Vissza a főoldalra * dokumentumok felsorolás

Megjegyzések alkotmányosságról

(Csekey István: Magyarország alkotmánya c. kötetéhez kapcsolódóan)

Fáy Árpád, a "szkennelő ajánlása" - : 

Vajon léteznek-e "erős", "örök", "isteni", vagy éppen "emberi", "európai" alap- igazságok? Az alkotmányosság csupán erő  kérdése, vagy az erő, az erkölcs és tudás kölcsönös függéséé? Mire juthatunk, ha kiindulópontként ezt a politikai aktualitását vesztett könyvet vesszük kézbe? - Alkotmányos tanulmányok kezdőkötetének kiválóan alkalmas - ha nem kezeljük mint a végső igazságok egyetlen lehetséges megfogalmazását. Furcsa mód éppen napi aktualitását elvesztve válhat érdekessé számunkra mind szerkesztési elveiben, mind értékrendjében, mind közbeszúrt megjegyzéseiben - merthogy a történelmi alkotmány egyik legnagyobb erénye, hogy nem az aktuális hatalomhoz fordul igazság ügyében! 

... Nevezzük tehát mai szóval egy terjedelmes, ismeretterjesztő tanulmánynak ezt a művet. Legyünk készek minden sorát, kifejezését mérlegre tenni, hogy mai fogalmainkkal élve miként fogalmaznánk – ugyanarról, a magyar alkotmányos hagyományról. Két nemzedék múlt el a könyv megjelenése óta. Átalakult a világ. Számos propagandisztikus megállapítása (a németekkel szövetséges világháborús Magyarországon került kiadásra) a mai közvélemény számára jóformán érdektelen, értelmezhetetlen. Az azóta eltelt fél évszázadban megváltoztak a politikai realitások,  sok új történelmi szempont, ismeret került a figyelem sugarába. Számtalan konkrét részletkérdésben tehát idejétmúltnak kell tekinteni, illetőleg a megjelenés korszakára jellemzőnek a kötet megállapításait. Egyes elvi részletekben viszont érdemes visszább menni, régebbi kútfőkhöz, de ezen korábbi egyéb alkotmány-elemzések kiértékeléséhez ismét sok idő  kellene. A lényeget, a magyar alkotmányosságot tekintve mindenképpen figyelemre méltó kötet Csekey István munkája, talán a legutolsó  összefoglaló kiadvány. ... (a bevezető teljes szövege az oldal legalján)

Ezen a honlapon ( www.alkotmany.ngo.hu ) évek alatt rengeteg észrevétel, álláspont, kérdés gyűlt össze. Mit lehet ehhez még hozzátenni? Ezúttal feltételezve, hogy az érdeklődő olvasó el tudja olvasni akár az egész művet, ha máshonnan nem, az internetről (Csekey István: Magyarország alkotmánya ), mint egy rendezett áttekintő munkát  - és akkor már lehet ahhoz hasonlítani, ahhoz képest megfogalmazni mai kérdéseket, állításokat, észrevételeket.

Csekey István műve önmagában egy rendszerező szándékú összefoglalása annak, amit ő a magyar alkotmányon értett, amit fontosnak tartott, amit a közönség, talán egyetemi hallgatósága elé kívánt tárni. Tehát nem Deák Ferenctől a II. világháborús német megszállásig terjedő időszak alkotmány-elméleti gondolkodását foglalja össze (vagy még tágabban "az ezer esztendő" alkotmányosságáét), hanem a maga személyes összegzését adja.

Ez a személyes összefoglalás azonban többnyire jól fogalmazott, főleg jól tagolt, helyenként nagyon szemléletes történelmi magyarázatot nyújtó. Az alapismeretek egy olyan összesítését adja, amire támaszkodva lehet továbblépni. Tehát bizonyára mindenkinek segít, aki az alkotmányos elvek és a §-ba szedett törvények közti kapcsolatok mozaikját egyébként nehezen rakja össze.

Magam a kötet kimerítő kritikájára vagy akárcsak ismertetésére nem vállalkozom. Viszont élek az alkalommal, hogy bemutassam, szerintem miként szolgálhat e kötet hasznos adaléknak mai alkotmányos problémákról való gondolkodáshoz.

1. A kötet címében Magyarország alkotmányáról beszélhet - egy olyan korban, amikor a magyar politika, a magyar állam alapvetően a történelmi alkotmányra hivatkozott. Ma más kort élünk, éppen ezért nekünk ma más fogalmazás kínálkozik, ha a történelmi alkotmányhoz kívánunk viszonyulni: mi egy másik régi definícióval a nemzet államalkotó akarataként kell beszéljünk a magyar alkotmányról. Abban a furcsa helyzetben vagyunk ugyanis, hogy a nemzet államalkotó akaratát, kultúráját, politikai szemléletét nem vállalja fel a magyarországi hatalomgyakorlás, még kevésbé az általa működtetett intézményrendszer. Nem kér a mai politika az úgymond a történelmi terhekből.

Meg kell jegyezni, hogy talán túl volt pörgetve a két világháború között a magyar államalkotó géniuszra való hivatkozás, a szentkorona misztériuma, a győzhetetlenségbe vetett hit, a páratlan kiválóságunk tudata és sokminden más. Nincsen most helye ilyesminek. A feladat az, hogy mi magunk egyáltalán megértsük: miben is áll hagyományunk ereje, miként és mit kell átvennünk belőle, és mit nem is lehet átvenni belőle - mert egyebek mellett az alkotmányosság nem mást jelent, mint minden nemzedéknek a maga korában való helytállását. Értelmetlen áldozatnak nincsen helye. De az értékek értelmetlen elhagyása szintén nem lehet járható út.

Hogy mi jelentősége lehet például a földet a szentkorona tulajdonának tekinteni? Hiszen a gyakorlat már vagy százötven éve nem igazodik ehhez. De a hiba akkor is hiba, ha fiatal, és akkor is ha igen öreg hiba. A környezeti erőforrásokat szimbolizáló "földnek" a szentkoronától, tehát a közösség tulajdonlásától való elszakítása márpedig "öreg hiba" a társadalommal szemben, régi zsákutcája a magyar életnek (amint az Anrásfalvy Bertalan írásaiból is kiderül, lásd  dr Andrásfalvy Bertalan: Hagyomány és környezet). Ki lehet jönni ebből a zsákutcából? Van, volna értelme az erőfeszítésnek? Értelmezhető, megerősíthető egy ilyen erőfeszítés a modern társadalom tudományok közgazdasági, szociológiai tételeivel? Az uniós harmonizáció sodrásával szemben vagy legalábbis azzal küszködve érdemes az alkotmányosságra önállóan, a magunk elszánásából figyelmet, emberi energiát fordítani, mint még aktualizálható lényegi problémára? Igen, azt hiszem, hogy feltétlenül érdemes. Nemhiába szentelt külön egyezményt az ENSZ az 1960-as években annak, hogy a természeti erőforrások semmilyen eszközzel (!!) nem vonhatók el a nemzetektől. Igen, ez aktuális kérdés. Törődni kell vele, és élni kell a hivatkozás lehetőségével vagy az ENSZ egyezségokmányra hivatkozva ( http://www.menszt.hu/magyar/emberigazdasagi.htm ) és/vagy a történelmi alkotmányra támaszkodva.  Sőt. A történelmi alkotmánynak van egy olyan előnye, hogy a régi megfogalmazások közvetlenül nem illeszthetők a mai konfliktusokban érintett felek egyedi érveléseihez  - tehát a történelmi alkotmány rákényszerít az absztrakcióra, a fogalmi rendezésre, megfontolt általánosításra, ugyanakkor helyet ad az erkölcsi alapoknak, eltökéltségnek is.

2. Csekey István a kötet bevezető részében a magyar alkotmányról sokkal árnyaltabban beszél, és a Szent Korona közjogi fogalmához meg a politikai nemzetegység elvét köti. Azonban a kötet egészén végigfut egyfajta fogalmazásbeli, stílusbeli bizonytalanság. Nem arról van szó, mintha a tárgykörét tekintette volna bizonytalannak, hanem mintha sietős lett volna a megjelentetés, mintha az utolsó szerkesztési fázis, az utolsó fogalmazásbeli simítás elmaradt volna. Kiütköző ez például a nemzet és nép fogalmának bemutatásában "Az állam népe" c. fejezetben (Csekey István: Magyarország alkotmánya c. kötetében - 1. Az állam népe. fejezetben). Maga a fejezetcím alaposan elbizonytalaníthat, de azután a további szövegben egyértelmű a megfogalmazás:

"A nemzet az a nép, amely természeti közösségből tudatosan politikai akarati közösséggé válik, és amely szellemkulturális közösséghez az egyén belsőleg tartozik és a melyet külsőleg elismer. Az állam népéhez való tartozás nem függ az illető akaratától, sőt hatalomváltozáskor akarata ellenére válhatik valamely állam polgárává. Ellenben a nemzethez vagy nemzetiséghez tartozást mindenki szabadon választhatja."

Nyilvánvaló, hogy ha a magyar alkotmány maradandó értékeit keressük, akkor ha választani kell, a nemzethez való tartozás adhatja azt a megtartó erőt, amelyre az alkotmányosság is támaszkodik - miközben ezen alkotmányhoz igazodó államiság természetesen visszahat a nemzetre, a nemzetben élők öntudatára, életére, közállapotaira. Végszükség esetén olyan "rendkívüli állapot" következhet be (mint amilyet ma is élünk immár hatodik évtizede, 2004 május 1-et követően pedig még tovább, de immár az unió tágabb és a korábbinál is eltökéltebben ölelő karjaiban), hogy az állami igazodás, más szóval az alkotmányosság intézményi megerősítése nélkül kell gyűrkőzni az alkotmányos eszmék, identitás átmentésével, az államiság automatizmusai ellenére való ápolásával.

3. A Csekey István kötete fontos kérdéseket nem említ, nem ismer. Érthetően másként látjuk, másképp fogalmazzuk meg 60 évvel később a szentkorona és a magyarság viszonyát, a szentkorona és más kárpát-medencei népek viszonyát. Furcsa érzés olvasni az 1943-as sorokat, melyek végső soron a rendi kort idéző gyökerekre támaszkodva az egykori  „hungarus” (hunok országa), hivatalos nyelvében az egykori latin királyságról, a soknyelvű, sok népcsoportból összeálló államalakulatról szólnak, annak XX. század közepi, polgári változatáról. Ezen történelmi korokon átlépő állameszmének mai fogalmakkal megfelelne a Szent Korona Köztársasága.

Ma pontosan tudnunk kell, hogy legfeljebb olyan létező Magyarországról beszélhetünk a trianoni-párizsi határokon belül, amely a maga részéről vállalhatja e hagyományokat (ha elismeri az alkotmányos jogfolytonosságot az 1944-es közjogi állapottal), mert ez a Magyarország bár nevét megtartotta mint „Hungária” (a hunok országa), de már nem a Kárpát-medencét tudhatja magáénak összes népével hanem csak a magyarságot. A magyarság hagyományából eredően leginkább vállalhatja a „hungarus” politikai nemzeteszmét, mert kultúrájából következően identitásában másra támaszkodni nem tud. De a magyarság mai mozgástere szűkös. Nem eshet abba az illúzióba, hogy a mai szűkebb területen önmaga kebelében megismétli korábbi szerepét a Kárpát-medence (vagy pláne Európa) egésze számára, immár nem a Németrómai Császársághoz vagy a Habsburg Birodalomhoz illeszkedő nemzetközi keretekben, hanem az Európai Unióban.

 Önmaga keretében a magyarságnak a megmaradás minimumával kell szembenéznie mint feladattal. Azonban ezzel együtt nyilvánvaló, hogy kifelé, például a Kárpát medencén belüli vagy még tágabb európai integrációban a legalkalmasabb együttműködési forma számára a magyar alkotmány "klasszikus európai" hagyománya szerint képzelhető el – tehát az alkotmányos elvek feltétlen tisztelete alapján, alkotmányjogilag a diktatúra fogalmi kizárásával. Minél messzebb kényszerül a magyarság ettől az identitását meghatározó együttműködési hagyományától, annál kiszolgáltatottabbá válik, annál nehezebb lesz saját életét saját értékrendje, kultúrája szerint élnie. Ugyanakkor megkockáztatható a vélemény, hogy a mai alkotmányellenes helyzet a társadalmi-politikai lehetőségekben hasonló veszteséget jelent a „hungarus”, egykor latin hivatalos nyelvű királyság más utódországainak is. Ezen megközelítésből volna szerencsés, ha a klasszikus, európai gyökerű alkotmányos elvek kölcsönös tisztelete alapján viszonyulhatna a magyarság közvetlen szomszédaihoz és a tágabb politikai rendszerekhez. 

Nem szabad feltétlenül elvárni, hogy más népek, még a Kárpát medencén belül is közvetlenül a szentkorona tan fogalmi rendszerében fogalmazva vegyék alapul az alkotmányosság legfőbb elveit. De ha erre nyitottá válna bármelyikük is, azt a legnagyobb örömmel kellene fogadni, mert ez az örökség számukra is felvállalható, megbecsülhető. A magunk, a magyarság esetében azonban nem szabad alkotmányos gyökereinktől elszakadnunk. Valószínű, hogy a király nélküli királyság a legmegfelelőbb magyar államforma, de még jobb lenne, ha komolyan vennénk a szentkorona köztársasága megnevezést, mint akár sajátos államforma meghatározást, és mindent, ami ennek logikusan megfelel. Ha pedig akadna még olyan ország, amely ezt vállalná, akkor Magyarország teljes megnevezés lehetne: Magyarország, a Szentkorona Köztársasága - és ennek megfelelően lehet valamely másik ország is, mint a szentkorona másik országa, egymással az alkotmányos alapelvek tekintetében nagy egyetértésben.

4. A Csekey féle kötet bár némi kritikával él egyes apróbb részleteket illetően például az állampolgársági honosítás kérdésében (lásd: Csekey István: Magyarország alkotmánya c. kötetében - 2. Az állampolgárság - I. AZ ÁLLAMPOLGÁRSÁG MEGSZERZÉSE. fejezetet - "A törvénynek e rendelkezései közül néhány igen tökéletlen és hibás."), de a bennünket mai olvasókat jobban érintő alapelvek ügyében nem használ az alkotmányos evidenciáknak megfelelő fogalmat. Ehhez ha nem is Mohács, de az utóbbi (a könyv megjelenése óta eltelt) 60 év kellett, hogy felmerüljön mint megjelölés arra, hogy ha egy országgyűlés alkotmányos érzületének, áttekintő képességének, eltökéltségének bizonytalansága egy fokot meghalad, akkor sorompókat kell állítani neki. Tulajdonképpen ugyanez történt az alkotmányos fejlődés egy korábbi szakaszában a vegyes házi majd Habsburg uralkodók alatt, amikor a királynak az alkotmányos elvekhez való hűségét erősítették mindenféle intézménnyel (koronázási hitlevél, koronázási eskü, a hitlevél törvénybe iktatása, az alkotmányos elvek uralkodói megsértését vizsgáló sérelmi politika és végső esetben az ellenállási jog). Ma hasonló fejleményeket tapasztalunk a felkészületlen, esetenként elképesztően korrupt, a nemzeti alkotmányosságot elutasító egykamarás, pártérdek vezérelte parlament esetében. Szükség van újabb biztosítékokra a barbárság, tudatlanság, rosszindulat, felkészületlenség, a hiányos elkötelezettség vagy éppen őszintén gondolt eszköztelenség, kiszolgáltatottság veszedelme ellen - és erre szolgálhatnak némi eszközül a történelmi alkotmány talaján megfogalmazott, arra közjogilag is támaszkodni képes "alkotmányos evidenciák" (amikről értelmes, tisztességes ember tudja, hogy nem lehet róla szavazni, mert a szavazókra kötelező elveknek tekinthetők, vagy pedig mert mindenféle szavazástól függetlenül érvényesek.

5. A Csekey féle kötet egy másik "hiányossága" (ha lehet ezt a figyelemfelhívó kifejezést használni egy már rég elhunyt, igen derék szerzővel szemben, akitől éppen az eltelt évtizedek tanulságai alapján "kérhetjük számon", akihez képest tudjuk megfogalmazni), hogy az alkotmányosság egyik kiinduló pillére, előfeltétele az "élő politikai közeg". Hagyományosabb szavakkal úgy is fogalmazhatnánk, hogy a szentkorona testét alkotják a nemzet tagjai. De hogy ez a nemzeti közösség élő lehessen politikai értelemben, ahhoz az szükséges hogy a mai szóval szemérmesen választói körzeteknek nevezett népesség valódi politikai közösséget alkothasson. Akkor mondhatjuk ismét régi szóval, hogy a szentkorona élő (közösségi) személynek tekinthető (amennyiben egy élő közösség összetartozását, alkotmányosságát fejezi ki). De ezt nem könnyű egyeztetni első pillanatra azzal a pártpolitikai szerveződéssel, amely bár választókörzetenként szavaztatja az ország népét, de országos kérdések mentén választja szét az embereket választókörzeten belül is. Csekey István könyve megemlíti, hogy a vármegyék szerinti szerveződés a XIX. században a népképviseleti országgyűlési szavazásokkal a múlté lett, de ennek helyességét nem vizsgálja. Igen sok vélemény szerint (és napjainkban egyre inkább) ez a lépés végül is nem bizonyult helyesnek. 

Valamiképpen vissza kellene térni a hagyományos megoldáshoz, amikor az országgyűlésben a városi, vármegyei közösség mint élő politikai test, közösség küldte el követét. Egy enyhítettebb megoldás lenne, ha a felsőháznak lennének pártok szerint nem megoszló, a tényleges közösségeket képviselő tagjai. Tehát a felsőházi választások erejéig érvényesülhetnének a választókörzetek mint valós politikai közösségek (amelyeknek persze a két választás között is kellene hogy működő testületük legyen).

Erőteljesebb megoldás lenne, ha a mai képviselőház egyéni, választókörzeti képviselői szakadnának el az úgymond modern pártoktól. Hogy mi lehet valaha is eredményes megoldás, azt nem tudom, de bizonyos, hogy a probléma nem kerülhető meg. Amint a családokat esztelenség a női emancipáció, a gyermekjogok és hasonló hamisan felgerjesztett általános szempontok mentén felszabdalni, úgy a régi szóval kvázi járási, választókörzeti politikai közösségeknek is újra meg kell jelenniük a politikai színtéren - erősen fogalmazva ugyanis a valós politikai közösségek képviseletének híján nincsen valós politizálás a szónak hagyományos, alkotmányos értelmében! Azt mondhatjuk tehát, hogy a jelen "szabályozási eszközű diktatúra" alapvető eszköze az, hogy csak látszatközösségeket engedélyez, mint amilyen volt Sztalin nőszövetsége, vagy a jelenlegi atomizált társadalom egyéni szereplőinek elvi joga, hogy mindenkit "azonos súllyal" képviseljenek a parlamenti szereplők - ahelyett, hogy a valós politikai közösségek létét kérnék számon (akkor ugyanis rögtön nyilvánvalóvá válna a mai falanszter-diktatúra szerveződési elve!).

Természetesen van egy nagy probléma, amit óvatosan közelít meg Csekey István könyve, de nem fejt ki, ez pedig a korporatív közösségekből építkező állam. Ismert módon ez az olasz fasizmus építő eleme volt. A második világháború kimenetelétől függetlenül ez a kísérlet a korporatív szerveződésre a XX. század útkeresésének egyik változata volt. Lényegét tekintve a korábbi területi politikai szerveződést próbálta meg felváltani az életben azonos helyzetű emberek közösségeivel (foglalkozási kamarák, stb). Azonban a lényeget illetően a megoldás nem született meg: az élő, mai szót kölcsönözve ökológikus egységet, munkamegosztást, tudati közösség, a belső szolidaritásra, kohézióra képes politikai közösségek parlamenti megjelenítésének ügyét nem oldotta meg a területtől elszakadva. Elképzelhető, hogy a megoldást valamilyen kevert forma hozhatja, például a területi választókerületek mint politikai közösségek képviselete, ehhez hozzá vehető a nem-területi közösségek (autonómiák) képviselete, és talán ennek egyik változataként a szakmai képviseletek megjelenése. 

A pártok szerinti rendeződés csak akkor nem gyilkos módszer, ha az "élő politikai közösségek" parlamenti megjelenésén felül kerül alkalmazásra. (Aktuálpolitikai állásfoglalás nélkül annyit megjegyezhetünk, hogy elképesztő az uniós csatlakozás pártosító, minden helyi józanságot deformáló durva, lelketlen nyomása éppen napjainkban. - nem kerülhető meg a közjogi alapkérdések felvetése - amire a párt-szerkezetű politika kevéssé alkalmas, és milyen meglepő, ezt éppen a maga leegyszerűsítő demagógiájával a balos miniszterelnöknek kell a szemünkbe vágnia az országos politika szintjén.)

Természetesen az élő, az életképes politikai közösség nem csupán parlamenti választási ügy, hanem például súlyos közgazdaság-elméleti kérdés is. Nincs meg "élő" közösség közösségi tulajdon nélkül. Ennek egyik alesete az önkormányzati önállóság képtelensége - önkormányzati vagyon nélkül. Tovább menve: a természeti erőforrások közösségi tulajdonának rendezése nélkül nincs alkotmányos politikai közösségre érdemi lehetőség (ez tehát egy alapvető közjogi elvi kérdés). Más megközelítésben: a társadalmi tagoltságnak is meg kell jelennie az országos politikában döntő parlamenti képviseletben. Ezen társadalmi tagoltság legfontosabb szegmensei: a természetes személy, a családi közösség, a települési-választókörzeti közösség és az országos politikai közösség . A továbbiak a foglalkozási, gazdasági kamarák és a jelentősebb érdekképviseletek következhetnek. Ebből milyen választási rendszer adódik?! - a történelmi alkotmány legfontosabb öröksége, hogy "élők közösségek" képviselete esetén beszélhetünk csak alkotmányosságról a társadalom politikai szabályozásában.

6. A magyar alkotmány történelmi jellegének meghatározásában bizonytalanul fogalmaz a szerző. A Pallas Nagy Lexikona például arról beszél, hogy a történelmi alkotmányra jellemző, hogy az alkotmányos megoldások, intézmények előbb kialakulnak eseti megoldásként, mint arról rendszerező alaptörvényeket fogalmaznának. Lényegében erről van itt is szó. Csekey István idézi Szilágyi Dezsőt, aki a képviselőház 1891. febr. 23-i ülésén mondotta: „Nem abban a betűben, ami az alkotmányban van megírva, van az igazi és legfontosabb biztosítéka egy nemzet önállóságának és függetlenségének: hanem abban az erőben, eltökélésben és alkotmányos szellemben, amely a törvényben megírt függetlenséget és az abban biztosított jogokat és szabadságokat érvényesíteni is tudja." Nehéz helyzetben vagyunk, ha ezt vesszük alapul, De valamit javíthat a kilátásokon, ha szembenézünk azzal a ténnyel, hogy az alkotmányos elvek érvényesüléséhez alkalmatlan államszervezési megoldások egész sorát építettük ki, és engedjük magunkra most éppen az uniós tagságból adódó kényszerek halmazával. Mert a legbelső, érzelmileg is hangolt kiindulópontunk lehet a kultúránk, öntudatunk, énképünk, népművészetünk, miegymás, de a közösségi kapcsolatokat szisztematikusan romboló, felszámoló intézményrendszerben az alkotmányos kultúra nem élhet, nem szervezheti a közéletet. És ennek a belátáshoz Csekey-t csak Trinaon ösztönözhette volna, minket azonban azóta további 60 év figyelmeztetett.

A magyar alkotmányt ő a magyar nemzet hű tükrének mondja. Pedig az összefüggések tágabbak. Meg kell látnunk benne európaiságunkat is. Azt az európaiságot, amelyet Európa maga is elveszejteni készül éppen. De hogy az életellenes mai európai intézményrendszerek egy alapvetően elhibázott szemlélet jegyében mind a természetes emberi személy szabadságának jogait darabolják, darálják, mind a közösségi politikai lét alapfeltételeit gyors léptekkel szüntetik meg, azzal minden bizonnyal összefüggésben van az európai demográfiai csőd. Azt a jelenleg divatos európai intézményrendszert tehát, amely a magyar alkotmányosság gondolatát is fojtogatja, a demográfiai csőd fogja kiiktatni, lényegi változásra kényszeríteni. De ezen változásra várva a magyarság nemzeti közössége végleg felszámolódhat. Tehát nem lehet alkotmányosságra törekvő politikát folytatni a mechanikus külső alkalmazkodással. Néhány kulcskérdésben a magyar alkotmányos követeléseknek lényegi változást kell megcélozniuk. És az alkotmányos követelések furcsamód legnagyobb erényének az ésszerűségnek kell lennie: az erkölcsiséggel harmonizált, reális megoldásokra törekvő, az igazságokat feltétlenül tisztelő ésszerűségnek, amelyhez a történelmi alkotmány mintát adhat, kiinduló pontokat - de semmiképpen sem kínálhat valami automatizálható kész megoldást vagy éppen teljességgel figyelmen kívül hagyható negatív példát.

7. A Csekey-féle kötet kitér a nyugat-európai és a magyar állameszme közötti különbségre. Ezt jelenítette meg híres levelében Szemere Bertalan is (Szemere Bertalan: Nemzetiség és magyar alkotmány. - Nyílt levél Farkas-Vukotinovics, kőrösi Főispán úrhoz. [1861]), amely meglátást mai kortársak nem restek valami általános érzéki csalódásnak tekinteni. Ha ennek a szemléletnek nem volna semmi más erénye, mint hogy megpróbálja szervesen a magyar gondolkodásba iktatni a természetes személy tiszteletét, már akkor igen pártolandó "tévedés" lehetne. De valószínűleg ennél többről, lényegi és fontos különbözőségről van szó. Csekey István kötetében talán a legfilozófikusabb és számunkra legfontosabb megállapítások mellékesen elszórva lelhetők fel. Ilyen a királyról szóló részben (Csekey István: Magyarország alkotmánya c. kötetében - 1. cím. Az állam szervei. - 1. A király. ) egy elméleti vita megemlítése: 

„ … Itt említjük meg, hogy régi közjogunkban íróink sokat vitatkoztak a fenntartott és megosztott vagy közlött felségjogok fogalmán, de egyöntetű megállapodásra nem jutottak. E felosztásnak külföldi értelme ellenkezett a magyar alkotmányjog szellemével. Ott ugyanis fenntartottakon olyan felségjogokat értettek, amelyeket az uralkodó az országgyűlés közreműködése nélkül gyakorolhatott. Ez a nézet abból a felfogásból eredt, hogy az államhatalom voltaképen az uralkodóé, aki jogainak egy részét később megosztotta a néppel, amikor gyakorlásukra befolyást engedett az országgyűlésnek. A magyar alkotmányjog szerint azonban az államhatalom birtokosa a Szent Korona. Így a király nem a saját, hanem ,a Szent Korona jogait gyakorolja. A királyi hatalomkört pedig a nemzet ruházza rá a királyra a koronázással. Nálunk tehát épen a felségjogok eredete folytán nem lehet fenntartott és közlött felségjogokról olyan értelemben beszélni, mint külföldön.…”

Ezért alapvető kérdés a magyar alkotmány, mint kulturális és civilizatorikus vívmány megtartása akár unióban akár másik nemzetek feletti/közötti (!) közösségben. A magánélet vagy a család intézményének tisztelete a mai szemlélet szerint sem azon múlik, hogy egyes személyek vagy családok képesek-e a nyers ököljog eszközeivel meghátrálásra kényszeríteni a visszaélő államot vagy egyéb hatalmaskodó felet. Sajnos az a rendkívül fontos tét, hogy vajon Európában az alkotmányosságot "el lehet-e fogadtatni" a maga teljes értelmében a hazai és nemzetközi politikai erőkkel.

A szimbolikus, hagyományos megfogalmazásoknak pedig az az értelme végső soron, hogy az emberek vagy testületeik által adományozott jogok bármikor visszavonhatóak. Az „angyalok” által Istentől hozott és a Boldogasszonynak felajánlott korona azonban nem szabdalható sem feledékenységből sem ellenséges indulatból sem kényszerűségből. És ugyanakkor nem kímél meg a napi aktualitások ügyében való politizálás feladatától sem.

8. Mai ésszel egy egészen meglepő, szinte elképesztő fejezete a könyvnek a szokásjog tárgyalása (Csekey István: Magyarország alkotmánya c. kötetében - 3. Az íratlan kútfők. - I. A SZOKÁSJOG  c. fejezetben). Főleg a törvényt rontó szokás és a szokást rontó törvények taglalása. Olyan komplex kép alakul ki az írott törvények és az előírások nélkül alkalmazott szokások rendszerében, ami a  komplex jelenségek mai "ökologizáló" leírásaihoz képest hihetetlenül tömör, áttekinthető, egységes, kiforrott. Ezt a szemléletmódot nem kívánja magáénak tudni korunk jogszemlélete? Ennek teljes elutasítása csak valami kóros jelenségként értelmezhető - például az élő politikai közösségekkel szembeni fenntartás, ellenérzés, "ellenszervezés" törekvése (mert csak felületes szemlélő mondhatja, hogy a szokásjog a szabályozhatatlanság mocsara lenne a modern időkben). Egybekben ez a nagy szabványosításra törekvés olyanképpen jár el, mintha a fürdőzést egyaránt tiltaná a tóparton, sivatagban és hegytetőn (nehogy ..., nehogy mi történjen?). Miért nem lehet az igen magas színvonalú magyar jogi, helyesebben alkotmányos gondolkodást "megengedni"?

Ha sor kerülne mégis a szokásjogi szemlélet újraélesztésére, akkor ez igen alkalmas volna a "véletlenszerű megszokás" és a "másként nem is lehet okból gyakorolt szokás" közti különbségtételre. Azaz az evidenciák kérdéséhez jutottunk megint, amely kérdést "normális körülmények közt" szintén tagolna a "hivatalos" jogi gondolkodás, ahogyan ezzel már próbálkoztunk a magunk igen egyszerű eszközeivel, szétválasztva történelmi, logikai stb evidenciákat (Történelmi alkotmányunk  jogán ...  (az uniós csapdában, 2003) c.  kötetben  - Tények és evidenciák a magyar alkotmányról). Az íratlan alkotmányos kútfők között tehát a szokásjog mellett meg kellene különböztetni a történelmi, logikai és erkölcsi evidenciákat. 

9. Az országgyűlés két házának eredetéről szóló egyszerű és lényegre mutató magyarázat az egyik gyöngyszeme a kötetnek, amely a történelmi szemlélet jellegét meghökkentő egyszerűségben mutatja be (Csekey István: Magyarország alkotmánya c. kötetében - 3. Az országgyűlés. c. fejezetben). Eszerint a felsőház volt az eredeti, ahol személyesen kellett megjelenni, és ehhez alakították idővel az alsóházat, ahol azoknak a képviselői jelentek meg, akik személyesen nem tudtak eljárni az ülésekre. Mára megint átalakult a helyzet, más szempontok szerint kellene rendezni az országgyűlést - nem a hagyományozott technikákhoz való akár értelmetlen ragaszkodással, hanem a lényegi cél, az alapfunkció "életben tartása" érdekében, a valós politikai közösségek képviseletének (ismételt, a mai feltételekhez igazított) megvalósulásáért.

10. Végül kommentár, megjegyzés nélkül, a kötetben olvashatók "mechanikus" idézésével: "... 3. Méltatlansági vagy erkölcsi összeférhetetlenség. Képviselői megbízatása megszűnik a képviselőnek: a) ha gyilkosság miatt vagy nyereség vágyból elkövetett bűncselekmény miatt elítéltélték b) ha politikai jogai gyakorlásának a felfüggesztésére ítélték, c) ha ellene csődöt nyitottak, vagy ha gondnokság alá került, d) ha a hazához való hűség ellen vét, e) ha a törvények megváltoztatására törvénytelen eszközökkel törekszik, f) ha törvényhozói működésében a házon kívüli tényezőktől utasítást fogad el vagy magát ilyen tényezők utasításainak aláveti..." (Csekey István: Magyarország alkotmánya c. kötetében III. A KÉPVISELŐHÁZ. c. fejezetben)

A szkennelő, a digitalizáló beolvasást végző ajánlása:

Az itt következő könyv tömör címével (Magyarország alkotmánya) és évszámával (1943) került jogosan egyre inkább a figyelem körébe az 1990-es „rendszerváltást” követő években. Sokan hivatkoznak rá úgy, hogy ők elolvasták „Magyarország alkotmányát” 260 oldal terjedelemben úgy, ahogyan az 1943-ban nézett ki, az 1944. március 19-i német megszállást megelőző évben. Ha tehát visszatérne mégis Magyarország a történeti alkotmányához, akkor íme itt van a sorvezető, ezt kell ismét törvényerőre emelni.

Csakhogy ez egy tankönyv, egy ismeretterjesztő mű, nem pedig §-okba szedett, valamely testület által elfogadott szöveg, amint azt a chartális alkotmányon, az egybe szerkesztett alkotmánylevél gondolatával felnőtt nemzedék tagjai várnák el – még azok is nem kevesen, akik pedig fáradtságot nem kímélve ajánlgatják a történelmi alkotmányhoz való visszatérést.

Nevezzük tehát mai szóval egy terjedelmes, ismeretterjesztő tanulmánynak ezt a művet. Legyünk készek minden sorát, kifejezését mérlegre tenni, hogy mai fogalmainkkal élve miként fogalmaznánk – ugyanarról, a magyar alkotmányos hagyományról. Két nemzedék múlt el a könyv megjelenése óta. Átalakult a világ. Számos propagandisztikus megállapítása (a németekkel szövetséges világháborús Magyarországon került kiadásra) a mai közvélemény számára jóformán érdektelen, értelmezhetetlen. Az azóta eltelt fél évszázadban megváltoztak a politikai realitások,  sok új történelmi szempont, ismeret került a figyelem sugarába. Számtalan részletkérdésben tehát idejétmúltnak kell tekinteni, illetőleg a megjelenés korszakára jellemzőnek a kötet megállapításait. Egyes elvi részletkérdésekben viszont érdemes visszább menni, régebbi kútfőkhöz, de ezen korábbi elemzések kiértékeléséhez ismét sok idő  kellene. A lényeget, a magyar alkotmányosságot tekintve mindenképpen figyelemre méltó kötet, talán a legutolsó  összefoglaló kiadvány.

A magyar történelmi alkotmány hagyománya ugyanis egyrészt éppen régisége miatt nem köthető egyes történelmi korokhoz, főleg nem azok propagandisztikus megfogalmazásaihoz. Másrészt azonban számunkra  a magyar alkotmány nem elsősorban ősisége, dicső fénye, „a magyar közjogi géniusz világító lobogása” miatt érdekes, hanem azért, mert mint időközben kiderült, számtalan mai aktuális problémára kínál megoldást. A rendszerváltás elmúlt 14 éve többek között nyilvánvalóvá tette, hogy a magyarság történelmi alkotmánya nélkül csak tovább botladozhat – unióban vagy azon kívül.

Nem mondom, hogy történészként, felkészült kutatóként kíváncsiskodjunk lapjait olvasva, mert nem ajánlható tíz-tizenöt millió magyarnak mint szakavatott történésznek (főleg mint szakavatott alkotmány-történésznek?!) e könyv átolvasása, de ajánlom mint egy nagy katasztrófa után a romokban keresgélőknek, hogy ne dobjanak ki mindent, ami a múlthoz kötődik, hogy mentsék, ami menteni való, hogy ne a régi időket idéző emlékek hangulatait keressék csupán benne, hanem a lényegi gondolatokat, a sok nemzedékkel megedzett hagyományok máig aktuális rendező elveit. Ajánlható Szemere Bertalan 1861-es levelinek olvasása, Deák Ferenc érveinek olvasása, Timon Ákos és Molnár Kálmán írásainak olvasása mellett.

Valahogyan úgy, amint a gyógynövények kedvező hatását sem kell elfeledni, hanem ápolni kell, nemzedékről nemzedékre átadni a róluk való tudást, a használatuk módját. Nem kesergésre, az alig felmérhető XX. századi tragédia hangsúlyozására javasolom olvasását, hanem az alkotmányos viszonyok rendezése érdekében a mai tájékozódásunk segítésére.

A menet közben hozzáfűzött lábjegyzetektől ne várják, hogy a ma elvárható szinten teljes értékű kritikai megjegyzések lehetnek, mert ilyen munkára nincsen lehetőség. A szövegben nem voltak vastag betűs kiemelések, apró bekezdésekbe tördelt felsorolások. Ezeket a könnyebb áttekinthetőség kedvéért készítettem (illetve ilyen lábjegyzetek készülhetnek a jövőben is).

Fáy Árpád, 2004 február

Vissza az oldal tetejére