New Page 1

A termelési tényezők klasszikus felsorolása: föld, munka, tőke. Újabban mellé teszik a vállalkozói szerepkört. De nézzük, honnan származik ez a felosztás, és mit is érthetünk alatta? Mi a különbség például a föld és a tőke között?

▪ Föld – A föld, mint termelési tényező fogalma számunkra a fiziokratáktól ered (ami nem zárja ki a korábbi eredetet, de most ettől eltekinthetünk). A föld szimbolikus megnevezése a környezeti erőforrásoknak. Bele értendő a víz, a levegő, a bányakincs, erdő stb. Tehát nem valami nosztalgikus, a feudális korszakra emlékező tétel ez, hanem a gazdasági értékek forrásaként, a vállalkozás termelési eszközei között a külső erőforrást jelentő természeti erőforrások, környezeti javak összefoglaló megnevezése. A fiziokrata gazdaságpolitika a természeti erőforrások kitermelésére nagy hangsúlyt fordított, abban látta a gazdagodás lehetőségét.

▪ A munka – A munka mint termelési tényezők egy körének rövid elnevezése más szóval az emberi erőforrásnak volna nevezhető. Ha időben visszatekintünk, talán a munkaérték-elméleten alapuló klasszikus elméleti korszakra vezethetjük vissza, s azon belül is A. Smith nevéhez. Ő hangsúlyozta immár a fiziokratákkal szemben vagy inkább a fiziokratákat kiegészítően, hogy a gazdaságon kívüli természeti erőforrások bevonása után a legnagyobb értékforrás maga az emberi munka. E kor gazdaságpolitikája a munkamegosztás lehetséges kiterjesztésére törekedett, hogy a társadalom gazdagodását segítse.

▪ A tőke – A „tőke” fogalmán itt termelési tőke-javakat kell érteni, tehát véletlenül sem pénz-tőkét például. Használják a tőke fogalmát jövedelem termelő javak összefoglalójaként is, de itt egy szűkebb értelmezésről van szó, nevezetesen az igény szerint újra előállítható termelési eszközökről (gépekről, épületekről). D. Ricardo, Smith tanítványa már nem egyszerűen a munkamegosztás kézműipari kiterjesztésétől várta a gazdagodás előrehaladását, hanem a „holt munka”, a találmányokat hasznosító gépesített ipari termelő tőke megerősítésétől.

Tehát látható, hogy a termelési tényezők klasszikus hármas felsorolása három különböző korszakban gyökerezik. De ha innen tovább lépünk, akkor be kell látnunk, hogy ezek a termelési tényezők olyan egymástól eltérő alaptípusokat jelenítenek meg, amelyek nem keverhetők sok szempontból.

A természeti erőforrások nem állíthatók elő újonnan a kereslet igénye szerint, és nem is emberi munka eredményei. Tehát piaci forgalmuk csak bizonyos fenntartásokkal fogadható el. A természetjogi erejűnek mondható tétel szerint a természeti erőforrás a társadalmi közösség egészének a tulajdonaként kezelhető igazságosan, tehát magánszemély korlátlan magántulajdonaként nem vonható el sem a kortársak elől de még kevésbé a jövő nemzedékek elől. Ennek a történelem folyamán az emberiség ezernyi megoldását találta ki. Európaiak csak a gyarmataikon tekintették magántulajdonnak a természeti erőforrásokat, otthon Európában nem. Magyarországon „a földet” a szentkorona tulajdonának tekintették. Egyre több szó esik arról, hogy az emberiség szellemi-kulturális kincsei, tudományos felismerései, műalkotásai tulajdoni kérdései (főleg hosszú távon) hasonlóképpen kezelendőek.

A munka mint emberi erőforrás a munkabért eredményezi jellemzően. Azonban az elmúlt évszázadokban már többször nagy nyomatékkal merült föl, hogy széles tömegek kizárólag munkabérből való megélhetése kizsákmányolás, az uzsora[1] egy formájának megvalósulása. Nem kezelhető természeti erőforrásként, a munkát végzőnek emberi minősége van, rabszolgaként nem adható-vehető, semmiképpen sem tekinthető a tőkés tulajdonos, vállalkozó tulajdonának.

A tőkejavak kezelhető egyedül a felsoroltakból úgy, hogy a tőkés klasszikus magántulajdona szinte fenntartás nélkül értelmezhető rá, hogy szükség szerint lehet előállításukat visszafogni vagy éppen felfuttatni. A tőkejavak tulajdonából a közösséget ki lehet szorítani abban az esetben, ha a ráfordított pénzt piaci tevékenységével kereste meg a beruházó (tehát ha tevékenységét a piac igazolta vissza a bevételével, profitjával). Lényegileg módosul a helyzet a Keynes által javasolt kormányzati beruházás-finanszírozás, -támogatás esetén, mert ekkor már jogtalanná válik a tőkés magántulajdona, hiszen nem tekinthető csakis a saját tevékenysége eredményének a tőkejavak fedezete.[2]

A termelési tényezők tárgyalásánál fontos lépés, hogy a mikro-ökonómiai (vállalati szintű) és makro-ökonómiai (nemzetgazdasági, állami szintű) tárgyalását megkülönböztessük egymástól. Az összesített (aggregált) makro-ökonómiai vizsgálódásnál ismételten meg kell állapítani, hogy a sokszor bírált GDP mutatószámok legnagyobb hibája, hogy az összetétel csapdáját jelenítik meg. Nem lehet a makro-ökonómiai mennyiségeket a mikro-ökonómiai adatok mechanikus összesítésével megkapni. Miért? Mert jórészt mások maguk a fogalmak is. Mikroökonómiai típusú fogalmakkal leírt adatok összesítéséből nem lehet mechanikus módon kihozni makroökonómiai típusú jellemzőket.

Például: a nemzetgazdasági szintű jellemzők között nagyon fontosak a strukturális, szerkezeti ismérvek. Ezek nem értelmezhetők az egyes vállalatok, gazdasági szereplők szintjén.

Szokásos és nagyon szemléletes a makro-ökonómiai bevezetésben a jövedelem-áramlási számlákkal bemutatni az összesített gazdasági folyamatokat. Itt funkciók megkülönböztetése érdekében szerepelnek a * „háztartások”, * „vállalatok”, * „állam”, * „külföld”, * „árupiac” * és a „megtakarítások piaca”.

Ebben a rendszerben kiinduló megállapítás a háztartások fogalmáról, hogy bevételeit alapvetően az általa birtokolt, tulajdonolt termelési tényezők jövedelméből nyeri. Ha az állami újraelosztást nem tekintjük, akkor itt nagyon érdekesen az általában vett háztartásnak jövedelme van a termelés, a vállaltok felől

▪ valamint ide értendő a vállalkozói tevékenységet jutalmazó jövedelem

A felbontás tovább finomítható. Keveseknek tűnik fel, vagy kevesen fogalmazzák meg, hogy: miért nem alakult ki a háztartások jövedelmi szerkezetével foglalkozó makroökonómiai ismeretek köre? Mert ez nem ismeretes. Pedig sok elemzés tárgya lehetne a háztartások jövedelem-szerkezete. Hogy van ilyen? Nem hallottam róla. Mert a háztartási statisztikák nem értendők ide.

Itt olyasmiről kellene tárgyalni, hogy ha a természeti erőforrások jövedelmét elsődlegesen nem a nemzeti közösség élvezi, akkor a közösségtől elvonják „természetes jövedelmeinek” egy részét, torzul az állami bevételek rendszere (pl más adóforrásokat túlterhelő, és ezzel a gazdaságot torzító adórendszert kell kialakítania).

Ha viszont a természeti erőforrások utáni jövedelmet a nemzeti közösség élvezi, akkor ebből lehet közkiadásokat fedezni (ami az adózási igényt lecsökkenti).[3] A rendi korban például a szűken értelmezett föld jövedelme finanszírozta a politikai tevékenységet jelentős mértékben a nemesség földbirtokainak jövedelméből. Nem volt a politikai tevékenység finanszírozásában kizárólagos a föld jövedelme (fiziokrata szemmel mint külső erőforrás), de meghatározó és jellemző volt. A föld, a természeti erőforrások jövedelmének jelentősége talán csökkent a gazdaság egészében, de nem szűnt meg. D. Ricardo például politikai (gazdaságpolitikai) kérdést csinált abból, hogy a piaci folyamatok által kialakuló föld-jövedelmeket el kell téríteni és a gyáriparos tőkések rendelkezésére kell bocsátani. Mekkora tételről van szó?

Az USA-ban sosem beszélhettünk feudális jellegű földtulajdonról (talán a déli gyapotültetvényekről lehetett ilyesmit mondani egykoron). Az USA-ban ma a föld-terület terület-érték-adója (a terület piaci értékének kb 1 %-a évente) a szövetségi költségvetést meghaladó összegű lenne.[4] Ha egy nemzeti közösség a természeti erőforrásainak jövedelmével nem rendelkezik, akkor az önálló politizálásának és számos közkiadásának fedezetéről mond le úgy, hogy ezt a lemondó nyilatkozatot nem évente kell megtennie, hanem megteszi egyszer s mindenkorra, amikor utat enged olyan szerkezeti változásnak, amelyben elveszti a természeti erőforrások feletti rendelkezést. Ehhez piacnak, gazdasági racionalitásnak az égvilágon semmi köze nincsen, ez egy a nemzeti állammal szembeni uzsorás művelet eredménye lehet. De van egy másik olvasata is hosszú idő után a kérdésnek: a rendi korszakban a politizálás finanszírozása nem állami, központi úton volt biztosítva, hanem a föld jövedelmei által a természetes emberi személy szintjén. Ez pedig tartást tudott adni a politizáló személynek, feltételeket az emberi szuverenitás érvényesülésének.[5]

A háztartások túlnyomó többségének jövedelem-szerkezeti kérdése, hogy a munkabér jövedelmek terén mennyire vannak kiszolgáltatva, mennyire rajtuk, végzett munkájukon, az előállított termék tényleges piaci pozícióján múlik jövedelmük biztonsága, avagy mennyire múlik a helyzetük a monopolerőknek való kiszolgáltatottságukon. A XX. században a szakszervezetek voltak segíteni hivatottak az egyoldalúan elsősorban a munkaerő utáni jövedelemből élők helyzetén. A mélyreható lényeg azonban az, hogy természetjogi, elvi alapon nem lehet a társadalom valamely rétegét ilyen egyoldalú jövedelmi helyzetbe szorítani hosszú távon és tömegesen (mert ez népirtás, genocídium a szabályozás eszközével, a hátrányt szenvedettek tudta nélkül). Azonban egy lelkiismeretes társadalompolitikának, netán feladata magaslatán lévő mégoly megkérdőjelezhető alkotmánybíróságnak vagy csupán társadalmi-gazdasági kutatóintézeteknek, egyetemei tanszékeknek törődnie kellene vele, hogy átléphetetlen szempont legyen a háztartások jövedelemszerkezete és az alkotmányos alapjogok, alapminőségek érvényesülésének a kérdése.

A háztartások jövedelme a termelési tőkejavak értékesítéséből szintén érdekes kérdés. Mindenesetre az elgondolás mögött ott van a végső fogyasztó mintájára a végső tulajdonos képzete is. És mind a végső fogyasztót, mind a végső tulajdonost természetes személynek tekinti. Lehet azon elmélkedni, hogy ebben az alapmodellben meg kellene jeleníteni a közösséget is mint végső fogyasztót (pl csak közösségi szinten kielégíthető igények területén) és mint a végső tulajdonost (pl a természeti erőforrások terén). A történelmi alkotmányos hagyományunkban a szentkorona szimbólumához csatoltan megjelenik a közösség mint végső tulajdonos a természeti erőforrások tekintetében. Ha innen nézzük tehát, akkor a történelmi alkotmányunk modellje, makro-ökonómiai vetülete mindenképpen kiforrottabb, mint a jelenleg a felsőoktatásban oktatott közgazdasági alapismeretekben található „modern” makro-ökonómiai modell.[6]

Ami nem járható út, az a jelenlegi kiskapus elméleti modell alapján megvalósuló kiskapus szabályozás, mert kiszélesíti a nem várt és nehezen kezelhető vagy nem kezelhető katasztrófák lehetőségeit. Katasztrófának tekinthető az is, ha emberek tömegei szabályozási hibából elnyomorodnak, nem tudnak emberhez méltó életet élni.

A háztartások jövedelem-szerkezetének témaköréhez illik, hogy vajon mennyire szabad a belépés a piacra vállalkozóként, tehát a háztartások idealizált összességében mekkora az esélyegyenlőség arra, hogy vállalkozói hasznot élvezhessenek? Most beletolták ezt a kérdést az önfoglalkoztató kényszervállalkozó fogalomkörébe, holott egy füst alatt ezzel a megjelöléssel teszik tárgyalhatatlanná[7] a piacok zártságát, monopolizáltságát, a kisvállalkozások szabályozási eszközökkel való ellehetetlenítését, azaz a háztartásoktól a vállalkozói haszon típusú jövedelmek minél szélesebb körű megvonását.

És végül a háztartások megtakarítási jövedelmei. Ezen a ponton is kifejezetten átpolitizált, meghamisított a kép. A gazdaság egésze szempontjából a meghatározó mértékű kamatjövedelmet mint háztartási kumulált értékek közé tett jövedelmet tenni majdnem ahhoz hasonló, mintha a maffiapénzek fizetését pedig a tipikus háztartási kiadások között kellene feltüntetni. Drábik János egy egészen pontos definícióját adja az uzsora tartalmú kamat és a gazdasági tartalommal indokolható kamat jövedelme között (a pénzteremtés monopóliumával a semmiből létrehozott, azaz nem gazdasági tevékenységgel létrehozott jövedelem illetőleg a saját munkával szerzett pénz kölcsönadása utáni jövedelem között). A lényeg az, hogy csak igazolható, természetjogi szintű elvekkel összevethető (alkotmányos elvek) alapján igazolható megtakarítás utáni jövedelem fogadható el józan ész szerint mint tipikus, legális kölcsönzés utáni kamat-jövedelem.

Tehát ahogyan beszélünk vállalati költségszerkezetről (állandó és változó költségek stb), ugyanúgy kellene átgondolni a háztartások, a végső fogyasztók bevételi szerkezetét. Régi szóval a tulajdoni szerkezet kérdését nem kellene a véletlennek, a spekulánsok kénye kedvének, a „spontán piaci folyamatoknak” kiszolgáltatni, (mert ez volt a rendszerváltás egyik legpusztítóbb, a gazdaságelméletet megtévesztően meghivatkozó, hatásában népirtást jelentő szélhámossága) hanem tudatos társadalompolitika tárgyává kell tenni.

Sőt. A háztartások kiadási oldalán ugyanilyen elméleti hézagok fedezhetőek fel. Itt az az univerzális „pótkijelentés”, hogy a háztartás „belátása szerint”, szabadon költekezhet. A háztartások önálló gazdálkodásának elve minden bizonnyal olyan önérték, amelynek eredete talán a természetes személy szuverenitásának gondolatából ered. Azonban ha nagy tömegében nézzük a háztartásokat, akkor nem egyes háztartások döntéseinek egyedi befolyásolása vagy szabadsága a tét, hanem a háztartások hosszan tartó időszak alatti döntéseinek a feltételrendszere. Tehát megfelelő-é a feltételrendszer ahhoz, hogy a háztartások élhessenek költség oldali döntéseik elvi önállóságukkal?

Felmerül például, hogy havi bizonytalan munkajövedelemből hogyan lehet hosszú távra tervezni, például gyereket nevelni, türelmes kutató tevékenységet folytatni, házat építeni és így tovább. Ezen a ponton összekapcsolódik a közösségi kiadások kérdésével, miszerint ha a közösség fizeti az ingyenes iskolát, egészség-ügyet, a közvilágítást, miegyebet, akkor a havi keresetből csak a napi étkezést, ruházkodást kell fedezni. De ha a társadalom a közös kiadásokat nem fedezi (amint annak veszélye ismét felerősödik), akkor a háztartások életképessége érdekében fel kell vetni a természeti erőforrások kezelésének kivételét a költségvetéséből, és arra más megoldást keresni – de semmiképpen nem azt, hogy ha az országos gazdaságpolitika életképtelen, akkor adja el magántulajdonba a természeti erőforrásokat például, mint egy tipikus költségvetési bevétel-forrást, és a háztartásoknak pedig mondja azt, hogy fizessétek a havi keresetetekből ezután a kommunális feladatokat is (mint szemételhordás, iskola, egészségügy, miegymás).

A természetjogi alkotmányos elvek közgazdasági érvényesítése tehát igen jól átgondolható feladat, érinti az igazságosság alapvető kérdését. Ez az egyik pont, ahol megfordul, hogy sci-fi rabszolgákként élhetünk a jövőben vagy szabad emberekként alkothatunk szabad közösségeket. A háztartások jövedelmi (és költség-) szerkezetének elmélete nélkül semmit sem lehet mondani kormányzati költségvetési politikáról (netán reformjáról!).

Az egészséges jövedelmi szerkezet biztosíthatja csak, hogy ne kelljen külön megvásárolnunk elorzott tulajdonként eleink kulturális örökségét, hogy ne kelljen fizetnünk azon természeti javakért, amelyekért nemzedékek hosszú sora életét adta, és amelyet munkajövedelemből elméletileg lehetetlenség megfizetni társadalmi szélességben.

A háztartások jövedelmi szerkezete közvetve függ a pénzrendszer jellegétől is, hogy jogosult-e a háztartás önálló életvezetéséhez és saját életteljesítményének fedezetére támaszkodó hitelekre, avagy másoknak kell hitelező kegyéért pályázni, majd kamatot fizetnie ahhoz, hogy hozzáláthasson saját munkáját elvégezni - tehát a pénzrendszer az embert személynek tekinti a szó filozófiai értelmében vagy megsarcolható áldozatnak?

Ennek a témakörnek a befejezéseként tekintsük át, hogy a modern gazdaságelmélet mit gondolt a gazdagodás lehetséges erőforrásairól korszakonként, és hogy milyen kép alakult ki mára?

Látható, hogy a hagyományos értelemben vett gazdálkodási tevékenység mint a gazdasági értelemben vett értékek forrása” egy szűkebb szegmenssé vált, „leértékelődött” önmagában, illetőleg az érték-előállítás folyamatában egyre nagyobb súllyal szerepel a közvetlen termelő tevékenységet kiegészítő, lehetővé tevő állami szerepvállalás, a különböző intézményekből kialakuló háttér, társadalmi-piaci közeg, egészen a kulturális és tudományos körülményekig, a politikai légkörig (az alkotmányos viszonyok minőségéig !!!) terjedően. Mondhatnánk úgy is, hogy a gazdasági értékek forrásaként „kézzel foghatóvá vált” a társadalmi struktúra súlya, hatása - és a hagyományos értelemben önmagában vett vállalkozás erejének viszonylagossága.

Tehát a TV-beli O’Neaden féle magányos vállalkozó képzete éppúgy tarthatatlan, mint a maga munkájából feltétlenül megélni képes tisztes polgári életvitel feltétlen lehetősége. Nem egyszerűen összeomlott egy irodalmunkban, erkölcsi nosztalgiáinkban máig felidézett „hagyományos”, emberileg érthető, élhető világ, hanem megfogalmazódott a feladata is annak, hogy az új körülmények között az új eszközökkel tegyük élhetővé világunkat.

A gazdaságelméleti modellekről

Talán a klasszikus közgazdászok idejében megfogalmazott kritériumokat vehetjük alapul, amelyek hangoztatásának David Ricardo volt a kezdeményezője („tiszta ökonómiát” akart kidolgozni):

▪ általánosított, a konkrét problémáktól eltávolodott (a valóság apró részleteitől el kell tekinteni)

▪ a gazdasági jelenségek modelljeit a gazdaság és az élet egyéb területeitől elszakítva vizsgálta

o a vizsgált (modellezett) jelenség a környezetétől el van szigetelve, tehát a vizsgált jelenség nem hat a környezetére és a környezete nem hat a vizsgált jelenségre

o eltekintünk az időtényezőtől, tehát a vizsgált jelenség szereplői azonnal információval rendelkeznek minden tudhatóról

o a gazdasági kérdésekben nem szabad számításba venni egyéb, nem-gazdasági szempontokat

▪ ha a valóságot a modellezés eredményeire támaszkodva igyekeznek átalakítani, az csakis jó eredményre vezethet

Ez tehát egy olyan „program” volt, amely meglehetősen tudatosan törekedett a gazdaság mint önálló társadalmi alrendszer kialakítására, szinte bármi áron. Azt mondhatjuk, hogy Ricardo korszakától fogva (1800-as évek eleje) a közösség gazdagodási eszközeinek keresésében már egyértelműen nem a termelés maximális felfuttatása volt a döntő tényező, hanem a „gazdasági alrendszer” minél nagyobb önállóságának szinte bármi áron való kiépítése, maximálása.

Ez nem azt jelenti, hogy nem lett volna fontos a termelés szintjének további felfuttatása. Ez nem jelenti, hogy akár egyetlen kortárs szerző könyvében megfogalmazta volna (bár nincsen kizárva). Mint tény megmagyarázza viszont azt, hogy miért került szinte behozhatatlan előnybe Európa nyugati országainak övezete a kontinens középső részeivel szemben.

Általában azt hozzák fel magyarázatul, hogy a tengerparti országok tudtak gyarmatosítani, onnan származott a jövedelmük, és akár a keleti részek tengerparti országainak akár a tengerparttól elzárt országainak gyarmatosítási próbálkozásait sikerrel tudták fékezni.

Azt hiszem azonban, hogy legalább egy nem elhanyagolható tényező a gazdaságelméleti gondolkodásmódbeli jelentős különbség. A kontinens nyugati szélén az elméleti modellezés Ricardo-t követően egyre nagyobb teret nyer. A német List Frigyes 1841-ben megírt könyvéhez kapcsolt történeti iskola a kontinens belsejében még elvi, ideológiai ellenállást próbált kifejteni a közgazdasági modellezésre támaszkodó gazdaságpolitikával szemben. S mi történt azóta? Például Magyarországon a mai napig él egy erős szkepszis az értelmiségi túlkapásokkal szemben, az íróasztal mellett kiagyalt agyrémek, víziók, utópiák és véres fasiszta, kommunista társadalomátalakító törekvések ellenében.

Nem vitatva a bekövetkezett borzalmak szörnyű emlékét és nem lekicsinylendő további veszélyét, ma Magyarországon a szűkebb közgazdász-szakmai és a tágabb közéleti közvélemény előtt nem zajlanak modell-építő viták. Voltak elvetélt vagy hangot alig kapó próbálkozások, de ennek a feladatnak, tevékenységnek nincsen ma megbecsültsége.

Liska Tibor például a legnehezebb korszakban, a korai ötvenes évektől a nyolcvanas évek végéig próbálta rávenni kortársait, hogy a szocialista diktatúra réseiben próbáljanak a jövővel, a jövő lehetséges avagy kívánatos modelljeivel foglalkozni, sőt e modellek alapján próbáljanak gazdasági kísérleteket szervezni. Nem volt különösebb eredménye. Fia, F. Liska Tibor őrzi apja munkájának emlékeit, az interneten olvashatók írásai (http://www.sztaki.hu/~liska/uzenet.htm ). Azonban az ország a globalizmus viharában az európai unióhoz csatlakozik (ebből nem akar kimaradni, mint a Szovjetunióból, mert a megelőző ezer esztendővel szemben nem az unió ellen volt kifogása, hanem a keleti iránnyal szemben[8]). Tehát a közgazdasági, társadalmi modelleket most is a nyugati tengerparton fogják fejleszteni, és mi csak igazodni fogunk hozzá. Azt hiszem, hogy ez Közép-Európa társadalmi lemaradásának, kiszolgáltatottságának egy ideológiai, szemléletbeli, identitásbeli oka, előidézője, hátrányainak felerősítője – volt az elmúlt száz évben és az a mai napig.

Meglepő irányból találhatunk megerősítést: a magyar alkotmányos hagyományban.

Az alkotmány ugyanis a társadalom-szervezés leg-absztraktabb szabályozási sarokpontja. Meglepő módon oda jutunk, hogy a magyaroknak van valamijük, ami kevés más országról, nemzetről mondható el: van egy társadalmi alapmodelljük.

A magyar alkotmányos hagyományról (amelynek leírását igen részletesen a szentkorona tanban mint magyar alkotmányelméletben foglalták össze a Deák Ferenc sikeres kiegyezését követő évtizedek tudós generációi egészen a II. világháborúig) kiderül, hogy mint komplementer egészíti ki a nyugati gazdaságmodellezési törekvéseket.

Ott egy pozitív társadalomszemlélet talaján elképesztő gazdasági intézményrendszer komplexumokat építettek ki, hihetetlen szabályozási és a szabályozási elveket alkalmazó szervezési teljesítményekkel. De mintha a lelke hiányozna ennek a gigászi magasra tornyosuló gazdasági építménynek. Mintha mindezt nem tudnák összekapcsolni az emberi élet, és az emberi közösségi élet értékeivel. A hihetetlenül fejlett részmegoldások nem állanak össze teljes egésszé.

És a magyar alkotmányos hagyomány? Az éppen a teljesség, a szerves egész gondolatát kínálja nekünk az évszázadok távolából. Méghozzá nem egyszerűen mint címszójegyzéket, hanem mint fogalmi építményt. Bernáth Zoltán bíró 1999-ben egy gótikus katedrálishoz hasonlította a magyar történeti alkotmány fogalmi építményét. Egyik forrása éppen ez a kor volt, a hajdani lovagkor. Nem dobta le magáról annak ideáit, ahelyett, hogy naiv korszerűtlenségnek bélyegezte volna és igyekezett volna modernségre törekedve mint kacatot levetkezni, hanem éppenséggel kiállott mellette, mint az igazságok forrása mellett, mint az igazságok tekintélye mellett, és igyekezett minden számára kínálkozó történelmi pillanatban a lehető legnagyobb teljesítményre II. Endrét követően Nagy Lajos korában, Mátyás király korában, a napóleoni háborúk utáni reformkorban, a kiegyezés után, a két világháború között.

A magyar hagyomány már a korona képével is az egységet, a teljességet átfogó abroncsot idézi. Meghivatkozhatóvá teszi fogalmilag

▪ a hagyományok lényegi folytatásának, szellemi-lelki kiteljesítésének igényét.

A magyar alkotmányos hagyomány egy olyan társadalmi alapmodell, amely legalábbis számunkra az emberiességen belülre tudja becsatlakoztatni az egyes részmegoldásaiban mégoly nagyszerű nyugati (ma már globális) társadalmi intézmény szervezési vívmányokat, csúcstechnikát.

Tehát hallatlanul fontos kellene legyen számunkra a gazdasági modellezés kérdése minden tekintetben. Mert közjogi hagyományaink igen alkalmatos kulturális-közjogi táptalajt, iránytűt kínálnak hozzá.

Visszatérve a Nyugat-európai gazdasági elméleti modellek fejlődési ívéhez (a bevezető ismeretek szintjén):

Az 1870 utáni években neoklasszikusnak nevezett közgazdászok körében például Leon Walras (1834-1910, főműve A közgazdaságtan alapelvei kiadása 1871-ben) fellépésével már kifejezetten a matematizált modellekről beszélhetünk. Egy idő után a kiszámolási illúzió terebélyesedett ki, miszerint a kellően absztrakt és bonyolult modellek előre kiszámíthatóvá (megjósolhatóvá) teszik a gazdasági folyamatokat. Ennek a szemléletnek (mint valamely gyermekbetegségnek) komoly veszélyei voltak.

▪ Szerencsejáték ízt adott az elméleti útkeresésnek (ha ki tudjuk számolni, akkor csökken a kockázat).

▪ Kifejezetten fékezte az elméleti tisztánlátást, az általános összefüggések tárgyalását megnehezítette.

▪ És hogy a kiszámolási kudarcokat a gazdaságpolitika elkerülhesse, erőteljes falanszterépítési törekvések formálódtak, amelyek elkerülendő a tényeket: a számokhoz akarták igazítani a valóságot. Prokrutészi korszak köszöntött be, százmilliós nagyságrendű halottat eredményezve. Ez az akarnok korszak átnyúlt a XX. századba, a hitelpénz korszakában még további kiteljesedést ért meg, a GDP misztikumában élte meg a csúcs-korszakát. És kérdés, hogy mikor tudunk kilábalni belőle.

▪ A fékevesztett kamatmechanizmus is ennek a kiszámítási-programozási-előírási őrületnek egy ösvénye. Mint évszázadokkal korábban, amikor a szerencsejáték tudott őrült méreteket és formákat ölteni. Nem számít, hogy az alkalmazott modellnek semmi köze sokszor a gazdasági realitáshoz, az értelmes gazdasági tartalomhoz, alkotmányos igazságokhoz, semmihez, a kikalkulálható számokat minden áron érvényre akarják juttatni.

A kiszámíthatósági illúziónak józan ellenzője volt Alfred Marshall (1842-1924), aki viszonylag korán határozottan úgy fogalmazott, hogy a közgazdasági, sőt a matematizált közgazdasági modellek leginkább a szemléltetésre, demonstrációra alkalmasak, és nem a valóság kiszámítására. Tehát kezeljük is úgy a klasszikus és későbbi képletek jelentős részét, hogy alaposan utána gondolunk, mikor melyiket van értelme kiszámítani próbálni, és melyiknek a feladata csupán az, hogy két mennyiség közötti jellemző kapcsolatot illusztrálja, jelezze (de nem behelyettesíthető tapasztalati vagy elvi képletként kezelve).

És ezzel elérkezünk a századfordulóra, amelynek döntő eseménye, változása az aranypénzrendszer vissza-szorulása és a hitelpénz rendszer térnyerése. A hitelpénzrendszerrel az aranypénzt nem lehetett volna többszáz évvel korábban felváltani, akármilyen eltökélt akarat, hatalmi erő próbálkozott volna is vele. Ehhez sok tényező csak a XX. század elején állt elő:

▪ A kor matematikai modellezési képessége, például a szükséges algoritmusokat nyújtó matematikai háttér

▪ Az a statisztikai módszertani és intézményi háttér, amely a századfordulóra már készen volt

▪ Számos társadalmi intézmény, államigazgatási szervezési ismeretek, eredmények

▪ Valamint a polgár eszménye egyre halványuló szállal az első világháborútól meggyötörten az 1930-as években távolodott el annyira az emberi szabadakaratú személy ideájától, hogy már „el lehetett venni tőle” az aranypénzben még úgy-ahogy meglévő közvetlen kapcsolatot saját gazdasági teljesítménye és jövedelme, boldogulása között. Más szóval ekkorra proletarizálódott a világ annyira, hogy a Keynes-i rendszert fennakadás nélkül elfogadja (néhány író, költő kesergett egy ideig).

El lehet mondani, hogy az a vállalkozásokra épülő piacgazdaság, amelynek ideáival fordult a politikai vezetés Magyarországon és Kelet-Európában a társadalom felé például az utolsó 13 év folyamán (de ha az előkészületeket is vesszük, akkor legalább az utolsó 20-25 évben), az reálisan legfeljebb a merkantilista kort (ember embernek farkasa a piaci küzdelemben jelszóval), illetőleg a fiziokrata vagy Adam Smith-i korai kézműipari, manufakturális klasszikus kapitalizmus korát idézheti.

Ha pontosak akarunk lenni, akkor ki kell jelenteni, hogy David Ricardo korszakától kezdődően az elmélettörténet valósága túllépet azon a fogalomkészleten, gazdasági felfogáson, amelyre támaszkodva a politikai pártok mind a mai napig „társalognak” választóikkal (magyarán nemhogy gyereknek nézik őket, de kifejezetten vagy 200 éves avas-dohos ehetetlen portékát adnak el nekik 4 évente és a köztes periódusokban.

David Ricardo idejétől számítható az a korszak, amelyben az elméleti modellezés egyre erőteljesebben mint önálló gazdasági erőforrás jelenik meg, jut érvényre. Ennek a folyamatnak Keynes is csak egy állomása (egy drabális de legalább saját szavai szerint tökéletlenségével tisztában levő szereplője). A Keynes féle állami gazdasági szerepvállalás már nem lett volna elképzelhető sem a gazdasági modellezés gazdaságpolitikai napi alkalmazása nélkül (aminek feltétele volt egy viszonylag fejlett statisztikai rendszer, egy viszonylag fejlett államigazgatási szabályozási intézményrendszer is mint eszköztár).

És újabb szakasza az elméleti modellezés mind nagyobb szerepének a Friedman-i korszak is. De ha Keynes ajánlata egy válságkezelő csomag volt, akkor Friedmané már csak egy újabb nekirugaszkodás, menekülés előre. Ebben a mába átcsúszó időszakban minden nagyobb spekuláns gazdasági modellezést mint napi eszközt használó irodával dolgozik. Nincs már sehol az egyszemélyes klasszikus spekuláns, ahogyan 150 évvel ezelőtt már Eifel mérnök sem tervezett sem páriszi Eifel-tornyot, sem pesti Lánchidat, hanem az ő vezetése alatt álló iroda készítette el a terveket. Hasonló a helyzet ma már minden korábbi lobbicsoport, szakszervezeti tömörülés, kormányzati szerv, spekuláns vagy ipari tőke-csoport esetében.

Azazhogy nem egészen. Mintha a fejlődés átbillent volna oda, hogy az államok felhagynak a gazdaságmodellezéssel, mint saját eszközzel. Az aktív modell-használat mintha sokkal inkább az úgymond profitérdekelt központokat jellemezné – a nyilvánosságtól teljesen elzárva, minden kontroll nélkül. A politikai választásokon az „élő politikai közösség választókerületek” helyett az erős tőkecsoportok ügynökei manipulálják a szavazásokat teljes nyíltsággal (lásd az izraeli-amerikai szakértők diadalútját MSZP színekben). Ez az állami és egyéb köz-szféra modellezési törekvésének visszahúzódásához vezetett. A széles közvéleményt pedig (az egyetemi tanulmányok végzőit beleértve) valami irreális, mindenre alkalmatlan látszat-közgazdasági ismeretekkel traktálják. Díszletté egyszerűsödött modellezésre pedig nem kell sokat költeni, az egyre kopik mint a színházi díszlet, míg végül nevetség tárgyává válik.

Tehát amíg az 1930-as években a modellezés az állami beavatkozás révén még úgy-ahogy a közösséget szolgálta, mára arról beszélhetünk, hogy eszköze lett a közösség kijátszásának is. Ha pedig bármi igazság van e kijelentésben, akkor mára nem általában vett gazdasági erőforrásként kell tekinteni a gazdasági modellezésre, hanem számolni kell azzal is, hogy a helytelenül alkalmazott gazdasági modell éppen a gátjaként is működhet a gazdasági erőforrások bővülésének, kihasználásának, hozzáférhetőségének.

Egyre többet hallani olyan kérdésfeltevésről, például a pénzrendszerrel kapcsolatosan, hogy a mai hitelrendszer vajon serkenti vagy éppen gátolja, hogy mindenki a lehetséges legtöbbet hozza ki magából, hogy társadalmi igazságok érvényesülhessenek, hogy elvi szabadságát a felelősségével köthesse össze bárki, hogy nem kegyből hanem alanyi jogán szervezhesse saját életét, vehessen részt közösségei életében. Nem lehet megkerülni a „fantaszták” nagy kérdéseit. Szembe kell nézni azzal a legalapvetőbb társadalmi problémával, hogy társadalmi intézményeink fölött vissza kell nyernünk alanyi szabályozó szerepünket (a politika, a gazdaságpolitika, a gazdaságelmélet, a gazdaságelméleti modellek segítségével).

Magyarországon ha lehet igen erősen polarizált a helyzet a társadalmi intézményekről való gondolkodás ügyében. Egyfelől az ország történelmi alkotmánya ritka szerencsés hagyományozott mintát, érzelmi és fogalmi, fogódzót kínál az élet alapértékei és az aktuális intézmények működtetési, átszervezési kérdéseinek összekapcsolhatóságában. Másrészt pedig az ország aláírván az uniós csatlakozási uzsora-szerződést olyan helyzetbe hozta magát, mint aki örök életére infúzióra köti magát és közben vállalja, hogy élete attól függ, hajnalonként milyen elszántan tud száguldozni a város túlsó szélén fekvő sportpályán (de az infúziót tilos kihúzni még reggelente is, mert akkor jön a beígért fegyelmezés). Ha még nem haltunk ki eddig teljesen, akkor ez egy erős konfliktus-helyzet számunkra.

Filozófikusabban is meg lehet fogalmazni a gazdaságelméleti modellek problémáját. Beszélhetünk egyfajta absztrakciós hídról is a valóság és a modellek képzetei között. Ez a híd azonban (amelynek elnevezése a műszaki rajzok és a valóságos alkatrészek közötti kapcsolat révén fogalmazódott meg bennem) kétirányú kell legyen. A társadalmi intézmények ugyanis, akármennyire is menekülünk tőle, emberi kontroll alatt kell álljanak (különben elszabadult, vezető és fék nélküli autó mintájára viselkednek). A modell több funkcióval értelmezhető[9], például:

Tehát kevés, nagyon kevés kritérium a bármilyen modell és a valóság közötti összhang, mert a modell lehet alapjaiban elhibázott, és akkor a modell és a valóság közti összhang kifejezetten káros[10]. A magyar társadalomtudományi, és ezen belül közgazdasági gondolkodás az elmúlt évtizedekben éppen ezzel a leegyszerűsített szemlélettel (a modell a valóság leképezésére való) teremtett olyan rést, ellenőrizetlen mozgásteret, árnyékot, amelyben a rendszerváltás tragikus mulasztásai, veszteségei, visszaélései végbemehettek, amelyeket az elméleti hamis díszletek mögött végre lehetett hajtani. Ennek a rossz modell-felfogásnak a sulykolásával fertőzték meg a szocialista szellemi terror[11] évtizedeiben a társadalompolitikai gondolkodást, és tették a mai napig impotenssé.

Természetesen az ember nem mindenható, nem tud bármilyen célt bármilyen eszközzel elérni (amint egy házat tervező építész, a házat felépítő, átalakító építőmester vagy a házat üzemeltető, kontroll alatt tartó gondnok sem). De ha elméletileg bizonygatjuk, hogy a lakóknak elvileg nincs joguk belegondolni sem, hogy a beázó tetőt meg kellene (meg lehetne) javítani, ott komolyan változtatni kell a ház modelljéhez való viszonyuláson.

A kétirányú absztrakciós hídon tehát egyrészt fogadni kell a valóság visszajelzéseit a modellek használhatóságáról, másrészt pedig tudomásul kell venni, hogy a társadalmi valóság tőlünk, elméleti gazdasági és egyéb modelljeinktől erősen függ. Olyan bonyolult a modern társadalom, hogy modellé szervezett rendezett fogalmak nélkül a káoszt nem kerülhetjük el (a káosz egy formája, ha fenntartás nélkül kiadjuk kezünkből az önszervezés jogosítványát – mert a rabszolga szerződés a modern felfogás szerint akkor is tilos, ha leendő rabszolga beleegyezik).

A magyar alkotmányos hagyomány pedig lehetővé teszi, hogy a kortárs valóság összetettségétől elszakított (lebutított) hivatalos morzsalék-modell és a közösség számára kezelhetetlenül sodródó gazdasági alrendszerünk között visszaépítsük, renováljuk a kapcsolatot - a legfőbb modell-normák (alkotmányosság, működőképesség) szerint. Ez kell ahhoz, hogy a gazdasági rendszer ismét az életet szolgálhassa.

Volt egy Kenneth Boulding nevű amerikai közgazdász a hetvenes és nyolcvanas években, aki ellátogatott Budapestre, és talányos előadásában kijelentette, hogy nem szabad szem elől téveszteni, hogy az autók nemi élete nem más mint a mi nemi életünk. Többen pajzán célzást véltek kihallani ebből az amerikai autós mozikra, de másról volt szó. Nemi élete, egyáltalán élete az embernek van, szemben az általa létrehozott technikával, amelynek ilyesmije nincsen. Ezt a bombasztikus megfogalmazást hűvösebbre váltva az ember a maga felelősségét az általa agyonszervezett világért nem dobhatja el. Erről a felelősségről nem lehet lemondani, ezt nem lehet eladni mint valami reménytelen üzleti követelést.

És ha még autókról van szó vagy a nagysorozatú terméket előállító világcégről, akkor úgy érezhetjük, hogy az nem a „kis” Magyarország dolga, mint ahogyan a Mars expedíciók szervezése sem a pesti parlament problémája. De a magunk társadalmi intézményrendszere, hogy miféle franchise szerződést kötünk az unióval, ha éppen nem egy tál lencséért adjuk el jövőnket kényelmességből, mert nincs kedvünk sűrűn az absztrakciós hídon rohangálni, az a mi dolgunk, a mi felelősségünk. S ha a magyar alkotmány ebben az ügyben különös lehetőségeket kínál, akkor azt nem utasíthatjuk el.

A magyar alkotmányról való gondolkodás egyik sarokpontja, hogy az alkotmányosan szabályozott terület szakmai tartalma szerint az alkotmány nem ír-e elő képtelenséget.

A történelmi alkotmánnyal ez kevésbé fordulhat elő, ott az alkotmányos elvek és az alkalmazott intézményi megoldások kialakítása közötti távolság lehetőséget ad a rugalmasabb szabályozásra. De a ma erőszakosan (és hamisan) alkotmánynak nevezett alaptörvényi szabályozást értelmezni hivatott alkotmánybíróság szinte büszke rá, hogy az „általános szabadság” szellemében fogalmaz meg alapvető álláspontokat például a gazdaságról mondott véleményében - de nem kíván törődni olyan közgazdasági szakmai részletekkel, hogy például a föld (és általában a természeti erőforrások) szabad forgalmú tőkejószágként való kezelése a történelem legsötétebb és legnyomorúságosabb társadalmi berendezkedéseire volt jellemző.

Ezt az „alkotmánybírói szakmai melléfogást” az alaptörvény és az alkotmány fogalmának összecsúsztatásával kialakított mai helyzet szerkezetileg valószínűsíti. Ha ehhez a „közgazdasági-szakmai” tájékozatlansághoz még némi rosszindulatú ellenséges spekulációs törekvés is társul, akkor oknyomozó újságíró legyen a talpán aki kihámozza, hogy véletlenül veszett oda az ország, vagy szándékosan, a mai rangrejtett Riedl ezredesek közreműködésével (a monarchiabeli osztrák kémtörténetet felidéző film főszereplőjére utalásként).

A történelmi alkotmány modellalkotást orientáló képessége, tényleges lehetősége kellene hogy összefogásra késztesse a ma ezerfelé szakadt magyar nemzetet, beleértve vagy ráutalt társának tekintve a szomszédos népeket, nemzetiségeket is.

Az uzsora

A gazdasági modellezési ismeretek tudatos figyelembe vétele egyfajta kényszerűség, az önálló gazdaságpolitika (az alkotmányosság!!) előfeltétele ma már.

A gazdaság-modellezési alapkérdésektől való elzárkózás a közösség egyfajta öngyilkosságával ér fel.

A társadalom szakmai és szélesebb közvéleményének tudatos elzárása az általában vett társadalmi és szűkebben vett gazdasági, pénzrendszeri modellezési kérdésektől ma már a gazdaságot tekintve a módszeres rendszer-uzsora, a társadalom egészét tekintve pedig a népirtás kategóriájával jellemezhető.

Az „uzsora” jelentéséről

Az uzsora kifejezést manapság kevésbé használjuk, pedig a jelentése viszonylag jól definiálható modern fogalmakkal, mai igény szerint is:

1) A szerződésben foglalt csereügylet a gazdasági tartalmát tekintve jelentősen aránytalan a szerződő felek között – jelentős az aránytalanság a kifizetett pénz és ellenértéke között

2) a kifizetést törvényi előírásokra hivatkozva, az igazságszolgáltatás intézményeinek közreműködésére támaszkodva követelik

3) a szerződés nem fedi a valóságot, mert vagy homályosan fogalmazott (félreérthetően, ellentmondásosan) vagy a felek által ismert tényektől tudatosan rugaszkodott el – ide értendő (a hitelező felelőssége mintájára) az is, amikor a csereügyletben a visszaélő fél sem tudja világosan elmagyarázni, hogy a nyilvánvaló aránytalanság milyen módon alakul ki, de a tényt ismeri és alkalmazza

4/a) egyszerű megtévesztés, amelyet az igazságszolgáltatás később nem tekint megtévesztésnek, ezért a hamis feltételek szerint kell teljesíteni

4/b) a jelentős kulturális, gazdaság-szemléleti különbség (pl egyiknek a pénz semleges közvetítő eszköz, a csere természetesen egyenlő értékek cseréje, a másiknak pedig a pénz az érték forrása, amelynek megszerzésével nem kell a csere egyenlőségét kielégítenie)

- A kulturális kiszolgáltatottság egyik fajtája, amikor a belső erkölcsi késztetést érez a kisemmizett, hogy ő ne bontson fel egy csalárd szerződést, hanem akár lehetetlen feltételekkel is teljesítse

- Lényegében hamis munkamegosztási képzetekre épít, amikor a szerződések tisztességes voltát tételezik fel a károsultak, a közreműködő felekbe bizalmukat vetik (értve ez alatt, hogy bizalommal vannak a szerződő másik fél iránt, az érdektelen igazságszolgáltatás és minden más érintett felé)

4/c) és/vagy a jelentősen eltérő hatalmi súly, egyik erőfölénye és másik reménytelen kiszolgáltatottsága

- amit a hatóságok is megerősítenek figyelmetlenségükkel vagy éppen részrehajlásukkal

5/b) Drábik János a magánpénzrendszer kamatuzsoráját hangsúlyozza (amely az államot kívülről tartja sakkban mint globális és szűk körű magán-uzsorás érdekeltség)

5/c) Ismeretes továbbá az adó-uzsora, amikor az állam aránytalanul magas adóterheket ró olyanokra, akiknek egyébként állami szerepkörében nem nyújt arányos ellenszolgáltatást például a szükséges létfeltételek kialakításával, működtetésével.

5/d) Beszélhetünk az államosítás-privatizáció uzsora-transzferről (háttérben az államot eszközként nyilvános kontroll nélkül felhasználó magánérdekeltséggel)

5/e) De egy gigantikus uzsorás szerződés-ajánlat maga az uniós csatlakozási szerződés ajánlat is, amelyről éppen szavazni kellett 2003 április 12-én (ez is egy az államot eszközként felhasználó magánuzsora következménye)

- az uzsorás szerződésekre tipikus módon a szavazásnak csak a hivatkozható ténye kellett, nem annak valódi akaratnyilvánítási tartalma, ezért nem vizsgálták ki a szavazással szemben felmerült kifogásokat (ismeretlen szövegű, tartalmú szerződésről kellett szavazni, egyoldalú agitációt követően, tartalmi olyan képtelenségekkel zsúfolva mint például a föld mint termelési tényező a tőkejavak kategóriájába sorolandó stb-stb).

Az 1902-es „uzsora-értekezlet”-ről

A Magyar Gazdaszövetség szervezett egy konferenciát 1902-ben „uzsora-értekezlet” néven[12]. A tanácskozás anyagát kötetbe foglalták, hogy azzal a törvényhozást befolyásolják az uzsora-ügyletek kezelésében. A magyar föld hitelfedezeti megterheltsége 70%-ra emelkedett, „zálogba tett országnak” nevezték.

A konferencia eredményeként törvényi változások ugyan nem jöttek, de a joggyakorlat hamarosan megváltozott. Része volt ebben mind az uzsora-értekezleti kötetnek, mind a Hangya-szövetkezetek felerősödésének. Ezáltal lényegesen mérséklődött az elkövetkező időszakban a gazdák kiszolgáltatottsága az uzsorának.

1902 száz éve volt. Nehéz szavakat találni arra, mai most történik velünk. Drábik János Uzsoracivilizáció címen írt könyvet, amelyben a magánpénzrendszer pénzkibocsátását vizsgálja, azt korunk legnagyobb válságaként jelöli meg.

Az Alkotmányossági Műhelynek 2003 márciusban volt egy konferenciája „II. Uzsora-konferencia” címmel. Rászlai Tibor ötlete volt a címadás, miután megismerte annak tervezett tematikáját. Ez a cím átfogja a XX. századot. Nem lehet semelyik periódusához kötni. Valami végtelen nagy elfajulást tesz megfoghatóvá. És Drábik János könyvének címe is beleillik a sémába. A század elején a Hangya szövetkezetek adtak egy járhatónak bizonyult kiutat. A mai Hangya szövetkezetek nem vállalják fel a gazdaság-szabályozás leg-lényegét érintő kérdéseket. Érthető óvatosságuk, de szerintem nem célravezető. Visszafogottságukkal a helyzet nem oldódik meg.

A „genocídium”

Ha az uzsora alatt nem egyes magánszemélyek visszaélését értjük, hanem valamely társadalmi intézmény-rendszerrel folytatott tudatos visszaélést, valamely népcsoport, nagyobb társadalmi közösség elleni módszeresen, intézményeket e célra alkalmazó tevékenységet jelölünk vele, akkor az a „népirtás”.

Az 1990-es fordulat óta eltelt lassan másfél évtizedes időszak privatizációs, társadalompolitikai visszásságait mintegy betetőzni látszik az „uniós” szerződés, amely újabb megvilágításba helyezi problémáinkat. A második világháborút követő nemzetközi egyezmények népirtásnak, ismert latin szóval genocidiumnak nevezték azt a sokrétű, kívülről hatalmi erővel kényszerített és belső hatalmi apparátussal is kiszolgált, népet, nemzetet, kultúrát felszámoló cselekvést (vétket), aminek veszélyét a jelen elmérgedt helyzetben fel kell idézni, hiszen a magyar parlamenten sajnálatos módon sietősen keresztül erőltetett uniós megállapodásban olyan kikötések vannak, amelyek

1. alapvetően sértik a (tulajdonképpeni, a történelmi) magyar alkotmányt (és ezzel az alapvető európai alkotmányos ideákat valamint számos ENSZ egyezményt),

2. szembenállanak minden társadalomtudományi, közgazdasági tudományos józansággal, amelyek tehát józan ésszel és normális állapotban csak fogalmi képtelenségnek tekinthetők,

3. radikálisan szűkítik be a magyar nemzet, a magyar kormány mozgásterét a magyarság, az állampolgárok érdekében tehető lépések területén

4. „tíz-tizenöt éves perspektíva és utána az özönvíz” jelszóval felelőtlenül vágják el a lehetőséget a következő nemzedékektől, hogy szabadon és emberi méltósággal, alkotmányos szolidaritástól övezve élhessenek - magyarként.

A XX. század genocidiumai ezen folytatásának kifogásolása nem baloldali vagy jobboldali állásfoglalás, nem centrum vagy periféria kérdése. Genocídiumra épülő nemzetközi rendezési törekvések nem szolgálhatók ki sem egyének sem csoportok, sem testületek, sem államok részéről.

A genocidium (genocidiális folyamatok) kiszolgálása helyett az alkotmányos szolidaritás megoldását kell választani – és az Európai Unióval való kapcsolatunkat az alkotmányos elvek (esetünkben a magyar alkotmány elvei) alapján kell rendezni.

A népirtás, genocídium fogalmáról részletesebben

- az 1955. évi 16. törvényerejű rendelet a népirtás bűntettének megelőzése és megbüntetése tárgyában 1948. évi december 9. napján kelt nemzetközi egyezmény kihirdetéséről II. Cikk szerint:

„A jelen Egyezmény népirtás alatt a következő cselekmények bármelyikének, valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport, mint olyan, teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával való elkövetését érti:

c) a csoportra megfontolva oly életfeltételek ráerőszakolása, melyeknek célja a csoport teljes vagy részleges fizikai elpusztulásának előidézése;

d) oly intézkedések tétele, amelyek célja a csoporton belül a születések meggátolása;

A XX. századi történelmünkről, annak a genocídium fogalmát kimerítő közismert eseményeiről, amelyek folytatása fél évszázada történetesen ismert nemzetközi egyezményeket is sért, már nem mondhatjuk, hogy fogalmunk sincsen róla. Fogalmunk éppen lehet róla. A felelősségteljes cselekedet érdekében, a fogalomalkotás segítésére emlékeztetőként:

1) A „népirtás” fogalma a népre, nemzetre, fajra vagy vallás követőire irányul, emberek valamilyen szempont szerint meghatározott csoportjára. A kifejezés a csoportkénti felszámolást jelöli meg.

1/a) A csoport tagjainak meggyilkolása tehát szélső eset, a fogalom ennél sokkal tágabb körű.

2) A népirtás, a benne való részvétel a vétkes oldaláról történhet (az ismert séma szerint):

2/b) Szóval, a kommunikáció útján mások cselekvését gerjesztve, illetőleg a pszichikai légkört formálva

2/c) Gondolattal előkészítve a későbbi szimbolikus vagy fizikai cselekvést, illetőleg cselekvési képességet, elemző képességet, és

- A mulasztás (mint hanyag vagy cinkos semmittevés, amikor szükség lenne a cselekvésre, szóra, gondolkodásra) a modern korunkban, amikor a társadalmi struktúra működtetésének jelentőségével, szerepével minden korábbi korszaknál jobban a tudatában vagyunk, igen jelentős kérdés – főleg az állami intézmények rendszerének működését (például azok alkotmányos jellegét) tekintve.

3) A népirtás az emberek közötti küzdelmek, konfliktusok azon változatát jelöli, amikor az egyik fél védekezésre képtelen, tehát „normális” esetben a másiknak meg kellene kegyelmeznie, hiszen győzelmét (kulcspozícióját) a másik felszámolása nélkül is elérte.

3/a) A népirtás feltétele, hogy az erőfölényben (kulcspozícióban) lévő fél ne érezzen szolidaritást a neki kiszolgáltatottal (ráutalttal) szemben.

3/b) Feltétele továbbá a fogalom használatának, hogy az erőfölényben (kulcspozícióban) lévő félnek tudatos legyen a cselekedete, aktív vagy passzív együttműködése a másik felszámolására

3/c) a nép (nemzet, népcsoport) többgenerációs entitás, ezért a népirtás nem feltétlenül rövid időn belül játszódik le, hanem olykor generációk hosszú során át zajlik.

4) A népirtás (egy népcsoport felszámolása) történhet általánosságban fogalmazva a létfeltételek megvonásával, ezen belül

4/a) a csoportot alkotó tagok fizikai likvidálásával, életének elvételével (gyilkossággal)

o lelki úton (a gyermekvállalás lelki gátlása – ez utóbbi már átvezet a kulturális megsemmisítés területére)

4/b) a csoportot alkotó emberek fizikai, gazdasági, lelki létfeltételeinek megvonásával

4/c) a csoportot alkotó emberek közötti kapcsolati rendszer (kultúra) felszámolásával is, amikor a kiszolgáltatott csoportot alkotó emberek az erőfölényben lévők tudatos, célirányos cselekvése következtében veszítik el csoportalkotó sajátságukat, csoporti létezésük feltételeit.

- A kulturális sajátságok fölszámolása nehezebben azonosítható cselekedet, de eredményét tekintve egyértelműen elvezet a csoport megszűnéséhez, olykor sokkal lassabban, olykor több generáción át tartó folyamatban, de szinte visszafordíthatatlanul.

+ Klasszikus formája volt a janicsárnak képzett, tömegesen elrabolt gyerekek átnevelésének esete

4/d) Modern korban jellemző a kulturális és gazdasági, politikai létfeltételek, sajátságok állami vagy magán-monopol eszközökkel való felszámolása

+ Különösen gazdaságszabályozási, pénzügyi eszközökkel (klasszikusan ismert uzsora-rendszerként alkalmazásukkal!)

4/e) A világpiac tudatos és sietős, kíméletlen kialakítása egyrészt túlnépesedéshez vezetett, másrészt éhínséghez vezet

+ a gazdasági és kulturális önszervezés módszeres lerombolása miatt, a természeti és emberi erőforrások feletti rendelkezés mértéktelen monopolizálása miatt

o ezért kegyetlen embertelenséggel és jórészt értelmetlenül megvalósított genocídiumnak tekinthető

5) A nagyvilág dolgát nem áll hatalmunkban elrendezni, de a magunkéért felelősek vagyunk.

5/a) A magyar nemzet genocídiumának egyik fontos pontja alkotmányos tudatának megtámadása, az alkotmányos hagyományával való visszaélés

+ amelyben az állam kötelessége lenne a személyek létfeltételeit szabályozni bizonyos általános erkölcsi elvekhez igazodva

+ amelyben az állam mint a nemzet önkormányozó eszköze a lényege szerint nem lehet ellenséges hatalom a társadalommal szemben.

o a legsúlyosabb, import érvekre támaszkodó visszaélés egyik fajtája, amikor ez az állam arra hivatkozik, hogy civilek nem eléggé ellenőrzik az állam tevékenységét – tehát az állam helyett ők a vétkesek.

- Az alkotmányos tudat leépítésére tett állami lépések annak érdekében, nehogy a bizalom elfogytával számon akarják kérni az állam szereplőin, meghatározó erőcsoportjain a visszaélést az alkotmányos szolidaritás feltételezésével, bizalmával.

6) A népirtásnak számos oka lehet, alapvetően a szűkös erőforrásokért való küzdelem elfajult változata a véges Földön

6/a) És mert a Föld egyre zsúfoltabb, az erőforrásokért való küzdelem egyre többirányú

6/b) Ráadásul a nép (nemzet, népcsoport) többgenerációs entitás, ezért az okok és az események, következmények az idők során bonyolult rendszerré, sőt káosszá vegyülhetnek - nem mindig egy generáción belül kapcsolódnak egymáshoz. Tehát a bibliai megjegyzés a többiziglen ható büntetésről (konfliktusról) olyan alapjelenség, amelyen az emberiség olykor nehezen tud felülemelkedni – a szeretet erejével például (ha az kölcsönösen áthatja az olykor a családi vérbosszú mintájára egymást pusztító népek aktív cselekvőit)

- Ugyanakkor a bírói jog-gyakorlat nem nagyon tud mit kezdeni a nemzedékeket átfogó konfléiktuoskkal.

7) Az uzsora olykor nehezen tetten érhető jelensége, tömeges méretekben, tartós viszonyként a genocídium eszközévé, módszerévé változhat.

7/a) Korunk nehezen átlátható, a világot átfogó állami és magán természetű nagy-rendszereire sokszor jellemző, hogy működésükkel kimerítik az uzsora eszköztárát, sőt káros eredményükben a nemritkán tudatos genocidiumban való vétkesség is terheli alkotóikat, mozgatóikat, gondatlan felelőseiket.

- A hitelpénz rendszere különösen alkalmas a világot átfogó gigantikus uzsorás akciókra. Az aranypénzt felváltó, majd az aranyalaptól is elszakadó hitelpénz az uzsora technikai lehetőségét soha nem látott módon tágította ki.

o Ennek összefüggéseit meg kell érteni, és a szabályozás alakításával, ellenőrzéssel vissza kell szorítani megsemmisüléssel fenyegető káros hatásait.

- A hitelpénz térnyerése csak egyik jelensége a szabályozási ismeretek kiteljesedésének úgy a természettudományos technikában, mint a társadalom-szervezésben.

+ Soha nem képzelt társadalmi intézmények szervezésére váltunk képessé.

+ Soha nem képzelt módon szabja meg életünket az a számtalan társadalmi szabályrendszer[13], amely végső soron csak megállapodás kérdése (mint amikor leülünk kártyázni, és egyeztetjük, hogy mit ér joker, az ász és egyéb). Embertől független, felfoghatatlan, megkerülhetetlen külső determináltsága nincsen ezeknek a szabályoknak.

+ A szabályrendszerek egyik legfontosabb meghatározója a hagyomány, de ez a dolgok természetén nem változtat: nem szabad mindent megengedni, amit meg tudunk csinálni a társadalom-szabályozásban (pénzügyi műveletek, gazdaságpolitika, kereskedelmi módszerek, monopolizálás, oktatás, kultúra, stb téren) és nem szabad a hagyományt kikezdhetetlen merevséggel kezelni, főleg annak intézményi megoldásait, mert akkor is embertelen folyamatok erősítőivé válhatunk.

o A közgazdaságban ismeretes az „összetétel csapdája” kifejezés, mely arra figyelmeztet, hogy a részekből nem mindig áll össze az egész. Az ismert és mára már vitatott GDP (bruttó hazai termék, avagy a végső felhasználásra kerülő termékek és szolgáltatások összértéke) mutató abszolutizálása tipikus esete az összetétel csapdájának.

o Az élet minősége, biztonsága a kumulált (összesített) mennyiségek mellett legalább annyira a szabályozási elrendezésektől, szerkezeti megoldásoktól (a rendszertől) függ. A szabályozások kialakításakor kell az erkölcsi szempontokat érvényesíteni. Az alkotmányos elvek más szóval szabályozási alapelvek.

- Az egyre bonyolultabb modern társadalom-szabályozási intézményekkel a régi erkölcsi alapelvek nem váltak feleslegessé, túlhaladottá, hanem alkalmazásuk vált új önálló kérdéskörré: a világot is átfogó intézményrendszerek korában hogyan lehet az emberi létet mint az emberi személy szabadságának kiteljesedését megélni, lehetővé tenni - az emberi értékeket leértékelő, a fizikai-biológiai-társadalmi-gazdasági meghatározottságú konzumidióta egyén létformával szemben – a társadalom minél szélesebb körében?

o Hogyan lehet nagy közösségben, például a szabadság építményeként felfogható alkotmányos nemzetben élni a globalitás korában? Alkotmány – játszva a szavakkal - mint a személy szabadságának építménye, követleménye?

o És az alkotmányos elvek érvényesülése - biztosíték az absztrakt, nehezen átlátható szabályozási módszerekkel megvalósított genocídium ellen?!

Nemrégen a filozófiai önképző körben egy nyugalmazott egyetemi PG oktató azt kérdezte tőlem, hogy milyen alapon feszegetek ilyen kérdéseket? Alkotmányosság, az országot vágóhídra vivő politikai vezetés, genocidiális folyamatok? Nem tudom, hogy Magyarország vesztes volt a II. világháborúban? Miért okoskodok, miért keresek kiutat?

Azt hiszem, hogy ez a kérdés vagy nagyon közvetett módon volt pedagógiai indíttatású, hogy miként tudom áthidalni a kérdésbe foglalt távolságokat, vagy pedig az alkotmányosságot elképzelni sem tudó intoleráns, értetlen szemléletmód megnyilvánulása volt.

De hasonló reakcióra bukkanok számtalanszor. Ilyenek: nem hallottam-e a Szeged környéki parasztok „úrgyűlöletéről”? Nem. De azt sem tudom, hogy amikor a genocidiális folyamatokból a kilépés lehetőségét ecsetelem, akkor ellenérvként hogyan merülhet fel ilyesmi.

Az egyik legszebb (egyébként több beszélgetésen ismétlődő!) ellenvetés az volt a magyar alkotmánnyal szemben, hogy

▪ A meglepő folytatás: csak az érdekes, hogy „itt” nem volt politikai választójoga a jobbágyságnak 1514-ben.

▪ Erre meg az a válasz, hogy ennek pont annyi köze van a mai alkotmányos kérdések megoldhatóságához, mint annak, hogy Mátyás királynak nem volt mobil telefonja, Búvár Kundnak tengeralattjárója, és a bagdadi tolvajnak űrhajója.[14]

[1] Később a szövegben sorra kerül az „uzsora” pontokba szedett meghatározása.

[2] Érdekes módon az uniós csatlakozási szerződés, amelyről 2003-ban úgymond népszavazás volt, nemhogy a tőkejavak nem-piaci eredetű tulajdonlásának kérdésére nem tér ki valamely kompenzáció, tudomásulvétel erejéig, hanem még a természeti erőforrás jellegű termőföldet is az igény szerint újra előállítható tőkejavak módjára írja elő kezelni. Ezzel az erővel egy véletlengenerátorral megkavart betűhalmazt (nevezzük műalkotásnak) is aláírhattak volna. Az értelmetlenségről ugyanis nem lehet értelmes szerződést aláírni – hacsak nem valami színházi agyrémről, produkcióról van szó. Egyébként a komolyabb szerződések mellé szószedetet is illesztenek, amolyan alkalmi céllal előállított tezauruszt. Ilyen jelentős, sorsdöntő megállapodásnak mellékelni kellene a makroökonómiai modelljét, értelmezését is. Másképpen értelmes kikötéseket, megállapodásokat nem lehet tenni. Tudtommal nincsen ilyen makroökonómiai, megvitatott és érthetően prezentált modell-melléklete a szerződésnek. Akkor pedig ha a tétet nem néznénk, komolytalan csínytevésnek kellene minősíteni.

[3] Egyik megoldás szerint tehát (mert több lehetséges) a tulajdonos állam közvetlenül élvezi a természeti erőforrások gazdasági bevonása utáni jövedelmeket, és abból fedezi a közkiadásokat. Az ilyen közkiadások nem csoportosíthatók át, nem vonhatók el tetszés szerint, alkuban elfoglalt erőpozíciók szerint. Egy másik megoldás szerint a közösségé a tulajdon, de valamilyen játékszabály szerint hozzájuthatnak a közösség tagjai a birtokláshoz egyénenként is. Ebben az esetben a nemzethez tartozó például természetes személy mint birtokos részesedik a természeti erőforrások jövedelméből. Hogy ezután miként adózik az illető, hogy birtokos szerepét örökítheti-e, az külön kérdés. Magyarországon a termőföld esetében ezt a megoldást érvényesítették hosszú ideig.

Másik megoldás például, ha nem tiltják a föld „magántulajdonát”, de azt erős föld-érték-adóval terhelik, hogy a monopolprofitot a közösségnek juttassák, illetőleg beszűkítik a piaci forgalmát, maximálják a nagyságát (lásd a dán, stb európai példákat).

Az a megoldás azonban, amely egyáltalán nem ismeri el a nemzeti közösség közösségi jogait a földhöz, és általában a természeti erőforrásokat, és a korlátlan jogú magántulajdonos karitatív, jótékonysági kedvére bízza azt, hogy kénye-kedve szerint juttasson morzsákat könyörületből a kiszorított közösségnek is, hiába nevezik liberális (tehát „szabadság-párti”) gondolatnak, egyszerűen értelmetlen, embertelen és szabadság-ellenes.

Most Magyarországon, az európai uniós csatlakozási szerződés révén a globális tendenciáknak megfelelően minden összedőlt, most a természeti erőforrások nemzethez kötődésének elvét sem ismerik el (nehogy valakinek eszébe jusson tisztességes kiskaput keresni), tehát az alkalmazott gyakorlat sem lehet a természetjogi elveknek megfelelő. Ez az út azonban nem járható. Ez tehát egy nyitott, megoldandó kérdés, amelyhez az állami földalapon keresztül is eljuthatunk – de csak úgy, hogy holmi nemzetközi diktátumok sem írhatják felül jogszerűen a nemzet és a természeti erőforrások kapcsolatát – megfelelően egyébként az ENSZ Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának (1976).

[4] Volt egy ilyen számítás valamikor a 80-as években, de nem tudom pontosan meghivatkozni a forrást –FÁ.

[5] Ennek egy változata volt a székely falu közös határa. A modern polgári társadalom ígérete szerint a polgári korban minden egyes állampolgárnak a legteljesebb politikai és anyagi szabadságot kell biztosítani, és eredetileg ehhez volt a gazdasági piac mint közeg, mint alkalmas terep felkínálva. Csakhogy itt volt mindjárt a melléfogás abban a tekintetben, hogy a (mai szóval háztartások) jövedelmei eleve nem származhatnak csak munkából! Tehát nagy lépés előre a munka felszabadítása rabszolgaságból jobbágyi, majd bérmunkási keretek közé, de elvileg nem adott lehetőséget az úgymond polgári létre. – Felteszem tehát, hogy egy „ideális” polgári lét körülményei között a háztartások nem csak munkavégzésből származó jövedelmükre kell támaszkodjanak – és ehhez a több típusú jövedelmi forrásokra támaszkodó léthez igazodik, illetőleg alátámasztja úgy a gazdaságelmélet, mint a gazdaság-szerkezetet formáló stratégiai társadalompolitika valamint a közvetlen gazdasági feladatokra figyelő gazdaságpolitika. Természetesen erre fele halad a világ, mondhatnánk (úgymond mindenkinek lehet bankbetétje, élvezheti a kamatokat). De ami a globalizácót illeti, az éppen más irányt kíván kikényszeríteni (Lásd David Corten „A tőkés társaságok világuralma” című könyvét, Budapest, ).

[6] A nemzetet a természeti erőforrások jövedelmétől megfosztó helyzet ahhoz hasonlítható, mintha valakinek kivennénk fontos szerveit, mondjuk tüdejét és szemét, és arra biztatnánk, hogy a bőrfelületen át is lehet lélegezni, meg bőrlátás is van a világon. Holott a „normális”, a teljes értékű megoldásban lehet edzeni a sejteket, de nem lehet a tüdőt felszámolva serkenteni a bőrfelületen át való légzést. Vagy egy másik példa, hogyha sejtjeit megfosztanánk a sejtfalaktól, mert úgymond legyen elég az egész testet borító bőr.

[7] Azért válik a kényszervállalkozás fogalmával a monopóliumok szerepe tárgyalhatatlanná, mert abnormis, „kényszerű”, kivételes, átmeneti helyzetnek állítják be a kisvállalkozások létét, és nem a gazdaság és a társadalom egészsége szempontjából alapvetően szükséges szféraként, amelynek feltételeit normalizálni kellene – a felszámolás, ellehetetlenítés helyett (lásd mezőgazdasági gazdákkal szemben folytatott monopol-érdekű politikát).

[8] Furcsa módon Magyarországot a Szovjetunió közelsége tette annyira tönkre, hogy nem érti a politikai vezetés, hogy kellene más utat is keresni, mint a „sima uniós tagságot”. Gyakorlatilag a Szovjetunió lökött minket oda a most frissen szerveződő másik uniónak.

[9] Magyarázó hasonlatként:

▪ megismerés – egy ház állagának felmérése, a felmérés komplex modellszerű rögzítése (a valóság passzív megismerése);

▪ kontroll – egy ház gépeinek rendszeres ellenőrzése a normálállapotot rögzítő tervekhez hasonlítva (a valóság ellenőrzése a modellhez viszonyítva);

▪ létrehozás-átalakítás – egy ház tervrajzai kivitelezéshez, átalakításhoz (a valóság átalakítását vezérlő közvetlen kivitelezési modell),

▪ elvi tervezés – egy ház elvi terveinek elkészítése, kigondolása és papírra vetése (a valóságot gazdagító, „bővítő” elvi modell kialakítása)

[10] Ehhez hasonló értelemben hivatkoztak a 80-as években arra, hogy „a veszteséget termelő gyárban minél többet dolgoznak, a tervet minél inkább teljesítik, annál nagyobb kárt okoznak”.

[11] Ez most nem loholás a korszellem után, és minden viharos szél által kidöntött fának a kommunisták számlájára írása, hanem a társadalompolitikai gondolkodási állapotunk lényegi jellemzője.

[12] A könyv adatainak megadása! …………..

[13] A modern társadalmat keresztül-kasul szabdaló szabályrendszerek (beleértve gazdasági, állami szervezeteket is), onnan is megközelíthető, hogy a benne szerepet vállaló (alkalmazott, ügyfél, egyéb) az illető szervezet logikájának megfelelően felad valamennyit személyes szuverenitásából, önállóságából, szabad akaratából és felelősségéből- a személyiségéből. Ha ezt a gondolatot végig visszük, akkor egy igen fontos elemzési szemponthoz jutottunk a szervezetek megítélésben: milyen hatással van az érintett emberek személyiségére?! És ahogyan manapság a környezetvédelmi szempontokat egy beruházásnál külön dolgozatban kell áttekinteni, úgy a személyiséggel kapcsolatos kérdéseket is módszeresen és rendszeresen vizsgálni kellene – eladdig, hogy törvényi szabályozás lényegileg új szerveződési előírásokat fogalmazzon meg.

[14] Szomorú. Nem az űrhajó ügye, hanem hogy képzett, többdiplomás vitafelekkel az alkotmányosságról ezen a szinten kell ütközni. Erre megy el az alkotmányos lelkesedés. Kell ütközni. Valamit ők is közvetítenek. Légüres térben nem lehet mozogni. De néha furcsán érzem magam.

*Korszak megnevezése*	*A gazdagság forrásaként újonnan megnevezve –* és ezzel a tudatos gazdaságpolitika figyelmébe ajánlva	*A gazdagság forrásaként „hagyományosan” elfogadva*
középkor	kevéssé ismert – (évente újra vert pénzérmék …)
merkantilisták	a belső értékkel bíró, tartósnak tekintett értékű aranypénz birtoklása	Nem szokták elméletileg hangsúlyozni, de a háttérben a gyarmatosítással mindig ott volt: a kereskedelem jelentősége ~ a piaci-, esetleg a monopol-pozíciók
fiziokraták	Természeti erőforrások feltárása, bevonása a gazdaságba
Klasszikusok - A. Smith	emberi erőforrások, munkamegosztás kiterjesztése	+ természeti erőforrások
Klasszikusok – D. Ricardo	tőkejavak, a jövedelmek átcsoportosítása az ipari tőkéhez + elméleti modellezés	+ természeti erőforrások + emberi erőforrások
Neoklasszikusok	a fogyasztói viselkedés optimalizálása (ami egyúttal a kereskedelem jelentőségének emelkedése)	+ természeti erőforrások + emberi erőforrások + tőkejavak
Aranypénz-hitelpénz váltás	hitelpénzrendszer, statisztika és gazdasági modellezés alkalmazása
Keynes	állami gazdaság-szabályozás és megfelelő intézményrendszere, infrastruktúra	+ természeti erőforrások + emberi erőforrások + tőkejavak + a fogyasztói viselkedés optimalizálása + kereskedelem jelentősége + hitelpénzrendszer, statisztika és gazdasági modellezés alkalmazása
Neoliberális	Nemzetközi nagytőke globális versengése	+ természeti erőforrások + emberi erőforrások + tőkejavak („holt munka” gyarapítása) + a fogyasztói viselkedés optimalizálása + állami gazdaságszabályozás + hitelpénzrendszer, statisztika + gazdasági modellezés felfokozott alkalmazása + infrastruktúra + gazdasági és jogi-politikai, társadalmi intézményi háttér + általában a tudatos szabályozás szerepe + kulturális (értelmi és érzelmi!!) körülmények Nem szokták elméletileg hangsúlyozni a fiziokrata, klasszikus, neoklasszikus korszakban, de a háttérben a gyarmatosítással mindig ott volt: a kereskedelem jelentősége ~ a piaci-, esetleg a monopol-pozíciók ~ Keynestől viszont tulajdonképpen az elméleti modellhez is hozzá értendő, ebből következik a pénz semlegességének feladása is.

III. Út az alkotmányos alapokat tisztelő közgazdasághoz