Vissza a főoldalra *vissza 2004 március 19 előlaphoz

Fáy Árpád: Autonómia és "igaz-pénz" - az emberi személy ügyében, közösségeken belül, nemzetek között

Az autonómia fogalma mindenképpen a belső cselekvési önállóságról és a külső hatalmi önkény korlátozásáról szól.

Használatos a természetes emberi személy autonómiájától kezdődően a különféle társulások, testületek, tartós közösségek autonómiáján keresztül egészen az államok autonómiájáig.

Az európai unióban egyik alapvető kérdés, hogy miféle autonómiákban lehet majd részünk. A II. Alkotmányos vitanap célja eredetileg az alkotmányos államon belüli autonómiák áttekintése volt (határon túli magyar autonómiák, határon belül pedig az egyházak, köztestületek és egyéb társaságok autonómiájáig). A magyar történelemre a múltban különösen jellemző volt az autonómiák szerveződése, és működőképes beépülése az állami stuktúrába. A vitanap szervezésének menetében terelődött a figyelem egyrészt az állam és egyház skolasztikus definíciójára (mint „tökéletes társaságok”), illetőleg a társadalmi szabályozórendszerek valamint az emberi és közösségi autonómiák viszonya a nagy szabályozórendszerekhez, egyebek mellett a pénzrendszerhez.

Talán szokatlan módon most a második előadáshoz kapcsolódnék, annak fogalomhasználatát hívom segítségül. Tudós Takács János előadásában a „tökéletes” és a „tökéletlen” társaság klasszikus fogalma kerül bemutatásra. Ebben a fogalomhasználatban teljes értékű autonómiája mint közösségnek csak az államnak és az egyháznak van. Amit ma autonómiának nevezünk, az itt „relatív autonómiának” nevezhető. Tehát relatív autonómiának nevezhető valamely területi autonómia, foglalkozási vagy gazdasági autonómia és egyéb. Ezen autonómiák létjogának (megkérdőjelezhetetlen létjogának) indokaként a XX. században újkeletű szóval, az 1920-as évektől a szubszidiaritást nevezték meg.

Az autonómiákon belül lehet pozitív normát érvényesíteni. A negatív normaként az államnak mint a közjó végső korlátjának a mai autonómiáknak alá kell magukat vetniük.

Az autonómiák létének tehát előfeltétele az a közösség, amely képes a pozitív norma-adásra úgy, hogy a két természetes társaság által megjelenített külső korlátokat nem lépik át.

Összeáll tehát egy olyan logikai kép, mely szerint a mai értelemben vett autonómiának

         egyrészt feltétele az a szűkebb körű élő közösség, amely a pozitív normaadásra képes (és bizonyos értelemben e képesség és a megfelelő akaratuk által, a létükkel jogosultak is az autonómiára),

         másrészt a befoglaló keretet jelentő állam sem egy elvi adottság, merőben idegen keret, hanem az is feltételezi a nemzet élő politikai közösségét (és annak államalkotó akaratát, államra vonatkozó „koncepcióját”).

Az államalkotó alkotmányra képes nemzet pedig mint élő közösség, egy további logikai lépésben feltételezi az önálló emberi személyiséget (Isten képmását, akit nem kívülről vezérelnek, mint valamely tömeg alkotóelemét, hanem akit a lelkiismerete, felelős, értelmes, önálló, szabad akarata vezérel).

A mai világban ezt a kiinduló, áttekintésre képes szemléletet (emberi személyiségről, nemzeti államról és azon belül relatív autonóm közösségekről) nem mindenütt tartják számon, ezért sok a kavarodás. Azonban a részletekben való kétségtelen változások, a részletek fejlődése ne tévesszen meg minket, ezután is meg kell tartanunk az összképet mint legtágabb viszonyítási alapot (ember – nemzet – állam, és azon belül a relatív autonómiák).

Az államok kiterjedése sok szempont szerint alakulhat. Az egyik legfontosabb, ha nem éppen a legfontosabb: az élő nemzeti közösség, mint alap. A nemzetek államokra vonatkozó akarata nem lehet teljesen egyforma. Tehát kialakulhatnak sémák, azaz minden nemzet pozitív normáit is érvényesíti az alkotmányában, az államában. Azonban ez a pozitív (térben és időben) „össznemzeti” norma-adás nem korlátlan, nem kell, hogy homogénné tegye a társadalmat. Az államon belüli (relatív) autonómiáknak éppen az a funkciója, hogy egyes csoportoknak a pozitív normaadásban külön teret engedjen.

A modern állam hangsúlyozottan nem avatkozik bele a tudomány, a művészet, az igazságosság kérdéseibe, ezeknek „autonómiát” biztosít önmagával szemben. Azonban ezen autonómiáknak nem egyedüli vagy más szóval „végső” forrása az „állami önmegtartóztatás”. A relatív autonómiáknak teret engedő állam forrása, eredete ugyanis (az eddigi gondolatokat alapul véve) a nemzet államalkotó akarata. A nemzet pedig a személyükben szabad emberek politikai közössége. A relatív autonómiák a létüket tehát a nemzet egésze önszabályozására alakult állam és a nemzet tagjainak egy szűkebb szeletét kitevő közösségnek a megállapodásán alapulnak.

Ennek a megállapodásnak, hogy tartós lehessen, feltétele az állam helyes viszonyulása mellett az autonómiát igénylő csoport autonómiára való belső képessége is.

Mindehhez feltűnően jól illeszkedik a PTK 1993-as módosításával létrehozott „köztestület” intézményének általános szabályozása, amelynek egyes konkrét eseteit adják a foglalkozási kamarák, gazdasági kamarák, hegyközségek, a Magyar Tudományos Akadémia, stb.

Ami számunkra fontos szempont, az az állam és a nemzet közötti kapcsolatot jelentő alkotmány dolga. Már jól ismert ügyekben az alkotmányosság szellemiségét nemcsak leíratlanul, de kimondatlanul(!) akkor is lehet érvényesíteni, ha a tulajdonképpeni alkotmány éppen tiltás alatt van, azaz mint olyat közvetlenül nem ismerik éppen el (lásd a mai, 1944. március 19-től tartó állapotot). Azonban ennél sokkal nagyobb probléma az, amikor új, ezután kialakítandó szabályokról, megfogalmazandó elvekről van szó, amelyekhez a tisztán rendbe tett alkotmányosság nélkül hozzá sem tudunk fogni. Ilyen a ma használatos hitelpénz-formájú szabályozás kérdése.

Tudjuk, hogy

         a pénznek közvetítő eszköznek kell lennie az emberek egymás közti gazdasági elszámolásaiban (ez az ember eredendően társas voltából következik),

         szükség van a kifejezetten gazdasági szervezettségre, rutinokra, társadalmi önszabályozásra (amire az embert értelmes volta alkalmassá teszi),

         az állam mint „tökéletes társaság” a végső kerete a gazdasági szabályozásnak, tehát az állam mint a gazdasági szabályozás cselekvője felelős azért, hogy gazdaság területén se sérüljenek a tudomány, az igazságosság szempontjai,

         azaz a pénznek, mint közvetítő eszköznek, társadalmi rendszernek nem lehet olyan mértékű önmozgása, amely alapvető társadalmi értékeket sérthetne.

Tehát a pénznek (és gazdaságnak) eszköznek kell lennie a természetes személy önálló életvitelét szolgálva, a különféle élő emberi közösségeket szolgálva.

A kör teljessége kirajzolódott. Egy átfogó, közös képben érintettük az embert és közösségeit, kiemelkedően az államot, azon belül pedig a relatív autonóm, szűkebb élő közösségeket – továbbá szóba került a társadalmi önszabályozás eszközeinek kérdése (itt a pénz került említésre), állami és szűkebb autonómiákon belüli használhatósága.

A szubszidiaritás elve az államon belüli autonómiára való jogosultságot jelenti.

á Ezen jogosultság elismerésének hagyománya a magyar történelem egyik fontos vezérfonala volt mindig, ameddig vissza tudunk tekinteni.

á Ezen jogosultság fontos kérdése jelenünknek mind az Európai Unió mind a határon túlra került nemzetrészek szempontjából.

á De ezen jogosultság fontos és újszerű feladványa a jövőben a pénzhasználat alkotmányosságának ügye. Ez olyan kérdés, amin egész nemzetünk sorsa is megfordulhat, és kihívást jelent a kontinens, sőt az egész emberiség előtt.

Az alkotmány a nemzeti, társadalmi, állami kérdések áttekintésének gyújtópontja, kulcsa.

Az alkotmányosság elve nem szakítható el a klasszikus fogalmi építkezéstől a természetes személy, a nemzet politikai közössége, államalkotó akarata, állama és az államon belüli autonómiák kérdésében.

Ezen előkészítés után következzen egy felsorolás, amelyben a pénz, mint társadalom-szabályozó eszköz alapvető funkcióit próbálom vázolni, a szokásostól eltérő felfogásban:

A pénz szabályozó, elszámolási eszköz. Minden eszköz esetében fontos dolog megítélni, hogy mennyire felel meg fő funkciójának vagy mennyiben szorul módosításra mint eszköz, a diszfunkcionális hatásai miatt. Akkor tudjuk lemérni a szabályozó eszköz alkalmazásának eredményét, ha közvetlenül a szabályozott folyamatokat vizsgáljuk, mert ezen az úton juthatunk el a szabályozási célok értelmezéséhez. Emeljünk ki néhány szempontot:

1.      Ember (társadalom) és környezetének viszonya. Manapság divatos a környezetvédelem szemléletét alkalmazva a környezet minőségével mérni az emberi társadalom hatását – a környezetre. Közvetve ez a következő nemzedékeket tekintve az emberi társadalom saját létfeltételeire való hatásként is értelmezhető. De ritkábban kerül elő egy másik szempont, nevezetesen a környezeti erőforrásokhoz való hozzájutás társadalmi igazságosságának kérdése. Hogyan, milyen módszerekkel, milyen intézményesült megoldásokkal juthatnak hozzá az egyes emberek, az egyes emberi közösségek a természeti erőforrásokhoz? – illetőleg a természeti erőforrások hasznához? Ez ugyanis alapvetően nem piaci kérdés (lásd a Marxnál is sokat szereplő különbözeti monopoljáradék fogalmát). Tekintve, hogy a természeti erőforrásokat nem egyes emberek vagy azok egyes csoportjai hozták létre, ezért emberemlékezet óta ismert a gondolat, hogy Isten a természeti erőforrásokat az emberi közösségnek adta, nem pedig magántulajdonba egyeseknek. A tulajdon és a pénz intézményesült rendszerével szabályozódik a természeti erőforrásokhoz való hozzáférés mechanizmusa. De milyen a konkrét, nálunk érvényesülő megoldás? Vajon az alkotmányosságban rejlő igazságosságot mennyire elégíti ki a mai helyzetünk? Vajon lehet-e rendszerváltásról, lehet-e egyáltalán alkotmányosságról beszélni ezen problémakör rendezése nélkül?

2.      Az emberi társadalom tagozódik térben, jelenidejű kapcsolatrendszerében és tagozódik időben. A társadalmi változások felgyorsultak napjainkban. Amihez régen több nemzedék kellett, az ma megtörténhet egyetlen nemzedék életében többször is (lásd munkahelyváltozást). Ettől a felgyorsulástól függetlenül alapvető kérdés, hogy az egyes nemzedékek (vagy akár azon belüli korszakok) tagjai miképpen férhetnek hozzá az emberiség közös kultúrkincsét jelentő alkotásokhoz, ismeretekhez, tudáshoz, megszerezhető képességhez. A probléma hasonló a természeti erőforrásokhoz való hozzáféréshez. Mindkettő esetében az egyén, a munkálkodó közösség öntevékenységéhez képest külső erőforrások (természeti illetőleg korábbi emberi erőforrások), eszközök elérhetőségéről, igénybe vehetőségéről van szó – s ennek tulajdoni, pénzrendszerbeli intézményesült feltételeiről, szabályairól, e szabályok következményeiről. Elvileg kevesen állítják, hogy évezredek alatt felhalmozott emberi tudásból a társadalom jelentős hányadának kiszorítása megindokolható. A gyakorlatban azonban a kiszorítás megtörténik. Sőt: mindennapi problémát jelent egyes csoportok életképességéhez szükséges saját tudásának elfojtása is – többek között tulajdoni, pénzügyi, gazdasági eszközökkel. Vajon az alkotmányosságban rejlő igazságosságot mennyire elégíti ki a mai helyzetünk?

3.      Ha eltekintünk a pénzügyi-gazdasági kényszerektől, akkor természetesnek tűnik, legalábbis az európai kultúrában, hogy a társadalom alapeleme az egyes ember. Az európai kultúra, világszemlélet elidegeníthetetlen eleme az, hogy aki nem dolgozik ne is egyék, illetőleg hogy alapfokon mindenki maga szervezi a saját életét. Ez azonban nem a legkülönfélébb perverzitásokra, érték-ferdülésekre ad felhatalmazást (amint azt ma hangoztatják), hanem alapvetően arra, hogy mindenki megszervezhesse a saját életét, tehessen önmagáért. Tehát munkaképes embertől az önellátás, önszervezés minimumát nem lehet elvenni semmilyen társadalmi intézménnyel. Hanem éppen fordítva: a társadalmi intézményeknek kell megfelelniük hatásaikban az alapvető emberi értékrendnek, azt kell erősítsék annak felszámolása helyett. Mindenkinek lehetősége kell legyen arra, hogy legalább a saját életmérlege nullszaldós legyen – anyagiakban is. És ebben a segítségére legyen mind a tulajdonrendszer (például a temészeti és társadalmi erőforrásokhoz való hozzáférés módjában), mind a pénzrendszer (az emberi élet korszakainak eltérő költségessége és eredményessége közötti közvetítésben). Ha munkaképes emberek ellátásra szorulnak (mert nincsen lehetőségük önmaguk minimális ellátásért sem tenni), az nem valami sorsverése, az nem a modern gazdaság kikerülhetetlen velejárója (úgymond „kényszerű” munkanélküliség[?!]), hanem a használt tulajdon- és pénzrendszer súlyos fogyatékossága. Vajon az alkotmányosságban rejlő igazságosságot mennyire elégíti ki a mai helyzetünk e téren? Semennyire. Annyira nem, hogy maga a kérdés is feltehetetlennek tűnik, a nyilvánosságból ki van rekesztve, szakmailag egzisztenciális ellehetetlenülést jelent, ha valaki ilyesmivel foglalkozik. A politikában külön erőforrásokat köt le az efféle kérdésfeltevések elszigetelése.

4.      Nagyobb közösségek esetében felmerül, hogy alapvető ügyekben önszervezők kell legyenek. Közepes városok és vonzáskörzetük az utcák takarításában, alapszolgáltatások működtetésében, friss élelmiszerek előállításában, egészségügyben, iskolai oktatásban (és a sor folytatható), józan ésszel nem kerülhetnek, főleg nem tartósan egyszerre a munkanélküliség és ellátatlanság állapotába. Ha ilyesmi mégis előfordulna, az nem országos vagy pláne világrengető válság tünete, hanem a tulajdoni és pénzügyi szabályozórendszer alapvető konstrukciós hibája. Vajon az alkotmányosságban rejlő igazságosságot mennyire elégíti ki a mai helyzetünk e téren? Egy-egy város és vonzáskörzete, vagy a hajdani járásokra osztott vármegyék gazdasági és politikai egységekként kell szolgáljanak. A valós közösségnek vagyona van, amelynek hozadékával hitelek mögé tehet garanciát, vagy éppen segélyezhet, amely hozadékot eloszthat, de amely vagyont magát nem számolhat fel, nem élhet fel, mert akkor a közösség egyik létalapját is megszüntetné. A mai önkormányzati törvény tehát a leglényegesebb kérdésekkel nem foglalkozik (megtévesztés vagy tévedés gyanánt). A választókörzeteknek „élő politikai közösségeknek” kellene lenniük. Tehát két választás között is működő testületekkel, belső döntési folyamatokkal, közös vagyoni érdekeltséggel, szolidaritással stb. Enélkül a szavazás modern pártokra (legújabban majd „európai eszmei áramlatokra” [!?]) csak üres politikai illúzió, megtévesztés (de legalábbis a teljes eltévedés). Bármilyen politikai, gazdasági, kulturális vagy egyéb helyi szerveződést a más természetű, vele ütköző funkciójú tulajdoni és pénzügyi rendszer maradéktalanul képes felszámolni, kiüresíteni. Tehát nem kerülhető meg a tulajdoni és pénzügyi szabályozás elméleti elemzése. A politikai pártok önmagukban teljességgel alkalmatlanok a társadalom (a nemzet) élő politikai közösségének akarati, érdekérvényesítő stb leképezésére.

5.      A nemzeti, országos közösség hasonlóan veti fel a tulajdoni és pénzügyi rendszer dolgát. Nem képzelhető el nemzeti, országos társadalmi szolidaritás a megfelelő tulajdoni-, pénzügyi szabályozás nélkül, és az életnek szüksége van a nemzeti léptékű közösségre, mert különben minőségileg devalválódik, veszíti el európai jellegét, értelmét a létünk. Vajon az alkotmányosságban rejlő igazságosságot mennyire elégíti ki a mai helyzetünk e téren? Nagyon kevéssé.

6.      Egy következő még általánosabb szint a nemzetközi (a nemzeti közösségek, az országok közötti) tulajdoni és pénzügyi rendszer. Ez mindenképpen minőségileg más funkcióknak kell megfeleljen. Ez a leginkább csak közvetítésre való, ennek állítható legkevésbé olyan állami felügyelet, amely az elferdült szabályozási hatásokat korrigálhatná, amely egy közösségen belüli funkcióknak megfeleltethető. Ez a nemzetközi pénz. Ez a nemzetközi pénz (és elszámolási- és hitelrendszer) uralja ma a világot – meglehetősen diszfunkcionális szerepekben, nemzeti és szűkebb közösségekben, az egyéni életvitel szervezésében is. Ez a nemzetközi pénz a maga irányítási és kontroll eszközeivel alkalmatlan a nemzeti közösségen, a helyi közösségeken belüli, és az egyéni életvitel élet-egyensúlyát biztosító szerepre. Kissé távolról hozott hasonlattal olyan a mai helyzet, mintha a háztartások áramellátását 500.000 Volt feszültségen oldanák meg – ami 500 kV néven kiválóan alkalmas a távolsági energiaátvitelre, de teljességgel alkalmatlan a háztartások ellátására. A mai pénzügyi állapot rendszerszerű hiányosságainál is nagyobb problémát jelent azonban az érdeklődés teljes hiánya a megoldhatóság felé. Aki jót akar magának (értsd sima karriert, havi fizetést, megbecsülést), tehát akinek „praktikusan szólva” esze van, az nem gondolkodik efféléről.[1] Vajon az alkotmányosságban rejlő igazságosságot mennyire elégíti ki a mai helyzetünk e téren? Nagyon kevéssé.

7.      Hogy a valóságban mi a megoldás? Nem tudom. Nagyrészt a megoldás gyakorlata taktikai okoktól is függhet. Amit biztosan ki lehet jelenteni, hogy nem indokolható a teljes elméleti elzárkózás – mert nagy árat fizetünk érte. Felmerül bennem, hogy egy közalkalmazott fizetésében lehet több összetevő, és fizessen neki a helyi közösség is meg a központi állam is, hogy legyenek olyan személyes vagy éppen helyi hiteltípusok, amelyekhez a központi költségvetésnek semmi köze nem lehet (a társadalombiztosítási és egyéb önkormányzatok terve a 90-es évek elején ebbe az irányba tett lépések voltak). És a személyes alanyi jogú, a helyi, az országos hitelek mellett lehessenek akár nemzetközi hitelek, pályázatok, támogatások is. Vagy felvethető a megfogalmazás, hogy akkor lehessen akár 4-5 féle pénz is egymással párhuzamosan! Miért ne? Ha ezek nem egyazon pénzfunkcióknak felelnek meg!? Sok minden megoldás felvethető a gyakorlati kivitelezésre. Egy valami járhatatlan, önemésztő, önpusztító megoldás – az a mai, amelyben a pénzelméleti megfontolásokat fel sem lehet vetni (mintha valami gyilkos babona ártó hatásának köszönhetően pénzelméleti zombiként kellene leélnünk életünket). Vajon az alkotmányosságban rejlő igazságosságot mennyire elégíti ki a mai helyzetünk e téren? Természetesen semennyire.

8.      Vajon az alkotmányosságban rejlő igazságosságot mennyire elégíti ki a mai helyzetünk a tulajdoni, pénzügyi szabályozás terén? Természetesen semennyire. Sőt. A mai alkotmányelméleti gondolkodási iskola, a mai alkotmánypolitikai gyakorlat kifejezetten elzárja az emberi gondolkodás, problémamegoldás lehetőségét. Ha tehát szigorúan fogalmazva közösségi létünket oktalanul rombolja, károsítja a mai (1949/xx-as típusú) alkotmányos berendezkedésünk – tulajdoni és pénzügyi téren is, akkor azt az ismert kifejezéssel a magyarságot (és még sok más nemzetet, országot) érő népirtás (idegen szóval a genocídium) egyik tényezőjeként azonosíthatjuk. A chartális alkotmány fogalmi elrendezése egyenesen a társadalom-szabályozási eszközökkel elkövetett genocidium kínálkozó lehetőségeként fogható fel! Elképesztő mértékben gyengíti társadalmi gondolkodási képességünket. Esetünkben ez meg is valósul. Iszonyú figyelem-elterelő zaj, zajongás közepett mulasztás jelleggel a saját közreműködésünkkel számolódik fel a saját életlehetőségünk.


[1] Liska Tibor fogalmazott így 15-20 évvel ezelőtt – meg még korábban is, de azt én koromnál fogva nem hallhattam.

Vissza az oldal tetejére