Vissza a főoldalra * Történelmi alkotmányunk jogán - tartalomjegyzék

A szent korona eszméje
(Timon Ákos)

Timon Ákos: A Szent Korona elmélete (1912) c. művének Tálos Géza által válogatott, szerkesztett összefoglalása ~ Az mű reprint kiadása a család magánkiadásában jelent meg Budapesten 2000-ben

A magyar nemzet a Koronát, Szent István koronáját szentnek tartja, s ezzel a felfogásával a nemzetek között egyedül áll, még a monarchikus államformában élők közt is. Ez a felfogás a magyar nemzetben akkor vert gyökeret, akkor lépett előtérbe, amidőn egyfelől – a koronázás ténye elvesztvén tisztán egyházi jellegét – alkotmányjogi jelentőséget  nyert, másfelől kifejlődött a korona közjogi fogalma.

A koronázás nálunk is a keresztény egyháztól vette eredetét, mint általában a középkori népeknél, és így eredetében egyházi, s nem államjogi, nem alkotmánybiztosító intézmény. Ez utóbbi jelentőségét csak akkor nyeri, amidőn királyaink koronázásuk alkalmával nemcsak az egyházi esküt, az úgynevezett „iuramentum iustitiae et pacis”-t (az igazság és hűség esküjét) teszik le, hanem megesküsznek az alkotmányra: a nemzet jogainak, törvényeinek, kiváltságainak és szabadságának fennmaradására is. Ezt minálunk okmányilag II. Endre óta lehet igazolni. Ettől az időtől számítjuk a koronázásnak alkotmányszerű jelentőségét, s innentől kezdve tapasztaljuk annak a nagy fontosságú közjogi elvnek érvényre emelkedését, hogy: csak az tekinthető a magyar állam törvényesen uralkodó királyának, akit Szent István koronájával a magyar nemzet megkoronázott.

A magyar nemzet közmeggyőződésében a koronázás alkotmányjogi jelentőségével kapcsolatosan fejlődik ki a szent korona közjogi fogalma, „mysteriuma”, miáltal a magyar nép valamennyi nyugati népnél korábban eljutott az államiság és a valódi közhatalom fogalmához. Ezáltal elkerülte azt az alkotmányjogi fejlődést, amelyet a nyugati államok államszervezeti fejlődésében patrimoniális jellegű, rendi monarchiának nevezünk, és amely a kontinens államaiban a XVII.  századtól kezdve a fejedelmi abszolutizmus kifejlődésére vezetett. Ehhez képest nyilvánvaló, hogy egész napjainkig a szentkorona közjogi fogalmának kifejlődésében tükröződik vissza a magyar állami életnek és állami szervezetnek az a saját jellemvonása, amely az egykorú nyugati államszervezetektől megkülönbözteti. E tételek igazságát már a legkiválóbb külföldi szakemberek is elismerték, és bebizonyítottnak veszik azt is, hogy a magyar nemzet tökéletesebb, közjogi irányú alkotmányfejlődése csak az angol nemzetével mérhető össze.

A magyar alkotmány történeti alkotmány, mely több, mint ezeréves fokozatos fejlődés eredménye, s amelynek gyökerei, alaptételei talán még az őshazába nyúlnak vissza. Hasonló, magas korú, egyenletes alkotmányfejlődést, mely a népnek, a nemzet szabad tagjainak a közügyek intézésében való részvételét állandóan biztosította volna, a kontinens egyik állama sem mutathat fel. Már ez a történelmi tény maga is elegendő okul szolgálhat arra nézve, hogy a jogtudós világ különös érdeklődését felköltse.

A magyar ősállam fennállásának alapját a törzsek egyesülése következtében keletkezett nemzeti kötelék (vérszerződés) képezte. A nemzeti kötelék köz- és nem magánkötelék. Nem olyan, aminő a hűbérúr és hűbéres viszonya. A nemzeti kötelék az egyént nem más egyénhez, hanem a nemzeti egészhez, az összességhez, az államhoz fűzi; nem alapul az egyén akaratán, magánjogi jellegű szerződésen, hanem magasabb jogtételnél fogva, szükségképpen fennáll, és a nemzet minden egyes tagjára kötelező.

A nemzeti köteléknek ebben a közjogi jellegében nyilvánul meg a törzsek nemzetté egyesülésének közjogi természete. E kötelék fennállásánál fogva az ősállamot modern fogalmaink szerint is államnak, közjogi alakulatnak kell tekintenünk, holott e nélkül pusztán hadi vállalatokra egyesült sokaságról beszélnénk, melyet a vezér személyéhez fűződő különös hűségi és szolgálati viszony tart össze, egyetemes közjogi alap nélkül. A nemzeti kötelék fennállásánál fogva a magyar ősállam már határozottan közjogibb jelleget tüntet fel a középkori hűbér-államoknál, amelyek fennállásának alapját a hűbéri magánkötelék képezte. A hűbéri magánkötelék az egyént nem az összességhez fűzte, hanem külön-külön egy hatalmasabb egyénhez kapcsolta, hűségre és szolgálatokra kötelezte.

A nemzeti kötelék megfelel a mai modern államban fennálló állampolgári köteléknek, mely egyrészt alapja az állami főhatalom létezésének, amennyiben a polgárokat közös főhatalomnak rendeli alá; másrészt az állam létének magának is alapja, amennyiben ennek érdekében bizonyos kötelességeket ró az állam tagjaira. Az ősi államszervezetben – a görög császári írók teljes hitelt érdemlő tudósításai szerint – a nemzeti kötelék két kötelességet ró a nemzet szabad tagjaira nézve: az általános hadi és törvénykezési kötelességet.

A nemzetnek minden fegyverképes tagja köteles volt a nemzetgyűlésen megjelenni, s ezáltal úgy hadi, mint törvénykezési kötelességének eleget tenni. A nemzeti köteléken épült fel továbbá a nemzeti közhatalom – mint ma mondjuk, az állami főhatalom –, mely a magyarok ősi államszervezetében az államot alkotó népet, a nemzetet magát illette. Az állami főhatalom birtokosa a politikailag szervezett nép, a nemzet; a szuverenitás tehát nép- vagy nemzet-szuverenitás, – aminő kezdetben volt a germán ősalkotmányban is.

Az első állami vagy nemzeti szervezkedés ilyképpen a magyaroknál határozottan közjogi formákban történik; az a szervezet, melyet a magyar nép létrehozott, tisztán közjogi jellegű. A magyar hadsereg nemzeti hadsereg és nem magánhadsereg. Nem olyan, melynek tagjai személyes hűségi és szolgálati viszonyban vannak a vezérrel. Árpád és utódai a vezéri méltóságban nem magánhadurak, hanem nemzeti köztisztviselők, a nemzet választotta vezérek, kik mint ilyenek parancsolnak s rendelkeznek a nemzeti hadsereggel. A nemzet minden fegyverképes tagja ezen az alapon engedelmeskedik Árpádnak: ő a nemzet megválasztott vezére, akinek hadi hatalma ilyképpen egész terjedelmében nem magánjogi, hanem közjogi alapon nyugszik. A magyar ősállam kíséreti köteléket s az ezen köteléken alapuló magánhaderőt nem ismer. Ez képezi a legfényesebb különbséget a magyar és a germán ősalkotmány között.

A magyar népet – amint azt egykorú tudósítások igazolják – történeti fellépésétől napjainkig, erőteljesebb közszellem, közjogi irányú felfogás és gondolkozás jellemzi és különbözteti meg a germán népektől. A magyar nép sohasem lelkesedett az „egyénért” vagy egyénekért, hanem lelkesedett eszmékért, a közért. Ennek természetszerű következése, hogy a magyar népnél az egyéniség elve sohasem emelkedett az államiság fölé, hogy közéletében a magánjogi irány sohasem győzött a közjogi irány felett.

Kétségtelen történelmi tény továbbá az is, hogy a magyar nép állami élete és szervezete későbbi középkori fejlődésében a hűbéri állameszmék és intézmények behatása dacára sem vesztette el közjogi jellegét, a királyi hatalom nem alakult át magánjogi jellegű, személyes természetű főhűbérúri hatalommá, sőt mindinkább közjogi alapra helyezkedő és alkotmányos jellegű közhatalommá fejlődött. Ennek okát abban kell keresnünk, hogy a magyar nép erőteljesebb közszelleme, közjogi érzéke, – melyet még az őshazából hozott magával –, megakadályozta azt, hogy az állami lét alapját képező közkötelék helyébe az egyéniség elvén nyugvó hűbéri kötelék lépjen.

A közkötelék tehát az egyént, a nemzet szabad tagjait egy magasabb egészhez, az állami érdekeket képviselő királysághoz fűzte; míg a magánkötelék, az egyéniség elvén nyugvó hűbéri kötelék az egyént nem az összességgel, hanem egy nálánál hatalmasabb egyénnel kapcsolja össze, és ennek szerződésileg, magánjogi alapon alattvalójává teszi.

Magyarországon a nyugati hűbéri államszervezet alapelveinek és intézményeinek befogadása sem magánjogi, hanem közjogi formákban történt. Az egyéniség elve a birtokarisztokrácia kifejlődése következtében előtérbe nyomul ugyan, de nem emelkedik a köz, az államiság elve fölé, nem szünteti meg annak uralmát. Az egyéni hatalmak korlátozása a köz, az állam érdekében nem magánjogi, nem hűbéri formákban történik, mint a nyugati államokban, hanem közjogi formákban, a közhatalom eszméjének érvényre emelése mellett, ami a szent korona közjogi fogalmában, személyesítésében nyer kifejezést.

Hagyományaink szerint fénykorában a Szent István létesítette államszervezet, a királyi hatalom az egyedül létező hatalom az államban. Minden hatalom és jog a királyságban összpontosul, és az ország mindennemű közügyei a királyi hatalom alapján nyernek elintézést. A királyság szilárd támaszát képezte a király korlátlan rendelkezése alatt álló haderő, a várkatonaság, valamint a királyi uradalmakból, a várföldekből és a pénzügyi jogosítványokból befolyó pénzerő. E kettős támasz a királyi hatalomnak tekintélyt és a királyi rendeleteknek végrehajthatóságot biztosított.

A magyar királyság ugyan, mint a nemzetgyűlést egykoron megillető főhatalmi jogok örököse, kezdettől fogva közhatalmi természetű, de mégis, a két első században alakilag korlátlan, és csak tartalmilag korlátolt királyság volt. Alakilag korlátlan azért, mert sem a királyi tanácsot, sem a székesfehérvári törvénykezési napokat nem lehet a királyi hatalom gyakorlásának formaszerű, korlátozó tényezőjeként tekinteni. Tartalmilag azonban korlátolt királyság, mert a királyi hatalom nem foglalt magában abszolút rendelkezési jogot a nemzet szabad tagjai felett. A király sem hadi, sem törvénykezési tekintetben nem rendelkezik velük korlátlanul, sem vagyoni erejüket igénybe nem veheti adóztatás formájában. Az ősi államszervezet emlékei, a nemzeti közszabadság eszméje és érzete a királyság korában is fennmaradnak. A nemzetben élő az a tudat, hogy a király a nemzetgyűléstől nyerte hatalmát, s hogy a királyság tulajdonképpen a vezéri tisztség örököse. Ez a tudat egyrészt fenntartotta és továbbfejlesztette a királyi hatalom közjogi alapját, másrészt annak biztos korlátját képezte, és lehetetlenné tette önkényszerű gyakorlását. Ezt a felfogást Kálmán királynak a velencei dózséval 1103. évben kötött szerződése tükrözi vissza legvilágosabban, amelynek hatályára nézve maga a király mondja: „Rati namque sumus, hoc minus firmum fore, si sine totius regni consilio factum esset.” (Úgy véljük ugyanis, hogy ez kevésbé lesz tartós, ha az egész királyság tanácsa nélkül történnék.)

Aziránt nem lehet kétség, hogy a Szent István óta a királyság képezte azt az intézményt, amely a magyar népet egy állami egészbe kapcsolja össze, amelyben a magyar nép állami önállósága, szuverenitása kifejezésre jut; de az állami hatalmat helyettesítő királyi hatalom még nem a király és a nemzet között megosztott hatalom, hanem inkább a nemzet felett álló és bizonyos mértékig egyéni természetű hatalom, amelynek csak a nemzet szabadságérzete és a közkötelességek korlátolt volta jelentett korlátot.

Az a nagy átalakulás, amelyet a magyar nemzet közéletében a XIII. század folyamán tapasztalunk, a magyar királyságot mindinkább megfosztotta azoktól az önálló alapoktól, azoktól a hatalmi tényezőktől, amelyeken eddig nyugodott. A várbirtokok és a királyi uradalmak elfogyásával a királyi haderő is megfogyatkozik, valamint megcsökkennek a királyi kincstárnak jövedelmi forrásai. A városok hovatovább kibontakoznak abból a jobbágyi viszonyból, amelyben a királyi hatalommal állottak, és autonóm jellegű kormányzatot és törvénykezést nyernek. Az egyházi és világi főurak, az immunitási kiváltságok következtében, törvénykezési – és később, a banderiális hadszervezet kifejlődésével hadi – hatalomhoz jutnak, és a nem nemes szabadokat mindinkább elvonják a király közvetlen hatalma alól.

Mindezek a fejlemények már a nyugati, a hűbéri állameszmék behatását tanúsítják, aminek következtében a királyi hatalom mellett más, magánhatalmi tényezők keletkeznek. Ezek a tényezők a közjogi jogosítványok gyakorlásában mindnagyobb részvételt igényelnek. Úgy a törvénykezés, mint a hadügy, a kormányzat és a pénzügy mindinkább elveszti királyi jellegét, és magánjogi alapokra helyezkedik.

Midőn ilyképpen a királyság régi erejében megfogyatkozott és hovatovább elvesztette azt az uralkodó állást, amelyet egykoron az állami élet terén elfoglalt, midőn már közel állott a veszély, hogy a nyugati behatások következtében a magyar nemzet közélete is magánjogi alapokra helyezkedik, s ezeken az alapokon kifejlődik a patrimoniális jellegű monarchia, (mely az igazi államiság, a valódi közhatalom eszméjének egyenes negációja); akkor a magyar nemzet erőteljes közszelleme, közjogi irányú felfogása mindinkább kifejleszti és előtérbe  lépteti a nemzetben gyökeredző, a királyt és a nemzetet együttesen megillető közhatalom fogalmát. A magyar nemzetnek ez a törekvése, az államiság, a közhatalom eszméje a személyes jellegű királyi hatalommal szemben – a szent korona közjogi fogalmában, személyesítésében – nyert megvalósulást. További fejleményeképpen létrehozta a szent korona elméletét, vagy ami egyet jelent, a szent korona közjogi fogalmán, személyiségén felépülő államjogi rendszert.

Az államnak élő organizmusként, személyként való felfogása az újabb közjogi tudomány alaptételét képezi, amelyhez azonban az állambölcselők tudományos reflexiók útján jutottak. Az államnak ez a felfogása, az állam absztrakt fogalma hiányzik a középkori népek, és így a magyar nép képzetében is. Az állam tulajdonképpeni fogalmához a középkori népek később is csak a római államjogi elvek behatása alapján jutottak el. Holott a valódi, az átruházott közhatalom eszméjéhez a szent korona személyesítése által a magyar nép valamennyi nyugati népnél korábban eljutott.

A magyar nép az államot, mint az összesség érdekében szervezett társadalmat, mint szerves egységet a szent koronában látta megtestesítve. Ehhez képest a szent koronát egyfelől úgy fogta fel, mint a magyar államiság jelképét, szimbólumát, amely kifelé más államokkal szemben a magyar nemzet szuverenitását, nemzetközi önállóságát jelképezi; másfelől személyesítve, mint a nemzetben gyökeredző, a királyt és a politikai értelemben vett népet, a nemzetet együtt megillető közhatalom birtokosát. A szent korona mysteriummal bír, a főhatalom bennrejlőnek tekintetik.

Kétségbevonhatatlan bizonyítékaink vannak arra nézve, hogy az államiság, a közhatalom fogalmának kifejlődése nálunk kezdettől fogva a szent koronához fűződik. Már a XII. század végétől kezdve az okmányok állandóan a király személye mellett a korona érdekében kifejtett küzdelmekről, a korona iránti hűségről vagy hűtlenségről, és a koronának tett szolgálatokról szólanak. Mindezekben a kifejezésekben már az a képzet tükröződik vissza, hogy a király felett egy magasabb eszmei egész áll: a szent korona, mely a királyt és a nemzetet együttesen magában foglalja, mely mint ilyen, azonos a patria, a haza fogalmával. Ez pedig előzője a mai állam, mint személyiséggel bíró organikus egység fogalmának. A fejlődés csak lassan és fokozatosan következett be, és csak Zsigmond korában tekinthető befejezettnek.

Az 1381. évben kötött turini béke okmányában a velencei köztársaság kötelezi magát 7000 aranyat fizetni „a király úrnak és utódainak a királyságban és a koronában, valamint a mondott királyságot reprezentáló koronának” („Domino regi ejus successoribus in regno et corona et ipsi corone representanti dictum regnum”) Ez az okmány jellemző példa arra, hogy a XIV. század második felében a magyar szent koronát már úgy tekintették, mint a király mellett az országot (regnum) képviselő eszmei személyt.

Amidőn nálunk a szent korona közjogi fogalma, személyisége vagy ami ezzel egyet jelent, mysteriuma így kifejlődött, ez képezte az állami szervezet talpkövét, kiindulási alapját. Az állami élet és szervezet minden tényezője közvetlen kapcsolatban áll a szent koronával és attól nyeri éltető erejét. Egyfelől minden jognak és hatalomnak forrása a szent korona, minden hatalom az államban a szent korona joghatóságából származik, másfelől az összesség az állam érdekében teljesítendő szolgálatok és kötelességek a szent korona felé irányulnak.

A XV. század okmányaiban a királyok már elsősorban a szent korona jogáról, a szent korona iránti hűségről beszélnek, amelyből saját jogukat és a király iránti hűséget származtatják.  Sőt, a királyi decretumok az egyházi eredetű királyi főkegyúri jogot (ius supremum patronatus) is a szent korona jogának tekintik.

Ellentétben a nyugati népek fölfogásával, az állami főhatalom nem a király, nem a fejedelem személyéhez fűződő hatalom, hanem a szent korona hatalma, „az Ország Szent Koronájának joghatósága” (jurisdictio Sacrae Regni Coronae). Az állami felségjogok nem királyi felségjogok, nem személyes uralkodói jogok, hanem „az Ország Szent Koronájának jogai” (jura Sacrae Regni Coronae), amelyek a szent koronát mint eszmei személyt illetik meg, és attól szállanak át a királyra. Az ország területe a szent korona területe, mely a maga egészében a szent korona uralma alatt áll, a királyi jövedelmek a szent korona jövedelmei („az Ország Szent Koronájának vagyona, vagy jószágai”) (bona vel peculia Sacrae Regni Coronae). Mindaddig, amíg a Nagy Lajos által életbe léptetett ősiségi birtokrend fönnállott, minden szabadbirtokjog a szent koronától mint gyökértől vette eredetét, a szent korona minden birtokjognak gyökere (radix omnium possessionium), és ha a megadományozottnak nemzetsége kihalt, a szent koronára szállott vissza. A magyar adományrendszer, ellentétben a nyugati államokban fennálló hűbéri birtokrenddel, nem magánjogi, hanem kizárólag a szent koronát fején viselő király közjogi ténye. Innen az a jogelv uralma, hogy a magyar adománybirtok közérdemek jutalma (laurea virtutis = „az erény jutalma, az érdem babérkoszorúja”), mely jogosan csak a köznek tett szolgálatok alapján, vagy mint már az Aranybulla mondja: „igaz szolgálattal” (iusto servitio) szerezhető.

A szent korona közjogi fogalmának, mysteriumának következménye az is, hogy a magyar nemzet a szent koronában egyesül királyával. Egykoron mindaz „az Ország Szent Koronájának tagja” (membrum Sacrae Regni Coronae) volt, aki szabad birtokjogát származtatta, és ez alapon részt vett a szent koronát megillető főhatalmi jogok gyakorlásában. Ma pedig – az 1848. évi törvények óta, amidőn az állampolgári jogegyenlőség elve életbe lépett –, az egész magyar nemzet, a szent korona területének összes lakói, a szent koronát fején viselő királlyal egyetemben alkotják az egységes közjogi egészet. Élő szervezetet, amit a középkori források a szent korona egész testének neveznek („az Ország Szent Koronájának egész teste”) (totum corpus Sacrae Regni Coronae), napjainkban pedig államnak nevezünk.

A szent korona közjogi fogalmának, személyiségének fejlődése hozta létre nálunk a valódi közhatalomnak, az állami hatalomnak tiszta fogalmát, mely a nemzetben, az állammá szervezett népben bírja gyökerét, és annak akarata alapján, koronázás útján száll át a királyra. Ehhez képest a szent korona személyisége (mysteriuma) és azzal kapcsolatosan a „totum corpus Sacrae Regni Coronae” fogalma nem a középkori „mysterium Christi” (=Krisztus hittitka) utánzata, azzal semmiféle genetikus kapcsolatba nem hozható. A szent korona személyisége a királyt és a népet egybe foglaló organikus egység, mely a főhatalom tulajdonképpeni birtokosa, korántsem egyházi eredetű fogalom, hanem valóságos államjogi konstrukció, mely a magyar nép alkotmányfejlődésének legsajátosabb alkotása, amely a magyar közjognak és államszervezetnek jelenleg is kiindulási alapját és középpontját képezi.

A szent korona mysteriuma alatt a mi középkori forrásaink a szent korona személyesítését értik, és ezáltal azt a közjogi felfogást juttatják kifejezésre, hogy a szent korona az állami főhatalom tulajdonképpeni birtokosa. Ennek az államjogi  konstrukciónak semmi köze a mysterium Christi-hez, mely Krisztusnak, mint az egyház láthatatlan fejének, az ő egyházával való legbensőbb egyesülésére vonatkozik. E tekintetben kétségtelen bizonyítékot képez az a történelmi tény, hogy sem Gierke munkáiból, (aki a mysterium Christi-nek a világi jogra való hatásával tüzetesen foglalkozik), sem egyéb forrásokból nem lehet igazolni azt, miszerint bármelyik nyugati államban a koronának személyesítése, a főhatalom tulajdonképpeni birtokosa gyanánt való felfogása kifejlődött volna. Különösen nem  olyképpen, mint azt a magyar államban találjuk, hogy a szent korona közjogi fogalma, személyisége képezi az egész állami szervezet talpkövét és az összes közjogi intézmények középpontját.

A szent korona közjogi fogalmában, személyesítésében rejlő átruházott közhatalom eszméjét és lényegét már Werbőczy oly világosan és határozottan formulázta Hármaskönyvében, ahogy azt egyik nyugati államnak, még abban a korban Angolországnak alkotmányában sem találjuk. Werbőczynek idevonatkozó egyik föltétele ekként hangzik:  „Miután a magyarok ... őt (Szent Istvánt) önként királyukká választották és meg is koronázták: a nemesítésnek és következésképpen e nemeseket díszítő és a nem-nemesektől megkülönböztető birtokadományozásnak joga és teljes hatalma az uralkodással és kormányzással együtt az összességtől (communitas) és az összesség hatalmából az ország szent koronájára és következésképpen fejedelmünkre és királyunkra átruházva lett.”

Werbőczynek ez a tétele azonban semmi újat nem tartalmaz, hanem egyszerűen csak kifejezi azt a nemzetben élő és a királyok által is elfogadott jogi meggyőződést, azt az alkotmányjogi felfogást, hogy a főhatalom tulajdonképpeni birtokosa a szent korona. Így, egyebektől eltekintve, Mátyás király már az 1464. évben, Pozsony városához intézett meghívólevelében világosan mondja, hogy azért törekszik a szent korona felvételére, mert abban rejlik, abban összpontosul az egész királyi méltóság ereje és összessége.

Ehhez képest csak a források nem ismerésén vagy szándékos félremagyarázásán alapuló mesének kell tekintenünk egyes osztrák íróknak azt az állítását, hogy a szent korona közjogi fogalma és azon felépülő államszervezet Werbőczynek legegyénibb alkotása és csak egy meghatározott rövid időszak (1490–1526) produktuma volna, amely egyszersmind a rendi hatalom tetőpontját jelzi.

Nem is kívánunk ezzel a merőben alaptalan állítással tüzetesebben foglalkozni, röviden csak annak konstatálására szorítkozunk, hogy a szent korona közjogi fogalmának kifejlődése – amint fentebb kifejtettük – az egykorú okmányok tanúsága szerint már a XIII. század végével kezdetét vette. A XIV. században pedig már mint kifejlődött intézmény áll előttünk. A XV. század okmányaiban maguk a királyok már első sorban a szent korona jogáról, a szent korona iránti hűségről beszélnek, mint olyanról, amelyből saját jogukat és a király iránti hűséget származtatják. Mindezek a pozitív bizonyítékok kétségbevonhatatlanná teszik, ahogy a szent korona közjogi fogalma, és az azon felépülő államszervezet nem Werbőczynek vagy más jogtudósnak találmánya, hanem a magyar alkotmány évszázados fejlődésének eredménye, amelyet Werbőczy Hármaskönyve már készen talált, sőt kellőképpen és minden irányban figyelemre sem méltatott, mert a Hármaskönyv célja nem a magyar alkotmányjog, hanem inkább a magánjog kodifikációja volt.

Amint az eddig előadottak tanúsítják, a szent korona államszervezetnek a nyugati hűbéri államszervezettől eltérő jellegét a szent korona személyesítésében kell keresnünk. A szent koronára vonatkozó jogelvek kifejlődése állotta útját annak, hogy az állami lét fennállási alapját képező kötelék teljesen elveszítse közjogi jellegét, és az egyéniség elvén nyugvó magánkötelék, a hűbéri kötelék lépjen helyébe. Sőt ellenkezőleg, előidézte azt, hogy a nemzet szabad tagjai, mint a szent korona tagjai, az államhatalom birtokosaként tekintett szent koronával, mint elvont állami személyiséggel léptek közvetlen alattvalói viszonyba. Ezzel az általános alattvalói kötelék közjogi jellege még szilárdabb alapot nyert.

A magyar királyi hatalom a szent koronára vonatkozó jogelvek kifejlődése következtében  határozott közjogi alapot nyert, közhatalommá, éspedig alkotmányosan korlátolt közhatalommá válik. Monarchia marad ugyan a magyar állam, amelyben a király szuverén, de az állami főhatalomban foglalt jogok megoszlanak a király és a politikai értelemben vett nemzet, a szent korona tagjai között. A király, mint a szent korona viselője, alakilag a szent koronában foglalt közhatalmi jogok birtokosa. Hatalma kiterjed a nemzet valamennyi szabad tagjára, a szent korona tagjaira, akik vele közvetlen alárendeltségi viszonyban állanak, viszont a szent korona tagjai, mint a szent korona egyes területrészeinek birtokosai, részt vesznek a szent koronát megillető közhatalmi jogok gyakorlásában.

A királyi hatalom az új államszervezetben sokkal nagyobb mértékben közjogi jellegű, közjogi alapon nyugvó hatalom, mint a Szent István létesítette államszervezetben. A királyság nem foglalja el többé az állami élet terén az uralkodói állást, mint az előbbi korszakban, mert a szent koronában foglalt jogok csak részben illetik a királyt, azok gyakorlásában osztozik a szent korona tagjaival. Az egyéniség elve a határozottabb közjogi formák dacára, sokkal jobban érvényesül most, mint a Szent István létesítette államszervezet korában. Az egyes állami alattvalók, az egyházi és világi főurak, vagyonosságuk arányában nagyobb mérvű kötelezettségeket, szolgáltatásokat teljesítenek ugyan a szent korona érdekében, de nagyobb a magánhatalmuk, nagyobbak hadi, törvénykezési és pénzügyi jogaik, és nagyobb függetlenségük és önállóságuk is a királyi hatalommal szemben, ami alkotmányszerű biztosítást, törvényes formát is nyert a szent korona jogelvek alapján.

A szent korona államszervezet alkotmánytörténeti szempontból mindenesetre nevezetes haladást jelez a Szent István létesítette államszervezettel szemben, midőn a személyes jellegű királyi hatalom helyébe a nemzetben gyökeredző, a király és a nemzet között megosztott közhatalmat, a valódi államhatalmat léptette, amelynek tulajdonképpeni birtokosa a szent korona, mint állami személyiség, és arról száll át a királyra. Ez az államszervezet egyetemes közjogi alapjánál és meghatározott közjogi formáinál fogva sokkal közelebb áll a mai modern alkotmányos államszervezetekhez, mint akár a tulajdonképpeni középkor hűbéri, akár a későbbi kor patrimoniális rendi államszervezete, mely mindkettő magánjogi alapon nyugvó és magánjogi formák szerint konstituált államszervezet. Éppen ezért a magyar állam szent korona államszervezete sokkal tovább volt képes ellentállani az újabb állameszmék behatásának, mint a nyugati államok hűbéri és rendi jellegű államszervezete. Lényegesebb átalakulás nálunk csak 1848. évben következett be az állampolgári jogegyenlőség kimondásával, ami által a szent korona tagsága valamennyi állampolgárra kiterjesztve lett. A szent korona közjogi fogalmának kifejlődése következtében az államhatalom gyakorlásának minden ága közjogi jelleget, alkotmányos formát nyert, a király és a nemzet között alkotmányosan megosztott hatalomként.

A szent koronában jut kifejezésre Szent István birodalmának közjogi egysége, egységes főhatalmi szervezete, amelybe a társországok is bele vannak foglalva, mert ők is tagjai a szent koronának. Amint egy a korona, mint a főhatalom szimbóluma, és személyesítve annak birtokosa; úgy egységes maga a királyi hatalom is. Egy a koronázás, egy az eskü és a hitlevél, valamint egységes az állampolgárság.

A magyar nemzet ezeréves állami léte, világtörténeti szereplése, és így fennmaradása a legszorosabban egybe van forrva szent koronával. A magyar nemzet önálló állami élete, nemzetközi függetlensége a szent koronával áll vagy bukik. A magyar nép a szent koronában látja alkotmányos állami életének, közszabadságának legnagyobb biztosítékát, palladiumát és a szent koronára vonatkozó jogelvek képezik napjainkban is a magyar állam önállóságának legbiztosabb talapzatát.

A szent korona államszervezet és a nyugati államok későbbi középkori rendi államszervezete csak külső jelenségeiben mutat bizonyos hasonlatosságot, de lényegében különbözik azoktól. A magyar államban is találunk bizonyos rendi tagoltságot, különösen a mohácsi veszedelem után, a nyugati befolyások következtében az örökös főnemesi rend kifejlődését, amellyel kapcsolatosan kifejlődik a köznemesi rend képviselete az országgyűléseken. Ennek dacára azonban továbbra is fennmaradt a közjogilag szabad emberek, a nemesek egyenlősége a szent korona tagságának fogalmában, úgy, hogy a nemesek később is, egészen 1848-ig hivatkozhattak azokra a sarkalatos jogokra, amelyek a „primae nonus”-ban, vagyis Werbőczy Hármaskönyvében (első rész kilencedik címében) egybefoglalva lettek – az Aranybulla alapján.

A politikai szabadságnak egyetemes közjogi alapja: a szent korona tagsága azonban útját állotta annak, hogy nálunk is úgy, mint a nyugati rendi monarchiákban, külön előjogokkal bíró rendi testületek szervezkedjenek, és ezek az állami életben, mint önálló közjogi jogalanyok szerepeljenek az államhatalmi jogosítványok birtoklásában osztozkodjanak a fejedelemmel. Magyarországon a szent korona közjogi fogalmának kifejlődése óta napjainkig a főhatalmi jogoknak csak egyetlen alanya van és ez: a szent korona. Ezek a jogok –amint már fentebb kifejtettük – a koronázás útján szállanak át a királyra, aki azokat alkotmányos módon, a szent korona tagjainak részvétele mellett gyakorolta és gyakorolja jelenleg is. Ehhez képest nálunk sohasem voltak a fejedelem személyét megillető uralkodói jogok (Herrscherrechte), aminőkkel a nyugati államokban találkozunk és amelyekkel szemben állottak a jogozott rendi testületek, mint külön jogalanyt megillető rendi jogok (Ständerechte). A közhatalmi jogok birtoklásának ez a magánjogi fogalmak szerint konstituált dualizmusa, és ez alapon az egész állami életnek mechanikus széttagoltsága mindenkor ismeretlen volt a magyar nemzet állami életében. Minthogy pedig a magyar királynak sohasem voltak személyes természetű, magánjogi formák szerint konstituált uralkodói jogai, hanem csak a nemzetben gyökeredző és a szent koronától átszármazott valóságos közhatalmi természetű felségjogai; ezek a jogok sohasem olvadhattak össze, sohasem voltak egyesíthetők az osztrák örökös tartományok urát, majd később az osztrák császárt megillető személyes természetű fejedelmi jogokkal, amint azt legújabban is az összbirodalom vagy a birodalmi egység hívei kimutatni törekszenek. Minden ilyen kísérlet sikertelennek bizonyult a múltban, és sikertelennek fog bizonyulni a jövőben is. Útját állják a birodalmi egység ilyetén jogi konstrukciójának a szent koronára vonatkozó jogelvek, mint a magyar nemzet állami önállóságának, függetlenségének biztosítékai.

Már a II. József-féle alkotmányellenes uralom bukása után a magyar állam nemzetközi önállósága és az örökös tartományokkal szemben független szuverenitása törvényben nyert biztosítást. Az 1790/1: X. t.-cikk a pragmatika szankció helyes magyarázatának megállapításával kapcsolatosan világosan kimondja, hogy

„Magyarország a hozzákapcsolt részekkel együtt szabad és független ország, mely mint ilyen semmi más országnak vagy résznek alávetve nincsen, hanem saját alkotmánnyal és állami léttel bírván, az 1715: III., valamint az 1741: VIII. és XI. t.-cikkek értelmében törvényesen megkoronázott örökös királyától saját törvényei és szokásai szerint kormányzandó”. Éppen úgy nem érintette, nem csonkította a szent korona szuverenitását az a történelmi tény, hogy I. Ferenc a német birodalom felbomlása következtében 1804-ben az osztrák császári címet vette fel. Magyarország sohasem volt az osztrák császárság kiegészítő alkatrésze, hanem attól teljesen önálló független állam. Az új osztrák császári korona nem a magyar szent korona fölé, hanem mellé helyezkedik, amely utóbbinak több mint nyolcszáz éves ragyogását és közjogi fogalmát el nem homályosíthatta. Az osztrák császári szuverenitás Magyarország területén soha és semmiféle formában nem nyert alkotmányszerű befogadást és érvényesülést, mert Szent István koronájának országai csak a szent koronát fején viselő magyar király szuverén hatalma alatt állhatnak. Az osztrák császár a mi közjogunk szerint mindenkor csak Ausztria, mint külön állam uralkodójának tekintendő. Deák Ferenc bölcsessége pedig azért követelt alkotmányt az osztrák császárság részére, hogy az osztrák császár abszolút fejedelmi jogai ne veszélyeztethessék többé a magyar király alkotmányos fejedelmi jogait s ezáltal a magyar nemzeti állam önállóságát.

Az 1867: XII. t.-cikk világosan kimondja, hogy a közös ügyek megállapításának két alapfeltétele van: az egyik Magyarország alkotmányának épségben tartása; a másik, hogy a teljes alkotmányosság Őfelsége többi országaiban is életbe lépjen, mert Magyarország azon országoknak csak alkotmányos képviseletével léphet bármi közös viszonyra nézve érintkezésbe.

A monarchia sohasem volt és ma (1912) sem közjogi egység, nem az osztrák és a magyar birodalom felett álló állami szervezet. A monarchiának mint olyannak nincsen saját külön állami hatalma, valamint nincsen és nem is volt soha egy ilyen közös állami hatalomnak alapját képező osztrák-magyar állampolgárság. A nemzetközi vonatkozásokban ún. osztrák-magyar monarchia csak hatalmi egység, hatalmi szervezet, melynek alapját két teljesen önálló és egymástól egészen független alkotmányfejlődéssel bíró állam szövetkezése képezi. (…)”

Az eddig előadottakból következik az is, hogy a magyar szent korona államszervezet, dacára egykori rendi jellegének és intézményeinek, alapjában és lényegében demokratikus államszervezet, mely egyfelől a királyt és a nemzetet együttesen megillető nemzetszuverenitásban, másfelől a szent korona tagjainak törvény előtti egyenlőségében és egyenlő szabadságában nyert kifejezést. Ehhez képest a magyar történelmi alkotmány nemcsak, hogy útját nem állja az újabb kor demokratikus irányú fejlődésének, hanem azt egyenesen megköveteli. Az ókorban és a középkorban demokratikus alkotmányt olyan értelemben, mely mindenkinek kivétel nélkül egyenlő jogokat adott és biztosított volna, hiába keresünk. Nem volt ilyen a magyar sem, de valamint 1848 előtt minden nemes, úgy 1848 óta minden állampolgár tagja lévén a szent koronának, mint olyan részese is a nemzeti szuverenitásnak, amiből önként következik, hogy jelenleg mindazok, akik hívei a magyar állameszmének, akik képesek híven szolgálni a szent korona ügyét, tekintet nélkül társadalmi és vagyoni helyzetük különbözőségeire, politikai jogokban részesítendők. Az 1848. évi alkotmánybiztosító és a népképviseleti rendszert meghonosító törvények is lényegükben nem idegenből vett újítások, hanem a szent korona államszervezet természetszerű továbbfejlesztése, a nemzeti közszabadság, vagyis a szent korona tagságának kiterjesztése minden állampolgárra.

Végül rá kell mutatnunk arra is, hogy már a XVIII. század közepe óta mindinkább kezd elhomályosulni a szent korona közjogi fogalma, személyisége, és az arra támaszkodó államjogi alaptételek, – ha nem is a nemzet köztudatában, de a jogtudós világban s azzal kapcsolatosan a törvények alkotásában. Ennek a jelenségnek magyarázatát, a nyugatról beáramló különféle államjogi tételek és elméletek hatásában kell keresnünk, amelyek többé-kevésbé éles ellentétben állottak a szent korona közjogi fogalmán nyugvó államszervezettel. Míg a XVIII. században leginkább a felülről alkalmazott abszolút fejedelmi tanok tudatosan, addig a XIX. században már a jogtudós világban nyugatról elterjedt újabb államjogi elméletek, és talán inkább öntudatlanul, azt idézik elő, hogy a magyar nemzet köztudatában élő és a mi történeti alkotmányunk összes intézményeit átfogó szent korona-jogelveket lassankint mindinkább félreszorítják, illetve elhomályosítják a törvények alkotásánál. Igen jellemző az abszolút fejedelmi törekvések tekintetében II. Józsefnek a közjog tanítására vonatkozó rendelete, mely a szent korona elméletét egyenesen „a népben élő babonás előítéletek és balvélemények” közé sorozza, amelyet ki kell irtani, vagy legalább is nem szabad erősíteni, és a szent korona közjogi fogalmából, a szent korona fenségéből levezetett jogokat az államra, mint valódi forrásra kell visszavezetni. Ez a felette érdekes rendelkezés eléggé bizonyítja, hogy a szent korona elmélete II. József korában még teljes erejében élt a nemzeti közfelfogásban. Valamint bizonyítja azt is, hogy az abszolút hatalom jól ismerte azt a veszélyt, mely rá nézve a szent korona elméletében rejlik. Éppen ezért törekedett arra, hogy a jogtudósok a királyi felségjogokat ne a szent koronára, mint sajátos magyar közjogi alapra vezessék vissza, hanem inkább az államra, mint általános elméleti jogalapra. Természetesen olyan értelmezéssel, hogy az államtól levezetett felségjogok minden korlátozás nélkül az abszolút módon uralkodó fejedelmet illetik.

Ezt a szent korona elméletének kiküszöbölésére „felülről” jövő törekvést követte a francia forradalom után a XIX. század folyamán a nyugatról jövő modern állameszmék behatása, aminek végső eredménye a mi alkotmányunkban az 1848. évi törvényhozás: a rendiség megszüntetése, az ősiség eltörlése, az állampolgári jogegyenlőség elvének alapján a népképviseleti rendszer és a parlamentáris felelős miniszteri kormányzat életbe léptetése.

Mindezek a nagy közjogi újítások a mi vezető államférfiainkat és jogtudósainkat bizonyos tekintetben készületlenül találták, olyképpen, hogy azokat – ellenkezőleg, mint egykoron Angliában történt – nem voltak képesek beilleszteni a mi történelmi fejlődésű alkotmányunk közjogi terminológiájának keretébe. (…)

Csak a legújabb időben, alkotmánytörténetünk intenzívebb művelése s a Werbőczy korabeli államszervezetünk felderítése alapján látjuk úgy mind közíróinknál, mind a törvényhozás terminológiájában, hogy a szent koronára vonatkozó jogelvek alkalmazása és kifejezése jobban megfelel a mi évezredes alkotmányunknak. A szent korona közjogi fogalma vagy misztériuma az a kőszikla, amelyre: „super hanc petram” a magyar alkotmány építve van, s amelynek szilárdsága, annyi küzdelmek között, a magyar nemzet állami önállóságát és függetlenségét biztosította, miért is ahhoz, úgy a jogtudomány művelésénél, mint a törvényhozás terén törhetetlenül ragaszkodnunk kell. Arra kell törekednünk, hogy a szent koronára vonatkozó jogelvek minél erősebb gyökeret verjenek a nemzeti köztudatban, és alkotandó törvényeinkben is határozottabb kifejezésre jussanak.

A szent korona elméletének végső következménye, hogy a személyes jellegű és így magánjogi alapon nyugvó osztrák császári felségjogok soha sem egyesíthetők egy közös uralkodói felségben, szuverenitásban a szent koronától leszármazó, és így közjogi alapon nyugvó magyar királyi felségjogokkal. A szent korona tehát mint személyiség „palládiuma” (védőpajzsa) az alkotmányosságnak s a magyar nemzeti állameszmének.

Vissza az oldal tetejére