Vissza a főoldalra * dokumentumok felsorolás

Nemzetiség és magyar alkotmány.

Nyílt levél Farkas-Vukotinovics, kőrösi Főispán úrhoz.

Kiemelt részlet a levélből:

"... Alkotmányunk másik, nem kevésbé fontos elve a személyes jogok nagy tiszteletben tartása. Nálunk a státus eszméje, véve azt ó-görög vagy új francia értelemben, ismeretlen. A státus nálunk nem nyelte el az egyént, inkább állíthatni, hogy az egyéni jog magasabban áll a státus jogánál. Példákat idézhetnék fel arra, a személyi szabadság mind politikai, mind magánjogi tekintetben mi féltékeny gonddal biztosíttaték a közhatalom elnyomása ellen, a személy egy szent oltár volt, melyet tilos illetni, hajléka egy erős vár, melybe a bíró is, kezében ítélettel, csak bizonyos formák közt léphet. Inkább szívesen tűrtünk némely veszélyt, mi érhetett, semhogy a törvény nagyon is korlátozzon cselekvéseinkben. Századok óta elvesztők népi szerepünket az európai nemzetek között, de honn a magyar polgár mindig oly szabad volt, mint szabad az angol. Soha nem engedtük magunkat a státus szörnyeteg s meddő eszméje által elnyeletni, mely mindenben minden akar lenni; mindig a státus fölébe helyeztük a nemzetet, mint népfajt, és e fölébe a személyt, mint erkölcsi lényt..."

I.

Páris. febr. 4.

Hazafiúi örömmel olvasám a “Wanderer”-ben önnek utolsó levelét, mert az valódi testvéri indulatot lehell. Én soha nem kétkedém a horvátok baráti érzelmén, még 1848-ban sem; mindig hittem: a szabadságát visszanyert horvát nem nyilatkozik másképp, mit ön nyilatkozott. Mik a horvátok kívánatai? még nem tudom, vágyom azokat ismerni. Ha azt hiszik, miképp nemzetiségüknek még új biztosítékokra van szüksége, jól teszik, ha felszólalnak; a magyar, mely a magéra mindig oly féltékeny, égbekiáltó következetlenség nélkül jogos igényeket meg nem tagadhat.

Mint volt gazdag szenvedésben az 1848-diki forradalom, bár lenne az tanúságban is. Következményei közt egyik legfontosb volt az, hogy Európa figyelme egyszerre felénk fordult, melyre nézve már egy távol mythosz, egy történeti ódonság, egy ethnographiai problema kezdénk lenni. Azóta rólunk, harcunkról, alkotmányunkról angol és német nyelven több munka jelent meg; ha egy sem tökéletes, de érdekes több; csak a francia irodalom nem mutathat fel e részben mitsem. Sőt ez főleg a nemzetiségi nehéz kérdéssel foglalkozván, tárgyismeret nélkül, több írók, a legellenkezőbb elvek képviselői, egyhangúlag ellenünk ítéltek. Így a szabadelvű Robert Cyprien, a doctrinair Desprez, a diplomata Bourgoing, a republikánus Lamartine, mind azt mondák, miképp mi elnyomók a többi fajokat, miképp mi csak annyiban tartók tiszteletben a nemzetiségi nagy elvet, mennyiben az nekünk kedvezett, szóval, mi mint hódítók a történeti jogot a nemzetiségi jog fölébe helyezők.

Elleneink által terjesztett e hamis és gyűlöletes vád, mint sötét fonal nyúlván végig szabadságharcunk fényes történetén, ez nekünk az európai közvéleményben sokat ártott. Én egyik feladásomnak tekintém e vádat megcáfolni, a tényállapotot kimutatni, s egy európai hírű státusférfiúnak felhívására írék egy értekezést is, melyet rövid kivonatban íme közlök önnel.

Mit én itt külföldön apológiaképpen írtam, az szolgáljon önnek, mint lelkiismeretes státusférfiúnak e kérdésben gondolkodás tárgyaul.

A vádnak hamis voltát két úton bizonyíthatnám be. Először, hivatkozva a történetre, kijelelvén az egyes tényeket, melyek a magyar elem természetes, békés, folytonos haladását századokon keresztül felmutatják a nélkül, hogy ez gátolta volna a többi nemzetiségek fejlődését. Másodszor, bebizonyíthatnám azt theoretice, előadván, hogy már alkotmányunk szelleme s természete minden ilyen elnyomást lehetetlenné tesz.

Választom ez utóbbi modort, mert az rövidebb és mint bizonyítás nem kevésbé teljes.

Hazánk, mint keresztény álladalom alapításánál látjuk előttünk felemelkedni Szent István felséges alakját, mint Magyarország első királyáét, ki nemcsak apostolává lőn a népnek, melyet vezérelt, nemcsak alkotmányt ada az országnak, melyet szerze, hanem egyszersmind politikai axiomaképp kijelenté a nemzetiség nagy elvét, melyet mi azon kortól fogva napjainkig folyvást követénk. Ti. azon parainesisben, melyben fejedelmi tanácsának összegét Imre –fiához intézi, azt mondja: “Unius lingvae, uniusque moris regnum imbecile et fragile est… Quis Graecus regeret Latinos Graecis moribus, aut quis Latinus Graecos Latinis regeret moribus? Nullus.”

Így szólt szabadságunk, vallásunk, hazánk alapítója, és e szavaknak mély értelme a nemzetiségekre vonatkozólag igen világos. Lehető, miképp ő, mint valódi státusférfi, e szavaknál csak azon tényre gondola, hogy birodalmában többféle fajok laknak; azonban nem tagadhatni, hogy nyelve a tényt egy nagy politikai elv magasságára emelte. S valóban, a theoriának tökéletesen megfelelt a gyakorlat, mert én nem ismerek ó-alkotmányt, mely annyi szabadságot s tért ád a különféle fajoknak, mennyit ád a magyar, sőt mely azokat a fejlődésre mintegy felhívja.

Hogy erről meggyőződjünk, elég alkotmányunk sajátságos geniusát s megkülönböztető jellemét meghatározni. Ki a magot ismeri, fogja a termést megmondhatni, mint ki az elvet ismeri, annak könnyű lesz belőle levonni a szükséges következményeket.

Egyik elv, mely a magyar alkotmánynak mintegy lelkét teszi, az unio ellentétben az uniformitással. Hazánk valahányszor ez utóbbi s annak corollariuma, a központosírtás felé hajlott, mindannyiszor kezde hanyatlani. Ez unio nálunk tisztán politikai természetű volt, s két intézvényben nyilatkozott, ti. a koronában, mely képviselte a felség eszméjét és a diaetában, mely a nemzet jogait képviselte. Nálunk a király csak akkor lőn felség, ha megkoronáztatott, mely alkalommal egyszersmind az e szertartással összekötött alkotmányos feltételeket is elfogadta. Sőt történt, király nem létében, hogy a felség jogai és kötelességei a korona nevében mások által gyakoroltattak. Viszont a diaeta hivatása tetemesen különbözött más országok törvényhozásaitól. Határai némileg tágabbak, némileg szűkebbek voltak. Hatalma a király irányában nagyobb volt, amennyiben bizonyos esetekben vele a végrehajtói s bírói hatalmakban is osztozott. Más oldalról a megyék s helyhatóságok autonomiái irányában hatalma korlátolva volt, mint amelyek helybeli érdekű dolgok kezelésében nevezetes szabadságokkal bírtak. Csupán a diaetában találkoztak valamennyi hatóságok és fajok, egyedül itt, az unio e végpontjában, – mely tisztán politikai természetű vala, - működött s nyilatkozott valóban az összes állodalmi élet, mint ilyen.

Alkotmányunk másik, nem kevésbé fontos elve a személyes jogok nagy tiszteletben tartása. Nálunk a státus eszméje, véve azt ó-görög vagy új francia értelemben, ismeretlen. A státus nálunk nem nyelte el az egyént, inkább állíthatni, hogy az egyéni jog magasabban áll a státus jogánál. Példákat idézhetnék fel arra, a személyi szabadság mind politikai, mind magánjogi tekintetben mi féltékeny gonddal biztosíttaték a közhatalom elnyomása ellen, a személy egy szent oltár volt, melyet tilos illetni, hajléka egy erős vár, melybe a bíró is, kezében ítélettel, csak bizonyos formák közt léphet. Inkább szívesen tűrtünk némely veszélyt, mi érhetett, semhogy a törvény nagyon is korlátozzon cselekvéseinkben. Századok óta elvesztők népi szerepünket az európai nemzetek között, de honn a magyar polgár mindig oly szabad volt, mint szabad az angol. Soha nem engedtük magunkat a státus szörnyeteg s meddő eszméje által elnyeletni, mely mindenben minden akar lenni; mindig a státus fölébe helyeztük a nemzetet, mint népfajt, és e fölébe a személyt, mint erkölcsi lényt.

Harmadik jellemvonása alkotmányunknak azon általánosság (generalitas), mely törvényes intézkedésein kivétel nélkül végig leng. Ez egy oly philosophiai tökély benne, mely azt minden más kortársain felülemeli. Míg más hódítók két codexet írtak, egyet maguk, mást a legyőzöttek számára, a magyarok önkényt ugyanazon egy törvény alá vették magukat. egyebütt, a középkorban, személyes törvényhozás divatozott, azaz különbözött a törvény a fajok különbsége szerint, ellenben a magyarok kezdettől fogva a territorialis törvényhozást fogadták el, ti. ugyanazon hon fiai ugyanazon törvényeknek engedelmeskedtek. Mutatják az évkönyvek, miképp Angliában, Spanyol-, Olaszországban s Európa csaknem minden állodalmaiban, ugyanazon országhatárok közt két nép két különböző törvényt ismert, egyiké volt kizárólag földbirtok, katonai rang, polgári méltóság, sőt sok helyen a házasság is tiltva volt két különböző, bár egyenlően keresztény népfaj között. Ilyen nemzeteknél tehát a törvények nem egyetemi, hanem inkább magán természetűek voltak, ellenben nálunk hódító s legyőzött azon egy törvényes szabály alá tartozott, s ha az országunkban lakott összes népességet, különböző korban, különféle osztályokra szaggatva szemléljük, ez elosztályozásnak több tekintet szolgált alapul, de egy nem, a fajkülönbség soha.

Se alkotmányunknak legfontosb jellemvonása, nemzetiségi szempontból, a megyei autonomia[1]. E szerkezet egészen eredeti, mert mi ezt senkitől nem kölcsönzők, már politikai tekintetben is oly tökéletes, mint fontos. Van minden polgárnak ideje, tehetsége és alkalma a státus ügyeivel foglalkozni? Valóban nincs; tehát épp ezért a nagy állodalom felosztatik apró tartományokra, hol minden még oly parányi erőnek s tevékenységnek is alkalom nyílik a köznek használhatni. Mondhatni csaknem, miképp a nagy haza magát ekképp megkicsinyíti, hogy mindenkit képessé tegyen polgári jogainak gyakorlására, a szabadságot mintegy maga hordja az egyének házi körébe, hogy azt tűzhelyeik körül kényelmesen és tettleg élvezhessék.

Roppant különbség van az ó, úgynevezett históriai és az új alkotmányok között, melyeket névbelieknek lehetne mondani. Alkotmányoknak valódi értékük csak annyiban van, mennyiben azok nem üres, de igazi jogokat biztosítnak nemzeteknek. Mienk nekünk megfogható, tapintható jogokat ád, miknek a polgárok gyakorlatilag hasznát vehették s jótékonysága még a kizárt osztályokra is kiterjedt némileg. Hasonlít a naphoz, melynek melege elhat messzire, de az új, papíralkotmányok a sápadt holdhoz hasonlíthatók, mely szűken világít és nem melegít senkit sem. Igaz, ezek néha alakilag szépek, nagyelveket kürtölnek ki, de miknek a népek semmi hasznát nem veszik, míg alkotmányunk, miként az angol is, formátlan s ódon tekintetű, de haszonvehető. Különböző részei közt nem tökéletes a symmetria, mindenik darabja magán hordja bélyegét a kornak, melyben az az egészhez adatott. Mint egész talán nem szép, de hasznos, gyakorlati, nemzeti, s kielégíti a népet, minden szükséges és használható jogot megadva neki.

Ha egyrészről a koronában megtestesült felség (souverenité) s a közönséges diaeta alapjai azon unionak, mely Magyarországot nagy s erős állammá teszi, másrészről a szabad megyei autonomia annak a szövetség jellemét adja. S ki tagadhatná, hogy e szövetségi alak legillőbb státusra, melyet több népfajok laknak? Nehéz volna meghatározni, bölcs előlátás vagy természeti ösztön bírta-e rá a magyarokat e bámulatos megyei szervezet elfogadására; de mindenesetre áll az, hogy sajátságos körülményeinkhez ez vala a legillőbb, mivel szükséges tért s szabadságot engede minden népfajnak nemzeti kifejlődésére, arányban azoknak számához, életerejéhez s erkölcsi értékéhez képest.

 E szervezet oka nálunk a községek, kerületek s megyék természetszerű alakulásának. Mindezek őseredeti s történeti származásúak. Országunk földirati belső rajzolata bizonyítja, hogy bár itt-ott apró népfajtöredékek más fajok nagy tömegétől özönlvék körül, azonban leggyakrabban mindenik fajt egy-egy vidéken összpontosítva találjuk. Rendesen ugyanazon eredetű családok összege alakítja a községet, mely, mint ilyen szabadon kormányozza magát. Tövv rokon s szomszéd községek képezik a törvényhatóságot, mely viszont magát igazgatja oly kiterjedt hatalomkörrel, hogy csaknem státust képez a státusban. Itt jegyezzük meg, miképp e törvényhatósági gyűlésekben a választók (1848 előtt) személyesen, nem képviselő által tanácskozván, mindenkinek, bármely népfajhoz tartozott legyen, nemcsak alkalma vala érdekeit s elveit érvényesíteni, sőt nemzeti vágyainak létesítésére is szabad útja volt. Ha tehát egy község többsége bizonyos nemzetiséghez tartozék, s ezen többség saját nyelvén akará dolgait végezni, kérdem, ki gátolhatta meg? Bizonyosan senki. Tovább menve, ha a törvényhatóság többsége a maga körében, vagy a hatóságok többsége a diaetán a hivatalos nyelvben az oláh, szláv nyelv javára változtatást sürgetett volna, ki akadályozhatta volna meg a többség nyilatkozását? ez azonban nem történt. Szóval, bízvást állíthatni, hogy bármely parányi nemzetiség megóvására s kifejlesztésére nézve nincs Európában alkotmány, mely annyi garantiát nyújtana, mint megyei szerkezetünk, – a községben, városban s törvényhatóságban egyképp. Ha tehát az előnynek egyik vagy másik hasznát nem vette, oka nem a szabadság hiánya, hanem az erélyé vagy akaraté az illetőkben.

Miket eddig elősorolék, íme összevonom a következőkben.    

Igaz, Magyarország eredete hódítás, de ez elv századok folytában, a szabad unio elvével váltatott fel. Míg más népeknél hódító s legyőzött közös zsarnokság alá esett, nálunk –mindkét fél egyenlő polgári s politikai jogokkal bírt. Lakosai mind azon egy haza fiai voltak, s ugyanazon törvénynek engedelmeskedtek. A személy nem áldoztatott fel a státus mindenhatóságának. Ellenkezőleg, alkotmányunk kizárólag a személyi jog s szabad cselekvés biztosítására volt számítva. Volt hosszú időszak, midőn emberi jogokkal nem minden bírt, de a jog élvezete nemzeti tekintettől soha nem feltételeztetett. Sőt községi s megyei autonomiánk éppen a legbensőbb harmóniában van a nemzetiségi elvvel. Amint szaporodnak a családok, a szerint, meghagyva nemzeti typusaikat, alakítja azokat az autonomia politikai testületekké, előbb falvakká, aztán városokká, s végre egész kerületeket alkot belőlök, s mindezen különböző alsóbb és magasb fokozatain a polgári létnek semmi, de semmi sem gátolja őket nemcsak öndolgaikat kormányozni, hanem mint népfaj élni teljesen szabad nemzeti életet.

Ily alkotmány volna számítva a nem-magyar nemzetiségek elnyomására? Ezt nemcsak tagadom, sőt bátran merem állítani, hogy alkotmányunk már elvénél s jelleménél fogva minden ilyen elnyomást tökletesen lehetetlenné tesz.

Hogy e bölcs s humanus politikai theoriának a gyakorlat mindenben megfelelt, történeti adatokkal könnyű lenne bebizonyítani; de ez terjedelmes részletekbe vezetne. Szabad legyen még csak néhány észrevételt tennem

Előszőr, bevallom, hogy a magyar faj történeti felsőbbsége létezett, de meg kell magyaráznom, mi ennek értelme. E felsőség megvolt, de csak mint tény, nem mint jog, azt nem törvények, hanem a szokás s hagyomány teremték. E felsőség okait fajunk valódi érdemeiben találjuk fel: ő hódíeá meg az országot, több apró s külön tartományokból ő alkotott egy állodalmat, ő adta nevét az országnak, s ő csinált belőle alkotmányos hazát. Szóval, ő volt a katonáskodó faj, következőleg ő lőn az ország aristokratiája. Míg a többi fajok hon ülve békében mívelték földjeiket, a magyar faj csatatéren ontá vérét bőven, akár kellett a hont a tatárok, mongolok, törökök ellen védenie, akár a nyugoti zsarnokságnak ellen állania. Ki vehetné kétségbe, hogy e hivatás felette nehéz, veszélyteljes volt, s nagy áldozatokkal járt? S lehet-e csodálni, ha jutalma lőn dicsőség, nagy erkölcsi befolyás s épp oly nagy politikai túlsúly a közdolgokban? Meglephet-e valakit, hogy a “magyar” név, mely kezdetben egy faj külön  neve volt, később tiszteletbeli s általános nemzeti név lőn, annyira, hogy az 1741-ki LXI-ik cikk szerint, maguk a horvátok is kívántak e név alatt értetni jövendőben?

De épp ezen felsőbbségből, melyet a többi fajok önkényt elismertek, akarok egy eldöntő érvet meríteni. Tudjuk, miképpen 1848 előtt politikai jogokkal csupán a nemesek bírtak. Hanem ezen nemesség népfaji tekintetben az országban lakozó valamennyi nemzetiségekhez vegyest tartozék. Igaz, a nemesi osztályban a magyar szellem s jellem volt uralkodó, csakhogy ezt nem törvény eszközölte, ez a történet s hagyomány műve volt. Mindenesetre az világos ebből, hogy aristokratikus szervezetünk a magyar elem alapja volt, s kifejlésének és virágzásának legbiztosb eszköze. S íme, 1848-ban, e roppant történeti előnyt áldozók mi fel a polgári közszabadságnak;* aristokratai hatalmunkról lemondánk a demokratikai elvek javára, mely téren ámbár még mindig többséget képezett a magyar összehasonlítva egy-egy népfajjak külön, de valamennyi népfaj ellenében tán kisebbségbe süllyedt.      

Ebből látni, hogy 1848-ban a magyar faj önkényt lemondott azon felsőbbségről, melyet neki nem törvény adott, hanem szokás, történet s hagyomány; és bár jól tudta, miképp az aristokratikai forma bemzetiségének erős fellegvára vala, feladta azt, s inkább kész volt veszélyeztetni nemcsak túlnyomóságát, ha éppen úgy tetszik, de facto uralkodását, sőt magát –lételét is, csakhogy megalapíthassa a valamennyi fajokra kiterjendett népszabadságot.

És egy ilyen nagylelkű, csaknem mondhatni, politikailag meggondolatlan cselekvény szemlélete után támadhatott nálunk ama siralmas emlékezetű nemzetiségi belháború? Ha még volt volna is a többi fajoknak kívánni valójok, az 1848-ki törvényekkel nem nyittatott fel nemzetiségi vágyaiknak az utolsó kapu is?... De borítsunk fekete fátyolt ez örökké szomorú korra, csak azt kénytelen vagyok megjegyezni, miképp sem a szlávok eljárását nem értém, hisz láthatták a szláv elem folytonos elolvadását az ausztriai tartományokban, sem az ausztriai kormány politikáját nem, mely jól tudhatta, hogy mind az oláh, mind a szláv nép a birodalom határain túl fekvő pont felé gravitálván, ez iránynak elősegítése szükségképp a birodalom szétdarabolására vezet, míg a magyar elem ily külső vonzponttal nem bírván, ez épp azon centripeta erő, melyre ő egyedül támaszkodhatik biztosan.

II.

De tovább megyek. A történeti ide vonatkozó tényeket megkísértem néhány általános tételbe összevonni.

Első tétel, miképp törvényeink soha sem tőnek különbséget a magyarok, mint hódítók, s az ősfajok, mint hódítottak közt. A magyar mihamar elfeledé, hogy ő győző, a többi népeket semmi nyomás nem emlékeztette arra, hogy ők a vesztők.

Nem történt az Magyarországon, mi történt Rómában, Franciaországban, Angliában, hol az olaszok a rómaiak által, a gallusok a frankok, az angol-szászok a normannok által minden polgári s katonai magasb hivatalokból kizárattak. Sőt nálunk már Szent István korában a legnagyobb egyházi s világi méltóságokat jövevény-nemzetségek tagjai bírták. Utóbb is nemde idegen vérbeliek ragyogtak az ország legelsőbb székeiben? Belus (1272-ki nádor) szerb volt; Myze (1289-ki nádor) bolgár; Gara (nádor 1455 körül) horvát; Sztibor (erdélyi vajda) szláv; Frangepán (horvát bán) olasz; Czilley (királyi helytartó) német volt. Királyaink birtokot, címet, nemességet adományoztak érdemért, tekintet nélkül a nemzetiségre. Így látjuk miképp 1224-ben csaknem királyvérbeli rangot s kiváltságokat nyertek Zórián, Dobrogoszt, Vleham, Zladok, Vranko, Blas, Fridrich, Damián, Vest, mind oly nevek, melyek oláh, szláv, horvát, német, bolgár, szerb eredetre mutatnak. De hogy e méltányos s részrehajlatlan elv szolgált szabályul a kiváltságok kiosztogatásában, tanúbizonysága azon állapot, mely létez ma is. Ti. azt látjuk, miképp azon vidéken, hol a népség magyar, a nemesség is az, de hol a nép oláh, szláv, horvát, a nemesség is e fajokhoz tartozik.

Második tétel, hogy azon tartományoknak, melyek az országhoz utóbb kapcsoltattak, és azon telepeknek, melyek közénk idő folytában költözködtek, mi több jogot adánk, mint miket magunknak fenntartottunk.

A kapcsolt tartományok közül példaképp csak Horvátországot említem. Ez kiegészítő részét tevé hazánknak a XI-ik század óta. S azonkívül, hogy alkotmányunk minden kedvezményeiben részesültek, engedtük saját diaetájokat megtartani, – lakosai a katonatartás terhétől mentesek voltak, – az adóilletéknek csupán felét fizették, – a protestánsokat területökről kizárhatták, – autonomiájuk nem pusztán megyei, hanem több, tartományi, századokon át sértetlenül hagyatott, e tiszteletnél fogva még olyan intézkedéseiket is illetlenül hagyók, melyek a kor szellemével kiáltólag ellenkeztek. Horvátország e szerint fuit imperium in imperio, mint nemzet is teljesen ura volt ügyeinek, s kérdem, teremtett virágzó irodalmat? alapított múzeumot? volt nemzeti akademiája, szóval, nemzeti szelleme s ereje mi nemzeti jellemű intézetekben s művekben nyilatkozott?

Ha ők házi dolgaikat maguk latin nyelven vezették, hogyan lehetne minket nemzetiségök elnyomásával igazságosan vádolni? Még 1848-ban is, mely bizony a politikai mámor kora volt, annyira kíméletesek valánk irányukban, hogy tartományi autonomiájukat egy ujjal sem illettük. Ellenkezőleg, az új magyar kormány a horvát elem súlyát a köz-diaetán tetemesen nevelte, mert azelőtt Horvátország szavazata, mérve a diaetai összes szavazathoz, úgy állt, mint 1:57-hez, s az 1848-ki törvények szerint ez arány javukra megváltoztaték, s lőn, mint 1 van 12-hez. Egyszersmind a miniszterium őket felhatalmazá minden levelezéseiket horvát nyelven vinni.

Nem fogok itt szólani azon idegen telepekről, melyek különböző korokban hozzánk bevándoroltak, nem a ruthénokról, kik 1430 körül, Koriátovics alatt, a Kárpátok mellékén telepedtek le; nem a németekről, kik 1160-ban és 1547-ben a bányavárosokat foglalták el; nem a szerbekről, kik 1428 és 1690 közt a törökök üldözései elől hozzánk menekedtek. Ezeknek ivadékai most együtt a 2,000.000-t meghaladják. Csak azt jegyzem meg, hogy mint üldözöttek nálunk hont találtak, mint keresztények vallási szabadságot, mint száműzöttek földet kaptak örökül, és mindezt nemzeti jellegök elvesztése nélkül, mert e részben mind ezen népfajok most is azok s olyanok, milyenek bevándorlásaikkor voltak.

Sőt ezen telepek némelyikének különös kiváltságok adattak azon jogokon felül, melyeket nekik közös alkotmányunk adott. Ez az eset a kunokkal és jászokkal, kik 1080 és 1470 körül költöztek be; a szepesi szászokkal, kik 1260 táján jöttek hazánkba; a flamandokkal, kik 1140 körül Erdélyben egy egész kerülettel ajándékoztattak meg. Mindezen telepek s kerületeik tisztán megőrzötték szabadságaikat alkotmányunk paizsa alatt. Engedtük nekiek, hogy ugyanannyi kis státust képezzenek a nagyban. Az 1848. én nemzeti typusukat épp oly szűz épségben találta, mint azok voltak bejövetelök idejében. szabadon kormányozták magukat; saját törvényeikkel szokásaikkal, erkölcseikkel, nyelveikkel éltek; az adóhoz kevesbet fizettek mint mások; saját nemzetbelieikből választották tisztviselőiket, és ami még több, míg nekik az egész ország nyitva állt, megtelepedhettek bárhol, hivatalokra országszerte kineveztethettek, a magyarok területeikről ki voltak zárva s hivatalt náluk nem viselhettek.

       Hihetné egy idegen, hogy volt idő, midőn Budán, az ország fővárosában, községi tanácsnok magyar származású ember nem lehete? Hihetné, hogy volt egy törvény, mely a magyaroknak a bányavárosi kerületbeni lakást eltiltá? Hihetlen bár, de biz ez így volt, bizonyítják az 1603-ki XIII. és az 1655-ki XXXIV-dik törvénycikkek.

Forgassuk végig az egész világ évkönyvét, s felhívok bárkit, ehhez hesonlítható esetet benne felfedezhetni, hol a nagylelkűség, vendégszeretet határos az oktalansággal, ahol egy népfaj kezd megfeledkezni arról, mivel önmagának tartozik. Igaz, a magyar nemcsak nem feltételezte a polgári jogokat származási tekintetektől, sőt, bár hódító ő volt, idegen népfajoknak egész városokat s tartományokat adott, melyekből önmagát kizárta, de saját javára soha nem tartott fenn semmi kedvezményt, mint soha nem volt egy népfaj sem kizárva városból vagy tartományból, melyet ő lakott.

Harmadik tételemet  állítom azon történeti axiómára, miszerint minden társaságban, hol két ellenséges elv van, a tusa e kettő közt előbb-utóbb kikerülhetlen. Így volt hazán alapításának idejében tusa a pogányság s kereszténység közt; utóbb a parasztság és a kiváltságos osztály közt; még később a katholicismus és protestantismus közt. Mindezen éles antagonis­musok véres harcokat idéztenek elő, melyek vagy egyik fél győzelmével, vagy kölcsönös engedményekre fektetett békekötésekkel végződtek. De történetünk hosszú folyamában nem találunk sem harcot, sem forradalmat, melyre okot nemzeti gyűlölség vagy egy fajnak elnyomása adott volna, honnan bízvást következtethetjük, hogyha ily tusa soha nem volt, bizonysága ez annak, hogy ok nem volt rá.

E történeti igazság támogattatik egy tanúbizonyság által, mely épp azért igen erős, mivel negatív. Célzok itt régi annalistáinkra, kik korról korra az idejökbeli krónikákat megírogatták, melyek mostani történészeinknek bő anyagot szolgáltatnak műveikhez. Ez annalisták szlávok, németek, horvátok, olaszok, lengyelek, tehát különféle nemzetbeliek. És mivel ezek irataiban semmi nyomára nem találunk a magyarok elleni gyűlölségnek, sehol nem panaszkodnak elnyomásról, sehol nem vádolnak felsőbbségi gőgös igényekkel, sőt minden soraikat a közös haza legtisztább szerelme ihleti át, a nem-magyar íróknak e jelentékeny hallgatása annyi századokon át nem legbecsesb tanúbizonyság-e nemzetiségi tekintetben is szabadelvű s humánus politikánk mellett?  

Különösen a horvátok ismételve átélt keserű tapasztalásból tudhatják, miképp úgy szabadságuk, mint nemzetiségök egyedül alkotmányunk bástyáim közt biztos. Ausztria háromszor, a XVI-dik, a XVII-dik században és legközelebb 1815-ben, Napóleon s az általa alkotott Illyria megbukása után kísérté meg Horvátország magába bekeblezését. Ez ismételve hívta segedelmül a magyar diaetát, és midőn 1824-ben Magyarországhoz visszacsatoltatott, Horvátország térein, völgyein és hegyein örömünnepet üle a nép. Hálájok jeléül a hortvátok mindenben, öltözetben, szokásban, színekben, dalokban a magyar divatot fogadták el. Az ifjak sértésnek vették, ha nem magyaroknak neveztettek. Emlékezzünk csak vissza azon utasításokra, melyeket friss örömében a horvát nép az 1825 és 1830-diki diaetákra követeiknek önkényt adott, meghagyván nekik, mindent elkövetni, hogy iskoláikban a magyar nyelv sikeresen taníttassék.

Mondám fennebb, hogy a nemzetiség elvének elismerésének volt alkotmányunk eredeti és ős alapja Sz. Istvántól kezdve; negyedik tétel gyanánt tehát íme elősorolom e politika főeredményeit; gyümölcseiről legjobban megismerni a fát.

Kérdem, Európában, Görögországot kivéve, hol osztozott a görög papság egy szabad törvényhozás jogaiban? Magyarországon kívül sehol. Ez érv fontosságának kellő méltánylatára szükséges tudni, miképp a görög vallás hívei nálunk oláhok s szlávok, tehát nem magyarok.

Havasalföldön s Vallachiában nem az idegen görög volt-e a hivatalos nyelv 1837-ig, s a nemzeti oláh nyelv nem kezdett-e véghanyatlásba süllyedni, midőn felélesztésére a jelszó némely tudós oláhok, a szabad Erdély szülöttei által adatott? Innen, tőlünk pattant ki a szikra, mely a dunai fejedelemségekben a politikai s irodalmi életet új lángra gyújtá, s ez volt eredete Vladimiresco hősies, de szomorú végű felkelésének.

Nem Kollár, a pesti szláv pap és Schaffarik, az újvidéki szláv tanárok voltak azok, kik csak a magyar alkotmány védelme alatt merhették kikiáltani a panszlavismus nagy eszméjét, éppen azon időpontban, midőn a szláv faj egyebütt világszerte járom alatt nyögött? Úgy van, éppen Magyarország valódi bölcsője a panszlavismusnak.

Hol egyebütt, mint szabadságunk paizsa alatt, fejtegethette Gay, a nagy Illyria óriás tervét, mely szerint ő azt négy nagy álladalom eldarabolandó tagjaiból javasolta összealkotni? 1849-től e mai napig szólhatott-e ő nagy Illyria tervéről, avagy mert róla csak gondolkodni is? Legfeljebb az utóbbit tehette, de ezt is titokban, az éjfél mélységes csendjében.*    

Szóval, kénytelen mindenki elismerni, hogy az oláh, mint nemzet, mindenütt szolga volt, Magyarországot kivéve; hogy Szerbia függetlensége előtt a szerbek mindenhol járom alatt nyögtek hazánkon kívül; hogy a szláv nagy faj politikailag s polgárilag elnyomatva volt mindenütt, Orosz-, Törökországban, Ausztriában, csupán azon szlávok voltak szabadok, melyek velünk egy földön éltek.

     Az oláh, illyr, szláv egység eszméje, mint minden hasonló nemzeti nagyszerű fogalom, vágy és terv, alkotmányunk meleg s szabad légkörében kezdett fogamzani.

Levén eszerint alkotmányunk a legkedvezőbb forma, melyben a különbféle nemzetiségek kifejlődhettek, nemde megfoghatlanok az 1848/9-ki belvillongások? Nemde megfoghatlan, hogy elleneinknek sikerült az európai közvéleménnyel elhitetni, mintha mi a népfajokat elnyomtuk volna? Mert az tény, szomorú tény, sokan kétkednek bennünk, sokan hiszik e vádat, bár részemről is mindent elkövettem alaptalanságát kimutatni.

1849 után, tíz hosszú éven át hazánk különféle népfajai bús képpel hallgattak. Lelkeiket mi gondolatok s belső szemrehányások tépdelték, ki tudná megmondani? Melyek belátták hibáikat bűnbánóképpen, s melyek megbocsátották a szenvedett sérelmeket, mind egyképpen hallgatásra voltak kárhoztatva. E némaság méltán nyugtalaníthatá a gondolkodó hazafit. A szabad szó megkönnyítette volna mind a fájdalmat, mind a kölcsönös kibékülést, s mindezt e hosszú idő alatt titok leple födé.

Annál véletlenebb s meglepőbb volt az 1859-ben rögtön nyilvánult testvéri egyetértés harmóniája. A kedélyek derülése s kiengesztelődése csendben s nesztelen ment végbe, de biztosan. Ellenségeink kíméletlen s eszélytelen modora mindennél jobban siettette a lelkek hangulatának ez átváltozását. Lélektanilag könnyű e kedélyfordulatot megmagyarázni.

A nép tömege, összehasonlítván s boldog múltat a súlyos jelennel, kézzel foghatta a kettő közti különbséget.

A művelteknek pedig bús napjaikban számtalanszor volt alkalmuk lelki szemeikkel végig pillantani a közös haza ezer éves történetén, s méltánylani komolyan, elismerőleg azon szerepet, melyet benne a magyar népfaj kezdettől fogva viselt.

És mit mond nekik a történet?

Hogy a magyar szerzé a hazát. Megjötte előtt a királyság nem létezett. Ő alkotta ezt több tartományokból s részekből, ő szervezte, adván neki azon politikai alakot, mely alatt diplomatikailag elismertetett Európa által. Hol van a dynastia, mely az övénél előbbi joggal dicsekedhetnék? Sőt hol a nép? A hódításainkat megelőzött sötét kornak képe egy teljes chaosz.

Hogy tovább a magyar szervezte s tartotta fenn az állodalmat. Nemcsak megszerzé a földet, hanem, mi nehezebb, teremte belőle státust, s oly nagyot, hogy a XI., XII., XII-ik században alig volt Európában hozzá hasonlítható, s a XIV-ikben éppen nem volt, midőn határait három tenger képezte. Ezen felül a magyar népesíté be e földet különböző időszakokban bahívott új meg új telepek által, úgy hogy a mostani lakosság csaknem fele azoknak utódai.

Továbbá: hogy a magyar alapítá meg e honban a vallási szabadságot. Már a reformátió előtt is Európában a magyar katholika egyház volt, Róma irányában, a legfüggetlenebb; a reformátió után viszont a magyar volt az, ki többször fegyverrel védte a lelkiismereti szabadságot, biztosítván azt ünnepélyes békekötésekkel. És vajon elfeledhetné Európa, hogy majd három századon át főleg mi védtük a kereszténységet az izlam csordái ellen?

Továbbá: hogy a magyar ültette e földbe az alkotmányos élet áldott fáját. Eredetileg Sz. István adván azt, II. András az Arany Bullában csak megerősítette. A magyar, mint győző szabadságait nagylelkűleg megosztá a legyőzöttekkel, miket híven s hősileg főleg ő védett kelet és nyugat ellen egyiránt. De éppen, mivel leginkább az ő vére hullott a közös ügyért, számban aránylag kevésbé gyarapodott mint más népfajok. Legjelesb nemzetségei egymásután kidőltek a harcban, így volt kénytelen új telepek behívásával magát erősbítni. 1848-ban lemondott az aristokratikai szerkezetről, bár az kivált népfaji érdekeinek volt kedvező, és helyébe az egyenlőség demokratikai elvét állította. Mi több, ő mindig törekedett terjeszteni a szomszéd népeknél is az alkotmányos eszméket. A régi lengyel alkotmány, legfontosabb s legüdvösebb részeiben a mienk után képeztetett.

Végre mondja a történet nekik, hogy hol mutat a világ évkönyve fajt, számra ily csekélyt, mely oly nagy állodalmat szerzett, alkotott és szervezett? Hol van Európában nép, mely politikai hivatását jobban betöltötte? Hol van a nép, mely tíz századon keresztül folyvást megőrzé szabadságát, vitézül küzdvén érette, midőn keleti vagy nyugati hatalom azt tőle el akarta venni? Szóval, hol nép, mely féltékenyen őrizvén saját szabadságát s nemzetiségét, annyira tiszteletben tartotta a más népfajokéit?

S íme, mégis más nemzetiségek elnyomásával vádolták a magyart, és vannak, kik ezt elhitték.

Fájdalom, az emberiség történetkönyvében többször találkozunk ily szomorú tüneménnyel. Nagy hazugságok, bátran haladva előre, gyakran hosszú időre elámítják a világot. Hasonlók ezek a rabló hajókhoz, melyek baráti zászlókat tűznek ki, hogy velök ámítva, martalékot annál könnyebben kaphassanak.

Egyének mint népek életében egyik legnehezebb feladat: megismerni, ki az igaz barát, ki az igazi ellenség.

                                                                                            Szemere Bertalan.

Vissza az oldal tetejére