Vissza a főoldalra * Vissza a január 24-25-i előadások írásos anyagai előlaphoz
Az 1867-es kiegyezés az utóbbi időkben többször került az érdeklődés homlokterébe. Először kifejezetten politikai célból emlegették azok, akik hivatkoztak rá, hiszen a látszat megbékélést akarták vele jelképezni. Emlékszem a kádári konszolidáció idején emelkedett Deák Ferenc nimbusza, akit az előtt a kommunisták kifejezetten kártékony szellemként tartottak nyilván. A kádári nyitási politikának pedig elképzelésük szerint jó szolgálatot tehetett Deák Ferenc megegyezést kereső és kivitelező szelleme. Meghirdették a „Aki nincs ellenünk, velünk van” elvét, s ez hasonlíthatott a kiegyezést követő békeidők szelleméhez. A kezdetben akasztató uralkodóval az általa kezdett úton végül megbékélt a nemzet Jó lett volna a kommunista rezsimnek, ha ez történik a megtorlás után, bár az sokszorosan meghaladta Haynau beteges fantáziája által elképzelni tudott mértéket. Végeredményben a kiegyezés egyféle minta lett Kádárék számára, s ennek megfelelően történelmi szerepét átértékelték.
Az
EU csatlakozásunk áhított közeledtével valami hasonlóra figyelhetünk fel.
Politikusaink, különösen azok, akik a belépés feltételeivel, alkotmányossági,
jogi kérdéseivel foglalkoznak, illetőleg a konventben képviselik hazánkat,
újból hivatkoznak rá, most természetesen más hasonlóságok kapcsán. A
szocialista képviselők, akik a kádári emlőkön nőttek fel, s azt adják
tovább a fiatalabb nemzedéknek, természetes emlékeik alapján viselkednek így.
Tőlük az nem várható, hogy a felületes hasonlóság alatti lényeges különbségeket
megértsék. Felfogásuk annyira távoli a nemzet lelkétől, a magyar szellemiségtől,
hogy az lenne a csoda, ha most helyes alapelvekre, valódi értékekre és érdekekre
találnának, s azokat képviselnék. A szabad demokratákra mindennek nem
kellene vonatkoznia, hiszen ők szabadok a kommunista múlttól – legalábbis
a saját bevallásuk szerint – viszont őket szabadelvű szemléletük, dogmáik
tartják távol a nemzeti értékektől, alkalmasint még a valóságtól is.
Talán ennek tudható be, hogy a fiatal demokraták jó része ugyanígy vélekedik.
Meglepő persze, hogy a nemzeti oldal más képviselői se tudnak szabadulni
ezektől a tévedésektől. Valószínű, hogy a közelmúlt hamis történelem,
jog- és filozófia-történeti oktatása a ludas mindebben.
Erre
a kissé hosszadalmas bevezetésre sarkalt engem, hogy szeptember 13-án és 14-én
az Alkotmányossági Műhely és Fórum konferenciát rendezett az „Alkotmányról
az Európai Unió kapujában” címmel. A rendezvényre politikusok is kaptak
meghívást. Az előbbiek alapján természetes, hogy Vastag Pál, aki a
konventben a szocialistákat képviseli, nem vett részt Tőle más magatartás
nemigen várható. Nehezebben érthető, hogy Dr. Dávid Ibolya és más nemzeti
politikusok, miért mondták le előzetesen megígért előadásukat, vagy ha már
idő hiánya miatt nem tudtak eljönni, miért nem küldték el írásban, ahogy
sokan megtették azt egyetemi tanárok, volt átvilágító- és alkotmány-bírók,
további más közéleti szereplők. A konferenciára Dr. Szájer József rövid
levelet küldött – egyetlen országgyűlési képviselőként. Ez a levél
világította meg, hogy a magyar közjog szellemét vagy nem értik azok, akik
ma a közéletet vezetik, vagy…, de erre gondolni sem merek.
Röviden
idéznék a levélből. „A Konvent létrejöttével egy új fejezet kezdődött…alkotmányjogilag
parlamentnek is tekinthető intézmény jön létre… A magyar nemzet közjogi
hagyományai alapján is teljes mértékben elfogadható országunk EU csatlakozása,
hiszen már volt hasonló helyzet az Osztrák-Magyar Monarchia idején…” A
kiragadott részletek immár érthetővé teszik a bevezetőben általam írottakat.
Azóta a Magyar Rádió Vasárnapi Újság című műsorában ugyancsak
elhangzott ez az érv Orbán Viktor szájából. Kifejezetten az önrendelkezés
– szuverenitás - egy részéről történő lemondás példájaként beszélt
róla. Tehát a nemzeti oldal államférfiai számára természetes függetlenségünk
csorbítása, arról történő lemondás más államok, államszövetség javára,
s mindezt a kiegyezéssel, az azt követően létrejött Osztrák Magyar
Monarchiával indokolják, helyesebben példázzák.
Mindenesetre
a levél az országgyűlésről alkotott felfogás és a kiegyezés következtében
létrejött helyzet ismerete tekintetében részletesebb elemzést igényelne. Másrészt
viszont feltételezve, hogy nem idő hiányában hevenyészve papírra vetett pár
sorról van szó, megkérdőjelezi írója ismereteit az országgyűlés és a
kiegyezés – ezzel viszont egyértelműen a magyar közjog – lényegéről.
Ugyanez természetesen még fokozottabban igaz a rádióban elhangzottakra.
Az
Európai Unióhoz való csatlakozásunk egyértelműen felveti a nemzeti
szuverenitásunk (önrendelkezésünk) egy részéről – ha nem az egészéről
– való önkéntes lemondásunkat Ennek érdekében vetik fel sokan a kiegyezés
példáját Ezért a továbbiakban azt szeretném végig gondolni, hogy mit
jelentett közjogilag a kiegyezés, s mit jelentene a tervezett csatlakozás.
Volt-e joga a kiegyezést létrehozó Deák Ferencnek megtenni, amit megtett?
Van-e joga a természetjog, a történeti magyar közjog szempontjából a jelen
feltételek mellett akár a kormánynak, akár a magyar országgyűlésnek, akár
az ügydöntő népszavazásnak eldönteni a csatlakozást?
Mielőtt
a kiegyezést, körülményeit vizsgálnánk, röviden határozzuk meg mit
jelent és jelentett számunkra a szuverenitás, vagy nemzeti önrendelkezés. A
már hivatkozott konferencia nyilatkozata leszögezi: „… Az önrendelkezés
(szuverenitás) a magyar nemzet (a magyarhoni politikai közösség) természetjogon
alapuló igénye, az alkotmányos állami lét feltétele. Az 1944-től 1991-ig
tartó idegen katonai megszállás után visszanyert önrendelkezésről
(szuverenitásról) a jelenlegi nagykorú állampolgároknak nincs joguk
lemondani, azt megerősítve kell továbbadniuk a következő nemzedékeknek. Következésképp
csak egy konföderáció jellegű nemzetközi integrációhoz való csatlakozás
lehet legitim, ami nem fosztja meg a magyar népet az önrendelkezéstől, attól
a lehetőségétől, hogy alapvető életkörülményeiről, együttélési szabályairól
választott képviselete útján, vagy közvetlen demokrácia eszközeivel maga
döntsön, beleértve a nemzeti pénzrendszerrel, a pénzkibocsátással
kapcsolatos döntéseket, amelyekkel a nép megvédheti magát a gazdasági erőfölényben
lévők visszaéléseitől, beleértve továbbá a földnek, az ország mezőgazdasági
és nem mezőgazdasági területének használatára és tulajdonlására
vonatkozó döntéseket is. Csak olyan integrációhoz való csatlakozás lehet
legitim, amelynek jogrendje biztosítja, hogy bármely tagja saját kezdeményezésére,
reális feltételek között kilépjen az integrációból…” Az előző idézethez
még hozzá kell tennünk, hogy a védelem magában a történeti alkotmányban,
s annak a magját alkotó Szentkorona-tanban rejlik. Ilyen értelemben vizsgáljuk
meg mit jelentett a kiegyezés, illetve mit jelentene az eddig ismert feltételeknek
megfelelően a csatlakozás.
Az
1848-as szabadságharc alatt provizórikus helyzet állt elő. A törvényes
uralkodót a kamarilla félre állította, helyette osztrák császárnak kiválasztott
és trónra emelt fiatalembert, miután magyar királlyá nem volt megkoronázva,
a nemzet nem ismerte, nem ismerhette el. Az „uralkodó” pedig nem fogadta el
az elődje, aki törvényes magyar király (őt állították félre) által aláírt
törvényeket. Helyette először nyílt katonai, majd adminisztratív diktatúrát
vezetett be, miután cári segítséggel sikerült a szabadságharcot (ellenállási
záradék alapján a magyar nemzetnek joga és kötelessége volt) levernie. Látván,
hogy a nemzet és vezetőinek passzív ellenállása meg nem törhető, először
az 1847-es törvények helyreállításával kísérletezett. A magyar nemesség,
helyesebben a nemzet ezt kevesellte, s a jogfolytonosság alapján állva
ragaszkodott az 1848-as törvények elismeréséhez. Ez egyben azt jelentette,
hogy az alkotmány sáncaiba, a Szent Korona tagjai közé minden ország lakót
felvettek, s ezután már nincs különbség nemes és nem nemes között. Más
szavakkal mindenki nemes. Deák Ferenc „nem engedett a negyvennyolcból” (szép
szólásunk innen veszi eredetét), ragaszkodott a „törvénytelenség jogot
nem alapoz” elvéhez. A császár érezvén a birodalma szétesésének veszélyét
alkudozásra kényszerült, s végül kiegyezett a magyar nemzettel. Deák
Ferencnek, mint a nemzet elismert vezérének erre joga volt miután a magyar történelmi
alkotmány és a jogfolytonosság alapján állott. A kiegyezéskor tehát az
uralkodó, akit megkoronáztak, s letette a koronázási esküt is, egyezett meg
a nemzettel. A nemzetnek mindenkor joga volt az uralkodóval egyezkedni, s ennek
keretén belül engedményeket tenni. Így történt, hogy lemondtak az ellenállási
záradékról, az uralkodóra bízták a közös ügyeket, stb. A kiegyezés után
a koronázással a jogfolytonosság helyre állt. Megszületett az Osztrák-Magyar
Monarchia, benne a közös hadsereg, közös minisztériumok, közös ügyek.
Magyarország
tehát lemondott szuverenitásának egy részéről. Ugyanez történik most is
az EU csatlakozásunkkor mondják azok a szirén hangok, akik szeretnék velünk
feledtetni történelmünket, jogainkat, sőt önazonosságunkat, nem törődve
nemzeti létünkkel. Ők már nem tudják, vagy nem akarják tudni, amit a rendi
kor minden magyarja tudott és vallott majd egy évezreden át: „Ha elvész az
alkotmány, elvész a nemzet.”
Az
alkotmány érvénye a magyar történelem folyamán mindig biztosítva volt,
vagy ha megszakadt, azt ismét helyreállították. Legutoljára a folyamatosság
1944-ben szűnt meg a német megszállással. Ezt követően azonban a
jogfolytonosság helyreállítását a magyar politikai vezetés mind 1945-ben
és 1949-ben, mind 1989-től elmulasztotta. Az 1945-ös és 1949-es helyzetet
meghatározta az a hatalmi nyomás, amit jól megvilágít Sztálinnak Gyilasz
előtt tett kijelentése: „Az alkotmánnyal a magyar nép gerincét kell megtörni.”
1989-ben pedig a nemzetközi pénzhatalomnak való alávetés érdekével állt
szemben a jogfolytonosság visszaállítása.
A
jogállam helyett az utóbbi években dr. Zlinszky János találó megállapítása
szerint, államjog érvényesült. A jog az uralkodó párt akaratának érvényesítése
volt csupán. Jogi alapelvek és értékek azonban mégiscsak hatottak. „A
magyar alkotmányos hagyomány sokáig küzdött a felszín alatt az érvényesülésért.”
1956 ősze az a rövid időszak, amikor ez a hagyomány színre is lép, hiszen
érvényesült a Munkástanácsok létrejöttében, rövid működésében, az
ellenállás jogában, stb. Ez megérdemelne egy külön tanulmányt. „Az
alkotmányosság emléke, a törvény tisztelete és minden érdekkel szembeni követése
mégis lassan kivesztek negyven év alatt. A rendszerváltás után az első
miniszterelnök köré csoportosuló politikai erők a történelmi folytonosságot
megkísérelték helyreállítani, de kiderült, hogy a nagy többség nem
tudja, miről van szó.” (Zlinszky) Így a nemzetközi pénzhatalom ügynökeinek,
az őket képviselő politikusoknak könnyű volt kigúnyolni, maradinak,
korszerűtlennek bélyegezni, lejáratni. Ugyanakkor pluralizmus, haladás,
demokrácia, relatív jogi és más értékek nevében nagy anyagi haszonra törekedni
és szert tenni, s egyben az országot kiárusítani, népét kifosztani és
kiszolgáltatni.
Térjünk
azonban vissza a kiegyezéshez. Megállapítottuk, hogy az a nemzet és az
uralkodó között köttetett. Nem beszéltünk viszont még az akkori (ám ma
is érvényes) közjogi felfogásról, miszerint Magyarországon szuverén csak
a magyar állam teljességét képviselő, megjelenítő Szent Korona lehet.
Benne rejlik a hatalom teljessége, s hatalmából részesednek a fő és a
tagok. Természetesen ugyanez áll a jogára, szuverenitására, stb. Más
szavakkal a nemzet nem mondott le és nem is mondhatott a Szent Korona
szuverenitásáról. A fő és a tagok egymás között egyeztek meg a hatalom
gyakorlásának, megosztásának, stb. kérdéseiről, ami természetszerűleg
nem érintette, mert nem is érinthette a szuverenitás teljességét hordozó
Szent Koronát.
A
kérdést csak az bonyolította, hogy az uralkodó egyben más állam uralkodója
volt. Ám a magyarság nem más állam javára ismerte el a közös ügyeket és
vett részt a közös minisztériumok működtetésében, hanem az uralkodó (a
fő – nem győzöm hangsúlyozni) és önmaga érdekében. A történelem
folyamán sokszor történt már meg, hogy a fő, azaz a magyar király más állam,
vagy államok uralkodója – királya, császára – volt. Ilyenkor többféle
kapcsolat jöhetett létre, csak egy nem - a Szent Korona szuverenitásáról
való lemondás. A Szent Koronához csatlakozhattak országok -– társult országok,
vagy társországok, a legtovább Horvátország – lehettek hűbéresei, mint
Moldva, vagy Havasalföld, vagy fennállhatott egyszerű perszonálunió, mint
Lengyelország, Csehország, vagy egyenesen a Német-Római császárság esetében.
Egyébként csak a fentiek megerősítése érdekében jegyzem meg, hogy Bosznia
visszacsatolása az Osztrák-Magyar Monarchiához a Magyar Szent Korona jogára
hivatkozva történt meg a XX. század elején. Ugyanakkor a közös igazgatás
több közjogi nehézséget vetett fel, amiről a háború (első világháború)
alatt Lengyelország esetleges csatlakozása miatt sokat tárgyaltak. Mellesleg
Dalmácia szintén a Szent Korona joga alapján volt a birodalom része.
Az
önrendelkezés kurtításának látszólagos jelei a közös ügyek, illetve az
azokkal foglalkozó minisztériumok voltak. Vegyük őket sorjában. Külügy
minisztérium, a közös külügyek elsősorban az uralkodóhoz kapcsolódtak.
(A fő –caput sacrae regni coronae!) A király a Szent Korona hatalmából és
szuverenitásából részesül. A követségek őt és országait képviselik,
Magyarországot is. A személyzet vegyes, vannak magyarok és nem magyarok,
pontosabban magyarországiak és mások. Ugyanez áll a kormányzókra, ahol közös
igazgatás áll fenn (Kállay Béni – Bosznia Hercegovina), valamint a
mindenkori közös külügyminiszterre.
A
közös hadsereg az uralkodó országainak védelmére szolgált, s ügyeit a közös
hadügyminisztérium látta el. Erre ugyanaz áll, mint a külügyre. Különbség
azonban, hogy a közös hadsereg mellett honvédség is létezett, ami kizárólag
a magyar kormány irányítása alatt állott. Ennek megfelelően hadügyminisztérium
is volt, az első miniszter 1867-ben Andrássy Gyula.
Végezetül
a közös ügyek kapcsán a pénzügyekről is szólnunk kell. Ebben közös a közfelfogással
ellentétben nem a pénzügyek egésze, hanem csak a közös ügyekre vonatkozó
pénzügyek. Így tehát létezett önálló magyar pénzügy, és volt minisztérium,
az első miniszter 1867-ben Lónyay Menyhért. A közös költségekből való részesedés
arányát a két országgyűlésből delegált ún. quóta-bizottságok
javaslata alapján a két országgyűlés állapította meg. Ugyanakkor
Magyarország vám és kereskedelmi szövetséget köt Ausztriával, továbbá a
pénzrendszer és pénzláb közösségét elismeri, fenntartva a saját nemzeti
bank jogát. Ezen utóbbi kiegyezés tíz évente megújítandó, illetve
felmondható.
A
kiegyezés következtében kialakult helyzetre, s a belőle kiinduló fejlődésre
a későbbiekben még visszatérünk. Láttuk tehát, hogy a Szent Korona
szuverenitása nem csorbult. Még a közös ügyekben is teljes a hatalma, ha a
fő és a tagok közötti megosztást nézzük. A gyakorlati kérdésekben a
megvalósult rendszer pedig alig-alig tekinthető a nemzeti önrendelkezés korlátozásának.
Mi
lesz a jövő az Európai Unióban? Dr Tanka Endre fogalmazta meg pontosan „A
tagállami szuverenitás felszámolása az Európai Unió közösségi jogában”
című tanulmányában a következő módon: „Az EU keleti bővítése alkotmányosan
merőben eltér a mai tizenöt tagállam csatlakozásától. Míg a mai tagok állami
szuverenitásuknak csak egy részéről mondtak le a Közösség javára – saját
érdekű önkorlátozás címén - az új belépők állami szuverenitása az
uniós jogrend elfogadásával lényegében megsemmisül. Ez egyértelmű a jogállamiság
felszámolásával. Az állam területi integritásának ugyanis fogalmi eleme
az államalkotó területéről való gazdasági-politikai- kulturális- önrendelkezés.
A földviszonyok tagállami szabályozásának a tőke szabad áramlása igényei
részére alávetése (EUSZ 56. cikk) például Magyarország terhére viszont
azt jelenti, hogy az állam nem szólhat bele a földtulajdon és a földhasználat
közérdekű korlátozásába, hanem földalapját, mint nagybirtokrendszert ki
kell szolgáltatnia a nemzetközi (külföldi) tőkehasznosítás céljaira.”
A
fenti súlyos szavakat megerősíti Z. Brzezinski, aki 1997-ben a következőket
írta: „Nyilvánvaló tény, hogy Nyugat Európa, de egyre növekvő mértékben
Közép Európa is amerikai protektorátus marad, amelynek szövetséges államai
a valamikori vazallusokra és adófizetésre kötelezettekre emlékeztetnek…”
Az EU nem állam, de viszont korlátlan hatalma van, s azt ki is tudja kényszeríteni,
ezért minőségileg különbözik a tagállamok önrendelkezési hatáskörétől,
ami egyébként teljesen kiüresedik. Az EU intézményeiben keverednek a törvényhozó
és végrehajtó hatalmi szervek, azaz nincs meg többé a hatalmi ágak szétválasztása.
Természetesen így a demokrácia is sérül olyannyira, hogy mértékadó jogászok
szerint a demokrácia hiányáról kell beszélnünk. Az intézményi hatalom
ilyen összpontosítása alkotmányos biztosítékokat követelne, hogy a tagállamok
a rendszert megfelelően ellenőrizhessék és befolyásolhassák, vagy sérelem
esetében ellene felléphessenek. A valóságban azonban ennek ellenkezője történik,
röviden foglaljuk össze Tanka Endre nyomán. 1. A Tanács, a Bizottság és a
Bíróság tagjai kinevezéssel nyerik el tagságukat, nem lehet őket visszahívni,
felelősséggel csak az uniós testületnek tartoznak. 2. A törvénykezés
titokban történik, a döntést nem választott tisztségviselők, szakértők
készítik elő, hozzák meg. 3. Már kiiktatták a vétót. 4. A súlyozott
szavazás rendje a kisebb résztvevőket sújtja. 5. Kötelező az idegen jog átvétele,
azaz az uniós jog nem a hazai mellett, hanem helyette és felette érvényesül.
A
földtulajdont érintő kérdésekről már esett valami szó, de a másik lényegesről,
a környezetvédelemről még nem. Az ez ügyben hozott intézkedéseknek az EU
szabályai szerint arányosnak, szükségesnek, megfelelőnek, kiegyensúlyozottnak
kell lennie, továbbá eleget kell tennie a diszkrimináció tilalmának és az
áruk szabad mozgása kereskedelmi követelményének. Ez azt jelenti, hogy a tőkés
óriáscégek alkotmányosan egyenrangúak lesznek a közérdekkel, s hatalmi súlyuknál
fogva megakadályozhatják a hatékony környezetvédelmet, amint ez egyre inkább
nyilvánvaló az egész világon, s így Európában is. Ezen utóbbi két dolog
világosan bizonyítja, hogy semminő jogbiztonságot nem jelenthet ez a
rendszer a jogalanyok számára.
Az
EU az érdekviszonyokat tekintve álközösség, hiszen a világpiaci versenyképesség
megteremtésének célja, csak a tőketulajdonosokat egységesíti, a társadalom
érdeke ezzel élesen szemben áll. A nemzetállam többé nem védheti meg polgárait.
Az egyén pedig nem kaphat jogvédelmet és jogbiztonságot, kiszolgáltatják a
hamis szolidaritás ürügyén. Végezetül még azt kell megemlítenünk, hogy
az Európai Uniót szabályozó több tízezer oldalnyi jogi irat (Jogszabályok)
között egyetlen egy sincs, ami az esetleges kilépésről szólna. Ez talán
azt jelenti, hogy az Európai Unióba csak belépni lehet, kilépni nem?
A
fentiek alapján teljesen egyértelmű, hogy a szuverenitás döntő részéről
történő tényleges lemondást, ami az EU-ba való belépés alapfeltétele a
kiegyezés kapcsán történtekkel összevetni nem lehet. A felületes látszat
mutathatna némi hasonlóságot, de a részletek még kívülről is olyannyira
eltérnek, hogy azokat összemérni se lehet, és nem is érdemes. Ha pedig a lényegre
fordítjuk vizsgálódó tekintetünket, akkor azonnal kiderül, hogy az egyik
az önrendelkezés feladását jelenti majd, a másik pedig nem is érintette, sőt
nem is érinthette a szuverenitást. Így az egyikre joga volt a nemzetnek,
illetve képviselőinek, a másikra pedig a természetjog alapján, az isteni
parancsok alapján nincs, tekintet nélkül arra, hogy ez népszavazással, országgyűlési
határozattal, avagy egyszerű miniszterelnöki aláírással történik. Az
emberi, s a nemzeti önrendelkezést Isten adta és garantálja, hiszen az
embert saját képmására teremtette. Az embernek pedig nincs joga a teremtés
rendjét megváltoztatni. Jogokról mondhat le, de létezéséről, természetéről,
alanyi valóságáról nem.
Visszatérve
tehát az először felvetett kérdésre, a különbség óriási. A továbbiakban
még utalnék a magyarság közjogi küldetésének egy érdekes vetületére,
ha az Európai Unió tagjaként a kialakult önkényuralom elleni jogi biztonságról,
védekezésről van szó. Az Európai U-ban, bár az nem állam, a jogalkotást,
a végrehajtást, sőt az igazságszolgáltatást azonos szervtípuson belül
egyesítik, azaz e funkciókat egyetlen hatalmi központként gyakorolják és
vezérlik. Így lényegében az államhatalmi ágak szétválasztása szűnik
meg, s vele a hatalom megosztása, s annak intézményes garanciája. Az előzőekben
már utaltunk arra, hogy ennek állami, nemzetállami orvoslása már nem lehetséges,
hisz épp azt akarják kiküszöbölni, megakadályozni. Ilyen körülmények között
lehetetlen nem gondolnunk a történelmi magyar alkotmány adta megoldásra. Ha
a Szentkorona-tan hatalom megosztását tartjuk szem előtt, ami nem a hatalmi
ágak mentén valósult meg, akkor még a jelen helyzetben is van remény a
jogbiztonság és jogvédelem megvalósulására, a demokrácia megőrzésére,
s az önkényuralom elkerülésére, sőt lehetetlenné tételére. Ez természetesen
feltételezi, hogy az alkotmányozási folyamatban érvényesítsük a magyar történelmi
tapasztalatot. Következő tanulmány tárgya lehet, hogy a környezetvédelem
és a föld, illetve a gazdaság különböző kérdéseinek megoldására
ugyancsak rejlenének lehetőségek.
A
kiegyezéskor, azaz a jogfolytonosság helyreállítását megelőzően
Magyarország önmagánál lényegesen nagyobb, erősebb, fejlettebb és
gazdagabb birodalom része volt. Az arányokat nem fedte, de sugallta a quótákban
kifejezett arány. Ez számunkra azért érdekes, mert rámutat, hogy a túlhatalommal
szemben más eszköze nem volt a magyarságnak, mint a ma lenézett, ócsárolt
történelmi alkotmány, illetve annak újbóli érvényesítése, a
jogfolytonosság helyreállítása. Ennek megtörténtével, mivel a jogbiztonság
ismét érvényesült, megindulhatott a törvénykezés. Az előkészítők értették
dolgukat, s a munkát nem kapkodták el (szemben a mostani rendszerváltással).
A törvényhozás sorra hozta a kor színvonalán álló, vagy azt jelentősen
megelőző törvényeit. Ezek közül nem egy mintaként szolgált később sok
más, Magyarországnál lényegesen fejlettebb államban. Nézzünk néhány példát:
Kiemelkedő jelentőségűek voltak a korszerű állam számára az 1868. Évi
VII. tv. a pénzverésről, illetve a XXI-XXVI az adókról. A horvát kiegyezésről
szóló XXX. még ma is elfogadható lenne két állam viszonyát rendezendő. A
XXXVII. lerakta a korszerű oktatás alapjait rendelkezvén a népiskolákról.
Az egységes közigazgatás megteremtése érdekében hozták a XLIII-at Erdély
uniójáról. A következő törvény a XLIV. évtizedekig Európa, sőt a világ
egyedüli nemzetiségi törvénye volt. Jellemző rá, hogy ma is megállná a
helyét, s a határainkon túl élő magyarok elégedettek lennének vele, ha az
utód államokban érvényben lenne. Nem sorolom tovább, csak megállapítom,
hogy a vallásról, törvény előtti egyenlőségről, bírói függetlenségről,
az állami számvevőszékről, stb. hozott jogszabályok mind egytől egyig a
kor színvonalán állottak. 1871-ben jelenik meg az első magyar gyógyszerkönyv,
addig az osztrákot használták. Megjelenésével azonban fordult a kocka, ettől
kezdve a magyar szolgált mintául az osztráknak is. Közben rendezték a községek
helyzetét, megalkották a földtörvényt, szabályozták a királyi törvényszéket,
bíróságokat, ügyészségeket.1876-ban szentesítette a király az egészségügyről
szóló XIV. törvényt. Ezt azért említem külön, mert Európa számos országa
vette át cikkelyeit.
Nem
rohammunkát végeztek, hanem az addigi jogrendszerre építve, nem politikai,
hanem szakmai szemponttól vezetve, az időtől nem zavartatva hozták a törvényeket,
folyt a törvénykezés. A végrehajtás következetes volt, s ennek eredményeként
szilárd jogrendben, állandó tőke beáramlás mellett erőteljesen fejlődő,
gazdagodó országot hoztak létre. Az országban a tőke magyarrá lett. Az újítások,
találmányok honosodtak, majd a fejlődésük, tovább fejlesztésük
felgyorsult megelőzve a származási helyet, illetve országot is. Magyarország
tehát megtalálta helyét a birodalomban, s az akkori Európa leggyorsabban
fejlődő, kiépülő, gazdagodó országai között foglalt helyet. Ha a világháború
nem akasztja meg ezt a folyamatot, hamarosan átvette volna az Osztrák
Birodalom szerepét, s Budapest megelőzte volna Bécset. A Gazdasági erőt jól
jellemezte Magyarország állandóan növekedő quótája a közös államon belül.
Az
ország
rohamos fejlődését egyértelműen a jogfolytonosság helyreállításának
kell tulajdonítanunk, a történelmi alkotmánynak, s az arra épülő jó törvényeknek,
illetve a végrehajtásnak, amit megfelelő közigazgatás biztosított.
„Az
alkotmányos Magyarország valósult meg a kiegyezéssel. A monarchián belül
Magyarország a társországokból álló Ausztriával egyenlő alapon tárgyalhatott.
Az uralkodóval a nemzet nem állt azonos közjogi szinten, felette állt.
Ausztriában ezzel szemben a császár a főhatalom birtokosa és forrása.
Alkotmányt kaptak ugyan az osztrákok, de nem alkották, hanem kapták, míg a
magyaroknak volt sok-sok évszázada. Ausztriában a kiegyezés azért volt törvény,
mert az uralkodó kötötte, Magyarországon azért, mert az országgyűlés
fogadta el és a király szentesítette, hirdette ki. Az uralkodó személye
volt az egység gondolatának megtestesítője. A magyar király a pragmatica
sanctio alapján hazánkkal megoszthatatlanul egyesített társországokban nem
adta fel Isten kegyelméből származtatott államfői, imperatori, törvényhozói
jogkörét.” Ugyanakkor Szent Istvántól származó apostoli címe is
megvolt, sőt az investitura jogát gyakorolhatta püspökök kinevezésében,
adandó alkalommal a pápa-választás kérdésében érvényesített vétót.
Összefoglalva
az elmondottakat megállapíthatjuk, hogy 1. A kiegyezésben a nemzet nem
mondott le önrendelkezéséről, erre nem is lett volna joga. 2. Az 1867-es
helyzet és a mai között lényegi különbségek vannak. 3. A látszólagos külső
hasonlóság semminő utalásra, azonosításra nem vezethet. 4. A jogfolytonosság
helyre állítása akkor védelmet adott a túlsúllyal szemben, majd biztosította
a rohamos fejlődést. 5. Ma sem lenne másként. 6. A történelmi alkotmány
nemcsak Magyarországot védené meg, hanem az Európai Uniót is stabilizálná.
7. A polgárok számára jogbiztonságot és jogi védelmet jelentene.
Befejezésül
alá szeretném húzni, hogy a kor elemzése kapcsán tudatosan nem beszéltem
az elkövetett hibáktól. Azok következményeként történhetett meg a föld
használatának aránytalansága, munka hiányaként kivándorlás, a védelem
elhanyagolása közjogi kérdések miatt, s folytathatnám a sort. A háborús
vereség, majd a birodalom szétverése már a hibák következménye volt, de
szerepet játszottak benne döntően a külső erők, azaz nem a történelmi
alkotmány, a jogfolytonosság helyreállítása miatt következtek be.
Már sokszor elmondottam, hogy jogrendszerünk egyezése a természetjoggal és Isten parancsaival a legfőbb értékünk. Ez természetesen a Nagyasszony országában és népénél nem is lehet másként. A mi dolgunk az, hogy erre minden adandó alkalommal felhívjuk a figyelmet, és segítsük küldetésünk teljesítését az Isten dicsőségére, s a Magyarok Nagyasszonya örömére. Az Ő országának önrendelkezéséről nem mondhatunk le még az Ő földrészének javára sem mindaddig, míg nem az Ő birodalmát teremtjük meg. Ma sajnos erről szó sincs. Az önkény életellenes törvények, a természet rendje elleni jogszabályok meghozatalát erőlteti. Ehhez nem lehet közünk, ebben nincs jogunk részt venni. Vissza kell térni ősi alkotmányunkhoz, helyre kell állítani a jogfolytonosságot, s komolyan venni, hogy „törvénytelenség jogot nem alapoz” elvét. Minden más út bizonytalanságba, egyre erősödő önkénybe, zavarba, végső soron pusztulásba vezet. Az EU jelenlegi formája a Szentatya szavai szerint a halál civilizációjának kezdete. Nekünk azonban az életét kell választanunk. Ehhez nagyszerű alap a történelmi múltunk, csak vissza kell hozzá térnünk. Az Istenre és törvényeire hagyatkozva Királynőnk vezetésével nemcsak magunkat, hanem Európát is megmenthetjük megteremtve a megújulás minta államát. Küldetésünk ezt diktálja, az őseink és Nagyasszonyunk ezt várja el tőlünk.