Alkotmány
vagy alaptörvény!
(alkotmányt
elismerő vagy megtagadó alaptörvényt?)
Valódi, íratlanul is kötelező európai magyar alkotmányt vagy olyan írott alaptörvényt, amelyet alkotmánynak kell nevezni, és tetszés szerint formálható?
Dr Zlinszky János volt alkotmánybíró a Demokrata 2003 szeptember 18-i számában adott egy "tisztázó" nyilatkozatot Bánhidai Károlynak, ehhez képest vetek fel egy másik látásmódot - dr Sólyom László, az alkotmánybíróság volt elnöke véleményét pedig a Népszabadság szeptember 12-i internetes számából idézem - FÁ.
Több volt alkotmánybíró és más közéleti személyiség nyilatkozott meg az elmúlt hetekben az alkotmány témaköréről. Meglepő a megnyilatkozások egybehangzása számos alapvető kérdésben, például hogy nincs "alkotmányozási kényszer". Ebben minden bizonnyal igazuk van. De hozzátenném, hogy sokak szerint azért van igazuk, mert nem alkotmányossági kényszerről kell beszéljünk (az alkotmány alapvetően nem kényszer kérdése ugyanis!!), hanem a lehető legsúlyosabb alkotmányossági válságról. Az alkotmányunk jogfolytonossági megszakadásának 60-ik évfordulójáról a jövő évben emlékezhetünk meg - azóta a klasszikus európai fogalmak szerint alkotmányellenes hatalmi önkény vezeti az országot (amiről egzisztenciális veszély szót ejteni, mind a mai napig).
Az alkotmány valójában nem kényszer, hanem társadalmi identitás, kultúra kérdése. Nem ismerek összehasonlító alkotmányelméleti elemzést arról, hogy Európán kívül másutt is kifejlődött-e az alkotmányos szemléletmód, intézményi rendszer (tudtommal nem). Az alkotmány lényege éppen a hatalmi túlerő érvényesítésének illegitimitása. Tehát tautológia, értelmetlenség alkotmányozási kényszerről beszélni. Az alkotmányossági egyezség fogalma talán jobb lenne az alkotmány ügyében hozott döntésre.
Erőszak-szervezetként a XX. század nagy diktatúrái beszéltek az államról, és ebben a szellemben fogalmaznak az egyetemi tankönyvek mind a mai napig, amikor az emberi jogok forrásaként az állami erőszak állami önmérsékléseként beszélnek (például Kukorelli István szerkesztette Alkotmánytan kötet az Osiris kiadásában). Tehát lehet, hogy a nyílt háborúnak vége van Európában, de nem ért véget az a korszak, amelyben az államot az alkotmányosság szellemét alapvetően sértve erőszak-intézménynek tekintik. Ebben az alkotmányosság-sértő szellemben szervezik az Európai Uniót is, sajátos módon úgy, hogy közben az alkotmány szót alkalmazzák birodalmi szellemű alapszerződésükre úton-útfélen. De amit sokszor és nagy erővel hangoztatnak, az attól úgy is lesz? A szó eredeti jelentés szerinti használatának nemzedékeken át való tiltása, elfeledtetése nem vezet valós alkotmányos viszonyokhoz. Ahogyan az "alkotmányozási kényszer" kifejezés használata a hatalom és egyetértői részéről önleleplező, a bújtatni kívánt valóságról árulkodó kifejezése, úgy az az "öncenzúrális" igény is leleplezi korszakunk alkotmány-ellenességét, amelyet jelenleg minden "józanul gondolkodó" megnyilatkozótól elvárnak Magyarországon.
Napjaink magyarországi alkotmány-vitája nem lépett még ki az öncenzúra pusztító kényszeréből. A szellemi kaloda szorításában minden bizonnyal a legpontosabban fogalmazott állásfoglalás dr Zlinszky Jánosé, ami a Demokratában jelent meg szeptember 18-án. Tekintsük ennek a nyilatkozatnak néhány kijelentését.
Két látásmódot próbálok egymás mellett felvázolni. A két látásmód viszonyát egymáshoz a halmazelméletből ismert teljes halmaz és a részhalmaz fogalmával jelzem. Minden problémakört lehet a maga teljességében és csupán valamely elhatárolt részletében vizsgálni. A kétfajta megközelítés különbsége akkor okoz gondot, amikor nem tesszük világossá, hogy melyik alapján állunk. Jelen esetben a problémát az "alkotmány" fogalmának" kétféle felfogása jelenti.
Alkotmánynak nevezzük azt a közjogi alapvetést, amely szerint a hatalmi erőt, az erkölcsi tekintélyt és a tudományos igazságot egymás mellé kell rendelni. Ilyen alapvetésnek felelt meg a skolasztikus filozófia szellemében Európában 1215-ben az angliai Magna Charta, és a magyar Aranybulla 1222-ben. Természetesen ezekben az okmányokban a politikai önkény tilalma, a politikai hatalom és az erkölcsi tekintély egymás mellé rendelése nyilvánult meg. Ezt a két okmányt nevezik az európai alkotmányosság nyitányának.
Angliában egyesek Morus Tamás kivégzéséhez, mások az állam és egyház összevonásához (a király egyházfővé tételéhez) kötik a klasszikus alkotmányos korszak végét, de legalábbis jelentős törését - Angliában. Magyarországon az ennek megfelelő befejező dátum (talán meglepő módon) az 1944-es német megszállás. Tehát Magyarországon a klasszikus alkotmányos korszak 1222-től 1944-ig tartott. Meglepő, ha szembeállítjuk Angliával, és mindenképpen önmagában gondolkodásra intő tény. A magyar alkotmányos korszak egy fontos állomása volt 1848, amely talán éppen ennek, az akkor már több mint félévezredes alkotmányos állapotnak, közjogi háttérnek, kiforrott alkotmányos közjogi struktúrának és általános meggyőződésnek köszönhette máig ható fényességét.
Anglia és Magyarország két távoli pont a "latin" Európában. A két távoli pont között a kontinensen nem formálódott meg szilárd, időtálló közjogi struktúrában az alkotmányosság. A kontinensen az alkotmányosság nem országonként rögzült, hanem általánosságban a császárság és más királyok világi hatalmának valamint a római pápa erkölcsi tekintélyének egymás mellé rendeltségében. Nem csak katonai erőviszonyok alakították ki ezt a helyzetet, hanem alapvetően az európai gondolkodás, kultúra eredménye volt. Tehát a római pápa, mint keresztény egyházi vezető (szemben az angliai helyzettel) a kontinensen sokáig megőrizte önállóságát a közvetlen hatalmi erő beavatkozásával szemben. A kontinensen gyakorlatilag az állam és egyház szétválasztásáig a pápa volt az intézményi letéteményese az erkölcsi tekintélynek. A polgári korszak az állam és egyház szétválasztását hozta magával.
Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a mindenképpen túlérett európai feudalizmus korszakának leáldozásával az alkotmányosság csak tovább javulhatott, erősödhetett a kontinensen. De nem ezt történt. Szemben Angliával, ahol az egyházat lényegében közvetlenül alárendelték a világi hatalom fejének, tehát integrálták a közéletbe, a kontinensen a közéletből oly mértékig szorították ki az egyházat, az erkölcsi tekintély korabeli intézményes őrét, hogy évszázadok után mára, a készülő európai uniós alapszerződésben már említésre méltónak sem tartják a keresztény egyházat, a vallást, vitatkoznak Isten nevének megemlíthetőségén, és senki számottevő hozzászólóban nem merül fel a klasszikus alkotmányos korszak említése, az eredeti alkotmányos elvek meghivatkozása - egy úgymond "új európai alkotmányban"?!
A klasszikus alkotmányos elvek mai szóval a hatalom-erkölcs-igazság közötti egymás mellé rendelést jelentették. Európa ezt nem nyíltan mondta fel, hanem valamely paraván, álcázó technika segítségével, egy sajnálatos folyamat révén fokról fokra, észrevétlen, bújtatottan.
A polgári forradalmak idején már a hatalom-erkölcs-igazság egymás mellé rendelése helyett a hatalmi ágak hatalmon belüli egymás mellé rendeléséről kezdtek el értekezni, és ezt tették meg a polgári alkotmány egyik alapelvének. Nagyon jelentős és jó előrelépés lett volna, ha a korábbi felosztást finomították volna vele. De nem. Elvesztették a korábbi, teljesebb kerethez való biztos kötődést. Helyette alkotmánynak nevezték azt is, ami az eredeti alkotmányos elvek felmondását jelentette, tehát a hatalmi túlerő elvi gátak nélküli érvényesülését erkölcs és társadalmi igazság felett. A hatalmi ágak belső tagoltsága már nem ért fel a korábbi alkotmányos eszmékkel, törekvésekkel, megoldásokkal. Vége lett a lovagkornak. Nevetgélünk Don Quihoten, és nem tudunk mit kezdeni a szőnyegbombázásokkal meg a belső állami és a magánterrorral. Olyan nevetséges Don Quihote és olyan félelmetes a kiszolgáltatottságunk. És olyan érthetetlen tehetetlenségünk. Ne adjuk fel a reményt, hogy meg tudunk birkózni a kérdéskörrel, mert ez most nagyon is aktuális ügyet jelent!
Ha jól meggondoljuk, valójában az alkotmányosságnak már-már az értelmetlenségig menő újabb redukálása előtt áll Európa.
A változás, az erodálódás folyamata az alkotmányosság első fénykora után Európában lassú volt. A felmerülő ellentmondásokat az idő szavának értelmezték, a fejlődés furcsaságának, és nem sokat törődtek vele. A gyökerek azonban erősek voltak, és mind a kontinensen, mind Angliában erőteljesen fékezték a közjogilag előkészített "hatalommegosztásos önkényuralom" beköszöntét, tobzódását. A XX. században (az aranypénz rendszert felváltó hitelpénz rendszer megszilárdulásával) kezdtek látványosan szakadni az alkotmányos kötelékek, ami a totális diktatúrák elszabadulásához vezetett, amikor is az erkölcsi gátakat már explicit helyezték a mindenkori erő mögé. Félelmetes volt Európa szívében a németországi diktatúra, de szinte alig felfogható számunkra, hogy milyen vészkorszak pusztított Kelet-Európában és Szibériában, ahol a hatalom alkotmányossága soha sem erősödött meg a társadalom tudatában, intézményeiben. Hogy hova fajulhat az európai szóval alkotmányos elvek kiiktatása, az legfélelmetesebben nem is Kínában, hanem Kambodzsában mutatkozott meg, mint valami el sem képzelhető lázálom, a lakosság egyharmadának a saját állama által való, tudatos tervek szerint végrehajtott kiírtásával (az európai Párizsban tanult diákok vezényletében), a XX. század végén, mint valami utórezgés, mint valami meglepő baleset.
Azt hittük volna, hogy vége. De nem. Nincsen vége. A XXI. század nem adott békés 14 évet sem magából (mint a XIX.), és már az elejétől kezdve nyakunkba zúdította a rémséget, hogy még tovább pusztulhat a társadalom alkotmányos szerkezete, valami sosemvolt futurisztikus megbolondult birodalmi önkénnyé. A szóvarázs, a szómágia ez ellen nem segít. Nem elég mondani, hogy "alkotmány". Sőt, ez még súlyosbíthatja is a bajt, mert abban a hiszemben hanyagolhatjuk el a törődést vele, hogy nincs probléma. Majd segít a szó kimondása. De a szó önmagában nem segít.
Tessék definiálni, szabatosan kifejteni, hogy mik az alkotmányos elvek, értékek, biztosítékok, intézmények. S akkor rájöhetünk, hogy felületességünk vezethet oda, hogy összetévesztjük a rettegett utópiát, a falanszter-uniót a féltett Európával. Egy átfestett unióba masírozunk azzal a jelszóval, hogy ott most csinálják az európai alkotmányt. De ez tévedés. Mert 800 éves az európai alkotmányosság. Arra lehetne építeni, annak törekedni lehetne a reneszánszára, de azt nem lehet kicserélni valami újabb szériával.
Ha alkotmányos szellemiséget fejezett ki a Magna Charta, az Aranybulla, akkor nem nevezhető alkotmányosnak a törvényhozó uniós bíróság, a törvényt nem hozó uniós parlament, az uzsorás csatlakozási szerződéseket kötő Unió egésze (és láthattuk, az égvilágon semmiféle belső alkotmányos garancia nem fékezte meg ezeket a nem is visszaéléseket, hanem egyenesen atavisztikus balgaságokat). Miféle alkotmányosságnak tekinthető a nemzetek bejelentett tudati "átformálása"?! Miféle uniós alkotmányosságnak tekinthető az, ahol gondosan kerülik az alkotmányos hajnalkor megemlítését is az összes hozzászóló felek?
Az eddigieket összefoglalva tehát az alkotmányosságot kétfajta léptékben lehet vizsgálni. Az egyik, a tágabb lépték, a teljességre törekvő (a teljes halmazt megragadni kívánó) a hatalom, az erkölcs és az igazság egymás mellé rendeléséből kell kiinduljon.
A másik, a szűkebb léptékű, a "politikai realitásoknak" megfelelni igyekvő. A csupán a hatalom részhalmazában gondolkodni tudó, a két világháborúban az embertelen erőszakhullámokkal megfegyelmezett, az emberi teljességről rég lemondott felfogás viszont nem kíváncsi már a tulajdonképpeni alkotmányosságra, az alkotmányos értékekre. Olyanok ők, mint akik abban reménykednek, hogy talán nem lesz fájdalmas a megsemmisülés, az európai magyar önbecsülés kimúlása, ha féken tartják nyelvüket, eszüket, lelküket. Igaz, hogy ez kb 2500 év európai fejlődésének feladása, de hát, mint mondják, senki sem Sziszifusz. Más szavakkal: nem a pénzügyi vagy fegyveres erőviszonyok a döntőek, hanem a tudatiak. Ha elutasítjuk, ha nem akarjuk, akkor nem lesz. Fordítva viszont ott van példaképnek szinte az összes magyar szabadságküzdelmet követő közjogi rendezés, ahol a fegyveresen elbukott, az anyagilag, gazdaságilag jelentősen gyengébb fél erkölcsi-tudati ragaszkodásával elérte, hogy a hatalmi túlerő valamilyen jelentős mértékben igazodjon az alkotmányos kultúra szabályaihoz. Ezt fejezte egy alig felfoghatóan tömény, sokrétű szimbólumként a szentkorona (amelyet 900 éven át kisbetűvel írtak).
Dr Zlinszky János professzor úrnak talán fájnak a teljes értékű alkotmányos szemlélet alapján felmérhető veszteségek, de mint valami láthatatlan fotocella jelére vigyázva, véletlenül sem esik abba a hibába, hogy nyilatkozatában ne a szűkebb értelmezésen belül maradjon. Lehet, hogy neki van igaza. Lehet, hogy koncentrációs táborban nem illik a villanydrótos kerítésnek rohanni. Lehet, hogy napjainkban irgalmatlanul büntetnek a láthatatlan, de kitapinthatóan működő kerítések, korlátok. De legalább eszményíteni ne kelljen őket. Miért kell közben csúfolódni az alkotmány fogalmával? "Isten nevét hiába ne vedd a szádra"! Semminek a nevével se élj vissza, az alkotmányéval sem. Ha a túlerő ellen nem bírsz, akkor beszélj alaptörvényről, alaptörvényi bíróságról és bírákról, akkor tessék törölni az 1949/XX-as törvény 77.§(1)-et, a mai törvényhozásunkat szabályozó alaptörvényünk önkényuralmi passzusát. Az is elég szomorú, hogy ez az alaptörvény nem ismeri el a tényleges magyar alkotmányt, de legalább ne sértse évszázadok lehető legderekabb törekvését az európai társadalmi alapnormára, az alkotmányosságra. Legalább az alkotmányosság emlékét tiszteljük, ha már érvényesíteni nem tudjuk.
A hetvenes években még hallani lehetett azt a viccet, hogy a pesti orosz és török nagykövet beszélgetnek egymással. Az orosz követ kérdésére, hogy miként tudtak 150 évig itt maradni, az a válasz, hogy Mohácsot nem ünnepeltették meg évente.
Most viszont pályázatot kell írni szorgalmasan. Sok és értelmetlen pályázatot, mint valami börtönfolyosón annak, aki levegőre akar menni fél órát hátratett kezekkel. Most Brüsszelben van a pályázat-elbíráló iroda. Micsoda hülyeség, miért nem itt a folyosó végén mindjárt, valahol Pesten? A kaffkai folyosók is megnőttek. 1992-ben Bácskai Tamás professzor, ismert nemzeti bankos vezető a közgazdasági egyetemen nagy ívben rúgott ki egy tanulót, amikor záróvizsgán olyasmit mondott, hogy az adósságot nehéz lesz visszafizetni. Működött a láthatatlan villanydrótos kerítés. Magára vessen egy egyetemista, ha nem kapcsolja be időben az öncenzúrát a kellő mértékben!? És a példák hosszú sorban folytathatóak. És mindenki fél. Szilárd, fix létalapja, amelyre támaszkodva bátran szólhatna, szinte már senkinek sincsen (elvitte az "arany békeidőket" a hitelpénzhamisítók ármányos működése). A falvak lakosságát uzsorával szorongatták, majd kíméletlen adóval, majd városi panellakásokba sűrítették őket, és a lakásokat évtizedekig spájz nélkül építették. Ez nagyban növelte az öncenzúrára képességet. Ma sincsen másként. A jogtörténet idős professzora nem szól hozzá Timon Ákos emlékülésen, mert neki egzisztenciája van (2000-ben)!? Az egyetemi tanár megkéri ismerőseit, hogy ne látogassák óráit hallgatóként, mert ismert véleményük az alkotmányról kellemetlen lehet az egyetemnek - (2003-ban)!? Már hallgatni, odafigyelni sem ajánlott? Hogy egyetemen nem lehet akármit mondani (csak politikailag elvártat), azt mindenki tudja, de hogy már akárki nem is hallgathatja - ez azért még friss értesülés. Lesz rosszabb is?
Sziszifusz nem érte el, amit akart? Nekünk sincsen lehetőségünk bármit megtenni. Azt hiszem, hogy valamit félreértenek azok, akik az öncenzúrát művelik. Éppen az alkotmány teljeskörű értelmezéséből következik, hogy ha a hatalom erkölcsi tekintélyben kíván pózolni, netán tudományos kérdéseket szavaztat meg (mint az MSZMP KB, amely 1998-ban arról szavazott, hogy a XYLADECOR nevű szintetikus festék nem mérgező!!? - mint utóbb kiderült csak a szükséges műszer hiányzott itthon, amely kimutatta később, hogy igenis mérgező volt) - akkor a hatalom nincsen erejének teljében. Olyan mint a táncoló malac. Könnyen megcsúszhat. Csak a gyerek kell, aki felkiált, hogy ez a király meztelen!
A túlhatalom jellegéből következően nem veszi tudomásul a tágabb játékteret, ahol már nem lehet főszereplő. De ezzel ki is engedi a kezéből a játékteret. Nem a hatalmi, hanem az erkölcsi és az igazsághoz kötött játékteret engedi szabadjára (ami pusztuláshoz vagy önszerveződéshez vezet). Európában ez már ismert dolog. A hatalom csak önmegtartóztatásával, az erkölcsi és tudományos kérdésektől való távolságtartással töltheti be hatalmi (alkotmányos) szerepkörét.
Amiről fogalmunk sincsen, arról nem tehetünk. Keresnünk kell tehát a kiutat, törekednünk kell a megoldásra. És itt a példa, a magyar alkotmányos hagyomány. A szentkorona közjogi szerepköre. Ez olyan konstrukció, amely valóban kiutat mutathat, mert átörökítette a teljes körű európai alkotmányosság ideáját, az autonómiák elvét, a politikai nemzet tudatát.
Nézzük a szűkebb értelmű alkotmány-felfogás néhány vitatható tételét:
Hogyan lehetne visszatérni a magyar alkotmányhoz? Miként védhetne az minket? Majd "cselekszik" a szentkorona magától? Nélkülünk semmit sem tehet a szentkorona, a történelmi magyar alkotmány. Csak a gondolataink, érzelmeink erejéig védhetne minket bármilyen bajtól, csak cselekvési erőnket adhatja vissza, de az nagyon nagy dolog lenne. Nagyon nagy dolog volna például, ha uzsorás EU-szerződést nem úgy írnának alá küldötteink, hogy közben azt hiszik Deák Ferencként járnak el (pedig Károlyi Mihályként készülnek újabb tragédiába vinni minket). Ha van fogalmunk az alkotmányról, kevésbé hat a sajtó lélekmérgezése miránk is, jobban odafigyelhetünk érző lelkű és felelős papjaink, íróink, politikusaink szavára, és hamarabb kerülni kezdjük azokat, akik csupán meghaladott jelmeznek, szerepnek tekintik hivatásukat. Ha van fogalmunk alkotmányról, akkor ….
El kellene ismerni az alkotmányos hagyományt. De miként?. Kétharmados parlamenti többséggel? 10 millió ember közfelkiáltásával a Duna jegén? Ha belegondolunk a teljesebb körű alkotmányosságba, akkor azt mondhatjuk, hogy az csak a hatalmi mozzanat. Azon kívül van még legalább az erkölcsi és tudományos mozzanat. Az erkölcsi mozzanat a lelkekben erősödhet meg, a tudás mozzanata pedig: tájékozódni kell. Fel kell vállalnia minél több embernek, hogy törődik ezzel a kérdéssel, hogy időt áldoz rá, hogy habár senki sem fogja közvetlenül személy szerint őt magát megróni, de a jövő rajta is múlik. Ha az alkotmányos evidenciákat tudjuk, ismerjük, akkor megállt az alkotmány erodációja, lepusztulása. Az evidenciákról nincs mit szavazni, azokat nem fogja a két-harmad álnoksága. Ha erkölcsileg kiállunk mellette, ha nyíltan megeszküszünk rá vagy csak csendben konokká válunk, akkor beszűkült a hatalmi visszaélés tere. Ha a képviselők, vagy egy alkotmányos jogfolytonosságot helyreállító nemzetgyűlés tagjai esküsznek fel rá, és tudják is, mit tettek, akkor minden rendbe jöhet. Van lehetőség, ha kevés is …, ami kevés van, azzal élnünk kellene.
Tehát nem szabad a teljes halmazt a részhalmazzal (az alkotmányt az alaptörvénnyel) összekeverni, elcserélni, és még kevésbé szabad ezt úgy tenni, hogy az olvasót nem figyelmeztetjük, de a legkevésbé szabad ebben a dologban a napi politikai taktikai elvárásoknak vagy az alaptörvényben máig otthagyott sztalini diktátumnak, a 77.§(1)-nek, az önkényuralmi §-nak engedni. Ez a § ugyanúgy a bolsevik megszálló hatalmat jelzi a mai napig, mint Sztalin fővárosi díszpolgársága, vagy a szovjet emlékmű a Szabadság téren a televízió székházánál. Ezt a §-t meg kell szüntetni, ki kell iktatni!
A hatalmi, erkölcsi és tudományos igazságok szétválasztásának elve funkcionálisan is indokolható, merthogy mindegyiknek más-más a működési módja, működési logikája, működési feltétel rendszere, az egyes mozzanatainak átfutási ideje, periódusa, más-más a működési sajátsága. Eleget szidtuk a szocialista (kommunista) voluntarizmust ahhoz, hogy ne vegyük észre, ugyanazon reflexek, felelőtlen akarnokságok jutnak szóhoz napjainkban egy másik külső unió szorítására és belső kiszolgálóik hasonlóan felelőtlen szorgoskodásával. Nem csak az a munka, ha mások értelmetlen utasításait követjük, mert úgymond ők fizetnek. Ezzel az erővel saját nyakunkon a kötelet is megcsomózhatjuk "megfizetik" jelszóval. Munka értelme nem attól függhet csupán, hogy valakik megfizetik-e.
Nem jogi kérdés tehát az alkotmány. Nem való a pillanatnyi hatalmi elvárásokra sandító jogi szakértők kényére-kedvére bízni. A jogi szakértők tevékenysége csak álca, valamilyen politikai-gazdasági erőcsoport, szűkebb szándék megtévesztő köpönyege lehet csak! Fogalmi képtelenség, hogy a hatalom önmagában alkotmányozhat. Mivel az alkotmány a kultúránk része, magyar és tágabban európai identitásunk egy sarokköve, sőt csomósodási centruma, fókusza. Ezért a hatalom legfeljebb arra törekedhet, hogy ő maga is alkotmányossá váljon. És ebben nem mentség, hogy halványult az elmúlt 59 év alatt az alkotmányos tudat! Mert nem mentség a népirtásra, hogy már nem élnek, és a jövőbeni népirtásra sem az, hogy majd nem fognak élni. Népirtásnak tekinthető a magzat meggyilkolása is szisztematikusan, rendszert alkotva, népirtás a kultúra elvétele is, és népirtás az alkotmányos kultúra szándékos tönkre tétele (lásd az 1949/XX-as törvényben a 77.§(1) hatályban tartását), vagy akár az alkotmányos értékek elherdálása is. Lehet mulasztással is vétkezni. Népirtásnak minősül az is, ha tudatosan hagyjuk, hogy veszendőbe menjen az, ami annyira értékes, mint 1222-től 1944-ig tartó valóságos európai alkotmányunk, valóságos alkotmányos eszméink, magyarságunk és tényleges, "klasszikus" európaiságunk. Nem érv, hogy már 60 éve tagadja a politika az alkotmányt, hogy a szót magát kikötötte az alaptörvényhez mint valami tolvajt a falu főterén a kalodába. Az alkotmány sorsa akárhonnan nézzük, tőlünk is függ.
Az eddigiekben a teljes halmaz és a rész fogalmával próbáltam szemléltetni az alkotmány és az alaptörvény viszonyát, különbözőségét.
Egy másik szempontként had hozzam fel a szabályozás kérdéskörét. Nem kétséges, hogy az alkotmány (miként az alaptörvény is) szabályozási eszköz. De a szabályozáson belül lényegesen eltérő feladatú, szerepű területek különböztethetők meg. Más a szabályozott folyamat, más a szabályozó eszköz, és más a szabályozás alanya, aki eldönti, hogy minek az érdekében akarja működtetni a szabályozást. Ezen különbségtétel nélkül nem lehet értelmesen alkotmányról elmélkedni.
A szabályozási síkok, tényezők összekeverése (szabályozó alany, szabályozási eszköz és szabályozott folyamat összekeverése) katasztrófához vezet. Nekünk van egy lehetőségünk ezt a katasztrófát enyhíteni. Ezzel a lehetőséggel foglalkozni kell.
Ami szűkebben a szabályozó alanyt illeti, az nem lehet egy személy, de nem is lehet egyetlen nemzedék. Európában és a magyarság körében 1222 egy nagyon tiszta korai kezdő stádium, de vannak, akik tovább mennek az Intelmekig, vagy Szent István első törvényéig, mások Pusztaszer ismeretlen megállapodásához, a törzsek közti vérszerződéshez, és még tovább a messzi múltba. Úgy tűnik, hogy a szentkorona képeinek és méreteinek szimbólumrendszere a Krisztus utáni 380-as évekhez visznek. Az Aranybulla és a Magna Charta tehát nem az európai alkotmányos eszmék kiinduló pontját jelentik, hanem ezen eszmék alapján megfogalmazott, rendkívül érett közjogi megállapodásokat, sok évszázados előzmények után. Az alkotmány mint szabályozási alapelv alanya tehát nem egyetlen nemzedék, hanem valamiképpen az emberiség sok-sok nemzedéke. De annyit mindenképpen mondhatunk, hogy a magyarság és a keresztény Európa. És nincsen más Európa. Lehet mondani, miért ne, még igaz is, hogy a keresztény egyház a reformátorok fellépése előtt meggyengült, deformálódott, de hogy ne lett volna keresztény, azt nem. Az európai kultúra alapvonalait a kereszténység vásznára hímezték. Istenben kételkedni ebben az európai kultúrában kizárólag teológiai lehetőség. Mert aki hisz benne, az nem kételkedik, aki pedig nem hisz benne, az is teológiai értelemben nem hiszi. De filozófiailag, tudományos fogalomrendszerünk, a logika rendszerében Isten fogalmát, a kiterjedés nélküli pontként felfogott abszolút tökéletesség, abszolút igaz, jó, szép, a végső ok és végső cél fogalma Isten nélkül nem képzelhető el. Isten fogalma az európai kultúra génkészletébe épült be a skolasztika korszakában. Visszavonhatatlanul. Ahogyan a gyerek nem választhatja meg apját, úgy mi sem tágíthatunk tőle. De ettől még nem kell feltétlenül megemlíteni az Európai Unió alapszerződésében, illetve ha igen, akkor elsősorban filozófiai értelemben.
Amit az unió alapszerződésében szerepeltetni kellene, hogy "alkotmányos" okmány lehessen, az európai közösség alkotmányos okmánya, ahhoz legalább az európai alkotmányosság alapjait kellene felidéznie, megneveznie, és abból levezetnie a jelenkori szabályrendszerét, az eredeti, a teljes alkotmányosság elveinek feltétlen tiszteletben tartására törekedve.
Lehetetlen? Nem tudjuk, hogy mit hoz a holnap. De hogy mi magunk igyekezzünk az alkotmányosság útját elvágni azzal, hogy a hagyományunkban, örökségünkben szereplő alkotmányos közjogi értékeket elhanyagoljuk, azzal olyan mulasztásos vétket hajtanánk végre, amire józan ésszel, ép lélekkel nem vállalkozhatunk.
Utalás erejéig említem, hogy a szabályozott folyamatok közé kell érteni például a természeti erőforrások kezelését, az ettől külön értendő piaci gazdaságot és a pénzhasználatot. Alkotmányos elvek sérelmére értelmetlen a természeti erőforrások elsajátítása, mert vagy pazarláshoz vezet, vagy közvetett eszközökkel végrehajtott, de tényleges genocídiumhoz. Alkotmányos elvek sérelmére értelmezhetetlen a piaci közgazdaság, mert a szabad akaratból kötött szerződés fikcióját teszi alaptalanná. Alkotmányos elvek sérelmére értelmezhetetlen bármilyen pénzrendszer, mert a pénz a munkamegosztás, a gazdasági folyamatok közvetítése helyett a csalárd szabályozási megoldásokkal jogtalan haszonszerzéssé, embermilliárdokat tönkretevő, világméretű genocidium végrehajtó eszközévé, az életfeltételek tömegesen elvonó tolvajlássá válhat. Szellemileg alkalmasak vagyunk ezen kérdések átgondolására. Nem sokat kell ehhez tenni - de legalább a 77.§(1) önkényuralmi § voltát át kell tudni látni, annak megszüntetése mellett ki kell tudni állni, gondolkodásunk alapkövei közült ezt legalább el kell tudni távolítani.
Befejezésként
Sólyom László véleményéről a következő volt olvasható nemrégen: "Sólyom László az 1989-től napjainkig tartó alkotmányfejlődést úgy jellemezte: az hű tükre annak, miként viszonyult a politikai osztály az alkotmányhoz. Kijelentette: ma semmilyen okot és lehetőséget nem lát arra, hogy új alkotmány szülessen. Véleménye szerint minden szükséges változtatást meg lehet oldani alkotmánymódosítással, erre a magyar alkotmány nyitottságánál fogva is alkalmas. Azt mondta: az alkotmányozás forradalmi időkre való, s tulajdonképpen az 1989-es időszakot, amikor megszületett a jelenleg is érvényes alkotmány, jogállami forradalomnak kell tekinteni."
Nehéz értelmezni ezeket a sorokat. Először is itt egy
olyan politikai osztályról esik szó, amelyről eddig keveset beszéltek. Kik
ők? Az is felmerülhet az emberben, hogy a népszuverenitás helyett hamarosan
valamely politikai osztály uralmát iktatják a politikai osztály megbízottai
az 1949/XX-as számú, kétharmados többséggel rugalmasan formálható törvénybe.
Másik érdekes megjegyzése Sólyom Lászlónak az, hogy az alkotmányozás forradalmi időkre való. Ez a kijelentése legalább olyan távol áll a köztudatban ápolt alapfogalmaktól (békés rendszerváltás), netán az alkotmányos evidenciáktól, mint a rendszerváltásban önállósult régi-új politikai osztály alaptörvényben rögzítendő előjogainak a fogalma.
Sólyom László láthatóan politikai nyilatkozatot tett mint szónok. Politikai pályára lépett a volt alkotmánybíró (ha feltételezzük, hogy felfogja, miről beszél mint volt értelmiségi). Igen messze tolta magát korábbi hivatásában ezerszer meghivatkozott olyan alapfogalmaktól, mint demokrácia, a rendszerváltás ideiglenes alaptörvénye, hatalmi ágak megosztása, a nevezetes láthatatlan alkotmány stb.
Politikai elemzők tollára való, hogy miként értékelhetők szavai, hogy vajon tápot adhatnak-e arra, hogy olyan alkotmány-puccsot emlegessenek vele kapcsolatban, amely puccs (régi szóval) központi bizottságának ő volt formálisan az elnöke (ugyanis a 90-es évek elején sűrűn emlegették, hogy az alkotmánybíróság egy metamorfózison, alakváltozáson átment MSZMP központi bizottság módjára viselkedik, ha tevékenységét tekintjük - úgy is mondhatjuk, hogy Német László nem ilyen értelmiségről álmodott).
Eljött tehát az őszinteség pillanata, és Sólyom László már mint politikai osztály szószólója szabja meg egyebek között azt, hogy például ő mikor lát okot és lehetőséget alkotmányozásra. Biztosan nagy hódolója Moliere-nek, az ő hőseire emlékeztet engem legalábbis szavainak hajlékonysága, talányos sokértelműsége.
Ebben a tekintetben Sólyom László nyilatkozata akár kihívásnak is tekinthető az országgal szemben. Vége az ámításnak. Már semmilyen mértékben nem köti alkotmány-bírói múltja személy szerint őt sem. Új politikai osztály színrelépését jelentette be? Pártot alakítanak vagy szétzavarják a parlamentet? Statáriumot vezetnek be? A célzott gazdasági szankciókhoz kellettek az adózási adatok minden adózó személyre kiterjedően? Sólyom László sajtóban is szétkürtölt szavai nem érvek, hanem diktátumok. Vajon mi lehet a célja? Szavai látványosan fejezik ki véleményét alkotmányos elvekről, garanciákról, népszuverenitásról, a hatalom és erkölcs valamint tudományos igazságok egymás mellé rendelendőségéről, általában a klasszikus európai alkotmányos törekvések teljes elutasításáról, és tesznek tanúbizonyságot arról, amint egy "alaptörvényi bíróból" kibújik a hatalom embere.
Végül megemlítem, hogy természetesen emberként nem kívánok ítélkezni a két nyilatkozat tevő fölött, akikre hivatkoztam, mindkettőnek bizonyára tiszteletre méltó személyes életút áll a háta megett. Azonban az alkotmány kérdése más ügy. Az alkotmányos tudatunkat befolyásolni törekvő, sorskérdéseket érintő nyilatkozatukkal szemben, egyes kijelentéseikkel szemben alapvető fenntartásokat érzek, amint azt próbáltam is megfogalmazni.
Ugyanakkor had jegyezzem meg, hogy személyesen én
magam milyen furcsán élem meg, hogy nem működik a munkamegosztás "rendes", "természetes"
rendje. Tehát van egy társadalmi réteg, akiknek az a feladata, hogy a nemzet
számára tudományos munkát folytasson, hogy szakértő módon közvetítse
felénk a francia, angol, német "Magna Chartát", a magyar Aranybullát, és
tenger sok más érdekességet, a tudatunkat titkon, közvetve meghatározó történelmi
emlékeket. Volt például egy nemzeti intézetünk, az MTA Közgazdasági Kutatóintézet,
amely nem minket segített a rendszerváltásban, hanem minket tekintett
konkurensének a rendszerváltásban. Elképesztő, ha belegondolok, hogy a
nemzeti intézményektől függetlenül kell felfedeznünk, mint afféle
szorgalmi feladatként az alkotmányosság lényegét, aktualitását, lehetőségeit.
Fokról fokra kritikát kell gyakorolni az úgynevezett hivatásos szakmai réteg
véleménye felett, politikai stratégiája felett? Képtelen és igen kényelmetlen
állapot, amikor felkészült tudósok előadásainak látogatása a tiltás határára
csúszik. Bizalmatlansággal nem lehet kezelni az alapvetően tisztázandó
olyan lényegi problémákat, mint a tényleges önkényuralom és a tényleges
alkotmányosság, valamint az alkotmányosság címszavai mögé bújt önkényuralom
megítélése, definíciója, története, mai helyzete, becsülhető jövője,
az emberi cselekvés lehetőségei.
Budapest, 2003 szeptember 25.
Fáy Árpád
Alkotmányossági
Műhely vitái és egyéb írásai olvasható az interneten: