Vissza a főoldalra * Történelmi alkotmányunk jogán - tartalomjegyzék
Az ENSZ egyezmény figyelembe vétele, a tekintélyes nemzetközi hírű
mai közgazdász véleményének alapul vétele helyett, Magyarországon a földtulajdonlás
akadémiai doktor szakértőjének nem maradt más választása, mint hogy
keserű hangú tanulmányát az alábbi sorokkal kezdje.
Uniós
tagságunk és a birtokpolitika
(részlet a kéziratból)
„Földviszonyaink 1988-tól folyó piacgazdasági átalakítása
az ország európai uniós tagfelvételével történelmi sorsfordulóhoz érkezett.
Hogy mi ennek a lényege és az uniós tagság milyen érdekérvényesítő esélyt
hagy a nemzeti birtokpolitika számára, azt csak felelős számvetés tisztázhatja.
A földkérdés – bár erről sokan hallani sem akarnak – messze túlnőtt a
gazdaságon: a belátható jövőben már az a tétje, hogy a Trianonnal
megsemmisíteni kívánt magyarságot a globalizmus olvasztótégelye végképp
elnyeli-e, avagy a mai nemzedék az etnikai túlélést, a megmaradás reményét
biztosítani tudja-e a harmadik évezredben is utódainknak.
Mivel a szovjet gyarmatbirodalom összeomlása után a hazai föld nemzetközi tőkeerő által elsajátításának közel másfél évtizede szervezkedő, célvezérelt intézményi folyamatáról van szó, az alaptények többnyire ismertek. A földjogi rendezés pillére az uniós diktátum, a 2001. június 12-i Luxemburgi Megállapodás, ami változatlan része lett az Unióval kötött csatlakozási szerződésünknek. Ennek lényege az, hogy a magyar állam a saját területét alkotó (tehát a szuverenitása legfőbb anyagi alapját jelentő) föld tulajdonának és használatának a szabályozásában (sem közérdekűség, sem egyéb címen) nem gyakorolhat önrendelkezést, hanem e hatáskörét – az EU közösségi joga elsőbbségének címén – kényszerűen át kell adnia az Európai Uniónak. Az EU pedig – mivel a földet jogilag tőkének minősíti – a Római Szerződés (EUSZ) 56. cikke alapján a földviszonyok szabályozását a tőke szabad áramlásának vívmánya alá utalja, vagyis a földtulajdont és a földhasznosítást (az „államtalanított”, a közérdekű beavatkozástól mentesített, ilyen értelemben „szabad” földtulajdoni és földbérleti piacon) a tagállam alávetésével egyidejűleg kiszolgáltatja a nemzetközi tőkehasznosulás elsajátítási magánérdekeinek.
A fenti alapképlet és az érvényesítéséhez vezetett,
összetett okfolyamat a földviszonyok kutatói számára már 2001-ben jórészt
ismertté vált. A csatlakozási szerződés megkötése azonban a földügy
alakítását és feltételeinek megismerését is – most már a teljesség igényével
– új megvilágításba helyezte. A megváltozott minőség részben az agrárpiac
szabályozási rendjéből (főként a támogatás feltételeiből), illetve következményeiből
és az EU formálódó államszervezeti felépítéséből, a föderáció
berendezkedéséből, közelebbről az ezt kidolgozó (a konvent által előkészített)
közösségi alkotmány-tervezetből következik. Ehhez képest az EU-ban
alkalmazható tagállami birtokpolitikát döntően két elem határozza meg.
Egyfelől a közös agrárpolitika (KAP) intézményrendszere, másfelől a
hazai földjog és a támogatás-politika. A következőkben e kérdéskör főbb
összetevőit a rendszerelmélet alapmódszerével, mint a vizsgált jelenség
diagnózisát tekintjük át. Ezt követően arra keresünk választ, hogy e
rendszer hagy-e teret a nemzeti érdekű, értékalapú birtokpolitikának. (Terápia)
(A
KAP új belépőkre létesített intézményrendszere)
A birtokpolitika csak egyik eszköze a tagállamokra kötelező uniós intézményrendszernek, amit a föld- és agrárviszonyokban a KAP érvényesít. A közösségi és a tagállami birtokpolitika lényegének tisztázásához a KAP következő rendszerelemeinek az ismerete szükséges:
-
Az EU állam-szerveződésének, alkotmányos jogállásának
a keleti bővítés utáni alakulása, ezen belül a közösségi és a
tagállami szuverenitás viszonya, az uniós vívmányok érvényesülése, a
birtokpolitika beágyazódása a közösségi jogba;
-
Az (adásvételi és bérleti) földpiac közösségi
jogrendjének következményei az új belépők földviszonyaira,
-
Az EU keleti agrármodellje, a nagybirtokrendszer a
belépő Tizek agrárjövőjében,
-
A KAP – egyenlő elbánást és piaci versenyesélyeket felszámoló
– támogatás-politikája az új belépőkkel szemben;
-
A KAP termelés– és piacszabályozása, a kínálat-korlátozás
(kvótarendszer) következményei.5
Az újabb történet– és intézményszociológiai kutatásokban az EU piacszabályozó és államhatalmi szerveződését egyes szerzők a birodalom és a kolonialitás kategóriáival jellemzik. Az EU történeti és világgazdasági fejlődésgyökerei feltárásánál jól hasznosítható I. Wallerstein centrum-periféria nézetrendszere is, amely hiteles magyarázatot nyújthat az EU mai 15 centrum-államának „történelmi anyajegyére”, a gyarmattartó uralom több évszázados előzményére és e komplex társadalmi tapasztalat mai következményeire. Ez teszi érthetővé, hogy az uniós centrum-államok miképp válhatnak –a tőke-koncentrációval és a félperifériák, újabban pedig a keleti térség mint periféria erőforrásainak elsajátításával – a regionális integráció haszonélvezőjévé. Ugyancsak ez a kulcsa annak az – egyébként érthetetlen – nyílt és durva diszkriminációnak, amit az EU központi hatalma (az egyenlő elbánás elvét hamis ideológiává silányítva) az új belépők alávetésére gyakorol. (A közösségi támogatások elosztása során a másod- negyedrendűség, a versenyből kiszorítás, a közös jogalkotás lehetőségének kizárásával az idegen érdekű jog átvételére kényszerítés, stb.)
A birodalmi minőség egyik kulcseleme a gazdasági értékek centripetális (a középpontba irányuló) áramoltatása, amit a centrum és a periféria közt a tartósan egyenlőtlen csere intézményesít. E tendenciatörvény az EU keleti bővítésénél épp a mezőgazdaságban és a földviszonyokban érhető tetten, mivel az új térség erőforrásainak elsajátítását célzó közösségi agrárstratégia vezérlőművét alkotja.
Milyen modellt intézményesítenek a KAP centripetális szívóhatást fenntartó szabályozói? A tőke szabad áramoltatása – a magánpénzrendszer természetének megfelelően – kifelé irányuló expanziót fejt ki, vagyis bármely, útjában álló akadályt elsodor a tőke zavartalan hasznosulása végett. Ugyanakkor az expanzió célja – ami a nemzetállamok felszámolásával, a föld- és agrárviszonyokból a közérdekű, állami beavatkozás száműzésével is jár – az, hogy befelé erőteljes szívóhatást működtessen: az elsajátítási szerkezet zárt társadalmi kapcsolata segítségével – azon belül a tőkejavak és a haszonná fordítható lehetőségek monopóliummá változtatásával – elsősorban a (legtágabb értelemben vett) erőforrások kizárólagos birtokhatalmát építi ki, hogy azokat a saját nyereségforrásaként a magán-elsajátításra működtesse. Ezzel az elsajátítási gépezet – hasonlóan az emberiség történetéből évezredek óta ismert, birodalmi járadékelvonó szerkezetekhez – térségi, földrajzi kiterjedéshez jut, globális lesz. Az erőforrásoknak magántőkévé változtatásával, földrajzilag pedig birtoklásuknak és működtetésüknek a periféria- és a félperiféria-társadalmaitól való elvételével a birodalmi centrumot jelentő országokban összpontosuló tőkeerő egyidejűleg profitcentrum is, amely – a nem egyenértékű csere intézményével – a félperiféria- és a perifériatársadalmai fölött elsajátítási hatalmat gyakorol.
E nyers tőkeérdeket érvényesíti a KAP belépő Tizeknek megtervezett intézményrendszere. ...
…Az „európai” érték-tudat (médiokrácia által is manipulált) alakításától függetlenül, sőt annak álságos ideológiájával merőben ellentétben folyik a periféria erőforrásainak meghódítása. Itt a centrum elsajátítási mohósága már képtelen véka alá rejteni saját elsajátítói magánérdekét, a kolonialitás nyers diktátumát. A szabad tőkeáramlás előtt megnyíló új élettérben a mezőgazdaság (és a társadalom) számára nem a hazai termelők polgári földmagántulajdona, hanem a külföldi tőke földtulajdoni monopóliuma születik meg. (Valójában ez a korlátlan tőkemozgás szükségszerű következménye. A tőke nemzetközi jellege ugyanis bármely társadalommal szemben a tőle elidegenedett, különérdekű hatalmi szerveződést jelenti. Ezért a „tőke szabad áramlása” az elsajátítási képletben egyértelmű az idegen magánérdek gátlástalan érvényesíthetőségének intézményesítésével a tágabb-szűkebb közösségek – állam és társadalom – közérdekével szemben.) Családi gazdaságot nem létesíthetnek, ehelyett a globális óriáscégek elnyomorító nagybirtokrendszere települ(het) rájuk. A csatlakozás „veszteseiként” százezres-milliós tömegben nincstelenné, földönfutóvá vál(hat)nak. Társadalmi modernizáció és nemzeti önmegvalósulás helyett ezért csak a történelmi zsákutca lehet osztályrészük az egységes birodalmon belül is: perifériális létük újratermelődik a globalizmus feltételei között, az EU pedig – a centrum hatalmával élő nemzetközi finánctőke érdek-érvényesítőjeként – intézményrendszerrel zárja el őket a felemelkedéstől. …”