Vissza a főoldalra *   vissza az előlaphoz a többi szövegrészhez ***(az első szövegrész: 1-15. oldal)

III. Út az alkotmányos alapokat tisztelő közgazdasághoz

A közgazdaság mint eszközrendszer társadalmi beágyazottsága

(az első szövegrész: 1-15. oldal)

A természetjog és a közgazdaság

A természetes monopólium példájával

A természetjog történetének során[1] úgy tűnik, hogy állandó elem volt az, hogy kétségkívül lennie kell olyan erkölcsi alapnak, amit a hatalmi önkény illetőleg a törvényhozói döntés nem léphet át. Koronként változott, hogy mi értendő ide. Legerőteljesebb megfogalmazásban bizonyos normák azért nem léphetőek át, mert isteni eredetűek vagy mert „a természettől fogva” adottak.

Ez a természettől fogva adott, a jogra kötelező alapnorma manapság nehezen felfoghatónak tűnik, illetve önkényes, minden irányban csavarható elképzelésnek. Hacsak nem tekintjük például a korai alkotmányos korszakot (amit természetesen ezzel a szóval utólagosan mi nevezünk így). Ebben az esetben ugyanis a gondolkodás alapelemei és alapműveletei mások, mint amit ma általánosan alkalmazunk.

Ha ugyanis a társadalomról gondolkodván a természetes emberi személy fogalma az egyik sarokpont, és a magyar hagyomány szerint a közösséget jelképező korona szuverenitása a másik sarokpont, akkor ebből az alapvető felállásból sokminden következik. Ez esetben számos olyan „természetjogi” megállapítás tehető, amely önkényesen nem változtatható meg, mert az alapelemekből következik számos olyan korlát a hatalom számára, amelyet az alapelemek minőségének sérelme (az alapelvek sérelme) nélkül nem léphetnek át. Bizonyos mértékig az alapelemek is meghatározzák a belőlük építhető rendszert.

Ismeretes Neumann János megjegyzése a bármilyen építő elemekből felépíthető számítógépről, amelyben főleg a hosszú távú fejlesztési célok számára a szoftverek algoritmusai a meghatározóak. De amint az 50-filléres dobálásával szemléltetett valószínűségi példának is bár ritkán tárgyalt de fontos tartozékai a kísérleti feltételek[2], úgy Neumann János megjegyzésénél is fontos feltétel, hogy azok a bizonyos számítógépes alkatrészek olyan mechanikus eszközök, amelyek fekete dobozként a kívánt funkciót mindenképpen teljesítik, akár mechanikus fogaskerekek, akár lámpás alkatrészek vagy félvezető elemek – de semmiképpen sem élő, sőt személyiségnek tekintendő emberek! A modern kor egyik legnagyobb problémája, hogy nem tud éles határvonalat húzni az emberi személyiség és valamely nagy szervezet mozgásában közreműködő „élő-erő” eszköz között – lásd hadsereg, hivatalnoki kar, vállalat, vásárlóerő stb.

Tovább pontosítva tehát: az algoritmusok szerepét alapvetően befolyásolja, hogy az ember alkatrésznek tekintendő-e avagy személyiségnek. A társadalmi rendszerek nagy problémája, hogy mikor miként kell az embert tekinteni bennük: személyiségnek vagy éppen fogaskeréknek?

Régi szóval a teológiában az ember Isten képmása, és az ember sajátos jelenségét annak biológiai testétől, hordozójától ezzel a megjelöléssel kiválóan meg lehet különböztetni. Később Boëthius a filozófiában ennek megfelelően alkotta meg a személyiség definícióját. Történetesen a magyar alkotmányosságban a szentkorona személyisége úgy formálódott meg, hogy az mint a közösség személyisége, nemhogy korlátozta volna a természetes személy fogalmát, hanem éppen kiteljesítette - olyan formán, hogy az ember a személyiségét a közösség tagjaként élheti meg igazán.

Úgy tűnik, hogy a klasszikus nyugat-európai hűbériség nem pontosan ezt a fogalmi logikát követte még a lovagkorban sem. Így formálódhatott meg az a visszatérő megfogalmazás, hogy a Német-római Birodalom választófejedelmeinek jogállása nagyjából megfelelt a magyar rendi nemesség jogállásának. Ott a hierarchia csúcsa, itt a szentkorona minden tagja – mai kifejezéssel – szuverén (tudva, hogy két különféle természetű rendszer felszínes összehasonlításáról van szó ebben az esetben.

A reláció fogalma is hangsúlyozható a természetes személynek a társadalmi intézményekhez való viszonyában. Az ellenállási záradék az Aranybullában egy letisztult meghatározása (későbbi kifejezéssel élve) a szentkorona tagjai mint természetes személyek és a hatalom gyakorlója (mint aki részesedik a szentkorona hatalmából) közötti viszonynak.

A magyar közjogban normális esetben a hatalom gyakorlója intézkedik a maga szerepkörében, és neki engedelmeskednek. Rendkívüli helyzet adódik azonban, ha a hatalomgyakorlás átlép bizonyos korlátokat, például ha a hatalom gyakorlója diktátorként próbál meg viselkedni. Ilyenkor átmenetileg, a rendkívüli helyzetnek megfelelően nem lehet az illető (mai szóval) alkotmánysértő uralkodót a szentkorona szuverenitását képviselőnek tekinteni. Ebben a rendkívüli helyzetben a szentkorona tagoknak maguknak kell fellépniük a közjogi rend helyreállítása érdekében. Erre nincsenek részletekbe menő szabványok, mert hiszen az ilyen rendkívüli helyzet. Ekkor a szentkorona szuverenitása nem érvényesül (mintegy szétesik a gyakorlatban). A tagoknak mint „magukra maradt”, közjogilag szuverén személyeknek kell megoldást keresniük, megtalálniuk, hogy ki kinek engedelmeskedik vagy sem, hogy milyen megoldásra törekedjenek. A természetes személyek felelős politikai szabadsága ebben a rendkívüli helyzetben rendkívüli próbának van alávetve. S ha a hatalomgyakorlás ismét alkotmánytisztelő, úgy tud megfelelően hatékonyan működni, hogy nem sérti az alkotmányos normákat, akkor helyreálltak az alkotmányos relációk a szentkorona tagok és a szentkorona, a hatalom gyakorlói, intézményei és a szentkorona között – azaz a természetes személyek és a hatalom gyakorlói valamint a társadalmi intézmények között.

Maga a szentkorona intézménye is értelmezhető mint egy közjogi reláció, mint a közjogi szereplők közötti reláció-rendszer alapsémája.

A reláció (viszony) minden filozófiai megalapozás nélkül is természetesen része az emberi gondolkodásnak. Azonban a filozófiai megalapozást követően sokkal következetesebben lehet élni vele. Arisztotelesznél (Krisztus előtt 384-322) már szerepel mint járulék, mint a negyedik kategória vagy a harmadik akcidens (a mennyiség és minőség után). Szent Ágoston (354-430) teológiai elemzésekben használja. Szent Tamás (1225-1274) sok területen alkalmazza példamutatóan, például amikor a hit és a tudás feltétlen összehangolásának követelményét fogalmazza meg vagy az értelem és akarat viszonyát. A korai alkotmányosság időszakában (Magna Charta 1215, Aranybulla 1222) kifejezetten a reláció-ról való felfogás kidolgozottságát mutatja a hatalmi erő, erkölcsi tekintély és tudományos igazság olyan egymáshoz viszonyítása, hogy ezeket nem lehet egymás alá rendelni, mai szóval ezek egymás mellé rendelő koalíciójában kell éljen a társadalom.

A relációk magas színvonalú kényes kezelése nyilvánult meg tehát mind az ellenállási záradékban, mind a szentkorona közjogi szerepének kialakításában.[3]

A magyar alkotmányos hagyománynak ez is egyik fontos erénye, és ennek alapján a magyar jognak – amit a §-ba kodifikált terror a szocialista-kommunista időszakban mint praktikus jogi ismeretet szinte kipusztított, de mint a kultúránk, gondolkodásunk sajátosságát nyomokban még birtokolunk.

Rendkívül fontos ezen a ponton hangsúlyozni, hogy tehát a magyar alkotmány és ezzel az eredeti európai alkotmányos gondolkodás más ágai is nem rendi „uralkodó osztályok” elnyomási, kiváltság-megőrző eszközök voltak a kiszolgáltatott pórnéppel, jobbágysággal szemben, hanem igen magas színvonalú emberi alkotások, amelyek mintául vehetők a későbbi időkben is, a társadalom egésze számára.

Alig felfogható jelentőségű és tragikus fordulat volt a személy ideájának vissza-szorulása a felvilágosodás idejében egy úgymond egységes emberideál érdekében, ahol a biológiai és a sajátosan emberi személyi létet sokkal kevésbé élesen választották szét. Bizonyára voltak előzőleg túlkapások (valamint a visszalépés sem lehetett teljes, mert ma is lehet erről elmélkedni évszázadokkal később), de hogy az úgymond polgári kor európai hátterű gyarmati rabszolga kereskedésének fellendülésében, az erkölcsi gátak leomlásában fontos szerepe volt, az kétségtelennek tűnik.

Hasonló a probléma ma is. Ahogyan egyre messzebb tűnik az alkotmányosság számos alapelve, úgy tudjuk egyre nehezebben megfogalmazni ezen elvek sérelmét. Érezzük, hogy valami nem stimmel, de nem találjuk a megoldást, hogy milyen személyes taktikával kellene kivédeni a kor embertelenségét illetőleg hogy az intézményeket miként, milyen elvek alapján kellene módosítani olyan irányban, hogy az emberi személyiséget megélhetővé tegye.

Érdekes módon a ma sokat emlegetett kommunista-liberális szemléleti közösség jellemzője mind a materializmus mind a személy fogalmának elutasítása (egy a biológiai és személyi sajátságokat meg-nem különböztető, összeolvasztó egységes ember-fogalom használatával). Életérzésként ebből következik az elidegenedés, a magányosság és számos további társadalmi betegségtünet. Társadalom-szabályozás területén pedig ezzel együtt jár a társadalom mechanikus rendszerként való kezelése, amelyben az emberi lét mintegy mellékes, zavaró jelenség (az anyaság mint terhesség, amely beteg-gondozásra szorul, a gondolkodás vallási-metafizikai alapjainak tudatos erodálása, széles tömegek rabszolga-szerű munkáslétre kényszerítése évszázadokon át, Szovjetunióban egyenesen a szibériai munkatáborok működtetése, ma már a civilizált világon belül is a társadalom 20% produktív és 80% közömbösíteni való improduktív hányadra osztása …).

A felvilágosodás helyenként értelmetlenségbe forduló fogalmi törekvéseivel szemben volt egyfajta válasz a romantika, ahol próbálták a személy tiszteletét vissza-adni. A közgazdaságban a merkantilisták nem nagyon tisztelhették a személyt, a fiziokraták minden bizonnyal, Adam Smith érvelése a minden egyes ember méltóságát szolgáló piaci rendszerről közismert, ugyanakkor D. Ricardo fellépése az ipari tőke profitjának érdekében minden áron, a tudományos tételek meghamisítása árán is, a munkások nyomora árán is[4] nem értelmezhető másként mint kezdeményezés a társadalom széles rétegeiben a személyi lét feltételeinek további erőteljes felszámolására. A napi érvelésben pedig az az elmúlt évtizedekben folytonosan megélt eljárás, amely tudatos társadalom-szervezési lépések katasztrofális következményeit nem vétekként hanem sajnálatos tényként állítja be, filozófiailag is következik az emberi személyiség ideájának elutasításából – ezzel ugyanis elutasítják az emberi felelősséget a társadalmi állapotokért, miközben politikai cselekvői, előidéző a bekövetkezett állapotoknak éppen a személyiség fogalmának elutasításával!

A materialista szemlélet a személy kérdését a tükrözés elvén próbálja megítélni. Van-e kétségtelen valósága a személynek az emberi léttől függetlenül?[5] A kérdés több értelemben is képtelenség. Az emberi személyiség ideája, filozófiai meghatározása ugyanis emberi alkotás. Nem lehet az állatvilágtól kölcsönözni. A személyiség filozófiai definiálása tette lehetővé, hogy ez által az ember biológiai (állati) lététől független sajátosan emberi tulajdonságainak, lehetőségeinek tudatára ébredjen, sőt ennek figyelembevételével tudatosan szervezze társadalmát. Visszahat az emberre a saját magáról vallott felfogása. Az embert formálja neveltetése, társadalmi környezete. Az indiai őserdőkben szülők nélkül felnevelkedett farkas-gyerekek szívszorító példája mutatja, hogy az ember személyi létének társadalmi elismerése micsoda fontos vívmány, és annak hiánya milyen mélyre lökhet minket. Az az úgymond materialista felfogás, amely elutasítja az ember biológiai és sajátosan emberi tulajdonságainak megkülönböztetését és ezzel a személyiség megkülönböztető tiszteletét az emberi személyiség fogalmának segítségével, 2-3000 év emberi erőfeszítéseit, tapasztalatait erodálja, morzsolja le[6], az európaiságot számolja fel gyökerestül, az emberiség lehető legsötétebb jövőjét, tenger szenvedését alapozza meg.

Még a diktatúrákban is voltak olyanok, amelyek a kétségtelen önkényuralmat úgy gyakorolták, hogy a személy szerepét kevésbé korlátozták mint a materialista diktatúrák. Ebből következően bár a spanyol vagy portugál modern kori diktatúrák is alig felfogható kegyetlenkedésekre voltak képesek (bizonyára leginkább a gyarmataikon), de nem tették alapvető rendező elvvé a folytonos terrort, a lakosság személyi létének teljes felszámolására törekedve úgy a vallási, kulturális téren, mint a hétköznapi életvitelben vagy a gazdaságban (pl a magántulajdon teljes felszámolásával a munkatáborokon kívül is). Más kérdés, hogy viszont ők sem tudták megoldani a modern, intézményileg egyre tagoltabb társadalom társadalomban a személyiség megfelelő helyét a társadalomban, politikában, gazdaságban.

Korunknak általános problémájáról van szó, és csak tagolja a képet a mai helyzetről a materialista (kommunista-liberális) és más diktatúrák egymás közötti különbsége. Amit meg kell oldania az emberiségnek előbb-utóbb, az a modern társadalmi struktúrában a személyi lét megfelelő feltételrendszerének kialakítása, a társadalmi struktúrák személyi létet feltétlenül tisztelő formálása.

Közgazdaságban ez felveti annak a kérdését, hogy ki a közgazdasági cselekvések alanya, mi a tárgya, mik a közgazdasági cselekvés eszközei.

Az alany meghatározásában teljes a káosz. Egyáltalán nem tekintik feltétlenül alanynak az embert mint természetes személyt politikában, jogban, gazdaságban és az élet számos további területén. Ez egy lényegi ok, ami miatt a történelmi alkotmány elismerése számunkra meghatározó fontosságú lépés. És mindjárt meg kell jegyezni, hogy ezek az elvek mint normák fontosak. Sokszor és sokféleképpen megsértették ezeket az elveket a §-ba szedett szövegű írott okmányokban. Azonban hogy még szellemi iránytűként se lehessen figyelembe venni őket, az a tudati rabszolga sorba süllyesztés kísérlete, folyamata (az elkövetők tudatosságától függetlenül).

A politikában csak akkor lehet alanynak tekinteni az egyes természetes személy embereket, ha élő politikai közösség tagjaiként lehet közük az országos vagy helyi politikához. A közjogban régi szóval a szentkorona tagjaiként, mai szóval élő politikai test (-közösség) tagjaiként élhetnek mint természetes személyek. Ahol csak a választási cirkusz erejéig teszik bolonddá a választókat, ott ilyesmiről szó sincsen.

A jogban a legalapvetőbb kiindulási pontnak kellene lennie annak, hogy a politikai közösség az egyes természetes személy emberekből áll, akiknek az államhoz való viszonyukat a szentkorona intézménye (és beléje kódolt különböző relációk összessége) határozza meg. Az úgymond alkotmánybíróság döntéseinek hosszú például sora nyíltan megfogalmazva szorította vissza az alkotmányos megfontolásokat olyan sorsfordító alapvető ügyekben, mint a privatizáció, a nemzet léte, európai integrációba való belépés, … Az egyetemistáknak meg abból kell vizsgáznia, hogy az emberi jogok forrása az állam önmegtartóztatása (?!), s a több mint évtizede általánosan használt kötet szerkesztője ma alkotmáynbíró.

Gazdaságban a tulajdonrendszer fogalmának nincsen értelme addig, amíg az emberi személyiség tiszteletét átléphetetlen sarokpontnak nem tesszük meg. Onnantól kezdődően tudunk a természetes személy és annak közösségei gazdasági szerepéről gondolkodni: a tulajdon rendszeréről (természeti erőforrásokhoz való hozzáférés, monopóliumok elleni védettség, a kulturális-társadalmi örökséghez való hozzáférés és tovább), a pénz fogalmáról (a pénz használatával való gazdaságszabályozásról, annak alapelveiről), egyáltalán hogy a gazdasági teljesítménynek mik a tényleges forrásai, mik a tényleges eszközei, és kik a tényleges felhasználói, kiknek lehet a tényleges jussa.

A közbülső intézmények (gazdasági jogi személyek, állami intézmények, egyesületek, alkalmi társulások és legfőképpen a család) helyzetének definiálásában manapság alig játszik szerepet a természetes személyiség tisztelete, alanyi szerepének elismerése. Számtalan esetben a jogi személyeket a természetes személyek elé helyezik, a család intézményének kezelésében figyelmen kívül hagyják, hogy társadalmi alapintézményről van szó, amelyet hibákat tapasztalva nem felszámolni kell, hanem megfelelő feltételek biztosításával normális helyzetbe hozni (hiszen természetes személy a családi közösség nélkül nem teljesedhet ki), a monopóliumokkal szembeni helyzet kezelésében általános az elképesztő megoldás, hogy a jogi személyt egyenlő jogokkal ruháznak fel a természetes személlyel szemben, sőt a természeti erőforrásokhoz való hozzáférésben, a munkaerő piacán és számos más vonatkozásban kifejezett előnyöket biztosítanak számukra.

Ezt a káoszt azzal is ki lehet fejezni, hogy a politika szerepét nem lehet értelmezni az emberi személyiség és az állam közötti viszony megfelelő kialakítása nélkül. Ha ezt úgymond papíros alkotmányokra bízzák, akkor azokat könnyen át lehet írni. A magyar hagyomány a szentkorona intézményével közvetített egy olyan alapvető szemléletet, amelynek segítségével ha a rendkívüli helyzet kívánja, akkor a szentkorona tagjai képesek lehetnek a válságot megoldani, az új intézményrendszert felépíteni, és az élhető emberies társadalmi feltételeket (rendezett keretek között a megsemmisülés, kiszolgáltatottság, uzsora és népirtás folytonos veszedelme nélküli) csendes hétköznapokra alkalmassá tenni.

 

Tekintsük például a jogi személy ügyét. A magyar közjogban egyértelmű a természetes személy jelentősége, mint alapelem. Mai szóval beszélhetünk a természetes személy közjogi vetületeként annak a szuverenitásáról (emberi méltóságáról, minőségéről). Ez a felfogás lényegében a skolasztikus korszak ideájára épül. Másik fontos alkotóelem a politikailag szervezett népet szimbolizáló szentkorona szuverenitása. Erről a fogalmi megoldásról tudjuk, hogy alapvetően zárja ki élő ember vagy élő emberek egy csoportjának a társadalom fölötti szuverenitását. Tehát a korona szuverenitása nem vesz el a régi szóval tagjait alkotó természetes emberek személyiségéből, szabadságából, annak feltételeiből – más a dimenziója. A korona javai olyan közjavak, például természeti erőforrások, amelyeknek tulajdona definíció szerint nem illethetnek meg magánszemélyeket. A korona szuverenitása tehát feltételezi a természetes személyek közjogi szuverenitását és azokból építkezik, azokat védi.

De mi van a gazdasági jogi személyekkel? Itt definiáltan mintegy konkurense a természetes személynek a jogi személy. A jogi személy a természetes személytől ama korrupt bírói ítéletekben „elorzott” jogokat élvez (pl szólás-szabadság?!), és nem tartozik semmilyen felelősséggel a természetes személyért (nagy tömegben a kereslet-kínálati présben kezelt munkaerőért fizet neki). Önmagában mindaddig kisebb baj lenne ez, ameddig ezek a jogi személyek nem olyan méretű monopóliumokként tudnak fellépni, amelyek az állam szerepét a szentkorona alkotmányos elveit megsértve befolyásolják, a nemzetet politikailag szervezetlen néppé, tömeggé redukálják, azaz az emberek széles körének személyi létfeltételeit, közjogi szuverén létezését nem számolják fel – szinte nyomtalanul. Márpedig a globalizáció több szempontból ennek az emberi személyt tagadó folyamatnak a kiteljesedését hozza.

Tehát az alkotmányosság kérdése az emberiség, a magyar társadalom alapvető sorskérdéseit teheti tárgyalhatóvá. Ott kezdődik a „rendszerváltás” jó értelemben, ahol elkezdődik ezeknek a legmélyebb kérdéseknek a tárgyalása. Ameddig a figyelem elkerüli ezeknek az összefüggéseknek az értelmezését, ezekből a megfelelő politikai-gazdasági következtetések levonását, addig fennakadás nélkül folytatódik a magyarság (és sok más nép) XX. századi genocidiuma, addig mindenki, aki képes felfogni elméleti ügyeket, de elkerüli a velük való foglalatosságot, nyilvános értelmezést, a döntéshozatali közérdekű felhasználását, tevőleges cinkosa a ma is zajló népirtásnak.

Ha a későbbi (a „rabszolga-kereskedésre erkölcsileg képtelen don Quiote” utáni) korokat tekintjük, amelyekben a közgondolkodásban az eredeti alapelemek már megkoptak, akkor az emberi személy fogalmi alapelemre épülő természetjogi szemlélet elveszti a biztos alapzatát. Tehát különböző korok fogalmi rendszerei között lépkedve kell tájékozódnunk, mai gondolatainkat megalapoznunk.

A gondolkodás új alapelemeit szemügyre véve, koronként kereshető a természetjogi elvek újabb megfogalmazása. Másrészt azonban az idővel való változás az emberi gondolkodásban sem jelent feltétlenül egyenes irányú fejlődést. Az evolúció szó eredetileg a növényi magból vagy állati embrióból az illető egyed kifejlődését (genetikailag programozott kibomlását) jelentette. Ez az egyedfejlődés eléggé egyirányú, megszabott, előre haladó folyamatnak tekinthető. A fajok történetében ez az egyedfejlődésre jellemző egyirányú fejlődés kevésbé fedezhető fel, természetesebb a vargabetűk léte. A korunkban sokat tárgyalt ökológiai körfolyamatok összhangja, együttese miatt az egyes fajok fejlődését kevésbé önálló folyamatnak tekinthetjük mint például Darwin tehette és semmiképpen sem olyan programozottan egyenes irányúnak mint az egyedfejlődést. És akkor még nem került szóba az ökológiai rendszer fejlődésének kérdése.

A társadalmi gondolkodás jelenlegi válságos korszakában tehát joggal merül fel a kérdés, hogy milyen megkopott, kilazult fogalmi elemeket érdemes megerősíteni, lecserélni vagy megújítani?

A természetjogi értékek ügyében mindenképpen bajt hoz a fejére az, aki megszegi e normákat. Egyrészt a legenyhébb meghatározásnak vehetjük azt, amely szerint a természetjogi előírásokban olyan normákat látunk, amelyeket politikai taktika kedvéért nem szabad átlépni józan ésszel (és tiszta szívvel) semmilyen téren, semmilyen társadalmi alrendszerben, politikában, közgazdaságban, pénzügyben és máshol sem. Másrészt viszont ahhoz, hogy az élet teljes lehessen, hogy társadalmi intézményeket működtetni lehessen, tudatosan kell törekedni folyamatosan arra, hogy olyan intézményeket tudjunk kialakítani és azokat úgy tudjuk működtetni, hogy egyáltalán lehetséges legyen a természetjogi elvek tisztelete.

A természetjog hatóköre a modern időkben visszaszorult a pozitív jogfelfogással szemben, amely a politikai döntés szinte mindenhatóságát hirdeti. Leegyszerűsített (és ismert) megfogalmazásban az isteni döntések az embert illetik – azt az embert, aki a döntési pozícióba verekszi magát. Tehát a modern diktatúrák filozófiai gátlástalanságának egy okára ismerhetünk rá a természetjogi felfogással szemben a pozitivista szemlélet megerősödésében (túlterjeszkedésében).

Ezernyi ponton lehetne megvilágítani, hogy ez az aránytalanság a természetjog és pozitiv jog felfogásában, mennyire erőteljesen alapja korunk gondolkodásmódjában az elidegenedésnek. Lehet, sőt biztos, hogy voltak melléfogások, túlérett, utat tévesztett elemek a természetjogi felfogásban és annak meghivatkozásában. De hogy mennyire nyilvánvaló képtelenség (meggondolatlanság, már-már butaság) az emberi döntések „mindenhatóságának” igézetében nem kritikával illetni egyes hibákat, hanem pusztítani „az új ember” megalkotása („új világ teremtése”??) hevében az emberi (európai) gondolkodás rendszerét, eredendő tagoltságát, arra egy példaként kiválóan alkalmas a „természetes monopólium” fogalma.

Közgazdászok érdeklődését a természetes monopólium fogalma mint a fogalmi homoksivatagban egy váratlan formájú kődarab keltheti fel. A természetes monopólium alatt olyan monopóliumot értünk, amelyet nem a törvényhozási praktikák vagy maffiózó erőfeszítések kényszerítettek a világra, hanem amelyek akkor is vannak, ha nem akarjuk, mert monopólium jellegük és ezzel jövedelmük monopoljáradék volta feloldhatatlan. Példa az újra elő nem állítható energiaforrások ügye, vagy a földterület (amelynek mennyisége nem változtatható a kereslet-kínálat függvényében).

E példában könnyen beazonosítható a „természet” kifejezés kívülről jövő hatás értelmében (a gazdasági újratermelésen kívülről érvényesülő hatásként). A mai externália kifejezés nem fedi pontosan a „természet” jelzőkénti használatát.

A fiziokratákra emlékezve a termelési tényezők között a „föld” megemlítése általános értelemben nem termőföldet jelent, hanem természeti (a gazdaság számára külső eredetű) erőforrásokat. Erről a legtöbb tankönyv manapság megfeledkezik. Ezért okoz zavart, hogy nem veszik észre, ha például egy nemzetközi szerződés tőkejószágként (újratermelhető termelési tényezőként) kezeli a „termőföldet”, akkor az a megállapodás általában egy szélesebb szabályt, a természeti erőforrások magántulajdonának tilalmát szegi meg (de nyersebben szólva termelési tényezőként a földet tőkejószágnak tekinteni: közgazdaságilag értelmetlen marhaság).

A természeti erőforrások magántulajdonának veszedelme ősidők óta ismert az emberiség előtt, szerepel a Bibliában, sőt az azt megelőző emlékekben is. A mai kor átrendeződési folyamatában mint afféle csínytevésre kerül sor a természeti erőforrások magántulajdonba vételére (a közösségi tulajdon valamilyen formája helyett), amivel pusztító hatású és nehezen megnevezhető monopóliumok rendszere alakul ki.[7]

Tekinthetjük természetjogi alapvető normának a természeti erőforrások közösségtől való elvonásának tilalmát. Hogy ez a katolikus felfogás szerint sugalmazott szent könyvben, az Ószövetségben is szerepel, és így Isten tilalmának tekinthető vagy a józan ésszel ma már könnyen átlátható, magától értetődő erkölcsi parancsnak nevezzük, az (eltekintve az egyes vitatkozók személyes meggyőződésétől) a közgazdasági problémát tekintve csak az érvelési szóhasználatot befolyásolja. Az eredményt nem: a természeti erőforrásokat nem szabad elvonni a közösségtől sem korlátlan magántulajdonba adással sem egyéb módszerrel.

Íme itt egy természetjogi elv, amelynek értelme józan ésszel (és tiszta szívvel) nem vonható kétségbe, amelynek hatása mindig több nemzedék során érvényesül (nem pár hónap alatt), amely az emberiség történetét végig kísérte, és amely ma is meghatározza egy nép, egy nemzet, egy ország jövőjét, amelynek sérelmével az emberi személyiség létfeltételeit alapvetően befolyásolja – amelyhez igazítani kell a föld tulajdonlását megszabó társadalmi intézményt.

Közgazdasági, és általában jogi, társadalomtudományi kifejezéseink homoksivatagában sok hasonló és lényegi kifejezés található, amelynek eredetét már nem tartják számon. Ez a feledékenység a mindennapi életben látszólag nem vezet fennakadáshoz, de ha alapvető kérdések merülnek fel, akkor azok tárgyalása másként nem is kezdhető el, mint az érintett alapfogalmak tisztázásával. Olyan ez, mint amikor régi házat kell átépíteni, javítani, amit nem tanácsos elkezdeni a falak statikájának, alapjainak felmérése nélkül.

A jog és közgazdaság számára is alapvető kategóriát, egy elméleti sarokpontot jelentő természetjog után nézzünk egy másik, a közgazdaságban hasonlóan sokat használt, de ritkán megvizsgált fogalmat, a „személy” fogalmát. Használatos a természetes személy, a jogi személy fogalma mint alapkategória. De ritkán merül fel az, hogy egy részvénytársaságot, egy akármilyen korlátolt felelősségű gazdaság társasági formát miért neveztek el „jogi személynek”? Vaskos szakszótárak nem fordítanak rá figyelmet.

Pedig ezen kifejezés révén rátalálhatunk a személy, a szuverenitás, a felelősség, a döntési képesség és jog, az emberi én kérdéskörére. Többek között szükségünk van tudni, hogy hajdanán miként definiálták őket. Nem csak eszmetörténészi érdeklődést elégíthet ki az ilyen vizsgálódás, hanem a skolasztikára, sőt Arisztoteleszre visszanyúló támpontja az emberről alkotott felfogásunknak, e felfogás időbeli alakulásának, változatainak.

Egy ország létét vagy nemlétét felvető aktuális kérdések, a modern kor nagy átalakulásai olyan helyzetet eredményeznek, amikor nem csak kultúrtörténészi vizsgálódás tárgya kell legyen ezen fogalmaknak a világa, a definíciós rendszere. Jelezni kell egy logikai tájékozódással mindenképpen, hogy mennyire az emberi közösségek rendszereinek alapkategóriáiról, egyes szempontokból szinte feledésbe ment, de máig működőképes fogalmi rendszerekről, sőt tényleges ható elemekről van szó.

Példa egyes közgazdasági alapfogalmak rövid elmélettörténeti áttekintésére

Gazdaságtörténeti áttekintés utalás erejéig – alap-törekvések, alap-fogalmak, „alapintézmények”, sajátos kényszerpályák kialakulása

1. Úgy tartjuk számon, hogy a középkorban Európában a közgazdaságtan az etika, az erkölcstan része volt. A középkor gazdaság-elméleti ismereteit a mai polgári közgazdaságtanban mint valami látóhatáron túli világot kezelik. Pedig meglepő részletek ismeretesek. Ilyen például, hogy volt fogalmuk a monopóliumok káros társadalmi következményeiről. Vagy ilyen az évente legalább egyszer újravert pénz kérdése.[8] A pénzt nem tekintették a gazdagodás forrásaként erkölcsösnek, elfogadhatónak, és igyekeztek ennek megfelelő „közvetítő” pénzrendszert működtetni. Az oktatott alapismeretekben az szerepel, hogy lényegében nem volt az állam gazdálkodásáról egységes nézetrendszer a középkorban, az állam nem gazdálkodott.[9]

2. Nyugat-Európában, az XV-XVIII. századokban – (a XVII-ik században pl Franciaországban JB Colbert 1619-1683) a merkantilisták jelentették az első modern értelemben vett gazdaságpolitikai irányzatot, amely hosszú ideig jelentett kiterjedt gyakorlatot államok irányításában (lényegében Amerika felfedezésének időszakától kezdődően). Az értékálló pénzben beszedett állami adókból táplálkozó uralkodói, városi kincstárakkal kellett gazdálkodni, mai szóval közfeladatokat finanszírozni. Ennek nem volt meg a kialakult módszere. A láthatóan jól gazdálkodó kereskedőket kérték fel rá (vagy ők tudták kierőltetni például adósságok fejében, hogy rájuk bízzák). Ez volt a bérbeadott adóbeszedés korszaka is. A merkantilisták elméleti meggyőződése szerint a belső értékkel rendelkező pénz volt az érték, a vagyon forrása (az évente újravert baktreátok világa elmúlt). Gazdagodni ebben az időben úgy gondolták, hogy csak más kárára lehet. Eleve egyenlőtlennek tekintették a cserét, a kereskedelmet a rablás fegyver helyett pénzzel űzött válfajának tekintették (a korabeli leírások emléke szerint). Az államot tudatosan az egyenlőtlen (főleg külkereskedelmi) cserék szervezésére igyekeztek felhasználni. Kereskedelmet, ipart csak azért szerveztek, hogy ezáltal (lehetőleg külföldi egyenlőtlen cserék révén) több pénzhez juthassanak.

3. A merkantilista gazdaságpolitikai szemlélet korszakának vége felé a skót John Law (1671-1729) kimagasló egyéni elméleti teljesítményként fogalmazta meg az 1700-as évek elején Skóciát sújtó gazdasági válság után, hogy a pénzbőség nem önmagában forrása a gazdagságnak, hanem csak az előnyösebb gazdasági ágazatok termelésének, foglalkoztatási szintjének, áruforgalmának növelése révén. Ebben a tekintetben tulajdonított nagy jelentőséget a bankrendszernek, és javasolt gazdaságélénkítő hitelexpanziót[10]. 1716-ban Franciaországban bankot alapíthatott elméletének gyakorlati alkalmazására. Észak Amerikában, a Missisipi folyó menti gyarmatosítás területén kapott megfelelő jogokat. A Missisipi Társaság szervezésével szép eredményeket ért el, majd amikor az elért jövedelmeket (felfogásával szöges ellentétben) francia állami adósságpapírok felvásárlására fordította, röviden csődbe jutott – és ezzel gondolatai iránt a bizalom hosszú időre megfogyatkozott.

4. Hasonló egyéni teljesítményként tartják számon William Petty (1623-1687) részéről az áruk cserearányának vissza vezetését az előállításukra fordított munka mennyiségére, és a bérmegállapításnak a létminimumhoz mint természetes nagysághoz kötését. A nemzeti gazdagság megtestesítőjének azonban ő is a nemesfémet tartotta.

5. A fiziokrata gazdaságpolitikai irányzat a XVIII. század elején a merkantilista gazdaságpolitika embertelenségeiből keresett kiutat (rablásként felfogott kereskedelem, nincs egyenlő csere stb). A merkantilista felfogással szembeszállva kereste a gazdaságban azt az erőforrást, ami nem mások becsapásán alapszik (legismertebb képviselője F. Quesnay 1698-1774). A fiziokrata gondolkodás a természeti erőforrásokat jelölte meg a gazdaság külső erőforrásaként, ezért nevezték produktív tevékenységnek például a mezőgazdaságot, szemben a kereskedelemmel vagy az iparral. Az adózást (amelyet csak a természeti erőforrásokat bevonó tevékenységekre javasoltak kivetni) úgy képzelték el, hogy az a közösséget megillető részesedés a természeti erőforrások hasznából. Az új természeti erőforrásokat be nem vonó (improduktív) kereskedelmet, kézműipart nem akarták adóztatni, mert kétségbe vonták az állam jogát arra, hogy a személyes munkateljesítmény használatából részesedjen a közösség (az egyetlen típusú adó fiziokrata gondolata). Tehát a természeti erőforrást a lényeget illetően csakis mint közösségi tulajdont képzelték el. A pénzt szigorúan közvetítő eszköznek fogták fel, nem ismerték el az uzsora jogosságát. A merkantilisták idején erőszakosan fellépő és önkényeskedő (rabló-mentalitású) államot az éjjeli őri szerepig próbálták kiszorítani a gazdaságból - a természetes rendre törekedve.[11]

6. Adam Smith (1723-1790) az első „klasszikus” közgazdász, a kézműves manufaktúrák közgazdásza. Ő volt az első átfogó gazdaságelmélet megfogalmazója a XVIII. század vége felé. Könyvének, „A nemzetek gazdagsága” megjelenésével számítjuk a korszakhatárt (1773-ban Angliában, majd tíz év alatt további tucatnyi nyelven). A gazdasági erőforrások között az emberi munkát hangsúlyozta, mint egyfajta gazdaságon belüli erőforrást. Ez volt a munka-érték elmélet alapja. Ez alatt értette mai szóval a munkásként vagy tulajdonosként, menedzserként való közreműködést is, tehát általában az emberi erőforrást. A munkamegosztás kiterjesztésében látta a további feltárható gazdasági erőforrást, és ennek feltételeként beszélt a gazdasági verseny fontosságáról. Az emberi jogok alapjaként tekintett arra, hogy mindenki dolgozhat, mindenki megélhet a piacon, a munkamegosztásból kivéve a részét, a saját munkájából.

7. David Ricardo (1772-1823) volt a következő kiemelkedő „klasszikus” közgazdász, aki a kezdeti gyáripar korszakában nemcsak a technikai tőkéről beszélt mint termelési tényezőről (a munka és föld, azaz az emberi és természeti erőforrások mellett), hanem már a keletkező hasznot, hozamot, a profitot kifejezetten a gyáriparosoknak követelte. Ő volt az, aki már a természeti erőforrások hasznát is a gyáriparos tőkéseknek követelte, és ő volt az, aki már nem általában emberi eszményekről beszélt, hanem a gyáriparos tőke (mai szóval lobbi-) érdekének rendelte alá elméleti tevékenységét is. A gyáriparos tőkés érdekét tartotta elsőbbnek a munkássággal és a feudális eredetűnek tekintett földtulajdonosokkal szemben, és ezt az érdeket kiszolgálva lényegében fenntartás nélkül deformálta a tudományos összefüggéseket, azaz lobbiérdekből tudományt hamisított (ahelyett, hogy a természetes személy fogalmához, tiszteletéhez próbálta volna illeszteni megfontolásait). Ugyanakkor kétségkívül ő volt a gazdasági elméleti modellezés fontosságának első tudatos megfogalmazója[12]. Valamint kiterjedt tevékenységében fontos volt mennyiségi pénzelmélete, amelyben az aranypénz mennyiség értékét egy országban a vele szemben álló árumennyiséggel magyarázta.

8. Jean Baptiste Say (1767-1832) fogalmazta meg a piaci kereslet-kínálati oldalak feltétlen találkozásának, kiegyenlítődésének, azaz a tőkés piaci gazdaság önszabályozó képességének tételét (ezt nevezik Say dogmának azóta). [13]

9. Thomas Malthus (1766-1834) tagadta a Say dogmát, és rámutatott a maga korában például az emberiség szaporodási és gazdasági fejlődési ütemének különbségére (a mai fül számára elképesztően profánul fogalmazott „szaporodási rátát” tekintette magasabbnak, amiből további elszegényedést jósolt[14]). Ugyanakkor „harmadik személy” típusú fogyasztók elméletével rámutatott arra, hogy az ipar termékeit nem a munkásság jövedelme által megalapozott kereslet vásárolja fel.[15]

10. Sismondi (1773-1842) svájci közgazdász ugyancsak megkérdőjelezte a Say dogmát, annak feltétlen érvényesülését (miszerint a kereslet és a kínálat a piacon automatikusan megtalálja egymást), és az állam kötelességének jelölte meg, hogy a kisárutermelést segítse az akkor már egyre erősebb monopóliumokkal szemben (amelyek létét az élvonalbeli közgazdaság-elmélet mint egyedül járható, a lehető legjobb jövőbe vezető utat tárgyalta).

11. A kontinens középső részére jellemző „történeti iskola” (kiemelkedő alakja volt a német List Frigyes, 1789-1846), lényegében a klasszikus közgazdászok modellalkotási feltevéseit bírálta (az időtől való eltekintést, az automatikusan érvényesülő törvényszerűségek feltevését, a környezettől való elszigeteltséget, a tökéletes jövőre törekvést - és általában a modellalkotás helyett gazdaságtörténeti elemzést szorgalmazott). Bizonyára igaza volt egy vállalkozó vagy hivatali ideje alatt eredményre törekvő miniszter szemszögét illetően, hosszú távon azonban látványosan kiderült, hogy az elméleti modellalkotás alkalmazása (annak „megfinanszírozása”) jelentős versenyelőnyt eredményez valamely gazdasági övezet számára.[16]

12. Az 1870-es évektől kezdődően a „neoklasszikus” közgazdasági gondolkodás nyert teret (a svájci Leon Walras és az angol Stanley Jevons könyvének megjelenése 1871-ben jelölte ki a korszakhatárt). Ők is elfogadták az önszabályozó piacról szóló Say-dogmát, de az átfogó gazdaságpolitikai kérdésektől, a kínálatot megteremtő ipar problémáitól elfordulva a keresletoldali fogyasztó, az egyén szükséglete felé fordultak elemzéseikben.

13. H.H. Gossen (1810-1859) a haszonelmélet megalapozója. A határhaszon jelenségének megfogalmazásával valamely jószágfajtán belül (Gossen I.), illetőleg több jószágféle között a „határélvezet” kiegyenlítődésének elvét fogalmazta meg (Gossen II.).

14. Az osztrák Menger (1840-1921) az értéket közelítette meg szubjektív alapon. Ő próbálta meg logikai elemzéssel tényként kimutatni, hogy egy cserében a szükségletek kielégítésében, az élvezetek megszerzésében a csere mindkét szereplője nyerhet, nem kell egymást becsapniuk. Nagyon messze volt már időben a merkantilistáktól, a merkantilistákkal sarkosan szembeforduló fiziokratáktól, mégis most került sor egy elméleti próbálkozásra, hogy nem csak a természeti erőforrások bevonásával kerülhető el az egymás kizsákmányolására alapozott csere-gazdaság, hanem a gazdaságon belüli cserékben is a termelők és a fogyasztók eltérő érdekeltségének egyeztetésével, mérlegelésével.[17]

15. A svájci Leon Walras (1834-1910), a neoklasszikus korszak egyik elméleti meghatározója szerint a termelési tényezők árát nem az értékük (munkaráfordítás), hanem a korszak logikája szerint a szubjektív értékítéleteket kifejező ár alakulása határozza meg, amely egyaránt függ a kereslettől és a kínálattól. A termelési tényezők kereslete a fogyasztási cikkek keresletéből vezethető le (a fogyasztók hasznosság-ítélete arról, hogy nekik az illető termék mennyire hasznos – a végső fogyasztás meghatározó szerepe értelmében), a kínálata pedig a tényezőtulajdonosok szükséglet-kielégítéséből következik. Utóbbi nem közvetlenül a megtermelt javak „használati értékéből”, hanem a termelő által a termelési tényezőkért fizetett bérleti díjnak a „szubjektív hasznosságából” – más szóval a tényezőtulajdonos személyes fogyasztási igényéből és helyzetéből következik. Walras a valóságot mintegy kiszámítani törekedett.

16. Clark amerikai közgazdász (1847-1938) tette teljessé a határelemzés[18] módszerét azzal, hogy a határhaszon elemzés mellett, azzal együtt a határtermelékenység eszközét egységes módszer részének tekintette (egyébként már Ricardo is használta a földjáradék elemzésében a határtermelékenység fogalmát, de nem volt szó általában alkalmazott határelemzésről) - ő vetette fel a munka határtermelékenységének gondolatát változatlan mennyiségű tőkejószág alkalmazása mellett.[19]

17. Alfred Marshall (1842-1924) angol közgazdászra emlékezünk a Marshall kereszt ábrájának elnevezésével, amelyben a keresletet a határhaszonból, a kínálatot a határköltségből vezette le (piaci versenyben rövid időszakon belül az egyensúlyt a kereslet határozta meg, hosszabb időtávon pedig a termelési költségek adnak egy alsó határt, mert ráfizetéses termelés hosszabb távon nem maradhat fenn). A matematikáról azt vallotta (szemben Walras felfogásával), hogy azzal nem lehet a valóságot lemodellezni, „kiszámítani”, hanem csak valamely részterület összefüggéseit lehet vele megvilágítani, „modellezni”(!).

18. Aranypénz → hitelpénz, a nagy közgazdasági korszakváltás (1930 körül vált nyíltan vallott fordulattá: belső értékkel rendelkező pénzt felváltó → belső érték nélküli hitelpénz, amely folyamat R. Nixon amerikai elnök idején fejeződött be a $ aranyalaptól való elszakításával). Ez a korszakváltás legalább olyan jelentős volt, mint a tudatos gazdaságpolitika megjelenése az európai társadalmakban a merkantilizmussal (és nem lehetetlen, hogy a hitelpénz rendszerének első változata hosszabb távon pont olyan vakvágánnyá is válik, amint az a merkantilizmussal történt). Az új probléma az volt, hogy az aranypénzben volt egy átléphetetlen mennyiségi korlát, nem lehetett vég nélkül hamisítani. Ez a korlát a hitelpénz rendszerekben nem volt meg természettől fogva. Ezt a korlátot az emberi tudatos szabályozásnak kell kialakítania.[20] Ennek egy változatát alkotta, indokolta meg Keynes. Viszont más oldalról is lehet közelíteni. Már a fiziokraták idején felmerült, hogy a pénzt (a merkantilisták visszaéléseivel övezett belső értékkel bíró tartós aranypénzt) valamifajta nyilvántartási táblázatokkal kellene helyettesíteni. Most anélkül, hogy sokat beszéltek volna róla, a hitelpénzrendszer bevezetésekor egy lépéssel közelebb kerültek hozzá. A merkantilisták korában nem léteztek olyan adminisztrációs eszközökkel, amikkel próbát lehetett volna tenni. Tehát harangkötél sem volt. A szovjet hadigazdaságnak már rendelkezésére állottak a XX. századi adminisztrációs eszközök, statisztikai módszerek. A szovjet változat kissé túl nyers volt. A Keynes nevével fémjelzett nyugati változat jobban működött. Nem deklarálta a pénz megszüntetését, de azért lehetett az aranypénztől eltávolodni, mert a hitelpénz-rendszer által igényelt állami beavatkozáshoz, irányításhoz már megvoltak az adminisztratív nyilvántartási és irányítási eszközök (statisztikában, modellezésben, kapcsolattartásban, szabályozáselméletben stb).[21]

19. J.M. Keynes 1930-as évekbeli fellépése, a „keynesizmus” tette lehetővé az aranypénz felszámolása után, a hitelpénzrendszer lehetőségeivel élve illetve visszaélve, hogy a profitérdek minden addigi gátat átlépve váljon szinte egyetlen meghatározó elismert érdekké a gazdaságban (sokszor a piaci eredményességtől teljesen függetlenül!!) – nemcsak a vállalkozások esetében, hanem a gazdaságot szabályozni hivatott gazdaságpolitikai döntésekben is. Ha már az aranypénzről letértek, akkor nem is volt más választás, mint a sok ponton a gazdaságba beavatkozó állam feladatait sorra venni – ugyanis az aranypénzrendszer mechanikai reteszelő-szabályozó képessége már nem állt rendelkezésre. Újra kellett tehát gondolni, hogy az aranypénztől elszakítva a korábbinál sokkal inkább részeire szakadt, szétesett gazdasági rendszert (1929-33-as gazdasági világválság!) miként lehet állami eszközökkel összefogni és működésben tartani. Az új körülmények között sokféle út kínálkozott. Keynes egy a monopolgazdaságnak kedvező változatot állított össze. Keynes volt annak a mikro-makro ökonómiának az atyja, amely egy önigazoló (gazdaság a gazdaságért) gazdasági szemléletet próbált működőképessé tenni, amely elutasította a gazdaságot meghatározó (hogy mihez kell eszközt jelentsen a gazdaság életünkben) externális szempontok politikai érvényesítésének feladatát - amely aztán a mikro-ökonómiai adatok mechanikus összesítésével (GDP mutató) próbálta behelyettesíteni a valódi makro-ökonómiai összefüggések tárgyalását, tudományos vizsgálatát éppúgy, mint gazdaságpolitikai figyelembe vételét.[22]

a.    Ez a profitérdek és intézményrendszere nem számol az emberi személyiség feltételrendszerével, mint alapvető szemponttal, ez igyekszik tagadni a politika felelősségét az emberi élet minőségéért a gazdasági mechanikus (az emberért felelőtlen) profitérdekkel szemben.

b.    A hitelpénz-rendszer következtében a természetes fékek híján az addig többé-kevésbé egységes gazdaság alkotóelemeire esett szét (lásd az 1930-as világválságot). Keynes az új helyzetben az államot jelölte meg mint olyan szereplőt, amely most már be kell avatkozzon a gazdaságba, hogy annak szétesettségét fel lehessen számolni vagy legalábbis mérsékelni.

c.    De ezen állami beavatkozást követően a korábbi aranypénzt használó gazdasági rendszer kulcsfogalmainak emlegetése már sok esetben nem több mint fantázianevek alkalmazása, amelyek eredeti tartalmukat elveszítették. Mivel azonban a nagyközönség ezzel nincsen tisztában, ezért könnyebben manipulálható azon erőcsoportok részéről, amelyek a politikai kontroll helyett a politikát tudták kontrollálni immár saját anyagi részérdekük érvényesítéséért. A helyzet odáig fajult, hogy az ezredfordulóra a „közérdeket” mint alapfogalmat kérdőjelezték meg a széles nyilvánosság előtt.

20. Silvio Gesell[23] ugyancsak az 1930-as években Keynes-el szemben egy alternatív javaslattal élt az akkor egészen újszerű, aranytól lényegében elszakított hitelpénz szerepét illetően - nála nem a magántőke szolgálatába állították volna az államot, hanem a pénzhasználatot, a tőkét rendelték volna alá az emberi létnek (szigorúan ellenőrizhető módon közvetítő szerepet szánt a pénznek). Leírta a lehetséges szabályozási elvek egy változatát. Érdekes módon Keynes is jelezte, hogy ő csak átmeneti megoldást javasolt, míg szerinte is Gesell javaslata jelenti a lényegi megoldást az aranytól elszakított pénzrendszerben. (Gesell pedig nagy tisztelője volt a XIX. század végi Henry George amerikai közgazdásznak, a monopoljáradékot adóztató telekérték-adó javaslat kidolgozójának.)

21. Ugyancsak az 1930-as években fogalmazódott meg a társadalmi hitel gondolata[24] főleg angolszász területen, amely Malthus „harmadik személy” (a tőkés és a munkás mint fogyasztó mellett értendő harmadik típusú fogyasztó értelemében) elméletre emlékeztetően azt tárgyalja, hogy a munkás a munkabéréből eleve nem lehet az ipar elégséges fogyasztója, mert a munkavállaló piaci vásárlásra költhető jövedelme munkabérként a termelési költségeknek csak egy töredéke[25]. Javaslatuk lényege az volt, hogy az állam valamilyen társadalmi juttatásként támogassa a munkavállalók fizetőképes keresletét, például a fogyasztási javak ártámogatásával. Tehát ők például ÁFA fogyasztási adó helyett elsősorban egy a fogyasztás jelentős mértékű, például +75%-os társadalmi támogatásában gondolkodtak.[26] Ami meghatározó az elméletükben az a mozgalom nevében is utalt „nemzeti hitel”, amely belső fizetésekre semmiképpen nem kamatért a nemzetközi hitelpiacról szerzett pénzt javasol, hanem a nemzet által önmagára kibocsátott nemzeti fizetőeszközt.

22. Magyarországon a szovjet megszállás idején (akkor szocialista korszaknak nevezték) Liska Tibor próbált olyan közgazdasági vitákat szervezni 1953-tól 1986-ig változó jelszavakkal és egyre nyilvánosabb keretek között, amelyek mai szemmel nézve hasonlóságot mutattak az 1930-as eredetű társadalmi hitel irányzat szemléletmódjával.

23. A XX. század végén egyre többen vetik fel ismét, hogy a pénzrendszer működésének is igazodnia kell az alapvető társadalmi igazságossághoz. Tehát a pénzrendszer alapvető (paradigmatikus) átalakulásának lehetőségét sokan feszegetik. Napjainkban népszerűsítő formában ezt hangoztatja Magyarországon Síklaky István mellett Drábik János is, az Uzsoracivilizáció c. könyvek szerzője, valamint az internetes levelező, Madarasi R. István, aki a társadalmi hitel program egy változatát szorgalmazza. Megemlítendő a német Helmut Creutz: A pénzszindróma c. kötete is (HIFA Hungária 1997.).



[1] A természetjogról egy rövid betekintést nyújt a Pázmány Péter Katolikus Egyetem „Jogbölcselet - kiegészítő előadások” című füzete (Bp 2002), és abban Frivaldszky János: Igazságosság és jogi igazságosság, Győrfi Tamás: Jog és erkölcs, Chertes Attila: Jog és érték c. előadása.

[2] Hogy tehát hosszú idő alatt nagyjából fele-fele arányban lesz az eredmény fej vagy írás, annak fontos kelléke, hogy a „kísérlet” feltételei megfelelők legyenek - a harmadik oldal mérete elhanyagolható legyen, ne vasrudat dobáljunk, vízszintes és sík felületre dobáljuk, ne fű közé, pörgessük meg és egyik oldalára ejtsük, a két oldala különböző legyen stb-stb.

[3] Korunkban a „reláció” további lépcsőjeként beszélhetünk struktúráról, fogalmi szerkezetről, amelyre támaszkodva lehet korábban nem látott bonyolultságú társadalmi szervezeteket, intézményeket kialakítani, működtetni. És a jelenlegi közállapotok jellemzőjeként az alkotmány ügyében nem ennek a kihívásnak próbálnak körültekintő elméleti munkával megfelelni, hanem hogy semmi se zavarja felelősségérzetünket, az alkotmány fogalmát próbálják meg olyan mélyre taszítani, olyan mély gödörbe, ahol senkinek sem tűnik már fel, hogy ilyen mélyen ezer éve nem volt.

Erre a magyar alkotmány ellen fellépni minden eszközzel lendületre utalnak azok a széles körben begyűjthető, ismétlődő megjegyzések, miszerint a jobbágynak Dózsa idején nem volt szavazati joga, tehát Werbőczit csak szitok illetheti (!? 2004-ben?!). Hogy sehol sem volt a rendi korszakban, az nem számít. A rendi korszakban két füle volt a nemességnek. Nosza vágjuk le most mindenkinek fél fülét, mert velük közösséget nem vállalhatunk…

[4] A korszakban általános a munkások szaporodási rátájáról beszélni a bérek függvényében.

[5] Az „egy sebészorvos talál-e személyiség-szervet a betegeiben?!” – kérdés jellemző megnyilvánulása a személyiség tiszteletét elutasító érvelésnek gyerekkoromból.

[6] Aminek pontos kifejezése a tudatosan vállalt globális népirtás. Nem a túlnépesedést embertelenül visszafogó tömeg-gyilkosság, hanem népirtás abban a tekintetben, hogy a társadalom kulturális, politikai, gazdasági struktúráit veti vissza, az emberek mint személyek közötti kapcsolatrendszert számolja fel, az emberek együttesét mint nép, nemzet számolja fel.

[7] Magyarországon már nem egyszer élték meg az a tragikus folyamatot vagy éppen játszották el azt a trükköt, hogy magántulajdonként ígérték oda a földet a falvak népének (jobbágyfelszabadítás, földreform, kert-Magyarország, földosztás, privatizáció), majd tőlük uzsorás ügyletekkel mint magántulajdont orozták el nagy mennyiségben – egyúttal a nemzet következő nemzedékei elől is (és még ki is mondták, hogy külföldi tőkét „vonnak be”, hogy a nagyméretű gazdaság a nyereséges, hogy „a mezőgazdaságból élő lakosság létszámát le kell szorítani” például hegyes-völgyes vagy sivatagos országok mezőgazdasági lakossági arányára …

[8] Amelyről érdekes kivonatot olvashatunk Síklaky István: Létbiztonság és harmónia c. kötetének függelékében 184-191. oldalakon (Éghajlat könyvkiadó, Bp 2003), forrása: Margrit Kennedy „Geld ohne Zinsen un Inflation” Goldmann Verlag 1994. 138-148. old.

[9] A baktreátokról olvasva viszont ennél árnyaltabb kép bontakozik ki, amelyben felmerül, hogy vajon a középkori pénzhasználat elégtelensége helyett nem egy hatalmi küzdelem kimenete vezetett-e a földrajzi felfedezések korában az évente újravert pénz rendszerétől való eltérésre? Ha ugyanis ez volna a helyzet, akkor nem beszélhetünk a középkori pénzhasználat elégtelenségéről, hanem csak arról, hogy a hatalmi küzdelmek kifutása oda vezetett, hogy belső értékkel rendelkező pénzre tértek át. Ebben az esetben alaposan át kell értékelni a földrajzi felfedezések hatalmi beágyazottságát, a korabeli európai történelmet, és egyáltalán a korai iparosodás és a pénzhasználati rendszer ok-okozati összefüggését. Meglehet tehát, hogy esetleg nem a pénzhasználat földrajzi felfedezéseket követő elterjedése volt a kiváltója a korai kapitalizmusnak, hanem éppen a kétségkívül érzékelhető új iparosodási fejlemények feletti ellenőrzés kérdése vezetett a pénzrendszer jellegét megváltoztató küzdelmekhez. – Vagy talán ez túlzott tudatosságot feltételező látásmód?

[10] A baktreátok korszakáról tudva felmerülhet természetesen az is, hogy egy korábbi korszak emlékeire alapozott John Law elméleti tevékenységében..

[11] Meg kell jegyezni, hogy ekkorra már kialakult az a gazdaság, amely képes volt az éjjeliőr állam mellett is saját lábán megállni, illetőleg - ha a baktreátok emléke megfelel a valóságnak - akkor úgy is fogalmazhatunk, hogy megpróbálták visszaszorítani az államot mint kereskedelmi eszközt, mint ügynököt korlát nélkül felhasználó kereskedelmi érdeket. Ami pedig a „természetes rend” fogalmát illeti, úgy tűnik, hogy ennek a kifejezésnek köze lehetett a természet-joghoz, a személy fogalmára épülő társadalom-felfogáshoz.

[12] Abban a korszakban a modell-alkotási alapsémákat nem a közgazdaság elmélet találta fel, hanem több más tudományterület mellett a közgazdaság elmélet egyes művelői is felismerték a jelentőségét.

[13] „Say dogma” a tőkés gazdaság önszabályozó mechanizmusáról (ezt a tételt az 1825-ös első túltermelési válság előtt fogalmazta meg):

ha nő a termelés, akkor nő a jövedelem is;

az emberek a jövedelmükből vásárolnak;

a jövedelem megjelenik az árupiacon és keresletet támaszt;

ha nő a termelés, nő a kínálat is;

tehát a kereslet együtt nő a kínálattal;

tehát általános túltermelési válság nem lehetséges

[14] Ahelyett, hogy arról beszélt volna, hogy a Ricardo által is támogatott profitfelfogás, a profitábilis tőketulajdonosok előjogai oda vezetnek, hogy a gazdasági jogosultságokat (anyagi vagyont) az ipari tőkésekként fellépők szűk köre olyan ütemben képes elvonni a társadalom széles rétegeitől, hogy a széles rétegeknek egyre súlyosbodó létproblémákkal kell szembenézniük. Globális mértekben ez a folyamat már kiteljesedett.

[15] Ebben a harmadik típusú személy fogyasztásban (tehát sem közvetlenül a tőkés, sem közvetlenül a munkás) felfedezhető a későbbi Keynes által javasolt állami kiadások lehetőségének egy korai megfogalmazása (még belső értékkel bíró aranypénz rendszerben).

[16] Magyarországon például, mint közép-európai országban ma is brüsszeli feladatnak tekintik a gazdaságelméleti kutakodást, modellalkotást, ami ma is előre kódolt hátrány.

[17] Ez a csere-elmélet jól sikerült, sőt túl nagy volt a sikere. A piaci gazdaságot, annak monopolvonásait is innentől kezdve az egyenlő cserére hivatkozva fogadtatták el. Ezzel a megközelítéssel háttérbe szorult például a természeti erőforrásokhoz jutás kérdése, a természeti erőforrások közösségi tulajdonlásának alaptétele. Hasonlóan mellékessé vált hogy a munkaerő piaca nem kiegyenlített, hogy a hitelekhez való hozzájutás nem rendeződött az árupiaci cserék nagyobb rendezettségével.

[18] A határelemzésben nem az abszolút mennyiségeket vizsgálja, hanem a folyamatok során a mennyiségek változását (határhaszon, határköltség, határ-termék, határ-termelékenység).

A határtermelékenység fogalmának pontosításához:

          Munka terméke: időmegkötés nélkül a munka terméke

          Munka termelékenysége: egységnyi munka-idő alatt előállított használati érték tömege

          A munka határterméke: időmegkötés nélkül változatlan tőkemennyiség mellett az utolsó egységnyi munkaráfordítás által előállított plusz termékmennyiség

          A munka határtermelékenysége: a munka határterméke egységnyi időre számolva

Az határelemzési eljárás feltételezi a tényezők nagyfokú oszthatóságát – minél kevesebb tényezőnövekedés alapján közelítik meg a határtermelékenységet, a változatlan tényező hatását figyelmen kívül hagyni annál kisebb hiba.

[19] Ismét arról lehet szó, hogy a határelemzés matematikai eszközei (például az analízis) erre az időre váltak annyira általánosan használatossá, hogy más tudományterületek mellett a közgazdaság elmélet is egységes módszerként alkalmazhatta.

[20] Az aranypénzrendszerben volt egy talán mechanikus reteszelésnek nevezhető funkció, amelyet a hitelpénzrendszer nem tud megvalósítani. Hogy ezen a reteszelési módszeren mit értek, arra példaként felhozom a budapesti régi 64-es zuglói villamost, amelynek az Egressy tér és a Füredi úti lakótelep közti külső szakaszán jó hosszan csak egy vágánya volt. Hogy mégse a nyílt pályán találkozzon szembe két villamos, a megállókban két vágány volt, és addig várt az egyik villamos, míg a szembe jövő másik jármű vezetőjétől nem kapott egy botot. Akinél volt a bot, az mehetett az egyetlen vágányos részen. A boton volt egy tenyérnyi nagy fémkarika és egy kis lakatkulcs. Hogy a lakatkulcs egy WC ajtóé volt vagy egy szerszámos ládáé, azt sosem tudtam megfejteni. Nos ilyen csak az egyik villamosvezető kezében jelen lévő botéhoz hasonlítható az aranypénz használata. Nehezebb inflálni, nehezebb az államnak beleszólnia, mert hiszen nem tudja, hogy éppen kinek a zsebében van, és csak úgy nem lehetett hígítani sem. Ezzel szemben a hitelpénz valami telefonon küldözgetett jelsorhoz hasonlítható, aminek egyáltalán nincsen meg az a „mechanikai reteszelő” képessége, természete a szabályozásban, mint ami a botnak megvolt. Az csak hab a tortán, hogy a belső értékű pénzhez kötődött az újkori kamatmánia (a megelőző pénzformának, a középkori baktreátnak éppen az volt a lényege, hogy évenként törte meg a kamatos görbét, és ezáltal voltak képesek gótikus katedrálisokat építeni). A „kamatmánia” mint természettudományi kikerülhetetlenség van feltüntetve (pl hogy nem lehet lakáshitelre olcsóbb kamatot kiírni). A hitelpénzre kivetett általános kamatmechanizmus vagy az állami hitelfelvétel általánossá tétele - az állami pénzkibocsátás helyett - első pillanatra a WC-kulcsra kivetett kamatra vagy éppen a számítógépeken surrogó hitelszámokra mint jelsorokra kivetett kamatra emlékeztet. Tehát a valós közgazdasági tartalom nem szembeszökő a mai általános kamatos kamat rendszerben. Kun Zsidmond, a két világháború közötti érettségi nélküli művelődési szervezőtől, átlagon felüli szónoktól és lelkes Henry George hívőtől hallottam a hasonlatot 100 éves korában, hogy a telek-érték-adó olyan adó, amelyet a papírpénznek nem a felületére vetnek ki cm2 alapon, hanem a rá írott összeg %-ában. A hitelpénzben felvett hitellel pont az ellenkezője a helyzet. Itt pedig minden alap nélkül vetik ki az összeg értéke szerinti %-ot az hitelművelet költsége helyett azok a magánpénztárak, amelyek most már államoknak is hiteleznek általuk, a magánbankok pénzrendszerében teremtett belső érték nélküli pénzből. Drábik János Uzsoracivilizáció címmel könyv formában is megjelentette a Leleplező c. folyóiratban közölt írásait, és a második kötetben a 328-330. oldalon olvasható arról a megállapítása, hogy jogos lehet a kamat, ha megtakarításból eredő pénzt adnak kölcsön, de sima uzsorának kell tekinteni, ha hitelpénz-teremtéssel nyújtott kölcsönre vetik ki. Alapvető kérdés, hogy a társadalom nem viselheti el hosszú távon azt a jelenlegi állapotot, amelyben a pénz eredete közömbös – ha elegendő hatalmi befolyással rendelkezik a tulajdonosa. Jelenleg az emberiség túlnyomó többsége méltányos feltételekkel (méltányos közgazdasági tartalommal bíró feltételekkel) nem juthat hitelhez., egy igen kis százaléka viszont dollármilliárdos hitelekhez juthat úgy, hogy a fedezetként a vásárolt részvényeket vagy gyárakat, ingatlanokat ajánlja fel. Nem az a probléma, hogy jövőbeni bevételeit ajánlhatta fel fedezetként, mert ennek az egyik legáltalánosabb esetnek kellene lennie, hanem hogy míg az emberiség túlnyomó többségének ez a lehetőség nem adott, addig egy elenyésző kisebbség ezt irreális nagyságrendű ügyletekben teheti meg.

[21] Nem volt semmiféle gazdasági szükségszerűség az aranypénz-rendszerből való kilépésben. Ezt az állítást egy negatív példával szemléltetem, éspedig azzal, hogy ha hatalmi és profitábilis fondorlattól mentesen zajlott volna le a váltás, akkor az első pillanattól kezdve teret kaptak volna azok a gyakorlati kezdeményezések, elméleti javaslatok, amelyek a hitelpénzrendszer eszköztárának használatát emberségesebb útra kívánták terelni. De ezeket elfojtották, az arany- és ezüstpénz próbálkozásokat büntették, és egy hitelpénz formai eszközökbe bújtatott gigantikus pénzuzsorának vetették oda a világot (számítva arra, hogy jóérzésű emberek vagy száz évig falazni fognak nekik a botránytól való irtózásukban, a pénzelméleti csalással való közvetlen szembekerüléstől irtózva). Holott a nagy kérdés nem kerülhető ki: hogyan kell úgy szabályozni a hitelpénzrendszert, hogy az az emberi életet, személyes és közösségi életet szolgálja és ne felszámolja?

[22] A monopoltőkés, globálisan mindent birtokba vevő embertelen profitérdek jutott nyíltan egy további új pozícióba éppen napjaink globalizációjában.

[23] Silvio Gesell német-argentin vállalkozó pénzelméleti könyvét Síklaky István fordította magyar nyelvre, a kézirat kiadás előtt áll.

[24] Néhány füzet ebből a témakörből:

          E.S. Holter: A társadalmi hitel ABC-je (Nemzeti Hitel Mozgalom, Melbourne, 2002),

          Geofrfrey Dobbs: Felelős kormány egy szabad társadalomban (Nemzeti Hitel Mozgalom, Melbourne, 2002),

          J.D. Malan: A pénz tény és fikció (Nemzeti Hitel Mozgalom, Melbourne, 2000),

          C. H. Douglas: Az adózás dioktatúrája (Nemzeti Hitel Mozgalom, Melbourne, 2000),

          Barkley C. smith – Jeremy Lee: A pénzzel űzött bűvészmutatvány (Nemzeti Hitel Mozgalom, Melbourne, 2000),

          Eric D. Butler: Minden rossz gyökere (Nemzeti Hitel Mozgalom, Melbourne, 2000),

[25] Sőt Marx Károly is erről beszélt munkaérték elméletében, erre alapozta kizsákmányolás jelenségét (még a döntően aranypénz-rendszert alkalmazó XIX. század második felében). A nyilvánvalóan Malthus által harmadik típusú fogyasztó által megragadott problémával tehát Marx is foglalkozott, majd ez a hitelpénz korszakában kiteljesedő jelenség adott alapot a Keynes féle állami beavatkozásra, állami vásárlásokra.

[26] A gondolat filozófiai indoklása egészen meglepően csiszolt és ma is figyelemre méltó. Sokat segít megérteni abból az erkölcsi-társadalmi káoszból, aminek egyik generálója éppen az 1930-as években megerősödött (megalapozott) gazdasági-pénzügyi diktatórikus rendszer volt és máig okozója nemcsak Európában, nemcsak a gazdaságilag fejlettebb régiókban, hanem globálisan az egész emberiség számára. Ehhez a megközelítéshez mérhetjük jelen korunkban a magyarországi gazdaságpolitika Bokros csomagjait.

(a második és harmadik szövegrész terjedelmi okból külön címen)

Vissza az oldal tetejére