatalmi döntéseket visszautasítva kell helyreállítsák a valódi, élő közösséget és annak megfelelő intézményi rendet. Tehát már az ellenállási záradékban olyasmi szerepel, hogy ha a közösségi szuverenitás intézményei nem működnek helyesen, akkor ezt felismerve a közösség tagjainak közvetlenül kell felvállalniuk olyan döntéseket, cselekedeteket (szuverén funkciókat), amelyek a közösségi szuverenitás feltételeinek ismételt "üzembe helyezéséhez" vezethetnek.

Az ellenállási záradékban foglalt "ellenállási kötelesség" gyakorlására is kialakultak formális keretek, egyrészt korábban a folyamatosan működő vármegye rendszer politikai szerepe, másrészt a XIX-XX. században a nemzetgyűlés. A nemzetgyűlés mint rendkívüli helyzet megoldási sémája azonban nyilvánvalóan nem lehet minden apró részletében szabványosított eljárás.

[23] Részlet alapján ("Konferencia az alkotmányról, az Európai Unió kapujában" c. kötet bevezetőjéből (Alkotmányossági Műhely, Bp 2002 szeptember, 60-62. oldal, Lételmélet aktualitása és az alkotmány c. fejezet):

A skolasztikus (vagy tomista) modellben a világnak van egy végső oka és egy végső célja. A végső ok és a végső cél között a világot egy nagyon szigorú oksági elv uralja. A végső okon és a végső célon túl ott van Isten, aki felül, kívül van az oksági rendszeren. A végső célon és végső okon belül, általuk is determináltan van az ember, aki felismerheti a rendszert amiben él, de nem emelkedhet ki meghatározottságából. E rendszeren belül élhet szabadságával, ami azonban nem ellentmondás, mert az oksági rendszer több szinten értelmezhető, nem csak mechanikus, ember alatti szintre leegyszerűsített vagy "egysíkú" módon.

Az embernek továbbá alapvető eligazodási pontot jelentett a kinyilatkoztatás, amelyet nem bírálhatott felül, amelyben hinnie kellett - e hitet azonban összeilleszthette a maga logikai képességével, ami akkor az arisztoteleszi világ átvételét jelentette. (A kinyilatkoztatás elismerése fontos sarokpont volt mai úgymond vallástalan szemmel is: egyrészt jelezte a tudomásulvételét annak, hogy az ember nem a világ csúcsán áll, vannak nála hatalmasabb, nemcsak erősebb, kifürkészhetetlen hanem magasabb szintű erők is, másrészt a kinyilatkoztatás hagyományának elfogadása védett a mindent a nulláról teljességgel újra kezdés illúziója ellen, amely képtelen törekvés és mégis a történelemben sokat kísért egy mindent Bábel tornyaként maga alá temetni képes, ismételten fellépő illúzióként. A kinyilatkoztatás [mondhatnánk a hagyomány egy fajtájának] illesztése a tudással, a lehető legfrissebb, a lehető legteljesebb tudással ugyanakkor lehetővé tette az alapvető értékek, bizonyságok megtartása mellett az újdonságok felismerését, alkotását, az ismeretek időnkénti újra rendezését. A tomista filozófiában az isteni kinyilatkoztatás helye, műfaja "adott volt". A kereszténység hagyományát, vallási tanítását mint ékkövét lehetett illeszteni a legelvontabb filozófiai, tehát felelősen szabad emberi elmélkedő vizsgálatokhoz. Ezáltal lett Európa "több", mint sok más hasonló terjedelmű "régiója" a világnak. A "tomista kísérlet" végül is egy nagyszerű, máig folytatható, túl-nem haladott gondolkodási sémát, filozófiai rendszert eredményezett). - [Betoldásként a lábjegyzetbe courier betűkkel 2004 január 17-én:] Csak utalás erejéig említendő, hogy van egy furcsa politikai-hatalmi tülekedés Európában, amely máig tart, és ki tudja mikor kezdődött. Ennek a "vetélkedésnek" fogható fel az a megjegyzés, amelyet úgy hallottam, hogy "... jó, jó hogy igaza van a tomista filozófiának, de miért pont neki legyen igaza? Addig kell keresni, amíg az igazságról a tomizmustól elszakadva is lehet gondolkodni, mert nem lehet egy vallási-keresztény hagyománynak meghagyni az aktuális szerepét a mai világban ..." S hogy ez mennyire nem egy elferdült egyéni vélemény, ahhoz illusztrációként a Népszabadság [2004 január 15.] hírének címét: "Szabadság, egyenlőség, testvériség - világiság?" Egy francia kezdeményezésről szól a hír. A muzulmán fejkendők elleni küzdelem jegyében akarják minden iskolában levetetni a falról a keresztet is. Döbbenetes távlatok nyílnak ezen szemléletmód mentén. Minden tudományos, technikai, művészi és egyéb eredményt ki kell iktatni tudatunkból, ami keresztény, sőt vallási kötődésű? Nem meghaladni, nem a jövő egy elemévé tenni, hanem megtagadni, kiirtani? Mert Vendee a mintakép? Ilyen indulatokat nem lehet alapul venni. És pont azon filozófiai iskola, a tomizmus irracionális visszaszorításáért küzdve nem, amely pedig máig utolérhetetlenül volt képes illeszteni egymással a teológiai és filozófiai gondolkodást (a filozófia teljes önállóságával).

[Az eredeti 2002-es szöveget idéző lábjegyzet folytatása:] A tomista rendszerben ezen fogalmi keretben nagyon nagy volt a tények tisztelete. Tehát nem elvont, a valósághoz alig kötődő absztrakciós mutatványnak tekintették a skolasztikus tételeket, hanem a valóság és az emberi elme közös, egységes rendszerének!

Mi változott ezután? A természettudományos gondolkodás a skolasztikus alapokon nagy lendületet kapott fejlődésében. Az ellenőrizhető tapasztalati tények, a kísérletek meghatározó bizonysággá nőtték ki magukat, és a skolasztikus logika megfelelő kiinduló eszköztárat nyújtott a kísérleti eredmények kezeléséhez. Ennek az lett az eredménye, hogy az okságra épülő gondolkodással a végső ok és a végső cél helyett a kísérletekhez kapcsolódó kisebb fogalmi és ezzel oksági egységeket alkottak meg. Ezekből lettek a szaktudományos ismeretek.

Egyrészt hallatlan mozgástere támadt az emberi gondolkodásnak, hiszen elég volt a logikai alapokat tisztelni, használni mint módszert, és ha ehhez kétségbe vonhatatlan kísérleti tényeket tudott kapcsolni (főleg a természettudomány világában), akkor meg tudott állni a lábán minden elaprózott rész-ismeret is, akkor a valóság irányításában új területre jutott az ember, mert gépeket tudott alkotni, és ezzel szédületes tempóban tudta megváltoztatni, újjá szervezni az emberi világot - függetlenül attól, hogy képes volt-e tágabb összefüggések rendszerében elhelyezni az illető gépet, jelenséget.

Mára azonban felmerült a nagy kérdés, hogy az elaprózott, tényekből és logikából gyúrt ember-előidézte, alkotta "valóságos káosz" (gépekkel szaporított "káosz-szennyezés") az emberiség egyetlen lehetséges útja-e, illetőleg még erőteljesebben fogalmazva, hogy ez a káosz egyáltalán emberi világnak nevezhető-e még? Nem válhatunk-e részesévé a természettudományos-technikai előrehaladással ötvöződő társadalmi züllés, a degeneráció egy olyan válfajának, amelyet nehéz felismerni, pontosan azonosítani értelmünk számára, de létünket mégis tönkre teheti? Elveszítjük-e az kontrollt a gépektől zümmögő modern káosz-szemétdomb felett, mintha a trágyadomb egy régi udvarban lassan beborítaná az egész udvart, elfedné az istállót, a szerszámos kamrát, majd a kertkaput is eltorlaszolva lakhatatlanná tenné a házat?

Mert ha így volna, akkor jövőnk azon múlik, hogy értelmünkkel átlátva helyzetet valahogyan Szent Tamás hitet és tudást egyesítő tevékenységét idézve vegyük tudomásul, hogy az övéhez hasonló feladat előtt állunk, amelyben a technika civilizációját kell illesztenünk az emberi felelősség, az emberi értékek, az emberi élet (az élet) világával.

"Mi a lényeg?" - ez a kérdés mára leértékelődött. ... A tomizmus számára még alapvető kérdésnek tűnt a fecsegés és a komoly mondanivaló megkülönböztetése, a valósághoz kapcsolt, a felelősen vállalt és az üres, felelőtlen beszéd különválasztása. A filozófiai igényű gondolkodásban a substancia (a lényegi meghatározás) és az akcidens (a járulékos tulajdonság) különválasztására már a görögök törekedtek.

A kísérleti tudományok mintha alaptalanul háttérbe szorították volna ezt a kérdést, mintha a tényekkel helyettesítették volna be a lényeget, a substanciát. Pedig a kétségtelen tény nem azonos a kétségtelen lényeggel. Mintha gyerekek módjára belefeledkeztünk volna az önfeledt játékba, és elfeledtük volna, hogy a gépek, a kísérleti tényekből és logikából gyúrt ismeretmorzsák eszközök az élethez.

Főleg társadalmi kérdésekben vezetett ez a gondolkodási iránytévesztés sok évszázad múltán egyre mélyülő válsághoz. A természettudományos tényekkel nem lehet kezelni, pótolni a társadalmi-emberi élet lényegi kérdéseit.

A XX. század egyik legnagyobb tekintélyű elméje volt Ludvig von Bertalanffy, a magyar nevű német tudós. A század elején ő volt pszichológusként a rendszerelmélet egyik megalkotója, és mint a rendszerelmélet nagy öregje 1967-ben írt egy dühödt könyvet, amely magyarul "Ám az emberről semmit sem tudunk" címmel jelent meg. Ebben azt írta, hogy nem az a kérdés, hogy a kísérleti pszihológia patkánykísérletekkel megalapozott módszereivel lehet-e sikeres gazdasági és politikai reklám-kampányokat szervezni, hanem hogy szabad-e?!

Az ő szavaival élve az embernek van egy pszihikai horizontja, amely véges abban az értelemben, hogy a kísérleti pszihológia tételeire épített reklámokkal tele lehet tömni. El lehet takarni a képnél maradva a tágabb horizontot. Az ember ugyanis (ezt szintén hangsúlyozza Bertalanffy) pszichikailag rendkívül érzékeny, a környezete által stimulálható lény. Ha az embert a környezete úgy ösztönzi, inspirálja, akkor kiteljesedhet lénye. Ha viszont beszűkítő, korlátozó hatások érik, akkor valósággal elkorcsosulhat.

Az emberi pszichikum környezetében kiemelt fontosságúak a társadalmi intézmények, és általában az ember által alkotott világ, mint az ember-ember kölcsönhatás eszközrendszere.

A társadalmi intézmények sorában kulcsfontosságú az európai kultúrkörben az alkotmány. Milyen az alkotmány szerepe?

Hasonlattal élve: a műalkotások körében ismert dilemma, hogy vajon a műalkotások a valósággal szembesítsenek vagy valamely ideákat közvetítsenek? Az eddigiek alapján legalábbis tisztázni kell a két válasz különbségét és meg kell nevezni a csak a kizárólag a nyers valóságot visszatükröző irányzat előtérbe helyezésének abszurditását, egyenesen degenerativitását.

Amellett érvelek tehát, hogy különös gonddal kell ügyelni az emberi értékeket közvetítő, jelképező emlékekre, régi megfogalmazásokra, ugyanis korunkban a közgondolkodás éppen azért van válságban, mert a lényeget, a helyest (az orientáló értéket) sőt magát az emberi célt(!), minőséget(?!) falanszteri módon széles körben a kétségtelen ténnyel helyettesítette.

Az ellentmondás egészen elképesztő, ha utána gondolunk. Az emberi cselekvésnek mindig csak a jövőben van mozgástere. Az (el nem idegenedett, el nem gépiesedett) emberi cselekvés feltételezi az irányadó értékek világát, különben nem cselekvésről, hanem sodródásról beszélhetünk. A kétségtelen tények viszont jelen vagy múlt idejűek, és arról, hogy a jövőben mit kellene csinálni, semmit sem mondanak. A tények csak arról beszélnek, hogy mi van, mi volt. A fizikai kísérletek tényei pedig a jövő megismételhető, tehát mechanikus, tehát emberi választástól éppen független tényei. Azaz definitíve semmi közük az alkotó, valóban emberi cselekvéshez.

A társadalmi intézményeket az ember alkotja. A megalkotott társadalmi intézmények tények, külső feltételek az egyes ember számára, de változtathatóak (méghozzá felelősséggel!) az emberiség számára. Tehát kísérletileg stabil tények lehetnek a meglévő intézmények, főleg az egyes ember számára, azonban felelős cselekvési terhet jelentenek, kötelezettséget az emberiség (közösségei illetve egésze) számára (a politikai tevékenység számára). Az emberiség előtt álló kihívások, normák, értékek pótlása, behelyettesítése, sőt elfojtása a tényekkel nem más, mint az emberiség önpusztítása, valóságos öngyilkos, önpusztító kórjelensége, amit egyre nagyobb divat a rákos vagy immunhiányos betegséghez hasonlítani, és nem is minden alap nélkül.

Látszólag a választás szabadsága, hogy kinek ilyen, kinek olyan a kultúrája, hogy ki vallásos és ki nem. Az értékek pluralizmusa címen terjed azonban az érték-nélküli felelőtlenség. Ez pedig régi szóval ontológiai kérdés az emberi lét és nemlét határán - akár van becsülete, kultúrája az ontológiának, akár nincs. Ez viszont "tény".

[24] Rászlai Tibor: Személy, személyiség Aquinói Szent Tamás után, előadás-szöveg, 2003 január.

[25] ... aki nem tekintélyektől lesi el, hogy utasításra mit tekintsen úgymond alkotmányosnak, hanem saját életigenlésére, lelkiismeretére, lényeget kereső gondolkodására, az alkotmányos közösség szolidaritását vállaló és igénylő hozzáállására támaszkodva tudja mondani, hogy vizsgáljuk meg, alkotmányos viszonyok között élünk-e, vagy az alkotmányosságért tenni kell valamit, síkra kell szállni érte, esetleg ellene kell mondani az éppen önkényuralmi hatalomnak.

[26] "Az élet szent okokból élni akar..." (Ady Endre) - a Magyarok V. Világkongresszusának 2000-ben ez volt a jelmondata. Vélhetően Ady Endre az alkotmányos szempontból fontos emberi személyiség életéről beszélt, mégha nem is így definiálta.

[27] A személy klasszikus meghatározása: "az értelmes és szabad akarattal rendelkező egyedi szubsztancia", amelyet közösségre akkor használhatunk, ha más közösségektől nemcsak hogy megkülönböztethető, hanem önkormányzatra képes, önkormányzatra törekvő, belső identitással rendelkező - más szóval "élő közösség".

[28] A "szuverén" fogalmának mai használatát szemléltető mellékletből kiemelve:

1. "... Az állam, illetve a jogalkotó szuverén módon dönt arról, hogy egyes gazdasági célkitűzései megvalósítása céljából milyen mértékű kedvezményeket nyújt ..."

2. "... Ahogy a reprivatizálás nem az államosításból vagy szövetkezetszervezésből következő igény, a kártalanítás sem az, hanem kizárólag a szuverén állami elhatározáson múlik. ..."

3. "... A jogalkotó a szabályozás tartalmának kialakításánál köteles ugyan figyelembe venni a különböző szaktudományok eredményeit, ám a jog szabályozási rendszere annyiban szuverén, hogy nem köteles azokhoz mechanikusan igazodni. ..."

4. "... Ha tehát a kárpótlás kizárólag az állam szuverén elhatározásán múlik, akkor a törvényhozó szabadsága a részletekben való megkülönböztetésre igen nagy. ..."

5. "... Úgy véli, hogy az állam a kamarákon keresztül nyomást gyakorol a gazdaság szereplőire, és sértőn beavatkozik azok szuverén gazdálkodásába. ..." (ami ötletszerűen ellentétes szellemiségű a többi idézettel).

[29] ((Szuverén.doc-----2004. febr. 7. Szo.)) Az emlékeztetőt összeállította: Tálos Géza

*****************************************************************

Szuverén (Szómagyarázat, jegyzetek)

A szuverén (fr. souverain, ang. sovereign) francia eredetű szó, amelyet itt most nem definiálok. A jogi nyelvben saját értelmezési tartománya van, éspedig, mint láttad szerzőnként, vagy iskolánként eltérő lehet.

Eredete: (ill. régibb magyar értelmezései)

(TESz 3:809) ((kimásolom a szócikket))

" szuverenitás

1796: "meg maradjon a' tartományoknak különös suverenitássa",

Souverenitássok gr. (M. Kurír 1:107, 2:772 NSz.);

1871/ 1951: szuverainitása gr. (Munkásmozg. tört. 1:170: NSz.);

1895: szuverénitásában gr. (Beöthy Zs: Szinh. Esték 252: NSz.);

---- szuverenitás (Dengl 463).

J: 1796: 'önrendelkezési jog; Selbstbestimmungsrecht// függetlenség;

Unabhängigkeit' (l. fent)

szuverén 1806/1910: "mellyét a' Souverain kijegyezvén drága kereszttel"

(Verseghy: Kisebb költ. 180: NSz.);

1854: souverän (M. Nép K. 1:220: NSz.);

1890: szuverén (Ethnographia 1:218: NSz.);

J: A) fn. 1806/1910: 'uralkodó; Herrscher' (l. fent).

B) mn. 1. 1844: 'korlátlan <hatalom>; unbeschränkt <Herrschaft, Macht>'

(Tóth L.: Úti tárcza 3:59: NSz.);

2. 1878: 'független <uralkodó, állam>; unabhängig <Herrscher, Staat>'

(Asbóth J.: Álm. 76: NSz.).

Nemzetközi szócsalád; vö.: ang. sovereignty, sovereign mn,, fn.; ném. Souveränität,

souverän, Souverän mn., fn.; fr. souveraineté, souveraine mn., fn.; cseh, or. ...

((elhagytam!)): "szuverenitás', '(egyed)uralkodó, szuverén'.

A szócsalád tagjai a franciából terjedtek el. Alapjuk a népi lat. *superanus 'felül lévő,

(leg)felső' (Meyer-Lübke: RomEtWb. 8475.) (<: lat. super 'felett, felül; stb.'). A

k. lat. superanus '(rangban az) első' későbbi: a francia szó latinosítása.

---- A magyarba elsősorban német közvetítéssel kerülhettek. A szuverenitás végződése

latinosítás eredménye. A szuverén n-je, mely a francia szóvégi magánhangzó

nasooralis ejtését helyettesíti, a németben is jelentkező ejtésváltozat; vö. még

delén, kretén, szuterén stb. Főnévi jelentésében a szuverén elavult.

(DudenEtym. 652; Wartburg: FEW. 12:434.) --- Vö. szuperál. "

" szuperál (TESz 3:804)

1765: "a' szorongattatást és gyötrelmet... nem superalhatttya" sz.

(Fejérvári: HB. 86: NSz.);

1851: Szuperálta gr. (Erdélyi: Közmond. 80: NSz.);

1867: superál (Tolnai L.: Besz. 2:78: NSz.); ---- supërál (MTSz.).

J: 1. 1765: 'felülmúl, meghalad; übertreffen// legyőz; besiegen' (l. fent);

2. [ki~] 1864: 'szolgálatból elbocsát; aus dem Dienste entlassen' (Petheő

D: Huszárd. 62: NSz.);

3. 1867: 'sikerül; gelingen// jól üt ki; gut ausfallen' (l. fent);

4. 1875: 'használ; nützen' (Beöthy Zs.: Kálozdy 2:216: NSz.);

5. 1879: 'működik; funktionieren' (Nyr. 8:331).

Latin eredetű; vö.: lat. superare 'felülmúl, túlhalad; hátramarad, fennmarad',

Hazai lat. 'a kelleténél több van belőle, fölösleges' (1818: Márton 2:1399).

A jelentések közül az 1. az eredeti. ((...stb., kihagytam)).

(R. Prikkel: NyK. 29:342; (stb... )) --- Vö. szuverén.

(Finály—Régeni: Latin-m. isk. szótár, Kolozsvár, 1858; 882-3. old.)

" supero, [< super]

I. 1) 'valamin átmegy, ....túlhalad, elhagy, ...stb.'

2) 'vmi mellett elhalad, ... stb.'

3) (átv. ért.) 'felülmúl, túltesz..., legyőz, ...'

II. 1) 'felülkerekedik, elsősége van

stb....'

super(us) mn. [< super]

I. (af.) 'felül levő, felső'; dii superi 'az istenek', ...

III. (ff.) A) supremus ((ebből: > souverain ! TG))

1) (ritkán) térben: 'legfelsőbb, legmagasabb, legfensőbb'

2) időben: 'legvégső, utolsó'

B) summus ((itt a jelentések!!!))

1) térben: 'legfelsőbb, legmagasabb'

3) fokra, rangra ...nézve: 'legfelsőbb, legnagyobb, legjelesebb,

vagy: igen nagy, jeles, fontos ....'

küln.: summa res 'az egész, a fődolog'

summa respublica 'az egész állam java, a legfontosabb államügyek'."

(Páriz-Pápai: Dict. L-H., Nagyszeben, 1767; 546-547. old.)

" supero 'Fellyül-haladom, Meg-győzöm, Meg-vagyok ....stb.'

superus 'Fenn-való, Felső' superi 'Istenek'

supremus 'Leg-felső, Utolsó' ..."

(Werbőczy: Hármaskönyv. (1517) --- ford. Kolosvári—Óvári, 1894., Bp.)

A Hármaskönyv jogi műszótára:

...supremus 'fölséges' (L.), 'főbb' (L. P.), 'fő' (P. A. G.) 'legfőb' (A. G. KO.);

ahol: L = Laskai János (1589/1611), P = Perger János (1830), A = MTA (1844),

G = Gegus Dániel (1866), KO = Kolosvári-Óvári (1894).

***

((TESz = A m. ny. történeti-etimológiai szótára, I-III. Bp., 1969?—76; gr. = ragozott alak))

*****

[30] ... a szentkorona szuverenitása ... amelyet kidolgoztak, érvényesítettek és mint magától értetődő természetes szemléletet külön névvel nem említettek - a külön névvel említésre akkor lett égetően szükség, amikor a modern korban egyre "közelebb" kerültünk Európa más tájaihoz, a nagyvilághoz, és egyre kiszolgáltatottabbá váltunk.

Egyre fontosabb lett, hogy akikkel fél szóból nem értjük egymást, mert másként gondolkodnak, más az erkölcsük, fogalmi rendjük, azokkal is egyenrangúként de legalábbis egyértelműen tudjunk társalogni, a fontos közjogi, jogi, gazdasági, pénzügyi, politikai, kulturális, sőt társadalom-filozófiai kérdésekről.

[31]Az előbbi felsorolás a fogalom logikai típusát próbálta megvilágítani.

[32]Boëthius - a személy "az értelmes és szabad akarattal rendelkező egyedi szubsztancia"

[33] Szubsztancia - (Arisztotelesztől használják) tulajdonképpeni létezőként önmagában igazi egység. De mi határolja le az egységet? Végső soron az ítélőképességünk. Az élőlényeket (emberek, állatok, növények) fontos egységeknek tekintenünk, de ezek együtteseit is (mint úgynevezett másodlagos szubsztanciák: csoportok, fajok, sőt ökológiai együttesek).

[34] Arno Anzenbacher: Bevezetés a filozófiába (Herder, Budapest, 1993), 65. oldalon

[35]Ez a vonalvezetés elsősorban az európai fogalmi eredetet, kapcsolódásokat vizsgálja. Más módszerű fogalmi építkezéssel, és ezért számunkra esetenként nehezebben megfejthetően ugyanezen vagy hasonló jelentéssel lehettek az európai népeknek olyan korábbi hagyományaik, amelyek valamilyen mértékű töréssel beleépültek a középkori európai gondolatvilágba. A kontinensen ezeknek a gondolatoknak, gondolati iskoláknak a hangsúlyt kis árnyalatokkal ide vagy oda helyező változatai alakultak ki. Egy ilyen változat lehetett a magyar közjogi gondolkodás is.

A magyar közjogi hagyomány sajátosságait legalább két irányból kell szemlélni. Egyik szerint mint múltunk részét lehet elemezni évszázadokra sőt évezredekre visszamenőleg. Az évezredes visszatekintésben a skolasztikus korszak csak egy állomásnak tűnik. Azonban meg kell jegyezni, hogy valószínűleg a skolasztika a magyar gondolkodástól nem volt idegen, különben nem tudott volna ennyire erős nyomot hagyni (lásd Werbőczinek a Hármaskönyvhöz írt filozófiai bevezetőjét).

Másik megközelítésben viszont nem szemlélni kell a magyar alkotmányos hagyományt, hanem tetszhalott állapotából felkelteni, megpróbálni életre kelteni, alkalmazni, élettel megtölteni, ami nem más, mint saját magunk aktuális közjogi problémáiban való alkalmazásának megkísérlése. Ez az alkalmazási kísérlet azonban nem csak a történelmi nevezetes §-ok felidézését jelenti, hanem mint a közjogi "magyar észjárás" alkalmazásának kísérletét önmagunk, mint magyarok részéről. Tehát aktuális létkérdésekről tudunk-e nem egyszerűen veretes szövegű regényhősök szavaival fogalmazni, hanem tudunk-e megoldást keresni a logikáját alkalmazva. Van-e magyar közjogi észjárás? Tudunk-e mi a magyar közjogi hagyomány alapértékei szerint megnyilvánulni?

"A hírnök jő, s pihegve szól"-na, ha figyelnének elakadó szavára, mocskos ruhájára, kimerült tekintetére... Képesek vagyunk-e akadozva, dadogva fontosat, meghatározót gondolni, vélekedni, cselekedni a magyar közjogi hagyományok szellemében?

[36] Az embernek eszébe jut Antall József 90-es évek elején tett "tetszettek volna forradalmat csinálni" megjegyzése, amely ismertté vált, bár nemigen közismert, hogy konkrétan milyen ügyben hangzott el.

[37] A különbség a három felfogás között jelentős mértékű. Középiskolákban az elmúlt fél évszázadban nemigen esett szó ilyesmikről. De felsőfokú oktatásban sem volt jellemző. Képzeljük el ezután, hogy az uniós tégelyben a Párizsban, Londonban, Berlinben végzett humán értelmiségi kezdi el felmérni vagy éppen nekünk megmagyarázni a magyar hagyomány értékét. Sok jó nem sülhet ki belőle. Volt egy iskolai intelligencia teszt felmérés USA iskolákban vagy negyven éve. Az lett az eredmény, hogy a spanyol ajkúak kivétel nélkül szellemi fogyatékosak. A meglepő eredményt követően vagy 10 évvel megismételték a tesztet, de ezúttal spanyol anyanyelvűeknek spanyol nyelven tették fel a kérdéseket. A rendkívüli különbség eltűnt. Hasonló a helyzet a közjogi anyanyelvvel is. Ha egészen más értékrendet tükröző fogalmi rendszerben próbálják irányítani az országot, az népirtással ér fel. Nincsen világ-standard. Főleg érzelmi kérdésekben, társadalmi kapcsolatokban, hagyományokban fontos az "anyanyelv" használata. Ilyen az alkotmányos tudat érvényesíthetősége. Ezért nem túlzás, ha arról beszélünk, hogy ma diktatúrában élünk, elszakítva attól az alkotmányos hagyománytól, amely nem keverhető a francia vagy angol típusú gondolatisággal.

[38] Az OSIRIS kiadó több kiadást megért, Kukorelli István szerkesztette Alkotmánytan c. kötetének 1995-ös változatában az első fejezet a következőképpen zárul: "Az alkotmány nem a kormányé, nem a pártoké és nem az országgyűlésé. Az alkotmány nem egy nemzedék kiváltságlevele, nem egy válsághelyzet kezelési programja, hanem a köz dolgaiban történő döntés rendje tegnap, ma és holnap. Az alkotmány a nemzet életformája, jogainak forrása, jövőjének támasza. Az alkotmány nem Biblia, de az lenne az ideális állapot, ha mindenki szentírásnak tekintené, azaz meggyőződéssel kötelezőnek fogadná el." - A 2002-es kiadás első fejezetének végéről ez a záró bekezdés hiányzik.

Maradt viszont az előző lábjegyzetben hivatkozott könyv 2002-es kiadásának bevezető sora ugyanaz, mint volt az 1995-ös kiadásban: "Az alkotmány közkeletű fogalma napjainkban különleges törvényt jelent, olyan alaptörvényt, amelyben az állam önmagát korlátozva biztosítja polgárai számára ......" - amely szemléletet a lehető legáltalánosabban sulykolnak oktatásban, sajtóban, politikában.

A könyvet olvasva szinte minden sorát meg lehet kifogásolni, hogy képtelenségeket állít a józan ésszel, és a magyar észjárással szemben: mert pl nem az állam gyakorol önmérsékletet, hanem az állam feladata, hogy a nemzetet, a társadalmat szolgálja. Ugyanis az ember eredendően, lényegénél fogva szabad személyiségnek született, amelyet teljességében egy nemzet közösségében élhet meg, ami politikai közösség és szövetség is egyben. A nemzet államalkotó akarata az alkotmány. Az állam tehát nem forrása az emberi jogoknak, hanem eszközként kell szolgáljon e jogok megélhetőségéhez. S ha az állam nem szolgál megfelelő eszközként, akkor az államot kell korrigálni az emberi személyiség szabadsága érdekében.

[39] Lásd David C. Korten: A tőkés társaságok világuralma c. kötetet (Kapu kiadó, Bp 1995.) - Tőkés társaságok keletkezése és fejlődése Amerikában 61-78.oldalak

[40] Korszakonként változik, gazdagodik, árnyaltabb lesz, hogy mit értünk a természetjog fogalmán. Mai korban a stuktúráltságot, a társadalmi intézményekből álló rendszert, az alkotmány szerkezetét (írott §-ok és alkotmányos elvek) az igazság egy fontos elemének kell tekinteni. Természetjogi követelmény, hogy a társadalmi igazságosság intézményi rendszerbe, alkotmány szerkezetébe kódolt garanciáit számontartsuk, megnevezzük - akkor is, ha alkotmányelméleti vitáról van szó.

[41] A hit sejtelmes költői módon ott lebeg a magyar alkotmányos hagyomány körül. Ha a történelmünk alkotmányunk (régi szóval a magyar törvények és hagyományok iránt elkötelezett) jelentős személyiségeit tekintjük, akkor esetükben a hit meglepő erővel érhető tetten - klasszikus ebből a szempontból II. Rákóczi Ferenc írásos hagyatéka.

[42] Egyébként hasonló jelenséget tapasztaltam időnként az alkotmányossági vitákon az 1945 előtt egyetemet végzettek esetében. Volt néhány egyenes tartású, fénylő tekintetű öregember, akik eljártak az előadásokra. Általában karcsúak voltak, szellemileg frissek, és hogy modern kifejezéssel éljek, értelmi intelligenciájukat egy erőteljes érzelmi intelligencia kísérte (mégha az 1848-as honvédekről készült képek derűjét nem is képviselték). Akik már a második világ-háború után érettségiztek, azok nemcsak 10-20 évvel fiatalabbak, de szavaik tétovábbak, sokkal óvatosabban fogalmaznak közjogi kérdésekhez fűződő érzelmeikről, és általában ők a testesebbek.

[43] A természetjogról egy rövid betekintést nyújt a Pázmány Péter Katolikus Egyetem "Jogbölcselet - kiegészítő előadások" című füzete (Bp 2002), és abban Frivaldszky János: Igazságosság és jogi igazságosság, Győrfi Tamás: Jog és erkölcs, Chertes Attila: Jog és érték c. előadása.

[44] Hogy tehát hosszú idő alatt nagyjából fele-fele arányban lesz az eredmény fej vagy írás, annak fontos kelléke, hogy a "kísérlet" feltételei megfelelők legyenek - a harmadik oldal mérete elhanyagolható legyen, ne vasrudat dobáljunk, vízszintes és sík felületre dobáljuk, ne fű közé, pörgessük meg és egyik oldalára ejtsük, a két oldala különböző legyen stb-stb.

[45] Korunkban a "reláció" további lépcsőjeként beszélhetünk struktúráról, fogalmi szerkezetről, amelyre támaszkodva lehet korábban nem látott bonyolultságú társadalmi szervezeteket, intézményeket kialakítani, működtetni. És a jelenlegi közállapotok jellemzőjeként az alkotmány ügyében nem ennek a kihívásnak próbálnak körültekintő elméleti munkával megfelelni, hanem hogy semmi se zavarja felelősségérzetünket, az alkotmány fogalmát próbálják meg olyan mélyre taszítani, olyan mély gödörbe, ahol senkinek sem tűnik már fel, hogy ilyen mélyen ezer éve nem volt.

Erre a magyar alkotmány ellen fellépni minden eszközzel lendületre utalnak azok a széles körben begyűjthető, ismétlődő megjegyzések, miszerint a jobbágynak Dózsa idején nem volt szavazati joga, tehát Werbőczit csak szitok illetheti (!? 2004-ben?!). Hogy sehol sem volt a rendi korszakban, az nem számít. A rendi korszakban két füle volt a nemességnek. Nosza vágjuk le most mindenkinek fél fülét, mert velük közösséget nem vállalhatunk...

[46] A korszakban általános a munkások szaporodási rátájáról beszélni a bérek függvényében.

[47] Az "egy sebészorvos talál-e személyiség-szervet a betegeiben?!" - kérdés jellemző megnyilvánulása a személyiség tiszteletét elutasító érvelésnek gyerekkoromból.

[48] Aminek pontos kifejezése a tudatosan vállalt globális népirtás. Nem a túlnépesedést embertelenül visszafogó tömeg-gyilkosság, hanem népirtás abban a tekintetben, hogy a társadalom kulturális, politikai, gazdasági struktúráit veti vissza, az emberek mint személyek közötti kapcsolatrendszert számolja fel, az emberek együttesét mint nép, nemzet számolja fel.

[49] Magyarországon már nem egyszer élték meg az a tragikus folyamatot vagy éppen játszották el azt a trükköt, hogy magántulajdonként ígérték oda a földet a falvak népének (jobbágyfelszabadítás, földreform, kert-Magyarország, földosztás, privatizáció), majd tőlük uzsorás ügyletekkel mint magántulajdont orozták el nagy mennyiségben - egyúttal a nemzet következő nemzedékei elől is (és még ki is mondták, hogy külföldi tőkét "vonnak be", hogy a nagyméretű gazdaság a nyereséges, hogy "a mezőgazdaságból élő lakosság létszámát le kell szorítani" például hegyes-völgyes vagy sivatagos országok mezőgazdasági lakossági arányára ...

[50] Amelyről érdekes kivonatot olvashatunk Síklaky István: Létbiztonság és harmónia c. kötetének függelékében 184-191. oldalakon (Éghajlat könyvkiadó, Bp 2003), forrása: Margrit Kennedy "Geld ohne Zinsen un Inflation" Goldmann Verlag 1994. 138-148. old.

[51] A baktreátokról olvasva viszont ennél árnyaltabb kép bontakozik ki, amelyben felmerül, hogy vajon a középkori pénzhasználat elégtelensége helyett nem egy hatalmi küzdelem kimenete vezetett-e a földrajzi felfedezések korában az évente újravert pénz rendszerétől való eltérésre? Ha ugyanis ez volna a helyzet, akkor nem beszélhetünk a középkori pénzhasználat elégtelenségéről, hanem csak arról, hogy a hatalmi küzdelmek kifutása oda vezetett, hogy belső értékkel rendelkező pénzre tértek át. Ebben az esetben alaposan át kell értékelni a földrajzi felfedezések hatalmi beágyazottságát, a korabeli európai történelmet, és egyáltalán a korai iparosodás és a pénzhasználati rendszer ok-okozati összefüggését. Meglehet tehát, hogy esetleg nem a pénzhasználat földrajzi felfedezéseket követő elterjedése volt a kiváltója a korai kapitalizmusnak, hanem éppen a kétségkívül érzékelhető új iparosodási fejlemények feletti ellenőrzés kérdése vezetett a pénzrendszer jellegét megváltoztató küzdelmekhez. - Vagy talán ez túlzott tudatosságot feltételező látásmód?

[52] A baktreátok korszakáról tudva felmerülhet természetesen az is, hogy egy korábbi korszak emlékeire alapozott John Law elméleti tevékenységében..

[53] Meg kell jegyezni, hogy ekkorra már kialakult az a gazdaság, amely képes volt az éjjeliőr állam mellett is saját lábán megállni, illetőleg - ha a baktreátok emléke megfelel a valóságnak - akkor úgy is fogalmazhatunk, hogy megpróbálták visszaszorítani az államot mint kereskedelmi eszközt, mint ügynököt korlát nélkül felhasználó kereskedelmi érdeket. Ami pedig a "természetes rend" fogalmát illeti, úgy tűnik, hogy ennek a kifejezésnek köze lehetett a természet-joghoz, a személy fogalmára épülő társadalom-felfogáshoz.

[54] Abban a korszakban a modell-alkotási alapsémákat nem a közgazdaság elmélet találta fel, hanem több más tudományterület mellett a közgazdaság elmélet egyes művelői is felismerték a jelentőségét.

[55] "Say dogma" a tőkés gazdaság önszabályozó mechanizmusáról (ezt a tételt az 1825-ös első túltermelési válság előtt fogalmazta meg):

ha nő a termelés, akkor nő a jövedelem is;

az emberek a jövedelmükből vásárolnak;

a jövedelem megjelenik az árupiacon és keresletet támaszt;

ha nő a termelés, nő a kínálat is;

tehát a kereslet együtt nő a kínálattal;

tehát általános túltermelési válság nem lehetséges

[56] Ahelyett, hogy arról beszélt volna, hogy a Ricardo által is támogatott profitfelfogás, a profitábilis tőketulajdonosok előjogai oda vezetnek, hogy a gazdasági jogosultságokat (anyagi vagyont) az ipari tőkésekként fellépők szűk köre olyan ütemben képes elvonni a társadalom széles rétegeitől, hogy a széles rétegeknek egyre súlyosbodó létproblémákkal kell szembenézniük. Globális mértekben ez a folyamat már kiteljesedett.

[57] Ebben a harmadik típusú személy fogyasztásban (tehát sem közvetlenül a tőkés, sem közvetlenül a munkás) felfedezhető a későbbi Keynes által javasolt állami kiadások lehetőségének egy korai megfogalmazása (még belső értékkel bíró aranypénz rendszerben).

[58] Magyarországon például, mint közép-európai országban ma is brüsszeli feladatnak tekintik a gazdaságelméleti kutakodást, modellalkotást, ami ma is előre kódolt hátrány.

[59] Ez a csere-elmélet jól sikerült, sőt túl nagy volt a sikere. A piaci gazdaságot, annak monopolvonásait is innentől kezdve az egyenlő cserére hivatkozva fogadtatták el. Ezzel a megközelítéssel háttérbe szorult például a természeti erőforrásokhoz jutás kérdése, a természeti erőforrások közösségi tulajdonlásának alaptétele. Hasonlóan mellékessé vált hogy a munkaerő piaca nem kiegyenlített, hogy a hitelekhez való hozzájutás nem rendeződött az árupiaci cserék nagyobb rendezettségével.

[60] A határelemzésben nem az abszolút mennyiségeket vizsgálja, hanem a folyamatok során a mennyiségek változását (határhaszon, határköltség, határ-termék, határ-termelékenység).

A határtermelékenység fogalmának pontosításához:

▪ Munka terméke: időmegkötés nélkül a munka terméke

▪ Munka termelékenysége: egységnyi munka-idő alatt előállított használati érték tömege

▪ A munka határterméke: időmegkötés nélkül változatlan tőkemennyiség mellett az utolsó egységnyi munkaráfordítás által előállított plusz termékmennyiség

▪ A munka határtermelékenysége: a munka határterméke egységnyi időre számolva

Az határelemzési eljárás feltételezi a tényezők nagyfokú oszthatóságát - minél kevesebb tényezőnövekedés alapján közelítik meg a határtermelékenységet, a változatlan tényező hatását figyelmen kívül hagyni annál kisebb hiba.

[61] Ismét arról lehet szó, hogy a határelemzés matematikai eszközei (például az analízis) erre az időre váltak annyira általánosan használatossá, hogy más tudományterületek mellett a közgazdaság elmélet is egységes módszerként alkalmazhatta.

[62] Az aranypénzrendszerben volt egy talán mechanikus reteszelésnek nevezhető funkció, amelyet a hitelpénzrendszer nem tud megvalósítani. Hogy ezen a reteszelési módszeren mit értek, arra példaként felhozom a budapesti régi 64-es zuglói villamost, amelynek az Egressy tér és a Füredi úti lakótelep közti külső szakaszán jó hosszan csak egy vágánya volt. Hogy mégse a nyílt pályán találkozzon szembe két villamos, a megállókban két vágány volt, és addig várt az egyik villamos, míg a szembe jövő másik jármű vezetőjétől nem kapott egy botot. Akinél volt a bot, az mehetett az egyetlen vágányos részen. A boton volt egy tenyérnyi nagy fémkarika és egy kis lakatkulcs. Hogy a lakatkulcs egy WC ajtóé volt vagy egy szerszámos ládáé, azt sosem tudtam megfejteni. Nos ilyen csak az egyik villamosvezető kezében jelen lévő botéhoz hasonlítható az aranypénz használata. Nehezebb inflálni, nehezebb az államnak beleszólnia, mert hiszen nem tudja, hogy éppen kinek a zsebében van, és csak úgy nem lehetett hígítani sem. Ezzel szemben a hitelpénz valami telefonon küldözgetett jelsorhoz hasonlítható, aminek egyáltalán nincsen meg az a "mechanikai reteszelő" képessége, természete a szabályozásban, mint ami a botnak megvolt. Az csak hab a tortán, hogy a belső értékű pénzhez kötődött az újkori kamatmánia (a megelőző pénzformának, a középkori baktreátnak éppen az volt a lényege, hogy évenként törte meg a kamatos görbét, és ezáltal voltak képesek gótikus katedrálisokat építeni). A "kamatmánia" mint természettudományi kikerülhetetlenség van feltüntetve (pl hogy nem lehet lakáshitelre olcsóbb kamatot kiírni). A hitelpénzre kivetett általános kamatmechanizmus vagy az állami hitelfelvétel általánossá tétele - az állami pénzkibocsátás helyett - első pillanatra a WC-kulcsra kivetett kamatra vagy éppen a számítógépeken surrogó hitelszámokra mint jelsorokra kivetett kamatra emlékeztet. Tehát a valós közgazdasági tartalom nem szembeszökő a mai általános kamatos kamat rendszerben. Kun Zsidmond, a két világháború közötti érettségi nélküli művelődési szervezőtől, átlagon felüli szónoktól és lelkes Henry George hívőtől hallottam a hasonlatot 100 éves korában, hogy a telek-érték-adó olyan adó, amelyet a papírpénznek nem a felületére vetnek ki cm² alapon, hanem a rá írott összeg %-ában. A hitelpénzben felvett hitellel pont az ellenkezője a helyzet. Itt pedig minden alap nélkül vetik ki az összeg értéke szerinti %-ot az hitelművelet költsége helyett azok a magánpénztárak, amelyek most már államoknak is hiteleznek általuk, a magánbankok pénzrendszerében teremtett belső érték nélküli pénzből. Drábik János Uzsoracivilizáció címmel könyv formában is megjelentette a Leleplező c. folyóiratban közölt írásait, és a második kötetben a 328-330. oldalon olvasható arról a megállapítása, hogy jogos lehet a kamat, ha megtakarításból eredő pénzt adnak kölcsön, de sima uzsorának kell tekinteni, ha hitelpénz-teremtéssel nyújtott kölcsönre vetik ki. Alapvető kérdés, hogy a társadalom nem viselheti el hosszú távon azt a jelenlegi állapotot, amelyben a pénz eredete közömbös - ha elegendő hatalmi befolyással rendelkezik a tulajdonosa. Jelenleg az emberiség túlnyomó többsége méltányos feltételekkel (méltányos közgazdasági tartalommal bíró feltételekkel) nem juthat hitelhez., egy igen kis százaléka viszont dollármilliárdos hitelekhez juthat úgy, hogy a fedezetként a vásárolt részvényeket vagy gyárakat, ingatlanokat ajánlja fel. Nem az a probléma, hogy jövőbeni bevételeit ajánlhatta fel fedezetként, mert ennek az egyik legáltalánosabb esetnek kellene lennie, hanem hogy míg az emberiség túlnyomó többségének ez a lehetőség nem adott, addig egy elenyésző kisebbség ezt irreális nagyságrendű ügyletekben teheti meg.

[63] Nem volt semmiféle gazdasági szükségszerűség az aranypénz-rendszerből való kilépésben. Ezt az állítást egy negatív példával szemléltetem, éspedig azzal, hogy ha hatalmi és profitábilis fondorlattól mentesen zajlott volna le a váltás, akkor az első pillanattól kezdve teret kaptak volna azok a gyakorlati kezdeményezések, elméleti javaslatok, amelyek a hitelpénzrendszer eszköztárának használatát emberségesebb útra kívánták terelni. De ezeket elfojtották, az arany- és ezüstpénz próbálkozásokat büntették, és egy hitelpénz formai eszközökbe bújtatott gigantikus pénzuzsorának vetették oda a világot (számítva arra, hogy jóérzésű emberek vagy száz évig falazni fognak nekik a botránytól való irtózásukban, a pénzelméleti csalással való közvetlen szembekerüléstől irtózva). Holott a nagy kérdés nem kerülhető ki: hogyan kell úgy szabályozni a hitelpénzrendszert, hogy az az emberi életet, személyes és közösségi életet szolgálja és ne felszámolja?

[64] A monopoltőkés, globálisan mindent birtokba vevő embertelen profitérdek jutott nyíltan egy további új pozícióba éppen napjaink globalizációjában.

[65] Silvio Gesell német-argentin vállalkozó pénzelméleti könyvét Síklaky István fordította magyar nyelvre, a kézirat kiadás előtt áll.

[66] Néhány füzet ebből a témakörből:

▪ E.S. Holter: A társadalmi hitel ABC-je (Nemzeti Hitel Mozgalom, Melbourne, 2002),

▪ Geofrfrey Dobbs: Felelős kormány egy szabad társadalomban (Nemzeti Hitel Mozgalom, Melbourne, 2002),

▪ J.D. Malan: A pénz tény és fikció (Nemzeti Hitel Mozgalom, Melbourne, 2000),

▪ C. H. Douglas: Az adózás dioktatúrája (Nemzeti Hitel Mozgalom, Melbourne, 2000),

▪ Barkley C. smith - Jeremy Lee: A pénzzel űzött bűvészmutatvány (Nemzeti Hitel Mozgalom, Melbourne, 2000),

▪ Eric D. Butler: Minden rossz gyökere (Nemzeti Hitel Mozgalom, Melbourne, 2000),

[67] Sőt Marx Károly is erről beszélt munkaérték elméletében, erre alapozta kizsákmányolás jelenségét (még a döntően aranypénz-rendszert alkalmazó XIX. század második felében). A nyilvánvalóan Malthus által harmadik típusú fogyasztó által megragadott problémával tehát Marx is foglalkozott, majd ez a hitelpénz korszakában kiteljesedő jelenség adott alapot a Keynes féle állami beavatkozásra, állami vásárlásokra.

[68] A gondolat filozófiai indoklása egészen meglepően csiszolt és ma is figyelemre méltó. Sokat segít megérteni abból az erkölcsi-társadalmi káoszból, aminek egyik generálója éppen az 1930-as években megerősödött (megalapozott) gazdasági-pénzügyi diktatórikus rendszer volt és máig okozója nemcsak Európában, nemcsak a gazdaságilag fejlettebb régiókban, hanem globálisan az egész emberiség számára. Ehhez a megközelítéshez mérhetjük jelen korunkban a magyarországi gazdaságpolitika Bokros csomagjait.

[69] A pénzelmélet fejlődése (Századunk, 1933. okt-dec 201-213. old)

[70] Később a szövegben sorra kerül az "uzsora" pontokba szedett meghatározása.

[71] Érdekes módon az uniós csatlakozási szerződés, amelyről 2003-ban úgymond népszavazás volt, nemhogy a tőkejavak nem-piaci eredetű tulajdonlásának kérdésére nem tér ki valamely kompenzáció, tudomásulvétel erejéig, hanem még a természeti erőforrás jellegű termőföldet is az igény szerint újra előállítható tőkejavak módjára írja elő kezelni. Ezzel az erővel egy véletlengenerátorral megkavart betűhalmazt (nevezzük műalkotásnak) is aláírhattak volna. Az értelmetlenségről ugyanis nem lehet értelmes szerződést aláírni - hacsak nem valami színházi agyrémről, produkcióról van szó. Egyébként a komolyabb szerződések mellé szószedetet is illesztenek, amolyan alkalmi céllal előállított tezauruszt. Ilyen jelentős, sorsdöntő megállapodásnak mellékelni kellene a makroökonómiai modelljét, értelmezését is. Másképpen értelmes kikötéseket, megállapodásokat nem lehet tenni. Tudtommal nincsen ilyen makroökonómiai, megvitatott és érthetően prezentált modell-melléklete a szerződésnek. Akkor pedig ha a tétet nem néznénk, komolytalan csínytevésnek kellene minősíteni.

[72] Egyik megoldás szerint tehát (mert több lehetséges) a tulajdonos állam közvetlenül élvezi a természeti erőforrások gazdasági bevonása utáni jövedelmeket, és abból fedezi a közkiadásokat valamilyen mértékben. Az ilyen közkiadások nem csoportosíthatók át, nem vonhatók el tetszés szerint, alkuban elfoglalt erőpozíciók szerint. Egy másik megoldás szerint a közösségé a tulajdon, de valamilyen játékszabály szerint hozzájuthatnak a közösség tagjai a birtokláshoz egyénenként is. Ebben az esetben a nemzethez tartozó például természetes személy nem korlátlan személyi tulajdonosként, hanem mint birtokos részesedik a természeti erőforrások jövedelméből. Hogy ezután miként adózik az illető, hogy birtokos szerepét örökítheti-e, az külön kérdés. Magyarországon a termőföld esetében ezt a megoldást érvényesítették hosszú ideig. Ugyancsak lehetséges és egyre többet felmerülő megoldás a "voucher-rendszer", amelyben utalvány jelleggel jutnak hozzá az egyes emberek, családok, csoportok, önkormányzatok a kötött célú költségkerethez. Az "elosztás" néven jelölhető folyamatról a modern közgazdaság sok ismeretet kínál - de azzal a lényegi hiánnyal, hogy a gazdasági elosztás természetes alapsémáját nem ismerik.

Másik megoldás például, ha nem tiltják a föld "magántulajdonát", de azt erős föld-érték-adóval terhelik, hogy a monopolprofitot a közösségnek juttassák, illetőleg beszűkítik a piaci forgalmát, maximálják a nagyságát (lásd a dán, stb európai példákat).

Az a megoldás azonban, amely egyáltalán nem ismeri el a nemzeti közösség közösségi jogait a földhöz, és általában a természeti erőforrásokat, és a korlátlan jogú magántulajdonos karitatív, jótékonysági kedvére bízza azt, hogy kénye-kedve szerint juttasson morzsákat könyörületből a kiszorított közösségnek is, hiába nevezik liberális (tehát "szabadság-párti") gondolatnak, egyszerűen értelmetlen, embertelen és szabadság-ellenes.

Most Magyarországon, az európai uniós csatlakozási szerződés révén a globális tendenciáknak megfelelően minden összedőlt, most a természeti erőforrások nemzethez kötődésének elvét sem ismerik el (nehogy valakinek eszébe jusson tisztességes kiskaput keresni), tehát az alkalmazott gyakorlat sem lehet a természetjogi elveknek megfelelő. Ez az út azonban nem járható. Ez tehát egy nyitott, megoldandó kérdés, amelyhez az állami földalapon keresztül is eljuthatunk - de csak úgy, hogy holmi nemzetközi diktátumok sem írhatják felül jogszerűen a nemzet és a természeti erőforrások kapcsolatát - megfelelően egyébként az ENSZ Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának (1976).

[73] Volt egy ilyen számítás valamikor a 80-as években, de nem tudom pontosan meghivatkozni a forrást -FÁ.

[74] Ennek egy változata volt a székely falu közös határa. A modern polgári társadalom ígérete szerint a polgári korban minden egyes állampolgárnak a legteljesebb politikai és anyagi szabadságot kell biztosítani, és eredetileg ehhez volt a gazdasági piac mint közeg, mint alkalmas terep felkínálva. Csakhogy itt volt mindjárt a melléfogás abban a tekintetben, hogy a (mai szóval háztartások) jövedelmei eleve nem származhatnak csak munkából! Tehát nagy lépés előre a munka felszabadítása rabszolgaságból jobbágyi, majd bérmunkási keretek közé, de elvileg nem adott lehetőséget az úgymond polgári létre. - Felteszem tehát, hogy egy "ideális" polgári lét körülményei között a háztartások nem csak munkavégzésből származó jövedelmükre kell támaszkodjanak - és ehhez a több típusú jövedelmi forrásokra támaszkodó léthez igazodik, illetőleg alátámasztja úgy a gazdaságelmélet, mint a gazdaság-szerkezetet formáló stratégiai társadalompolitika valamint a közvetlen gazdasági feladatokra figyelő gazdaságpolitika. Természetesen erre fele halad a világ, mondhatnánk (úgymond mindenkinek lehet bankbetétje, élvezheti a kamatokat). De ami a globalizácót illeti, az éppen más irányt kíván kikényszeríteni (Lásd David Corten "A tőkés társaságok világuralma" című könyvét, Budapest, ).

[75] A nemzetet a természeti erőforrások jövedelmétől megfosztó helyzet ahhoz hasonlítható, mintha valakinek kivennénk fontos szerveit, mondjuk tüdejét és szemét, és arra biztatnánk, hogy a bőrfelületen át is lehet lélegezni, meg bőrlátás is van a világon. Holott a "normális", a teljes értékű megoldásban lehet edzeni a sejteket, de nem lehet a tüdőt felszámolva serkenteni a bőrfelületen át való légzést. Vagy egy másik példa, hogyha sejtjeit megfosztanánk a sejtfalaktól, mert úgymond legyen elég az egész testet borító bőr.

[76] Azért válik a kényszervállalkozás fogalmával a monopóliumok szerepe tárgyalhatatlanná, mert abnormis, "kényszerű", kivételes, átmeneti helyzetnek állítják be a kisvállalkozások létét, és nem a gazdaság és a társadalom egészsége szempontjából alapvetően szükséges szféraként, amelynek feltételeit normalizálni kellene - a felszámolás, ellehetetlenítés helyett (lásd mezőgazdasági gazdákkal szemben folytatott monopol-érdekű politikát).

[77] Furcsa módon Magyarországot a Szovjetunió közelsége tette annyira tönkre, hogy nem érti a politikai vezetés, hogy kellene más utat is keresni, mint a "sima uniós tagságot". Gyakorlatilag a Szovjetunió lökött minket oda a most frissen szerveződő másik uniónak.

[78] Magyarázó hasonlatként:

▪ megismerés - egy ház állagának felmérése, a felmérés komplex modellszerű rögzítése (a valóság passzív megismerése);

▪ kontroll - egy ház gépeinek rendszeres ellenőrzése a normálállapotot rögzítő tervekhez hasonlítva (a valóság ellenőrzése a modellhez viszonyítva);

▪ létrehozás-átalakítás - egy ház tervrajzai kivitelezéshez, átalakításhoz (a valóság átalakítását vezérlő közvetlen kivitelezési modell),

▪ elvi tervezés - egy ház elvi terveinek elkészítése, kigondolása és papírra vetése (a valóságot gazdagító, "bővítő" elvi modell kialakítása)

[79] Ehhez hasonló értelemben hivatkoztak a 80-as években arra, hogy "a veszteséget termelő gyárban minél többet dolgoznak, a tervet minél inkább teljesítik, annál nagyobb kárt okoznak".

[80] Ez most nem loholás a korszellem után, és minden viharos szél által kidöntött fának a kommunisták számlájára írása, hanem a társadalompolitikai gondolkodási állapotunk lényegi jellemzője.

[81] A könyv adatainak megadása! ..............

[82] A modern társadalmat keresztül-kasul szabdaló szabályrendszerek (beleértve gazdasági, állami szervezeteket is), onnan is megközelíthető, hogy a benne szerepet vállaló (alkalmazott, ügyfél, egyéb) az illető szervezet logikájának megfelelően felad valamennyit személyes szuverenitásából, önállóságából, szabad akaratából és felelősségéből- a személyiségéből. Ha ezt a gondolatot végig visszük, akkor egy igen fontos elemzési szemponthoz jutottunk a szervezetek megítélésben: milyen hatással van az érintett emberek személyiségére?! És ahogyan manapság a környezetvédelmi szempontokat egy beruházásnál külön dolgozatban kell áttekinteni, úgy a személyiséggel kapcsolatos kérdéseket is módszeresen és rendszeresen vizsgálni kellene - eladdig, hogy törvényi szabályozás lényegileg új szerveződési előírásokat fogalmazzon meg.

[83] Szomorú, hogy átlagon felül képzett, többdiplomás vitafelekkel az alkotmányosságról ezen a szinten kell ütközni. Erre megy el az alkotmányos lelkesedés meg 15 év a rendszerváltásból. De kell ütközni. Valamit ők is közvetítenek. Légüres térben nem lehet mozogni. És néha furcsán érzem magam.

[84] Aranybullából: "1222. évi XXIII. Törvénycikk az uj pénzről

Továbbá, a mi uj pénzünk esztendeig járjon, husvét napjától husvét napjáig.

§ És a dénárok olyfélék legyenek, a minemüek voltak Béla király idejében."

(Jó lenne tudni, hogy milyenek volt a dénárok Béla király idejében - FÁ)

[85] ... továbbá akkor lóversenyezz és járj kaszinóba ...

[86] Madarasi R. István, Síklaky István, Drábik János tudomást vesznek erről a problémáról, de nem lépnek tovább a probléma jelzésénél ilyen-olyan megközelítésben.

[87] Egyik sűrű ellenvetés az volt vele szemben, hogy "az emberrel nem lehet kísérletezni". Holott ő a személyiség gazdasági kibontakozásának feltételeivel akart kísérletezni. Mintha azt mondanák, hogy versenyautó fejlesztést, mentőruha fejlesztést, ergonómiát le kell állítani, mert az emberrel nem kísérletezünk.

[88] Hagyományos megfogalmazásban a szabályozás, mint emberi cselekvés alanya az ember (illetve az arra társadalmilag felhatalmazott személy, testület), eszköze a pénz (elsősorban maga a pénzrendszer, amely meghatározza a közvetlenül használható csereeszközt) és tárgya a gazdasági folyamat, a gazdasági viszonyok (tehát nem csak a reálgazdasági folyamatok, hanem például a hatására módosuló tulajdonviszonyokbeli állapotok is).

[89] Ludwig von Bertalanffy: Ám az emberről semmit sem tudunk (Robots, Men and Minds) - KJK, Budapest, 1967.

[90] Hogy a kamatos kamat algoritmusa hosszú távon miféle képtelenséget jelent a valóságban, arra vegyük a legyek vagy bármely élőlény szaporodását. A szaporodás kedvező körülmények között exponenciális görbe szerinti. Így csak idő kérdése, de előbb-utóbb minden élőlény fajta összesített tömege elérné a Földgolyó teljes tömegét, ami képtelenség. Valahol tehát meg kell törnie a legyek, szúnyogok, elefántok, rózsabokrok exponenciális szaporodási görbéinek. Az ökológiai egész a töredezett exponenciális szaporodási görbék összességével írható le. Emberi vonatkozásban talán a Bábel tornyát említhetném. Azonban a modern közgazdaság mint a modern rablók, konkvisztádorok leghathatósabb fegyvere nem vesz tudomást e józan korlátokról. Mert hiszen mi lenne hathatósabb fegyver, mint amikor pszichikai kényszerítésre, ellenszolgáltatás nélkül önmaguk adóznak milliárdok. A kamatos kamat görbe abszurditását jelezi hosszú távon, ha Krisztus idejében kölcsönadott egyetlen mai egyforintos 5%-os évi kamattal számolt kamatos kamatú mai értékét számolom ki. Földgolyó tömegegű aranygolyók millióit kapom meg eredménynek. Tehát fel kell hagyni a kamatgörbe fétis-szerű kezelésével, "tiszteletével".

[91] Ennek a magánbankok által vezérelt globális pénzrendszernek az egyik legelszántabb hazai leleplezője dr Drábik János jogász, volt szabadeurópás rádiós szerkesztő - Uzsoracivilizáció I-II-III. kötet szerzője, Budapest, 2002.

[92] Akinek tehát van némi józan esze és nem eléggé cinikus, annak ezek a tankönyvek nemritkán emészthetetlenek. Azonban a helyzet bevallását tiltó cenzúra hatására sokan közülük azt hiszik, hogy a közgazdaság egy nehéz feladat az ő fejüknek - pedig fordítva van, a lényegében csaló ismeretanyag ütközik fejükben a tudomány fogalmával, az igényes, következetes gondolkodás mintájával.

[93] Soros György: A pénz alkímiája, Európa kiadó, Bp 1996. - "a pénzpiacok tanulmányozása során kialakított dinamikus (visszaható) modellről". Ez lényegében egy műszaki "hatásvizsgálati tesztnek" felel meg, amire a tőzsdei intézményrendszer elemzésekor mint részfeladatra feltétlenül szükség van, de hogy ez önmagában a közgazdaság elmélet megújítását jelentené, arról csak a szavak speciális értelmezésével lehet eljutni (egy alig észrevehető burkolt kritikát elrejtő, de fennhangon elismerő elemzésből) L.K.: Soros György a közgazda http://eszmelet.tripod.com/34/lorant34.html Eszmélet c. internetes folyóirat 34. szám 1997.).

[94] Például lásd a 20-80% értelmezéséről Hans-Peter Martin, Harald Schumann: A globalizáció csapdája, Perfekt kiadó, Budapest, 1998.

[95] Talán az állami szintre emelkedett, diplomáciailag elismert lovagrendek jelentettek hajdan valami hasonlót.

[96] Az "Uchronia" az interneten: http://www.alkotmany.ngo.hu/2001_dec_15_bibo_uchronia.htm címen olvasható.

Nagyon érdekes Bibó Istvánnak "Ha a zsinati mozgalom a 15. században győzött volna" című szarkasztikus hangvételű írása. Ebben arról van szó, hogy ha Luthernek, Kálvinnak nem kellett volna kiválni a katolikus, római egyházból, akkor a következő évszázadok társadalmi kérdéseinek megvitatásában az erkölcsi szempontok szerencsésebb helyzetben lettek volna, jobban érvényesülhettek volna. Talán az emberi személyiség közjogi szuverenitásának eszméje is erősebb méltatásban részesült volna (de a hivatkozott írás erre már nem tér ki), kevésbé engedték volna eltorzulni - aminek következtében a gazdaság számára a jogi személyiség fogalmát nem amerikai korrupt bírók alakították volna ki az amerikai polgárháború utáni években (olvasható David Corten: A tőkés társaságok világuralma c. könyvében). Bibó István írása nem azért érdekes, mert egy mi lett volna ha ... fikciót vázol fel, hanem mert segíthet a jelen korszak alkotmány ellenességében felfedezni a történelmi esetlegességet, és ezáltal segítheti az erőfeszítést, hogy egészségesebb, alkotmányosabb viszonyokra törekedhessünk.

[97] Bernáth Zoltán levelének bevezetéséből: "Őszinte szívvel gratulálok a 'Történelmi alkotmányunk jogán' (Alkotmányossági Műhely 2003) című könyvhöz. Az abban szereplő jogi tanulmányok sok oldalról nagyszerűen világítják meg a Szent Korona tanát, az ezer éves Alkotmányunk alapelveit. Szükség van az ilyen jellegű eszmefuttatásokra, mert 1945 után az elűzött (elsősorban budapesti) professzorok helyét nagyrészben gyenge jogi tudással rendelkező jogászok foglalták el, és elhalványult, bizonyos vonatkozásban el is torzult az ősi magyar alkotmányra vonatkozó ismeret. A jelzett könyvben a szerzők a Szent Korona tanát, a régi magyar Alkotmányt, a maga valóságában tárják az olvasó elé.

A mondottak ellenére egyes szerzők egyik, kifejezetten illetve hallgatólagosan elfoglalt, jogi álláspontját nem tudom elfogadni. ..

A hivatkozott könyv (melynek társkiadója volt a Szabad Magyarországért Mozgalom is) tartalmazza a következő megfogalmazást: 'A magyar alkotmány elismerésének útja a jogfolytonosságot helyreállító és alkotmányreformot megvalósító nemzetgyűlés megtartása az alkotmányhoz való visszatérésnek már intézményesült útja.' (Történelmi tény)" 106. oldal.

Lábjegyzetek vége

Korszak megnevezése	Új felismerésként a gazdagság forrásának tekintették	Amit "hagyományosan" a gazdagság forrásaként kezeltek, a korábbi korok gondolkodására támaszkodva
középkor	kevéssé ismert - (évente újra vert pénzérmék ...)
évente olykot többször is újranyomott baktreát ® tartós aranypénz közti korszakváltás --------------------------------------------- Kevéssé számon tartott átrendeződés a politika által ellenőrzött, évente újravert pénzrendszerről ® a politika számára kezelhetetlen, értékálló aranypénzre, és a rá épülő gazdasági folyamatokra
merkantilisták	a belső értékkel bíró, tartósnak tekintett értékű aranypénz birtoklása	Nem szokták elméletileg hangsúlyozni, de a háttérben a gyarmatosítással mindig ott volt a merkantilista felfogás: a kereskedelem jelentősége ~ a piaci-, és a monopol-pozíciók fontossága (amellyel szemben a gyarmatokon, a gyarmatok lakói részéről nem volt ereje az európai keresztény felfogásnak, a korai alkotmányos eszmeiségnek)
fiziokraták	természeti erőforrások feltárása, bevonása a gazdaságba	Kifejezetten a merkantilista korszak visszásságainak kiküszöbölésére tudatosan keresett alternatívaként teret nyerő gondolkodásmód
Klasszikusok - A. Smith	emberi erőforrások, munkamegosztás kiterjesztése	( + természeti erőforrások
Klasszikusok - D. Ricardo	tőkejavak ("holt munka"), a jövedelmek átcsoportosítása az ipari tőkéhez + elméleti modellezés !!	( + természeti erőforrások ( + emberi erőforrások
Neoklasszikusok	a fogyasztói viselkedés optimalizálása (ami egyúttal a kereskedelem jelentőségének emelkedése)	( + természeti erőforrások ( + emberi erőforrások ( + tőkejavak ("holt munka") = a vállalkozó által kalkulálható termelési tényezők klasszikus felsorolása! ( + elméleti modellezés
aranypénz-hitelpénz váltás hitelpénzrendszer, statisztika és gazdasági modellezés alkalmazása
Keynes	állami gazdaság-szabályozás és megfelelő intézményrendszere, infrastruktúra	( + természeti erőforrások ( + emberi erőforrások ( + tőkejavak ("holt munka") = a vállalkozó által kalkulálható termelési tényezők klasszikus felsorolása! ( + elméleti modellezés elvi lehetősége ( + fogyasztói viselkedés optimalizálása (a kereskedelem új felfogás szerinti jelentőségének emelkedése) ( + a hitelpénz-rendszer lehetőségének technikai feltételei (állami szabályozási szerepvállaláshoz: statisztika, gazdasági modellezési képességek, új intézmények szervezési képességek)
Neoliberális	Nemzetközi nagytőke globális versengése	( + természeti erőforrások ( + emberi erőforrások ( + tőkejavak ("holt munka") = a vállalkozó által kalkulálható termelési tényezők klasszikus felsorolása! ( + elméleti modellezés elvi lehetősége ( + fogyasztói viselkedés optimalizálása (a kereskedelem új felfogás szerinti jelentőségének emelkedése) ( + a hitelpénz-rendszer lehetőségének technikai feltételei (állami szabályozási szerepvállalás, statisztika, gazdasági modellezés gazdaságpolitikai alkalmazása, új intézmények) n az állami szerepvállalást ideológikusan valósággal letagadják néha, de ezt hiába próbálják, mert a hitelpénz "túszaiként" rá vannak szorulva a szabályozásra a gazdaság szereplői + a gazdasági modellezés felfokozott alkalmazása, számítógépes "gyártása" mint vállalkozásban is tudatosan alkalmazott termelési tényező + infrastruktúra beszámítása termelési tényezőként a lehető legtágabb értelemben + gazdasági és jogi-politikai, társadalmi intézményi háttér kiemelt súlyú termelési tényezőként való kalkulálása egyrészt, másrészt e számításbavétel hiányának szembeszökő következményei (egymással konkuráló felfogások) + általában szembeszökő a tudatos szabályozás (a szabályozási felfogás!) döntő szerepe + kulturális (értelmi és érzelmi!!) körülmények Nem szokták hangsúlyozni a közgazdaság-elmélet történetében, hogy a fiziokrata, klasszikus, neoklasszikus korszakban a háttérben a gyarmatosítással mindig ott volt, nem szűnt meg: az állami kiváltságra támaszkodó monopol-kereskedelem jelentősége ~ A piaci-, sőt a monopol-pozíciókra törekvés élő gazdasági hatóerőnek számítható, bár az elméleti modellekben nem jelent meg. Keynestől viszont az elméleti modellnek is részévé vált a pénz birtoklásának szempontja, ami egyfajta monopolszemlélet a pénz-rendszer területén, ebből következik nála a pénz semlegességének elvi feladása - amit sok kortársa kompenzálni próbált, a pénzbirtoklás domináns jellegét nem tartották megengedhetőnek a XX. század elején sem, csak a tankönyvekből ők egyelőre kimaradtak.

20.
21.
22.
23.
24.
25.
26.
27.
28.
29.
30.
31.
32.
33.
34.
35.
36.

38.
39.
40.
41.
42.
43.
44.
45.
46.
47.

48.
49.
50.
51.
52.
53.
54..
55.
56.
57.
58.
59.
60.
61.
62.
63.
64.
65.
66.

III.) dia- vázlat - 2004 dec 10.

Mottó: Egy mondat a zsarnokságról (Illyés Gyula, 1950. - részlet)

Korona és szabadság (Zlinszky János, 2002 - részlet)