Vissza a főoldalra * Vissza a január 24-25-i előadások írásos anyagai előlaphoz
Dr.
Győri-Nagy Sándor
Tanszékvezető egyetemi docens, kultúrökológus
Szent István Egyetem, Gödöllő
MKK-KGI Kultúrökológiai és Környezeti Kommunikációs Tanszék
"...
legyen a törvény igazságos, tisztességes, lehetséges úgy a természet,
mint a hazai szokás szerint, a helyhez és időhöz illő, szükséges és
hasznos."
(Werbőczy
1517/1990:38)
A törvény a világszervesség biztosítéka:
"...
ki ne tudná, hogy a törvények az emberek jóléte, nyúgodt és boldog élete
végett találtattak föl, mint a melyek nélkűl sem család, sem város, sem
valamely nemzet, sem az összes emberiség, sem az egész természet, sem maga a
világ nem állhatna fönn."
(Werbőczy
1517/1990:20-21)
Az élet elsősége:
"Természeti
jog: az összes nemzetek közös joga, mivelhogy az mindenütt a természet ösztönzése
következtében, nem pedig valamely törvény megállapításából létezik:
vagyis, a mire a természet minden állatot megtanított és megtanít. Ez tehát
nem egyedül az emberi nemnek, hanem az összes állatoknak is tulajdona. Ebből
ered a férfinek és nőnek összeköttetése, gyermekek nemzése és nevelése,
mindenkinek egyenlő szabadsága és egyenlő szerzési képessége mind arra,
ami a levegő-égben, a földön és a tengerben találtatik. Továbbá a letéteményezett
dolognak vagy kölcsönvett pénznek visszaadása; az embertársunk erőszakosságának
erőszakkal való visszaverése. Mert ez és az ehhez hasonló sohasem
tekintetik jogtalannak, hanem természetesnek és méltányosnak."
(Werbőczy
1517/1990:29–30)
A
magyar kultúra környezeti alkotmányossága mint európai ellentmondás
Az
idézett Werbőczy-féle jogelvek a magyar kultúra hagyományos környezeti
alkotmányosságán nyugszanak. Ez a szempont a történeti magyar alkotmányról
szóló eddigi vitákban nem került különösebben előtérbe. Pedig enélkül
történeti alkotmányunk csupán sajátságos társadalmi tradíciónak
tűnhet, aminek persze egy egészséges Európában már önmagában elégnek
kéne lennie ahhoz, hogy 1949. évi eltörlését, majd helyreállításának
1990. óta folyamatos elszabotálását ugyanúgy tűrhetetlen nemzetközi jogsérelemnek
találják a művelt európai nemzetek, mint azt, hogy most e szovjet uniós
alkotmányt kell európai uniós alkotmánnyá "jogharmonizálnunk".
Ám
ki állítja, hogy ez az Európa az az Európa, amelynek a sajátján kívül mások
hagyománya is fontos? Ki állítja, hogy egészséges ez az Európa, hogy netán
önérdek nélküli igazságérzete is lenne, amelyet nemzetközi szinten
ugyanúgy érvényesít, mint ahogy egész eddigi történelmében érvényesítette
saját érdekeit? Mind más országokkal, mind pedig a természettel
szemben. Mert ne feledjük: az Európai Unió törzsterületét azok a tájváltoztató
műveltségekből lett terjeszkedő civilizációk adják, amelyek
mai gazdagsága más népek és a természeti környezet páratlan mértékű
kirablásából ered. Ennek az Európából mindenüvé exportált féktelen haszonelvűségnek
a következtében jutottunk mára odáig, hogy veszélyben forog a földi élet.
Épp
emiatt különleges a súlya annak, hogy ez az Európa most készül működésében
végképp megbénítani a kontinens egyetlen olyan tájőrző típusú kultúráját,
a magyart, amelynek minden jelrendszere, így jogi hagyományának egésze
is egy életelvű, ökologikus műveltségre vall. Olyanra, amely a
Nyugat nem fenntartható civilizációs mintáival egy fenntartható természet-
és társadalom-környezeti viszony történelmi példáját állíthatja
szembe. Ez a műveltség egyben centrális ereje annak a közép-európai
műveltségi zónának, amelynek kultúrái önértékük őrzésében épp erre
a Kárpát-medencei központra támaszkodtak a történelemben, és támaszkodnak
ma is. Az ökologikus magyar kultúra felszámolása tehát nem egyszerűen
Közép-Európa műveltség-élettani elestét jelentené. Azt is, hogy az
euro-globalizáció épp az ökológiai világválság kiteljesedése korában
szüntetné meg azt az egyetlen európai műveltségtípust, amely az ember,
a táj, és a tájlakó növény s állatvilág fajközösségeinek alkotmányos
együttélésére még megéleszthető mintákkal rendelkezik.
A
kultúra öröklődése
De hol rejtőzködnek ezek a minták? Azt kell
mondanunk, hogy a vigyázó szemeit ezúttal Brüsszelre vető magyar civilizáció
médiazajos, ideológiahabos, fogyasztói felszíne alatt. Olyan mélyrétegekben,
amelyek miatt nehezebb elpusztítani, mint ahogy a globális társadalmat tervező
politikusmérnökök és -kőművesek vélik. A kultúra ugyanolyan bonyolult filogenetikus
képződmény, mint pl. a földszerkezet. Életét, öröklődését szigorú
törvények vezérlik. Ezek működési következetességét Konrad Lorenz a
genetikai öröklődéséhez hasonlítja:
"Mára annyira hozzászoktunk, hogy átörökítésen a törzsfejlődés
története során megszerzett információkat az utódoknak közvetítő
genetikai, azaz biológiai folyamatot értsük, hogy úgy tűnik, az ember
hajlamos megfeledkezni a szó eredeti, jogi tartalmáról. Erre azért szükséges
emlékeztetnünk, mert egy kultúra létrejöttében bizonyos tradícióvá
lett, azaz genetikailag nem rögzített viselkedési normák változatlan formában
történő továbbadása nagyon hasonló szerepet játszik, mint a genetikai
információk változatlan formában való továbbadása a filogenezis során. A
szociális viselkedés ritualizált normái, melyeket kultúránk tradíciói közvetítenek
nekünk, az emberi társadalom bonyolult, támaszt nyújtó
csontvázát
adják,..."
(Lorenz 1997:71)
A megállapítás alapvető tényt rögzít.
Ugyanakkor hiányérzetet is hagy bennünk, hisz magától a kétségtelenül
érzékletes hasonlattól még nem válik részleteiben is világossá a kultúra
öröklődésének e genetikai jellegű szigora. A tény akkor telik meg indokló
erejű tartalommal, ha beláthatjuk, hogy mik is azok a "kultúrgenomok",
s hogyan is működnek valójában, hogy a műveltségi belenövés
jellegzetességeit a genetikai információ öröklődési sajátságaival rokoníthassák.
Egyközpontú,
konstans jelrendszerek
A kultúra öröklődési törvényeinek a
genetikai törvényekéhez fogható szigorát csak akkor sejthetjük meg teljes
jelentőségében, ha belátjuk, hogy a kultúra viszonyai közt az újabb és
újabb nemzedékek belenevelődési folyamatát konstans jelrendszerek
vezérlik. Mindegyikük külön-külön is sokszintű, összetett alrendszerek
sokaságából felépülő, elvileg végtelen számú jelet modellálhatatlan
kapcsolathálózatban tartalmazó rendszer. Ilyen jelrendszerből minden
szerves műveltségben több is van. Alább csak a legnyilvánvalóbbakról
s egyben a legismertebbekről szólok, amelyeket azonban teljes jelentőségükben
máig nem ismertünk még meg. Ezek nem csupán állandóak a kultúrák
egymást követő nemzedékeinek az életében, hanem egyúttal koncentrikusak
is.
Ezek a koncentrikus jelrendszerek többszörös
jelgyűrűvel övezik az egyént és nemzedéki közösségét, mely jelgyűrű
minden esetben bonyolult hálózatos jeltartomány is. E jeltartományok egészének
s valamennyi elemének jeltartalmai ugyanazon tárgyra vonatkoznak. Ez a
tárgy nem más, mint az éltető tájban megtestesülő, hatalmas tömegű
kultúrtudás. Ennek közösségjellemző egyéni változatokban való
elsajátítása és bevésése csak különleges módon, reflexszé kódolódással
lehetséges. Ezért a kultúrtudást reflextudásnak is nevezhetjük.
A kultúrtudás jeleinek tartalmi azonossága
ugyanakkor lényeges formai különbségek mellett érvényesül. Az
egyes jelrendszerekben jellemzően tér el ugyanis egymástól a kulturális
jelek természete. Ez az illető jelrendszerek jelölési sajátságaiban,
egyebek közt a jelölt és a jelölő kapcsolatának más és más elvontsági
fokában, a kifejező eszközök analitikusabb-fogalmiasítottabb vagy
szintetikusabb-(jel)képibb voltában nyilvánul meg. Ezáltal e párhuzamos-koncentrikus
jelrendszerek mindegyike lényegében ugyanazokat a jeltartalmakat más-más
formájú kódolással erősíti meg. Így a puszta "ismétlődés"
helyett egy sokkal magasabb fokú, biztosabb rögződés válik lehetővé, mely
a romboló hatásoknak szívósabban áll ellent, mintha a rögzítés egy többszöri,
de azonos tartalmú és formájú mechanikus "drill"-kódra alapulna.
A
tájállandó mint alapjelrendszer
A szerves műveltségek konstans
jelrendszereinek középpontjában az a táji környezet van, amelyik az
illető kultúra mint közösségi tájviszony tárgya. A táj a
szerves kultúrákban olyan jelrendszerként működik, amely a tájat lakók számára
létfontosságú, életmódvezérlő jeleket ad. Megmutatja a tájlakó
emberi közösségnek, hogy hogyan élhet benne és vele úgy, hogy ne csak a
kortársi nemzedékeknek, de utódaiknak is fenntartó közege maradhasson. Létfontosságú
jelekről lévén tehát szó, az illető kultúra népessége ezek
mindegyikének nagy jelentőséget tulajdonít. Ezért az ilyen tudás minden
elemének mennél cizelláltabb, mennél sokrétűbb rögzítéséről, utódaira
való maradéktalan átörökítéséről következetesen gondoskodik.
Így a fenntartó táj minden olyan
eleme körül, amely a benne élő közösség életét akár közvetlenül, akár
bármely közvetettségi fokon is érinti, olyan jelhálózat épül ki,
amelynek tárgyát és viszonylatait ismerni a közösség valamennyi tagjának
elemi érdeke. Hiszen a felnőtt kultúrahordozók létfenntartó tevékenységét
és tájösszhangját már most, utódaikét meg majd befolyásolja.
A belenevelődők e környezeti elemeket, ezeknek a táj más részleteihez és
egészéhez képesti viszonylatait közvetlen tapasztalatként élik
meg. Ezáltal egyben módjuk is nyílik arra, hogy saját érzékleteik alapján
ellenőrizzék azokat a tudáselemeket és viszonylatokat, amelyek műveltségi
közösségük párhuzamosan elsajátított jelrendszereiben ezekre a környezeti
elemekre és viszonylatokra vonatkoznak. Mivel az így megélt táj a
maga sokszoros összetettségében és létfontosságában minden szerves műveltség
valamennyi új nemzedékének életében a tulajdonképpeni változatlan
belenevelődési alap, a szerves műveltség vizsgálatában ezt a konkrét
környezeti jelrendszert célszerű tájállandónak neveznünk.
A
nyelv mint az ember tájviszonyával egyidős jelrendszer
Megszoktuk, hogy a nyelvészet a különböző
nyelvek "fejlődését" taglalva bizonyos időhatárokkal dolgozik.
Az egyes nyelvek nyelvemlékekkel dokumentált írásbelisége előtti
korszakait következtetéses módszerrel, elméletileg kísérli meg
modellálni. E "korai" nyelvállapotokat a fejlődéselmélet jegyében
"primitív"-nek, azaz kezdetlegesebbnek feltételezi, mint ugyanazon
nyelvek későbbi állapotait. Az "ősállapotokat",
"alapnyelvi állapotokat" mint valamiféle differenciálatlan őskáoszt
ábrázolja, amelyből a "fejlődés"-nek köszönhetően bontakoztak
ki a ma vizsgálható "világosabb" viszonyok.
Aligha kell hangsúlyoznunk, hogy e szemlélet
mennyire problematikus. Éppen annak az Embernek s műveltsége valós megítélésének
a szemszögéből, amelyik az embertörténet évmilliói során a legbensőségesebb
viszonyban élt táji környezetével. S aki arról éppen ezért a mai
ember számára elképzelhetetlen finomságú és gazdagságú környezeti
ismerettömeggel rendelkezett.
Minthogy azonban nem "luxusismeretekről",
hanem létfontosságú tájtudásról volt szó, még a fejlődéselmélet
alapján is belátható, hogy ennek a hatalmas méretű, rendkívül cizellált
ismerettömegnek ugyanilyen méretű és cizelláltságú, átörökíthető
jelrendszerek formájában is léteznie kellett. Ezek legalapvetőbbike pedig
mindig is csak az illető kultúra nyelve lehetett. Egy manapság elképzelhetetlen
finomságú és gazdagságú környezeti tudástömeg tárolására és továbbörökítésére
alkalmas nyelvállapotot pedig súlyos tudományos tévedés "primitívebbnek"
föltételezni, mint bármelyik mai nyelvet, amelyek bizonyíthatóan épp visszafejlődnek
azáltal, hogy tőlük mind szélesebb körben vesznek át tárolási és átörökítési
szerepeket a civilizáció technikai ismerettárolói.
Ezzel persze azt is kijelentettük, hogy a
nyelvek a kultúra mint tájviszony kezdetétől környezeti tudást átörökítő
legfontosabb jelrendszerként kísérték az embert. Így bármiféle "életkoruk"-ról
is rendkívül veszélyes beszélni, különösen néhány ezer évben határozva
meg azt, hiszen a nyelvi jelrendszer egyidős az emberiséggel. Amíg
tehát nem tudjuk pontosan, hogy milyen korú az ember a Földön, addig a
nyelveket azonosan "kortalannak" kell tekintenünk. A nyelvekben kódolt
környezeti tapasztalatoknak pedig mint az emberfenntartó tájviszony és
a tájfenntartó emberi viszonyrendszer megfejthető lenyomatainak döntő
jelentőséget kell tulajdonítanunk.
A
daljelrendszer mint fenntarthatósági üzenethordozó
Herder a nyelvek és kultúrák "életkori
folyamatait", korát, korosodását, esetleg elöregedését firtatva döntő
hangsúlyt helyezett a népdal meglétére. Ennek hiányát az illető kultúra
elöregedésének, hamaros pusztulásának jeleként értékelte. Ezért váltott
ki a magyar műveltség és nyelv haláláról kifejtett XVIII. századi jóslata
a népdalban dús Magyarországon értetlenséget és felháborodást.
Tudjuk, hogy a magyar nyelvterületen máig összegyűjtött dal- és dalváltozatkészlet
olyan elképzelhetetlen bőségű, hogy tíz nyugati állam összesített
anyagával ér fel, olyanokat is beleértve, mint Anglia, Francia- és Németország.
A magyar népdalanyag másik jellemzője az a különlegesen
gazdag környezeti jelképiség, amelynek Európában szintén nincs párja.
Nemcsak arról van szó, hogy a magyar népdalokban megszólaló ember önmagát
környezete növényi és állati léttársain keresztül fejezi ki. Legalább
ennyire arról is, hogy olyan életjelképeket használ önmagának ebben
a kozmikus-transzcendes távlatokig észlelt világban való elhelyezésére,
amelyek Európában másutt legföljebb a keresztény vallás jelképrendszerében
fordulnak elő – a magyar népdalszimbolikával rokon, de annál szűkebb
jelentéstannal.
Itt egyebek közt a magyar népdalok
dallam- és szövegvilágában egyaránt gazdagon megjelenő vízjelképre
gondolok, amely a barátságos vizek járta, még szabályzatlan, természetes vízrajzú
Kárpát-medence magyarságának dalaiban a szeretet, az elfogadás, a
bizalom, a tiszta szerelem, a felelős emberség, a termékenység, a ciklikusan
megújuló örök élet jelképe. A víz ugyanakkor más kommunikációs
jelrendszereinknek is állandó szereplője. Csakhogy a "vizes élettapasztalat"
nem mai keletű, kizárólagos igénnyel korhoz, népességhez, valláshoz sem köthető,
hisz elemi tapasztalata minden élőnek, amióta élet van a Földön.
A
táncjelrendszer
A néptáncok mozgásvilága a világmozgások
sokszorosan áttételes leképeződése. Nemcsak abban, ahogyan az egymáshoz
tartozó, egymást vonzó emberpár kering egymás körül, akár két égitest
vagy elemi részecske, közben együtt is keringve több egymás körül
keringő páros között, mint ahogy ez a világegyetem kozmikus léptékeiben
is van. Pap Gábor művészettörténészünktől hallottam egy gödöllei előadásán,
hogy kozmikus jelképek az egyes táncmozdulatokban is tetten érhetők.
De közvetlen környezeti mozgások leképeződése
is jellemzi a szerves műveltségek táncait. Talán a legáltalánosabb az
a ritmikus le-föl mozgás, amelytől a táncoló emberi test egy
pontja – mondjuk a váll – a tánc tartama alatt egy hosszú, szabályos
hullámvonalat ír le. Ezen a hullámvonalon az időnkénti felugrások vagy
cifrázó lebukások hullámhegyeket tornyosítanak fel vagy ugyanolyan mélységű
hullámvölgyeket süllyesztenek. Az alaphullámvonalat a táncos saját
tengelye körül végzett forgásai, táncostársa körüli keringése vagy
vele együtt tett fordulatai nagyon összetett örvénylő mozgásokkal
is bonyolítják. Mindezek együttes dinamikai szabályszerűségei e
nagyon is kötött koreográfiájú táncmozgásrendszereket a legelemibb éltető
környezeti elem, a víz áramlási mozgástörvényeivel rokonítják.
Egyes népek táncaiban, így a román táncokban
ezekhez a mozdulatokhoz oldalirányú elhajlások is hangsúlyos erővel társulnak.
Ezek egyaránt jelenthetnek szelet vagy szélben hajladozó növényeket.
Mindkettő jól illeszkedik a tánc alapvetően erotikus, szerelemszentesítő,
termékenységidéző és -ígérő életjelentéséhez.
Ugyanakkor az emberi élet más földi társai
sem maradnak ki a táncból. Magyar és más népek táncjelei közt félreérthetetlen
utalások vannak nemcsak különféle növényi mozgásokra, hanem állatokéra,
főleg ez utóbbiak nászjeleire is. Végső soron kijelenthető, hogy a
táncjelrendszer mozdulatjelei sem üres formák, hanem valamennyije környezeti
tartalmú kultúrjel.
Vizuális
jelrendszerek
A népművészet vizuális jelképrendszerei már
önmagukban véve is sokfélék, pl. hordozó anyagaik, rögzítési módjuk
vagy alkalmazási helyük szerint. Hagyományos hordozó anyaguk minden természetes
anyag lehetett a kender-, len- és gyapjúalapú kelmétől az állati bőrön,
fán, szarún, csonton, kövön és fémeken keresztül az agyagig. Rögzítési
módjuk lehetett hímzés, faragás, rovás, karcolás, vésés, kovácsolás,
fonás, szövés, tapasztás. Alkalmazási helyük lehetett az emberi lakhely szűkebb
vagy tágabb, külső vagy belső környezete, de lehetett maga az ember vagy állatai
teste is. A leíró néprajztudomány díszítményekként ismeri ezeket
a legkülönfélébb anyagú, változatos rögzítési módú és az embert
annak lakhelyén mindenütt környező, valamennyi napi cselekvésében kísérő
vizuális jelrendszereket. Róluk azonban most mindjárt le kell szögeznünk,
hogy díszítménykénti felfogásuk csak azután hódított tért mind a néprajzban,
mind pedig az ezeket továbbhasználó közösségekben, miután valódi jelentésük,
azaz jelkénti funkcionálásuk megszűnt.
A vizuális jelképrendszerek látványjelei
ugyanis az emberi életnek ugyanazon kísérőit jelenítik meg, amelyekkel és
akikkel a táncjeltan mozgásjelei közt találkoztunk. A világegyetem kozmikus
erői, a Nap, a Hold, a csillagok ugyanúgy megjelennek
itt, mint a víz, a szél föl-le-hullámvonalai, a buja élet
rügyező, sarjadó, elágazó, kivirágzó indamotívumai vagy a (gyakorta szívet
formázó) növényi levelek, a különféle gyümölcsök, állat- és
emberstilizációk számtalan változata, sőt egymásba való átmenete. Ezért
a vizuális jelrendszerek látványjeleiről ugyanaz mondható el, mint amit a táncjelrendszer
mozdulatjeleiről mondtunk. Nem üres díszítmények, nem puszta formák ezek
sem, hanem egytől egyig olyan kultúrjelek, amelyek az embert szó
szerint minden lépésében a teremtett világba való szerves beletartozására,
a természetire és társadalmira még nem különválasztott környezetével
szembeni oszt(hat)atlan kötelezettségeire figyelmeztették.
A
mesejelképtan
A szerves kultúra nyelvi hordozóanyagú képi
jelrendszerei közt különleges hely illeti meg a mesét. Az egyközpontú
kultúrkommunikációs jelrendszerek mintájára a mesének is zömmel ugyanazok
a szereplői, mint az eddig tárgyalt környezeti tartalmú jelrendszereknek: növények,
állatok és emberek. De a mese a mise
jelentéstani társa, s ahogy a mise, úgy a mese is a misztérium,
a misztikum messzi világával köti össze a felelős
köznapi emberlétet. Ezért "közönséges" környezeti szereplőiben
is van valami csodás, ami a köznapokban ugyan nem (mindig) látszik, de nem
irreális. Helyesebb tán úgy fogalmaznunk, hogy a mese "közönséges"
környezeti szereplőinek e csodás tulajdonságai nem a valóság, hanem
az igazság szférájába tartoznak, s így az embert ismét csak arra
tanítják, hogy környezetének szereplői egytől-egyig többek annál, mint
aminek a köznapi valóság szintjén hajlamosak vagyunk gondolni őket. Ezzel
egyben arra is figyelmeztetnek, hogy a környezetével szembeni kötelességét
teljesítő erkölcsi ember számára nem "való énjük",
hanem "igaz valójuk" határozza meg jelentőségüket.
Miről is van szó konkrétebben? A ló a mesében
is ló. Tyúk, ökör, farkas, róka, őzike, nyúl, kígyó, varjú, fű, fa,
virág, víz – minden, mint a valóságban. De a mesében beszélnek az
állatok és a növények. S az ember érti őket. Az nem derül ki, hogy az
ember nyelvén szólnak-e, vagy csak azért érti őket, mert a maga nyelvén kívül
a mesebeli, tehát az igaz valójával meghosszabbított ember a nem
emberi élet nyelvén is ért?! Valószínű, hogy erről az utóbbiról van szó,
hiszen a mesében ez a képesség jobbára nem minden, hanem csak a jóért küzdő
mesehős tulajdonsága. A rossz oldalán cselekvők számára némák a növények
és az állatok is.
De a mesebeli ló igaz valójához más
is tartozik. Nemcsak hátasként szolgálja, de eligazítja, sőt vezeti, irányítja
is gazdáját a jóért való harcban. A harcot ugyan magának az embernek kell
megvívnia a rossz megtestesítőjével, de ha nem érti és nem fogadja meg a növények
és az állatok szavát, nincs esélye a győzelemre. S akkor sincs, ha ezt a
segítséget előre meg nem szolgálja: kitartással, szenvedéssel, jótettel,
jószívvel. A táltoscsikóért vállalni kell a háromnapos esztendő minden kínját.
De a kiállt próbák után is próba következik: a trágyadombra lökött
girhes gebét kell választani a kápráztatóan fényes szőrű csalimének
helyett. S ráadásul előbb még szégyenszemre cipelni is kell mindaddig, míg
csak elégnek nem találja, s le nem téteti magát megrázkódni, hogy való
énjét letéve fölvegye igaz valóját, amellyel jóságáért
megsegíti a nagy küldetésben járó embert.
S ugyanilyen "igaz való"-val
meghosszabbított lény az összes többi közönséges földi társ is a mesében.
A víz nem H2O,
mint aminek a vegytan valóságtudománya mondja, hanem igaz valója szerint a
mi sorsunkról is érdemeink szerint döntő "élet vagy halál
vize". A fű sem közönséges növény, hanem sebet, levágott fejet,
miszlikbe aprított testet, csontokat forrasztó fű. A sebesült kígyó
jutalmaz a könyörületért. A sánta farkas, a fiának gyógyfüvet vivő nyúl,
a róka a kegyelmező jótett helyébe jót tesz az arra érdemes emberrel. A
madarak elárulják neki a fenyegető veszélyt. Mert aki jót tesz, az jótett
helyébe jót várhat. Ebben persze benne a negatív üzenet is a környezeti kötelességeit
szegő civilizált emberiség számára: nem várhat jót az, aki a rossz szolgálatára
csábul.
A mesebeli fa csengő gyümölcsöt
vagy szalonnát terem. És mi sem természetesebb: igaz valója szerint az égig
ér. Összeköti az ember földi világát az égivel. Rajta lakik a sárkány,
vagy az alsó világban, akit le kell győzni. Mert a sárkány az élet ellensége.
Elzárja a kút éltető vizét. Elrabolja a szépség, a jóság és a termékenység
letéteményesét, a legkisebb, legszebb, legjobbszívű királykisasszonyt, aki
természetesen a legjobbszívű, legkitartóbb és legbátrabb mesehőst illeti.
Akinek óriásokkal, boszorkányokkal, gonosz tündérekkel, ördögökkel és sárkányokkal
kell megküzdenie. S ez puszta emberlétére hagyatkozva kilátástalan.
Ezért kell megértenie a növények és az állatok szavát. Mert segítségük
nélkül pusztulásra van ítélve. Az ember ugyanis részese, fontos tényezője
egy nálánál sokkal nagyobb erők közti harcnak: a Jó és a Gonosz
küzdelmének a világban.
Képviselőik (az óriások, boszorkányok, tündérek,
ördögök, sárkányok) a mesék "nem környezeti eredetű"-nek
tekintett szereplői. Pedig ugyanolyan környezeti jelentésű és jelentőségű
szereplői ők is a mesék gigantikus történeteinek, mint az igaz valójukban
megjelenő "közönséges" földi lények. Csak nekik a földi világ
felé kell meghosszabbodniuk igaz valójukban, hogy erejük és jelentőségük
fogható formában megnyilatkozzék az ember számára közvetlenül
foghatatlan, "valóságon túli" világból.
A
hit jelképtana
A civilizált ember számára a hit már csak
magánügy. Vagy Orbán Viktor talányos megfogalmazása szerint is csupán a
"legközérdekűbb magánügy" avagy a "legszemélyesebb közügy".
Pedig a szerves műveltségekben, így a magyarban is még csak nem is közügy,
de az egész népet és kultúráját a világszervességben elhelyező, létmeghatározó
erőtér. Amelyben csak a jó szolgálatában állhat paraszt, nemes és király.
Mert csak így jár a népnek a teremtésből az az Édenszelet, amelyet hazának
hívhat. Az életet termő föld, a tiszta, éltető vizek, az általuk tenyésző
számtalan növény és a belőlük élő állatok. Így együtt, amely ígéret
földjeként egy-egy emberi csoportra, egy-egy népre bízatott. Ez isteni
ajándék, de nem ingyen kapott. Ugyanúgy meg kell érdemelni, mint a mesében a
termékenységben megújuló örök életet.
Éppen ezt mondja el a hit a misében.
A mise tehát ugyanarról szól, mint a mese: az örök életet: az időben (üdő!)
való időtlenülést, az üdvözülést csak az kapja meg, aki megérdemli.
S ki érdemli meg? Aki ezt a mesék példabeszédeiből nem értette volna meg
az egyistenhites vallások előtt, annak Jézus mégegyszer és utoljára
elmagyarázza emberi nyelven: az, aki vállalja az emberi élettel járó
szenvedést. Mert szenvedni jó. Nem úgy, ahogy a civilizált ember
a maga esztétikai egocentrizmusával értelmezi: nem a test érzékletei
szerint, hanem erkölcsi-környezeti következményeiben! Az énen túlmutató
dimenziókban. Jézus nem azért vált Krisztussá, nem azért vállalta a
kereszthalált, mert testileg jólesett neki a kínszenvedés a keresztfán. Azért,
mert a kínok, a szenvedés vállalása, a fiúi engedelmesség egy magasabb, a
fiú számára rejtett atyai akarat beteljesülését segítette. Jézusban ez
az isteni. S ha van isteni az emberben, ezen a fiúi szinten ez a követhető
példa. De csak ez. Nem a teremtő Istent pancserként imitáló klónozó
emberteremtés.
Persze a hit hivatott szervezete, a klérus is
elkövette azt a hibát, hogy az őt is elutasító pozitív tudományhoz hasonlóan
maga is gyermeteg (ha nem épp eretnek!) zagyvaságként utasította el története
során a mesét. Mára – talán már túl későn – kiderül, hogy aki a
kultúra koncentrikus, egymás jelentéseit erősítő kultúrkommunikációs
jelrendszerei közül a mesét nem érti, az megsüketült lélekkel hallgatja a
misét is. Az már nem érti a többször korrigált jelentésű Szentháromság
igazi életüzenetét sem. Ahogy talán már maga az egyház sem érti a
civilizáció újabb és újabb hullámai által kikényszerített(nek vélt)
sok-sok korrekció után. Szent Ágoston már az V. században bevallja, hogy "Credo,
quia absurdum est". Pedig a Szentháromság a magyar műveltségű
ember számára nem képtelenség, hiszen "Három a magyar igazság".
Meséinkben is három a próbatétel, mert a hármasság teljesség.
Ökológiai értelemben is.
A
Szent Korona
De milyen teljesség van a magyar Szent Koronán?
Mitől szent a magyar föld lakóit ennek a kultúrának a jegyében a föld
e szeletével és az éggel egyszerre összekötő korona? Annyi a magyarázat,
de vizsgáljunk most csak egyetlen szempontot, a teljes szent háromságét.
A II. József korabeli dukászmihályos
meghamisítás előtt közismerten az igazi Szent Család volt a koronán.
Hátul, örök háttérként az Anya, az Istengyermeket szülő emberasszony: Mária
zománcképe. A civilizáló nyugati ellenreformáció számára nem eléggé
elvont, és nem eléggé isteni. A hegyikultúrák hierarchikus rendszerében a
nő alávetését szolgáló asszonyi bűnösség tana számára túlságosan
előkelő hely. A magyar koronának egyébként is az Újbizánci Birodalom
koronájának szerepét szánják. Mária helyett tehát mindenképp célszerűbb
Dukász Mihály.
Vele átellenben, elöl van Jézus képe. Előre
néz, a jövendőbe, amerre a koronát viselő főnek is tekintenie kell. Amerre
a fiak nemzedékének végtelen sora tart majd, ha mindenben úgy cselekszenek,
ahogyan Jézus cselekedett. Jézus, akit egyszerre nevezünk "az ember
fiának" és "az Isten fiának", aki az egyház tanítása
szerint megváltotta a világot. Ez a civilizált ember köznapi vagy éppen
mise közbeni olvasatában azt jelenti, hogy minden rendben van: szabad elkövetni
a bűnöket, csak időben meg kell gyónni őket, és akkor biztos az örök élet.
Pedig Jézus példája nem egészen ezt mondja. Jézus, az Atyaisten fia
emberanyja által egyetlen rövid emberélet ciklusára beszáll a földi életbe
és emberként ember által követhető életpéldát ad. Ennek az életpéldának
a követése a záloga az örök életnek. Az általunk minden részletében be
nem látható magasabb szándék jóakaratú követése, a rajtunk túlmutató
életből nemcsak e gyönyörű teremtett világ csodáinak, szépségeinek és
örömeinek az elfogadása és szaporítása, hanem a mindezekkel járó szenvedések
vállalása is. Mellette a magyar Szent koronán nem véletlen a két életfa,
amelyek, mint a mesében, igaz valójukban a földtől az égig érnek. Összekötve
a Földet az éggel, a Krisztusi életben az embert és az Istent.
A Szent Család feje, az igazi atya, a
teremtő Isten természetesen legfölül foglal helyet. Ő az örök élet,
ezért nemcsak a Jézus mellett látható életfák ismétlődnek meg őmellette
is, hanem az időtlenség csillagjelképe is. S a csillag mellett a jó és a
rossz jelképe, a Nap és a Hold is, mivel az is örök, s mindkettőnek egyedüli
tudója az Atyaisten. Az ő akarata előtt hajlik meg Mária, amikor a Szentlélek
Úristentől, az Atyától méhébe fogadja Szentfiát. S az ő akarata előtt
hajlik meg Jézus, aki vállalja az egyciklusnyi emberéletet, mint mi is
valamennyien, ám ezzel együtt mindent, ami vele jár, még a legembertelenebb
szenvedést és a kereszthalált is.
Ezt a koronát csak szentéletű királyok
viselhették. S csak olyan nép érdemelte, amelyik a magyar kultúra eddig
elemzett s a Szent Korona jelképtanában is világosan kifejeződő szent életüzenetét
megértette és meg is valósította. Mert az élet valóban szent célokból él
és élni akar. Az a hatalom és az a nép, amelyik nem az élet szent célját
szolgálja már, bármennyit szenvedett is eddigi történelmében, s bármennyire
is kér oltalmat nemzeti fohászában az Istentől a megbűnhödött múltra s jövendőre
hivatkozván, aligha érdemli meg ősei Szent Koronáját. Sem az életet,
amelyet az szimbolizál. Sem pedig a velejáró földet, amelyet öntudatlan tévelygései
közepette, ha nem ébred végre öntudatára, most veszít el végleg.
Szada, 2003. január 22.
"Mára
annyira hozzászoktunk, hogy átörökítésen a törzsfejlődés története
során megszerzett információkat az utódoknak közvetítő genetikai, azaz
biológiai folyamatot értsük, hogy úgy tűnik, az ember hajlamos
megfeledkezni a szó eredeti, jogi tartalmáról. Erre azért szükséges emlékeztetnünk,
mert egy kultúra létrejöttében bizonyos tradícióvá lett, azaz
genetikailag nem rögzített viselkedési normák változatlan formában történő
továbbadása nagyon hasonló szerepet játszik, mint a genetikai információk
változatlan formában való továbbadása a filogenezis során. A szociális
viselkedés ritualizált normái, melyeket kultúránk tradíciói közvetítenek
nekünk, az emberi társadalom bonyolult, támaszt nyújtó
csontvázát
adják,..."
(Lorenz
1997:71)