Vissza a főoldalra *   vissza az előlaphoz a többi szövegrészhez ***(a harmadik szövegrész: 33-47. oldal)

III. Út az alkotmányos alapokat tisztelő közgazdasághoz

A közgazdaság mint eszközrendszer társadalmi beágyazottsága

(a harmadik szövegrész: 33-47. oldal)

Mi lehet a pénz mikro- és makroökonómiája? – nincs elkészítve, nem használatos

Három korszak

Gyakorlatilag legalább három közgazdasági korszakról beszélhetünk Európában, amelynek intézményi alapjai merőben különbözők egymástól:

1.      Az évente újra kiadott pénz[1] középkori (lovagkori vagy első alkotmányos-) időszaka

2.      A tartós aranypénz időszaka, amely a merkantilizmusba torkollott, majd következtek a fiziokrata, klasszikus, neoklasszikus fázisok

3.      A hitelpénz korszaka, lényegében az első világháborútól, kifejlett formában Keyens elméleti alapvetése szerint 1930-tól kb 1970-ig, azt követően neoliberális majd globális időszak …

A három korszak szembeszökő elméleti különbözőségét a pénzrendszer jellege szerint elkülöníthető három „modellben” fogalmazhatjuk meg. A három korszak egymáshoz viszonyítása minden bizonnyal a közgazdasági alapismeretek, a közgazdaság-tudomány alapjaihoz vezethetnek minket. Azokhoz a tudományos alapokhoz vihetnek közelebb, amelyeknek híján a mai napig tekintélyes közgazdászok állítják, hogy valójában nincsen közgazdaság tudomány, csak politikai-gazdasági hatalmi érdekből meghamisított állítások tömkelege, amibe épeszű embernek bele kell csömörlenie, ha megpróbálja megtanulni.

A három korszak pénzrendszere nyilvánvalóan különbözőképpen kötődött a társadalom egészéhez, eltérően szolgálta a gazdasági tevékenység szabályozását, összehangolását. Az is nyilvánvaló, hogy minden pénzrendszernek különbözők a belső mechanizmusai. Nyilvánvaló, hogy az egyes belső működési mechanizmusokkal többféle lehet a pénzrendszer egészének és a társadalomnak a kapcsolata. A hitelpénz technológiáját tekintve nagyon fontos az a felismerés, hogy a jelenlegi gyakorlat, ennek a pénzügyi eljárásnak a társadalomhoz való kapcsolata a mai formájában messze menőkig esetleges. Nem tanítják az iskolában az alternatívákat – de bizton állítható, hogy vannak, hogy lehetséges - utána kell nézni.

Széchenyi István korában volt egy olyan szerencsés helyzet, hogy anyagi érdek és hazafiság egymást erősítették. Széchenyi olyasmit mondogathatott, hogy ha a hazát szereted, akkor vállalkozz, akkor vásárolj részvényeket[2]. Tehát mondott olyat, hogy a hazafi foglalkozzon a részvényekkel. Ezt a felhőtlen korszakot, amikor polgárok és nemesek azon versengtek, hogy gyerekeiket egymáshoz házasítsák (jó egy nemzedékkel 1848 előtt már!), és belőlük anyagilag is sikeres hazafit faragjanak, ezt a korszakot lezárta, derékba törte a szabadságharc elvesztése. A tragédiát tovább növelte később az uralkodói magasból abban a korban elképzelhető minden hatalmi ármánnyal a reformkorszak maradék szellemiségének felőrléséért tett ezernyi lépés: állami és tudományos, irodalmi és népesedéspolitikai, művészeti és vallási téren egyaránt.

Mégis ma legyünk optimisták. Képzeljük el, hogy egy újabb reformkort gerjeszthetünk, kezdeményezhetünk, amelyben nem annyira a részvényeket kell ajánlanunk, hanem a társadalom-politikai gondolkodás fellendülését. Ma aki hazafi, az ráteszi lábát „az absztrakciós hídra”, és elgondolkodik a pénzrendszerről, a tőkebehozatalról, egy magyar érdekeltségű hitelrendszerről, az uniós dilemmáról (hogy vajon tényleg van-e benne káros következményű hasonlatosság a frissen megbukott Szovjetunióval), hogy a magyar alkotmányért érdemes-e kiállni, követelni annak elismerését, hogy miből állna egy nemzetgyűlés, hogy miféle utakon lehetne úgy integrálódni Európa modern politikai és gazdasági rendszerébe, hogy alkotmányosságunkat megtartjuk? Nincs más út. Cipőpucolók, bizonytalan jellemű eurós csinovnyikok vagy az életét a maga kontrollja alatt tartani igyekvő, de emellett Európában a helyét eredményesen alakító, az alkotmányos garanciákat minden feltételek között kikövetelő és megfelelően alkalmazó … hazafi (?), polgár (?), magyar (?) – milyen rettenetesen nehéz hitelét nem vesztett szót találni ilyen alapvető dologra.

A pénz uzsoramentessé tétele legyen alapvető törekvésünk. A gazdasági, a jogi, a politikai rendszer kiépítésében tudatosan törekedjünk arra, hogy a fontos emberi alapértékeket a társadalmi intézményrendszerek ne rombolják, hanem éppen szolgálják.

David Ricardo mennyiségi pénzelmélete (értékét megőrző aranypénz rendszerben)

D. Ricardo mennyiség pénzelmélete a maga korszakában ihletetten objektív, természettudományos ízű volt. Azt mondta, hogy szembenáll egymással a piacra szánt áruk tömege valamint az érte kiadni szánt aranypénz mennyiség mint elcserélni kíván összeg. A kettőnek egyenértékű cserét feltételezve egyenlőnek kell lennie. Ez az egyenlő cseréből levezetett pénzérték meghatározás alapvető tétel. Jól áttekinthető, gyakorlatilag erre támaszkodnak a későbbi elméletek is.

Az aranybányászat mértéke csak lassan emelte az arany mennyiségét, ami egy növekedő gazdaságban nem volt zavaró.

Már Ricardo idejében működött a finomítás a pénz forgási sebességének számbavételével, tehát a pénz összértékét az árura való elcserélésben a forgalomban a pénz mennyisége szorozva a pénz évi átlagos forgási számával adja ki.

Továbbá már Ricardonál számoltak azzal, hogy azonos időben nem minden országban azonos a pénz értéke, tehát a pénzt ott fogják elkölteni lehetőleg, ahol többet ér (a még elérhető távolságon belül). Nagyobb távolságon az aranypénz szállítási költségeit is beleszámították a kalkulációba, tehát ott kívánták elkölteni a pénzt, ahol annak a szállítási költségek levonása után is nagyobb a vásárló ereje.

Ezt a jól áttekinthető alapvető állapotot színezte a nemzetközi banki kapcsolatok egyre bonyolultabb rendszere, amikor is az aranymennyiség szállítási költsége helyett (beleértve a szállítási biztonsági kockázatot is) írásos elismervényekkel utazgattak és fizettek (amelyek után a bankok díjat számoltak fel).

Ebben az időben nem merült fel alapvető problémaként (vagy nem tartjuk számon) az arany első tulajdonosának kérdése, vagy a nagymennyiségű aranyat monopóliumként birtokló és kamatra hitelező pénz-tulajdonosok kiváltságának kérdése. A gazdaságot erősen torzító kiváltságok fogalmán elsősorban a feudális kiváltságokat szokták érteni, holott a feudális pozíciók (elsősorban a magántulajdonként kezelt meghatározó mértékű földtulajdon), a hivatali előjogok, származási kiváltságok mellett igen fontos volt a nagyméretű pénzvagyonok kiváltsága, amelyet át tudtak menteni a földbirtoklásban, hivatali és származási kiváltságok területén végbement tabula rasa-t elkerülve a hitelpénzrendszerbe is.

A hitelpénz-rendszer lehetőségeiről

A hitelpénz-rendszer technikailag egy igen széles szabályozási lehetőséget kínál ahhoz, hogy a pénzhasználat kiváltságot ne erősítsen, hanem elsősorban a társadalom érdekét szolgálja, a gazdaság felvirágzást, hogy a pénz csak közvetítő eszköz legyen a javak forgalmában.

Hogy a hitelpénz-rendszer fordulatának jelentőségét, mibenlétét felmérjük, ahhoz bele kell gondolni, hogy három merőben eltérő korszakban (évente újranyomott baktreát, tartós aranypénz, hitelpénz) mi a közös metszet a „pénz” fogalmában?

A közös metszet az áruvásárláskor történő készpénz-fizetés. Egyik árut ad át a másiknak, másik pénznek szolgáló valamit átad az egyiknek. Ennyi a közös metszet. Mindhárom korszakban más-más a pénz-vagyon fogalma, más a pénz forgalomba belépésének és onnan való kilépésének a módja, más a kamatmechanizmus térfele, másként akkumulálódnak a fizetések, más-más makrofolyamatok formálódnak az esetenkénti áruvásárlások hosszú sorozataként, egészen más a tőkejavak kezelése, a jövedelmek felhalmozásra fordításának módja mind esetenként mind társadalmi szélességű folyamatként, egészen más a szabályozó állam feladata és lehet folytatni.

Hogy ne csak a három rendszer közös metszetében tudjuk szemlélni a pénzt, ezért pénz-rendszerről kell beszélni. A három pénz-rendszer tanulmányozható önmagában is úgy, hogy belső mechanizmusaikról és egymáshoz mért különbségeikről szó lehessen.

A pénz-rendszer modelljét mint pénz-funkciók rendszerét, összességét kell felépíteni. Ezen funkciók összességének megfogalmazásakor adódik fontos szempontnak az alkotmányos elvek érvényesítése. Az alkotmányos elvárások ugyanis a gazdasági rendszer egészével szemben fogalmazódnak meg. A gazdasági rendszeren belül beszélhetünk a szabályozott reálgazdaságról és a szabályozó eszközök leginkább automatizált módjáról, a pénzről. Ha pedig a gazdaság egészével szemben elvárás az alkotmányosság, akkor annak belső szabályozó eszközével szemben szintén elvárás a működés hatásaként az alkotmányos elvek nem-sértése.

Az alkotmányos elvek tiszteletén túlmenően aztán rengeteg technikai megoldás képzelhető el. Az alkotmányos alapok, általános társadalompolitikai célok mellett gazdaságon belüli célok is megfogalmazódnak.

A pénzrendszer tehát a pénzzel szembeni elvárásokból adódó funkciók és azok megvalósításához választott eszközök együttes rendszere. Az így elgondolt pénz-rendszer nem tárgyalható a pénz mint a legegyszerűbb áru-kereskedelem során az áru ellenében gazdát cserélő fizetőeszköz. Az legfeljebb egy kontroll pont lehet, hogy a pénz mint a lehető legegyszerűbb értelemben vett fizető eszköz megfelel-é. Önmagában ez a megfelelés azonban szinte semmit sem mond a pénz-rendszerről, és annak hosszabb távú működéséről, gazdasági hatásáról.

Jelen korban a magyar gazdaságpolitika legnagyobb gondja az, hogy sem a gazdaságpolitikának nem elvárása, nem bejelentett igénye a pénz-rendszeri ismeretek minél jobb használhatósága, sem az egyetemi és más kutatóhelyeknek nem törekvése a pénz-rendszeri ismeretekben való előrelépés, áttekintés, nincsen olyan nemzeti program, amelyet úgy törekednének megfogalmazni, hogy abban a pénzrendszeri törekvéseket kellő súllyal (mint az egyik legfontosabb kitörési pontot!!!) kell kezelni.[3] Ehhez a gondhoz jön még az úgynevezett alkotmánybíróság tevékenysége, amely inkább elleplezni, elodázni kívánja ezen kérdések közvélemény elé tárását, semmint sürgetne azok legalább elméleti rendezésére – hogy arra a gyakorlatban is támaszkodni lehessen.

Az aranypénz rendszerében az arany mechanikus tulajdonságaiból következően viszonylag szűk a társadalompolitika mozgástere. Itt még úgy-ahogy el lehetett mondani, hogy az aranypénz mechanikus reteszelési szabályozási jellegű korlátain nem nagyon lehet átlépni (bár a XIX. századi forradalmak éppen ezt ígérték a kialakult vagyoni és pénzviszonyokon való átlépésre törekedve).

Azonban a hitelpénz rendszerben lehetőség kínálkozik egy kreatív, folytonos igény-rendszer építésre a pénzrendszerrel szemben, annak a kontrolljára.

Ez korábban nem volt. Éppen most kínál olyan természetű szabályozási eszközt a hitelpénz, amelyben mint szabónál a ruhát, méretre lehet szabni magát a pénzrendszert is! És az (alkotmányosságot nem sértő) igények megformálását követheti a tervek elkészítése (itt nem éves állami költségvetésekről van szó, hanem hiteltípusokról, finanszírozási eljárásokról, a bankrendszer működési összefüggéseiről, tulajdonrendszerről). A terveket a megvalósítás, a bevezetés követheti. )A már sokat emlegetett Liska Tibor a kísérleti próbákat is javasolta[4]). Majd jöhet a gazdaság mind nagyobb hányadában a már kipróbált szabályozási megoldás rendszeres alkalmazása, annak kiértékelése, esetleges módosítása, és így tovább.

Amíg ebbe a lehetőségbe nem tudnak belegondolni a nemzeti politikát követni kívánók, az úgynevezett létező jobbosok és létező balosok, addig csupán drága és komolyan nem vehető, bár néha igen sajnálatos eredményű indiánosdinak kell tekintenünk a magyar gazdaságpolitikát – mondjuk a rendszerváltásnak elkeresztelt 1990-től fogva. Az indiánosdi alatt a játszadozást, csúnyább nevén az infantilitást értem. A pénzrendszer továbbfejlesztésében rejlő lehetőségek jelentik ugyanis a valóságot, a valóságos kibontakozási lehetőséget. Ezen lehetőségekről való lemondás pedig egy irrealitásban tart minket - egy az emberi energiákkal, vágyakkal és szenvedéssel feleslegesen pazarló játékvárosban (legyen az Pinocchió története vagy …. vagy bármelyik hasonló légvár, ahonnan nagyokat lehet potyogni, uniós plecsnivel vagy anélkül).

A szavak jelentését a szocialista realizmussal lehet megvilágítani. A hetvenes években gyönyörű magyarázatot hallhattam arról, hogy az úgynevezett „szocialista realizmussal” az a baj, hogy nem arra figyel, minek az ábrázolása „reális” lehetne. Mert ha az emberi értékek, dimenziók valóságát tekintjük, akkor a „szocialista realizmusnak” semmi köze nem volt a reálishoz. Az illető arról beszélt nekem, hogy az emberi érzelmek, vágyak, képességek, sikerek és kudarcok, álmok és illúziók reális ábrázolása fontosabb lenne, mint a köznapi tevékenységből kikopott sarlók és nagy kalapácsok értelmetlen erőltetése – ami mögött az emberi világ alig felfogható elsivárosodása (elsivatagosodása) megy végbe „realitásként”.

Ugyanez a helyzet a hitelpénz-rendszer esetében is. Az alkotmányos elvek tisztelete és a technikai lehetőségek folytonos kutatása, fejlesztése útján válhatna a gazdaságpolitika „valóságos tevékenységgé” a mai hókusz-pókuszból (vagy hókusz-pókusznak mondott sima lopkodásból, kártételből). És hamis, a gyűjtőtáboron belüli emberbaráti tevékenységgé van lefokozva az a politika, amely el van tiltva, amely hagyja magát elhatárolni az érdemi cselekvéstől – az érdemi politikai, társadalom- és gazdaságpolitikai cselekvésnek feltétele tehát a gazdaság és ezen belül annak legfontosabb szabályozó eszköze, a pénzrendszer modellezése, elméleti áttekintése, ezen a téren az elméleti kutatás, a kipróbálás, értékelés, alkalmazás képessége.

A feudális jellegű pénzkiváltságok alóli szabadulásra sem vezet más út. Az elméleti megalapozás, az erkölcsi kiállás (kölcsönös társadalmi szolidaritásnak tudományos értelmiség, politikus, és a gazdaságban termelő között) valamint a hatalmi megvalósítás együttműködése jelenti a klasszikus európai alkotmányosságot. Csak ennyit jelent a történelmi alkotmány jogfolytonos elismerésének követelése. Nem többet és nem kevesebbet.

Hogy nem mi találjuk fel a spanyolviaszt? Hogy nem mi vagyunk a világ közepe, mégis mit képzelünk? Van másik 200 ország a Földön, nem ez az uralkodó trend?

De hát hogyan akar élettársat, házastársat választani bárki is, ha nem úgy képzeli, hogy a világon ő és a másik együtt a világ közepe – bizonyos tekintetben? Ha nem így képzelik, akkor nem életképesek. A házasságuk előtt ezer akadály lehet, zátonyra futhat, lehet csendes és viharos, de ha nem képzelik, hogy ők a világnak egy kis önálló sejtje, közössége, apró kis kellős közepe, akkor életképtelenek.

A magyar alkotmány nehéz választás, de még kockázatosabb az elutasítása. Ugyanis igen nagy mértékben benne van kultúránkban, mentalitásunkban, történelmünkben, megfogalmazatlan reflexeinkben. Ha elutasítjuk, akkor koordinálatlanok leszünk, és kevesebbre leszünk képesek, mint akinek ilyen öröksége nem volt. Mintha a hal az úszásról, a madár a repülésről akarna lemondani nagy önfegyelemmel, hogy jobb futó lehessen… Nem lesz. Vállalnia kell lehetőségét, a maga által megélhető valóságot, az alkotmányosság tovább vitelét – magyarként, európaiként.

A pénz egy a történelem során alakot változtató szabályozási eszköz, amelyet sokszor előző alakjaként próbálnak kezelni (lásd ebihal és béka, lárva és pillangó) – a mai mikro-makro ökonómiában is

A pénz mikro- és makro-ökonómiai alapjaihoz abból kell kiindulni, hogy a pénz mint eszköz szabályozási eszköz. A szabályozott folyamat a gazdasági reálfolyamat, a termelés, az elosztás. A szabályozást pedig két minőségben végzi a szabályozó ember[5]. Egyrészt használja a pénzt mindennapi életében, másrészt viszont ehhez magát a pénzrendszert, mint szabályozási eszközt is ki kell alakítania, irányítania, kezelnie kell.

A mai visszásságok abból adódnak, hogy jórészt az aranypénzhez, mint belső értékkel rendelkező tartós pénzhez kötődő képzeteinket felhasználva olyan illúziót tartanak fenn, miszerint a pénz valamiképpen „örök”, annak vannak átléphetetlen szabályai, különben minden összeomlik.

Még az aranyból vert pénzérmére sem lehetett ezen „illúziókat” érvényesnek tekinteni minden további nélkül, lásd (az igaz nem feltétlenül aranyból vert) baktreátok példáját. Jórészt közkeletű, általános illúzióról beszélhetünk. Az ilyen illúzió azért veszélyes, mert akik átlátnak rajta, azok szinte a leleplezés veszélye nélkül élhetnek vissza vele, és bűntetteik elítélése helyett szinte természetfelettinek tekintett teljesítményeik után még valami tisztelet-félét is learatnak.

A középiskolákban minden diáknak sokszor elmondják a fizika órákon, hogy ha másodfokú egyenlettel keresik a megoldást egy fizikai feladványra, akkor nem biztos, hogy mind a két eredménynek van valós, értelmezhető „fizikai tartalma”. A gazdasági szabályozásnál is örök kérdés, hogy mi az egyes szerződések, szankciók, törvényi szabályok, pénzügyi lépések, jelenségek „gazdasági tartalma”.

A pénz, mint reálgazdasági javak értékének jele (ami felfogható szabályozási jelnek)

Máshonnan közelítve a jel és jelentése közötti kapcsolat egyértelműsége a kérdés. Egy versnél megengedhető, hogy nem mindenki érti meg, sőt aki ráérez, annak is talányos legyen. De egy sokak gazdagságát, milliók nyomorát okozó gazdasági szabálynál az efféle bizonytalanság nem engedhető meg józan ésszel.

A pénz szerepének megértéséhez úgy is közelíthetünk, hogy a pénzrendszer a gazdasági rendszer alrendszere (fontos része, de része). Ha modellező gondolkodásunkban meg akarjuk különböztetni a szabályozót a szabályozottól, akkor elképzelhetjük a szabályozottat a szabályozási szféra, eszközrendszer nélkül is. Elképzelhetjük elemzési célból a reálgazdaságot pénz nélkül is.

Vizsgálódásunk szerint itt azonban nem egy olyan történeti elemzésre kell támaszkodni, hogy ami előbb volt, az primitívebb, ami meg utóbb, az biztos fejlettebb (mert mi a helyzet a fejlődési vargabetűkkel?), hanem azt kell megvizsgálni, hogy mi minek az eszköze?!

Ha a pénz szerepe az, hogy a reálgazdasági tevékenységet elszámolhatóvá tegye, akkor ebből a szempontból nemhogy jogos, de egyenesen kötelező a reálfolyamatok felől ellenőrizni a pénz szerepét.

Látszólag ebben ellentmondás van, mert a pénz azáltal lehet az elszámolás, a szabályozás eszköze, hogy számszerűsít.

▪         Tehát a számszerű ellenőrzés egyik eszköze éppen önmaga, a pénzhasználat vagy egy másik számszerűsítés lehetne. Mivel a számszerűsítést nem igen lehet párhuzamosan valami egyenértékű, azonos szerepű „másik pénzzel” ellenőrizni, szükség esetén pótolni (amint az egyébként ismert módszer a technikai folyamatokban, hogy ugyanazon célra több párhuzamos megoldást párhuzamosan működtetnek). A gazdaságot szabályozó pénzhasználat területén elvileg ez a gondolat a szabályozási kísérletekhez vezethet, valamint egyes szabályozási katasztrófák korrigálásának kialakításához (valamilyen hatókörű tabula-rasa, újra indulási helyzet beállításához).

▪         Másik megoldás a pénz-rendszer belső szerkezetének ellenőrzése. A definiált funkciónak mennyire felel meg? Ennek nagy lehetősége a pénzrendszer szerkezetének vizsgálata. Egyáltalán miféle feladatokhoz vannak meg a szükséges eszközök, megoldások a pénzrendszer felépítésében?

▪         Harmadik lehetőség a szabályozott reálfolyamatok közvetlen ellenőrzése, és abból következtetés a számszerűsítésre, a pénz-eszköz minőségére. Ez a módszer a pénzrendszert fekete dobozként kezeli, csak a hatásait vizsgálja. Ennek a módszernek alapvető feladata, hogy viszonylag önálló alrendszereket jelöljön meg, amelyek nagy vonalakban az önfenntartásra képesek kell legyenek. Az önfenntartásra képes alrendszerek ha mégsem tudnak jól működni, az szabályozási probléma.

A második és harmadik lehetőség keverése vezethet lényeges gazdaságpolitikai előrelépésre.

Minden esetben, általánosan folytonos vizsgálódást kell jelentsen a reálfolyamatok ellenőrzése – általában a társadalomszabályozást illetően, de azon belül most a gazdasági folyamatokról van szó. Ez a vizsgálat azonban valamiképpen más kell legyen, mint a mai statisztikai számok elemzése, amit általában egy a káosz határán álló össz-gazdasági szabályozási próbálkozás követ (ahhoz hasonlatosan, amikor az öreg autó szerelője letört cipősarokkal támasztja meg az autó ülését, gemkapoccsal rögzíti a rádió fedőlapját, és folytathatnánk).

A számítástechnikában a modul-rendszerű (építőszekrényes) programozás évtizedek óta olyan alapvető normának számít, mint a kettes számrendszer használata. Általában a modern technikában a modulrendszerű építkezés bevett módszer. A reálgazdaságot is meg kell próbálni modulokból felépíteni, és ahhoz olyan szabályozást kialakítani, amely a modulos építkezéshez igazodik – maga is modulos felépítésű, illetőleg az egyes modulok közötti kapcsolatot tudatosan alakítja, gondozza.

Mik lehetnek ezek a modulok?

Például minden egyes ember személyes léte tekinthető egy „reál-modulnak”. Minden ember életére fel lehet írni egy életpálya költség és bevételi burkoló görbét. Ha milliókról van szó, akkor ezek igen stabil általános jellemzőkkel fognak rendelkezni. Mint az emberi test egyes sejtjeinek, úgy a társadalomban minden egyes embernek is szüksége van a saját egyéni életviteli moduljában egyensúlyra, önszabályozási képességre és feltételekre. Minden egyes ember esetében a modul részét tekinti a jövedelmi és költségszerkezetének egységes rendszere. Természeti erőforrásokhoz való hozzáférési helyzete, természeti erőforrások utáni közvetlen vagy közvetett jövedelmei. Az előző emberi nemzedékektől rá hagyottnak tekinthető kulturális, anyagi, politikai és egyéb közösségi javakhoz való hozzáférési lehetősége. Munkavégzés utáni jövedelme, esetleges tőkejavaival végzett termelés utáni jövedelem. Költségoldalról pedig a közösségi (nemzetközi, nemzeti, községi, családi stb) költségvállalásai, lakás és más tartós javak vásárlásai valamint a napi, folyó kiadásai.

Manapság legfeljebb szociológusok foglalkoznak azzal, hogy a lakosság hány százaléka él jól és mekkora hányad nyomorog. Holott úgy kellene felépíteni a szabályozási rendszert, hogy a háztartások elemi alkotórészt jelentsenek, és az adózásnál ez önálló szempont legyen. Sőt. Bizonyos típusú hitelekre úgy legyenek jogosultak, hogy azt az éves állami költségvetés taktikai számai ne befolyásolhassák.

Hasonló a helyzet a nem-családi közösségekkel. Például az önkormányzatok területének bizonyos hányada közösségi tulajdon kellene legyen. Ezen ingatlanok tőkeértéken ne legyenek elzálogosíthatók, csak valamilyen mértékben a jövedelmeik erejéig! Tehát egy rossz önkormányzat ne játszhassa el a jövőt, ne adhasson magántulajdonba olyan javakat, amelyek a közösségi lét anyagi alapját jelentik több nemzedéket átfogó hosszú távon.

Erre azt szokták mondani, hogy akkor konzerválódni fognak az állapotok, és az innovatív megújulásoknak nem lesz terepe. Csakhogy például az európaiak tipikusan a gyarmataikon kezelték korlátlan forgalmú tőkejószágként a földet, anyaországi területükön szinte soha. És láss csodát, kevés gyarmat tudott föléje emelkedni Európának. A hamis érveket tetten kell érni.

Összefoglalóan az előző bekezdéseket olyasmi gondolat fogalmazódhat meg, hogy

▪         saját jövőbeni tevékenységére el nem vonható hiteljoggal kell rendelkeznie a természetes személynek,

▪         valamilyen helyi elismervény kibocsátási jogával kell rendelkeznie az önkormányzatoknak és nagyobb társadalmi autonómiáknak,

▪         országoknak.

Ha a sort folytatjuk kontinenssel és a Földgolyóval, akkor oda jutunk, hogy 5-6 párhuzamos pénzben kellene gondolkodnunk, ami azonban hagyományos pénz-képzeteinkkel lehetetlenség, káosz volna.

De vajon így kell-e megközelíteni? Mert ha például úgy fogalmazok, hogy a magánszemély hitelfelvételi kondícióit az éves költségvetéstől függetlenítve kell önálló modulként megállapítani (és ennek pénzrendszeri feltételeit megteremteni, hogy ezen a rész-területen végletes infláció vagy defláció vagy egyéb zavar ne keletkezzen), akkor már járhatóbbnak tűnik az út.

Ha a garantált hitelkeretet mint önálló pénzt jelenítem meg (amely hosszú távon egyensúlyban tartható), akkor ennek a fedezete tipikusan a hitelfelvételt követő gazdasági teljesítmény. Ami ennek a teljesítménynek feltétele, azt ettől a társadalmi szférától nem lehet elvonni. Ekkor fog előállni az a helyzet, hogy bár egyes (életviteli?) hitelek bukhatnak, de a „magán-szféra” egészének a jövőben végzett munka lesz a biztos fedezete. Ha vállalkozásként akarjuk megjelölni, akkor ez az önfoglalkoztató vállalkozások világa (erőteljesen elválasztva a piaci versenyző középvállalatok piaci ideáitól).

Hasonlóan újra kellene gondolni az önkormányzatok gazdálkodását, mert ami most van, az a megcsúfolásnak tűnik. Ha a sejt az egyes emberhez hasonlítható, akkor a vállalat, az önkormányzat és egyéb nagyobb közösségek a testi szervekhez (szív, tüdő, vese) hasonlítható. Ezek közbülső szervezeti szintet alkotnak, de ezek egészséges gazdasági működése sem építhető fel csupán mennyiségi mutatókból. Itt is szerkezeti sajátosságokra van szükség. Vannak nem a külső cserével szabályozandó folyamatok. A belsőnek nevezhető folyamatok szabályozására a Gesell-i önkormányzati helyi pénzt kell mérlegelni. Ez a helyi pénz minden bizonnyal más sajátosságokat mutatna, mint a személyes életviteli hitel joga (és feltétel-rendszere). Önkormányzati szinten a közösségi szolgáltatások ellátásához kell helyi elszámolási eszközt kialakítani. Itt is az a szempont, hogy a helyben helyi erőkkel elvégezhető tevékenység attól kell függjön, hogy van-e aki elvégezze, és nem attól, hogy külső pénzügyi tényezővel milyen az önkormányzat, a helyi közösség viszonya.

Klasszikus kérdés, hogy miként lehet megakadályozni a spekulációs célú akciókat a személyes hitelek, a helyi közösségi pénzek és az országos vagy még tágabb forgalmú pénzek rendszerei között. Meg kell fontolni. Egyrészt a papíron végezhető manipulációnak a reálviszonyok kell hogy ellen tudjanak állni, másrészt pedig mint a villamos hálózat feszültséglépcsői között valamifajta feszültséglépcsők és biztosítékok rendszerét kell kialakítani az egyéni életvitel, az önkormányzati-községi közösségek, valamint az országok és tágabb régiók pénzrendszerei között.

Tulajdonképpen a személyes életviteli hitel a különféle életkori szakaszok között kell kapcsolatot teremtsen. Ahogy Münchausen báró a saját hajánál fogva húzta ki magát a vízből (és ezt képtelenségnek érezzük), úgy mindenkinek a saját holnapi munkájával kell tudnia kihúznia magát mai esetleg nehezebb helyzetéből (és ez egy szabályozási feladat) – ez jelenti ezeknek a hiteleknek a „reál-fedezetét” (ehhez a kérdéshez kapcsolhatók Liska Tibor gondolatai a személyes pénzkibocsátási jogról).

A községi helyi elszámolási rendszer (pénz) pedig arra való, hogy tágabb közösségek kaláka-munkamegosztását tegye lehetővé. Ahogyan régen volt a járás (gyalog elérhető intézmények környezete), úgy most kialakulhat a helyi pénz működtetésére alkalmas lélekszámú közösségek rendszere. Itt a pénz „reál-fedezetének” a működőképes struktúrának kell lennie. Egyszerűbb esetben legalább a közmunkákra és a helyi adók egy részére vonatkoztatva (ehhez a szinthez kapcsolódtak a Silvio Gesell javaslatát követő próbálkozások az 1930-as években valahol a német-osztrák-svájci határ környékén).

Az országos egészséges pénzrendszer „reál-fedezete” igen sokrétű. Bele értendő a politikai életképesség, tényleges nemzeti önszervezés avagy élő szolidaritás, a kulturális-szellemi-érzelmi színvonal, termelési tapasztalat, piaci pozíciók, természeti erőforrások és egyéb lényeges tényezők tulajdonlási rendszere, valamint az imént emlegetett személyes életviteli hitelek és az önkormányzati fizetési állapotok rendszere. Minden bizonnyal egy szilárd életviteli és önkormányzati szféra az ország egészének stabilitását, megalapozott „hitel-bátorságát”, önmaga jövőbeli teljesítményének ígéretére alapozott ön-hitelezési képességét, azaz pénzének minőségét is befolyásolja (ezt a témakört feszegeti a „nemzeti hitel” program 1930-as évekre visszavezethető elképzelése).

A pénz-rendszer különböző értelemben vett reál-fedezeti eseteinek sorra vételekor egyik esetben sem az egyes ügyletek hitel-fedezetéről volt szó, hanem a pénzrendszer, vagy legalábbis a pénzrendszer valamely szegmensének „makró-ökonómiai”, rendszer-szintű fedezetéről.

Másik oldalon található az egyes hitelügyletek jelzálogos, kézizálogos stb „klasszikus”, ha úgy tetszik merkantilista típusú hitelfedezete. Ebben a megoldásban mindig a múltbeli szerzemény jelenti a biztos, garantált hitelfedezetet. Ha egy hitelrendszerben van ilyen lehetőség is, az csak szélesíti a lehetőségeket. Ha egy hitelrendszerben ez a jellemző, akkor az egy társadalmi szolidaritást, közösséget nem vállaló bankot, banki rendszert jelent, valamely külső gazdasági tényezőt, amely nem tud mit kezdeni a rendszer-szintű reál-fedezetekkel.

Ebben az utóbbi esetben azonban igen veszélyeztetett a társadalmi közösség, mert kedvezőtlen gazdasági folyamatok esetén mint a szélsőséges, maffiózó jellegű orvosi szerv-kereskedelemben a donor sorsa érdektelen a hitel-nyújtónak. Innentől kezdődően a hitel nem az önszervezés eszköze, hanem a hitelt nyújtó és a hitelt felvevő hatalmi pozíciójának mérlegétől függő, a merkantilista fegyver helyett pénzzel folytatott rablással ér fel. Hosszabb távon ez igen nagy kockázatot hordoz magában a hitel-felvevő számára, főleg ha hatalmilag gyengébb pozícióban van.

Lehet érvelni a piaci (mármint monopol-piaci) versengés szelekciós előnyeiről, de ha nyersen akarjuk kifejezni, akkor főleg a banki pénz-monopóliumok erőfölényének minden kontroll nélküli érvényesítése a kiszolgáltatott természetes személyek önkormányzatok sőt nemzeti közösségek, országok ellenében nem mást, mint egy uzsorás, genocidiális elrendezés. Az uniós csatlakozási szerződés is több ponton ebben az irányban látszik kiteljesíteni az elmúlt tizenhárom év kedvezőtlen folyamatait. Alkotmányos viszonyok között, vagy alkotmányos alapelvekre támaszkodva nem lehet legitimnek elfogadni. Semmisnek kell tekinteni, nyers erőszakban fogant szerződésnek, társadalom-szerveződési útnak a megelőző 13 évvel együtt.

A különféle „hitelszférák” összemosása vezethet a napjainkban kóros „fűnyíró elvű” költségvetési takarékossági akciókhoz. Az egyes emberek életében is beszélhetünk bővítő és pótló (fenntartó) beruházások közti különbségről. De ezek társadalmilag kiegyenlítik egymást. Ha országos gazdaságpolitikai meggondolásból fűnyíró elven szűkítik a bővítő beruházás jellegű hiteleket, akkor nemzedékek egészséges kifejlődéséhez szükséges hitelek (saját későbbi munkára kiadott hitelek) is áldozatul eshetnek (lakásteremtés, kisipar indítása, …). Ennek áldozatául eshet a későbbi esetleges általános gazdasági fellendüléshez szükséges emberi tényező kellő felkészülése, minősége. Nem lehet eltekinteni a gazdasági szereplők és hiteleik típusainak struktúrálásától, önálló részrendszerkénti kezelésétől.

A pénz mint fizető eszköz (beleértve a közvetlen áru-pénz cserét is) természetesen felveti a szükségét, hogy úgy kell a részrendszereket formálni, hogy azok egymással tartós működési kapcsolatban lehessenek. De az elsődleges cél az alapvető naturális folyamatok, az életvitel fenntartása, szervezése.

A szabályozási szándék, -cél és az eredmény összevetése

Ludwig von Bertalanffy írja öregkori művében[6], hogy a fogalmakat nem korlát nélkül alkothatjuk. A fogalmakhoz ugyanis algoritmusok kapcsolódnak, amiken a fogalmak alkotói már nem gyakorolnak kontrollt, a fogalmak mintegy önálló életre kelnek algoritmusaik szerint (főleg a fogalmi rendszerek). Ezen fogalmi algoritmusok és a valóság kapcsolatát ellenőrizni kell, mert igen nagy károkhoz vezethet, ha a szabályozási szándék és a szabályozási hatás jelentősen különbözik egymástól.

Jellemző példa a kamatos kamat exponenciális görbéje, amelyet a mai globalizált közgazdasági gondolkodás fenntartás nélkül vesz alapul, próbál érvényesíteni. Pedig képtelenség, nem feleltethető meg a valóságnak. Pontosabban egy határon túl nincsen elfogadható közgazdasági tartalma. Aki mégis fenntartás nélkül próbálja alapul venni, az egyszerűen valami matematikai képletbe kódolt rituális rablási, gyilkolási módszerhez adja beleegyezését. Valószínűleg sokkal többen haltak meg a történelem folyamán a hamisan értelmezett kamatos kamat következtében, mint fegyverek és egyéb gyilkos eszközök miatt.[7]

A pénz mikro-ökonómiája jórészt a szabályozott gazdasági folyamatok szereplőinek pénzhasználatával foglalkozik.

A pénz makro-ökonómiája pedig olyan fogalom, amely ma nem felelhet meg rendeltetésének, mert több dolog keveredik benne. Ha a szabályozási rendszert értem alatta, akkor a pénzrendszer struktúráját, elveit kell értsem alatta, amit a mai szakirodalom nem tárgyal. A kérdés az, hogy hol, milyen címszó alatt tárgyaljuk a pénz funkcióját és tényleges megfelelését e funkciónak. Vagy legyen egy külön fejezet a pénz „politikai gazdaságtanának”? De ilyet sem használnak, főleg nem oktatnak.

Szabályozott folyamatokat és szabályozó eszközöket és szabályozó szerepeket kell elkülöníteni és tárgyalni. A mikro-makro ökonómiában használatos modellezési alapsémákat nem kell eldobni, hanem ki kell egészíteni, bővíteni őket. Amikor azonban kétely merül fel, hogy alkalmas eszközt jelentenek-é valamilyen célra, akkor bár nem szabad őket eldobni, de azonnal keresni kell más megközelítéseket is, nehogy elakadjunk valamely rögzült modellezés-technikai elégtelenségben.

A pénz értéke és árufedezete – a pénzrendszer stabilitása és funkciója

Ma a globális monopoltőke egyik legfőbb eszközrendszerének a Dollárra épülő modern hitelpénz-rendszert tekintik, amelyet magánbankok szerveznek[8]. A hitelpénz értékét a klasszikus megfogalmazás szerint a gazdaságban érte kapható árufedezet adja. Ma is gyakran hangoztatott visszatérő érvelés, hogy csak azt a pénzt lehet elosztani, amit már megtermeltek (valahonnan ellenértékként vagy adóként beszedtek).

Járjuk körül ezt a kijelentést:

▪         A belső értékkel rendelkező pénz korszakában logikusabbnak tűnik ez az állítás, mint ma. Akkor ugyanis az aranypénz mennyisége nagyjából állandónak volt tekinthető, a változási folyamatai pedig könnyen megfogalmazhatóak (aranybányászatből eredő növekedése, kincsképződésként csökkenése és növekedése, szállítási költségek és vele szemben a változó mennyiségű árukínálat).

▪         Ezt az egyszerű képet ma már, a mai jelenségekre alkalmazva a megtévesztés egyik divatos eszközének kell nevezni sok más hasonló áltudományos, álközgazdasági, valóságos gazdaságpolitikai demagógiát segítő kijelentéssel együtt - ugyanis felelőtlenül keverik a mikro- és makro-ökonómiai megfogalmazásokat, összefüggéseket, lehetőségeket a minden alapot nélkülöző, immár csak a letűnt korok viszonyaiban értelmezhető, mára kiürült kifejezésekkel.

▪         Ami a gazdasági növekedést illeti ugyanis, az mindenképpen új pénz teremtését indokolja (a forgási sebesség szerint csökkentve). Van vagy nincsen gazdasági növekedés? A probléma az, hogy a gazdasági növekedés feletti ellenőrzést ki lehet venni a társadalom kezéből egyrészt a hitel-kamatok révén, másrészt a külső kereskedelmi monopóliumok révén, a költségvetési újraelosztással, a sarkítottan értelmezett szerzői jogi és egyéb hamis vágányra vihető szabályozások révén (szabályozási rendszer-uzsoraként), valamint a közösségektől tőkejavakként kezelve elvont természeti erőforrások útján – és a sor még hosszan folytatható.

Végül is tehát nemcsak a piaci áruforgalom és a cserék lebonyolításához szükséges pénz-mennyiség közti viszonyról lehet beszélni, mint meghatározó összefüggésről, hanem a szerződéskötő felek közötti gazdasági felfogásbeli különbségről, viszonyról is. Ha az egyik egy tál lencséért eladja örökre jogait, akkor ott egyenlő cseréről szó nem lehet, mert az ember jogai nem vethetők egybe egy tál lencsével. És fordítva, ha valaki meg nem vehető fogalmi minőségeket akar megvásárolni vagy éppen eladni fúrton-fúrt (például a szentkorona szuverenitását), akkor az ő felfogása is akadálya az egyenlő cserék rendszerének. Ha ezek a problémák két ember viszonylatában merülnek fel, az nem társadalmi kérdés, ha viszont valamely tágabb folyamat jellemzően ismétlődő részeként, akkor már akár az uzsora és a népirtás valóságához juthatunk.

Az egyenlő csere ideájától az egyenlőtlen cserét megvalósító rendszer-uzsora, genocídium irányú eltérés mellett lehetséges a „méltányos”, a kívánatos eltérés is. Ha a méltányos vagy kívánatos irányú eltérést vesszük az egyenlő csere ideájával szemben, akkor olyan fogalmi pólusokhoz juthatunk, amelyek szinte fel is cserélhetőek egymással. Az egyenlő csere fogalmának ugyanis tágabb áttekintésben vannak olyan kimondatlan feltételezései, amelyek a valóságban nem értelmezhetőek, nincsenek.

Egyenlő lehet a csere minden esetben (hosszú ideig tartó kiterjed csere-rendszerben), ha a cserélők egyenlőek (kvázi örökéletűek), mindegyiknek van csere-alapja mindig, cseréik hosszú sorozatban nem számolják fel a cserefeltételeket, a cserefolyamatok nem lépnek túl rajtuk stb-stb. De ez a primitív egynemzedékes totális cserepartnerek világa nem létezik.

▪         Nem tud cserélni egymással két egymást követő, felváltó nemzedék.

▪         Nem tudják a csereláncolatokat úgy alakítani, hogy azok mindig körbeérjenek, méltánytalanul senki se szoruljon ki belőle és ne is élvezzen előnyt.

▪         Nem lehet stabilizálni a cserefolyamatokban részt vevők számát, még kevésbé a cserére való igényüket.

▪         Nem lehet tökéletesre szervezni a cserét a környezettel, hogy a cserefeltételek állandóak maradjanak.

▪         Nem lehet a cserék rendszerét egyetlen szinten lebonyolítani, a reál-cserét legalább a cserék rendszerének szervezési szintjétől el kell választani.

▪         Nem lehet minden emberi szükségletet csere tárgyává tenni.

▪         Nem megoldható a kizárólag személyek közti cserék folyamatában kezelni a külső eredetű javak cseréjét (természeti erőforrások).

▪         És így tovább.

Tehát meg kell vonni az „egyenlő cserék” egy szűkebb körét, meg kell fogalmazni annak feltételeit, hogy ott a cserék egyenlősége lehessen az elvárás, a norma. És ettől el kell választani a javak azon körét, amelyeket szabályozva ugyan, de nem cserékkel tesznek hozzáférhetővé (közjavak, externáliák). A hatalmi erővel, állami intézményrendszerrel lebonyolított elosztási folyamatok szervezésében is jelentős szerepe van a pénznek. De ilyen esetekben (vagy ebben az arányban) a megtermelt javakra hivatkozni, hogy adott csoport miért úgy részesült az újraelosztásban, ahogyan részesült, az merő megtévesztés (hosszú távon komoly kártétel a társadalmi tudatban).

Sokan mondogatják napjainkban, hogy a magyarság nem ismételte meg 56-ot a maga alkotmányossága érdekében, tehát nem is érdemli meg az alkotmányos valóságot. Csakhogy igen erős állítással van dolgunk ez esetben. Nem kevesebbet jelentünk ki, minthogy az uzsora és a genocidium jogos, ha a károsult nem védekezik. Csakhogy mióta világ a világ, ez az uzsorások legfőbb védekezési érve: „hagyta magát a kárvallott!” Tehát másfajta megfogalmazáshoz jutunk. Eszerint egy struktúrált, szervezett társadalomban az uzsora, az állami intézményeket felhasználó, népirtásig fajuló uzsora nem más, mint egy működési elégtelenség, egy betegségi tünete a szervezett társadalomnak! – Az ilyen pedig nem nevezhető alkotmányosnak a szó legszűkebb értelmében sem.

Ott tartunk, hogy ki lehet jelenteni, a gazdaságelméleti ismereteket és a gazdaságpolitikai ideológiát élesen el kell választani egymástól. Az elérhető tankönyvek például a magyar egyetemeken a közgazdaság-tudomány címszó alatt jelentős mértékben tudományosnak ható köntösbe kódolt ideológiát, sőt valamely érdek szerint beprogramozott cselekvési normát közvetítenek – tudományos ismeretek helyett.[9]

D. Ricardo az egyik első emblematikus közgazdász, aki tudatosan, saját mellét verve hirdette, hogy ő azért küzd, hogy lobbiérdek szerint fogalmazzon át tudományos tételeket - és ezzel csupa jószándéktól hajtva mellesleg a tudományos gondolkodást meghamisítsa. J.M. Keynes jelezte szintén, hogy nem tudományos igazságokat fogalmaz meg, hanem receptet kínál az 1930-as évek gazdasági válságából való kilábalásra. Tudományos ismereteket tekintve Keynes elméleti innovációja egy gazdasági puccsot segített érvényre jutni (társadalmi beleegyezés sőt tudomás nélkül alakítottak ki vagy erősítettek meg diktatórikus gazdasági struktúrát). A neoliberális közgazdászok Friedman vezetésével pedig nem ellen-Keynes-iánusok voltak, hanem ők voltak a szemérmes neo-puccsista közgazdászok, akik már kevésbé nyíltan hirdették, hogy a lényegi közgazdasági ismeretekkel vagy nem bírnak vagy azok elfedése a céljuk illetve nem feladatuk azok közismertségének erősítése. Az általam olvasott legelképesztőbb ismert „tudomány-szédelgő” Soros György[10], aki elméleti munkásságában kifejti, hogy az a nagy tudomány, ha valaki úgy tud az orránál vezetni másokat, hogy azok azt hiszik, hogy nekik szolgáltat, az ő igényüknek tesz eleget, de a valóság éppen fordított. Más szóval ezt nagy apparátussal fogalmazott szélhámossági módszertannak kellene nevezni (hatalmas bedolgozóstábot szervezett magának alapítványaival a bonyolult fogalmazáshoz).

Furcsa a módon a módszertanilag igényes elméleti oktató könyvek teszik leginkább láthatóvá, hogy a mai mikro-makro ökonómia lényegében reklámanyag, amelytől egyébként nem is lehet elvárni az összefüggések tételes, lelkiismeretes, a lényegi összefüggéseket láthatóvá tevő tárgyalásmódot. Ehelyett általánosságban nem szakadnak el a Keynes előtti (belső értékkel rendelkező arany-pénz korabeli) közgazdaságelmélet frázisaitól, eszközeitől (egyensúly, kereslet-kínálat, határelemzés) és azokat a Keynes-i rendszer szemléltetésére túlegyszerűsített, a szemléltetésre egyébként kiválóan alkalmas demo-változatban használják.

Az egyik legkézenfekvőbb túlegyszerűsítés a közgazdasági ismeretek mikro-makro részterületekre bontása, ahol a makro ismerteket nagyrészt helyettesítik a mikro adatok mechanikus összesítésével. Ugyan minden könyvben szerepel az összetétel csapdája kifejezés, de mivel a tisztelt hallgatóknak ezekből a könyvekből kell vizsgáznia, kevesek tudják feltételezni, hogy a makro ismeretek bevezetőjében olyan figyelmeztető mondatot olvashatnak, ami tulajdonképpen a tananyag egészét kérdőjelezi meg mint makro ismereteket - és ezzel a lényegi makroismeretek hiányát palástolja. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy régóta ismert álcázási módszer érvényesítéséről, vagy éppen cirkuszi illúzionista trükk használatáról van szó.

Lényegileg tekintenek el a gazdaságelméleti alapozó tantárgyak, könyvek a XX. század legjelentősebb gondolkodási iskoláitól, felismeréseitől. Valami olyasmi logika mentén futott fel a tömeges felsőoktatás, hogy az egyszerűbb érthetőség kedvéért száműzték a filozófiát, a szakmai alapozó tárgyakat (Kelet Európában már a középiskolákban is), és ennek következtében a hallgatók az összefüggéstelen anyagokat is elfogadják, mert nem rendelkeznek kellő kritikai alappal (a folyamat betetőzése a lágy drogok népszerűsítése).

Ezek után ezt az elbutulási folyamatot tényként kezelve (a kifogások hangoztatása helyett) lényegében minden felvilágosodási, polgárosodási, „emberiesedési” erőfeszítést, amely korszakokat mozgatott az emberiség történetében, felmondanak a 20-80%-os idea jegyében – hogy tehát az emberiség 20%-a bőven elegendő a 80% kiszolgálására[11].

Ha elemezzük ennek a felosztásnak az értelmét, akkor a 20% nemcsak kiszolgál, hanem felügyel, irányít is, majd egy ponton racionalizálás jelszóval felmondja szépen a 80% kiszolgálásának jelszavát, és ellenük fordul – amit azok az addigra több generáción át erodálódott, lenullázott kulturális állapotukban már elég nehezen tudnak az indulaton kívül más módon kezelni a maguk részéről, és máris ott vagyunk, hogy az indulatos nyomorultakkal szemben minden úgymond védekező lépés megengedett az úgynevezett magasan kvalifikált emberi értékek („civilizált életvitel”) nevében.

De ez az alternatíva, ez nem európai, vagy legalábbis Európa lehető legrosszabb, embertelen oldalának érvényesülése, ami ellen kétezer évig küzdött. Ezen távlatokat érzékelve ha az ember leül egy nyári langyos délután valahol egy szellős, árnyékos padra, és megpróbál gondolataiba mélyedni, előbb-utóbb felmérheti a furcsa helyzetet, és megpróbálhat kiutat keresni. Ha nem is találni, ha nem is megépíteni, ha nem is feltétlen át is haladni rajta, de keresni, azt mindenképpen. S ha keres, akkor az egyik sarokpont az emberi személyek feltétlen tiszteletének igénye a 20-80%-os besorolások helyett.

Emberi személy, közjogi szuverenitás, gazdasági tulajdon

Ha az ember Isten képmása, és ezzel a fogalmi kapcsolással egyrészt kifejezzük az emberi esendőséget, távolságot az ember által alig elképzelhető isteni abszolútumoktól, illetve az isteni abszolútum fényében próbáljuk jelezni, hogy az emberi személyiség nem kezelhető az emberi faj biológiai jellemzőjeként (ami állítólag már az öreg Darwinnak is gondot okozott), akkor igen fontosak azok a megoldások, amelyekkel jelezzük ezt a sajátos emberi minőséget.

Az emberi személyiség egy igen fontos megfogalmazás az ember mint Isten képmásaként való teremtmény alapgondolatára támaszkodva. De ez a megfogalmazás több, mint a valóság megismerése, tükrözése. A személyiség ideája egy a valóságot gazdagító fogalmi „újdonság”.

A személyiség fogalma egyrészt szembeállítható az egyén fogalmával, amint az Rászlai Tibor tanulmányában olvasható (az ember fizikai, biológiai és kultúrális-társadalmi meghatározottságát hangsúlyozó egyén fogalma szemben a jövőre irányítottan nyitott, szabad, felelős személyiség fogalmával), másrészt azonban használható úgy, mint a sajátosan emberi identitás (európai?), létminőség megnevezése.

Ez a személyiség egy a geometriai kiterjedés nélküli ponthoz hasonlatosan „a társadalom kiterjedés nélküli alkotó eleme” (atomja), amely építőelem a társadalomnak (a társadalom tehát ezekből a kiterjedés nélküli pontokból épül fel a geometriai pontokból felépülő geometriai formák mintájára). A társadalom – az alkotmányos társadalom – tehát nem értelmezhető biológiai lények összességeként.

Az ember mint személyiség bár belső szerkezetét definíció szerint ezen a létszinten vizsgálni fogalmi képtelenség, de megnyilvánulásait, jogait és kötelességeit, lét-feltételeit rendszerezetten lehet tárgyalni. Az emberi személyiség (a „természetes személy”) lényének közjogi vetülete, közjogi megnyilvánulása, közjogi értelmezése a szuverén személy. A szuverén személy a nemzetet jelképi formában megjelenítő szentkorona tagja, a szentkorona szuverenitásának eleme.

A szentkorona szuverenitása tehát értelmezhető kifelé mint „kiterjedés nélküli pont”, mint Európa, mint a keresztény világ, mint a nagyvilág, mint globális emberiség egy közösségi eleme - de befelé nem egy kiterjedés nélküli pont mintájára zárt fekete doboz, amibe nem nézhetünk bele. A szentkorona szuverenitása „befelé” az emberi személyek, a szuverén emberi személyek szervezett, struktúrált összessége.

Másként fogalmazva beszélhetünk a szentkorona politikai testéről is, sőt nevezhetjük „élő politikai testnek” (amennyiben érvényesülnek az alkotmányos viszonyok). De ebben a minősítésben talán további részekre is tagolhatjuk, és beszélhetünk arról, hogy politikai test (élő politikai test) kell legyen minden választási körzet! Különben nincsen értelme a képviseletnek.

Ez az „élő” politikai test kifejezés többféleképpen is fontos lehet. Egyrészt valóságos kölcsönhatást, kapcsolatot tételez fel a képviseltek és képviselő között (visszahívhatóság, érdekazonosság problémája), tehát a választói körzet elvileg élő, politikailag életképes közösség kell legyen, az állam pedig a nemzet önkormányozó eszköze (és nem ellenfele). Másrészt megemlíthető a probléma, hogy vajon az alkotmányos keretek között mi jut érvényre? Az alkotmányos közösség nem lehet „élet-ellenes” Az élő politikai közösségnek életképesnek, élet-pártinak kell lennie.

A társadalom társadalmi alrendszerekből építkezik (gazdasági, politikai, kulturális intézményei, folyamatai). Ezek az alrendszerek nem önállósulhatnak az élő politikai testtől, hanem annak működését kell szolgálják. A függés kölcsönös.

A társadalmat átfogó alrendszerekben a személy nem a maga totalitásában, hanem az illető alrendszerhez való kapcsolatában, valamely vetületével jelenik meg: a politikaiban például mint szuverén személy, a gazdaságban mint tulajdonos, a vallásiban mint hívő.

A gazdasági alrendszerben így jelenik meg a tulajdonosként. A gazdasági alrendszer többsíkú. Legsajátabb része a piac által koordinált, amelyen a tulajdonos mint tipikus „kiterjedés nélküli geometriai pont” jelenik meg. A piaci közeg számára lényegében érdektelen a tulajdonon belüli helyzet. A piacnak csak az a fontos, hogy a tulajdonos mit, mennyiért szállít, hogyan szerződik és hogyan teljesít.

A piac által koordinált gazdaság nem teszi ki a gazdaság egészét. A piaci alanyként, szereplőként a természetes személytől az embertől mint tulajdonostól valamelyest önállósodott, elvált szereplőként jelenik meg a jogi személyiségű társaság. Az elnevezés érezhetően visszanyúlik Boëthiusig. Az idea azonban törést szenvedett. Olyan látszólagos szereplője jött létre a gazdaságban, amelynek ellenérdekeltsége tud megfogalmazódni egyes társadalmi érdekekkel szemben. Az így kialakuló, napjainkra széles körben jellemző konfliktus pedig nehezen kezelhető. Ugyanis a jogi személyiségű gazdasági társaság, amely a maga neve alatt szerezhet jogokat, viselhet kötelezettségeket, vagyona mértékéig felelős, lényegét tekintve egy álcának, egy a személyes felelősség alól kimentő „diplomáciai védettségnek” is tekinthető. A vállalat nem szuverén[12] – bár egyes globális cégek nagy erőfeszítéseket tesznek ennek érdekében a maguk részéről, a nemzeti államokkal szemben.

Hogyan lehet annak az élő emberi személyiségnek (akit Isten képmásának is mondottak a régiek) a társadalmi pozícióját rendezni, átgondolni, akinek most a viszonya a jogi személyiségű gazdasági vállalatokhoz nemhogy ellentmondásosnak, de kifejezetten ellentétesnek tűnik? Nincs más mód, mint újra át kell gondolni a viszonyokat, és hogy ehhez értékelvi szilárd kiinduló pontokat kapjunk, meg kell próbálni az európai értelmű eredeti alkotmányossághoz visszanyúlni.

Tehát lehet egy termelési, egy gazdasági folyamatot akár nemzedékeket átívelően úgy stabilizálni, hogy úgymond önálló jogi személyiségű céget alakítanak rá. De nem szabad abba a hibába esni, hogy ezzel a lépéssel a gazdasági alrendszernek (mivelhogy önálló elemi alkotóeleme a jogi személyiségű vállalat) olyan mérvű önállóságot, külön életet tulajdonítok, amelynek az emberi élettel szemben önértékét ismerem el. Önértéke a gazdaságnak és a gazdasági szereplőknek mint eszközöknek lehet addig a pontig, amíg az emberi életet szolgálják, és ez az önérték véget ér onnan kezdve, ahol a pusztulást eredményezik.

Fogalmilag rendezetten akkor tudjuk ezt a kérdést részletekbe menően tárgyalni, ha az alkotmányos alapokon egyértelműen értékrendi különbséget teszünk a természetes személyek szuverenitásának, a nemzet szuverenitásának értékei valamint az eszközként szolgáló gazdasági és egyéb társaságok önálló, mégoly autonóm létezési „joga” között.

Vissza kell fejteni az eredeti alapokat, miszerint a szó teljes politikai értelmében nincsen joga sem a kutyának sem valamely gazdasági társaságnak sem. A gazdaságon belül, mint piaci szereplőnek lehet „rész-joga” a jogi személynek. Ez a rész-jog kimerítheti a jogi személyek mai jogosultságait szinte maradéktalanul. Akkor azonban, amikor ezen gazdasági egységek érdekei, „jogai” szembe kerülnek a természetes személyi vagy a nemzeti szuverenitás elvével, akkor meg kell törjön a gazdasági alany joga, különben az emberi társadalom felszámolja önmaga emberi minőségét, alkotmányosságát a szó teljes európai értelmében.

Hátrálás vagy kitörési pont?

Első pillanatban a fenti okfejtés afféle élettől menekülő, illúziók világába burkolózó elefántcsonttoronynak, hasztalan délibábnak tűnhet.

Azonban egy lehetőséget is kínál a társadalmi struktúra, a társadalom önszervezési eszköztárának újragondolására. Arról van szó, hogy minekutána kiléptünk az aranypénz (mechanikus reteszelési szabályainak) „egyszerű” rendszeréből, ott tartunk, hogy zavarba ejtő a hitelpénz-rendszer technikájában rejlő „korlátlan” szabályozási lehetőség. Szinte mindent megtehetünk, de azt nem tudjuk el sem gondolni. Tehát tehetetlenekké váltunk és kiszolgáltatottá egy nagy nemzetközi uzsora-blöffnek – és egymást jobb-bal tempóban masírozva daráljuk le. Tehetnénk mást is?

A gazdaság-szabályozás rendszerének további finomítása túlbonyolításhoz is vezethet. Hacsak az alkotmányos elvek kiutat nem kínálnak, mert fix tájékozódási pontot adhatnának az első pillanatra ijesztő további szabályozási bonyolódástól. Meg kellene fogalmazni

▪         az önfoglalkoztató vállalkozások feltételrendszerét (1-10 fő) – egyáltalán nincsen megfelelő, testreszabott önálló gazdaság-politikája, intézményrendszere

▪         ettől elválasztva a kisvállalkozásokét (mai pénzben évi 50-500 millió Ft árbevétel, zavartalan körülmények között biztos működés, megfelelő tőkeháttérrel) – alig van megfelelő, testreszabott önálló gazdaságpolitikája, intézményrendszere

▪         következő kategória a piaci vállalkozásoké, amelyek a piaci viszonyokat egymagukban nem tudják befolyásolni, de képesek a piaci mozgásokhoz igazodni, esetleges váratlan nehéz helyzeteket megoldani. – nincsen megfelelő, testreszabott önálló gazdaságpolitikája.

▪         újabb kategória az országos monopólium (az ország piacát képes a maga területén befolyásolni)

▪         végül a kontinensnyi, globális nemzetközi monopóliumok.

A személy és a nemzet (szentkorona) közjogi szuverenitása csak akkor érvényesülhet, ha egyik alrendszer viszonyai sem vétózzák azt meg. A gazdaságban (és a többi alrendszerben is) ennek egyik kiinduló feltétele, hogy ne legyenek szervezett hátrányban például azon nagyszervezetekkel, kiemelkedő hatású nemzetközi monopóliumokkal szemben, amelyekben egyrészt a saját munkatársak emberi feltételi is bizonytalanok, másrészt pedig a legteljesebb az ütközés a személyi szuverenitás általános érvényesülésével, szempontjaival szemben például természeti erőforrásokhoz hozzáférés ügyében, fogyasztói kiszolgáltatottságban, esetleges piaci beszállítói vagy konkurencia harcban és így tovább. Más szóval a gazdaságon belül afféle fiók-alrendszereket kellene szervezni, és azokban a maguk sajátosságai szerint illeszkedést keresni a szuverén személyiség létéhez szükséges feltételekkel.

Furcsa módon a környezetvédelem az a szinte utolsó bástya, ahol az emberi életfeltételek immár biológiai szintű veszélyeztetettsége általános figyelemre számító kérdés. Ezért a környezetvédelem a szorosan vett környezetvédelmi ügyek iránt érdeklődőknél tágabb személyi kört jelent, mert sokan olyanok is itt keresnek megértést, együttműködést, akik valójában az emberi személyiség létfeltételeiért szeretnének küzdeni. Ha Bibó Uchroniája szerint „történtek volna” a reformáció eseményei, akkor most a környezetvédők talán keskenyebb sávon kereshetnék feladataikat (és ugyanakkor talán megértőbb volna velük szemben a társadalom szélesebb közvéleménye, együttműködőbbek volnának a gazdasági vállalkozások). [13]

(az első és második szövegrész terjedelmi okból külön címen)

Vissza az oldal tetejére