Vissza a főoldalra * Történelmi alkotmányunk jogán - tartalomjegyzék

Utószó - Múltunk cselekvésre kötelez
(Takács András.)

„Nem voltam soha zsarnok, csak azt akartam, hogy én rajtam se zsarnokoskodjanak, ezt azonban a zsarnokhajlamú emberek nem tűrik.”

(August Strindberg: Egyedül)

Nem új keletű az a megállapítás, hogy a magyar társadalom, az ország válságban van. Válságban van gazdaságilag, politikailag és morálisan egyaránt. Ez a válság az előző egypárti diktatúrából transzformálódott át többpárti, parlamentáris diktatúrává. A társadalmi feszültség az elmúlt tizenhárom év alatt nemhogy csitult volna, hanem még inkább fokozódott. Mára a társadalmi elégedetlenség általánossá vált. Ezt a helyzetet tovább rontotta az az „átverős népszavazás” ami az Európai Unióba történő beterelésünket eredményezi.

Az EU-ból érkező hírek egyre sötétebb képet vetítenek előre a magyarság jövőjéről. Világosan látszik, hogy a jelenlegi politikai elit elkötelezettje az Uniónak, vagy azért, mert a XX. századi borzalmak terhétől még nem szabadult meg és mértéktelenül fél, amit görcsös felelősségnek érez, vagy azért mert mértéktelenül kishitű, vagy azért mert vazallus lelkületű. A másik oldalnak meg nincs lelkiereje, bátorsága megfordulni azon az úton, amelyre a rendszerváltás elején állították. A nemzet jövője szempontjából teljesen mindegy, hogy a jelenlegi parlamenti pártok egyik fele szolgai módon és kritikátlanul kiszolgálja a globalista pénzvilág politikai- és árnyékhatalmát, a másik fele meg visszamormog néhanapján. Az meg ne tévesszen senkit, hogy politikai pankráció folyik a parlamentben, mert lényegi, a nemzet sorsát meghatározó kérdésekben nincs közöttük ellentét. Hogy mennyire nem képviseli a magyar társadalom politikai akaratát a Magyar Parlament, azt az EU népszavazás eredménye bizonyítja. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a parlamenti pártok politikai legitimitása nem éri el a 38%-ot sem, főleg az EU-tagság ügyében.

Ebben az esetben mit tehet a társadalom többsége, hiszen a funkcionáló politikai elit az elmúlt tizenhárom év alatt bebizonyította, hogy sem morálisan, sem az ország jövőjét illetően nem alkalmas a vezetésre. Ki kell mondani, ez a politikai elit megbukott! A nemzeti vagyont 80%-át eladta, vagy ellopta, iparágak sokaságát, és munkahelyek millióit számolta fel a közérdek szempontjából értelmetlenül, jól működő szociális, egészségügyi és oktatási rendszerünket tudatosan rombolja szét. Nemzeti létünk intézményesült felszámolásán munkálkodnak, egy tudatos népirtás folyik ellenünk.

Ezt a folyamatot egyre többen kezdik felismerni, és különböző társadalmi szerveződések formájában próbálnak fellépni ellene az „alkotmányos keretek” között, ám minduntalan a törvény, az „alkotmány falába” ütköznek kezdeményezéseikkel. Azzal, hogy az úgynevezett Alkotmánybíróság a 25/1999.(VII.7.) határozatában kimondta, hogy „az Alkotmány  módosítására irányuló kérdésben választópolgárok által kezdeményezett népszavazásnak nincs helye”, dokumentálta is egyben, hogy ma Magyarországon jogállami keretek között többpárti diktatúra van. Ne tévesszen meg senkit a „jogállamiság”-ra való hivatkozás, hiszen minden diktatúra jogállam, még a fasizmus is és a bolsevizmus is jogi eszközökbe csomagolta hatalmi önkényét. Csakhogy a jog mindig valami érték védelmében kell szülessen, amit nem szabad felcserélni az értéket, közérdeket tagadó különérdekkel.

Az alkotmány az az elvi, erkölcsi alap, melyből minden törvény eredeztetendő. De ha a törvényhozó egyben alkotmányozó is, akkor megszűnik az az elvi, morális és jogi akadály, hogy ne az egyéni vagy kisebb csoportérdek érvényesüljön alkotmányos szinten.

Az 1949 évi XX törvény – a „sztálini alkotmány” - azonos szintre helyezi az alkotmányt és az alaptörvényt, és ezzel a napi politika szintjére süllyesztette a magyar alkotmány fogalmát, elszakítva ezer éves államiságunk fundamentumát jelentő alkotmányos hagyományainktól, megteremtve a diktatúra törvényes elismerését, a diktatúra törvényes keretek közötti „bármikori” kialakításának lehetőségét mindaddig, amíg ezt ki nem írtjuk jogrendünkből.

Ha politikailag végiggondoljuk, hogy mi az ami kiutat jelenthet a jelenlegi helyzetből, akkor semmiképp nem fogadhatjuk el fenntartás nélkül a most kialakult értéknélküli világunkat, vagy az EU által ránk erőltetni kívánt álságos globalista értékrendet. Nekünk magyaroknak már csak egy olyan kapaszkodó maradt, ami kivezethet bennünket ebből a jogi, „alkotmányos posványból”, ez pedig a szentkorona-tan, történelmi alkotmányunk jogfolytonosságának a helyreállítása azokkal az evidenciákkal és jogokkal, amelyeket elődeink kiharcoltak a nemzet fennmaradása érdekében. Végszükségben ezen evidenciák közül az „ellenállás joga” volt az, ami megmentette a hazát. Most ilyen időket élünk.

Ma még megoldás lenne, ha az az evidencia lépne életbe, ami azt mondja ki, hogy „hatalmi erő alkotmányt nem írhat, és nem módosíthat”. A Szabad Magyarországért Mozgalom erre vonatkozó népszavazási kezdeményezését a fent nevezett ÁB határozatra való hivatkozással utasította el az OVB. Így vajmi kevés esély mutatkozik arra, hogy a jelenlegi parlamenti pártok bármelyike is, vagy netán a köztársasági elnök a történelmi alkotmány jogfolytonosságával álljon elő. Ezért nincs más út, mint előre. Ami nem azt jelenti, hogy rohanjunk fejjel a falnak, hanem azt, hogy olyan politikai akciókkal próbáljunk sikert elérni, amelyek lélekben, felelősségérzetében megerősítik a társadalmat, de gyengítik a diktatúra fenntartásában érdekelt politikai erőket. Ezen és ebben kell gondolkodnunk együtt azokkal, akik a nemzet jövőjéért cselekvő módon tenni is akarnak.

Azt az árkot, amit az előző rendszer nomenklatúrája ásott, és amit a jelenlegi balliberális erők tovább mélyítettek, betemetni csak idővel lehet. Erre a szakadékra most, csak egy hidat ácsolhatunk, amit úgy neveznek, hogy jogfolytonosságot helyreállító nemzetgyűlés. Ennek a hídnak a megépítésén sokan és sok éve dolgoznak. Ez a könyv szeretne egy kötél vagy palló lenni ennek a hídnak az építésében.

Vissza az oldal tetejére