Vissza a főoldalra * Vissza az előkészületek 2003 februárban oldalhoz * vissza a meghívóhoz
A konvent munkájáról a közvélemény nem sokat tud. A kiszivárogtatott hírek is kétségtelenné teszik azonban, hogy elnöke, Valéry Giscard d’ Estaing személyében tapasztalt, kemény diktátor „tartja a gyeplőt”.1 E szubjektív mozzanatnál jóval fontosabb, hogy az alkotmány tartalmára két ismeretforrás ad támpontot. Egyik azoknak az újításoknak a jegyzéke, amelyeket a konvent munkacsoportjai elfogadtak az alkotmány számára. Másik támpont maga az alkotmány-szövegtervezet.
Ami az új intézményeket illeti, ezek részletezése itt szükségtelen, hiszen az alkotmány elfogadásával közismertté válnak, témánktól pedig elkanyarodnak. A „demokrácia-hiány” ellensúlyozására az alkotmány egyetlen változtatással él, más oldalról viszont a bürokratikus centralizmus erőteljes fokozását teljesíti számos területen és nem hagy kétséget a tagállamok maradék szuverenitásának a megsemmisítése felől sem. Pozitívum a (Miniszteri) Tanács törvényalkotó és végrehajtó hatáskörének a tervezett szétválasztása, az előbbinél a nyilvánosság biztosítása. (Természetesen csak a szándéknyilatkozat értékelhető előrelépésként, mert az elmozdulás a tényleges intézménytől függ.) Az EU államjogi hatalmát erősíti, hogy – mint szervezet – jogi személyiséggé válik így nemzetközi jogviszonyok önálló jogalanyaként képviselteti magát. A külpolitikai döntésekben megszűnik a tagállami vétójog, amit a minősített többségi szavazás vált fel. Az EU védelmi szerepe címén – közelebbről terrortámadás esetén a tagállamot egy klauzula szerint kötelező szolidaritás alapján – a tagállam köteles magát alávetni a közösségi döntésnek. Ugyanez irányadó a konfliktus-megelőző és békefenntartó feladatok közösségi meghatározásánál. Az Európai Bizottság centralizált hatalma tovább nő: a gazdaságpolitika összehangolása, továbbá a Stabilitási és Növekedési Paktum betartásának ellenőrzése terén újabb hatásköröket fog gyakorolni.
Mi a (sorsdöntő) lényege az EU új államalakulatának és alkotmányának?
Elsősorban maga az államszerveződés intézményformája: az Európai Egyesült Államok, tehát a szövetségi állam, a föderáció. Az alkotmány rögzíti, hogy az unió az őt megillető közösségi hatásköröket föderatív alapon gyakorolja. (56. (4) cikk.) Ehhez képest döntő, hogy kik az alapítók? „Az Európai Uniót ez az alkotmány létesíti, alapítói pedig az Unió polgárai és a tagállamok.” (56.(1) cikk). Az alkotmány tehát „szerződéses alkotmány”: kifejezi, hogy az EU összes tagállamának akarat-egyezőségével, közvetve pedig az uniós polgárság politikai akaratából létesül, tehát ez „legitimálja”.2
Az alaptörvény – nyomban az alapításról szólva – leszögezi: „az EU elismeri a tagállamok nemzeti önazonosság tudatát (identitását), alkotmányos és politikai struktúráit, beleértve a regionális és a területi önigazgatást, nyelvük megválasztását, egyházaik és vallási testületeik jogi státusát.” (56. (3) cikk) A tagállami szuverenitás felsorolt elemeinek az uniós elismerése azonban nem terjed odáig, hogy az állampolgári jogviszony alapkérdését, az állampolgári jogokat és kötelezettségeket a tagállam saját felségjoga alapján, önrendelkezéssel állapíthassa meg. Az a jogi tény ui., hogy az EU alapítói nem az egyes tagállamok polgárai (németek, angolok, franciák stb.), hanem az EU polgárai, vagyis az európai nép, jogalapot teremt az EU számára, hogy – a tagállam felett és helyette – ő maga rendelkezzék az EU állampolgárainak jogairól és kötelességeiről. Ezért az EU kizárólagos hatásköréről szólva az alkotmány rögzíti: „az Unió saját hatáskörébe tartozik az uniós állampolgárságra vonatkozó jogok és kötelezettségek meghatározása, beleértve azok gyakorlásának a módját is.” (66. cikk b.)
Mit jelent ez az intézmény? Azt a kettősséget, hogy teljesen más valóságtartalma van egy alkotmányos szándék-nyilatkozatnak (a tagállami alkotmányos és politikai struktúrák, továbbá a nemzeti önazonosság uniós elismerése kinyilvánításának), másfelől – a tényleges kötőerővel nem rendelkező ezen deklarációtól eltérő – intézményi rendnek. Az Uniót mit sem zavarja a tagállam „alkotmányos és politikai struktúrájának” elismerésére tett nyilatkozata abban, hogy nem létezőnek tekintse a nemzeti alkotmányokat. Ha nem így lenne, nem tehetné, hogy az alkotmány legfőbb tartalmát, az állampolgári jogviszonyt, az állampolgárok jogait és kötelességeit a tagállamok helyett, kizárólagos hatáskörében, a tagállamokétól elkülönült érdekei szerint szabályozza. (Tegyük hozzá, a rendezés egyben a tagállamok feletti: az EU alkotmánya ui. nemcsak tartalmával, hanem formálisan is, jogforrási rangjával és feltétlen érvényével a nemzeti alkotmányok felett áll.) Ezzel az EU szuverenitásuk magvától, értékhordozó- és megtartó tartalmától, a stabilitás biztosítékaitól fosztja meg a tagállamokat. Többé azok nem szólhatnak bele állampolgáraik jogainak, kötelességeinek szabályozásába, mert ha saját hatáskörükben ezt teszik, e hatáskör már nem önrendelkezés: legfeljebb megismételhetik az EU alkotmányának e tárgyú rendelkezéseit, azoktól eltérően vagy velük ellentétben viszont nem dönthetnek. A teljes kötöttséget (az EU alkotmányának való alávetést fokozza, hogy az EU alkotmánya még az állampolgári jogok és kötelességek gyakorlásának a módját is fenntartja a kizárólagos hatáskörében való szabályozásra. Ezért a végrehajtás eltérő értelmezése vagy gyakorlása sem adhat kibúvót a tagállamnak az uniós alkotmány mellőzésére.
Mi a helyzet a tagállam nemzeti önazonosság-tudatának az uniós alkotmány által elismerésével? Itt maga az alkotmány leplezi le önmagát azzal, hogy e nyilatkozat nem több ideológiai szólamnál. A nemzeti önazonosság (s annak tudatos, intézményes vállalása, megjelenítése) és a szövetségi állam megalapítása ui. egymást merőben kizáró fogalmak. Mégpedig nemcsak elvileg, hanem – és ez itt a lényeg!– jogdogmatikailag. Ha nem létezne e logikai antinómia (ami viszont a nemzetállam és a föderáció egymást tagadó minőségében gyökeredzik), úgy nem lett volna akadály, hogy az EU-t az egyes tagállamok polgárai alapítsák és ne az „európai nép” (mint nem igazolható minőségű, hiteltelen absztrakció szerinti jogalany) hozza létre. A konvent által kiagyalt alkotmány-séma viszont épp amiatt kényszerült (valóság-torzító, logikailag sem helytálló, hamis feltevéssel) az „Unió polgársága” – fogalmat bevezetni, hogy ezzel megalapozza a tagállamok felett álló és azok állampolgárainak nemzeti önazonosság-tudatától független, attól elszakadt államszövetség, tehát egy felsőbbrendű és magasabb minőségűnek nyilvánított egység létrehozását.
Üres spekuláció lenne mindez? A konvent munkáját szakmailag megalapozó, nyugati alkotmánytani irodalom az ellenkezőjét bizonyítja. Annak tudatos „érlelését”, hogy az „uniós polgár” kategóriáját kell megalkotni az államszövetség intézményéhez és annak alkotmányos legitimálása képzetéhez. A szerződéses alkotmány fogalmából következik, hogy politikai szövetségként sem az EU, sem szervei nem adhatnak Európa népeinek nagyobb közösségiséget (avagy annak elismerését), mint amit az „európai nép” képes az alkotmány létrehozásával megteremteni. „Ehhez természetesen szükség van arra is, hogy az európai alkotmányt – mint konstitucionális alkotást – olyan európai nép hozza létre, amely már ekként fogja fel magát, azaz saját gyökereit már nem a nemzeti államokhoz, hanem az Európai Unióhoz rendeli hozzá. Ez a politikai identitás nem kényszeríthető ki gyorsan, sem politikai nyilatkozatokban nem mondható ki, mivel efölött nem a politika rendelkezik.” (Chronovski N. - Petrétei J., 2001: 19.)3 A szerzők arra is utalnak, hogy az európai közösségi identitás még várat magára: az EU-hoz való politikai kötődés csak a Parlament választásához kapcsolódik, érzelmi azonosság-tudat még nem alakult ki. (Ennek okai közül kiemelik a „demokrácia-deficitet”.) Ugyanakkor hangsúlyozzák: „az európai identitás-növelésének azonban már most megvannak azok a kezdeményei, csírái, amelyek az <európai nép> kialakulásához és tudatos vállalásához vezethetnek: elsősorban a közös (zsidó-keresztény) kulturális örökség…” A „jog europaizálódásán” túl ilyen tudatformáló erőt tulajdonítanak a „közösségi vívmányok folyamatos bővítésének és gazdagításának, amely szintén az azonosság-tudatot erősítheti és megtartásuk közös erőfeszítésre késztetheti a tagállamok lakosságát.” (i.m. 20.) (Szerzőink az utóbbi vívmányok közül feltehetően nem a szabad tőkeáramlás mindent maga alá gyűrő diktátumára gondoltak, ami csakugyan összetartó erő lehet az annak alávetett tömegekben – nem éppen a vívmány megtartása iránti közös erőfeszítésben, hanem a leküzdését célzó cselekvés összefogásában.)
Az alkotmány másik alapintézménye saját felsőbbrendűségét (ennek körében többek közt az állampolgári jogviszony közösségi szabályozásának az elfogadtatását) kényszeríti ki, mégpedig a jogforrási hierarchia rögzítésével. Eszerint „a közösségi jog a nemzeti jog felett áll. A tagállamok az Unió bármely jogi aktusát kötelesek átvenni (implementáció), végrehajtani és alkalmazni, kivéve ha ez az alkotmány erről másképp rendelkezik.” (64. (2.3) cikk) A tagállam joghatóságának ilyen tartalmú felszámolása nyilvánvalóvá teszi az egyik legfontosabb állami funkciónál, a jogalkotásnál a szuverenitás megszűntetését. Az EU alkotmánya nem hagy kétséget afelől, hogy a tagállam jogalkotása a közösségi jog átvételére és számonkért végrehajtására szűkül, attól eltérően, vagy vele szemben azonban nem rendelkezhet. Nyilvánvaló, hogy ezzel a tagállam jogalkotása nem szűnik meg, hanem „csak” a jogalkotó testületek önrendelkezése. A közösségi joganyagot az állampolgárok életviszonyaira átíró végrehajtási normák dömpingje akár sokszorosa is lehet a korábbi, tagállami joghatóság alapján folyt törvénykezésnek. Mindez viszont nem változtathat a hazai jog szolgálati (avagy szolgai) szerepén: azért felel, hogy a közösségi jognak feltétlenül eleget tegyen és vele ellentétes érdekű jogi normákat ne alkosson.
Ide tartozik nemcsak a hazai országgyűlés jogalkotásának tartalmi elsorvadása, hanem az Alkotmánybíróság rendeltetésének a kiüresedése is. A közösségi jog érvényességéről és értelmezéséről ui. kizárólag az Európai Bíróság jogosult dönteni. Márpedig a hazai Alkotmánybíróság a magyar jogot még a végrehajtás szempontjából sem értelmezheti anélkül, hogy a közösségi jogot (az alkalmazás és a helyes értelmezés szempontjából) elemezze.4
A közösségi és a hazai jog viszonyát, továbbá az uniós alkotmány abszolút érvényét egyértelműen tisztázza maga az alkotmány, ezzel elejét véve bármely vélt vagy valós konfliktusnak. Eszerint „a tagállamok kötelezettséget vállalnak arra, hogy ezen alkotmány értelmezése vagy alkalmazása felől nem kezdeményeznek vitát semmilyen egyéb módon, mint amit maga az alkotmány biztosít. Mindenkor alávetik magukat az Európai Bíróság döntéseinek, késedelem nélkül és a megfelelő módon.” (63. (1) cikk) E passzus aligha kíván magyarázatot, hiszen mind a tagállami jog (ezen belül a nemzeti alkotmány) alávetésére, mind a hazai alkotmánybíróság hatáskörére világos útmutatást ad.
Végül az alkotmány tételes intézményei közül rendkívül fontos az u.n. rugalmassági záradék, ami a következőket tartalmazza: „Ha az Unió valamely céljának eléréséhez az Unió cselekvésére (jogi aktusára) van szükség, és ez az alkotmány nem rendelkezik az ehhez szükséges hatáskörrel, úgy a Bizottság javaslatára az Európai Parlament és a Tanács együtt meghozzák a megfelelő intézkedéseket. Ehhez a Parlament tagjainak a többségi, míg a Tanácsnak az egyhangú döntése kell.” (71. cikk)
Mit jelent az alkotmányos felhatalmazás – az intézmény nevéből is kitűnő különleges rugalmasság (flexibility clause) – az alkotmány megalkotói (az EU alapítói) és képviselő szervezetük (a központi döntéshozó testületek), továbbá maga az alkotmány hatásköre, garanciális minősége és jogi kötőereje szempontjából?
Az EU polgárait (mint az alkotmány legitimitását elsősorban megalapozó alapítókat) az alkotmányos rend több áttétellel, közvetlenül és közvetve is – mondhatni abszolút érvénnyel – köti. A korábbi intézményeknél láttuk, hogy még állampolgári jogaikat és kötelezettségeiket is nem saját államuk, hanem az EU alkotmánya szabja meg, (a gyakorlásuk módjára, tehát a végrehajtásra is kiterjedő hatállyal). Ugyanakkor – az államaik által kötelezően vállalt alávetés miatt – az alkotmányt semmilyen nemzeti vagy pártatlan nemzetközi fórum előtt nem vitathatják, állami törvényhozásuk fölött az EU közösségi joga érvényesül, bármely alkotmányos jogvitát pedig csak maga az EU – nem választott, az EU polgárainak felelősséggel nem tartozó és el nem mozdítható szerve, az Európai Bíróság – dönthet el. Maga az EU és alkotmánya a szerződéses alkotmány közjogi alapelvének megfelelően – az uniós polgárság politikai akarat-egyezőségére s annak a tagállamaik által kinyilvánítására épül. Ez az akarat-képződés és intézményi megjelenítése azonban nem több fikciónál, amit csak az ideológia tud elfogadtatni valós mozgatóerőként. Ahhoz, hogy az uniós polgárok közös államszervezeti akarata és annak alkotmányos garanciák keretében érvényesítése egyáltalán létrejöjjön, fogalmi előfeltétel az érdekérvényesítés lehetősége és a demokratizmus, ami az érdekközösségen belül is hatékony önrendelkezést szavatol. Mi a helyzet e két alapkategóriánál az „európai népfelség” esetében?
Ami az alkotmányosan garantált érdekképződést- és érvényesítést illeti, az EU és alkotmánya azokat nem az értékazonosság és az egyenrangúság mércéjével kezeli, hanem szigorú és nyílt megkülönböztetéssel: az „EU céljai” (illetve a mögöttes érdekek) nemcsak a politikai-társadalmi gyakorlatban, hanem az alkotmány szintjén is érdek-hierarchiát, fölé- és alárendeltséget tételeznek. Idézzük csak fel az EUSZ 56. cikkének „alkotmányos pillérét”, ami bármely uniós érdekhez képest elsőbbséget szavatol a tőke szabad áramlásának. („A Tanács a tőke szabad áramlásának a lehető legnagyobb kiterjesztése körében – tartalmilag értsd: a tőke érdekében – a Római Szerződés egyéb fejezeteiben foglaltakat nem veszi figyelembe.”) Amikor tehát az EU „alapító polgársága” olyan uniós cél (nyilván a célnak megfelelő, mögöttes érdek) kivételes érvényesítési igényével találkozik, amelyre az alkotmánynak nincs hatásköre így külön „rugalmassági” felhatalmazásra szorul), úgy alkotmányosan is számolnia kell azzal, hogy a célképzet és annak érdek-tartalma csak akkor a sajátja, ha azt nem semmisítette meg a nála jóval erősebb (tőle elidegenült és alkotmányosan is felette álló) magánérdek, a nemzetközi tőketulajdon profitnövelési és elsajátítási érdeke. (Magyarán: bármely részterület érdeke a tudomány, kultúra, oktatás, egészségügy, környezetvédelem, mezőgazdaság, vidékfejlesztés stb. terepén – csak akkor és olyan keretben érvényesülhet, ha nem sérti a „szabad tőkemozgás” érdekeit.5
A demokratizmust illetően pedig az „európai népfelség” tekintetében csak a teljes hiányról beszélhetünk. Nemcsak arról van szó, hogy az EU polgára nem szólhat bele a legfőbb közösségi döntéshozó testületek összetételébe (azok tagjait nem választhatja, nem vonhatja felelősségre, nem válthatja le, még ténykedésüket sem ellenőrizheti). Ezen felül hiányzik itt a bármely demokratikus önszerveződésnél (nemcsak államszövetségnél, hanem még a civil társulásoknál sem mellőzhető) alapkövetelmény: önrendelkezés a jogviszony saját érdekű megszűntetéséről. Amikor a közösségi jog – már egészen az abszurditás határáig – ragaszkodik a tőkehasznosulás vívmányához, alkotmányos pilléréhez, a diszkrimináció tilalmához, teljesen érthetetlen, hogy a szerződésnek e létfeltételét miért épp a legfontosabb keretből, az EU alkotmányából iktatja ki – éspedig az alapítók terhére, a tőkeérdekek egyoldalú érvényesítése végett. Arról van szó, hogy a közösségi jog az emberi jogok teljessége nevében (tehát elméletileg hamis analógia alapján) minden szempontból azonos jogállást követel a szervezeti, jogi személyek javára a természetes személyekével. Ugyanakkor azonban az EU alkotmánya meggátolja, hogy az EU, mint jogi személy (56. (2) cikk) ne csak az alapításáról, hanem a megszűntetésének alkotmányosan szavatolt jogi lehetőségéről is rendelkezzék. Hasonlóan ahhoz, hogy bármely céget, társadalmi vagy egyéb szervezetet, politikai szövetséget, stb. az alapítók – meghatározott feltételek alapján és eljárási rend szerint – egyrészt megszűntethetnek, másrészt – ha erre nincsen ok –, az abba önként belépett (alapító vagy társult) tag a tagsági viszonyát kilépéssel (kiválással) megszűntethesse. Ezt az EU alkotmánya –hallgatólag – megtiltja, még közvetett jogi lehetőségként sem veti fel.
Míg a rugalmassági záradék semmilyen könnyítéssel nem oldja fel az alkotmánynak az alapítókkal (az EU polgáraival és a tagállamokkal) szemben érvényesülő, abszolút érvényű kötőerejét, ezzel ellentétes intézményt teremt a közösségi döntéshozatal testületei javára, akik pedig – nem vitatható módon – nem is alapítói az EU-nak, ezért alkotmányosan a szuverenitásnak ilyen (a népfelséghez igazodó) teljessége őket nem illetheti meg. Az alkotmányos felhatalmazás a Bizottságot, a Tanácsot és a Parlamentet az alkotmány fölé emeli, annak rendelkezései – főként ha azok „negatív” tartalmúak, nem vontak hatáskörükbe valamely kérdést – e szerveket nem kötik.
A záradék ezzel az alkotmányos rendben kettős törést idéz elő. Egyrészt hiába határozza meg – részletes, sőt a teljes lefedettséget ígérő taxációval – e szervek jogállását, hatáskörét, szervezetük és működésük szabályait. Mindennek az alkotmányos kötöttsége és garanciája csak látszat-stabilitás, hiszen a rugalmassági záradék megengedi számukra, hogy adott esetben az alkotmánytól függetlenül, belátásuk szerint döntsenek, tehát bármikor elháríthatják az alkotmány kötőerejét. Erre kellő jogalapot nyújt „az EU valamely céljára” való hivatkozás, vagyis bármely érdek uniós érdekkénti feltüntetése. Nem kíván bizonyítást, hogy önmagában egy államszövetség – nem konkrét, hanem meg nem határozott, csak a legáltalánosabb gyűjtőfogalomként feltüntetetett – céljának (illetve a mögöttes érdekének) alkotmányos jogi fogalommá tétele, valamint ennek érvényesítésére a – képviseltek nevében eljáró, de nekik felelősséggel nem tartozó – testületek felhatalmazása az önkényuralom legszilárdabb biztosítékát, mindenkor jól bevált társadalmi gyakorlatát jelenti.6 A záradéki felhatalmazás végül is a közösségi döntéshozó testületek szemszögéből úgy fordítható le, hogy ha tenni akarunk valamit, amit még az alkotmány sem enged meg, ennek semmi akadálya: elég az EU céljára hivatkozni és – a felelősségre vonás kockázata nélkül – bármiről rendelkezhetünk.
A záradék másik hatása magát az alkotmányos alapviszonyt célozza meg. Kiderül, hogy az érték-alapúság, a stabilitás, a jogbiztonság ígérete hamis látszat, leszerelő megtévesztés. A formális legitimáció csak a „fügefalevél”, mögötte „meztelen a király”: az alkotmány valójában semmit nem garantálhat legfőbb alapítói, az EU polgárai számára, mert nincs szilárd hatásköre, ez viszont kizárja az érték-állandóságot. Közösségi célra és érdekre hivatkozva a hatáskör bármikor bővíthető, az addig biztosított jog e címen korlátozható, megszüntethető.7 Emiatt bármit is ígér az alkotmány, annak betartására nincs hiteles biztosíték. A jogalanyoknak nem adhat jogbiztonságot, ellenkezőleg, már rendszerébe is beépítette az önkény, a hatalmi diktatúra jogcímét. Robert Spaemann, német filozófus az EU „érték-közösségnek” álcázott birodalmi hadjáratát az állami szuverenitás ellen és jogtipró minőségét már korábban a „liberális totalitarizmus” irányába tett fordulatnak nevezte. A Konvent alkotmány-tervezete – úgy tűnik – ezt az útirányt kívánja véglegessé tenni.
Végül természetesen a birtokpolitikának is az alkotmány ad keretet, pontosabban azt e jogforrás „nyeli el”. Mivel a közösségi jog szerint a föld is tőke, tehát az acquis „közös piac” címe alatt a „személyek, szolgáltatások és a tőke szabad mozgása” című, 3. fejezetébe tartozik,8 így az alkotmány meg sem említi sem az EU kizárólagos hatáskörű (66. cikk), sem a tagállamokkal megosztott hatáskörű (67. cikk) politikái között, noha azok külön is kiemelik pl. az agrárpiacok közös szervezetének és a halászat közös politikáját. A birtokpolitika ilyen „elrejtése” önmagában is jelzi, hogy az mégcsak meg sem jelenhet az alkotmányban, hiszen mindössze a szabad tőkemozgás egyik eleme, mint olyan pedig – az EUSZ 56. (2) cikke alapján – alárendelt a tőkehasznosulás igényeinek.
Az alkotmány az EU céljai közt kiemeli a „gazdasági tevékenységek harmonikus, kiegyensúlyozott és fenntartható fejlődését”, a „fenntarható fejlődés elvén alapuló környezet minőségének magas szintű védelmét és fejlesztését”, továbbá az „életminőség és az életszínvonal emelését”. (58. cikk) A szabad tőkeáramlás és a nemzetközi finánctőke elsajátítási magánérdeke által kikényszerített – az előzőekben elemzett – érték-hierarchia ismeretében senkit nem téveszthet meg a közösségi célok ilyen tartalmú, vagyis a közérdeket és a közjó szolgálatát kiemelő megfogalmazása. Láttuk hogy azokat – a tőkeszabadság feltétlen elsőbbrendűsége és az ebből fakadó követelmények alapján – maga az alkotmány is háttérbe szorítja, másodrendű társadalmi céloknak tekinti.
Hogyan összegezhetjük az érték- és érdekviszonyok megjelenítése szempontjából az EU alkotmányát? A jogi dokumentumban is lecsapódó intézményesülési folyamat – melynek meghatározó alapténye az, hogy az EU államszervezete is a szabadpiaci globalizmus „zsoldjába állt” – egy kettős burkolatú (un. duplafedelű) jogviszony sémájával jellemezhető. A külső burok az EU elgondolt és eszményített közössége, a hamisan tételezett (történetietlen módon előrevetített) európai polgárság. Az érdekviszonyokat tekintve ez álközösség, hiszen a szabad tőkeáramlás és az EU világpiaci versenyképessége megteremtésének célzata csak a tőketulajdonosok szűk hatalmi elitjét ötvözheti érdekegységbe, míg a tagállami társadalmak közérdeke ezekkel az elsajátítási magánérdekekkel élesen szemben áll. A jogviszony magvát, a belső burok tartalmát a valódi közösségek, a nemzetállamok és azok társadalma alkotják. Ezek a közösségek az integráció hatására lebomlanak, a szuverenitás megsemmisítésével elvesztik természetes védőburkolatukat, a nemzetállam többé nem védheti meg polgárait. Az egyén pedig sem az erejét veszetett nemzetállamtól, sem az államát leigázó – tőle elidegenedett és a tőkeérdeknek elkötelezett – integrációs hatalomtól nem kaphat jogvédelmet és jogbiztonságot. Ellenkezőleg, a közösségi értékrend hamis szolidaritásának ürügyén kiszolgáltatják őt a globalizmus erőinek.
1 Az elnök vitavezetési stílusát a testület egy ugyancsak francia tagja a következőkkel jellemezte. „Ha valaki egyetértését fejezi ki, akkor <számottevő a konszenzus>”. Ha ellentmond, akkor csupán <konszenzus> van. Ha egymás után negyvenen mondanak neki ellent, akkor <a konszenzus irányába haladunk>. (HVG, 2003. II.1. Nézeteltérések az EU alkotmányozó gyűlésén. 17. o.)
2 Az EU alkotmányával szemben követelmény, hogy az szerződéses, komplementer (a tagállami alkotmányokat kiegészítő), integrációs, inkorporációs, változó (fejlődésre képes), szövetségi jellegű és stratégiai minőségű legyen. (Chronovski, - Petrétei, 2001: 16-23.)
3 A szerzők e tételben és a „kollektív identitás” feltételeinek kialakulási esélyeire T. Länfer: Zur künftigen Verfassung der Europäischen Union – Notwendigkeit einer offenen Debatte. c. tanulmányát idézik. (Integration, 1994. 4. sz. 208-211.o.)
4 Nem tartunk attól, hogy a jelzett alaptény ellenére az illetékesek az EU-ban is kellően megalapozzák majd és megindokolják az Alkotmánybíróság kibővült és felelősségi súlyát lényegesen növelő új hatáskörét. Pl. előrevetíti ezt az a felvetés, hogy az Európai Bíróság és a tagállami bíróságok hatásköri kollíziója jól feloldható. „Az interpretációs monopóliumok közötti hidat az értelmezési kötelezettség doktrínája teremti meg, amely szerint a nemzeti bíróságok a közösségi joggal összhangban kötelesek értelmezni a belső jogot.” (Chronowski, - Petrétei, 2002: 340.) Bárhogy is alakuljon azonban az Alkotmánybíróság sorsa, semmi nem változtathat rajta, hogy új szerepkörében nem a hazai (és nemzeti érdekű) jogalkotás törvényességét, hanem az uniós jog maradéktalan végrehajtását kell szolgálnia.
5 Témánk szerint a birtokpolitika és a földpiac tekintetében elemezzük a közösségi jog „tőkeszabadság” vívmánya szerinti diktátumát. E tárgyi szűkítés nem azt jelenti, hogy a tőkemozgásnak a bármely más érdeket félresöprő hatalmát csak a földviszonyokban lehet nyomon követni. Így pl. a közösségi környezetjog intézményi és jogi mechanizmusai is egyértelműen bizonyítják, hogy e jogterület a globális finánctőke érdekérvényesítésének az eszköze, mivel más érdeknek azzal szemben esélyt sem ad. Emiatt – álságosan – a fenntartható fejlődés helyett a fenntartható profit termelését szolgálja. Mégpedig úgy, hogy alapelveivel kettős mércét teremt a környezet-szennyezőknek: ezzel a globális tőkét mentesíti, hogy a tőkehaszon számottevő részéről lemondjon a szennyezés költsége címén, avagy a környezet-terhelés- és károsítás megelőzésére kényszerüljön.
Az EU környezetjogi beavatkozását – a Maastrichti Szerződés óta – a szubszidiaritás alapelve korlátozza. (EUSZ 3b. cikke) E szerint a környezetvédelem érdekében „csak akkor és oly mértékben tevékenykedik, ha a javasolt tevékenység céljait a tagállamok nem érhetik el kielégítően”. Látszólag e szabály a tagállami hatáskört erősíti, holott a környezetszennyező tőkének tett engedmény: lemondás a hatékony környezetvédelemről. Bármely uniós környezeti beavatkozásnak ui. előfeltétele az arányosság alapelvének kielégítése. (Ezt az Európai Bíróság fejlesztette ki és tette az EUSZ részévé.) Az arányosságnak három követelményt kell kielégítenie. A védelmi intézkedés csak megfelelő lehet. Szükségesnek kell lennie, vagyis csak akkor alkalmazható, ha nincs kevésbé korlátozó lépés a cél eléréséhez. Végül arányosnak és kiegyensúlyozottnak kell lennie. (Az utóbbi ismérv szerint bármely sérelem vagy korlátozás, melyet az intézkedéssel okoztak, megfelelő egyensúlyban kell, hogy álljon az elért előnyökkel. Fontos, hogy a környezet-szennyezés vagy kár elhárítása, megszűntetése stb. ne okozzon aránytalan anyagi terhet a szennyezőnek.)
Az arányossághoz két további jogi követelmény társul. A környezetvédelmi érdeknek csak akkor lehet súlya, ha az arányosításon túl eleget tesz a diszkrimináció tilalmának és az áruk szabad mozgása kereskedelmi követelményének. A korlátlan tőkeáramlás igénye és a jogi személyiségű tőkés óriáscég hátrányos megkülönböztetésének tilalma tehát a környezetvédelmi érdekkel alkotmányosan egyenrangú közérdek (jóllehet, tartalma szerint – nem vitathatóan – elsajátítási magánérdek), ténylegesen, hatalmi túlsúlyánál fogva pedig annak fölébe kerekedik és kiüresíti, fikcióvá teszi a környezetvédelmet.
Lássuk egy jogeset példáján, hogyan semmisül meg az uniós állampolgárok alapvető környezetbiztonsági érdeke és államuk szuverenitása egyaránt az Európai Bíróság által értelmezett közösségi jog és a tőkeszabadság elsőbbsége alapján! Az EK Bizottsága és Belgium jogvitájának (C-2/90. sz. ügy) tényállása szerint Belgium Vallonia tartománya megtiltotta, hogy más országból vagy régióból származó veszélyes hulladékot (pl. nukleáris sugárzó anyagot) a területén lerakjanak, mert annak megfelelő ártalmatlanítására s ezzel lakóssága egészségnek megvédésére nincs kelően felkészülve. A bíróság figyelembe vette a Római Szerződés 30. és 36. cikkét is, mivel ha a hulladékot újra hasznosítják vagy újra felhasználják, már kereskedelmi értékű lesz, tehát áru, melynek szabad mozgására a fenti cikkek szerinti védelem az irányadó. Az adott esetben megsemmisítendő hulladék szerepelt, így árujellegének a kereskedelmi értéke szóba sem jöhetett. A bíróság ennek ellenére úgy döntött, hogy amit szállítanak (akár a tagállamon belül, akár az államhatáron kívül), az értékétől függetlenül termék, tehát árunak minősül. Emiatt viszont annak szabad mozgását a tagállam – hasonlóan a tőke ilyen igényéhez – semmilyen tilalommal nem korlátozhatja. Tehát a környezetvédelem és az emberi egészségvédelem érdekeit alá kell rendelni az áruk szabad mozgása követelményének. (Egyébként a környezetvédelem a diszkrimináció tilalmát sértené.) Egyik tagállam se tilthatja meg a veszélyes hulladékok határon túli szállítását, ezeknek a saját területére telepítését. Csak ahhoz ragaszkodhat, hogy ennek során a biztonsági előírásokat betartsák. (Bándi Gyula: Környezetjog. Osiris K. Bp. 2000, 456-458. o
6 Elég, ha – történelmi tapasztalatainkból – csak a szovjet gyarmatbirodalom tagjaként megélt „érdek-mechanizmusokat” idézzük fel. Mire vezetett az „államérdek”, a „nép érdeke”, a „párt érdeke” stb. címén és hazug közcélok ürügyén gyakorolt diktatúra?
7 Ld. ennek elméleti megalapozására a „változó alaptörvény” igényét, vagyis az EU növekedési folyamatának és a fejlődés szükségleteinek figyelembe vételét az EU alkotmányában. (T. Läufer nézetét ismerteti Chronovski, - Petrétei, 2001: 21.)
8 Ld. The Constitution of the European Union, Discussion Paper, 10 November 2002, Text of the EPP Convention Group Meeting in Frascati, 83.o. A tervezet – mivel a fenti időpontban csak az EUSZ 56. cikke átvételének az igénye fogalmazódott meg, részletes szövegtervezet nélkül – e kérdésben arra utal, hogy az alkotmány idevágó 2. részének tartalmaznia kell a tagállamok arra való kötelezését, hogy garantálják a négy alapvető szabadság érvényesülését. Ide tartozik az EU sajátos területeken irányadó politikai irányelveinek a rögzítése, mint amilyen a KAP céljainak meghatározása is. (ld. u.o.)