Vissza a főoldalra * vissza meghívóhoz * vissza vázlatok előlaphoz

Korona és szabadság

Zlinszky János

... Soha nem volt az "ősi" szabadság kérdése ily időszerű, mint bontakozó jogállamunkban!

Ám ez az időszerűség jelentkezni fog akkor is, amikor az európai államok közösségéhez csatlakozva, magunknak kell majd esetről-esetre döntenünk arról, miben és mennyiben ragaszkodunk önazonosságunkat meghatározó kultúránkhoz, amelynek részét képezik jogi hagyományaink is, s hol vagyunk hajlandók meggondolás nélkül feladni mindent, csak hogy haladók, alkalmazkodók, "jó fiúk" lehessünk a közösségen belül. Sokkal több egyéni vonás őrizhető pedig meg, mint gondolnók. Szabadságunkban áll mindazt megtenni, ami kultúránk, nyelvünk, önazonosságunk, műveltségünk megtartása, akár növelése szempontjából szükségesnek tűnik. Talán még el is várják ezt tőlünk. Helyettünk nem fogják megtenni. Az európai unión belül is a magyar nemzeti közösség a természettől szuverén, s csak átruházott hatalmi körben szólhatnak bele szabadságainkba. Nem vehetnek el tőlünk semmit, ami minket illet, csak mi adhatjuk fel önként, kényelemből, nemtörődömségből...

A győri megyei bíróság a szentkorona-tannal kapcsolatos, valamely általam választott kérdésben kért tőlem ünnepi előadást. A koronát, mint a szuverenitás jelképét, választottam,

Előttem Bertényi Iván a nemzeti címer jelképrendszerével és kialakulásával foglalkozott, és hangsúlyozta, hogy valamely címeren a korona ennek a szuverenitásnak jelképe, ezért szerepelhet korona köztársasági, vagy városi címereken is.

Valóban. Mikor a nyugati császárral egyetértésben II. Szilveszter pápa Szent Istvánnak koronát küldött, ezt a szuverenitást ismerte el. A szuverenitás = szabadság, valamely országra értelmezve annak öntörvényűsége, más hatalomnak alá nem vetett volta. Rex imperator in regno suo: amint a császár nemzetek feletti imperiummal rendelkezett, törvényhozó hatalommal, úgy a szuverén rex a maga országában, kivéve ez alól az imperium alól, független, csak saját törvényeinek alávetett uralmat gyakorolt.

Ugyanez a szuverenitás illette meg, kezdettől, a magyar nemzet fegyvert hordó szabad tagjait, későbbi szóval a nemeseket. Itt sem negatív, hanem pozitív értelemben fogalmazták meg független, közjogilag személyiséget jelentő és magánéletben függetlenséget biztosító statusukat, szabadságként. A nemzet szabadságának tehát van egy kollektív értelme, a többi nemzetekkel, uralkodókkal szemben, és egy egyéni értelme, a többi nemesekkel, illetve a hatalommal szemben.

A szabadság mind egyén, mind közösség számára jelenti a normaalkotás szabadságát. Szuverén közösség megszabhatja a maga belső rendjét, más közösségektől függetlenül, szabadon. Akár át is ruházhatja e lehetőségét, akár a közösségen belül, jogalkotói jogosultsággal felruházott egyénre, testületre, akár a közösségen kívül álló normaalkotóra. Ám ezek meghatalmazottsága másodlagos, az eredeti szuverénitásra visszavezethető és csak ennek meghatalmazása alapján értelmezhető. Ugyanígy az egyén lelkiismereti szabadsága, cselekvési szabadsága a maga egyéni körében eredeti facultas, természeti adottság, folyik az egyén fogalmából, s minden e körben vállalt kötöttség, akkor is, ha az egyénen kívüli normaalkotótól származik a megfogalmazás, kötelező voltát ebből az egyéni szabad elfogadásból eredezteti.

Negyven év szocialista diktatura eredményeként elhomályosodott a köztudatban mind a kétféle egyenrangú szuverenitás tudata, mind a különbség szabadság és jog biztosította jogosultság között. Indokolt e fogalmakat jogelmélet, jogalkotó és jogalkalmazó számára újra tisztázni, mert bizonytalanságunk zavart okoz jogtudatban és közéletben egyaránt. A közelítésnek történeti, valamint elméleti és összehasonlító útja is van. Anélkül, hogy az adott szűk keretek közt teljességre vállalkozhatnék e kérdésben, szeretném az ünnepelt tiszteletére e körben gondolataimat felvázolni s ezzel talán a zavarok oszlatásához is hozzájárulni - amint Péteri Zoltán barátom és kollégám is egy tudós életen át igyekezett e fogalmak tisztaságát őrizni és tudatosítani, akár széllel szemben is.

Nézzük először a magyar jogtörténeti forrásokat:

Hk 2. 4. "E törvényben populus - nemzet néven az összes nemeseket, de a nem-nemeseket nem, értjük. Ámbár a populus (nemzet) megjelölésben a nem-nemesek is bennfoglaltatnak, mégis róluk a továbbiakban nincs szó, és őket népség (plebs) elnevezéssel illetjük[1]."

Kölcsey, Parainesis: "Nemzethez tartozónak mondatik egyenként s öszvesen a köz ügyeire befolyással bíró.

Hk 1.3.6.§ "miután szent királyunk műveként a magyarok a katolikus hitre tértek, őt önként királyukká választották, és azzá koronázták, a nemesség minden birtok- és előjoga, amely a köznéptől megkülönbözteti, a szent korona és ennek révén fejedelmünk és királyunk jurisdictiojába adatott a közösség és annak auctoritasa által, az imperiummal és uralkodással együtt. Így a nemesség a királytól e kölcsönös átruházás révén függ, a kettőt egymástól elválasztani, elkülöníteni nem lehet."

"7§ királlyá a nemesek választása tesz, nemessé a király tehet."

 Hk 2.3.2§ (szinte azonos a Hármaskönyv szövege a törvénnyel kapcsolatban): "miután a magyar nemzet (popidus) keresztény hitre tért és önként (saját elhatározásból) királyt választott magának, a törvényadásnak, a birtokjuttatásnak és a bíráskodási hatalomnak teljessége a szent korona jurisdictiojába került, amellyel a magyar királyokat koronázni szokták, s így a törvényesen constituált magyar királynak ezek az imperiummal és uralommal átruháztatnak. Így utána a királyok, a nemzetet összehíva és véleményét kikérve (rogato) mind ez ideig törvényeket hozhatnak. 3§ Ám az uralkodó saját indításából abszolút módon ... törvényt nem alkothat, hanem csak az összehívott nemzet véleményét kikérve... 4§ Ugyanígy a nemzet is határozhat a köz javára egyetértőn, s kérheti az uralkodótól e határozatok törvényre emelését. S ha ő azokhoz hozzájárul, és approbálja azokat, hasonló módon törvény erőre emelkednek."

Legrégibb jogforrásainkból elénk tűnik a rendi világ magyar nemzetének azon tudata, hogy annak jogi személyiséggel felruházott tagjai személyükben és összességükben természettől szuverének, s az uralkodó, a kormány, a méltóságok és tisztségviselők, mai szóval az államhatalom hordozói, átruházott hatáskörben látják el feladatukat, élnek ehhez rájuk ruházott hatalommal. E forrásokba a nemzet a köz- és magánjogi teljes jogképességgel felruházott személyek összességét, s e közösség egyedeit jelenti (vö Kölcsey). Ebből levezethetőn a nemzet fogalma a magyar nyelvben jogi fogalom, azonban jelzi a személyes és közösségi szuverenitás születéssel, nemzéssel történő továbbadását, tehát mintegy az élő személy méltóságának természetes részét.

Minthogy nincs kisebb és nagyobb teljesség, a jogalanyiság teljességének részesei e vonatkozásban csak egyenlők lehetnek. Egyenlők a facultas, a capacitas vonatkozásában, nem a közhatalomban való tényleges részesedésben.

E vonatkozásban már a legkorábbi források is világosak:

Szt István Int cap. 4. 3 § confidentia principum, baronum, comitum, militum, nobilium, ...illi ... omnes homines unius sunt condicionis (a főemberek, országnagyok, ispánok, katonák, nemesek egyetértő hűsége ... akik mindnyájan egyenlő állapotban lévők)

St II 5. ... unusguisque habeat facultatem sua dividendi, tribuendi ... (mindeniküknek jogában áll a magáét osztani, azzal rendelkezni))

cap. 6. caeteris facultatem dedimus dominandi suarum rerum /a király is úgy rendelkezik vagyonával, amint/ a többieknek megadtuk a maguk vagyona feletti uraságot)

A szent király törvényei tehát rögzítik, hogy a nemzet tagjai, függetlenül az általuk a körhatalmi szervezetben betöltött tisztségüktől, egyenlő állapotúak, vagyonukkal szabadon rendelkeznek, s a király számukra ugyanazt a védelmet biztosítja e szabadágukban, mint amelyre maga is igényt tart. Így értelmezték István király törvényét a későbbi nemzedékek, s nem véletlen, hanem tudatos, hogy a Hk ezekre a szabadságokra utal vissza, mikor a nemesi status előjogait biztosítja:

Aranybulla Pr. 3. § concedimus ... hominibus regni nostri libertatem a sancto rege concessam (biztosítjuk királyságunk lakóinak a szent király által megadott szabadságokat)

2. art. ítélet nélkül személyes szabadság nem korlátozható

4. art. vagyoni és végrendelkezési szabadság

31 art. liberam habeant sine nota infidelitatis universi ac singuli contradicendi et resistendi facultatem (a hűtlenség bélyege nélkül szabadságukban áll összesen s egyenként ellent mondani és ellenállni /a törvényt sértő uralkodónak, azaz politikai szabadság!)

Az egyenlőségnek ez a statusa fogalmazódik meg Anjou királyaink alatt:

1351:art 11. az ország határai közt lakó valódi nemesek megannyian sub una et eudem libertate gratulentur. (azonos és egy szabadság alatt léteznek).

Mikor a Habsburg házból való uralkodóink trónra kerültek, ezeknek a már kijegecesedett rendi szabadságoknak biztosítását követelte meg tőlük koronázásuk fejében a nemzet, s ezt biztosították is általában legelső decretumaik valamelyikében, később a törvényerőre emelt koronázási esküben. Már Mátyás király hangsúlyozta, hogy a nemesi szabadságok ősiek, s ő azokat elismeri és biztosítja, amint ősi a nemzet joga is királya megválasztására:

1464:1 art 1§ hoc regnum nostrum Hungariae et omnes eius incolas in omnibus honis, et antiquis libertatibus, consuetudinibus et iuribus conservabimus et tenebimus (a mi magyar királyságunkat és annak minden lakósát összes javaikban, ősi szabadságaikban, szokásaikban és jogaikban megőrizzük és megtartjuk).

Conclusio

... cum omnibus libertationibus et institutionibus ... approbamus et ... confirmamus (minden felszabadítottságukat és intézményeiket kihirdetjük és megerősítjük).

Valamint:

1490 pr 1 § ius eligendi novum regem ex vetustissima ipsius regni libertate et consuetudine devolutum existerat (az új király megválasztásának joga ezen ország legrégebbi szabadsága és szokása szerint kialakítva létezett).

5-6 §§ Magyarország koronája számára megtartjuk

A Hk tehát régi, többször ismételt, szokásjogot rögzít a nemesi szabadságok felsorolása során:

Hk 1. 2. § 1 ...una eademque libertatis, exemtionis et immunitatis praerogativa gaudent, nec habet dominorum aliquis maius, nec nobilis quispiam minus de libertate. (egy és ugyanazon szabadság, kiváltság, sérthetetlenség előjogának örvendenek, s nincs az urak közül senkinek sem nagyobb, vagy a nemesek közül senkinek sem kisebb szabadsága).

1.9. § 1 személyükben nem letartóztathatók

§ 4 a fejedelem hatalma alatt állnak és máskép, mint törvényes eljárás és bíróság útján. sem személyében sem vagyonában meg nem háborítható egyikük sem

§ 5 törvényes jogaikkal és birtokuk határán belül jövedelmeikkel szabadon élhetnek

§ 6. ellenállási jog illeti őket.

 Amikor a Habsburg ház kihaltával Mária Terézia és általa a Habsburg Lotharingia uralkodók kerültek az ország trónjára, a Pragmatica sanctio alapján az 1741. évi és következő törvényeinkben a koronázott uralkodó ismét és újra megerősítette ezt az ősi szabadság-tant, (ami addigra a természetjogi iskola gondolatai révén rendkívül modern is lehetett volna, ha a magyar rendek nem inkább annak régi és folyamatos hagyományát kívánták volna hangsúlyozni, elméleti eszmefuttatások helyett.)

1741:I omnes regnicolas in suis immunitatibus, et libertatibus, juribus, legibus, privilegüs ac in antiquis honis et approbatis constitutionibus conservabimus (az összes országiakókat sérthetetlenségükben, szabadságaikban, törvényeikben, előjogaikban, valamint régi és bevált alkotmányukban és szokásaikban megőrizzük). Így a fiatal királynő, s ez ismétlődik szinte szó szerint az 1790: art 2. pontjában, amint ugyanaz az 1792:2., ugyanaz az 1830:1., és ugyanaz az 1836:1 tv is: universas et singulas communes ... libertates, immunitates, privilegia, statuta, communia jura, leges et consuetudines ... observabimus et ... observari faciemus. (a közösség egyetemét és egyedeit /megillető/ szabadságokat, sérthetetlenségeket, statutumokat, köztörvényeket, jogot és szokást megtartjuk és megtarttatjuk).

Valóban, nem elavult, rendi világ dohos lehelletét hordozó meghatározások ezek, hanem a római jogrendből átmentett, a keresztény lelkiismereti szabadsággal összeegyeztethető, az embert méltóságánál, értelménél és szabad akaratánál fogva megillető - a Teremtőtől kezdettől neki szánt és rajta számon is kérhető - olyan alapszabadságok, amelyek nélkül társadalom tartósan fenn nem maradhat, mert önnön természeti törvényeivel ellentétbe kerülve meghasonlik és elpusztul. Nem volt semmi nehézsége annak, hogy a társadalmi fejlődés megérlelte helyzetben a szuverén nemzet "előjogait", szabadsága teljességét, immár az összes országiakósokkal megossza, amint ez történt az 1848. évi áprilisi törvényekben (amelyek nem előjogokat semmisítettek meg, hanem jogteljességet és szabadságot tettek általánossá.)

Így a kiegyezést követő koronázási eskü lényegében a rendi világéhoz hasonló megfogalmazásban biztosíthatta az immár polgári egyenlőséget élvező nemzetet arról, hogy a király vállalja:

1867:II ... az Isten egyházait, Magyarország törvényhatóságait, minden rendű lakósait jogaikban, kiváltságaikban, szabadságukban, szabadalmaikban, törvényeikben, régi jó és helybenhagyott szokásaikban megtartandjuk, mindenkinek igazságot szolgáltatunk, …

Úgy tűnik tehát, hogy a Szentkorona tan, a népfelség vagy hazai szóval nemzeti önrendelkezés a hatalom eredeti forrásaként a nemzetet és másodlagosan vele együtt az általa adott hatalmat hordozó(ka)t együtt érti. A szuverenitás őket illeti meg. A köz-szabadság fogalma alatt tehát egész történelmünkön áthúzódón azt értettük, hogy a magyar nemzet szuverén, a császár vagy az egyház legiszlaturájának alá nem vetett, hanem saját törvényei szerint élhet, azaz "szabadon" rendezheti belső ügyeit.

A magán-szabadság vagy személyi szabadság viszont azt jelentette, hogy e nemzet tagjai, akik a közügyekre egyenként s öszvesen befolyással bírnak, magánviszonyaikban mint egyének szabadok, a hatalomnak e vonatkozásban alá nem vetettek, vagyonukkal szabadon rendelkeznek, családjuk ügyeit maguk rendezhetik, egymással akár véleménycserében, akár társulásban, akár üzleti kötelezettségek és jogok megállapításában szabadon szerződhetnek. My house my castle, mondja az angol, nemesi porta (majd magánlakás), mondja a magyar, salva guardia, így a spanyol, amely előtt, mint a római heredium kerítésénél, megáll a közhatalom.

Így értendők azok a költői, irodalmi, de közérzést hordozó megnyilvánulások, amelyekkel századokon át szabadságunkról, szabadságainkról írók, költők, államférfiak nyilatkoztak.

Rákóczi: Cum Deo pro patria et libertate kiáltványában felsorolja, hogy amiért fegyvert fogott, az a vallásszabadság, a személyi szabadság, a jogalkotási szuverénitás, a városi szabadság (Stadtluft macht frei) és a tulajdon szabadsága Csalva guardia).

"Szabadság, itten hordozók véres zászlóidat, s elhulltanak legjobbjaink a hosszú harc alatt." írja nemzeti imájában a költő, s nem legjobbjaink elhulltát fájlalja mégsem, hanem azt, hogy:

" ah szabadság nem virul a holtnak véréből, kínzó rabság könnye hull árvánk hő szeméből". Szuverén döntést kér honfitársaitól e téren a szabadság költője:

"Rabok legyünk vagy szabadok: ez a kérdés, válasszatok!" - miközben tudatában van annak, hogy ezért a közértéket jelentő állapotért szükség esetén mindent fel kell, mert mindent fel érdemes áldozni. "Szerelmemért feláldozom életemet - szabadságért feláldozom szerelmemet!" Sőt ő a maga prófétai szemléletében tovább is ment. Érezte, hogy ez az embert tevő, emberhez méltó szabadság nem válogathat, hogy teljessé csak akkor válik, ha minden ember biztosítja azt önként, jó lélekkel a másiknak. Ha "A zászlókon e szent jelszóval: világszabadság!", lehet fellépni mind közélet, mind magánautonómia porondján.

A közkötelezettség és a magánszabadság egymáshoz való viszonyát egyeztetni, az ars boni et aequi művészetének része. Ebben is gyakorlat teszi a mestert, s azok a korok, amelyekben elsikkad ez az érték, elveszíthetik hozzá az érzéket. Pedig máig hatón aprólékosan és jó érzékkel bontja ki ezt a viszonyt sok törvényünk.

Álljon itt példaként az 1868:XXXVIII tv a közoktatásról.

1868:XXXVIII tv 1 §. minden szülő vagy gyám ... kötelesek gyermekeiket vagy gyámoltjaikat ( ha nevelésökről a háznál vagy magán tanintézetben nem gondoskodtak) nyilvános iskolába járatni 6 - 12 ill. 15 éves korukig.

6. § A szülőknek és gyámoknak szabadságukban áll gyermekeiket háznál vagy bármely vallású magán és nyilvános intézetben , úgyszintén más helységben lévő tanintézetben neveltetni.

Ez esetre a hatalom joga csupán: minimum meghatározása és ellenőrzése.

A szülő köteles a jogállami rend működéséhez szükséges alapműveltséget gyermekének biztosítani. Alapjoga van ezt az ingyenes közoktatástól igényelni és ez esetben felelős azért, hogy gyermeke abban részt vegyen. Szabadsága azonban e képességet gyermeke részére bármely általa választott más módon is biztosítani, s a közhatalom ez esetben csak az eredményt kérheti számon.

Negyven év szocialistának mondott diktatúra után a jogrend alapfogalmai még mindig nem tisztultak meg a rájuk aggatott hamis sallangoktól. Ilyen alapfogalom - törvényben meg nem határozott, de olyan, ami nélkül nem lehet helyesen törvénykezni, - a szabadság fogalma. Alkotmányunk ismer alapvető jogokat és ismer alapszabadságokat. Jog az élethez és az emberi méltósághoz, a személyes szabadsághoz, a fair eljáráshoz, az ártatlanság vélelméhez, a perbeni védelemhez, a jogorvoslathoz, a szabad mozgáshoz és a tartózkodási hely megválasztásához, a magánszféra sérthetetlenségéhez, a közérdekű adatok megismeréséhez, a gyülekezéshez, a panaszhoz, jog a munkához, jog az egyenlő elbánáshoz, jog a hátrányos helyzetben a támogatáshoz, jog a szociális biztonsághoz, jog a vállalkozáshoz, a tulajdonhoz, az örökléshez, az egészséges környezethez, a választáshoz és választhatósághoz, - hogy csak egyeseket jelöljek meg.

A házasodás, a gyermek nevelése, a vélemény kialakítása és nyilvánítása, az egyesülés, a magánszféra kialakítása, a gondolat, a lelkiismereti döntés, a vallás, a vallási közösség alakítása és önazonosságának megállapítása, a sajtó szabadsága, szervezet alakítása és ahhoz csatlakozás, a foglalkozás megválasztása, a művelődés szabadsága, a tudomány és a tanítás szabadsága, a szabadság kategóriához tartoznak.

Látható, hogy több e fogalmak közül alapjogként is és szabadságként is szerepel alkotmányos kategóriáink között. Ez nem véletlen. A jog kategória azt jelenti, hogy az említett társadalmi viszony védelmet élvez, zavartalansága biztosítását követelheti a hatalomtól. A szabadság reláció azt jelenti. hogy abban a személy vagy a személyek csoportja kötetlen, normatív rendezésnek nem alávetett, autonóm, öntörvényű, és ezt a szabadságát biztosítja a közhatalom.

Az alkotmányos szabadság tehát az egyént vagy az egyének csoportját illeti meg: annak keretein belül szabadon cselekedhet, s az államnak a keret sérthetetlenségét kell biztosítania úgy, hogy államhatalmi eszközökkel annak tartalmába bele nem folyhat. Az állampolgári szabadságokat a polgárok összessége törvényben meghatározhatja, bizonyos esetekben korlátozhatja is, az alapvető emberi szabadságok azonban egyáltalán nem korlátozhatók állami eszközökkel, csak más szabadság érdekében. A szabadság alapján meghatározott társadalmi tartalom, érték, viszony, kapcsolat bírói úton nem felülbírálható, csak a felek autonóm döntése esetén.

Az alapvető emberi jogok mindenkit egyenlőn megilletnek. Azokat az állam a maga jogrendjében biztosítani, és érvényesítésüket a jogrend útján szabályozni tartozik. Az állampolgári jogok a törvény rendjén szabályozva az állam minden polgárát illetik meg. Mindkét kategória érvényesítése kétség esetén bírósági hatáskörbe tartozik.

Közjog - magánjog = egyenlő értékű és rangú jogterületek. Közjog a természetes egységbe tartozó szuverén egyedek összességének viszonyait szabályozó normák összessége. Magánjog a szuverén személyek egyének kapcsolatait, társadalmi helyzetét védő, biztosító, szabályozó, államilag is biztosított, de nem feltétlen meghatározott normák összessége.

Közszabadság - magánszabadság = egyenlőn védendő és biztosítandó értékek.

Közszabadság a szuverén közösség mozgástere más szuverén közösségekkel szemben, normatív lehetősége saját tagjaival, saját területén, saját eszközeivel kapcsolatban.

Magánszabadság az ember személyi méltóságából folyó autonóm (öntörvényű) területe, amelyen belül kívülről nem kötelezhető, s amelyen belül szabad mozgását vagy nyugalmát, döntési lehetőségét, önmaga kötelezését és jogosítását a jogrend (a szuverén közösség többi tagja) kölcsönösség alapján biztosítja.

Épp a 19. század végére kialakult szuverén állam viszonya alattvalóihoz elhomályosította ezt a kettős képet, ezt az egyensúlyt, ami pedig az ember természetes - egyéni és közösségi - kettős arcából adódik. Az állam üdve a legfőbb törvény, mondták már a rómaiak, de ez a közjog törvénye. A libertas és az aequitas a magánjog legfőbb törvénye, amelyet a közhatalom kívülről őrizni, de nem felülről adományozni, juttatni jogosult. Az egyensúly megtartása nem könnyű, ez teszi a jogot a jó és igazságos művészetévé.

Jogpozitivizmus, kollektív közösségi szemlélet, az egyén másodrendűsége a közzel szemben, tudjuk, hová vezettek. Nem véletlen, hogy az egyesült nemzetek alapokmánya, s más számos egyesség az egyén nemzetközi jogalanyiságát, saját nemzeti közösségével szembeni szuverenitását törvényre emelte és elvonhatatlannak nyilvánította.

Nem véletlen az sem, hogy a szuverén nemzeteknek - nagyságukra, gazdagságukra tekintet nélküli - egyenlőségét, független bírói hatalomnak és közös törvényhozásnak alávetését a nagyhatalmak mindez ideig nem tudták elfogadni, nem lehetett következetesen megvalósítani. A mi történelmünk és jelenkori társadalmi helyzetünk is számos példáját adja annak, hogy a szabadság a hatalom korlátjaként kényelmetlen vívmány. Iparkodik a hatalom azt, ahol lehet, korlátozni, vagy legalábbis tartalmába beleszólni. Ám az ilyen "szabadság" már nem szabadság. A mi történelmi hagyományunk annak értékét, a haladással, a gazdasági eredményekkel szemben is, elsőbbnek tartotta és ragaszkodott hozzá. Szomorú lenne, ha a jelenkor, ábrándokban remélve, pénzért, vagy látszólag szabadabb egyéni érvényesülésért, kész lenne arról megfeledkezni, kész lenne feladni.

A legutóbb kihirdetett 2003:CXXV tv az egyenlő bánásmódról és a hátrányok kiküszöböléséről időzített bombaként ketyeg jogrendünkben: miközben meg akarja valósítani az Alkotmány 70/A §-ban a diszkrimináció esetére kilátásba helyezett súlyos büntetést, sorozatosan szem elől téveszti az alapjog és alapszabadság, a magánszféra és a közügyek közötti éles határvonalakat. A Károli Gáspár Egyetem hallgatója ügyében hozott, jogerős bírói felülvizsgálati döntés kirívó példája, - szerény véleményem szerint, - annak, hogyan lehet téves mérlegeléssel alapjogot alapszabadsággal, egyenlő elbánáshoz a tanulás vonalán való jogot a vallás azon szabadságával, hogy lelkészei iránti elvárásait maga fogalmazza meg, összekeverni. Ennek tükrében történelmi hagyományunk a szabadságok biztosítása vonalán egyszerre váratlan időszerűséget nyer.

Külön veszély, hogy a szabadságok alkotmányban biztosítottak, legfeljebb szándékos sértésük esetén avatkozik be a büntetőjog. Bírói értékítéletnek a szabadsággal élés terén nincs helye addig, amíg azzal együtt más jogsértés nem történik. A bíróságok viszont a törvényt tartják szem előtt, nem az alkotmányt. Ha törvényeink nem utalnak világosan a határokra, amelyek alkalmazási területüket a szabadságok körétől elválasztják, zavart keletkezhet, kivált oly nemzedék gyakorlatában, amely a két terület elhatárolását, rangsorát nem hogy nem az anyatejjel szívta, de épp ellenkező tudatban nőtt fel, nevelődött.

Újabban láthattuk ugyanezt a zavart a gyűlöletbeszéddel kapcsolatos alkotmányossági vitában. Hiába mondta ki többször is az Alkotmánybíróság, hogy a vélemény szabad annak értéktartalmára tekintet nélkül, a jogalkotó, amikor neki rokonszenves, számára fontos területtel kapcsolatban nyilvánult meg vélemény, nyomban veszélyt sejtett, nyomban a büntető szankció fenyegetését kívánta bevetni. Ismétlődött az a helyzet, ami a református egyház vallási előírásainak alkalmazása során: a jogalkalmazó értékítélet alá kívánta vonni a valláserkölcsi meggyőződés alapszabadságként biztosított mozgásterét.

A szabadságok védelme azért nehéz, mert szabad mindenki, minden közösség is, csak önként. önnön döntése, akarata, érzése szerint lehet. Szabadságra nem lehet kényszeríteni! Önnön szabadságát adja fel, aki más szabadságát kényszernek teszi ki! Nem könnyű pedig védeni a másiknak azt a szabadságát, hogy ne rokonszenvezzék velünk, hogy rossz véleményt nyilvánítson rólunk, akár tévesen is, hogy adott esetben ne kívánjon velünk barátkozni, társulni, együtt működni, társaságban találkozni. Ám ha ezt a szabadságát nem ismerjük el, annak megnyilvánulását jogrendileg nem védjük, a magunk hasonló lehetőségeit, szabadságát kérdőjelezzük meg. A társadalom tele van e téren bizonytalansággal, fogalom zavarral. Soha nem volt az "ősi" szabadság kérdése ily időszerű, mint bontakozó jogállamunkban!

Ám ez az időszerűség jelentkezni fog akkor is, amikor az európai államok közösségéhez csatlakozva, magunknak kell majd esetről-esetre döntenünk arról, miben és mennyiben ragaszkodunk önazonosságunkat meghatározó kultúránkhoz, amelynek részét képezik jogi hagyományaink is, s hol vagyunk hajlandók meggondolás nélkül feladni mindent, csak hogy haladók, alkalmazkodók, "jó fiúk" lehessünk a közösségen belül. Sokkal több egyéni vonás őrizhető pedig meg, mint gondolnók. Szabadságunkban áll mindazt megtenni, ami kultúránk, nyelvünk, önazonosságunk, műveltségünk megtartása, akár növelése szempontjából szükségesnek tűnik. Talán még el is várják ezt tőlünk. Helyettünk nem fogják megtenni. Az európai unión belül is a magyar nemzeti közösség a természettől szuverén, s csak átruházott hatalmi körben szólhatnak bele szabadságainkba. Nem vehetnek el tőlünk semmit, ami minket illet, csak mi adhatjuk fel önként, kényelemből, nemtörődömségből...

[1] Vö Zlinszky, Történeti alkotmányunk fejlődése, Magyar Szemle 2002. 3-4. I. 6. "És akik kimaradtak a nemzetből?"

Vissza az oldal tetejére