Vissza a főoldalra * 

II. Logikai megközelítés - Az európai gondolkodás máig meg nem haladott alapsémája

XX. századi logikaelméleti indítás

Korunk vitakultúrájának egyik ismert tétele, hogy Karl Popper szavaival falszifikálható, azaz vitatható legyen a tudományos állítás. Ott tartunk, hogy ezt a tételt vulgárisan értelmezve: mindenbe bele lehet kötni idióta módjára, csak legyen aki nyilvánosságot ad neki. Mintha nem lenne elvi határa az értelmetlen kötözködéssé lealacsonyított vitatkozásnak, a tudományos érvelésből vásári gúnyolódássá fajulásnak, mintha bevehetetlen falak állnának ellent minden értelmes kísérletnek, hogy világunkat megértsük, hogy helyünket megtaláljuk benne, hogy életünket értelmesen és jó szívvel élhessük le benne.

Az egyik alapvető kérdés a mai vitatkozásban az, hogy mintha elfeledtük volna a lényegi és a másodlagos jellemzők, kérdések megkülönböztetését. Nem keressük a szubsztaniális „önmagában létezőt”, megelégszünk a másodlagos, akcidentális, esetleges jelenségek önkényes elhatárolásaival, vizsgálataival. Pedig a szubsztanciális létezők azonosítására törekvés, a lényegi létezőkre összpontosítás nélkül emberi gondolatok nemigen alkothatók. Az emberi lényeglátás nélkül legfeljebb elbutult mechanizált lények lehetünk, akiknek esélyük sincsen a valóban emberi életre.

A lényeg megjelölése, középpontba állítása elsőrendű feltétele az érdemi vitatkozásnak, érvelésnek. Számtalan tétele van a matematikának, a matematikai logikának, amelyből az következik, amely azt mondja, hogy az emberi gondolkodás nem automatizálható. Ilyen Gödel tétele is, amely Hilbert automatizálási törekvéséről mutatta ki, hogy az elvileg, logikailag képtelen törekvés.

„… David Hilbert figyelmét a geometria alapjainak kutatása irányította az axiomatikára. Eleinte csak az axiomatika ’naív logikai’ megközelítésével foglalkozott, és bebizonyította az euklideszi geometria relatív ellentmondástalanságát. Korán megérezte az axiomatikus módszer matematizálásában, formalizálásában rejlő lehetőségeket. Úgy sejtette, hogy véges eljárásokat használva valamennyi, egyáltalán megfogalmazható állításról eldönthető, hogy tétele-e egy axiómarendszernek, vagy sem. Minden addiginál komolyabb formában felvetette az automatikus tételbizonyítás, azaz egy gépies, univerzális tételbizonyító eljárás kidolgozásának programját. Ez konkrétan az 1900-as párizsi matematikai világkonferencián tartott híres előadásában történt, …” [1]

„… Gödel és Church a harmincas években hozták nyilvánosságra azokat a híres eredményeiket, amelyek bizonyos értelemben rácáfoltak Hilbert várakozásaira, és amelyeket mint a bizonyításelmélet korlátait (a matematika korlátait) szokásos idézni. Gödel I. inkomplettségi (nem-teljességi) tételében azt igazolta, hogy ha egy elmélet ’elég erős’[2], akkor bárhogyan is veszünk fel egy ’kezelhető’ axiómarendszert, mindig lesz olyan állítás, hogy sem ő, sem a tagadása nem igazolható az axiómákból. Church eldönthetetlenségi tételében azt is megmutatta, hogy a matematika elég erős elméletei nem eldönthetők, azaz nem létezik olyan algoritmus, amelyik bármely megfogalmazható állításról véges sok lépésben képes eldönteni, hogy bizonyítható-e az elméletben vagy sem. Ezek az eredmények igen általánosak, hiszen a matematika legtöbb fontos elmélete ’elég erős’ (például az aritmetika, a halmazelmélet stb).

Gödel II. inkomplettségi (nem-teljességi) tételében megmutatta, hogy az axiómarendszerek ellentmondástalanságát általában nem lehet az axiómarendszeren belül igazolni. Tehát csak egy bővebb axiómarendszeren belül lehet igazolni, mint ahogy annak ellentmondástalanságát egy még bővebb axiómarendszerben, és így tovább. Az inkomplettségi tételek ismeretében megkérdőjelezhető az, hogy van a matematikában teljes bizonyosság…” [3]

„…Szokás erről az időszakról mint a ’matematika forradalmáról’ beszélni. … E korlátok összecsengenek az ismeretelmélet azon tapasztalataival, hogy a megismerés fokozatos és viszonylagos, az intuíció gépies eljárással nem helyettesíthető, a teljes megismerés pedig lehetetlen. Nagy jelentőségű volt, hogy ezek a megismerésre vonatkozó tapasztalatok egzakt matematikai formában jelentek meg, mindez a filozófiai logika matematizálásának és a matematikai logikának volt nagy sikere. …” [4]

Ha nincsen a matematikában, mint rendezett elméletben teljes bizonyosság, akkor a Gödel nevéhez kötött meglátás

         az intuíció jelentősége mellett

         a hagyományt is értékeli, felértékeli, annak fontosságát új megvilágításba helyezi (a matematikán belül, és ennek általánosításaként általában a gondolkodásban, az emberi világban),

         mert egyrészt egy újabb generális megoldásnak mindig rést, lehetőséget biztosít (hiszen teljes, zárt eleve nem lehet semelyik korábbi megoldás sem),

         másrészt az új megoldás sem lehet sosem teljes, mindenre kiterjedő – amivel tehát felértékeli a nem-változtatott korábbi összetevők súlyát, jelentőségét.

Megjegyzések:

Megjegyzés A) ’Nem lehet igazolni az ellentmondástalanságot valamely rendszeren belül’ - kérdés, hogy ez a kifejezés mennyiben feleltethető meg annak, hogy: ’egy rendszer önmagát nem tudja leírni, ahhoz annak leírásához annál mindig eggyel nagyobb szintre kell lépni’.

Ha a megfeleltetés a két kifejezés között megtehető, és az idézett mondat fedi Gödel kijelentését, akkor a továbbiakban következők támaszkodhatnak Gödel tételére - egyébként azonban Gödel tételétől függetlenül olyan elképzelésnek kellene tekinteni a következőket, amelyeket a Gödel tétel érvényessége erősít (semmiképpen sem cáfol), de amelyek a Gödel-tétel nélkül is megállják a helyüket.

Megjegyzés B) Egy axiomatikus fogalmi rendszer hasonlítható egy kristályhoz. Nincs tökéletes kristály abban az értelemben, hogy minden rácspontjának teljes környezete szabályos lehetne, mert akkor a kristály a térben végtelen volna. A kristály felületének pontjai tehát óhatatlanul csak a kristály belső irányában lehetnek szabályosak.

Ez egy hasonlat, amely azonban fontos dologra világít rá. Hasonló jelenség, csak időben szemléltet az exponenciális szaporodási görbék óhatatlan megtörése, különben viszonylag rövid időtávon egyetlen légy utódainak tömege felvehetné a Föld tömegét (az tehát a legyek bolygójává válhatna), de utalhatnánk a kamatos kamat görbéjének törés nélküli képtelenségére is.

Megjegyzés C) Az 1930-as tételek, amelyek a matematika és tágabban az emberi gondolkodás automatizálásának képtelenségét fejezték ki, többek között e rendszerelmélet és az informatika megalapozásának a részét is képezték.

Volt a zavarba ejtő kérdéseknek egy bőséges sora (például entrópianövekedés az információban stb), amelyek ügyében Ludwig von Bertalanffy (a rendszerelmélet egyik atyja) 1967 körül már azon dühöngött, hogy nem lehet összekeverni

         az élettelen, szervetlen fizikai,

         az élő, szerves, biológiai és

         a sajátosan emberi struktúrákat, jellemzőket.

Egyik emlékezetes megállapítása az volt, hogy a fehéregereken kikísérletezett pszihikai ’tényekre’ támaszkodó gazdasági és politikai marketing akkor lehet sikeres, ha az embert fehér egérré nyomorítjuk – azt pedig nem szabad megtenni.

Megjegyzés D) Szemléletesség kedvéért egy kiragadott idézet Simonyi András: A Hilbert-program és Gödel nem-teljességi tételei c. 24 oldalas, az internetről letöltött szövegéből, valamint annak kigyűjtött értelmezése:

„… számelméleti igazság nem definiálható a számelméletben …” (39-es lábjegyzet)

A kigyűjtött, illetőleg tömören összefoglalt értelmezés:

         a teljes halmaz nem lehet konzisztens (nem állhat csak legyekből a bolygó)

         a részhalmaz lehet konzisztens, de nem lehet teljes (a legyek részhalmaza önmagában nem létezik)

         a részhalmaz önmagát nem értelmezheti, ebben a tekintetben nem lehet teljes

Ez a logikai elmélkedés egy kirándulás volt a továbbiakat előkészítendő. Nem teljes, még csak nem is körültekintően részletes. Nincs is meg hozzá a tájékozottságom. Fel akartam kelteni a figyelmet a kérdéskör iránt, mert … az alkotmányosság kérdése igényli a logikai megalapozást korunk színvonalán. Tehát tekintsék megérzésnek, törekvésnek, figyelemfelhívó jelzésnek ezt a megalapozást.

Vízió az alkotmányos gondolat, értékrend logikai értelmezhetőségéről

A fogalom és valóság viszonyáról

A formalizált logika eszközeivel szigorúan építkező érvelések, leírások fogalmazhatóak meg.

Ám a leírás a valóságnak csak vetülete lehet, az elemzés szigorú logikai vonalvezetése önmagában nem jelenti magának a teljes valóságnak a megragadását, megragadhatóságát.

A valóság és a formalizált logikai leírás illeszkedésének megítélése emberi feladat, emberi szerepkör.

I.                    Egyszerű a helyzet a fizikai jelenségek leírásánál, mert mechanikus (könnyebben modellezhető) összefüggésekről van szó. A jelzett, a leírt valóság élesen megkülönböztethető a jeltől, a valóság kódolt leírásától (és a vizsgálódó személytől).

II.                 Egy fokkal nehezebb a biológiai, az élet-jelenségek leírása, mert az élet-jelenségek nem mechanikusak (hanem élők), aminek sajátosságai alapvetően különböznek a szervetlen, élettelen fizikai folyamatok jellemzőitől, és azokból le nem vezethetők (legfeljebb azok által behatárolhatók, korlátozhatók). De itt is egyértelműen elkülöníthető a leírt biológiai jelenség annak kódolt leírásától, fogalmi vetületétől (bár a vizsgálódó személy viszonya a vizsgálat tárgyához nem mindig egyszerű).

III.               A sajátosan emberi jelenségek világának ismeretelméleti sajátossága az, hogy ott a valóság részévé válik maga az emberi fogalmi alkotás is, és ezért átértékelődik például a formalizált logika (meg minden egyéb fogalmi … és érzelmi!! konstrukció) valamint a valóság viszonya. Azaz a vizsgálódó személy nem egyszerűen a megismerő (a valóságot „tükröző”), passzív leírását adja a valóságnak, hanem a fogalmak alkotásával közvetlenül is „alkotja a valóságot”, amivel közvetve a tágabb valóságot is jelentősen befolyásolhatja.

         Az intuíció eleve nem formalizálható (definíció szerint, meg a Gödel tételek szerint sem)

         Az alkotott formulák (fogalmak és algoritmusaik) maguk is a valóság részei. Továbbá ezek mintája szerint formálható maga a valóság is az ember által – ahol már a formált valóság és az elméleti minta (amelynek alapján formálták a valóságot, a formális logikára is építő matematikai leírást alkalmazó terv) közötti különbség oka nem a megismerési képességek végességéből, a valóság-leírási eszközök ’tökéletlenségéből’ ered csupán, hanem jelentős mértékben a tervezés, az elgondolás megvalósításának elégtelenségéből is, egyáltalán az elgondolás megvalósíthatóságának elvi korlátaiból.

         Tehát az itt előfordulható egyezés valóság és elgondolás között (például az elméleti fogalmak ’tökéletessége’, egyezősége az elgondolással) a konstrukciós helyzetből, a ’valóság-alakítás’-ból következik.

         Még további lépcsőt jelent a jelen áttekintésben, hogy elvileg lehetséges a teljességet, a valóság teljességét megkísértő fogalmi törekvés is  – de csak néhány kitüntetett ponton.

IV.              Ha megpróbálunk valamit mondani az ’ember feletti’ valóság lehetőségéről, hipotetikus elgondolásáról, akkor az Isten filozófiai fogalmához jutunk, ahol ismert feltevés, hogy feltesszük Isten ideájának és valóságának egybe-esését. Ez a feltevés maximálisan jellemző, szerves része, pótolhatatlan alkotó eleme az európai gondolati rendszerünknek, és annak bizonyos sajátságait mindmáig legmagasabb szinten kiteljesítő skolasztikus fogalmi struktúrának. (Természetesen hívő ember itt nem feltevésről hanem bizonyosságról beszél.)

Megjegyzés: Isten fogalma kulcskérdés az európai gondolkodásban (mint talán minden kultúrkörben), de itt szűkebben az európai filozófiáról van szó.

Lehet, hogy a theológiai Isten fogalma ’hit’ kérdése, de ami az európai filozófiai Isten-fogalmat illeti, az nem hit kérdése, hanem fogalmi rendszerünk egyik jellemző, elhagyhatatlan sarokpontja.

Ha meg akarjuk fogalmazni, hogy miként értelmezhető ez a sarokpont szerepkör, akkor az ’ontológiai határfogalom’ kifejezés adódik meghatározásként, amelyben a véges világunk általunk számon tartott határát jelöljük a további „végtelen végeshez” viszonyítva, s így jutunk „végső ok”, „végtelen távolság”, „abszolút minőség típusú” lehatárolásokhoz.

Tehát az Isten téren és időn kívül álló, az abszolút jó és az abszolút igaz, a végső ok és a végső cél, a végtelen és a világ teremtője.

Ez utóbbit (a világ teremtője) ha úgy tekintem, hogy az ember alkot, akkor az isteni teremtés szintén az emberi alkotás végességének a határfogalma – mint egy kristályrács határpontja (amely a kristályhoz tartozik, de már annak határát jelöli), mint egy fogalmi rendszer idealizált határfogalma.

Tehát józanul az európai kultúrából Isten filozófiai fogalma

         száműzhetetlen

         pótolhatatlan

         gondolatainkat nem szűkíti le

         érzelmeinket nem silányítja el

         identitásunkat nem redukálja (mint népek ópiuma)

         hanem éppen emberi-fogalmi kiteljesedésünk része.

Amennyiben tehát az ideák fogalmának és valóságának egybeesési lehetőségét (egybeesőként értelmezhetőségét) tételezem fel az emberi gondolkodás, eszmék világában, akkor könnyűvé válik a kiterjedés nélküli pont és hasonlók értelmezése – mint az emberi gondolkodás világában a maguk valóságát elnyerő jelenségeké (immár valóság-elemeké).

A Gödel-tétel és az ember kitüntetett helye a valóság szintjeinek tárgyalásában

Az előbbi négyes felosztást megismételve más megközelítésből:

A fogalmak és a valóság egymáshoz való viszonyának áttekintése után a Gödel tétel meghivatkozhatósága a négy létszféra esetében.

A XX. század elején az ekvivalens, egyenértékű vagy azonos átalakítások lehetőségének keresése meghatározó volt a természettudományokra, matematikára is (például ekvivalens koordinátarendszerek a fizikában, ekvivalens logikai átalakítások a számítástechnikában és másutt). Ez az ekvivalens átalakításokban való gondolkodás valamely nehezen azonosítható határvonalat átlépve ösztönözhette a matematikai bizonyítások automatizálhatóságának gondolatát is.

A nagy kérdés: van-e átléphetetlen határ az átalakításokban, azaz van-e kitüntetett emberi pozíció, helyzet, irány? Ludwig von Bertalanffy átléphetetlen elvi határokat jelölt meg a fizikai lét (20 liter víz, 20 liter kutya, 70 liter ember), a biológiai életjelenségek (születés, élet, halál) és a sajátosan emberi jelenségek között (szeretet, öntudat, igazság fogalma …)[5].

Gödel nem-teljességi tételét alapul véve a kitüntetett elemző, értékelő az ember, aki

I.                    a fizikai rendszereket felülről, kívülről tudja tárgyalni,

II.                 a biológiai életjelenségeket hasonlóan kívülről szemlélheti, bár itt a modellezésnek, konstruálásnak talán elvileg szűkebbek a határai,

III.               de az emberi sajátos megnyilvánulások esetében ez a rálátás már nem lehetséges. Az ’emberi én’ az embernek a maga teljességében az ember számára már nem lehet külső vizsgálódás tárgya. Itt lép be Gödel meghivatkozhatósága talán helyesen, mint az önértelmezhetőség kizárása. Az ’emberi ént’ a maga teljességében meg lehet élni, de nem lehet vizsgálni (az önreflexió tehát valamely határig tárgyalhatja a vizsgálódó, bizonyos tekintetben alkotó embert, de nem férkőzhet közvetlenül az énhez még mint önmagához sem, mert az logikai képtelenség). Ezen megközelítésből adódhat az emberi személyiség szabadságának feltétlen tisztelni valósága, valamint az emberi személyiség szabadságának közjogi vetületeként, felfogásaként az emberi személyiség szuverenitása[6]. Ha belsőleg nem tagolható, kiterjedés nélküli pontként tárgyalható (pszichológiai fogalomként:) az emberi én az ember számára, akkor ebből következik az embertársak szabadságának kikerülhetetlen tisztelete (hacsak ’fehéregérré nem akarjuk őket tenni, mint valami indiai farkasgyerekeket), az emberi én tisztelete, ami a közjogban az emberi személy szuverenitásának feltétlen tiszteletét eredményezi, mint alapnormát.

IV.              Továbblépve adódik az ember feletti világ hipotetikus megjelenítése is az emberi fogalmi rendszerben – a Gödel tételekkel összhangban. Itt már azonban csak mint ’hozzánk viszonyított’ abszolútum tételezhető fel a felettünk lévő valóság (hiszen saját magunkról is csak szabadságunkat tudhatjuk). Erről az abszolútumról a létén, a lehetséges, a nem kizárható létén túl viszont már elvileg sem tudhatunk semmit sem – a Gödel tételek alapján sem (ha a Gödel tételek helyesek), amelyek ezen megvilágításban furcsa módon visszaigazolják a skolasztikus fogalmi rendszer főbb strukturális vonásait.

Ezek után következhet a feladat: számbavenni, hogy a skolasztikus modell[7] óta mi az előrelépés a gondolkodásunkban? Kiléptünk belőle, meghaladtuk vagy pedig azon belül mozgunk máig? Milyen fontos alapelemekre ismerhetünk a „klasszikus” gondolatokban?

A személy fogalma

A jogi személy fogalmának eredete, természete első pillanatban a múlt homályába vész, és érdektelen történészi szakkérdésnek tűnik. Azonban ha jobban közelítünk hozzá, mai életünkhöz kapcsolódó érdekességekhez juthatunk.

Az előző részben felmerült annak a lehetősége, hogy társadalmi szemléleti problémáink ügyében az 1200-as évekig, az európai alkotmányosság gyökeréig nyúlhassunk vissza ma is érvényes támpontot keresve (például a hatalmi önkény helyett a hatalom – erkölcs – igazság egymás mellé rendelésével).

A „személy” fogalma ennél korábbi időkre vezet vissza. Boëthiusnak (kb 480-524-ig élt) tulajdonítják a személy fogalmának definiálását (definíciója szerint a személy „az értelmes és szabad akarattal rendelkező egyedi szubsztancia”). Boëthius a politikai okokból bekövetkezett kivégzése előtt félévig volt siralomházban, és ott írta meg „A filozófia vigasztalása” c. művét. Meghatározását Szent Tamás is felhasználta. A meghatározás első pillanatra túlságosan filozofikusnak tűnik, pedig ezen alapszik az európai ember-felfogás a rá következő időben, úgy is mondhatjuk, hogy a keresztény ember-felfogásnak (antropológiának) ez a filozófiai megfogalmazása, de legalábbis megalapozása.

„Értelmes”, ezt nem kell magyarázni különösebben. Ami talán hiányzik belőle az az érzelem megjelölése. A modern korban az értelmi intelligencia mellett már felmerült az érzelmi intelligencia fogalma is. Az ember nem csak értelmi, hanem érzelmi lény is. Az emberi érzelmek minden bizonnyal legalább annyira kiemelkednek a biológiai-állati létre jellemző megnyilvánulásokból mint az értelmi képességei. Egy érzelmi képesség például a „hit”, amelyről sok korban mondották, hogy az emberi minőséget jobban meghatározza, mint a „puszta értelem”. E tekintetben talán azt lehet mondani, hogy a teológia előrébb jár a filozófiánál mind a mai napig (mégha a teológia visszaszorulását, tekintélyvesztését is érjük meg napjainkban).

„Szabad akarat”, ezt a fogalmat sem kell különösebben magyarázni. Mai kifejezéssel a belülről vezérelt és a kívülről vezérelt ember fogalma használatos. A kívülről vezérelt ember az egyénnel azonosítható a fenti bekezdésekből, a belülről vezérelt pedig a személyiséggel. A szabad akarat tehát valamely akarat-képző képességet tételez fel. Hogy ezzel az akaratképzéssel baj van, azt a XIX-XX. századi ember régen felismerte. A XX. századi abszurd formát öltő akarat-tisztelet, amely a diktatúrák működtetőire volt különösen jellemző, valamely utóvirágzásnak, hamis erőltetésnek tűnik az eredetivel szemben, amelyre alázat, a kegyelem és hit hangoztatása volt a jellemző. Valahogyan amiképpen a modern korban a politikai és gazdasági feltételek mind szélesebb kört lehetetlenítettek el abban, hogy szabad akarattal, felelősen szervezze önmaga életét, annál görcsösebb és egysíkúbb lett az „akarat-tisztelet”. A kiút ebből a megrekedt állapotból nyilvánvalóan nem a trend további esztelen erőltetése, folytatása, hanem valamiképpen az elferdült feltételek helyre-igazítása (az alkotmányosság törekvése csupán ezt a célt kell kövesse, különben értelmetlen).

„Egyedi szubsztancia”, ezt a fogalmat itt helyben nem is lehet kibeszélni. Ehhez még több ponton visszatér a jelen okfejtés. Olyan fogalomról van szó, amelyet nem csupán kiüresíteni igyekszik a korunk gondolkodása, hanem létjogosultságát kérdőjelezi meg. Az egyedi azt jelenti, hogy elkülönült. A Szubsztanica lényegi létezőt, önértékű létezőt, önmagában vett tartós értéket, a valóság önazonos szereplőjét jelenti.

Ebből a meghatározásból következik az, hogy az ember mint ember nem része a biológiai világnak, mert értelmes, szabad akaratú és egyenként önazonos (mással, „másikkal” össze nem téveszthető) személynek tekintendő.

Ady Endre sokat ismételt sora innen érthetők meg: „…. Minden ember fennség, messzi északfok, idegenség …”

Az eredeti alkotmányosság ezt a minden embert önálló személyiségnek tekintett embereszményt tekintette a közösség alkotó elemének. A keresztény teológia ezt a felfogást a mindannyian egyformán Isten gyermekei vagyunk képpel fogalmazta meg századokkal korábban, és tette általánossá. Az alkotmányosság azon közösséget jellemzi, amely ezen felfogás szerint igyekszik úgy alakítani a társadalmi intézményeket, hogy az önálló személyiséget megélhetővé tegye, ahhoz megfelelő társadalmi feltételeket alakítson ki – a korszak saját színvonalán.

A társadalmi feltételek alakítását vezérlő ideákat és a megvalósult társadalmi feltételeket természetesen meg kell különböztetni. Azonban döntő, hogy a kettő között legalább az elvárás szintjén korreláció, közelítés van vagy pedig érdektelenség, netán kifejezetten az elvárás megkérdőjelezése nyer széles teret.

A József Attila soraiból kiérezhető magányosság a modern ember elidegenedettsége, amelyet felerősít az az ellentét, amely az európai kultúrát meghatározó személy-felfogás és a kort jellemző politikai és gazdasági kényszerek „embertelensége” között feszül. Ez az embertelenség-fogalom az európai személy méltóságának tevőleges, politikai és gazdasági téren intézményes semmibe vételéhez, tagadásához, sőt e kulturális tudat szándékos felszámolásához kötődik.

A klasszikus filozófia a lényeget, a lényegi létezőt a másodlagos ismérvektől, az önmagukban igyekezett megkülönböztetni. Korunkban a lényegi kérdésekre való odafigyelés egy vitában szinte számonkérhetetlen, megjelölhetetlen szempont. Thomas Khun még valamit jelezett a maga paradigma elméletével arról, hogy vannak a manapság divatos mechanikus vitamódszerekkel következetesen megtárgyalhatatlan ügyek, de többet, mint hogy ezt a problémát a szokások szeszélyének, tudós nemzedékeket elválasztó homályos szempontrendszernek, amolyan szakmai titoknak, paradigmának nevezze el (és ezzel lehetővé tette, hogy szóba lehessen hozni), ennél többet nem ért el. Pedig valahol a megoldást valahol a lényegi kérdések és a másodlagos jellemzők tudatosan eltérő kezelésében kell keresni.

Az egyén és a személy közti különbségtétel

Habár az egyén és a személy definíciója Boëthius vagy Szent Tamás korában sem fedte egymást, a különbség nem volt lényeges. A jelenkor problémái felől közelítve Rászlai Tibor javasol egy lényegi különbségtételt[8], amely a korábbi definícióknak sem mond ellent.

Az egyén alatt érthetjük a múltja, fizikai és biológiai léte által meghatározott, determinált embert. Az egyént lehet feltérképezni kérdőívekkel, lehet statisztikákba foglalni. Az egyén jól manipulálható mint fogyasztó, mint lakosság, mint valami massza, a tömeg alkotórésze.

Ezzel szemben a személyiség a jövőre irányult ember, a felelősen szabad döntéseket meghozni kész ember, aki értékeket vállal fel, akinek szenvedései és küzdelmei vannak. Ennek a jövőre irányuló, felelősen szabad emberi személyiségnek a kultusza az európai embereszmény egyik tartó oszlopa.

Ma már ennek az eredendően európai embereszménynek a kiüresített, tömegesített, jelszavakba csomagolt, csupán színlelt változata jelent gondot. Nem értjük a jelentőségét, tartalmát. Az emberi jogok felszínes jelszavaival kábított, és a lehető legtöbb oldalról intézményi bilincsekbe vert mai ember már nem követeli a politikai létének feltételeit, de nem is képes a lényegi értelemben vett politikai életre. Már nem tudja életét szervezni, irányítani, már nem törekszik személyes létének kiteljesítésére hanem megelégszik, hogy konformista egyénként, az intézményi feltételekhez minél jobban alkalmazkodva, minél háborítatlanabbul statisztáljon, legyen csupán súlytalan illusztráció egy mintha-élet sémához.

A személyiségéről lemondott egyén lemondott a szó eredeti értelmében a közösségi életről, a közösségben betöltött szerepéről is. Ez a lemondás első pillanatra minden különösebb fájdalom nélküli, első pillanatra csupán nyereséget ígér a kisebb teher nagyobb kényelem jelszavával. Csak idővel válik egyre nyomasztóbbá, amikor mintha Balzac Szamárbőr című regényének főhőse keservével találkozna az egyén, amikor ráébred, hogy a személyiségének megélése nélkül egyre kevesebb élvezetet, értéket nyújt számára az egyéni lét (abban az értelemben, ahogyan Rászlai Tibor tesz közöttük különbséget).

Hol, hogyan alakult ki ez furcsa, kényszeredett állapot? A kérdésre keresve a választ egy jól azonosítható fordulatot hozhat felszínre a jogi személy eredetének vizsgálata.

Fellelhetjük a felelősen szabad, ítélőképes, a valós politikai szerep elől ki nem térő, az alkotmányos közösségben gondolkodni képes személy[9] intézményes háttérbe szorulásának egy jelentős mozzanatát.

David Cortennek az 1980-as években írt „A tőkés társaságok világuralma” című könyvében szó esik arról, hogy a „jogi személy” fogalma és általánossá vált intézménye (ő kiemeli a jogi személyiséget kapott monopóliumot) az amerikai polgárháborút követő években vált elismertté az ottani bíróságok előtt, és ennek alapján terjedt el világszerte. Ezeket a jogi személyt definiáló, a kortársak által korruptnak nevezett bírósági ítéleteket megelőzően Corten odavetett megjegyzése szerint évszázadokra menő küzdelem előzte meg a monopóliumok jogi szabályozásáról.

Ez a küzdelem volt az egyik fordulata annak a folyamatnak, amelynek során az európai eredetű kultúrában a személyiség, az emberi személyiség fogalma leértékelődött, kiüresedett, legalábbis társadalmi védettségét, elismertségét tekintve. Hogy mekkora horderejű kérdésről van szó, azt Európán kívül jelzi a gyarmatosítás rengeteg gyötrelme – amely minden bizonnyal nem választható el a személyiség fogalmának, tiszteletének megrendülésétől, kezdetben legerősebben a peremterületeken, azaz a gyarmatokon (ahol a gyarmatosítóknak nem kellett az Európában még működő társadalmi kontrollal, fékezéssel számolniuk), de a XX. századra már Európában is. A két világháború borzalmait nem lehet egyszerűen a technikai fejlődés alkalmazásának számlájára írni. Hogy ezt a technikát ilyen fenntartás nélkül lehetett alkalmazni általában az emberi élet ellen, abban döntő része kellett legyen az emberi személyiség tisztelete megrendülésének mind a politikában (más szóval az erkölcs-hatalom-igazság együttes érvényesítésére törekvő alkotmányosság ideája szinte teljes visszaszorulásának) , mind a gazdaságpolitikában, mind elméletben mind gyakorlatban.

A közösség mint személy

Boëthius definíciója szerint a személy „az értelmes és szabad akarattal rendelkező egyedi szubsztancia”. De hogy ez a személy kiteljesedhessen, ahhoz megfelelő társadalmi körülmények szükségesek. Innen tekintve szinte egyetlen logikus megoldásnak tűnik a magyar alkotmányos felfogás számos eleme.

A politika a személyek közösségében zajlik. A politika alanyai a személyek. A politika tárgya a személyek közötti viszonyokban való részvétel, a személyek közötti viszonyok szervezése, a modern korra hihetetlen mértékben előrehaladt szervezeti struktúrák valóságában a személyek létfeltételeinek biztosítása (a struktúrák igazítása a személyek és közösségeik élet-igényéhez).

A nemzet a természetes személyek politikailag szervezett közösségeként fogható fel (előbbi pontosítással élve itt nem egyének alkalmi tömegéről van szó tehát, hanem a személyek politikailag szervezett közösségéről).

Az alkotmány a nemzet, mint „közösségi személy” (amely közösség értelmes és szabad akarattal rendelkező egyedi szubsztancia) államalkotó akarata. Ebben a megfogalmazásban a személy fogalmát nem csak természetes személyre, élő emberre alkalmazták, hanem a nemzetre is. Ez az értelmezés fellelhető szintén az 1200-as évektől. Magyarországon a szentkorona szimbólumával kifejezett nemzeti közösségre utalás egyes helyeken az 1200-as évekig mutatható ki. Erősebb hangsúlyt a vegyesházi királyok idején majd a Habsburg korszakban kapott. Ez a kiterjesztése a személy fogalmának adja végül is a ma használatos „jogi személy” kifejezés eredetét csakúgy, mint a szentkorona személyként való felfogásának. A lényeges különbség a kettő között az, hogy a szentkorona esetében a természetes személy és a jogi személy státusa szerencsésen van egyeztetve, egymást funkcionálisan kiegészítik, szerves egységet képeznek – míg ugyanez a ma használatos jogi személy fogalmáról nem mondható el.

A jogi személy esetében lényeges törést mutathatunk ki. Utóbbi évszázadok számos társadalmi ellentmondásának gyökere éppen ez az ütközés a természetes személy és a jogi személy között. A monopóliumok és a természetes társadalmi életkörülmények ütközése tehát nem „a természettől való feloldhatatlan fátum” az európai gondolkodásban, hanem mára már egy súlyos felelőtlenség megnyilvánulásának kell tekintsük. A jobb-bal politikai váltógazdálkodás pokolba vivő menetelése helyett szerkezeti problémákat kellene megoldani, például a jogi személy fogalmának helyesbítését, korrigálását. A pártpolitikai vetélkedés ezen kérdésekben nem vezet kiútra.

A szentkorona jelképének fogalmi jellemzői, szerepe egyértelműen a mai szóval „természetes személyi” létet erősíti, mert felette nem ismer el abszolút hatalmat gyakoroló más személyt (Isten előtt egyenlők vagyunk). A nemzeti közösség feletti hatalom teljességének a szentkoronához kapcsolása fogalmilag zárja ki a diktatúra alkotmányos elismerhetőségét.

Az ellenállási jog az alkotmányosságot átlépő önkényuralommal szemben (amely a helyes fordításban kötelesség) az emberi személyiség melletti egyik közjogi garancia (amely később ugyan elhalványodott mint §-ba szedett hivatkozás, de eredeti súlyát változatlanul megőrizte mint alapelv).

A földnek (amely általánosabban természeti erőforrást is jelentett a régi időkben) a szentkoronához rendelése is egy biztosíték, amellyel a természeti erőforrásokat a közösség egészéhez rendelték, megakadályozva ezzel, hogy pár nemzedék alatt a közösségtől és a közösséget alkotó személyektől a magántulajdon módszerével el lehessen vonni a természeti erőforrásokat, és ezzel nehezen megfogalmazható, de a szabad életet ellehetetlenítő közállapotok alakuljanak ki.

A törvénysértés jogot nem alapít elve is védi általánosságban az emberi személyiséget az ellen, nehogy róla, nélküle dönthessenek és azt vele szemben törvényi erővel érvényesíthessék.

A jogkiterjesztés elve egy olyan folyamatot erősít, amelyben kezdetben szűkebb körben érvényesülő, az emberi személyiséget tisztelő közjogi állapotok egyre tágabb körre terjeszthetők ki. Ezt ez elvet nem teszi értelmetlenné, hogy a rendi korszakot megelőzően minden bizonnyal több embernek volt meg a nagyobb szabadsága. A földművelő jobbágyság kialakulása minden bizonnyal a szabadok körének szűkülését jelentette (de itt vigyázni kell a kifejezések értelmezésével, mert társadalmi munkamegosztás volt a rendek között, tehát nem lehet pusztán hátránynak vagy előnynek tekinteni az egyes rendekhez tartozást). Az 1848-as teljes mértékű jogkiterjesztést követően felmerült viszont a gond, hogy bár az alkotmány sáncai mögé bekerült az egész társadalom, de e sáncok mögött tudni kell létezni. Az európai történelem egy olyan időszakában kellett a magyar alkotmányhoz felnőni a teljes magyar társadalomnak, amelyben a világot átölelő tendenciák éppen nem a személyhez fűződő jogok és feltételek kiterjesztéséről szóltak, hanem azok lényegi összeszűküléséről.

A sort még hosszan lehetne folytatni.

A fogalmak használatának alakulásában külön meg kell említeni a népszuverenitás fogalmát – abban a tekintetben, hogy ismeretes a nemzet és a nép közötti különbségtevés, miszerint a nemzet a politikailag szervezett nép.

Vajon a ha a népszuverenitást elemezzük, akkor mire jutunk? Ez a fogalom a polgári forradalmakhoz köthető. A polgári forradalmakhoz köthető egy folyamat, amelyben felerősödött a klasszikus személy fogalom háttérbe szorulása. A XX. századra a népszuverenitás már a személyiségétől megfosztottak tömegére való hivatkozássá vált, tehát nem tartalmazta belső (az államon, a társadalmon belüli) ismérvként az önálló személyi léthez szükséges feltételeket. A népszuverenitás a diktatúrát nem zárta ki, azzal jól megfért, ugyanis a természetes emberi személy szuverenitását megszorítva, megsértve értelmezhető csak.

A népszuverenitás fogalma egy olyan fogalmi erózió mentén került felszínre, amikor a felvilágosodás idején a lényegi kérdések, fogalmak a másodlagos de kétségtelen tényekkel szemben hátrányt szenvedtek. Ha az érvelésekben rendre a másodlagos ismérvek szolgáltatják a szempontokat, akkor az hosszabb időtávon feltétlenül félresikláshoz vezet. A hosszabb időtáv immár kitelt, újra kell gombolni a mellényt, újra át kell gondolni az alapoktól kezdődően mindent a társadalmi struktúrákról, alkotmányról.

Az alkotmány az élet közjogi hatása, megnyilvánulása

Az alkotmányban a teljesség és a részlet együttes megragadhatóságáról van szó. A teljességet érthetjük a teljes halmaz módján, totalitásként, ami a maga egészében §-okba szedetten megfogalmazhatatlan. Ami megfogalmazható §-okban, az szükségszerűen csak véges lehet, és csak esetleges, részlet. Az esetleges, véges megfogalmazású törvényt mint szabályozási eszközt időnként újra kell fogalmazni. Ezen újrafogalmazásokkor a teljesség képzetéhez kell hátrálni, ha nem akarunk megszorulni.

A teljességhez, amihez hátrálhatunk, azt az alkotmány adja, mint alkotmányos hagyomány, mint az alkotmányos gondolatok, eszmék teljessége, amelyet a magyar kultúrában a szentkorona közjogi szimbólumához kötöttek.

Más oldalról közelítve a teljességet, amihez az alkotmányt mérhetjük az élet adja. Helyesebben az élet közjogi megnyilvánulása az alkotmány. Mégpedig nem egyszerűen a biológiai élet, hanem mert közjogról van szó, a sajátosan emberi létet jelentő élet. A személyiség tisztelete.[10]

Az alkotmány a természetes személyek és azok nemzeti közösségi életét együttesen jelenti a közjogban. A magyar alkotmányos hagyományban nem értelmezhető külön a nemzet közösségi élete vagy az emberi személyek élete a nemzeti közösség nélkül.

Azért fontos a különbségtevés esetleges részek és a teljesség között, mert a részek elemzésében a mai tudomány soha nem látott eredményeket tud felmutatni. Ezen alapszik a mai tudomány, a mai technika. Amivel gond van, az az egész, a teljesség megragadhatósága. Ebben a tekintetben határozott korcsosulást, elfajulást lehet megállapítani az utóbbi 4-5 évszázadban. Pedig sok szempontból a teljesség fogalmi kezelhetősége legalább olyan fontosnak tűnik, mint a részletekkel való zsonglőrködés.

A részletek terén a nagy magabiztosságot a kísérleti tudományok indokolják. A teljesség kérdéseiben azonban, főleg az emberi, társadalmi kérdésekben a kísérleti tudomány nem sokat nyújthat.

Régebben a teljességnek sokkal nagyobb volt a szerepe a gondolkodásban, mint manapság. Nemcsak a világ egészét értették a teljesség alatt, hanem valamiképpen a szubsztanciális létezők létének a teljességét is. Tehát ismertek valamiféle a létezés teljességéről alkotott fogalmat. Lényegi (latin szóval szubsztanciális) létező nem lehetett minden tetszés szerint kiválasztott jelenség, tárgy. Például az emberi szinten (nem biológiai, nem fizikai szint) szubsztanciális létező volt maga az ember - az ember mint természetes személy, és annak különböző fontosságú közösségei (például család, nemzet, egy kultúrkör, az emberiség egésze).

Itt válik érzékelhetővé, hogy milyen nagyok a gondok, a mai jogászok jelentős hányada az embert csak mint biológiai lényt tudja elképzelni (!?), aki ha már megszületett, akkor jogokat „kapcsolunk” hozzá, akinek jogokat „kell biztosítani” (mintegy a gazdag kultúrák luxusaként). De furcsa módon megbotlik gondolataiban a legtöbb jogász, ha az emberi személyt kell alapul venniük és például az emberi személy és a hatalom viszonyáról kellene részletes elemzést adni.

A jogi gondolkodáson kívül pedig széltében-hosszában beszélnek az állatok, a növények jogairól vagy éppen a hegyekről, akiknek oldalain emberek élnek, amelyek dolgoznak (mindennapos eset a természetfilmes szövegek magyarításában). A magyar (és sok más) nyelv sokféle módon tett különbséget az emberi személyiség és a biológiai vagy fizikai jelenségek között – például az „aki” illetve „ami” elkülönítésével.

Darwin elmélete a fajok természetéről és fejlődéséről a létért való harcban azért válhatott vitatott kérdéssé, mert sokan az emberre, emberi társadalomra is értelmezték. Márpedig ez az európai gondolkodásban igen fontos tételekkel ütközött. Az embert ugyanis keresztény, európai értelemben nem lehet a faja által meghatározott egyedként kezelni (mint azt teszik a modern valóság-show-k, amikor biológiai reflexeikre redukálják a szereplőiket „a tiltásoktól mentesített szabadság” jelszavával. Holott éppen az emberi szabadságot pusztítják a biológiai szabadság jelszavával.

És ennek gazdasági vonatkozásai is vannak. A biológiai létében megragadott embernek nincsen természettől fogva jogosultsága természeti erőforrásra, kulturális örökségre, politikai létre. A biológiai lényként felfogott embert kegyben lehet részesíteni, mint Caligula a lovát, szenátorrá is lehet ütni. Az emberi személyként értelmezett lényt ezzel szemben megilletik politikai, gazdasági, kulturális feltételek.

A biológiai lény a társadalmi kérdésekben nem tud a teljességre rákérdezni, mert az nem biológiai szintű kérdés. Az emberi személyiség viszont a társadalmi kérdésekben olyan láthatatlan, „természettől való” erővonalakat, struktúrákat jelöl ki csupán a létével, amelyeket a biológiai lény nemhogy kiépíteni nem tudna, hanem nem is tud érzékelni. A XX. századi önkényuralmi törekvések amikor tömeggé formálták a társadalom jelentős részét a legkülönfélébb eszközökkel (fizikai és lelki terrorral, a spájzok nélküli luk-lakásokkal, az alapismeretek nélküli iskolákkal, a biológiai reflexekre fókuszált kultúrapótlékkal, magyar alkotmánynak hazudott alaptörvénnyel, és tovább hosszan sorolhatóan), akkor a személyiség kiteljesedéséhez szükséges feltételeket építették (rombolták) le – nagy módszerességgel.

Minden egyes ember megismételhetetlen, teljes méltóságú emberi személynek születik (keresztény kifejezéssel Isten képmásaként, amelynek eredete a messzi ókorba nyúlik vissza).

Az emberi személyiségre hatással lehet biológiai állapota, de az emberi személyiség nem vezethető le a biológiai alapokból. Amint a teljesség, az egység léte is annak belső elrendeződéséből nem vezethető le, tehát léte nem annak függvénye, de belső szerkezete hatással lehet létére.

Amikor a teljességről beszélünk, akkor tudjuk, hogy természetesen semmi sem oszthatatlan, mindennek van belső szerkezete. De nem a belső szerkezet határozza meg a teljességet, hanem a teljességnek vannak lehetséges belső állapotai. Az alkotmányosságot tekintve: az alkotmányos alapelveket elfogadó, tisztelő alaptörvény, intézményi rendszer ezerféle lehetséges. Az alkotmányos keret, az alkotmányos személyiség fogalma koronként tehát eltérő alaptörvényi, intézményi struktúrával képzelhető el, jeleníthető meg. De valamely intézményi vázból önmagában sosem fog alkotmányos személyiség születni. A XX. században vagy százmillió embert öltek meg azon felhatalmazásra hivatkozva, hogy az erkölcs a hatalommal szemben nem számít, és hogy az államnak „ölési monopóliuma van”, tehát ha törvényt hoz az ölésre, akkor nem vonható felelősségre. Ezeket a szörnyűségeket tudjuk, és félünk, nehogy folytatása is legyen.

Kevesebbet esik szó arról, hogy a „személy szintű” emberi közösségek felszámolásában legalább ekkora kártétel következett be.[11] A népirtás tilalma ugyan nemzetközi egyezségi formát öltött, de azt csak különleges esetekben veszik elő. Nem nézett szembe a történelem azzal, hogy a XX. század a népirtás, az emberi közösségi személyek elleni kiterjed, sokirányú, sokféle eszközt használó hadjáratok ideje volt.

Ennek az emberi közösségeket nem tisztelő szemléleti elferdülésnek lassan több évszázados hagyománya van. Nevezhetjük a XIX. századot az amerikai unió évszázadának. A történelem-könyvek máig nem beszélnek arról, hogy megformálódott, az emberi személyiséget tisztelő közösségekként verték szét a déli államokat, és kebelezték be őket az unióba. Európában a XX. század a szovjet-unió évszázada volt, amelynek mindig célkitűzése volt egész Európa beintegrálása a maga kereteibe. És most a XXI. évszázad úgy tűnik, hogy egy újabb uniós törekvéssel fémjelezhető, az úgynevezett Európai Unióval.

Az uniós törekvés az Ember tragédiájának falanszterével hozható közelebbi kapcsolatba. Abszolút korszerűtlen olyan értelemben, hogy technikai eszközeink tökéletesen megfelelőek lennének arra, hogy konföderációs jelleggel kapcsolódjanak egymáshoz életformában, műveltségben lényegesen különböző népek, nemzetek, országok. De mindezt letarolja egy furcsa hidegszívű, embertelenségi gletser, amely nem a hóolvadásból nyeri pusztító tehetetlenségét, hanem a lényegi fogalmak eróziójából. Az emberi egyenlőség nagyszerű eszméje az Isten előtti egyenlőségből a jog előtti egyenlőségbe majd az esély-egyenlőség eszméjébe fordult. Ami nem volna baj, ha egyúttal nem akarná símára, uniós egyszerűségűre csiszolni az ember társadalmi helyzetét, sőt az egyszerűség kedvéért magát az embert is.

A jog előtti egyenlőségről beszélve egyformásítják az embereket. A természetjogi egyenlőség, a természetjogi elvek elismerése, tisztelete, „uralma” helyett a pozitív jogi formák, mechanikus megoldások, a személyiség iránt érzéketlen, a biológiai lét igényeire is nehézkesen reagáló falanszteri jogi eszköztár „uralmát” erőltetik – ami nem lehet más, mint szűkebb emberi csoportok ellenőrizhetetlen, mert a rendszerből kilógó, a rendszerben megnevezhetetlen uralma illetve önkénye.

A görög mondabeli hős, Prokrutesz szobra ott kellene legyen minden modern parlamentben, minden uniós konferencián, minden szégyentelen politikus és az őt kiszolgáló pap, pedagógus, újságíró és más szabvány-értelmiségi asztalán (mondjuk mellette egy ággyal, amelyben a csonkolt emberi személyiség mítikus alakja fekszik).

Ezek az uniók azért kétségesek, mert az emberi személy szuverenitását nem tisztelik, nemlétezőnek avagy túlhaladottnak tekintik. Azt mondják, hogy ha nem szavazzák meg, akkor nem lesz szuverén az emberi személyiség. Márpedig nem szavazzák meg. Nem szavazzák meg Istennek még a filozófiai fogalmát sem (Isten hiába az európai gondolkodás kupolájának záróköve). Leszavazzák a csillagot is az égről. Prokrutesz a házelnök, a szavazási bizottság elnöke és sok egyéb magas tisztség betöltője.

Nézzük a pénzrendszert, a tulajdoni rendszert, a kulturális rendszereket. Sorra úgy működtetik, alakítják, hogy valami vaskemény absztrakciós rabszolgalánccá deformálják őket. Cinikusan kijelentik, ezek a rendszerek az alkotmányos követelményeknek nem kell hogy megfeleljenek a maguk területén. Illetőleg „elfeledtetik” az egymást követő nemzedékekkel, hogy mik azok az alkotmányos elvek. Az élet szent okokból élni akar, de megpróbálják nem tisztelni, nem hagyni.

Ott tartunk, hogy egy gazdasági rendszernek hivatalosan nem kell tisztelnie az emberi jogokat, igazságokat (erről az alkotmánybíróságnak szabványosított mondata van)[12], pedig alkalmas volna rá. A tulajdonrendszer átléphet minden emberi józanságot és tisztességet, pedig sok tapasztalat halmozódott fel, hogy vannak jobb megoldások is. A kulturális intézményrendszer nyugodtan lehet az emberi személyiséget „célzottan megelőző”, felszámoló eszköz, mint modern törekvés, pedig lehetne az emberi személyiség kiteljesedését inspiráló eszközrendszer is.

A kiterjedés nélküli pont mintájára

A kiterjedés nélküli pont a geometria egyik alapfogalma. Ez a fogalom legalább a görögökhöz visz minket (a görögöket megelőző filozófiai gyökerek Egyiptom, Mezopotámia vagy más irányban egy további vizsgálódási lépcsőt jelent).

A kiterjedés nélküli, belsőleg oszthatatlan pont fogalma Thalesz idején (Krisztus előtt a VII. században már biztosan megvolt). Ezekből az „eszményi” alapelemkből építették fel a kiterjedéssel rendelkező mértani idomokat egy-két-három dimenzió mentén.

Az atom fogalma (melynek neve görögül oszthatatlant jelent) Demokritosz idején a görögöknél már szintén megvolt (Thalesszel egyidőben élt). Az atom is a legkisebb alkotóelem, amely már oszthatatlan, gyakorlatilag kiterjedés nélküli. Ezekből az alapelemekből épültek fel a fizikáról való gondolkodás szerint a kiterjedéssel rendelkező makroszkópikus testek.

Azt is mondhatjuk, hogy a legkisebb elemi alkotóelem, amelynek nincsen kiterjedése, amely belsőleg nem tagolható, egyfajta határfogalom szerepét töltötte be az ókori rendszeres gondolkodásban. Olyasféle határfogalom szerepköre volt az elemi alkotórésznek, mint később a Arisztotelesznél majd a skolasztikában a végtelennek, végső oknak, végső célnak, abszolút jónak, igaznak, szépnek, stb.

Azonban kisebb szerep- és jelentésmódosulás árán a görög alapfogalmak részei maradtak a skolasztikus fogalmi rendszernek is. Jóval később, a felvilágosodás elején következett be újabb változás, aminek hatására az atomot például nem a megismerhető legkisebb alkotórésznek tekintették, hanem mint az anyagi szerveződés egy adott szintű elemének az elnevezését kezdték használni. Megismerve idővel a belső szerkezetét az elnevezés szó szerinti logikájától eltérően nem vitték tovább a kisebb összetevőkre az atom elnevezést, hanem mint belső szerkezetében megismert adott szintű alkotóelem megnevezését használták azután.

A geometriai pontnál ez a változás nem ilyen szembeszökő.

A szubsztancia, mint önmagában létező jelenség ugyancsak oszthatatlan. Nem azért, mert nincsen belső szerkezete, hanem mert ha belső szerkezetét vizsgálom, akkor már nem azon a szinten vizsgálódok, ahol még egységként értelmezhető.

Az individum (latinul nem-osztható) élő egyednek mint biológiai lénynek mindenképpen van belső szervezete, struktúrája, de amikor élő egészként nevezem meg az individumot, akkor erre a biológiai összetételre nem vagyok kíváncsi, akkor mint emberre mondom azt, hogy oszthatatlan élő egység.

A személy fogalma Boëthiusnál (480-524) kerül először rendezett meghatározásra. Nála még az egyén fogalmára támaszkodik a személy fogalma („az értelmes és szabad akarattal rendelkező egyedi szubsztancia”).

A szuverenitás fogalmának eredete[13] másik irányba vezet minket. Eredetileg teológiai fogalom („Isten superioritása”), szinonímája a supremitas. Isten korlát nélküli mindenhatóságát jelölték vele. Szent Ágoston, aki 437-ben halt meg, tehát több mint ötven évvel Boëthius előtt munkálkodott, a Civitate Dei (Isten városa) című művében használta teológiai eredetű fogalomként az állam és az egyház közötti viszonyról írva, az állam illetőleg az egyház önállóságának megjelölésére. Boëthius külön nem beszél róla, de a szuverenitás nyilvánvalóan a személy fogalmára épül logikailag és történetileg. Ezt követően Szent Tamás, aki filozófusként elsősorban nem az egyházzal foglalkozik, a monarchikus államformát idealizálva ír az egyszemélyi hatalom szuverenitásáról. Szent Tamást megelőzően pedig a legfőbb hűbérúr jelölésére is használták „supremus” alakban, amint nyilvántartják Nagy Károly idejétől kezdve, már IX. századtól, de külön filozófiai megalapozás nélkül.

Az 1648-as Westfáliai béke francia és német nyelven íródott, ebben már szerepel a francia „souverenitas” alakban, amit az első nemzetközi diplomácia alkalmazásnak tekintenek.

Későbbi időkben több közjogi értelmezése alakult ki. Nyugat-Európában az abszolutisztikus uralkodók szuverenitását kívánta elhódítani a francia forradalom, és ebből lett a népszuverenitás, Angliában a public, a közönség, a civil társadalom szuverenitása, Magyarországon pedig a szentkorona szuverenitása (amely visszafelé értelmezés korábbi korok jelenségeire alkalmazva, tehát utólagosan használt kifejezés, de jól mutatja viszont a francia, nyugat-európai felfogáshoz mérhető eltérést a korábbi időkben is). A magyar közjogi gondolkodás sajátságait világíthatja meg a különbség például a frank hűbérúr és a szentkorona szuverenitása között. Az egyik helyen egy természetes emberi személy van a hierarchia csúcsán, a másik helyen pedig a természetes emberi személyek közösségét jelképezi a szentkorona szuverenitása.[14]

A szuverenitás szó logikai jellege pedig beleillik a fenti sorozatba a kiterjedés nélküli ponttól kezdődően a személyig (mint a személy közjogi vetülete).

És ezzel a máig értünk, napjaink sürgető feladatáig, a közgazdasági és általában a modern társadalmi struktúrák átgondolásához, az alkotmányosság mibenlétének erőteljes kifejtéséhez – amelyben segítségünkre lehet a hagyományos fogalmakból vett fenti minta áttekintése.

A jog uralma” közkedvelt kifejezés napjainkban. Pedig az önkényesen megfogalmazott jogszabályok (ukázok) uralma nem más, mint eufemizmus, csalárd szemérmesség. Hasonló ahhoz, amikor valaki nem szeretvén a gyilkosokat, nem nevezi néven a gyilkost, hanem azt mondja, „dolgozott a pisztoly”, vagy „az ágyúk uralma”. Merőben más a helyzet, ha olyan alkotmányosságról beszélünk, ahol az alapvető minőségek, sarokpontok, relációk rendszere adja az alapot úgy, hogy történetesen a magyar jogban a diktatúra fogalmilag kizárt, nem értelmezhető.

Ez az alkotmányos hagyomány, vagy történelmi alkotmány természetesen veszélyeket is rejt magában, mert úgy tűnhet, hogy rugalmatlan a hagyomány-kötöttsége miatt. Ugyanakkor az íratlanul is kötelező alkotmányos elvek és az írott alaptörvények (a Pallas Nagy Lexikonában is szereplő pontosabb szóhasználat szerint az írott sarkalatos törvények) közötti különbség adja azt a játékteret, mozgási lehetőséget, amellyel a tartós értékeket az aktuális igényekhez igazodó eseti intézményi megoldásokkal össze lehet kapcsolni.

A szuverenitás fogalma felépülési lépcsőiként[15] lehet tehát megjelölni:

         Szubzisztencia (subsistentia) – önmagában való fennállás értelmében (erről eddig nem volt szó).

         Személy - filozófiailag kimunkált definíciója a szubzisztencián a már idézett definícióval lép túl[16]

         Reláció – személyek viszonyában értelmezve, logikai kimunkálásának folyamata Arisztotelesztől kezdődik, és fontos szerepe volt a korai alkotmányos eszmék kidolgozásában

         Szuverenitás – az 1648-as Westfáliai békében van szó először szuverén nemzetállamokról, ez a nemzetközi jogban fontos fordulópont, de egyébként teológiai majd filozófiai, közjogi fogalomként használták Szent Ágostontól kezdődően.

Napjainkban a kívülről nem befolyásolt, „belülről vezérelt” önálló döntést nevezik elterjedten szuverén döntésnek természetes vagy jogi személy, egy alkalmazotti munkakör vagy állami szervezet egészére értve.

A „szuverén” szó használatát vissza lehet vetíteni a múltba olyan értelemben, hogy ezen kifejezéssel élve nevezünk meg olyan múltbeli jelenségeket, viszonyokat, amelyek kétségkívül léteztek, de számunkra egyértelműen használható megkülönböztető elnevezés nélkül.

A kiterjedés nélküli pont és a valóságos idomok

Filozófiai elemzések kapcsolódnak ahhoz a „titokhoz”, hogy a kiterjedés nélküli pontokból hogyan lehet vonalakat, síkokat, testeket alkotni. Miként hordozhatja magában a kiterjedés nélküli pont a kiterjedéssel rendelkező mértani elemek lehetőségét?

Meg is fordítható azonban a kérdés a következő szerint: A kiterjedés nélküli pont nem az embertől független valóságban fellelhető, megismerhető tárgy, hanem tipikusan olyan emberi alkotás, amely mint elgondolható puszta fogalom része a valóságnak, mert hiszen hatással van a valóságra, azaz olyan modellek alkotóeleme, amelyekre támaszkodva alakítja az ember a valóság valamilyen részletét. A kiterjedés nélküli pont valamely modell-alkotási potencialitást, lehetőséget jelent, amely valamely modell alkotóelemként legalább már a modell valóságának ténye lesz.

Ha emberi alkotásnak tekintem a kiterjedés nélküli pont fogalmát, akkor azt mondhatom, hogy olyan sajátos fogalmi építkezési módszer érhető tetten általa, amelyben önmagában kiterjedés nélküli alapelemekből építünk fel kiterjedéssel rendelkező formákat, testeket. Tehát nem megfejteni kell a kiterjedés nélküli pontok ürességét és egyéb rejtélyeit, hanem mint fogalomalkotási, modellezési módszer tartozékát kell azonosítani.

A másik példa az atom fogalma a fizikában. Eredetileg az atom a tovább nem osztható elemi részt jelentette. A tovább nem osztható („kiterjedés nélküli”) elemi alkotórész, amelyből kiterjedéssel rendelkező, struktúrált testek építhetők, erősen emlékeztet a geometriai pontra. A fizikában „eredetileg” (?) azt a legkisebb anyagi (tömeg-) összetevőt jelentette az atom, amelyet a kor technikai szintjén adott eszközökkel már nem tudunk felosztani, belső szerkezetében vizsgálni. Ha ugyanis a megfigyelési módszereink, mérőműszereink tovább javulnak, akkor a szó jelentésének eredeti logikája szerint atomi, elemi összetevőkként a korábbinál apróbb részeket kell megjelölni.

Azonban a fejlődés egy pontján, amikor az eredeti szemlélet már kellően megrendült, és a fogalmak eredeti jelentése elhalványodott, akkor hozzáragadt az atom elnevezés ahhoz a részecskéhez, amit ma is annak hívunk. És innen kezdve a vizsgálati technológia előrehaladásával (logikailag a szó eredeti használata szerint tulajdonképpen értelmetlen megfogalmazással) az atom belső szerkezetéről, alkotó részeiről beszélünk.

Miért fontos a pont és az atom példája a XXI. század küszöbén az alkotmány elmélete számára? Mert van egy további terület, ahol az igen hasonlatos természetű alapfogalom esetében szükségünk van az eredeti fogalmi típus, fogalmi természet felidézésére.

A szuverenitás fogalma is értelmezhető egy tovább nem osztható elemi „társadalmi pontként”. A szuverenitás érthető mint természetes személy szuverenitása, mint egy közösség vagy állam szuverenitása.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy a szuverenitás a személy közjogi vetülete (az emberi személyiség is felfogható belső szerkezetében nem vizsgálható elemi pontként). Hasonlattal élve itt a kiterjedés nélküli pont „vetületéről” esik szó, tehát a belső (például biológiai) szerkezetből oksági alapon le nem vezethető külső tulajdonságok, szerepek szűkebb és tágabb halmazáról.

A pont, az atom, a szuverenitás három egymással az oszthatatlanságában analóg, hasonló természetű fogalom. Felmerül a gondolat, hogy ez a fogalmi típus nem az idők múltba vesző homályához illenek? Van ezeknek friss mai érdekessége?

E pontokból alakzatok építhetők fel mindhárom rendszerben: vonal, sík, test a geometriában, molekulák a fizikában … És a társadalomtudományban?

Az emberi társadalomról gondolkodván egy valóságos fogalmi bokor tűnik elénk:

         Egyén (valamely sokaság egy eleme)

         Személy (egyedi szubsztancia, tehát nem a sokaság egy eleme, hanem önmagában eredeti, megismételhetetlen)

         Szuverenitás (a személy közjogi vetülete)

         Autonómia (a szuverenitásnál szűkebb jelentésű, külsőleg is elismert önkormányzat, öntörvényű, önálló rendszer)

         Integritás (az „életképes” autonómia cselekvésre képes, részekre nem hullott, csorbítatlan egysége)

         ….

Az emberi személy közjogi vetületének vehetjük a szuverenitást, a természetes személy szuverenitását.

A közösség, mint nemzet szuverenitása egy másik szintet jelent, amit a magyar hagyományban a szentkorona szuverenitásában fejezünk ki. A „kiterjedés nélküli pontokból”, a szuverén személyekből épül fel a közösségi test (amely egészében szintén szuverén egységet képes alkotni, és amelynek fogalma teológiai eredetű, mert Krisztus testeként értelmezett egyház példájára vezethető vissza).[17] Hasonlatos ez a pont és geometriai testek fogalmi viszonyához. Innen közelítve sejthető, hogy a közösségre vonatkozó alapvető ismeretek válnak megfogalmazhatóvá, valahogyan a mértani axiómák mintájára. Azaz olyan társadalom-tudományi alapfogalmak, alapvető modellek világába jutottunk, amelyek létezéséről talán nem tudtunk, amelyek létezésére a magyar alkotmányos hagyomány rávilágíthat, és amely modellek a mai korban is hasznosak lehetnek. Olyasmit tudunk kifejezni általuk, amire egyébként nincsenek meg a pontos kortárs fogalmaink, nemhogy amelyekhez egész irodalmunk adott volna érzelmi kötődést, tájékozódási pontokat.

A nyugat-európai (francia) gondolkodás történetében leegyszerűsítve: Isten szuverenitásának meghivatkozását a felvilágosodás idején francia mintára az abszolút uralkodó szuverenitásának hangsúlyozása követte, akitől a nép mint a francia forradalomban, „elvette” a szuverenitást, és így jutottunk el az uralkodótól elvett, forradalommal kiverekedett népszuverenitás fogalmához.[18]

Az angol séma jelentősen más volt, mert ott a nép szuverenitása kiegészítette az uralkodóét és a politizáló elitét, de nem vette el tőle. A francia mindent eltörölni hevülettel szemben az angol hidegvérnek, toleranciának ez a közjogi gondolkodásbeli különbség jó magyarázatát adja.

A magyar séma pedig tulajdonképpen egy harmadik változat volt, amely a természetes személy szuverenitását a nemzetben ítélte megélhetőnek, pontosabban a politikailag szervezett népet nevezte nemzetnek, amelyet mint önálló entitást a szentkorona szuverenitásával fejezett ki. Tehát „a magyar sémában” a természetes személy szuverenitása és a nemzet szuverenitása párhuzamos gondolatok.

A magyar felfogás a legmesszebb a francia „szuverenitás zsákmányoló” modelltől esik. Azonban az angoltól is jelentősen eltér, mert amíg ott a civil szféra mint a nép szuverenitása, megnyilvánulása szerepel a hivatalos hatalommal szemben, addig a magyar változatban az állam a nemzet önszervező (önkormányozó) eszköze.[19]

Tehát a magyar észjárás szerint a szuverenitást nem kell elrabolni mástól (más társadalmi szereplőtől), nem is versengenek egymással a szuverenitások, hanem mint rész és egész szolgálják, kiegészítik egymást (a természetes személyek és a közösséget megszemélyesítő, jelképező korona szuverenitása).

Nagyon fontos a szentkoronához csatolt szuverenitás fogalmi konstrukciója, mert ez fejezi ki azt, hogy nem csúszhat át a nemzet joga, szerepe senki természetes személyre vagy természetes személyek testületére. Más szóval ebben a „szuverenitás-felfogásban fogalmi képtelenség a közjogilag elismerhető diktatúra, önkényuralom.

Sőt. Ez a konstrukció, mely szerint a szuverén természetes személyekből adódik ki a nemzetet megjelenítő szentkorona tagsága, egy sor további elméleti megállapításra ad alapot. Mind a személy és annak élete, jogai és kötelességei ontológiai (szubsztanciális, önmaga jogán) létezővé válik, megkerülhetetlenül. De ugyanez a helyzet a nemzettel, az is ontológiai létezőnek tekintendő (tehát az emberi jogok nem az állam önkorlátozásából erednek, hanem a szuverén személyek ontológiai létezését kell szolgálja az állam – amely viszont nem ontológiai létező)[20]. Hogy ez mennyire a hajdani középkori Európa szellemi öröksége, és mennyire még régebbi eredetre tekinthet vissza, mint részben speciálisan magyar örökség, azt a kutatóknak, történészeknek kell kiderítenie. Nekünk annyi a fontos, hogy ez a modell létezik, mind a mai napig áthatja irodalmunkat, történelmünket, gondolkodásunkat (mégha kevesen is tudják néven nevezni). Ha meg akarjuk érteni a magyar alkotmányos hagyományt, sőt saját megújulásunk eszközeként akarunk élni vele, akkor néhány hozzá kapcsolódó további alapfogalmat is tisztázni kell, a modern ember számára beszédes értelmezésben.

A mai jogban csak alig felfedezhető emléke van meg a természetes személyre és a társadalom egészét jelképező személy együttesére támaszkodó szemléletnek, ez pedig egy furcsa köztes kategória, a jogi személy. Ma jogászok általában nem térnek ki arra a tanulmányaikban, hogy mi is a személy fogalmának eredeti, filozofikus jelentése. Elég ha tudják, hogy a jogi személy fogalma valahol az USA polgárháború után erősödött meg korrupt bírói ítéletek nyomán,[21] amikor is az emberi élő személy jogait ismerték el („orozták el”) a tőkés társaságok részére. (Tell Vilmos esete a császár vagy helytartó kalapjával ehhez képest iskolás sérelem.) Itt nem egy fogalom veszítette el eredeti jelentését, mint az atom esetében az szóba került, hanem az emberi személyiség megbecsülésének rendszere vesztett talajt.

Az élő emberi személy jogait ráruházták az úgymond jogi személy tőkés társaságokra (a tét deklaráltan nem a versengő vállalkozások ügye volt, hanem a nagy monopóliumok sorsa), minden megfontoltabb elméleti különbségtevés nélkül, a „szabadság” nevében. Az emberi személyiség, a társadalomban szuverén emberi személyiséget úgy alázták meg, mint a szenátorokat Caligula a lovának szenátorrá kinevezésével. Azok a szenátorok, akiknek egy lóval kellett egy sorba állniuk ugyanúgy elvesztették a szó eredeti értelmében vett szenátorságukat, mint a modern kapitalizmusban a természetes személyek a szuverenitásukat a jogi személlyé emelt monopóliumokkal szemben.

Holott a természetes észjárás talán mást mondana. Eszerint úgy kellene gondolkodni, hogy a jogi személy csakis a természetes személy létéhez szükséges eszköz, követelmény lehet. Úgy a jogi személyek intézménye, mint az egész társadalmi intézményrendszer is a természetes személyeket és azok természetes közösségeit (magyar fogalmakkal élve a szentkoronát) kell szolgálják, azokkal érdekütközésbe nem kerülhet.

A jogi személyhez hasonlatos jogintézményre a gazdaságban kétségkívül szükség van. De ennek az idők során, nagy tömegben, vagy nagy monopóliumokká válva nem szabadna olyan helyzetet előidéznie, amelyben az emberi személyiség kiteljesedése elé akadályokat gördíthet. A természetes emberi személy (Isten képmása) szuverenitását nem szabad összetéveszthetővé tenni fogalmainkban valamely társaság „jogi személyiségével” (és a jogi személy szuverenitása kifejezést kerülöm).

Ha pontosabban akarunk fogalmazni, akkor a természetes személy és annak sok nemzedéket átfogó „természetes közössége”, a nemzet kell értékelési sarokpont legyen, ontológiai erővel, súllyal. És akkor már tárgyalható a tulajdonrendszer, a pénzrendszer, adórendszer, miegyéb általunk alkotott társadalmi intézményrendszer természetjogi alapú megközelítése, elemzése, fejlesztési lehetőségeinek rangsorolása, kezelésének, használatának olyan módja, hogy az természetjogi elveket ne sértsen[22].

A politikus szerepköréről. Innen már adódik egy csomó társadalmi szerepkör értelmezhetősége, a politikusé is. A politikus innentől kezdve nem egy átlagon felül fizetett hazudozó, a politika innentől kezdve nem egy olyan foglalkozás, amit tisztességes ember nem folytat, a politika innentől kezdve nem a korrumpálhatóság magasiskolája. Innentől, szuverén személyek közösségeként felfogott nemzet ideájától kezdve (amelyet a szentkorona szuverenitása jelenít meg) a politikai tevékenység természete jól tárgyalható. Megadhatók az európai fogalmi rendszerben értelmezve a „természettől adott” céljai, a természettől adott mozgástere, főbb kötelességei és olyan erő, hatékonyság, amellyel ma szinte elképzelhetetlen feladatoknak láthat neki.

A közjogi szuverenitás fogalma alkotott fogalom, ember által épített idea. Pontosan úgy, amint a matematikai fogalmak. Matematikai eszközökkel lehet egy tervet kialakítani, de értelmetlenség az eredeti gondolatok mentén olyan dilemmába esni, mint amit Einstein nevéhez kötnek, hogy azt mondta volna, neki az egyenes fogalmához egy fizikai etalon, valóságos minta kell, és ilyennek látja a fényt, amely bizonyos feltételek között elhajlik. Csakhogy – bölcselkedhetünk – ha nincs meg az euklideszi eszmei abszolút egyenes fogalmunk, akkor nem tudjuk értelmezni az elhajlást az egyenestől. Természetesen lehet olyan fogalmi rendszer kimunkálására törekedni, amelyben nem adott az egyenes fogalma – de nem valószínű, hogy az el fogja érni azt a színvonalat, mint amelyet jelenleg használhatunk. Európai észjárással a fogalmak logikai, ontológiai és kritikai megalapozásától nem lehet eltekinteni, azt kísérleti ténnyel pótolni, behelyettesíteni nem lehet.

A matematikai (euklideszi) egyenest feltétlen valamely természeti jelenséghez kötni igyekvő szándék alapvető félreértésben van. A matematikának ugyanis nem a természet leképezése a célja, hanem eszközként szolgál a természet kezelésében, az emberi szerepkör betöltésében.

A közjogi szuverenitással ugyanez a helyzet. Ennek lehet megfelelni, ezt lehet alkalmazni, de nem lehet „az embertől független” természettől követelni a mintáját, eredetijét. Az ember társadalmi jelenségként lényegileg originális és nem a természet más jelenségeinek másolója. Ugyanez a helyzet a szuverenitással. A szuverenitás ideája emberi alkotás. Ezt az ideát alapul véve lehet alakítani a társadalmi struktúrát. Ezért lényeges kérdés, hogy a magyar közjogi fejlődés a jogkiterjesztés intézményével írható le, legalábbis törekvés szintjén, azaz saját öndefiniálása szerint nem fosztható meg kiinduló lényegi sajátságaitól, például a szentkorona-tagok szuverenitásának eszméjétől (lásd Werbőczinél egyenlő szabadságot, ellenállási jogot vagy kötelességet, a szentkorona tagjaként való meghatározottságot, stb). Ezért volt a magyar nemesnek a jogi státusza a németrómai választófejedelmekéhez hasonlatos, és ezért volna hasonlatos a mai magyar választópolgár jogi helyzete ugyancsak a németrómai választófejedelmekéhez hasonlatos, ha ehhez ragaszkodna, ha élne a lehetőséggel és hagyományára támaszkodna, hagyományát felélesztené.

A szuverén életvitelhez és ezen belül a szuverén politikai léthez szükséges képességek, feltételek (a szuverenitás ideájának jegyében) részben neveléssel alakíthatóak ki, részben az állami intézmények megfelelő alkotmányossá alakításával – mind a jogban, mind a gazdaságban, kultúrában, pénzügyekben, egyebekben.

Ez az az „operatív” oldala az alkotmányosság kérdésének, amely a mai gondolkodás számára talán könnyebben megragadható. De hogy egy elképzelt jogfolytonosság helyreállító nemzetgyűlés munkája ne mechanikus kapcsolódás legyen a múlthoz, hanem a jövőbeli nemzeti közösségi életet szolgálhassa (a hagyományra támaszkodva), ahhoz a konkrét alkalmazott megoldásnak mögé kell tudni nézni. Ezt szolgálták az eddigi fejezetek.

A következőkben egy szűkebb területről, a közgazdaságról lesz szó. Az alkotmányos elvek, alkotmányos igényű szemléletmód segíthet-e lényegi összefüggések megfogalmazásában, áttekintésében, a megoldások keresésében?


[1] Ferenczi Miklós: Matematikai logika, 21. oldal, Műszaki Könyvkiadó, Bp, 2002, egyetemi tankönyv.

[2] Az ’elég erős’ kifejezésre Bokor Levente 2001-es levelében van egy utalás [„minden olyan axiomatikus rendszerben, amelyben értelmezhető a számfogalom (vagyis "jóldefiniált" a rendszer), alkotható legalább egy olyan igaz állítás, amely nem következik a rendszer axiomáiból, de ellent sem mond nekik”].

[3] Ugyanott (Ferenczi Miklós: Matematikai logika) 22-23. oldal

[4] Ugyanott 23. oldal

[5] A négy létszféra különbségének illusztrálására:

          fizikai vagy szervetlen (pl 20 liter víz)

          biológiai azaz élő (a kutya pl nem tekinthető 20 liter víznek, nincs 20 liter kutya)

          sajátosan emberi (az ember sem 70 liter víz, nem is két lábon járó állat)

          az ember felettii világ ……

[6] A szuverenitás fogalma a közjogban főleg mint a döntéseit végrehajtani képes hatalom (uralkodó, állam) minősítése ismert a skolasztika óta (első teoretikus Jean Bodin az 1500-as években élt). Használatos azonban ez a kifejezés egészen általánosan is az önálló, másoktól nem befolyásolt (belső vezérlésű) döntésekre, cselekedetekre is – akár természetes személyre, akár gazdasági és egyéb társaságokra, sőt felelős tisztségek betöltőire vonatkoztatva is. Ebben a tekintetben lásd a jelenlegi hatályos joganyagot (CD-jogtár), amelyből egy felsorolás olvasható a mellékletben. A következőkben a magam részéről olyan szubsztanciális (természettől fogva létező, „különleges minőségű”) létezőt kerestem, amelyekre támaszkodás segíti az eligazodást az alkotmányosság elveinek kusza világában. Két ilyen található (két sajátos pólusként): az ember (Isten képmása) és a nemzet (az alkotmányos értékek társadalmi érvényesítéséhez intézményi eszközökkel rendelkező nemzet).

Ez a felosztás az európai, a keresztény gondolkodásra épül, s azon belül is kidomborítja a magyarok sajátságait. Ezen felosztás életképessége mellet a hagyományra támaszkodó jogosságát a valamilyen hagyományok kikerülhetetlenségének Gödel tételeivel is igazolható elve erősíti. Ez a szuverenitás-felfogás (a szentkorona nemzeti, közösségi szuverenitása mellett a felelősen szabad természetes személy egyéni szuverenitásának hangsúlyozása, mint két elvi pillér) ebben a megfogalmazásban nem szokásos - de kifejezi tartalmilag azt a hagyományt, amely szerint majd 800 éves megfogalmazásban ha a hatalom gyakorlói eltérnek a közösség szuverenitásának alapelveitől, akkor végső esetben a közösség tagjai a formális hatalmi döntéseket visszautasítva kell helyreállítsák a valódi, élő közösséget és annak megfelelő intézményi rendet. Tehát már az ellenállási záradékban olyasmi szerepel, hogy ha a közösségi szuverenitás intézményei nem működnek helyesen, akkor ezt felismerve a közösség tagjainak közvetlenül kell felvállalniuk olyan döntéseket, cselekedeteket (szuverén funkciókat), amelyek a közösségi szuverenitás feltételeinek ismételt „üzembe helyezéséhez” vezethetnek.

Az ellenállási záradékban foglalt „ellenállási kötelesség” gyakorlására is kialakultak formális keretek, egyrészt korábban a folyamatosan működő vármegye rendszer politikai szerepe, másrészt a XIX-XX. században a nemzetgyűlés. A nemzetgyűlés mint rendkívüli helyzet megoldási sémája azonban nyilvánvalóan nem lehet minden apró részletében szabványosított eljárás.

[7] Részlet alapján („Konferencia az alkotmányról, az Európai Unió kapujában” c. kötet bevezetőjéből (Alkotmányossági Műhely, Bp 2002 szeptember, 60-62. oldal, Lételmélet aktualitása és az alkotmány c. fejezet):

A skolasztikus (vagy tomista) modellben a világnak van egy végső oka és egy végső célja. A végső ok és a végső cél között a világot egy nagyon szigorú oksági elv uralja. A végső okon és a végső célon túl ott van Isten, aki felül, kívül van az oksági rendszeren. A végső célon és végső okon belül, általuk is determináltan van az ember, aki felismerheti a rendszert amiben él, de nem emelkedhet ki meghatározottságából. E rendszeren belül élhet szabadságával, ami azonban nem ellentmondás, mert az oksági rendszer több szinten értelmezhető, nem csak mechanikus, ember alatti szintre leegyszerűsített vagy „egysíkú” módon.

Az embernek továbbá alapvető eligazodási pontot jelentett a kinyilatkoztatás, amelyet nem bírálhatott felül, amelyben hinnie kellett - e hitet azonban összeilleszthette a maga logikai képességével, ami akkor az arisztoteleszi világ átvételét jelentette. (A kinyilatkoztatás elismerése fontos sarokpont volt mai úgymond vallástalan szemmel is: egyrészt jelezte a tudomásulvételét annak, hogy az ember nem a világ csúcsán áll, vannak nála hatalmasabb, nemcsak erősebb, kifürkészhetetlen hanem magasabb szintű erők is, másrészt a kinyilatkoztatás hagyományának elfogadása védett a mindent a nulláról teljességgel újra kezdés illúziója ellen, amely képtelen törekvés és mégis a történelemben sokat kísért egy mindent Bábel tornyaként maga alá temetni képes, ismételten fellépő illúzióként. A kinyilatkoztatás [mondhatnánk a hagyomány egy fajtájának] illesztése a tudással, a lehető legfrissebb, a lehető legteljesebb tudással ugyanakkor lehetővé tette az alapvető értékek, bizonyságok megtartása mellett az újdonságok felismerését, alkotását, az ismeretek időnkénti újra rendezését. A tomista filozófiában az isteni kinyilatkoztatás helye, műfaja „adott volt”. A kereszténység hagyományát, vallási tanítását mint ékkövét lehetett illeszteni a legelvontabb filozófiai, tehát felelősen szabad emberi elmélkedő vizsgálatokhoz. Ezáltal lett Európa „több”, mint sok más hasonló terjedelmű „régiója” a világnak. A „tomista kísérlet” végül is egy nagyszerű, máig folytatható, túl-nem haladott gondolkodási sémát, filozófiai rendszert eredményezett).[Betoldásként a lábjegyzetbe courier betűkkel 2004 január 17-én:] Csak utalás erejéig említendő, hogy van egy furcsa politikai-hatalmi tülekedés Európában, amely máig tart, és ki tudja mikor kezdődött. Ennek a „vetélkedésnek” fogható fel az a megjegyzés, amelyet úgy hallottam, hogy „… jó, jó hogy igaza van a tomista filozófiának, de miért pont neki legyen igaza? Addig kell keresni, amíg az igazságról a tomizmustól elszakadva is lehet gondolkodni, mert nem lehet egy vallási-keresztény hagyománynak meghagyni az aktuális szerepét a mai világban …” S hogy ez mennyire nem egy elferdült egyéni vélemény, ahhoz illusztrációként a Népszabadság [2004 január 15.] hírének címét: „Szabadság, egyenlőség, testvériség – világiság?” Egy francia kezdeményezésről szól a hír. A muzulmán fejkendők elleni küzdelem jegyében akarják minden iskolában levetetni a falról a keresztet is. Döbbenetes távlatok nyílnak ezen szemléletmód mentén. Minden tudományos, technikai, művészi és egyéb eredményt ki kell iktatni tudatunkból, ami keresztény, sőt vallási kötődésű? Nem meghaladni, nem a jövő egy elemévé tenni, hanem megtagadni, kiirtani? Mert Vendee a mintakép? Ilyen indulatokat nem lehet alapul venni. És pont azon filozófiai iskola, a tomizmus irracionális visszaszorításáért küzdve nem, amely pedig máig utolérhetetlenül volt képes illeszteni egymással a teológiai és filozófiai gondolkodást (a filozófia teljes önállóságával).

[Az eredeti 2002-es szöveget idéző lábjegyzet folytatása:] A tomista rendszerben ezen fogalmi keretben nagyon nagy volt a tények tisztelete. Tehát nem elvont, a valósághoz alig kötődő absztrakciós mutatványnak tekintették a skolasztikus tételeket, hanem a valóság és az emberi elme közös, egységes rendszerének!

Mi változott ezután? A természettudományos gondolkodás a skolasztikus alapokon nagy lendületet kapott fejlődésében. Az ellenőrizhető tapasztalati tények, a kísérletek meghatározó bizonysággá nőtték ki magukat, és a skolasztikus logika megfelelő kiinduló eszköztárat nyújtott a kísérleti eredmények kezeléséhez. Ennek az lett az eredménye, hogy az okságra épülő gondolkodással a végső ok és a végső cél helyett a kísérletekhez kapcsolódó kisebb fogalmi és ezzel oksági egységeket alkottak meg. Ezekből lettek a szaktudományos ismeretek.

Egyrészt hallatlan mozgástere támadt az emberi gondolkodásnak, hiszen elég volt a logikai alapokat tisztelni, használni mint módszert, és ha ehhez kétségbe vonhatatlan kísérleti tényeket tudott kapcsolni (főleg a természettudomány világában), akkor meg tudott állni a lábán minden elaprózott rész-ismeret is, akkor a valóság irányításában új területre jutott az ember, mert gépeket tudott alkotni, és ezzel szédületes tempóban tudta megváltoztatni, újjá szervezni az emberi világot - függetlenül attól, hogy képes volt-e tágabb összefüggések rendszerében elhelyezni az illető gépet, jelenséget.

Mára azonban felmerült a nagy kérdés, hogy az elaprózott, tényekből és logikából gyúrt ember-előidézte, alkotta „valóságos káosz” (gépekkel szaporított „káosz-szennyezés”) az emberiség egyetlen lehetséges útja-e, illetőleg még erőteljesebben fogalmazva, hogy ez a káosz egyáltalán emberi világnak nevezhető-e még? Nem válhatunk-e részesévé a természettudományos-technikai előrehaladással ötvöződő társadalmi züllés, a degeneráció egy olyan válfajának, amelyet nehéz felismerni, pontosan azonosítani értelmünk számára, de létünket mégis tönkre teheti? Elveszítjük-e az kontrollt a gépektől zümmögő modern káosz-szemétdomb felett, mintha a trágyadomb egy régi udvarban lassan beborítaná az egész udvart, elfedné az istállót, a szerszámos kamrát, majd a kertkaput is eltorlaszolva lakhatatlanná tenné a házat?

Mert ha így volna, akkor jövőnk azon múlik, hogy értelmünkkel átlátva helyzetet valahogyan Szent Tamás hitet és tudást egyesítő tevékenységét idézve vegyük tudomásul, hogy az övéhez hasonló feladat előtt állunk, amelyben a technika civilizációját kell illesztenünk az emberi felelősség, az emberi értékek, az emberi élet (az élet) világával.

„Mi a lényeg?” - ez a kérdés mára leértékelődött. … A tomizmus számára még alapvető kérdésnek tűnt a fecsegés és a komoly mondanivaló megkülönböztetése, a valósághoz kapcsolt, a felelősen vállalt és az üres, felelőtlen beszéd különválasztása. A filozófiai igényű gondolkodásban a substancia (a lényegi meghatározás) és az akcidens (a járulékos tulajdonság) különválasztására már a görögök törekedtek.

A kísérleti tudományok mintha alaptalanul háttérbe szorították volna ezt a kérdést, mintha a tényekkel helyettesítették volna be a lényeget, a substanciát. Pedig a kétségtelen tény nem azonos a kétségtelen lényeggel. Mintha gyerekek módjára belefeledkeztünk volna az önfeledt játékba, és elfeledtük volna, hogy a gépek, a kísérleti tényekből és logikából gyúrt ismeretmorzsák eszközök az élethez.

Főleg társadalmi kérdésekben vezetett ez a gondolkodási iránytévesztés sok évszázad múltán egyre mélyülő válsághoz. A természettudományos tényekkel nem lehet kezelni, pótolni a társadalmi-emberi élet lényegi kérdéseit.

A XX. század egyik legnagyobb tekintélyű elméje volt Ludvig von Bertalanffy, a magyar nevű német tudós. A század elején ő volt pszichológusként a rendszerelmélet egyik megalkotója, és mint a rendszerelmélet nagy öregje 1967-ben írt egy dühödt könyvet, amely magyarul "Ám az emberről semmit sem tudunk" címmel jelent meg. Ebben azt írta, hogy nem az a kérdés, hogy a kísérleti pszihológia patkánykísérletekkel megalapozott módszereivel lehet-e sikeres gazdasági és politikai reklám-kampányokat szervezni, hanem hogy szabad-e?!

Az ő szavaival élve az embernek van egy pszihikai horizontja, amely véges abban az értelemben, hogy a kísérleti pszihológia tételeire épített reklámokkal tele lehet tömni. El lehet takarni a képnél maradva a tágabb horizontot. Az ember ugyanis (ezt szintén hangsúlyozza Bertalanffy) pszichikailag rendkívül érzékeny, a környezete által stimulálható lény. Ha az embert a környezete úgy ösztönzi, inspirálja, akkor kiteljesedhet lénye. Ha viszont beszűkítő, korlátozó hatások érik, akkor valósággal elkorcsosulhat.

Az emberi pszichikum környezetében kiemelt fontosságúak a társadalmi intézmények, és általában az ember által alkotott világ, mint az ember-ember kölcsönhatás eszközrendszere.

A társadalmi intézmények sorában kulcsfontosságú az európai kultúrkörben az alkotmány. Milyen az alkotmány szerepe?

Hasonlattal élve: a műalkotások körében ismert dilemma, hogy vajon a műalkotások a valósággal szembesítsenek vagy valamely ideákat közvetítsenek? Az eddigiek alapján legalábbis tisztázni kell a két válasz különbségét és meg kell nevezni a csak a kizárólag a nyers valóságot visszatükröző irányzat előtérbe helyezésének abszurditását, egyenesen degenerativitását.

Amellett érvelek tehát, hogy különös gonddal kell ügyelni az emberi értékeket közvetítő, jelképező emlékekre, régi megfogalmazásokra, ugyanis korunkban a közgondolkodás éppen azért van válságban, mert a lényeget, a helyest (az orientáló értéket) sőt magát az emberi célt(!), minőséget(?!) falanszteri módon széles körben a kétségtelen ténnyel helyettesítette.

Az ellentmondás egészen elképesztő, ha utána gondolunk. Az emberi cselekvésnek mindig csak a jövőben van mozgástere. Az (el nem idegenedett, el nem gépiesedett) emberi cselekvés feltételezi az irányadó értékek világát, különben nem cselekvésről, hanem sodródásról beszélhetünk. A kétségtelen tények viszont jelen vagy múlt idejűek, és arról, hogy a jövőben mit kellene csinálni, semmit sem mondanak. A tények csak arról beszélnek, hogy mi van, mi volt. A fizikai kísérletek tényei pedig a jövő megismételhető, tehát mechanikus, tehát emberi választástól éppen független tényei. Azaz definitíve semmi közük az alkotó, valóban emberi cselekvéshez.

A társadalmi intézményeket az ember alkotja. A megalkotott társadalmi intézmények tények, külső feltételek az egyes ember számára, de változtathatóak (méghozzá felelősséggel!) az emberiség számára. Tehát kísérletileg stabil tények lehetnek a meglévő intézmények, főleg az egyes ember számára, azonban felelős cselekvési terhet jelentenek, kötelezettséget az emberiség (közösségei illetve egésze) számára (a politikai tevékenység számára). Az emberiség előtt álló kihívások, normák, értékek pótlása, behelyettesítése, sőt elfojtása a tényekkel nem más, mint az emberiség önpusztítása, valóságos öngyilkos, önpusztító kórjelensége, amit egyre nagyobb divat a rákos vagy immunhiányos betegséghez hasonlítani, és nem is minden alap nélkül.

Látszólag a választás szabadsága, hogy kinek ilyen, kinek olyan a kultúrája, hogy ki vallásos és ki nem. Az értékek pluralizmusa címen terjed azonban az érték-nélküli felelőtlenség. Ez pedig régi szóval ontológiai kérdés az emberi lét és nemlét határán - akár van becsülete, kultúrája az ontológiának, akár nincs. Ez viszont „tény”.

[8] Rászlai Tibor: Személy, személyiség Aquinói Szent Tamás után, előadás-szöveg, 2003 január.

[9] … aki nem tekintélyektől lesi el, hogy utasításra mit tekintsen úgymond alkotmányosnak, hanem saját életigenlésére, lelkiismeretére, lényeget kereső gondolkodására, az alkotmányos közösség szolidaritását vállaló és igénylő hozzáállására támaszkodva tudja mondani, hogy vizsgáljuk meg, alkotmányos viszonyok között élünk-e, vagy az alkotmányosságért tenni kell valamit, síkra kell szállni érte, esetleg ellene kell mondani az éppen önkényuralmi hatalomnak.

[10] „Az élet szent okokból élni akar…” (Ady Endre) – a Magyarok V. Világkongresszusának 2000-ben ez volt a jelmondata. Vélhetően Ady Endre az alkotmányos szempontból fontos emberi személyiség életéről beszélt, mégha nem is így definiálta.

[11] A személy klasszikus meghatározása: „az értelmes és szabad akarattal rendelkező egyedi szubsztancia”, amelyet közösségre akkor használhatunk, ha más közösségektől nemcsak hogy megkülönböztethető, hanem önkormányzatra képes, önkormányzatra törekvő, belső identitással rendelkező – más szóval „élő közösség”.

[12] A „szuverén” fogalmának mai használatát szemléltető mellékletből kiemelve:

1.        „… Az állam, illetve a jogalkotó szuverén módon dönt arról, hogy egyes gazdasági célkitűzései megvalósítása céljából milyen mértékű kedvezményeket nyújt …”

2.        „… Ahogy a reprivatizálás nem az államosításból vagy szövetkezetszervezésből következő igény, a kártalanítás sem az, hanem kizárólag a szuverén állami elhatározáson múlik. …

3.        „… A jogalkotó a szabályozás tartalmának kialakításánál köteles ugyan figyelembe venni a különböző szaktudományok eredményeit, ám a jog szabályozási rendszere annyiban szuverén, hogy nem köteles azokhoz mechanikusan igazodni. …”

4.        „… Ha tehát a kárpótlás kizárólag az állam szuverén elhatározásán múlik, akkor a törvényhozó szabadsága a részletekben való megkülönböztetésre igen nagy. …”

5.        „… Úgy véli, hogy az állam a kamarákon keresztül nyomást gyakorol a gazdaság szereplőire, és sértőn beavatkozik azok szuverén gazdálkodásába. …” (ami ötletszerűen ellentétes szellemiségű a többi idézettel).

[13] ((Szuverén.doc-----2004. febr. 7. Szo.))            Az emlékeztetőt összeállította: Tálos Géza

Szuverén (Szómagyarázat, jegyzetek)

A szuverén (fr. souverain, ang. sovereign) francia eredetű szó, amelyet itt most nem definiálok. A jogi nyelvben saját értelmezési tartománya van, éspedig, mint láttad szerzőnként, vagy iskolánként eltérő lehet.

Eredete: (ill. régibb magyar értelmezései)

 (TESz 3:809)  ((kimásolom a szócikket))

   ” szuverenitás

        1796:  „meg maradjon a’ tartományoknak különös suverenitássa”,

                   Souverenitássok gr. (M. Kurír 1:107, 2:772 NSz.);

        1871/ 1951: szuverainitása   gr. (Munkásmozg. tört. 1:170:  NSz.);

        1895: szuverénitásában gr. (Beöthy Zs: Szinh. Esték 252: NSz.);

         ---- szuverenitás (Dengl 463).

        J:  1796:  ’önrendelkezési jog; Selbstbestimmungsrecht// függetlenség;

                Unabhängigkeit’ (l. fent)

         szuverén 1806/1910: „mellyét a’ Souverain kijegyezvén drága kereszttel”

                (Verseghy: Kisebb költ. 180: NSz.);

         1854: souverän (M. Nép K. 1:220: NSz.);

         1890: szuverén (Ethnographia 1:218:  NSz.);

         J: A) fn. 1806/1910: ’uralkodó; Herrscher’ (l. fent).

              B) mn. 1. 1844: ’korlátlan <hatalom>; unbeschränkt <Herrschaft, Macht>’

                   (Tóth L.: Úti tárcza 3:59: NSz.);

               2. 1878: ’független <uralkodó, állam>; unabhängig <Herrscher, Staat>’

                   (Asbóth J.: Álm. 76: NSz.).

         Nemzetközi szócsalád; vö.: ang. sovereignty, sovereign mn,, fn.; ném. Souveränität,

                souverän, Souverän mn., fn.; fr. souveraineté, souveraine mn., fn.; cseh, or. …                 

                ((elhagytam!)):  „szuverenitás’, ’(egyed)uralkodó, szuverén’.

         A szócsalád tagjai a franciából terjedtek el. Alapjuk a népi lat. *superanus ’felül lévő,

                (leg)felső’ (Meyer-Lübke: RomEtWb. 8475.) (<: lat. super ’felett, felül; stb.’). A                

                 k. lat. superanus ’(rangban az) első’ későbbi: a francia szó latinosítása.

          ----  A magyarba elsősorban német közvetítéssel kerülhettek. A szuverenitás végződése

                 latinosítás eredménye. A szuverén n-je, mely a francia szóvégi magánhangzó

                 nasooralis ejtését helyettesíti, a németben is jelentkező ejtésváltozat; vö. még

                 delén, kretén, szuterén stb. Főnévi jelentésében a szuverén elavult.

          (DudenEtym. 652; Wartburg: FEW. 12:434.) --- Vö. szuperál.

 

      ” szuperál    (TESz 3:804)

          1765:  „a’ szorongattatást és gyötrelmet… nem superalhatttya” sz.

                  (Fejérvári: HB. 86: NSz.);

          1851: Szuperálta gr. (Erdélyi: Közmond. 80: NSz.);

          1867: superál (Tolnai L.: Besz. 2:78: NSz.); ---- supërál (MTSz.).

          J: 1.  1765: ’felülmúl, meghalad; übertreffen// legyőz; besiegen’ (l. fent);

2.   [ki~] 1864: ’szolgálatból elbocsát; aus dem Dienste entlassen’ (Petheő

     D: Huszárd. 62: NSz.);

3.  1867: ’sikerül; gelingen// jól üt ki; gut ausfallen’ (l. fent);

4.  1875: ’használ; nützen’ (Beöthy Zs.: Kálozdy 2:216: NSz.);

5.  1879: ’működik; funktionieren’ (Nyr. 8:331).

Latin eredetű; vö.: lat. superare ’felülmúl, túlhalad; hátramarad, fennmarad’,

    Hazai lat. ’a kelleténél több van belőle, fölösleges’ (1818: Márton 2:1399).

    A jelentések közül az 1. az eredeti. ((…stb., kihagytam)).

         (R. Prikkel: NyK. 29:342; (stb… )) --- Vö. szuverén.

 

      (Finály—Régeni: Latin-m. isk. szótár, Kolozsvár, 1858; 882-3. old.)

      supero,   [< super]

I.  1) ’valamin átmegy, ….túlhalad, elhagy, …stb.’

                   2) ’vmi mellett elhalad, … stb.’

                   3) (átv. ért.)felülmúl, túltesz…, legyőz, …’

               II. 1) ’felülkerekedik, elsősége van

                            stb….’

       super(us) mn. [< super]

               I.  (af.) ’felül levő, felső’;  dii superi  ’az istenek’, …

              III. (ff.) A) supremus    ((ebből: > souverain ! TG))

                     1) (ritkán) térben: ’legfelsőbb, legmagasabb, legfensőbb’

                     2) időben:  legvégső, utolsó’

                           B) summus       ((itt a jelentések!!!))

                     1) térben: ’legfelsőbb, legmagasabb’       

                     3) fokra, rangra …nézve: ’legfelsőbb, legnagyobb, legjelesebb,    

                              vagy: igen nagy, jeles, fontos  ….’

                         küln.:  summa res  ’az egész, a fődolog’

                            summa respublica ’az egész állam java, a legfontosabb államügyek’ .

 

      (Páriz-Pápai: Dict. L-H.,  Nagyszeben, 1767;   546-547. old.)

       supero   ’Fellyül-haladom, Meg-győzöm, Meg-vagyok  ….stb.’

         superus  ’Fenn-való, Felső’   superi ’Istenek’

         supremus ’Leg-felső, Utolsó’         

 

     (Werbőczy: Hármaskönyv. (1517) --- ford. Kolosvári—Óvári, 1894., Bp.)

   A Hármaskönyv jogi műszótára:

      supremus   fölséges’ (L.),  ’főbb’ (L. P.), ’fő’ (P. A. G.) ’legfőb’ (A. G. KO.);

     ahol: L = Laskai János (1589/1611), P = Perger János  (1830), A = MTA (1844),

              G = Gegus Dániel (1866), KO = Kolosvári-Óvári (1894).

***

((TESz = A m. ny. történeti-etimológiai szótára, I-III. Bp., 1969?—76;  gr. = ragozott alak))

[14] … a szentkorona szuverenitása … amelyet kidolgoztak, érvényesítettek és mint magától értetődő természetes szemléletet külön névvel nem említettek – a külön névvel említésre akkor lett égetően szükség, amikor a modern korban egyre „közelebb” kerültünk Európa más tájaihoz, a nagyvilághoz, és egyre kiszolgáltatottabbá váltunk.

Egyre fontosabb lett, hogy akikkel fél szóból nem értjük egymást, mert másként gondolkodnak, más az erkölcsük, fogalmi rendjük, azokkal is egyenrangúként de legalábbis egyértelműen tudjunk társalogni, a fontos közjogi, jogi, gazdasági, pénzügyi, politikai, kulturális, sőt társadalom-filozófiai kérdésekről.

[15]Az előbbi felsorolás a fogalom logikai típusát próbálta megvilágítani.

[16]Boëthius - a személy „az értelmes és szabad akarattal rendelkező egyedi szubsztancia”

[17]Ez a vonalvezetés elsősorban az európai fogalmi eredetet, kapcsolódásokat vizsgálja. Más módszerű fogalmi építkezéssel, és ezért számunkra esetenként nehezebben megfejthetően ugyanezen vagy hasonló jelentéssel lehettek az európai népeknek olyan korábbi hagyományaik, amelyek valamilyen mértékű töréssel beleépültek a középkori európai gondolatvilágba. A kontinensen ezeknek a gondolatoknak, gondolati iskoláknak a hangsúlyt kis árnyalatokkal ide vagy oda helyező változatai alakultak ki. Egy ilyen változat lehetett a magyar közjogi gondolkodás is.

A magyar közjogi hagyomány sajátosságait legalább két irányból kell szemlélni. Egyik szerint mint múltunk részét lehet elemezni évszázadokra sőt évezredekre visszamenőleg. Az évezredes visszatekintésben a skolasztikus korszak csak egy állomásnak tűnik. Azonban meg kell jegyezni, hogy valószínűleg a skolasztika a magyar gondolkodástól nem volt idegen, különben nem tudott volna ennyire erős nyomot hagyni (lásd Werbőczinek a Hármaskönyvhöz írt filozófiai bevezetőjét).

Másik megközelítésben viszont nem szemlélni kell a magyar alkotmányos hagyományt, hanem tetszhalott állapotából felkelteni, megpróbálni életre kelteni, alkalmazni, élettel megtölteni, ami nem más, mint saját magunk aktuális közjogi problémáiban való alkalmazásának megkísérlése. Ez az alkalmazási kísérlet azonban nem csak a történelmi nevezetes §-ok felidézését jelenti, hanem mint a közjogi „magyar észjárás” alkalmazásának kísérletét önmagunk, mint magyarok részéről. Tehát aktuális létkérdésekről tudunk-e nem egyszerűen veretes szövegű regényhősök szavaival fogalmazni, hanem tudunk-e megoldást keresni a logikáját alkalmazva. Van-e magyar közjogi észjárás? Tudunk-e mi a magyar közjogi hagyomány alapértékei szerint megnyilvánulni?

„A hírnök jő, s pihegve szól”-na, ha figyelnének elakadó szavára, mocskos ruhájára, kimerült tekintetére… Képesek vagyunk-e akadozva, dadogva fontosat, meghatározót gondolni, vélekedni, cselekedni a magyar közjogi hagyományok szellemében?

[18] Az embernek eszébe jut Antall József 90-es évek elején tett „tetszettek volna forradalmat csinálni” megjegyzése, amely ismertté vált, bár nemigen közismert, hogy konkrétan milyen ügyben hangzott el.

[19] A különbség a három felfogás között jelentős mértékű. Középiskolákban az elmúlt fél évszázadban nemigen esett szó ilyesmikről. De felsőfokú oktatásban sem volt jellemző. Képzeljük el ezután, hogy az uniós tégelyben a Párizsban, Londonban, Berlinben végzett humán értelmiségi kezdi el felmérni vagy éppen nekünk megmagyarázni a magyar hagyomány értékét. Sok jó nem sülhet ki belőle. Volt egy iskolai intelligencia teszt felmérés USA iskolákban vagy negyven éve. Az lett az eredmény, hogy a spanyol ajkúak kivétel nélkül szellemi fogyatékosak. A meglepő eredményt követően vagy 10 évvel megismételték a tesztet, de ezúttal spanyol anyanyelvűeknek spanyol nyelven tették fel a kérdéseket. A rendkívüli különbség eltűnt. Hasonló a helyzet a közjogi anyanyelvvel is. Ha egészen más értékrendet tükröző fogalmi rendszerben próbálják irányítani az országot, az népirtással ér fel. Nincsen világ-standard. Főleg érzelmi kérdésekben, társadalmi kapcsolatokban, hagyományokban fontos az „anyanyelv” használata. Ilyen az alkotmányos tudat érvényesíthetősége. Ezért nem túlzás, ha arról beszélünk, hogy ma diktatúrában élünk, elszakítva attól az alkotmányos hagyománytól, amely nem keverhető a francia vagy angol típusú gondolatisággal.

[20] Az OSIRIS kiadó több kiadást megért, Kukorelli István szerkesztette Alkotmánytan c. kötetének 1995-ös változatában az első fejezet a következőképpen zárul: „Az alkotmány nem a kormányé, nem a pártoké és nem az országgyűlésé. Az alkotmány nem egy nemzedék kiváltságlevele, nem egy válsághelyzet kezelési programja, hanem a köz dolgaiban történő döntés rendje tegnap, ma és holnap. Az alkotmány a nemzet életformája, jogainak forrása, jövőjének támasza. Az alkotmány nem Biblia, de az lenne az ideális állapot, ha mindenki szentírásnak tekintené, azaz meggyőződéssel kötelezőnek fogadná el.” – A 2002-es kiadás első fejezetének végéről ez a záró bekezdés hiányzik.

Maradt viszont az előző lábjegyzetben hivatkozott könyv 2002-es kiadásának bevezető sora ugyanaz, mint volt az 1995-ös kiadásban: „Az alkotmány közkeletű fogalma napjainkban különleges törvényt jelent, olyan alaptörvényt, amelyben az állam önmagát korlátozva biztosítja polgárai számára ……” – amely szemléletet a lehető legáltalánosabban sulykolnak oktatásban, sajtóban, politikában.

A könyvet olvasva szinte minden sorát meg lehet kifogásolni, hogy képtelenségeket állít a józan ésszel, és a magyar észjárással szemben: mert pl nem az állam gyakorol önmérsékletet, hanem az állam feladata, hogy a nemzetet, a társadalmat szolgálja. Ugyanis az ember eredendően, lényegénél fogva szabad személyiségnek született, amelyet teljességében egy nemzet közösségében élhet meg, ami politikai közösség és szövetség is egyben. A nemzet államalkotó akarata az alkotmány. Az állam tehát nem forrása az emberi jogoknak, hanem eszközként kell szolgáljon e jogok megélhetőségéhez. S ha az állam nem szolgál megfelelő eszközként, akkor az államot kell korrigálni az emberi személyiség szabadsága érdekében.

[21] Lásd David C. Korten: A tőkés társaságok világuralma c. kötetet (Kapu kiadó, Bp 1995.) – Tőkés társaságok keletkezése és fejlődése Amerikában 61-78.oldalak

[22] Korszakonként változik, gazdagodik, árnyaltabb lesz, hogy mit értünk a természetjog fogalmán. Mai korban a stuktúráltságot, a társadalmi intézményekből álló rendszert, az alkotmány szerkezetét (írott §-ok és alkotmányos elvek) az igazság egy fontos elemének kell tekinteni. Természetjogi követelmény, hogy a társadalmi igazságosság intézményi rendszerbe, alkotmány szerkezetébe kódolt garanciáit számontartsuk, megnevezzük – akkor is, ha alkotmányelméleti vitáról van szó.

vissza az oldal tetejére