New Page 1

Azonos tudományos módszerrel alkotott egységes világkép a természet–, az ember– és a társadalomismeretek oktatása számára

Több mint egy évtizede magunk mögött hagytuk a létező szocializmus – újabban kommunizmusnak nevezett – társadalmi berendezkedését, de még mindig hurcoljuk magunkkal egyes – kerékkötő – elméleti mozzanatait és társadalmi, erkölcsi megrögzöttségeit. Ebben sok egyéb tényező mellett két dolog vagy összefüggés játszik főszerepet: 1. Szocialista múltunk pozitív fejleményei hivatkozási alapot nyújtanak a társadalmi élet – életfontosságú – folytonosságára, így a benne szereplők akkori érdemeinek mai elismerésére. 2. A szocialista berendezkedés diktatórikus jellege a kultúra területén is erőteljesen érvényesült, és ideológiai kizárólagosságra törekedve a szellemi közéletben és az oktatásban elnyomta a marxizmust bíráló elméleti munkát, és nem támogatta más irányzatok, nézetrendszerek kifejlődését, megjelenését sem, illetve igyekezett lehetetlenné tenni az e téren a világban megjelent eredmények megismerését.

A mai helyzet ezért úgy látszik javíthatónak, ha a második összefüggés terén lépünk előbbre. Természetesen az elmúlt évtizedben e téren már sok minden történt, nagy számban fordították le és adták ki nyugati szerzők társadalomelméleti műveit, az egyházak szabadon, rég nem látott mértékben és új eszközökkel hirdethetik vallásuk tanait, a felsőoktatásban pluralitás érvényesül a felajánlott tematikákban és a szellemi életben is jelentkezett bizonyos igény az elméleti vitára, tisztázásra. Áttörésről azonban sajnos még nem beszélhetünk, mert a szellemi közélet meghatározó szereplői igen óvatosak és sajátosan konzervatívok, az alapvető társadalmi vita elmaradt a követendő kulturális és oktatási stratégiáról, szellemi és társadalmi értékrendről. Ráadásul a tömegközlési eszközökben túlteng a semmitmondó vagy romboló jellegű műsor, ami fokozza a tájékozatlanságot. Hiányzik, és egyben lehetetlennek látszik az a bizonyosságot nyújtó eligazítás, amely képes felülemelkedni a múltból örökölt kicsinyes érdekeken, a jelenben mutatkozó és elkerülhetetlennek látszó kulturális káoszon. Erre a teljesítményre csakis a tudomány, csakis a társadalomtudósok gárdája lehet képes. Olyan tudomány lehet alkalmas, amely már elvégezte a napjainkban érvényesülő nagy társadalmi folyamatok és összefüggések elemzését, és javaslatait képes egységes, jól megragadható formában közölni a befogadás számára.

A befogadók köre természetesen az egész társadalmat jelenti, ám természetesnek látszik, hogy ebből két réteg korszerű tájékozottsága létfontosságú: a szellemi közélet szereplőié és a felnövekvő ifjúságé. Számukra akár ugyanabban a formában is elérhető lehet az új, igényes és mindenre kiterjedő társadalomelmélet. S különösen akkor lesznek rá fogadókészek, ha az elmélet egyfajta, a tiszta tudomány iránti elkötelezettséggel és ideológiai semlegességgel rendelkezik. Utóbbi követelmény teljesítése igen nehéz, de nem lehetetlen, hiszen a most véget ért 20. század változatos történései elegendő anyaggal bírhatnak a tisztán tudományos következtetések számára, valamint a filozófia, és jelesül a társadalomelmélet története is megfelelő segítséget nyújthat. Mindezen követelménynek megfelelő, korszerű, s így társadalomelméleti gondolkodásunkat és társadalomtudományi oktatásunkat forradalmian befolyásolni képes társadalomelméletet – érthetően – hazai szerzőknél nem találunk. A külföldiek között is kevés felelhet meg ezeknek a magas szintű elvárásoknak. Nem véletlenül, aki szóba jöhet, mindkét meghatározó európai régiónak és az Amerikai Egyesült Államoknak is jó ismerője. Beleértve az elméleti, elmélettörténeti, társadalmi, társadalomtörténeti, gazdasági, gazdaságtörténeti, valamint politikai és politikatörténeti fejleményeket e világrégiókban.

S ha Friedrich Hayek, akinek munkásságáról szó van, eredetileg nem is azzal a szándékkal végezte munkásságát és fejtette ki nézeteit, hogy kifejezetten a társadalom elméleti megközelítésének oktatását segítse elő, hanem őt mindig az elméleti kihívás, a tudományos probléma megoldása és a társadalmi hiányosságoknak elméleti és módszertani javaslatokkal való megjavítása sarkallta, életműve, elméleti teljesítménye pontosan olyan jellegű, amely alkalmas e feladat betöltésére. Ilyenformán Hayek, aki igen korán elkötelezte magát az egyetemi oktatásra, és azt hosszú élete végéig folytatta, nem véletlenül hozta létre a társadalomtudomány terén azt az összefüggő ismeret együttest, amelyet egyúttal az oktatási terület számára alkalmazott nevelésfilozófiai műnek tekinthetünk. Ennek sajátos módszertani összefüggés rendszere abban áll, hogy a társadalomban élő ember számára minden adott és lehetséges – társadalmi, emberi és természeti – kapcsolatot és viszonyt feltár, illetve eszközt nyújt a feltáráshoz. Ezzel minden embert – lehetőség szerint – társadalomtudóssá képez ki, a kifejtett tudományos ismereteket beépíti a mindennapi gondolkodásukba, s elméleti és gyakorlati korlátaik rendszeres tudatosításával a megfelelő szintű együttműködési hajlamot kelti fel bennük egymással és minden nem személyes fontos összefüggéssel.

Nem arról van tehát szó, hogy találtunk egy tévedhetetlen tudóst és egy megdönthetetlen elméletet, hanem arról, hogy ínséges helyzetünkben adott számunkra egy neveléstudományi szempontból hasznosítható munkásság. Ennek részei és részletes bemutatása majd megmutatja azokat az elemeket, segítségeket is, amelyekből Hayek felépítette a maga társadalomelméleti építményét. Ebben érvényesül a jelen helyzetünkben kívánatos, igazi pluralizmus, ahogyan az már megvolt Immanuel Kant filozófiájában is. Nagy szerepet játszott Hayek életében a Sir Karl Raimund Popperhez fűződő elméleti kapcsolata. Popper társadalomelméleti munkássága maga is sok mindenben megfelel az itt támasztott követelményeknek, ám módszertana sokkal egyoldalúbb, mint Hayeké, kevésbé alkalmas széleskörű neveléstudományi célok elérésének eszközéül, sokkal inkább a konkrét kutatási célokat szolgálja. Hayek és Popper azonban a 20. század szellemi ikercsillaga, és – bár Karl Popper jobban ismert nálunk, mint Hayek – e helyütt is ildomos felhívni a figyelmet az ő társadalomtudományi munkásságára. Nézzük azonban most már Hayek munkásságát.

Friedrich August von Hayek 1899. május 8-án született Bécsben.[2] Nagyapja biológus, zoológus, apja pedig orvos és botanikatanár a Bécsi Egyetemen. Ugyanitt egyik fivére az anatómia professzora lett. Másik fivére kémiát tanított az Innsbrucki Egyetemen. Hayek társadalomtudományi érdeklődésére eme természettudományoknak elkötelezett családban a magyarázatot az adhatja meg, hogy anyai ágról nagyapja az alkotmányjog professzora és később statisztikus, a császári Ausztriai Központi Statisztikai Bizottság elnöke volt. Hayek a Menger, Böhm–Bawerk, Wieser és Mises nevével fémjelzett osztrák közgazdasági iskolának otthont adó Bécsi Egyetemen tanult és szerzett 1921-ben jogi, 1923-ban politikatudományi doktorátust. 1921–26 között Hayek jogi szaktanácsadó a Saint–Germain-i békeszerződés rendelkezéseinek végrehajtását ellenőrző osztrák állami hivatalban. Itt dolgozott Ludwig von Mises is, akivel tanára, Wieser ismertette össze. Az akkoriban még mérsékelt, fabiánus szocialista eszméket valló Hayek Mises magánszemináriumán ismerkedett meg a szocializmus problémáival, s elfogadta Mises kritikáját a szocializmusról. 1923 márciusától 1924 júniusáig Hayek posztgraduális képzésen vett részt a New York Egyetemen. Utána két tanulmányt publikált németországi folyóiratban az országok aranyvaluta készletének stabilizálási problémáiról és az Amerikai Egyesült Államoknak az 1920-as válság óta követett pénzügyi politikájáról.[3]

1927-től 1929-ig Hayek az Osztrák Konjunktúrakutató Intézet alapító igazgatója (az elnök Ludwig von Mises) volt. 1928-ban visszatért az Egyesült Államok-béli konjunktúra témájára. Elvetette azt az elképzelést, hogy a növekvő árszínvonal hiánya garantálja a tartós prosperitást. Figyelmeztetett: az árszínvonal stabilitása nem biztosíték a fellendülés megfordulása ellen.[4] Kapcsolatba került a kor nagy közgazdászaival. 1928 szeptemberében előadást tartott a konjunktúrakutatásról a Verein für Sozialpolitik társadalomreformer szervezet zürichi konferenciáján.[5] Ez évben találkozott Londonban John Maynard Keynesszel, aki aztán a következő húsz évben fő elméleti ellenfele lett. 1929. február havi intézetigazgatói jelentésében előrejelezte az Egyesült Államok-béli válságot. Ekkoriban több tanulmányt is szentelt a hitel, a tőke és a ciklusok témájának, mintegy bevezetve a beruházási ciklusról szóló pénzelméleti tételeit.[6]

Hayek1929-től a politikai gazdaságtan magántanára a Bécsi Egyetemen. Azután Lionel – utóbb Lord – Robbins angliai előadássorozatra hívta a London School of Economicsra az 1930–31-es tanév második felében. A négy előadást, amely az osztrák tőkeelmélet továbbfejlesztését nyújtja, ugyanott azonnal ki is adták.[7] Az 1931-es év során Hayek a közgazdaságtudomány és a statisztika professzora lett a Londoni Egyetemen. John Hicks csendes drámának nevezi ezt az időszakot, amikor – mint mondja – egyedül Hayek új elméletei voltak Keynes új elméleteinek méltó riválisai. Keynes könyve két kötetben jelent meg 1930-ban,[8] amikor Hayek Prices and Production c. könyvének a kézirata már majdnem készen volt. Hayek ezért úgy reagált Keynes könyvére, hogy 1931–32-ben kétrészes recenziót jelentetett meg róla.[9] Keynes az Economica 1931. novemberi számában a Hayek–bírálat első részére adott válaszában kritizálta Hayek könyvét. Ugyanitt Hayek viszontválasszal élt.[10] 1932 márciusában jelent meg a Keynes által szerkesztett, cambridge-i Economic Journalban Piero Sraffa recenziója Hayek könyvéről.[11] Ugyanitt Hayek válasza Sraffa viszontválaszával 1932 júniusában. Voltak más cikkek, recenziók is a vitával kapcsolatban a két – londoni és cambridge-i – folyóiratban és másutt, például R. G. Hawtrey, A. C. Rigou, D. J. Robertson, Alvin Hansen, Herbert Tout cikkei.[12] Arthur W. Marget Hayek oldalára állt.[13] Hayek mindenkinek válaszolt, s 1932–36 között még vagy tíz cikket jelentetett meg a vitával kapcsolatban.

S ha Keynes sokat meg is fogadott Hayek (és mások) bírálataiból, amit 1936-os könyve mutat, végül a világgazdasági válságból való kilábolásra a nagyvilág Keynes eszméit fogadta el, s Hayek ekkor háttérbe szorult. Ám ha Keynes A Treatise on Money c. könyvében még úgy vélte, hogy a fellendülés alapkritériuma a fogyasztási javak árának és az eredményezett profitnak a növekedése, 1936-os fellendülési modelljében[14] már csak igen kis szerepet kapott a beruházások növelése.[15] Hayek pedig nem tért már ki Keynes The General Theory of Employment, Interest and Money c. könyvének szisztematikus bírálatára, azt gondolván, hogy Keynes majd újra megváltoztatja álláspontját. Erre azonban sosem került sor, és Hayek sokszor vádolta magát a későbbiekben mulasztásáért. Ugyanakkor ekkorra – jó pár évvel a nagy világgazdasági válság után – már nyilvánvalóvá vált, hogy Hayek kivárási taktikája időszerűtlen, s hipotézisei elfogadhatatlan politikai javaslatokhoz vezettek. Az időtlen stagnálás és munkanélküliség éveiben a teljes alkalmaztatást felvető modell lemaradt azzal szemben, amelyet a munkanélküliségi egyensúlyra alapoztak, s amelyből a több munkahelyért való erőteljes állami beavatkozás javaslata fakadt. Ezidőtájt Hayek a tiszta gazdaságelmélet vizsgálatáról áttért egy olyan gondolkodásra és elméletalkotásra, amelyben egyre nagyobb teret nyertek a társadalmi és politikai kérdések.

Hayek már a korábban – Mises szellemében – írott szocializmus bírálata során túllépett a tiszta gazdaságtani ellenvetéseken, s erkölcsi és politikai oldalról is állította a szocializmus lehetetlenségét.[16] Lényegében ide sorolható Hayeknak az a magyarul megjelent tanulmánya is, amely a tervezés és a beavatkozás gazdaságra gyakorolt hatásait szemlélteti hatósági ármegállapítás esetén és kiterjeszti az egész gazdaságra, illetve társadalomra.[17] Érdekesen összehangzik mindez a hazai liberális Csécsy Imre elképzeléseivel a különféle szocialista jellegű gazdaságokról és társadalmakról: "A tervgazdálkodás semmilyen rendszerének, sem a szovjetbelinek, sem a fasisztának vagy horogkeresztesnek, sem a Roosevelt–félének lényege nem lehet más, mint kényszergazdálkodás. Eszköze: az állam hatalmának kiterjesztése a gazdasági életnek lehetőleg minden területére és ennek a hatalomnak minél aktívabb gyakorlása. Célja: a jövedelemelosztás befolyásolása olyan irányban, hogy az az összesség, a többség, valamely társadalmi osztály vagy valamely konkréte soha meg nem határozott nemzeti eszme érdekének megfeleljen. Módszere nem lehet más, mint diktatúra, amit egy párt, vagy a többség, vagy felhatalmazás alapján néhány ember gyakorol. Indoklása az, hogy a 'szabadjára hagyott gazdálkodás' (az eddigi szerintük ilyen volt) eltekintve attól, hogy a jövedelemelosztás terén 'igaztalan eltéréseket' (szocialista indoklás), illetve 'magára a magántulajdonra nézve is veszedelmes aránytalanságokat' (polgári tervgazdászok indoklása) teremtett, még annak a feladatnak sem volt képes megfelelni, hogy az adott jogrendszer keretén belül olyan mértékben gondoskodjék a társadalom anyagi szükségleteinek kielégítéséről, amilyen a technikai fejlettség fokának megfelelne; ez a tehetetlenség vezetett ahhoz a paradoxonhoz, hogy egyszerre és egymás okozataiként vannak jelen olyan tények, amelyek a józan ész szerint egymást kizárnák: a javak bősége és a tömegek nyomora, tétlen tőke és munkanélküliség, alacsony árak és csekély fogyasztás stb."[18]

Hayek azt mondja, azért lépett fel a szcientizmus kihívó módszertani tévedései ellen, mert nem tudta megállítani a Londonra hulló hitleri bombákat.[19] Ekkor kiad még egy könyvet, mely az első teljes tanulmány a tőkéről Böhm–Bawerk Positive Theory c. könyve és Irving Fischer kamatelméletének megjelenése óta.[20] E könyvnek azonban nem volt hatása, mert akkoriban a tőkeelmélet komplex, nehéz absztrakcióival nem foglalkoztak a közgazdaságtani szakemberek. Helyette olyan, napi aktualitású valóságos problémákhoz nyúltak, mint amilyen a munkanélküliség, a háborús pénzügyek, az élelmiszeradagolás, az ipari szervezet és a kereskedelem állami ellenőrzése stb.[21] Most, az 1940-es évek elején – miután Kelet– és Nyugat–Európában, valamint az Egyesült Államokban a tiszta pénz– és tőke–, valamint cikluselméleteket félresöpörve egyaránt az állami intervencionista gazdaságpolitikák kerekedtek felül, s nem utolsósorban a korábbi elméleti félelmeit borzalmasan igazoló második világháború hatására – Hayek törekvése az lett, hogy gazdaságelméleti meggyőződéseit ismeretelméleti és tudományelméleti megalapozással erősítse meg, illetve igazolja kiállását mellettük. E törekvés megvalósítása során nemcsak gazdasági ellenvetésekkel, hanem erkölcsi és politikai oldalról is állította a szocializmus lehetetlenségét. Ugyanakkor gazdaságelméleti meggyőződéseit ismeretelméleti és tudományelméleti megalapozással erősítette meg. Ennek folyamán saját individualista közgazdaságtani érvei mellé kantiánus szellemiségű ismeretelmélete és Karl Poppert idéző tudományelmélete filozófiai érveit sorakoztatta fel.[22] Popper 1935 őszén olvasta fel Hayek szemináriumán rövid dolgozatát a historicizmus nyomorúságáról. Popper a Mises és Hayek által kidolgozott, a kollektivista gazdaság kritikáját mint módszert alkalmazta általában a társadalomtudományokra: "Az a kísérlet volt itt a lényeges, hogy a gazdaságelmélet (határhaszon–elmélet) módszerét úgy általánosítsuk, hogy az alkalmazhatóvá váljék más elméleti társadalomtudományokra is."[23] Amit viszont tehát Hayek tanulhatott Poppertól, az a tudományelméleti szempontok bevezetése. Ekkortól kezdve Hayek és Popper társadalomfilozófiai gondolkodása párhuzamos pályán haladt.[24]

Amint az 1930-as évekbeli válság következtében kialakult kollektivista gazdasági tanok az 1940-es évekre – nem csupán szocialista tanokként – általánosan elterjedtek és érvényre jutottak, úgy terjeszti ki Hayek is azokat az eszmei előzményeket a filozófia és a tudomány történetében, amelyek szerinte ebben az irányban fertőzően hatottak. 150–200 évre visszanyúlva a filozófiai és a tudományos gondolkodás történetében, a bírált intervencionista gazdaságpolitikák és kollektivista gazdasági tanok általános érvényesülésének okait a megelőző két évszázad filozófiai és tudománytörténeti előzményeiben tárja fel, s – Popperhoz hasonlóan – módszertani síkra tereli a vizsgálatot.[25]

Hayek az emberi értelem és tevékenység kantiánus jellemzésével eléri a társadalom és a természet megismerési módszerének azonosságát, azaz a társadalomban élő ember természetét alkalmazza a megismerésben. E módszertani megfontolás elkülöníti a természet és a társadalom tanulmányozását, megkülönbözteti az emberi természet természeti, szellemi és társadalmi jellegzetességeit, és megkülönbözteti az ember világát az általa még nem elsajátított világtól, valamint következtet a társadalmat berendező, irányító és fenntartó legjobb alapelvekre. Hayek e módszertanának alkalmazása során síkra szállt a liberális gazdaságelmélet előnyei mellett,[26] és érvelt a pozitivista társadalom felfogás és módszer ellen. Elkülönítette az igazi individualizmust hamis változataitól,[27] s fellépett a kollektivista historicista babonák ellen.[28] Hayek a Freedom and the Economic System c. tanulmányában kifejtett alapgondolatait folytatta itt, miszerint a társadalmi–politikai tervezés veszélyezteti az egyén politikai és gazdasági szabadságát. Kitért azután az emberi természet érzékeléselméleti jellemzésére,[29] egy még 1919–20-as egyetemi dolgozatában felvázolt fő gondolatmenetből kiindulva. Az előszóban elismeri adósságát Ernst Mach felé a témával kapcsolatban. És végül Hayek megalkotta saját társadalomelméleti szintézisét, s ezt a szintetizáló munkát – bizonyos jogfilozófiai és egyéb finomításokkal – folytatta és teljesítette ki további életében, igen bő termést hozva.[30]

Elméleti munkássága mellett Hayek fontos, iskolateremtő professzori tevékenységet folytatott, 1950-től a Chicagoi Egyetemen, ahol a Társadalomtudományi tanszéket vezette. Csak kevesen tudják, hogy ő indította el a később méltán híressé vált chicagoi közgazdaságtani iskolát, melynek legismertebb tagja Milton Feedman lett, s amelynek harmadik generációja dolgozta ki a Ronald Reagan–féle gazdasági fordulatot a kínálati gazdaság felé. 1962–ben visszajött Európába, a Freiburgi Egyetem Gazdaságpolitikai Tanszékét vezetni. 1969-es nyugdíjaztatása után még tanított a Salzburgi egyetemen is, s 1992-ben bekövetkezett haláláig összegyűjtött munkáit adta ki.[31] 1974–ben megkapta a közgazdasági Nobel–díjat.[32] A sors fintora, hogy gazdaságelméleti ellenfelével, Gunnar Myrdallal megosztva kapta. Ugyanakkor e díj nagy elégtétel is volt számára, hiszen méltányolta Hayeknak az 1930-as évektől folytatott küzdelmét saját gazdaságelméleti meggyőződése érvényesítésére, s mintegy előrevetítette annak az elmúlt 25 évben bebizonyosodott gyakorlati előnyeit és hasznosságát.

A természettudományokat leginkább jellemző eljárás során Hayek szerint az történik, hogy az érzékeink által korábban a dolgoknak bizonyos módon való osztályozását, az érzetminőségeket, új minőségekkel, új osztályozással helyettesítik, amit tudatosan a dolgok osztályai között megállapított kapcsolatokra alapoznak. A modern természettudomány azt tekintette feladatának, hogy a jelenségvilág rendszeres elemzése révén felülvizsgálja és rekonstruálja a mindennapi tapasztalat által alkotott fogalmakat, mindinkább általános szabályok eseteiként fogva fel az egyedi eseményeket. Teljességgel új rendbe, illetve osztályozásba kellett foglalnia az érzéki percepciókat, s eredeti értelmet adni olyan fogalmaknak, mint a magyarázat, az ok, a funkció, a rendszer, a szervezet stb. Így aztán Hayek számára a modern természettudomány története a külső ingerek velünkszületett osztályozás alóli emancipáció folyamata.[33]

Az érzetminőségek képviselte osztályozási rendszer szétzúzása és újjal való helyettesítése azzal kezdődött, részletezi Hayek, hogy tudatosították a számukra ugyanolyanoknak látszó dolgok eltérő viselkedését egyazon értelemben vagy összefüggésben, és a számukra különbözőknek látszó dolgok megegyező viselkedését a mindegyre változó körülmények között. Amikor is ugyanazon térbeli vagy időbeni szimultán percepcionális kontextus különböző tényekből származhat, s érzetminőségek legkülönfélébb kombinációi képviselhetik ugyanazt a tényt. Hayek hangsúlyozza, hogy a fizika számára a matematika nyelve lett az egyedül alkalmassá a megfigyelhető dolgokból az érzékeink által felfogottak kifejezésére. Mert ezen a nyelven tudták leírni az elemek közötti kapcsolatok bonyolultságait, miközben az elemeknek már nem tulajdonítottak a kapcsolatokon kívül más tulajdonságokat. S miközben mégsem tudtak megszabadulni attól, hogy minőségekkel lássák el azokat az új elemeket, amelyekben a fizikai világot taglalták. Hiszen pusztán mechanikai modellekkel nem lehet adekvátan, alapvetően láthatóként vagy tapinthatóként kifejezni vagy megalkotni például sem az elektronokat, sem a hullámokat, sem az atom struktúráját vagy az elektromágneses mezőt.

Hayek kijelenti, a tudomány világa leírható pusztán oly szabályok soraként, melyek által képesek vagyunk megrajzolni érzékelésünk különböző komplexitásainak egymással való viszonyait. Bár az ilyen szabályok sikertelenek lesznek, teszi hozzá Hayek, ha természetes, adott létező egységként, állandósult érzetminőség komplexumként, azaz egyszerre fogjuk fel őket. Vagyis a fizikai tudomány elméleteit ha nem is tudjuk az érzetminőségek terminusaiban kifejezni, azok Hayek szerint azért fontosak számunkra, mert a perceptív jelenségek nyelvére le tudjuk őket fordítani e szabályok segítségével. Hayek példája, hogy holt nyelvek tanulásakor azokban a különböző írásjegyek kombinációi a nyelv megjelenési helyeiként megfelelnek az érzetminőségek különböző kombinációinak. Hiszen a különböző betűkombinációk is jelenthetik ugyanazt a dolgot, s más–más kontextusban ugyanaz a betűcsoport jelölhet más–más dolgot is. Az egységek különböznek a betűktől, s olyan törvényszerűségeknek engedelmeskednek, amiket nem lehet felismerni az egyes betűk jellegzetességeinek következményeiként. Az új egységek törvényei, azaz a grammatikai szabályok, valamint mindaz leírható, amit ki lehet fejezni az eme törvények szerint kialakított szavakkal, de nem lehet az egyes betűkre, vagy arra az alapelvre utalni, ami szerint a betűk kombinálódnak, hogy a teljes szókészlet számára összeállítsák a jeleket. A párhuzam értelmében az absztrakt lényegek vagy konstrukciók terminusaiban mozgó, a természettörvényekről való tudásunk ugyanígy nélkülözi azoknak a szabályoknak az ismeretét, amik révén ezek az absztrakt konstrukciók lefordíthatók lennének az érzékeink által felfogható jelenségekről szóló kijelentésekre. Hayek arra a következtetésre jut, hogy amint a nyelvstruktúra leírása esetén sincs szükség annak leírására, mi módon állnak össze az egységek különböző betű–, illetve hangkombinációkból, ugyanúgy a természetről való elméleti leírásban eltűnnek azok a különböző érzetminőségek, amik által a természetet észleljük.

Az érzékeink által felfoghatatlan, értelmileg megteremtett világ meghatározott viszonyban áll érzeteinkkel: magyarázatukra szolgál. Éles megkülönböztetés azonban Hayek szerint nem indokolt a gondolkodás elvontabb folyamatai és a direkt érzéki percepció között. Mert az érzékelési tapasztalatainkban talált rendet Hayek nem a külvilág számunkra adott valóságosságának, hanem elménk teremtő tevékenysége gyümölcsének tekinti. És szerinte ennek megfelelően a tudomány számára nem végső valóság, adat az, amit az ember a külső világról gondol, vagy ahogyan következetes viselkedését megvalósítja, hanem az a fontos, hogy miként kellene gondolkodnia és viselkednie. Az alkalmazott fogalmak, a természet (vagy majd a társadalom) szemléletének, megközelítésének módjai a tudás számára átmenetiek: a tudósok változtatnak a kialakult képen, a fogalmak szokásos használatán, hogy kijelentéseink aztán még határozottabban és biztosabban szóljanak a dolgok, események új osztályairól. Innét ered, hangsúlyozza Hayek, hogy a természettudományok különleges jelentőséget tulajdonítanak a számszerűségnek, illetve kvantifikációnak a kijelentésekben és a felmérésekben. Így lehet ugyanis az eljárás során a közvetlen érzetadatokat szétrombolni, s elemek terminusaiban adott leírással helyettesíteni az érzetminőségek terminusaiban történt leírást, – az elemeknek nem tulajdonságaival, hanem egymással való viszonyaikkal foglalkozván. Ahol ezeket a viszonyokat előzően rendszeres kísérletekkel s ellenőrzésekkel felfedezték és megalapozták.

Hayek úgy összegzi az eddigieket, hogy a természettudomány számára tehát nem az a világ volt érdekes, melyet adott fogalmaink, sőt érzeteink nyújtottak. Neki a külső világról való tapasztalatot újjá kellett szerveznie, elszakadni az érzetminőségektől, s helyükre az átdolgozott osztályozást tenni. Azaz függetlenednie kellett az objektív tények vizsgálatakor attól, mit is gondol úgy egyébként az ember e tényekről, vagy mit művel velük általában. Hayek hozzáteszi, hogy ameddig a tudomány mint tudás teljesítette feladatát és nem hagyott magyarázatlanul semmit se a lelki folyamatokban, addig a lelki jelenségek révén vezérelt emberi tettek magyarázata elmebéli dolgainkra, mint megmagyarázott adatokra épült. Ezen a ponton, a modern természettudomány sikereivel azonban új problémák is létrejöttek, amikkel a tudósok közvetlenül nem foglalkoztak. Pedig Hayek nem azt tartja a fő kérdésnek a természettudományokkal kapcsolatban, hogy mennyire illik a tényekhez az ember képe a külső világról, hanem azt, hogy miként épít fel – nézetei és fogalmai által meghatározott tetteivel – egy olyan másik világot, amelynek az egyén a részévé válik. S Hayek ebből arra következtet, hogy a természettudományokkal foglalkozván az emberrel és társadalmával is foglalkozunk, s a társadalom tanulmányozása elősegítheti, hogy többet megtudván az embernek a többi emberhez való kapcsolatairól, az emberről szóló tudás növelje a természetről valót is.

Hayek felfogásában a társadalomtudományok az emberek olyan nézeteivel és fogalmaival foglalkoznak, amik nem a dolgok közötti, hanem a dolgok és az emberek közötti, valamint maguk az emberek közötti viszonylatokat és emberi tetteket fejezik ki. S legfőbb törekvésük, hogy számot adjanak a sok–sok emberi gondolat és cselekvés szándékolatlan és tervezetlen következményeiről. Hayek hangsúlyozza, hogy a társadalomtudományok tényei puszta vélekedések: azoknak nézetei, akiknek cselekvését tanulmányozzuk. Azért különböznek a fizikai tudományok tényeitől, mert egyes emberek hiedelmei– és vélekedéseiként adottak számunkra, ha igazak, ha nem, és nem figyelhetők meg közvetlenül az emberek agyában, hanem abból felismerhetők, amit az emberek mondanak és tesznek, mivel nekünk is hasonló elménk van, mint nekik. Ez utóbbi, a lelki hasonlóság ugyanolyan empirikus tény, mint a külső világról való tudásunk, mert nemcsak a másokkal történő kommunikációban, hanem bármikor, írás, gondolkodás közben is használjuk.[34]

Az egyéni hitek vagy attitűdök azonban nem magyarázatunk tárgyai, folytatja Hayek, hanem csupán elemek az egyének között felépülő lehetséges kapcsolatstruktúrákhoz. A társadalomtudomány így nem a gondolkodást tárja fel, hanem megkülönbözteti azokat a lehetséges elemtípusokat, melyekkel a társadalmi kapcsolatok különböző mintáinak megalkotásában számolunk. Azért nem célja a tudatos cselekvés magyarázata, mert számára a tudatos tettnek a típusai azok az adatok, amiket a hatékony felhasználásban rendszerezhet. A társadalomtudományok létét adó alapvető probléma Hayek szerint tehát az, hogy a tudatos tetteknek nem szándékolt következményei, eredményei is vannak, a megfigyelhető szabályszerűségeket pedig nem tervezte senki. Ha a társadalmi jelenségekben csak annyi rend lenne, amennyit tudatosan terveztek, akkor Hayek nem látna lehetőséget az elméleti társadalomtudományok létezésére, mert csupán a pszichológia problémáiról lenne szó.

Hayek közvetlenül összehasonlítja a természettudományokat és a társadalomtudományokat a pontos megkülönböztetések céljából. Meglátása szerint amíg a társadalmi diszciplínákban az egyéni attitűdök az ismerős elemek, melyek kombinálásával a komplex jelenségeket – azaz az egyéni tettek eredményeit – megpróbáljuk reprodukálni, addig a fizikai tudományok szükségszerűen a természet komplex jelenségeivel kezdődnek s hátramenetben dolgoznak, hogy kikövetkeztessék összetevő elemeiket. Vagyis a természettudományok módszere analitikus, a társadalomtudományoké összetevő. Hayek számára a természet– és társadalomtudományok megközelítési különbségét legjobban az objektív—szubjektív jelzőpáros érzékelteti. A természettudós világosan látja az objektív tények és a szubjektív vélekedések ellentétét, a társadalomtudományok tényei viszont az ama tettek végrehajtóinak vélekedései, melyek a társadalomtudós tárgyát képezik. Így ez utóbbi tények oly kis mértékben szubjektívek, mint a természettudományokéi, hiszen függetlenek az egyéni (a tudós) megfigyelőtől.

A társadalomtudományos absztrakciók célja Hayek szerint olyan nemfogalmakhoz, általános terminusokhoz eljutni, mint amilyenek a fizikai tudományokban használatosak. A lényeges különbséget Hayek abban látja, hogy az egyik esetben az absztrakciók a dolgok összes fizikai tulajdonságából vannak elvonva, a másikban pedig a definíciók az embernek a dogokhoz való szellemi attitűdje terminusaiban megfogalmazottak. A második eljárás nehézségeit mutatja például, hogy amikor a régész megpróbálja megállapítani, hogy egy bizonyos kőeszközhöz hasonlító tárgy valóban kezdetleges – mesterséges – szerszám-e, melyet ember készített, vagy csupán a természet véletlen, szerencsés formájú produktuma. Hogy elkerülje a szubjektív kifejezés szükségszerű félrevezető melléktermékeit, mellékjelentéseit és metafizikai asszociációit, Hayek a szubjektív terminus helyett a tulajdonítottat – mint az objektívvel szembeállót – használja. Különben is, szerinte a pszichológia és a közgazdaságtan már lefoglalta a szubjektív kifejezést, hogy kifejezze vele az emberek tudásainak és hiedelmeinek több szempont szerinti különbségit, még ha rendelkeznek is a kommunikáció számára közös struktúrával. Tudás és hiedelem szembefordulása arra figyelmezteti Hayekot, hogy az emberi csoportok cselekvésének konkrét vezérlő ismeretfonala sosem lehet konzisztens, illetve koherens, hanem mindig csupán sok egyedi elmében szétszórt, befejezetlen és inkonzisztens jellegű. Az emberi természetről szóló társadalomtudományok kiindulópontjának Hayek minden lehetséges tudás ezen eloszlott és nem teljes felfogását tekinti.

Hayek elgondolásában a társadalomtudományok eredményeként az emberi test tudattalan reflexei és folyamatai megközelíthetők mechanisztikusan, objektíven megfigyelhető külső események által előidézettként, hiszen azok az illető ember tudása és módosító befolyása nélkül folynak le s feltételeiket a külső megfigyelés megalapozhatja. Ezenközben a megfigyelő személy által a külső ingerekre adott osztályozás módja semmiben sem tér el az ingereknek fizikai terminusokban adott meghatározásától. Amikor az antropológia és a néprajz az ember fizikai tulajdonságaival foglalkozik, állítja Hayek, mint emberről szóló természettudomány nem szül szükségszerűen természettudományos módszerekkel nem megoldható problémákat. Mert szerinte az embercsoportok életével kapcsolatos tudás tudományszakaiban kialakított problémák nem térnek el jelentős mértékben a természettudományos problémáktól. Például a járványok terjedésének, az átöröklésnek, a táplálkozási vagy a népesedési mutatóknak a társadalombeli vizsgálata nem csupán a társadalom tudományszakaira jellemző, az állatok vizsgálata nem tér el különösebben. Hayek arra a következtetésre jut, hogy az ember helye félúton van ama természeti és a társadalmi jelenségek között, amikre hatással van, illetve amiknek oka. Ebből eredően az emberről szóló magyarázathoz szükséges lényegesebb alaptények a mi közös emberi tapasztalatunknak, gondolkodási nyersanyagunknak a részei. Így az egyénnek a dolgok rendjében elfoglalt pozíciója eredményezi, hogy egyfelől felfogja az elemzendő komplex jelenségeket, másfelől pedig azokat az elemeket, amelyekből a számára egészekként megfigyelhetetlen komplex jelenségek összetevődnek.

A társadalom vizsgálatában azonban a dolgokhoz és az egymáshoz való emberi kapcsolatok nem definiálhatók a fizikai tudományok objektív terminusaiban, hanem csupán az emberi hitek, hiedelmek terminusaiban. Hayek példája az, amikor a gyermek és a szülő pusztán biológiai viszonyát nem lehet sem fizikai terminusokban definiálni, sem szándékaik, céljaik felől, mert tetteikben nem fog változást okozni, sem ha igaz, sem ha nem hogy az a bizonyos gyerek annak a szülőnek valóban a természet szerinti ivadéka-e, vagy csak mostoha, illetve fogadott gyereke. Habár az emberi tetteket meghatározó dolgok többsége – amiket nem fizikai jellegzetességeik, hanem az irántuk megnyilvánuló emberi attitűd szerint kell meghatározni – eszköz ugyan egy cél érdekében, azok meghatározásában a célszerűségi vagy teleológikus mozzanatot Hayek nem látja lényeginek. Ezért a róluk szóló tudományt nem is nevezi teleologikusnak, hanem a praxeológiai tudomány kifejezést javasolja. A szerszám vagy eszköz fogalma viszont Hayek szerint egyáltalán nem mondható attól függetlenül az objektív tényekre, vagyis a dolgokra vonatkozónak, amit róla az emberek gondolnak. E fogalom három feltétel kapcsolatrendszerét fejezi ki: a cselekvő vagy gondolkodó személyét, a kívánt vagy elképzelt eredményekét és a szokásos értelemben vett dologét. A fogalmat azonban lehetetlen definiálni, hangsúlyozza Hayek, ha nem alkalmazunk olyan kifejezéseket, mint az arra való, vagy az arra tervezett. E kifejezések a használatra vonatkoznak, amire az eszközöket tervezték. Míg a definíció semmit sem tartalmaz lényegükre, felépítésükre vagy egyéb fizikai tulajdonságukra vonatkozóan. A közönséges kalapács és a gőzkalapács, a fémbarométer és a higanyos például semmi közösen nem rendelkezik, kivéve a célt, amire használhatóknak tartja őket az ember.

Ilyen okokból gondolták korábban sokan azt, állapítja meg Hayek, hogy a közgazdaságtan és a társadalom egyéb elméleti tudományai teleológikus tudományok. Ebben a vizsgálati körben azonban Hayek már félrevezetőnek tartja a célszerűségi jelzőt, mert az azt sugallja, hogy nemcsak az egyes emberek tettei, hanem az emberek egymás közti kapcsolatainak eredményeként létrejött társadalmi struktúrák is valamilyen cél érdekében valaki által szándékosan megtervezettek. Az emberi természet, az ember társadalomalkotó természete azonban nem ad helyet az ilyen magyarázatoknak, amelyek oda vezethetnek, figyelmeztet Hayek, hogy valamely felsőbb hatalom által rögzített végcélok terminusaiban magyarázzák félre a társadalmi jelenségeket. Vagy az ellenkező véglethez vezethetnek, a minden társadalmi jelenségről, mint tudatos emberi tervezés eredményéről szóló fatalista szemlélethez, a pragmatizmushoz. Hayek még a természettörvényeket sem tartja teljesen azonosaknak a természettudósoknál szereplőkkel, amikor a társadalomvizsgálatban az emberi tetteket befolyásoló adatokként kezeli őket. Jellegükben azonban szerinte mégsem különböznek e törvények a két tudományterületen, mivel a társadalom vizsgálatakor az az érdekes, hogy a természettörvényeket vallják-e és alkalmazzák-e, s nem az, hogy igazak-e. Az emberi természetről szólván Hayek egyre inkább az emberi gondolkodást és eredményeit emelte ki vizsgálataiban.

Hayek szerint az ember fogalmai és nézetei egyaránt a külső természetről szóló ismeretek, valamint tudások és hiedelmek önmagáról, másokról és a külvilágról. A társadalomtudományok legnagyobb nehézségei pontosan abból származnak, hogy bennük az eszmék kettős minőségben jelennek meg: mint tárgyuk alkotó részei, és mint az eme tárgyról való eszmék. Vagyis amíg a természettudományokban a vizsgálat tárgya és a róla szóló eszme szembetűnő különbsége megegyezik az objektív tények és az eszmék közti megkülönböztetéssel, addig a társadalomtudományokban meg kell különböztetni egyrészt azokat az eszméket, amelyek a magyarázandó jelenségeket felépítik, s másrészt azokat, amelyeket mi magunk vallunk vagy azok az emberek formáltak e jelenségekről, akiknek tetteit magyarázzuk, s mely eszmék nem a társadalmi struktúrák okaiként, hanem a róluk szóló elméletekként jöhetnek csupán szóba.

A nehézség tehát az, hangsúlyozza Hayek, hogy a vizsgált embereket nemcsak motiválják bizonyos eszmék, hanem ők maguk is formálnak eszméket tetteik ama következményeiről és eredményeiről, amiket nem terveztek, nem szándékoltak. Ez utóbbi eszmékben a társadalomtudós is osztozik, mégha célja is a módosításuk, javításuk. Így aztán Hayek arra az álláspontra jut, hogy a tényeket fogalmakkal vagy elméletekkel helyettesítés veszélye a természettudományokhoz hasonlóan jelen van és károkat okoz a társadalomtudományokban is. A valóságos ellentmondás azonban nem – a természettudományokhoz hasonlóan – az eszmék és a tények között van, hanem két eltérő szinten: tudniillik az emberek által vallottként a társadalmi jelenségek okaivá váló eszmék között, és azok között, amiket az emberek magukról a kialakult jelenségekről formálnak. Azaz más hitek, vélekedések vezetik az embereket a szabályszerűen ismétlődő cselekedeteikben (például bizonyos áruk termelése, eladása vagy vásárlása közben), mint amiket a társadalom egészéről kialakítanak. Hayek a gazdasági rendszert is ilyen egésznek tartja, amely ugyan kerete és összeadódása az emberi tetteknek, mégis igazán adekvát ismeretek, illetve eszmék csak az egyes tetteket mozgatják, az embereknek az egész gazdasági rendszerről vallott eszméik sokban hibáznak.

Hayek általános érvénnyel is megfogalmazza, hogy állandó hibaforrás a társadalomtudományban, ha nem megfelelő a megkülönböztetés az egészekről vallott spekulációk és a motivációs vélemények között, vagyis az alkotó és a magyarázó eszmék között. Ha a közfelfogás ki is alakít olyan eszméket, mint a társadalom vagy a gazdasági rendszer (például kapitalizmus, imperializmus stb), az ilyen kollektív entitásokról szóló eszméket – követeli Hayek – a társadalomtudós nem tévesztheti össze a tényekkel. Ideiglenes elméleteknél, népszerű absztrakcióknál nem tekintheti többnek őket. Hayek módszertani individualizmusa tehát szorosan kapcsolódik a társadalomtudományok szubjektivizmusához. Állétezőknek tartva a kollektív létezőket, az állétezők tényekként kezelése helyett azokból a fogalmakból indul ki, amelyek az egyéneket tetteikben vezetik, s nem a tetteik eredményeiről szóló elméletalkotási teljesítményeikből.

Hayek a metodológiai individualizmust a metodológiai kollektivizmussal állítja szembe, mely utóbbi módszert a szcientizmusból eredezteti.[35] A szcientista attitűd a fizikai és a biológiai tudományok gondolkodási adottságainak túlzott és jogosulatlan extenziója, módszerének, nyelvének (s nem szellemének!) szolgai utánzása a társadalomtudományokban. Tehát a valamely területen kialakult gondolkodásmódnak mechanikus és kritikátlan alkalmazása más területre, de annyira előítéletesen, emeli ki Hayek, hogy a legjobb kutatási módszer követelménye mellett számára másodlagos, mi is valójában maga a kutatás tárgya. A szcientikus megközelítés igyekszik elkerülni ezek szerint, hogy az egyéni tetteket meghatározó szubjektív fogalmakból induljon ki, amint a fizika is igyekszik objektív lenni. Hayek rámutat, hogy pontosan az elkerülni vágyott tévedésbe esik azonban a szcientizmus, mivel a – közkeletű általánosításoknál nem több – kollektívumok vagy együttesek tényekként kezelésével próbál objektív, nem az egyéni tetteket hajtó kiinduláshoz jutni.

A társadalmi vagy emberi tettek legtöbb tárgya Hayek szerint nem objektív tény: nem definiálható fizikai terminusokban, ahogyan a kifejezést szűk értelemben, a vélekedéssel szembeállítva a természettudomány használja. Az emberek tettei csak olyan dolgokra vonatkozhatnak, mondja Hayek, amiket a cselekvő ember dolgoknak tart. A társadalom az emberek által elfogadott fogalmakból és eszmékből épül fel, s a társadalmi jelenségek csak emberek agyában visszatükrözöttként bírnak felfogható jelentéssel. Az emberek közötti összes vonatkozás és társadalmi intézmény, valamint a külső világban alkalmazott minden emberi tett csak annak alapján érthető meg, amit az ember gondol róluk. Hayek példája erre, hogy a gazdasági tevékenységet lehetetlen objektív terminusokban, az emberi szándékok vonatkozásai nélkül definiálni (például az áru, a gazdasági javak, az élelem, a pénz stb fogalmait). Bármely különös áru története Hayek számára azt mutatja, hogy az emberi ismeretek változásával ugyanaz az anyagi dolog (például a fa, a vas, az olaj, a búza vagy a tojás) egészen más gazdasági kategóriát képvisel.

Bár nem lehet fizikai terminusokkal megkülönböztetni, ha két ember mondjuk árut cserél, eljátszik valamit vagy vallási rítust végez, mégis képesek vagyunk megérteni, hangsúlyozza Hayek, amit tettükkel elérni akartak, – képesek vagyunk megérteni anélkül, hogy az emberi tetteket szabályosságok alá sorolva a hasonló tettekkel összekapcsolnánk a hasonló helyzeteket. Ezért Hayek úgy gondolja, hogy a társadalmi jelenségeket csak úgy tudjuk megérteni, ha az egyéni cselekedeteket megértjük, mint olyanokat, melyek a többi ember felé irányulnak s beszámítják a többiek remélt, illetve elvárt viselkedését. Tudásunk a többi elméről Hayek szerint nem több mint közös tudásunk a külső világról. Mindazt, amit a külső dolgokból képesek vagyunk felfogni, múltbeli tapasztalatok determinálják. S mialatt az érzetminőségek eltűnnek a külső világ tudományos képéből, meg kell maradniuk az emberi értelem tudományos képe részének. Hayek végső következtetése tehát az, hogy a minőségeket vizsgálván, nem a fizikai világot, hanem az emberi észt vizsgáljuk. Emiatt figyelmeztet arra, hogy – mivel az emberek a világot és egymást közös lelki struktúrába szervezett érzetek és fogalmak segítségével fogják fel és nagyobbrészt közös tudás vezérli tetteik egész hálózatát – az emberi bizonyosságokat folytonosan újravizsgálandóknak és ellenőrizendőknek kell tekinteni – hasonlóan a természettudomány által átmenetinek tekintett, a külső világról való emberi képhez –, ahogyan képünket is azokról a lényekről, akik vagyunk, s akiket gondolkodó embereknek ismerünk és megértünk.

A világról, mint egészről és önmagában valóról, nem érhetjük el az előfeltevés–mentes távlati képet, hangsúlyozza Hayek, mert nem tudunk hozzá elegendő mértékben eltávolodni emberi nézőpontunktól. A minket körülvevő világ Hayek felfogásában két rendszer szerint osztályozható. Az egyik az érzettapasztalatok rendszere, melyben a dolgok érzékleti tulajdonságaik (színek, hangok, szagok stb) szerint osztályozódnak. A másik az érzékletileg osztályozott és az egyéb, érzékleti tulajdonságaik szerint még nem osztályozott dolgok együttes rendszere, melyben az érzékleti tulajdonságaik szerint osztályozott dolgok hasonlítanak az egyéb dolgokra, amennyiben ezek az egyéb külső dolgok – amiket számunkra (az összehasonlításban) az előbbiek produkálnak – hasonlók, és eltérnek, ha eltérők az egyéb külső dolgok is. A két rendszer elemei között Hayek nem talál olyan egy az egyben megfelelést, ami azt eredményezhetné, hogy bizonyos tárgyak vagy dolgok, amennyiben az egyik rendszerben ugyanahhoz az osztályhoz vagy fajhoz tartoznak, akkor a másik rendszerben is ugyanahhoz fognak tartozni. Az egyik rendszer a mikrokozmosz, – a szubjektív érzéki, mindennapi, érintkezési (viselkedési), fenomenális vagy jelenségvilág. A másik rendszer a makrokozmosz, – az objektív, tudományos, földrajzi, fizikai vagy konstrukciós világ.

A fenomenális és a fizikai világ közötti megkülönböztetés nem azonosítható azzal, mutat rá Hayek, ami a fenomenális és a között a világ között tevődik, amit a köznapi nyelv valóságos világként ragad meg. Az ellentétet Hayek nem a látszat és a valóság között látja, hanem azokban a különbségekben, ahogyan a dolgok egymásra, és ahogyan miránk hatnak. Szerinte nem a magánvaló világ, hanem a fizika (a tudomány) világa áll szemben a jelenségvilággal. Jelenség és valóság közötti megkülönböztetés azért kerülendő, mert nem azonos a mentális vagy érzékelési rend, és a fizikai vagy materiális rend közötti megkülönböztetéssel. Nincs képességünk arra, hogy úgy ismerjük meg a dolgokat, amint azok vannak, illetve a világot, amint az létezik. És ez a felfogás nem agnoszticizmus, mert a szellemi rendszer végső soron része a fizikainak, csakhogy a kisebb rész pontos pozícióját sosem leszünk képesek meghatározni a nagyobb rendszerben. Ebből azonban Hayek arra következtet, hogy szakítani kell a kanti kritikai filozófia döntő elemével: az alapvetően fontos különbségtevéssel a között, hogy miként látszanak a dolgok számunkra, és hogyan vannak önmagukban. Ezzel Hayek a kantiánus szellemiség Kantnál következetesebb megvalósítójaként vél fellépni, az emberi szellem jobb megismerésével törekedve az agnoszticizmus feloldására.

Szerinte a fizikai és a fenomenális rend elmélete két nagy probléma leküzdését követeli meg: 1. A fizikai tudományoknak a dolgok azon osztályozását, amely érzékeinket kialakítja ugyan, de inadekvát a dolgok szabályszerűségeinek leírására, olyan osztályozással kell helyettesíteniük, amely elvégzi ezt a feladatot. 2. Az elméleti pszichológiának meg kellene magyaráznia, hogy azok a dolgok, amik az egymáshoz való kapcsolódásaik bázisán bizonyos (fizikai) rendszerekbe rendezhetők, miért nyilvánulnak ettől eltérő rendet képezőknek érzékeinkre gyakorolt hatásaikban. Hayek hozzáteszi: "A fizikai tudományok problémája így abból a tényből ered, hogy azok a tárgyak, amelyek fenomenálisan hasonlítanak egymásra, nem kell, hogy fizikailag hasonlók legyenek; és hogy néha azok a tárgyak, amelyek teljességgel különbözőknek tűnnek számunkra, fizikailag nagyon hasonlóaknak bizonyulhatnak."[36] Részletezve a dolgot, Hayek egyenesen azt állítja, hogy magát az eseményeket és dolgokat megjósoló tudományt is a fenomenális és a fizikai világ szükségszerű ellentéte építi fel. Ez a tudomány pedig tökéletesebben felel meg a tárgyakat és dolgokat felidéző hatásoknak, mint maguknak a dolgoknak és tárgyaknak (a fizikai rendben). És ezért bizonyíthatták Hayek szerint a fizikai tudományok, hogy a külvilág tárgyai nem ugyanolyan szabályszerűséggel különböznek egymásra gyakorolt hatásaikban, mint ahogyan érzékeinkre gyakorolt hatásaikban. A jelenségek általunk felfogott hasonlóságai vagy különbségei ugyanis nem egyeznek meg azzal, amit dolgokként, eseményekként megnyilvánult egymással való kapcsolataikban érzékelhetünk.

Így aztán nincs jogunk kijelenteni, hogy a világ olyannak látszik számunkra, amilyenként létezik, mondja Hayek, – csak azért kijelenteni, mert amilyennek számunkra látszik, az hasonlít a létező világra. Ha pedig tapasztalással tanulunk valamit a külső világról, akkor az, amit megtudtunk, még nem lehet része a külső világról szóló tudományos képünknek, de Hayek szerint nincs is rá mód, hogy tudományosan megmagyarázzuk ezt az új minőséget. Azaz amikor a tapasztalataink közötti minőségi különbségeket vizsgáljuk, lelki, s nem fizikai dolgokat tanulmányozunk. Ezért lesz Hayeknál annak többsége, amit a külső világról tudunk, valójában tudás önmagunkról. Hiszen a fenomenális rendnek nevezett sajátos dologi rendszer csak a szervezet reá adott bizonyosfajta válaszaiban nyilvánul meg. S Hayek arra következtet, hogy ezáltal a rendszer magyarázatát nyilván ennek a szervezetnek bizonyos strukturális jellegzetességeiben kell kutatni. Erre – azaz az érzéki percepció alaposabb vizsgálatának hasznosságára – mutat az a tény is, hogy e szervezetek vagy organizmusok képesek felépíteni önmagukból a dolgok között környezetükben fennálló viszonylatokról mintázott modelleket.

"A pszichológiának úgy kell kezelnie a fizikai világot, mint amely a modern fizika által reprezentáltan adott," hangsúlyozza Hayek, "s meg kell próbálnia azon folyamat reprodukálását, amelyben a szervezet a tárgy fizikai eseteit osztályozza, s mely osztályozás az érzetminőségek rendjeként hasonlít ránk."[37] Hiszen különböző ingerek megkülönböztetése csupán annak eredménye lehet, hogy ezek hatásai különbözőképpen érintik a szervezetet. És Hayek az ingerek megkülönböztetésének függését a szervezetre gyakorolt hatásaitól soha meg nem szüntethetőnek tartja, mert a külső dolgokról szóló minden ismeretünk érzéki tapasztalatból ered. Lehetséges azonban bizonyos függetlenség a tekintetben, teszi hozzá Hayek, hogy nemcsak érzékeinkre gyakorolt közvetlen hatásaik szerint osztályozhatjuk az ingereket, hanem olyan hatásaik szerint is, amit más dolgokra kifejtenek, amennyiben ez utóbbiak hatnak ingerként érzékeinkre.

A vizsgált probléma Hayek szerint ebből az egyszerű kérdésből ered: Miért vált ki rendszerint hasonló érzékelést a különböző személyek receptorainak fizikailag azonos ingerek általi ingerlése? A kérdést Hayek azért tartja jogosnak, mert az inger keltette idegi impulzustermék általában összekapcsolódik olyan speciális receptorszervek szelektív akciójával, melyek bizonyosfajta ingerekre válaszolnak, másokra nem. Bár ez a szelektivitás nem teljes, mert némely dolog gyakran másként indíthat el impulzusokat adott idegkötegben, mint az adekvát ingerek. A szemgolyóra mért ütés is okozhat például impulzust a látóidegben és az azt követő fényérzékelést ("csillagokat látunk"). Már a receptorszervek teljesítenek tehát ingerkiválasztást, s így nincs szigorú megegyezés ingerek és impulzusok (ingerületek) között. Hayek fontosnak tartja itt rámutatni, hogy környezetünkben a fizikai dolgoknak csupán kicsi hányada képes ingerként hatni ránk, illetve impulzusok révén regisztrálódni idegrostjainkban. Az elektromágnese hullámok folyamatos hatóköréből például csak igen kis csoport hat ránk, a sokkal nagyobb rész ingerként képtelen hatni idegeinkre.

Mindebből Hayek arra a következtetésre jut, hogy "az impulzusok az egyedi érzékelő idegben hasonló vagy különböző ingercsoportok bármelyike által elindulhatnak. Ha azonban az adott ideg bármelyik ilyen ingerre válaszol, az átvitt impulzus karaktere mindig ugyanolyan lesz, függetlenül az inger természetétől." Vagyis "az inger hatása annak az impulzusnak az egyedi fajtatermészetétől függ, amely előhívta, s bármely jellegzetes hatás, ami egyedileg kialakul, annak köszönhető, ami az impulzussal, s nem annak, ami az inger bármely tulajdonságával kapcsolatos."[38] Az individuális impulzusok különbségei pedig nem magyarázzák mentális megfelelőik különbségeit, mert egymással való kauzális kapcsolataik bármilyen különbsége éppúgy köszönhető strukturális viszonyoknak, mint minőségi rokonságnak. Ezért aztán az impulzusoknak a különböző idegrostokban keltett hatásai okát és az előbbi kérdésre adandó választ Hayek nem az individuális impulzusok tulajdonságaiban találja meg, hanem a rostnak az idegrendszer központi szervezetében elfoglalt pozíciójában.

Két érzetminőség akkor egyforma, állapítja meg Hayek, ha más lelki dolgokra vagy viselkedésre gyakorolt hatása mindkettőnek minden tekintetben ugyanaz. Ha képesek vagyunk megmagyarázni, mondja, hogy az összes különböző érzetminőség miért tér el egymástól az előfordulásai által eredményezett hatásokban, akkor mindent megmagyaráztunk, mert az érzetminőségek rendje kimerítően leírható a közöttük levő összes kapcsolat kifejezésével, illetve semmi egyéből nem áll, csak ezekből. Az érzetminőségek problémája nem megy túl azon, állítja Hayek, miként különböznek egymástól a különböző minőségek. E különbségek pedig csupán más minőségek létrehívásában szerepet játszó hatásaik különbségeiként létezhetnek, vagy meghatározott viselkedésként.

A különböző érzékekre ható minőségek közötti viszonyok vagy kapcsolatok azokban az elvárásokban fejeződnek ki, magyarázza Hayek, amelyeket előfordulásuk ébreszt. Ezen a módon a minőségek bizonyos csoportjai egymáshoz tartozóknak mutatkoznak, s az egyes minőségek előfordulása azzal jár együtt, hogy közben bizonyos más minőségekre is gondolunk. Némely vonatkozásban például egy egyedi szín vagy hang kölcsönösen a legszorosabban kapcsolódhat a más körülményekhez tartozó minőségekhez. Közvetlenül vagy közvetve minden mentális minőség hozzákapcsolódik a többihez, következtet Hayek, méghozzá annyira nagy mértékben, hogy bármely kísérlet közülük csak egyetlen egyre is kimerítő leírást adni, szükségelné az összes fennálló kapcsolat leírását.

Így az érzékelési percepciót Hayek osztályozási aktusnak tekinti, mondván, hogy amit érzékelünk, az sohasem egyedi tárgyak egyéni tulajdonsága, hanem mindig olyan tulajdonság, amivel a tárgyak más tárgyakkal összefüggésben rendelkeznek. A szervezet megkülönböztetett válaszaiként szereplő érzéki percepció tehát idegrendszerünk osztályozási eljárása, szükségszerű absztrakt interpretációja a valóságról: valaminek a dolgok egy vagy több osztályba helyezése. És Hayek tovább vizsgálja ezen emberi idegrendszert, amely az érzetminőségeket osztályozza, sőt ezt az osztályozást tökéletesíteni és átörökíteni is képes.

Hayek tehát az érzetminőségeket – vagyis azon osztályokat, melyekbe a különböző dolgokat helyezzük – nem olyan sajátosságokkal jellemzi, amiket az elme a dolgok révén ragad meg (illetve ezek a dolgok a legcsekélyebb mértékben sem közölhetik az elmével azokat), hanem lényegében a szervezet megkülönböztetett válaszaiból állóknak tartja őket, mely válaszok által ezeknek a dolgoknak a minőségi osztályozása vagy rendje megteremtődik. Nem tudhatjuk, miként vannak a dolgok a világon, hangsúlyozza Hayek, csak azt tudhatjuk, miként rendezi, rendszerezi elménk a maga tapasztalatainak összevisszaságát. Mert az érzetminőségek rendjén belül nincsen minden egyes ingernek vagy ingeregyüttesnek ugyanolyan, a részletes válaszok által közvetített fontossága. Hayek az érzékelési rend megteremtésében közreműködő osztályozás vagy klasszifikáció ugyanazon folyamatának más–más formájaként tekinti a szellemi jelenségek széles körét: a diszkriminációt, az ingeregyenéretékűséget, az általánosítást, az átvivést vagy asszimilációt, az elvonatkoztatást és magát a fogalmi gondolkodást.

A fiziológiai vagy anatómiai változások számára Hayek fontos következményeket lát abban, hogy az osztályozást az egyes vagy a csoportingereknek a kapcsolatok komplex struktúrájában, hierarchikus szinteken keresztül kiterjesztett pozíciója határozza meg. Szerinte az érzetimpulzusok osztályozása, mely más érzetminőségek rendszerével szigorúan analóg rendszert teremt, befolyásolható a kapcsolatoknak az impulzusokat idegszálról–idegszálra átvivő rendszere által. A kapcsolatok ilyen rendszere, mely strukturálisan egyenlő az érzetminőségek rendszerével, akkor épül fel, ha a faj vagy az egyed fejlődésének menetében a kapcsolatok ama idegrostok között, ahol az impulzusok ugyanakkor fordulnak elő, megalapozottak.

Hayek logikája szerint mindaz, amit a külső dolgokból felfogni képesek vagyunk, csupán olyan tulajdonsága lehet ezeknek a dolgoknak, amit múltbeli kapcsolódások által kialakított osztályok tagjaként már ismerünk. "Azok az érzetminőségek," mondja, "melyeket szubjektív tapasztalatainkból ismerünk, egy önmagát tartalmazó rendszert alkotnak, úgy, hogy bármelyiket ezek közül a minőségek közül csak a minőségekhez való kapcsolatainak terminusaiban tudjuk leírni, és a kapcsolatok közül sok maga is beletartozik a minőségi rendszerbe." Ez Hayek számára "azt jelenti, hogy ha kísérletet teszünk a magyarázatra, akkor nem körben fogunk mozogni, hanem a magyarázatban követjük a minőségek eme rendjének kapcsolódást a fizikai világhoz. Magyarázatunk tárgya azon kapcsolatok teljes komplexitása kell legyen, amik meghatározzák az érzet– (vagy inkább a mentális) minőségek rendszerének rendjét."[39]

Hayek szerint az onto–, illetve filogenezis során olyan kapcsolatrendszerek alakultak ki, melyek megörökítik azt a viszonylagos gyakoriságot, ahogyan a külső és a belső ingerek különböző csoportjai együttesen a szervezetre hatnak. Minden inger vagy ingercsoport előfordulását más ingerek jelenléte kíséri, amelyek megfelelnek azon ingereknek, amik az inger vagy ingercsoport előfordulásával a múltban együtt jártak. Megvalósult kapcsolatain keresztül tehát az elsődleges inger olyan másodlagos ingerek csoportját hozza létre, melyek a primér ingert követik. Az osztályozás különböző formáit a követő ingereknek a követettel való totális vagy részleges azonossága határozza meg.

Annak bizonyos része, amit bármely pillanatban a külső világról tudunk, hangsúlyozza Hayek, nem érzéki tapasztalat által tanult, hanem benne foglaltatik az ilyen tapasztalatot megszerző eszközökben, vagyis az osztályozás előzőleg megalapozott apparátusának rendszere által van meghatározva. Tudásunknak minden szintjén található ugyanis olyan tudásdarab vagy tudásrész, ami a rendező elveket alkotó tapasztalat eredményeként ellenőrizhetetlen a tapasztalat által. Specifikus jelentőségük van a környezet jellegzetességeinek, ahol az osztályozás vagy tájékozódás apparátusa felépül, hiszen a percepciós kapcsolódások nem csupán az egyéni életben formálódnak ki, hanem a filogenezis során is. Hayek szerint az osztályozás eszközhalmaza az e környezet elemei közötti viszonylatok egyfajta térképét vagy reprodukcióját valósítja meg. Így a környezeti tényezők Hayeknál színezik, sőt szabályozzák a rendezés elveit.

Annak érdekében, hogy a szellemi és a fizikai dolgokról szóló tudásunkat leírhassuk, állítja Hayek, fel kell tárni a fiziológiai ingereknek a központi idegrendszer különböző részeiben funkcionális jelentőségük szerinti egymástól elkülönülését, valamint ezen ingerek hatásainak egymástól való eltérését. Az egyes fiziológiai és lelki dolgok megfelelésének felderítéséhez tehát ki kell mutatni annak a két rendszernek az azonosságát, amely egyrészt az egyes fiziológiai dolgok és a többi (fiziológiai) közötti viszonyokat, másrészt a nekik megfelelő lelki dolgok és a többiek (lelkiek) viszonyait rendszerezi. Mert néhány dolog a fizikai rendben (például az elektromos áram, amit csak következményeiből ismerünk) nem egyezik meg a fenomenális rend dolgaival, és csak a fenomenális rend némely dolga (például az illúzió, ami nem külső ingerek terméke) nem rendelkezik alakmással a fizikai rendben.

"Így az, amit 'értelemnek' hívunk," állapítja meg Hayek, "dolgok sorozatának ugyanazon szervezetben és ugyanazon tárgyban helyet foglaló egyedi rendje; a dolgok fizikai rendjéhez kapcsoltan a környezetben, kivéve, ha nem azonosak vele."[40] Az értelem, illetve az ész a vonatkozások komplexuma, illetve a kapcsolódásoké, ahol kiemelkedő a jelentősége a tapasztalatnak és a tanulásnak. Hayek hangsúlyozza, hogy csupán az objektív tudás módozatai léteznek, állandó vagy fix objektumok nem. Ez a tudás pedig csak viszonylagosan stabil, mert a rendező elvek alávetik magukat változásnak. Így a fogalmi gondolkodás a jelenségvilág feltehetően állandó elemeinek folyamatos újra elrendeződési folyamata. Amit a világról tudunk, az elméletszerű, és minden tapasztalat arra szolgál, hogy megváltoztassa ezeket az elméleteket.[41]

Azért nincs éles különbség Hayek számára a gondolkodás absztraktabb folyamatai és a közvetlen érzéki percepció között, mert nála a jelenségvilágot alkotó minőségek együttese, illetve az érzetminőségek egész rendszere folyamatos változásokban ölt testet. És ama tény ellenére, hogy elménkben szerinte minden a filogenezis vagy az ontogenezis során megalapozott kapcsolódások eredménye, az újraosztályozás elvont folyamatát nem tudja kizárni. Ezért az érzékelési rendszerben jellegében minden absztrakt, fogalmi és elmélettel megterhelt. Minden érzéki percepció szükségszerűen elvont tehát, mert az adott szituációból mindig kiválasztódnak bizonyos aspektusok, illetve vonások a percepció során. Így aztán a dolgok interpretációjának kell tekinteni a legtisztább érzékelést is. S az érzetminőségek egésze az egyed vagy a faj tapasztalatán megalapozódott interpretáció. Vagyis az az apparátus, amelynek segítségével a külső világról értesülünk, egyfajta tapasztalat terméke. Környezetünk feltételei alakítják ki. Reprezentálja a környezet elemei között a múltban tapasztalt kapcsolatok egyfajta általános reprodukcióját, miközben a környezet minden új dolgát, eseményét a tapasztalat fényében interpretáljuk. Mivel akcióit az őt felépítő elemek egymásoz való kapcsolata és kölcsönös igazodása határozza meg, Hayeknál az organizmus agya, amely mint az organizmus irányító központja ténykedik, több központú rendszer. Különbséget tesz az agy mint központi szerv irányítása révén létrejövő rend(szer) és a struktúra elemeinek egymásra irányuló kölcsönös tettei szabályozása által meghatározott rend(szer) között.

Hayek összegzése szerint a tapasztalat folyamata nem érzékelésekkel vagy percepciókkal kezdődik, hanem szükségszerűen megelőzi azokat: használja és olyan struktúrába vagy rendszerbe rendezi a fiziológiai dolgokat, amely mentális vagy szellemi jellegzetességük alapjává válik. Az érzetminőségek közötti különbségtevés – olyan terminusokban, melyek révén egyedül a tudatos ész képes megismerni valamit egyáltalán a külső világból – az ilyen érzetet megelőző tapasztalat (kapcsolat–, illetve kapcsolószerkezet) eredménye. A tapasztalat így nem az ész vagy a tudatosság funkciója, hanem az ész és a tudás a tapasztalat produktuma.

Hogy egy dolgot lehet-e egyáltalán percipiálni, vagyis kaphat-e megkülönböztetett pozíciót az érzetminőségek rendszerében, azt tehát Hayek szerint azok a kapcsolatok határozzák meg, amikkel – minddel – a megfelelő impulzusok rendelkeznek, – ugyanazon impulzusokkal reprezentálva dolgok más osztályait is. "Így ha maguk a különböző érzetminőségek közötti különbségtevések, amelyekből – úgy látszik – tudatos tapasztalatunk felépül, érzetet megelőző tapasztalatok (kapcsolatstruktúrák) által determináltak, akkor új arcszínt ölt fel a tapasztalat és a tudás közötti reláció egész kérdése."[42] És a külső világban lévő dolgokról szerzett minden érzettapasztalat valószínűen olyan sajátosságokkal bír, amiknek a külső világban hasonló tulajdonságok nem felelnek meg. E tulajdonságok olyan jellegzetességek, amiket a szervezet annak alapján tanult meg besorolni a dolgok egyik osztályába, hogy ennek az osztálynak a dolgait a múltban asszociálta más dolgok osztályaival. Ez azonban csak akkor mehet így, ha az idegrendszer megtanulta az egyedi ingert úgy kezelni, mint dolgok bizonyos osztályának a tagját. Hayek ezért megállapítja, hogy "amennyiben a szűk értelemben vett tapasztalat, vagyis a tudatos érzettapasztalat értelmes dolog, akkor világos, hogy az összes tudásunk az ilyen tapasztalatnak köszönhető. Ez a fajta tapasztalat leginkább csak az után a tapasztalat után válik lehetővé, amit az érzetminőségek azon rendszerét teremtő kapcsolódások széles értelmében fogtunk fel, mely rendszer meghatározza a tudatos tapasztalat alkotóinak minőségét."[43] Hayek megoldja a minden ismeretet megelőző kiinduló tudás problémáját, amennyiben az nála akkumulált tudás ugyan, az akkumulálás maga azonban szerinte megismételhetetlen, mert az akkumulált bázis már nem teremthet, illetve nem hozhat létre újabb akkumulációt. Ebből arra következtet, hogy "az érzettapasztalat előfeltételezi egyfajta összegyűjtött 'tudásnak' a múltbeli együttes előfordulására alapozott érzéki impulzusok megvalósult rendszerének létezését; s bár e tudás érzetet megelőző tapasztalatra alapozott, általa sohasem tagadható, és meghatározza mindama tapasztalat formáját, ami lehetséges."[44]

Léteznek tehát bizonyos általános alapelvek, mondja Hayek, amelyekhez minden érzettapasztalatnak igazodnia kell (például két megkülönböztetett szín nem lehet ugyanazon a helyen). S az ilyen kapcsolatok részei között léteznek olyan kapcsolatok, amiknek mindig igazaknak kell lenniük. "Így minden, amit fel tudunk fogni," hangsúlyozza Hayek, "azon érzetminőségek rendje által meghatározott, melyek olyan terminusokban adják a 'kategóriákat', amilyenekben egyedül az érzettapasztalat képes megvalósulni. A tudatos tapasztalat részben mindig utal azokra a más dolgokhoz fűződő terminusokban meghatározott dolgokra, melyek abban a partikuláris tapasztalatban nem fordulnak elő."[45]

Hayek végső konklúziói szerint az általunk a világról alkotott kép a világgal történő interakciónkból származik és mindig elvont. És a világról alkotott képünk (térképünk, illetve modellünk) a végtelen sok aspektus közül, amit a világ tartalmaz, csupán néhányat választ ki, mialatt a világ végtelenül sok aspektusát – mint számunkra érdektelent – átugorni kényszerülünk. Az általunk a világban talált rend saját elménk szervező struktúrája révén adott. Érzettapasztalatainkat is áthatják az emberi elme rendező fogalmai. Az agynak hatalmas teremtő ereje van. Az agy nem tartály a múlékony érzékelés passzív elnyelésére, és nem tükör, melyben a világ szükségszerűségei visszatükröződnek.

Azokból az ismétlődő elemekből, amiknek ismeretét az emberi szellem, illetve agy vagy elme struktúrája – az a közös alapelv, mellyel a külső dolgokat, eseményeket osztályozzuk – nyújtja, Hayek szerint különböző társadalmi struktúrák épülnek fel, s ezek leírására és magyarázatára egyedül ezen elemek terminusai alkalmasak. Vagyis ameddig elmondható, hogy a fogalmak vagy eszmék csak az egyes elmékben képesek létezni, és különböző eszméknek csak az egyedi értelemben van egymásrahatása, addig azt kell mondani, hogy a társadalmi struktúra valódi elemeit azok az egyes fogalmak formálják, amiket az emberek egymásról és a dolgokról alkotnak, és nem valamiféle, az egyes elmékből kiteljesedő komplex egész formálja.

Ennek megfelelően az egymást követő nemzedékek nem azért maradnak fenn, hangsúlyozza Hayek, mert egyedeik teljes mértékben azonosak, hanem azért, mert sajátos viszonyokban, attitűdökben következnek és figyelmeznek egymásra. Tárgyaiként sajátos nézeteknek, amiket róluk más emberek vallanak. Az egyének csupán gyújtópontok a kapcsolatok hálózatában, s egymás iránti különböző, a fizikai tárgyak iránti hasonló vagy különböző attitűdjeik formálják a struktúra ismétlődő elemeit. Ebből azonban nem következik, Hayek számára, hogy az elemek kombinációs jellegzetességeit fel lehet ismerni a különböző egyénekhez kapcsolódó sajátos mintában.

Továbbá, mivel csak az képes tudatos cselekvésünket motiválni, amiről tudunk, amit ismerünk, a társadalmi viszonyok különböző mintáinak vagy sablonjainak rekonstruálása az egyéni cselekedetekhez kell kapcsolódjon, s nem a személyek és a megmunkált dolgok objektív minőségeihez. Azaz a társadalomban az emberek elkülönült és kölcsönhatásos tettei szándékolatlan és gyakran fel sem ismert következményeinek, megvalósulási formáinak meglátása és megértése csupán a meghatározott nézeteket valló sok–sok ember implikációinak szisztematikus és türelmes nyomon követése révén lehetséges.

A társadalmi jelenségeknek ezt a rendszerét nem fejezhetjük ki fizikai terminusokban, mondja Hayek, mert az elemek ilyen terminusokkal történő definiálása esetén eltűnne rendszerük. Az az egység pedig, amibe a rendszer összeáll, nem szükségel közös fizikai tulajdonságokat. A rendszerben pedig a dolgok azért viselkednek ugyanúgy, mert ugyanazt jelentik az embereknek. Ha ahelyett, hogy hasonlókként és nem hasonlókként tekintenénk a dolgokat (ahogyan a cselekvő ember számára látszanak), hangsúlyozza Hayek, pusztán csak azt fogadnánk el egységeink vonatkozásában, amit a természettudomány hasonlónak vagy nem hasonlónak mutat be, egyszerűen nem találnánk felfogható rendet a társadalmi jelenségekben.

Csak nagyon egyszerű esetekben lehet – gyorsan, technikai apparátust mellőzve – kimutatni, figyelmeztet Hayek, hogy miként eredményezik az egyének független, elkülönült tettei azt a rendet, amit nem is szándékoltak. Ekkor azonban a magyarázat is annyira nyilvánvaló, hogy nem is vesszük figyelembe érveit. Például ilyen az az eset, amikor és amiként gyalogutat taposnak addig járatlan helyen. Az ott haladó emberek eleinte valami halvány mintához (a kezdődő ösvényhez) igazodnak, bár ez a sokuk révén meghatározott döntési eredmény senki által nem terveztetett meg. A konkrét esetből elméleti szintre lépve Hayek megállapítja, hogy annak magyarázata, mindez hogyan történik, elemi elmélet alkalmazása lesz a sajátos történések eseteinek százaira, ezreire. Az esetek komplexitásainak elemei ismerősek ugyan mindennapos tapasztalatainkból, de csak határozottan erre irányuló gondolkodási erőfeszítés segít meglátni a sok ember által végzett cselekvés kombinációjának szükségszerű hatásait. Mintegy a módját értjük meg, ahogy a megfigyelt eredmény produkálható, bár sosem figyelhetjük meg az egész folyamatot s nem jelezhetjük előre eredményét. És ebből a társadalmi jelenségeket magyarázó ismeretelméleti megállapításból Hayek meghatározott társadalmi alapelvekre következtet, melyeket majd e következtetéssel is igazolódni lát.

Az ismeretelmélet alkalmazása Hayek részéről a társadalmi folyamatokra, szükségszerűen szüli a társadalmi alapelveket. Ezeket az elveket viszont feltevéseknek tekinti, s nem is annyira lehetségeseknek, mint inkább valószínűen igazaknak tartja őket. Hogy partikuláris esetekben is igazak, azt Hayek szerint demonstrálni kell. S ezt nem teszi meg a tény, hogy az emberek tanulhatnak a tapasztalatból, hanem az demonstrálja, ahogy megszerzik és kommunikálják a valóságos világról szóló tudást. Feltevései vagy hipotézisei ezért a társadalmi folyamatok magyarázatára, az egyén gondolkodásának a külvilággal való viszonyára vonatkoznak. Arra a kérdésre válaszolnak, hogy az egyén tudása milyen mértékben és miképpen egyezik meg a külső tényekkel. Hayek e feltevései szükségszerűen okozati összefüggésekről szóló állításokban jelennek meg, és az ismeretelmélet társadalomelméleti eredményei. Arra vonatkoznak, hogyan teremti a tapasztalat a tudást.

Ezzel szemben a tiszta választásos logika hipotézisei közismert tények, axiómák, melyek meghatározzák azt a területet, amelyen belül a másik ember gondolkodása megérthető. Ezen a területen aztán egyetemesek, de hogy hol van e terület határa, az empirikus kérdés. A tiszta választásos logika feltevései leginkább tudatos, racionális emberi tettekre vonatkoznak, s nem azokra a viszonyokra, melyek megléte esetén e tetteket felvállalják. Míg a tiszta választásos logika terén az elemzés kimeríthetővé tehető, azaz kifejleszthető formális apparátus minden elgondolható szituáció lefedésére, addig Hayek kiegészítő hipotéziseit szükségszerűen szelektíveknek tekinti, vagyis olyanoknak, melyek a lehetséges szituációk végtelen változatosságából olyan ideáltípusokat válogatnak ki, amik különösen relevánsak a való világ viszonyai számára.

Ennek megfelelően emeli ki, hogy az emberi értelem nem az egyéni partikularitásban, nem mindenki számára adott szinguláris folyamatban egzisztál, hanem abban az interperszonális folyamatban, ahol mindenki működését mások ellenőrzik és korrigálják. Az emberi adottságok és jártasságok pedig a végtelenségig változatosak, s ennek következtében a legtöbb olyan ismerettel nem rendelkezünk, amivel a társadalom–együttes többi tagja. Ez azonban Hayek szerint nem jelenti azt, hogy természetes képességeit tekintve minden ember egyenlő. Hanem csupán annyit jelent, hogy a többiek által gyakorolt vagy birtokolt képességekről senkinek sincs joga definitív ítéletet mondani.

Az emberi tudást és érdeket Hayek organikusan korlátozottnak tartja, ami azt jelenti, hogy az ember csupán parányi részét ismeri a társadalomegésznek, s ezért saját motivációit azokból a közvetlen hatásokból meríti, amiket cselekvése az általa belátható szférában kivált. Az ember csak szűk kört képes átlátni a társadalom tényei közül, s ama társadalmi szükségletek, melyekről az egyes ember gondoskodni képes, a társadalom minden tagja részéről felmerülő szükségletek óriási nagyságához képest szinte elhanyagolható hányadot képeznek.

Az egyéni tudás határai azzal járnak, hogy senki – sem egyvalaki, sem személyek kisebb csoportja – nem képes tudni mindarról, amit a társadalom–együttes egy–egy másik tagja ismer. Így azonban mivel az emberek nem egyformák, Hayek szerint szerepüket anélkül meg lehet különböztetni, hogy néhány önkényesen elhatározott rendezőelv szerint kellene meghatároznunk azt. Ezért a társadalomban mindenki megtalálhatja a saját szintjét, cselekvési színterét, ha megteremtődnek, létrejönnek azok a szabályok, amelyek ugyanazon esetben mindenkire kötelezők, azaz formálisan előttük mindenki egyenlő. "Számtalan ember – mindegyiknek csak tudásdarabkái vannak – spontán interakciója a dolgok olyan állását eredményezi," mondja Hayek, "ahol az árak megfelelnek a költségeknek stb, s amit csak olyan valaki vagy valami átgondolt irányításával lehetne létrehozni, aki vagy ami rendelkezik mindazon egyének egyesített tudásával."[46]

Az egyéni cselekedetek egyesült hatása Hayek szerint azt tanúsítja, hogy tervező és irányító gondolkodás nélkül keletkeztek azok az intézményeink, melyeknek az emberiség teljesítményeit nagyrészt köszönhetjük. A nemzetek például mintegy önkéntelenül, spontán módon kezdték el működtetni intézményes szervezeteiket, amelyek attól még valóságosan az emberi cselekvés eredményei, ha nem is az emberi tervezésé. Szabad emberek spontán együttműködése így nagyobb eredményekre vezet, mint amit ők egyáltalán felfogni képesek. S így lesznek az emberi dolgok az emberi tetteknek nem előrelátható eredményei.

Ezért az ember nem felfokozottan intelligens és racionális, hangsúlyozza Hayek, hanem éppen hogy csalatkozó és irracionális. Mert egyedi tévedéseit csak a társadalmi folyamat menetében lehet kijavítani. Ahol, és amikor az embert saját választása és mindennapi meghatározottságai a lehetséges mértékben tehetik közreműködővé az összes többi ember szükségleteinek kielégítésében. Hayek továbbmegy és általánosan is megállapítja, hogy "kifejlődvén a piac mint olyan hatékony módja lett az ember olyan folyamat részesévé tenni, mely komplexebb és kiterjedtebb az általa átláthatónál… S a piac révén az embereknek olyan eredményekben közreműködőkké tétele valósult meg, melyek szándékuk fikarcnyi részét sem képezték."[47] Ezzel azonban a társadalom olyan egyensúlyban marad, ami viszont mindenkinek kívánatos.

A tudás megszerzéséről szóló feltevések Hayek számára empirikus elemet szolgáltatnak a gazdaságelmélethez is, míg a formális logikai gazdaságelemzést nem tartja elegendőnek az oksági folyamat kutatására. Szerinte, amikor azt állítjuk, hogy az emberek bizonyos körülmények között megközelítik az egyensúlyi állapotot, meg kell magyaráznunk, milyen folyamatban szerzik meg a szükséges tudást. Mivel hipotetikus folyamatról van szó, a tiszta egyensúlyi elemzések tautologikus feltevéseinek alkalmazása nem elég ezen társadalmi folyamat magyarázatára. Ha viszont az egyes egyén cselekedetére alkalmazza, az egyensúly fogalmának Hayek világos jelentést tulajdonít az egyénnek minden más egyénhez való egyensúlyi viszonyát illetően. A gazdasági egyensúly fogalma viszont szerinte csak az előrelátással kapcsolatos feltevések terminusaiban tisztázható, valamint ha elvégezzük az egyéni tetteknek és a többi egyén interakcióinak vizsgálatát.

Abban az esetben létezik az egyensúly, állapítja meg Hayek, ha a társadalom minden tagjának a tette saját egyedi terve egyazon periódusban való megvalósulása, és a terveket a periódus elején készítették. Az elszigetelt egyén vagy csoport előre elgondolt terv szerinti cselekvésével nincs Hayeknak gondja, hiszen a tervnek semmi köze ahhoz, hogy a terv megvalósítása elgondolható-e vagy sem, mert minden terv esetében elgondolhatók olyan külső események, amik a tervet megvalósítják. Az elszigetelt csoportban a terv végrehajtása számára a külső események ugyanazon sorát kell elvárni, mert ha különböző személyek ellentétes elvárásokra alapoznák terveiket, nem lenne a külső eseményeknek olyan sora, mely lehetővé tenné ezen tervek végrehajtását. A problematikus, vizsgálandó szituációnak Hayek azt tartja, amikor a terveket bizonyos számú személy egyidejűleg, de egymástól függetlenül határozza meg. Ebben az esetben – a változásra alapozott társadalomban – a tervek nagyrészt olyan cselekedetekkel foglalkoznak, amelyek feltételezik a más személyek részéről bekapcsolódó tetteket. Így aztán, ilyen tervezéssel különböző egyének tervei sajátos értelemben összeegyeztethetők kell legyenek, abban az értelemben, hogy megvalósításuk egyáltalán elgondolható.

Az olyan személyek által ismert dolgokat, akiknek viselkedése magyarázatul szolgál az egyensúlyban lévő társadalom fogalma értelmezéséhez, Hayek szubjektív adatoknak, a megfigyelő közgazdász által objektív, reális és közismertnek feltételezett tényeket pedig objektív adatoknak nevezi. Szerinte kettős értelemben lehetnek egyetértésben vagy egyensúlyban a különböző személyek számára adott szubjektív adatok és a belőlük szükségszerűen következő egyéni tervek: Először a tervek kölcsönösen összeegyeztethetők, s következésképp létezik külső események olyan sora, ami megengedi a tervek végrehajtását. Ha az invenciók kölcsönös összeegyeztethetősége nem lenne adva, s ha nem léteznének az elvárásainkat kielégíteni képes külső események, akkor egyértelműen kijelenthetnénk, hogy az nem az egyensúlyi állapot. Másodszor kérdéses, hogy a tények igazolják-e az objektív adatoknak megfelelő egyes szubjektív adatsorokat, valamint azokat az elvárásokat, amikre a terveket alapozták. Ha az adatok ilyetén megfelelését megkövetelték, akkor semmiképp nem lehet előre eldönteni, hogy a kezdet kezdetén a társadalom egyensúlyban van-e, csak utólag, visszamenőleg, annak a periódusnak a végén, melyet az emberek megterveztek.

Az objektív adatok előre nem látható fejlődése Hayek szerint szétrombolhatja az egyensúlyt. Ennek a rombolásnak a felismerését az teszi lehetővé, ha az objektív adatok változásában megkülönböztetjük a külső fejlődést és az elvárttól eltérő fejlődést. Az adatok változásáról csak akkor beszélhetünk, ha létezik az első értelemben vett egyensúly, vagyis ha elvárásaink megegyeznek az adatokkal. Ha ütköznének, akkor a külső tények bármilyen fejlődése bárkinek az elvárását igazolná s megdöntené a másokét, s nem lehetne eldönteni, mi változott az objektív adatokban. Az egyensúly addig áll fenn, mondja Hayek, amíg a külső adatok megfelelnek a társadalom minden tagja közös várakozásainak. És az egyensúly fennmaradása nem függ az objektív adatok abszolút állandóságától. Azaz nincs statikus, mozdulatlan folyamatra kárhoztatva. Az egyensúlyelemzést Hayek alapvetően alkalmas módszernek gondolja a progresszív társadalom számára, s az árviszonyok válságciklusai elemzésére ugyancsak. Ezért lát jelentős kapcsolatot egyensúly és előrelátás között.

Az egyensúly tehát azt jelenti, hangoztatja Hayek, hogy a társadalom tagjainak sajátos értelemben helyesek az előrelátásai. Abban az értelemben, hogy mindenki terve mások akaratlagos tetteinek elvárásán nyugszik. S e tervek annyira a külső tények egyazon sorának elvárására alapozódnak, hogy bizonyos feltételek között senkinek se lesz oka, hogy megváltoztassa a tervét. Az előrelátás ugyanakkor nem az egyensúly elérésének előfeltételeként funkcionál, hanem csak az egyensúlyi állapot meghatározott jellegzetességeként. Természetesen nincs itt szó minden előrelátásról, szögezi le Hayek. Az egyensúly fennállását csak addig látja biztosítottnak, ameddig az anticipációk helyeseknek bizonyulnak. Ám csak ott kell helyeseknek lenniük, mutat rá Hayek, ahol meghatározók az egyének döntéseiben. Különböző emberek szubjektív adatai bár megegyezhetnek, mivel ugyanazoknak az objektív tényeknek a tapasztalatából származnak, ugyanakkor "az egyensúlyelemzést nem lehet pusztán objektív tényekből levezetni, mert annak elemzése, hogy az emberek mit fognak tenni, csak abból indulhat ki, mi az ismert számukra." Viszont "pusztán szubjektív adatokból nem lehet levezetni az egyensúlyelemzést, mert különböző emberek szubjektív adatai összeegyeztethetők is lehetnek, meg nem is, vagyis már eleve meghatározottak, ha létezik egyensúly, ha nem."[48]

A Hayek által felvetett egyensúly felé vivő tendencia szerint bizonyos körülmények között a társadalom különböző tagjainak tudása és intenciója mind jobban összhangba kerül, vagyis az elvárásaik egyre inkább helyesek lesznek. A kérdés itt az, milyen feltételek mellett létezhet ez a tendencia, és mi a természete annak a folyamatnak, melyben az egyéni tudás megváltozik. Mindezt persze Hayek tiszta logikai konstrukciónak tekinti, hiszen nincsen olyan tökéletes piac, ahol mindenki mindent tud. Azt azonban Hayek elképzelhetőnek véli, hogy a közösség minden tagja automatikusan felismerje, mi a releváns a saját döntéséhez. Ha újra kísért is a régi ökonómus ember alakja, a mintegy mindentudó ember alakjában teszi.

S bár az adatoknak eléggé bizonytalan fogalmat határoz meg, Hayek az egyensúlyt az adatok állandóságára alapozza, ami sem nem szükséges, sem nem elégséges feltétel szerinte. Hiszen az állandóságot csak az elvárásokkal kapcsolatosan tudjuk meghatározni. Ezért lenniük kell felismerhető szabályszerűségeknek a világban, nyomatékosítja Hayek, melyek lehetővé teszik az események helyes predikcióját. S ha nem vagyunk bizonyosak abban, hogy az emberek megtanulták-e már a helyes előrelátást, akkor az adatok állandóságát még mindig abszolút értelemben kell vennünk. Az adatok állandósága azonban senki számára sem jelentheti a tőle független összes tény állandóságát, mivel legföljebb a többi ember hajlamai vagy ízlése, de nem tettei tehetők fel állandóknak. A folytonos változások folyamatai sosem érnek véget: az emberek megváltoztatják döntéseiket, mihelyt új tapasztalatot szereznek a külső tényekről és más emberek tetteiről.

Az egyensúlyt tehát csak azok a feltételek teszik lehetővé, mondja Hayek, melyek meglétekor az emberek a vizsgált folyamatokban megszerzik a szükséges tudást. További probléma, hogy mennyi és miféle tudása legyen a különböző egyéneknek ahhoz, hogy egyensúlyról beszélhessünk. Mert ha az egyensúly fogalmának bármiféle empirikus töltése van, nem képzelhető el, hogy mindenki mindent tud. Az egyes egyén releváns tudása ugyanis Hayek szerint nem a tettei egészét befolyásoló tudás. Hiszen döntései akkor is megváltozhatnak, ha helyes, és akkor is, ha helytelen, de még akkor is, ha más területről szerzett a tudása. Így a tudás megoszlásának, eloszlásának problematikáját Hayek szinte párhuzamosnak tekinti a munkamegosztás kérdéseivel, bár az előbbit a közgazdaságtan – mint társadalomtudomány – központi kérdéseként szerinte teljesen elhanyagolták, míg utóbbi első helyen kutatott a tudomány kezdeteitől.

Ha az embernek az a hivatása, hogy annyi sokkal járuljon hozzá a társadalom közös céljaihoz, amennyinek megtételére egyáltalán képes, akkor Hayek szerint az ember szabad kell legyen ehhez a maga tudása és ügyessége teljes körű felhasználása során. Mert "ha az emberek szabadon tevékenykedhetnek," mondja Hayek, "gyakorta többet teljesítenek, mint amennyit az egyedi emberi értelem tervezni és előrelátni képes."[49] Ha pedig azt mondjuk, hogy az embert tetteiben a maga érdekei s kívánságai vezetik s kellene, hogy vezessék, akkor nem kizárólag személyes szükségletekről van szó, hanem arról, hogy az emberek hagyják törekvéseiket szabadon abba az irányba terebélyesedni, amit kívánatosnak vélnek. Saját adottságainak kamatoztatásában ugyanis az ember felelősségi körének meghatározóját éppen terveinek és tetteinek eredményeiben kell, hogy lássa. Így tudja az ember formális elvek segítségével kijelölni saját maga és mások felelősségi körét. Felelősségi köréről a törvényes szabadság, vagyis a törvények által történő kormányzás tájékoztatja az egyént. Ezen a kereten belül kell életét alakítania.

A törvényhozó mechanizmus alkalmazása megszünteti a szabadosságot, hangoztatja Hayek, mert sajátos kötelességeket akaszt az emberek nyakába a rendeletek által történő kormányzással. A legfőbb alapelv az, hogy az emberek a társadalom ügyes–bajos dolgai rendezésének eszközeként egyetemesen elfogadnak általános alapelveket, amelyek nem lefixált célok, mivel az ember nem mindentudó, s csak akkor lehet mégis szabad, ha általános szabályokkal kijelölik számára azt a szférát, ahol döntése még az övé marad. Az absztrakt alapelvek betartása olyan általános szabályok betartása, melyek hosszú ideig érvényesek maradnak, hiszen az egyéni tervezés útjelzői kell, hogy legyenek. A többi ember viselkedését ezek a tradíciókon és konvenciókon alapuló szabályok teszik számunkra előreláthatóvá és kiszámíthatóvá. A kényszereknek és kötelmeknek Hayek szerint ilyen szerepük csak minimális mértékben van.

Az érvényes viselkedési szabályok betartásával az ember nem egyszerűen csak engedelmeskedik a társadalom vak erőinek, hanem felismervén az életét, a szerencséjét meghatározó változásokat, az ezekhez való igazodással enged a társadalom vak erőinek. Mert az átgondoltan megszervezett és tudatosan irányított hatalom, az állam csupán kicsiny része lehet annak a sokkal gazdagabb organizmusnak, amit társadalomnak nevezünk. Az állam az egyik, s az egyén a másik oldalon, – Hayek számáras nem az egyedüli valóságok a társadalomban. Az egyén például a társadalmi folyamatbeli változásokhoz – mint meghatározóihoz – igazodik akkor, amikor aláveti magát a nem racionálisan tervezett konvencióknak. Hasonlóképpen az egyént a kis csoportok, kis közösségek erőfeszítései erősítik meg; de a családban, a helyi autonómiákban és a szándékos egyesülésekben betöltött saját szerepe is.

Ha a társadalom életében többségi vélemény dönti el a közös akciót, mondja Hayek, "az nem jelenti azt, hogy a ma többségi nézetének kell az általánosan elfogadott nézetté lennie. Még akkor sem, ha ez szükséges lenne ahhoz, hogy a többség elérje céljait."[50] A demokratikus kormányzás kívánalma ugyanis nem jelenti a többségi döntések mindenoldalú illetékességét. Ugyanakkor "a demokrácia minden igazolása azon a tényen alapul, hogy ami ma egy apró kisebbség véleménye, az idővel többségi nézetté válhat."[51] Hayek szerint megkülönböztetendő, amikor a többségi nézetnek kell mindenkire kötelező érvényűnek lennie, s amikor a kisebbségi nézetet kell győzelemre engedni, mivel eredményei jobban kielégítik a közérdeket. A különös szakmai ágazati érdekeket tekintve például a többségi nézet mindig statikus, reakciós, és pontosan a verseny érdeme, hogy a kisebbségi nézet esélyt kap az érvényre jutásra.

Hayek hangsúlyozza, hogy "a társadalom csak akkor nagyszerűbb, mint az egyén, ha szabad. Amennyiben ellenőrzött vagy irányított, azoknak az egyes elméknek a kapacitására korlátozott, akik ellenőrzik vagy irányítják."[52] A szabadelvűség a kormányzati kényszerítő hatalmat vissza kell, hogy szorítsa a helyes igazgatás szabályainak betartására. Még akkor is, ha ennek érdekében pozitívan kell megfogalmaznia a kötelességeket, azaz alávetni a polgárokat az egységes alapelveknek. S mindezt nem szabályvégrehajtás árán, hanem a kormányzás szolgálati funkciói révén.

A szabad társadalom védelme számára fontos az a tény, mondja Hayek, hogy "nincs a konkrét célok egységes skálája kikényszerítve, sem a kísérlet, biztosítani olyan partikuláris elképzelések által a társadalom egészének kormányzását, amik szólnak fontosabb, de kevésbé fontos dolgokról is."[53] Az ilyen szabad társadalom tagjai felhasználhatják mindazokat a lehetőségeket, amikkel tudásuk révén valóban rendelkeznek. Ám nemcsak tudására, hanem szándékaira és értékeire is áll, hogy az ember civilizációs fejlődés teremtménye. Hayek azonban figyelmeztet arra, hogy "tévedés azt hinni, hogy kikövetkeztethetjük, milyeneknek kellene értékeinknek lenniük, egyszerűen azért, mert felismertük, hogy evolúció termékei. Ésszerűen viszont nem vonhatjuk kétségbe, hogy ezeket az értékeket ugyanazok az evolúciós erők teremtették és változtatgatták, mint amik intelligenciánkat eredményezték."[54]

Hayek szerint "jelenlegi értékeink csak mint partikuláris kulturális tradíció elemei léteznek, és csak néhány többé–kevésbé hosszú evolúciós szakasz számára jellegzetesek – akár tartalmaz néhány elődünket e szakasz, akár az emberi civilizáció bizonyos periódusaira korlátozott. Nincs több alapunk örök életet tulajdonítani nekik, mint magának az emberi fajnak. Így van egy lehetséges értelem, melyben törvényesen úgy tekinthetünk az emberi értékekre, mint relatívokra, s további evolúciójuk valószínűségéről beszélhetünk."[55]

Szemben a nem szervesen, hanem külső célszerűség által fejlődött renddel, a taxissal, Hayek szerint fejet kell hajtanunk a kozmosz rendje, vagyis "az olyan processzusok előtt, melyek révén az emberiség létrehozta az egyetlen egyén által sem tervezett vagy megértett dolgokat, amik igazán nagyszerűbbek, mint az egyes elmék." A nagy kérdés csak az, "vajon megengedtetik-e az emberi szellemnek, hogy folytassa az ilyen folyamat részét képező fejlődést, vagy az emberi értelem önmaga magános cselekvéséhez láncolja magát."[56]

Hayek egységes módszere tehát egyúttal a kartéziánus dualizmus kritikája, ami azt jelenti, hogy a társadalom rendje nem lehet az irányító ész terméke. Az ész és a tudás elméletét Hayek szerint a legkövetkezetesebben a társadalomelméletben lehet kifejteni. A társadalomtudományoknak ugyanis nincsenek megfigyelhető tényei, hanem csupán a társadalmi folyamatbeli attitűdök, vélekedések, hiedelmek léteznek. Így a tudás szubjektív jellegű, introspekción alapul. A társadalmi jelenségek összetettek, megfigyelésük nehéz, elemzésük elméletei kevésbé prediktívek. Az a tudás, amitől a társadalom élete függ, nagyrészt gyakorlati jellegű és nem koncentrálódhat egyetlen fejben, mert igen komplex, s mert – ezen kívül – habitusokban és diszpozíciókban ölt testet. Életvezetésünket többnyire tagolhatatlan szabályozásokon keresztül irányítva. Azaz olyan szabályok irányítanak mindannyiunkat, mikről nincs tudomásunk, ezért még az irányító ész is alávetődik az ilyen irányításnak.

Hayek erős nem–logikai kapcsolatot talál a szerinte hibás módszertanok és bizonyos autoritariánus tendenciák, illetve liberalizmusellenes értékrendszerek között. A szcientizmus a társadalomtudományokban szerinte azt eredményezte, hogy a történelmet egészként kezelték, mintha a történelmi haladás a külső ész által megfigyelhető lenne, ahogy a fizikai tárgyak a természettudományokban. A tudományos kutatásnak azonban sehol sem az a célja, hogy a külsőségek fátyola mögött felfedezze a magában való dolgok természetét vagy lényegét. A hagyományos empirizmussal szemben Hayek azzal érvel, hogy kategoriális fogalmak és elméleti keretek által meg nem fertőzött szenzoros érzékelés sosem lehetséges. Az arisztotelészi felfogással szemben pedig azzal, hogy ezek az apriori kategóriák és elvek felépítik ugyan az emberi értelmet, a természeti világnak azonban nem szükségszerű jellegzetességei. A rend, amit a világban találunk, Hayek szerint az emberi ész kreatív aktivitásának terméke. Az ész a fizikai univerzum sajátos részén uralkodó rend, – ama részén, ami mi magunk vagyunk. Az érzékelés, mint dekódoló mechanizmus, a külső környezeti információt nagyfokúan elvonatkoztatott módon továbbítja felénk. Mentális kereteink, melyek által a világot kategorizáljuk, sem nem egyetemesek, sem nem változatlanok, hanem evolúciós módon változékonyak.

Mivel az emberi elme evolúciós produktum, Hayek szerint struktúrája is változó: Elménkben az alapkategóriák, illetve alapstruktúrák nem a világ természeti szükségszerűségeinek kartéziánus univerzális és szükségszerű axiómái, hanem az emberi organizmusnak világbeli evolúciós alkalmazkodását megvalósító elvei. Amikor Kant bírálta az empirizmus felfogását az érzettapasztalatról, mert az nem mondja meg, hogy miként egységesül koherens tapasztalattá az emberi elme különböző érzeteiben megragadott igen sokféle, változatos adat, Hayekhoz képest mintegy mechanisztikusan fogta még fel az érzékszerveket. Az elmét azonban olyan hatékony készlettel ruházta fel, ami organizálja az egyetemes és szükségszerű kategóriákat, egységesíti és strukturálja a különben káoszosnak tűnhető külső környezetet. Hayek evolucionista felfogása mind a két végponton módosítja ezt a kanti felfogást: Nála az interpretációs alapelveknek nincsenek rögzített és szükségszerű jellegzetességeik, valamint nincs az érzékszerveknek se tisztán oksági, mechanikus karaktere.

Hayek – Kant módján – szkeptikusan tekint a világban talált rendre, ami elménk számára saját értelmünk alkotó tevékenysége által adott. "A tény," mondja, "hogy a világ, melyet ismerünk, teljesen rendezett világnak látszik számunkra, lehet pusztán annak a módszernek az eredménye, ami által felfogjuk."[57] Ezért "nemcsak azokra a mentális létezőkre, mint amilyenek a 'koncepciók' vagy az 'eszmék', amelyeket közönségesen 'elvonatkoztatásokként' fogunk fel, hanem minden mentális jelenségre, érzéki percepcióra és képmásra … úgy kell tekintenünk, mint az agy által megvalósított osztályozási aktusra."[58] Így az általunk percipiált minőségek Hayek szerint nem tárgyak tulajdonságai, hanem olyan utak–módok, melyeken egyénileg vagy fajként a külső ingereket csoportosítani vagy osztályozni megtanultuk. Felfogni, észlelni, érzékelni annyi, mint ismerős kategóriákra utalni. Hiszen képtelenek vagyunk bármit is megragadni, ami teljesen különbözne attól, amit valaha felfogtunk. Az érzékeink vagy az elménk által ugyanazon osztály tagjaiként kezelt tények semmi más közössel nem rendelkeznek azon túl, hogy elménk ugyanazon ügyben vagy dologban szereplőkként regisztrálta őket. Az önmagunk bázisán keletkező tudásunk egyszerre gyakorlati és elvont. Annyira elvont, hogy még érzéki percepciónk is ad egy erősen szelektív, az események, dolgok bizonyos osztályait kiválogató modellt környezetünkről. És annyira gyakorlati, hogy a legtöbb tudás a cselekvés és az érzékelés szabályaiban ölt testet, illetve halmozódik fel újrafelfedezhetetlenül.

A tudás Hayeknál hajlam az ideig–óráig tartó sikeres tevékenységre, a Darwin–féle próba, szerencse kizárás biológiai folyamatának működése a tudatos tudás birodalmában.[59] Mindazonáltal az emberi tudás radikálisan elszakadt az alsóbb evolúciós szintektől, mert elménk az absztraktan létező érzetek, észleletek, fogalmak, ítéletek, elvek, eszmék, elméletek világában működik, s nem redukálható le a fizikai természet világára, sőt még a tudatos elmebéli állapotok világára sem. Így elméleti konstrukcióink adekvát voltát végső soron sem formális tulajdonságaik vizsgálatával, sem a világgal való megfeleltetésükkel nem lehet kideríteni. Amit Hayek úgy fogalmaz, hogy sosem lehetünk olyan helyzetben, hogy a dolgokat önmagukban megismerhetnénk. Hayek radikális szkepticizmusa abban nyilvánul meg, hogy az alapkategóriákat nem tekinti változatlanoknak. Ezzel elkerüli az esszencializmust vagy kollektivizmust okozó objektivizmust. Erősen konvencionalista elképzelése szerint a kategóriák és fogalmak mintegy kisminkelik világról alkotott képünket. S mivel gondolkodásunk kategóriái nem a dolgok változatlan természetére vonatkoznak, csak a többiekkel evolúciós versenyben győztes gondolatirányok tartalmazhatnak bizonyos igazságot a világról. Így a tudáselméletben elsődleges a gyakorlati jelleg. Ugyanakkor Hayek érvei továbbra is tudatlanságunkat bizonyítják: Elkerülhetetlenül absztrakt elméleti konstrukcióink csak igen keveset mondanak el a valós világról, s ezért a konkrétumok tökéletesen sose rendszerezhető gyakorlati tudásában kell bíznunk.

A kulturális versenyben folyó természetes kiválasztódás anyagát a cselekvés és az érzékelés szabályai jelentik. A kiválasztás mechanizmusa: versenyzés a sikeres viselkedés biztosításában más szabályokkal. Azután sikert hozó szabályok lépnek a környezethez rosszul alkalmazkodó szabályok helyére. A siker végső soron az emberi sokaság növekedését jelenti. A tradíciók versenye általi spontán kulturális fejlődést azonban veszélyezteti, sőt meg is semmisítheti az a Hayek szerint szociobiológiai felfogás, amely az életet változhatatlan ösztönök és tudatos találékonyság keverékének tekinti. Ezért Hayek kifejezetten ismeretelméleti bizonytalanságra törve hangsúlyozza, hogy az emberi ész önmaga számára részben mindörökre ismeretlen marad. Az ember sosem fogja felismerni, mik is természetének változhatatlan aspektusai. Persze az ember Hayek szerint is rendelkezik természettel, illetve lényeggel, de sose ismerhető meg, mi is az: Az ember bármilyen karakterizálása csak ideiglenes és javítandó lehet. Hayeknál az ész autonómiájának forrása nem az értelemről és a tevékenységről szóló filozófiai metafizika, hanem a természetes evolúciójú szellemi élet tévedéseit hirdető ismeretelmélet. Hayek módszertanilag azt gondolja, az emberi ész a tudás területén mindig autonóm kell, hogy maradjon, ha egyszer kulturális evolúció terméke és sosem érthető meg tökéletesen. És az őt teremtő struktúráknál a tudatos gondolkodás mindig kevésbé komplex kell, hogy legyen.

Hayek hangsúlyozza, az emberi ész további evolúciójához le kell mondani a társadalom és a szellemi élet fölötti tudatos ellenőrzés kísérleteiről. Különösen azért, mert a társadalom helyes megragadásához ismerni kellene az emberi természet alapvető jellegzetességeit, s ez lehetetlen, hiszen nem létezik meghatározott és változhatatlan emberi természet, melynek alapjai véglegesen előírhatók lennének. Az emberi értelem autonómiájából az emberi tudás meghatározatlansága és előreláthatatlansága következik. És az emberi gondolkodás és cselekvés változásainak előreláthatatlansága szabadságot igényel a társadalomban. Az emberi tudás határozatlanságát nem lehet megszüntetni, az emberek mindig hajlamosak lesznek hirtelen megváltoztatni preferenciáikat, reményeiket, elképzeléseiket és hiedelmeiket. Ezt a változást pedig sem őket közvetlenül vizsgálván, sem valami általános törvényt kialakítva nem lehet aktuális megjelenése előtt megismerni. S ez az emberi gondolkodás és gyakorlat alapvető változásainak előreláthatatlanságában megnyilvánuló emberi tudatlanság szerepel Hayeknál központi érvként a szabadságért a társadalomban. S részben emiatt vallja, hogy a történelmi előrelátásban legyőzhetetlen akadályok merülnek fel.

A társadalmi rendben és a piaci folyamatokban Hayek számára nyilvánvaló az emberi gyakorlat és spontán rend fejlődése. Beszámolóját erről a társadalomban érvényesülő spontán rendről, áthatja felfogása az emberi észről és az emberi tudás formáiról. A spontán rend nagy jelentősége, hogy képes az embereknek a kölcsönös jólétükért való békés együttélését azon a kis csoporton túlra kiterjeszteni, amelynek tagjai konkrét közcélokkal rendelkeznek, illetve közös felsőbbségnek rendelődnek alá, s előidézi a nagy vagy nyílt társadalom megjelenését: "Ez a családi szervezeten, a hordán, a klánon és a törzsön, a fejedelemségeken s még a császárságom vagy nemzeti államokon is progresszíven túlnövő rend végül a világtársadalom kezdetét produkálta. A politikai hatalom kívánalmain kívüli s gyakran velük szembeni törvényalkalmazáson alapszik; amely törvények azért kerültek az élre, mert azok a csoportok, melyek betartották őket, sikeresebbek lettek: megmaradtak és nagymértékben megszaporodtak, még mielőtt tagjaik a törvények létezésének tudatára ébredtek volna, vagy működésüket megértették volna."[60] Végsősoron azokat a társadalmi objektumokat (pénz, nyelv, törvény, piac stb), melyek a spontán társadalmi rend paradigmái, az hozza létre, hogy a sok–sok szabálykövető egyén a szabályok egyedi rendszerében összetalálkozik. S mivel jelentéssel bírni annyi, mint helyet birtokolni egy rendszerben, – mely helyet ráadásul másokkal megosztunk – maga ez a rendszer Hayek szerint nem bírhat jelentéssel, azaz nem foglalhat el egy helyet önmagán belül. S mivel a társadalmi rend(szer) nem szándékos konstrukció, általánosan semmiféle specifikus célt nem szolgálhat. Nem tartalmaz tervet, hanem elősegíti az emberi tervek megvalósulását. S Hayeknak a kantianizmuson túlmutató felismerése, hogy amint az ész elméletében megállít bennünket a megismerhetetlen végső szabályok régiója, ugyanúgy a társadalomelméletben a társadalmi élet bázisalkotó hagyományrendszere.

Hayek emberfelfogásában az emberi ész a társadalmi kapcsolat– és viszonyrendszer összessége. Hasonlóképpen: a dolog abban áll, amiben komplex módon az összes többi dologtól megkülönböztetett. S az államtalan társadalom spontán rendje által Hayek valódi individualizmust szeretne, amit nem korlátoz sem a monopolizáció, sem a protekcionizmus. Ezek az alapelvek szerinte mindenki számára garantálják a megfelelő társadalmi szerepet és jutalmazást, – a lehetőséget mindenkinek saját tehetsége kibontakoztatására és működtetésére. Ám Hayek mindezt – ellentétben a marxistákkal – nem tudja a társadalom egészét meghatározó terv alapján elképzelni. Ő spontán egész fejlődési folyamatoktól várja az emberiség boldogulását, – mely egész különböző részeit, régióit azután az emberek képesek már megtervezni és megvalósítani.

A helyes megismerési elveket kereső és azokra társadalomelméletet építeni törekvő Hayeknak fontos figyelmeztetése számunkra, hogy nehézségeket jelent és veszélyeket rejt magában a nembeli ember képzetének középpontba állítása a társadalomban a konkrét, különös emberek képviselete helyére. Hiszen az könnyen a társadalomnak – mint természetes folyamatnak – a leszűkítéséhez vezethet egyes emberek elképzelései és képességei szerinti cselekedetekre és viselkedésekre. Egyrészt a termelés irányítóinak képességeire, másrészt a közvetlen termelők cselekvésére. Így az embertelenséggel, kegyetlenséggel vádolt piaci mechanizmus helyén a kollektívum központi szempontjai is merevekké válhatnak. Ezért Hayek szerint a mai világban nem cselekvésfilozófiára van szükség, hanem a cselekvés kereteit, feltételeit kell a filozófiai általánosítás mint módszer eszközével kidolgozni, illetve megteremteni.

Megfontolandó számunkra, hogy Hayek ugyan, előbb a keynesi beavatkozásos rendszert, majd a teljes – a kapitalista és a szocialista – tervezésre alapozott társadalmat bírálva és elutasítva, hosszú ideig mellőzött filozófus volt a nyugati világban, az újabb gazdaságpolitikák viszont már mérlegelik elveit a fejlettebb ipari országokban.[61] Hayek filozófiája bizonyíték arra, hogy a két társadalomelméleti véglet, a kollektív szélsőségek és az egyéni önzés helyett nem valamiféle harmadik utat kell keresni, hanem a tudomány alaposságával kell kutatni az ember, a természet és a társadalom égető kérdéseire a megfelelő válaszokat. Hayek egyúttal filozófiai folytonosságot is képvisel az objektív elvekre hivatkozókkal szemben szubjektív elméleti megközelítésével. Segít eligazodni a globalizálódó világ helyi és regionális szintjein, egyéni és közösségi színterein. Itt ismertetett – egységes megközelítési módszerrel – kidolgozott elmélete kiválóan alkalmas a természetről, az emberről és a társadalomról szóló ismeretek közvetítésére, különösen a felsőoktatásban.

[1] A Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Akadémiai Bizottsága 2001. évi pályázatán 2. helyezést elnyert tanulmány.

[2] Hayek életrajzi adatait lásd: "Fritz Machlup: Hayek's Contribution to Economics." Essays On Hayek. (Szerk. Fritz Machlup.) New York University Press. NewYork, 1976. 13–59. Eamonn Butler: Hayek. His Contribution to the Political and Economic Thought of Our Time. Temple Smith. London, 1983. 2–7.

[3] Lásd: "F. A. Hayek: Das Stabilisierungsproblem in Goldwährungsländern." Zeitschrift für Volkswirtschaft und Sozialpolitik NS 4 (1924) és "F. A. Hayek: Die Währungspolitik der Vereinigten Staaten seit der Überwindung der Krise von 1920," Uo. NS 5 (1925).

[4] Lásd: "F. A. Hayek: Das intertemporale Gleichgewichtssystem der Preise und die Bewegungen des 'Geldwirtes'." Weltwirtschaftliches Archiv 28 (1928).

[5] Lásd: "F. A. Hayek: Einige Bemerkungen über das Verhältnis der Geldtheorie zur Konjunkturtheorie." Schriften des Vereins für Sozialpolitik 173/2 (1928). Ennek bővített változata: F. A. Hayek: Geldtheorie und Konjunkturtheorie. Herausgegeben vom Oesterreichischer Institut für Konjunkturforschung Nr. 1. Hölder–Pichlet–Tempsky A. G. Wien–Leipzig, 1929. Angol Fordítása Lionel Robbins bevezetésével: F. A. Hayek: Monetary Theory and the Trade Cycle. Jonathan Cape. London, 1933.

[6] Lásd: "F. A. Hayek: Diskussionsbemerkungen über 'Kredit und Konjunktur'." Schriften des Vereins für Sozialpolitik 175 (1928); "F. A. Hayek: Gibt es einen 'Widersinn des Sparens'? Eine Kritik der Kriesentheorie von W. T. Foster und W. Catchings mit einigen Bemerkungen zur Lehre von dem Beziehungen zwischen Geld und Kapital." Zeitschrift für Nationalökonomie 1. No. 3 (1929).

[7] F. A. Hayek: Prices and Production. Studies in Economics and Political Science, edited by the director of the London School of Economics and Political Science, No. 107 in the series of Monographs by writers connected with the London School of Economics and Political Science. Routledge and Sons. London, 1931. Német kiadás: F. A. Hayek: Preise und Produktion. Wien, 1931.

[8] J. M. Keynes: A Treatise on Money I–II. London, 1930.

[9] "F. A. Hayek: Reflections on The Pure Theory of Money of Mr. J. M. Keynes." Economica 11 (1931. augusztus) és Economica 12 (1932. február).

[10] "J. M. Keynes: Reply to Dr. Hayek." Economica 11 (1931. november) és "F. A. Hayek: The Pure Theory of Money: A Rejoinder to Mr. Keynes." Uo.

[11] "Piero Sraffa: Dr. Hayek on Money and Capital (on F. A. von Hayek's Prices and Produktion. London, 1931.) " The Economic Journal 42 (1932. március).

[12] Vö. "R. G. Hawtrey: Professor Hayek's Prices and Production." Capital and Employment. London, 1937.

[13] "A. W. Marget: Review of Friedrich A. Hayek, Prices and Production and Preise und Produktion." Journal of Political Economy 40 (1932. április).

[14] Lásd J. M. Keynes: The General Theory of Employment, Interest and Money. London, 1936.

[15] Vö. Fritz Machlup im. és Heller Farkas: A közgazdasági elmélet története. Budapest, 1943. 373–383; 559–561. Keynes – meglepő magyar – bírálatára lásd még: "ifj. Boér Elek: Keynes konjunktúraelmélete." Közgazdasági Szemle 1931. 779–780; "Sós Aladár: A pénzelmélet fejlődése." Századunk V. évf. 5. köt. 1933. 213; "Sós Aladár: John Maynard Keynes könyve a pénzről." Századunk VI. évf. 9. köt. 1934. 192–195; "Wilhelm Röpke: Szocializmus, tervgazdaság és konjunktúra." Közgazdasági Szemle 1936. 129–141.)

[16] Lásd: Collecticvist Economic Planning: Critical Studies on the Possibilities of Socialism. Szerk., bev. és utószó: F. A. Hayek. Routledge and Sons. London, 1935; Boris Brutzkus: Economic Planning in Soviet Russia. Szerk. és előszó: F. A. Hayek. Routledge and Sons. London, 1935; "F. A. Hayek: Socialist Calculation: The Competitive 'Solution'." Economica NS 7 (1940. május); "F. A. Hayek: Planning, Science and Freedom." Nature 148 (1941. november 15.); "F. A. Hayek: Der Mensch in der Planwirtschaft." Weltbild und Menschenbild. Szerk. Simon Moser. Innsbruck, Wien, 1948.

[17] Lásd F. A. Hayek: Diskontpolitik und Wahrenpreise." Der Österreichische Volkswirt 17 (1,2) Wien, 1924. Magyarul: "F. A. Hayek: Hatósági árszabás." Közgazdasági Enciklopédia II. köt. Athenaeum. Budapest, 1929.

[18] "Csécsy Imre: Demokrácia, vámvédelem, tervgazdaság. Széljegyzetek Roosevelt könyvéhez." Századunk 1933. 6–7. sz. 181–182.

[19] Lásd Eamonn Butler, im.

[20] Lásd F. A. Hayek: Freedom and the Economic System. University of Chicago Press. Chicago, 1939.

[21] Lásd Fritz Machlup i.m.

[22] Vö. Karl Popper: Logik der Forschung. Wien, 1934; "Karl Popper: The Poverty of Historicism." Economica NS XI. köt. 42, 43. sz. (1944) és XII. köt. 46. Sz. (1945).

[23] Karl Popper: Unended Quest. An Intellectual Autobiography. Fontana/Collins, 1976. 118.

[24] Vö. Darai Lajos Mihály: Friedrich Hayek és Karl Popper filozófiája az új ismeretelméletért. Egyetemi doktori értekezés. Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar. Budapest, 1984.

[25] Vö. Karl R. Popper: The Open Society and Its Enemies. London, 1945.

[26] Lásd: "F. A. Hayek: Economics and Knowledge." Economica NS 4 (1937. február), amely Hayeknak a London Economic Clubban 1936. november 10-én tartott előadása; "F. A. Hayek: Freedom and the Economic System." Contemporary Review 1938. Április, bővített változata: Freedom and the Economic System. I.m.

[27] Lásd: "F. A. Hayek: The Counter–Revolution of Science I–III." Economica NS 8 (1941. Február–augusztus); "F. A. Hayek: Scientism and the Study of Society I." Economica NS 9 (1942); "F. A. Hayek: Scientism and the Study of Society II." Economica NS 10 (1943); "F. A. Hayek: Scientism and the Study of Society I." Economica NS 11 (1944), könyv alakban: F. A. Hayek: The Counter–Revolution of Science: Studies on the Abuse of Reason. The Free Press. Glencoe, Illinois, 1952, mely könyv harmadik része tanulmányának első megjelenése: "F. A. Hayek: Comte and Hegel." Measure 2 (1951. július, Chicago); "F. A. Hayek: The Facts of the Social Sciences." Ethica 54 (1943. október); "F. A. Hayek: The Geometrical Representation of Complementarity." Review of Economic Studies 10 (1942–43); "F. A. Hayek: The Use of Knowledge in Society." American Economic Review 35 (1945. szeptember); Utóbbi tanulmányokon kívül új fejezeteket is tartalmaz: F. A. Hayek: Individualism and Economic Order. George Routledge and Sons. London, 1948.

[28] "F. A. Hayek: The Road to Serfdom. George Routledge and Sons. London, 1944.

[29] "F. A. Hayek: The Sensory Order: An Inquiry into the Foundations of Theoretical Psychology. Routledge and Kegan Paul. London, 1952.

[30] Lásd: F.A. Hayek: The Constitution of Liberty. Routledge and Kegan Paul. London, 1960; F. A. Hayek: Studies in Philosophy, Politics and Economics. Routledge and Kegan Paul. London, 1967.

[31] Lásd: F. A. Hayek: Law, Legislation and Liberty: A New Statement of the Liberal Principles of Justice and Political Economy. I: Rules and Order. Routledge and Kegan Paul. London, University of Chicago Press. Chicago, 1973, II: The Mirage of Social Justice. Routledge and Kegan Paul. London, University of Chicago Press. Chicago, 1976, III: The Political Order of Free People. Routledge and Kegan Paul. London, University of Chicago Press. Chicago, 1979; F. A. Hayek: New Studies in Philosophy, Politics, Economics and the History of Ideas. Routledge and Kegan Paul. London, 1978.

[32] Vö. "F. A. Hayek: The Pretence of Knowledge." Les Prix Nobel en 1974. Nobel Alapítvány. Stockholm, 1975; "Arthur Shenfield: Friedrich A. von Hayek: Nobel Prizewinner." Essays on Hayek i.m.

[33] A természettudományos megismerés módszerére és jellegzetességeire vonatkozó Hayek féle felfogást lásd F. A. Hayek: The Counter–Revolution of Science. Studies on the Abuse of Reason. Liberty Press. Indianapolis, 1979. 27–40.

[34] A társadalomtudomány jellemzését lásd F. A. Hayek: The Counter–Revolution of Science i.m. 41–76.

[35] A metodológiai kollektivizmus, a szcientizmus, az objektivizmus és a historicizmus összefüggéseinek Hayek-féle feltárását lásd uo. 77–139. Vö. Karl Popper nézeteivel a metodológiai nominalizmusról és esszencializmusról: Karl R. Popper: The Poverty of Historicism. Routledge and Kegan Paul. London, 1972. 28–40, 119, 136.

[36] F. A. Hayek: The Sensory Order i.m. 1.14. §. A fizikai és a fenomenális világ Hayek-féle jellemzését főként e mű alapján követjük nyomon.

[37] Uo. 1.21. §.

[38] Uo. 1.31. §.

[39] Uo. 2.1. §.

[40] Uo. 1.49. §.

[41] Vö. Popper indukcióellenességével, a Popper-féle konceptuális sémával és Popper evolúciós tudáselméletével: Karl Popper: Unended Quest. An Intellectual Autobiography. Collins. Fontana, 1976. 98–104, Karl Popper: The Poverty of Historicism i.m. 98, 133–135.

[42] F. A. Hayek: The Sensory Order i.m. 8.7. §.

[43] Uo.

[44] Uo. 8.8. §.

[45] Uo. 8.11. §.

[46] F. A. Hayek: Individualism and Economic Order. University of Chicago Press. Chicago, 1948. 50–51.

[47] Uo. 11.

[48] Uo. 44.

[49] Uo. 11.

[50] Uo. 40.

[51] Uo. 44.

[52] Uo. 32.

[53] F. A. Hayek: Studies in Philosophy… i.m. 165.

[54] F. A. Hayek: The Constitution of Liberty i.m. 35–36.

[55] F. A. Hayek: Studies in Philosophy… i.m. 28.

[56] F. A. Hayek: Individualism … i.m. 32.

[57] F. A. Hayek: The Sensory Order: A Inquiry into the Foundations of Theoretical Psychology. Routledge and Kegan Paul. London, 1952. 176.

[58] F. A. Hayek: The Counter–Revolution of Science: Studies on the Abuse of Reason. The Free Press. Glencoe, Illinois, 1952. 82–83.

[59] Vö. Karl Popper egyenesen egész módszertana alapjává tette az apránkénti vagy fokozatos technikának tekintett próba, szerencse feltevés és cáfolat módszerét. Lásd Karl R. Popper: The Poverty of Historicism. Routledge and Kegan Paul. London, 1972. 75, 87, 95–96, 98, 135.

[60] F. A. Hayek: Studies in Philosophy Politics and Economics. Routledge and Kegan Paul. London, 1967. 96. Vö. Karl Popper: The Open Society and Its Enemies. London, 1945.

[61] Vö. John Hicks: "The Hayek Story." Critical Essays in Monetary Theory. Oxford, 1967. 215, 283.

FRIEDRICH HAYEK ALKALMAZOTT NEVELÉSFILOZÓFIÁJA[1]

FRIEDRICH HAYEK ALKALMAZOTT NEVELÉSFILOZÓFIÁJA [1]