Vissza a főoldalra * Történelmi alkotmányunk jogán - tartalomjegyzék

Alkotmány és szabadság - a Szent Korona a protestánsoknál
(Kiss Endre József)

Részlet Miskolcon a Mindszenty plébánia közösségi termében elhangzott előadásból, 2003. május 19-én

Az Isten írott igéjéből az egyik vers így szól: „kérdezősködjetek az ősi ösvények után, melyik a jó út és azon járjatok, akkor nyugalmat találtok lelketeknek.” (Jer 6,16)

Mi ezt a tanácsot fogadjuk meg, amikor áttekintjük, hogy milyen szerepet játszott a Magyar Szent Korona a magyarság harmadát kitevő protestánsok körében és milyen következtetéseket vonhatunk le mindezekből? A Magyar Szent Korona története és a szentkorona-tan jelentősége megkívánja, hogy időt szenteljünk e témának is: a protestánsok Koronához fűződő, történeti kapcsolatának. Vizsgálódásunk a reformáció századával kezdődik és a két háború közötti időszakkal zárul.

Történeti példák között tallózva, amikor pl. az a vád éri a protestáns többségű Erdélyi fejedelemséget, hogy függetlenségét a Szent Korona sérelmére harcolja ki és annak kárára gyarapítja területét, mert a Partiumot elcsatolja a királyi Magyarországtól, az erdélyi rendek válaszukban kifejezésre juttatják, hogy Erdély sohasem szakadhat el Magyarországtól, mert a Szent Korona hatósága alá tartozik, s a nemzet egységének, a két magyar haza jövőjének zálogát a „magyari Koronában” látják megtestesülni.

A tiszántúli protestáns rendek kérelmeiket „ő Fenségét, házát és az ország szent koronáját, mint életüknek és jólétüknek kezdetét és egyetlen kincsét szemük előtt tartva” terjesztették elő.

A református egyházalkotmány (1868) kimondja: „A református egyházi törvény is elrendeli, hogy a magyar korona országainak minden református vallású lakosa és állampolgára annak az egyházközségnek rendes tagja, mely polgári lakóhelyén alakult. „

A koronaőrök között kezdettől találunk protestánst, mivel Perényi Péter felvidéki főnemes ebben a minőségében vált lutheránussá, még János király idejében. A koronaőrökre nézve egyébként törvényi szabályozás rendeli el később (1622/2., 1638/1.tc.), hogy: „...ezeket a ’két vallás’ – azaz a római katolikus és az evangéliumi vallásokat – követő világi személyek közül kell választani”, a gyakorlatban ezt úgy valósították meg, hogy az uralkodó a római katolikusok és a protestánsok közül 2-2 személyt jelölt, a választás során az egyik koronaőri tisztre mindig római katolikus, a másikra mindig protestáns felekezetűt választottak.

Témánk esetében nem kerülhetjük meg azt a kérdést, hogy a reformátusság hitvallásos alapiratai, a Heidelbergi Káté és a II. Helvét Hitvallás kizárják a vallási gyakorlatból nemcsak a szentek tiszteletét, hanem az ereklyék, szent tárgyak kultuszát is. A hitbeli megközelítést tükrözi Károlyi Péter tiszántúli református püspöknek a „Ne féltsétek ti a Krisztus evangéliumát!” címmel megjelentetett, „az egy igaz Istenről” szóló igehirdetésének (1570) megállapítása:

„A császároknak, avagy királyoknak követi nem engedik, hogy őket császároknak hívják, azaz koronát nem usurpálnak magoknak, mert így nem követek, hanem árulók volnának. Sokkal inkább az Istennek szent angyali nem kívánják, hogy őket oly tisztelettel tiszteljük, melyek csak a teremtő istenhez illenek.”

Amint látjuk, a Magyar Szent Koronához való felekezeti kötődés megragadható az István király alakjához, ünnepéhez kapcsolódó vitában, mely az 1930-as években törvényben szabályozta minden felekezetnek az erre való jogát. István király ünnepének közös megtartása társadalmi egyetértéssel találkozott. Ady Endre véleménye (korábbról):

„nem sok szerencsénk van a hivatalos ünnepekkel, de István király valamivel ünnepiesebb mégis a többi, hivatalos ünnepnapnál. Némely kálvinista helyeken félnek csak tőle. Ott is inkább a „szent” jelző miatt. Egyébként azonban okos dolog volt ünneppé tenni e napot, s még okosabb volna, ha jól tudnánk ünnepelni István király napján. István király napja ennek az országnak, s a magyar nációnak volna névnapja. Mi így gondoljuk...”

Ebben a fontos felekezeti kérdésben Ravasz László református püspök nyilatkozza:

„Kifejezésre juttatjuk, hogy mi az ezer éves magyar történelem jogosult örökösei vagyunk, nemzeti történelmünknek első dicsőséges ötszáz esztendejéről lemondani nem vagyunk hajlandók azon a címen, hogy a második félezer esztendő sok tanítása és szokása elvetendőnek tűnt fel. Ahogy mienk az apostolok, őskeresztyén mártírok és szentek serege, ahogy mienk Augustinus és a középkor sok más hitvallója, úgy a mi jogos örökrészünk történelmünk első felének minden nagy személyisége és áldott ténye, amelyben keresztyénségünk és magyarságunk elválaszthatatlan egysége kifejezésre jutott...”

Visszatérve a szorosabban vett témánkhoz, megállapíthatjuk azt, hogy a protestáns szóhasználat – függetlenül a dogmatikai fenntartásoktól – átveszi, megtartja a „Szent Korona” ­kifejezést és meghonosítja a használatát. De a fennálló tanbeli különbözőségek miatt másképpen ’szent’ a korona a római katolikus és másképpen a protestáns magyaroknak. Hallgassuk erről Kölcsey Ferenc magyarázatát:

„A nemzet, tekintetes karok és rendek, szentnek nevezé a koronát, mert annak ideájával a nemzeti nagy egyesület legszentebb, legsarkalatosb alapjait kötötte együvé. Azért a koronának a nemzet érdekeitől külön szakasztott jogai nem lehetnek. Egyedül a polgári alkotvány feltételei alatt nyugszik a korona, e koronának mi mindnyájan, kik itt tanácsot ülünk, együtt azokkal, kiknek képét viselni büszkék vagyunk, tagjaivá születtünk... A törvény egyformán kötelez kormányt és nemzetet.”

„Szentnek nevezik a koronát, mert a legszentebbnek gondolatát köték hozzája: gondolatát a szabad nemzet egy testbe foglalásának, gondolatát az egyesült néperőnek, mely ne csak idegen bitorló, de egyes honfiak féktelensége s hatalomvágya ellen is bonthatatlan gátat emeljen.”

Egyébként egy római katolikus főpap is megerősíti, hogy mielőtt az egyházi használat rendelkezne felőle, a „közhit és a közvélemény ...a ’szent’ névvel tisztelte meg”. Az eredetét tehát a népi használatban, s az archaikus múltban találhatjuk meg.

A teljes Szentírásra építő protestáns hit azonban nem csupán tiltott és elvett a kultikus elemekből, hanem gazdagította, biblikus magyarázatokkal alá is támasztotta őket. A hazai protestáns líra a Korona iránti különös tiszteletének ad kifejezést, amikor az ország sorsát a Korona sorsával azonosítva énekli meg:

„ elvövéd mitőlünk országunkat, királyunkat

 földhöz veréd a mi koronánkat / színyed elől elvetéd mi áldozatunkat. „

Vagy másutt:

„koronám földhöz veretett / rab háj rajta nevelkedett 

  melyen szívem elepedett, / erőm elveszett.”

…A magyar hagyományú alaptörvények (értsük így: alkotmány) politikát szabályozó ereje megjelenik a református fejedelmek döntéseiben.

Az egyetlen győzedelmes szabadságharcunkat vezérlő fejedelem Bocskai István külföldi bíztatást és belföldi támogatást egyaránt kapott arra, hogy megkoronáztassa magát, (1605) de eltekintett ettől, mert a Szent Koronával megkoronázott király életében erre – az ő erkölcsi normái szerint – sem kerülhetett sor.

Vitézségére emlékezik Debreczeni S. János tiszántúli református prédikátor énekében: „Dobunkat perdítvén / Trombitát zendítvén / Jézust, Jézust kiáltunk/

  Gyakran könyörögjünk / Vitéz módon éljünk, / Országvesztőket rontsunk,

  Szegény, szép hazánkért / Magyar koronánkért / Ideje vagdalkoznunk.”  

Bessenyei György hasonlóképpen szól: „...soha nemzet a földön nem ismertetett oly, mely koronájához, királyához, forróbb és állandóbb hévséggel viseltetett volna, mint mi és atyáink... A nemzet a korona dicsőségét s hatalmát a maga javával össze tudta olvasztani... A magyar koronának igazsága a magyar nemzetnek törvényében és szabad akaratjában gyökerezik annyi száz esztendő alatt..”

Kazinczy Ferenc, osztozva a nemzet ujjongásában, „örömre lobban” amikor Bécsből visszahozzák Magyarországra a Szent Koronát. Maga is, személyesen áll őrt „nemzet kincse” felett, ami szerinte – „jegygyűrű a király és a nemzet között”. Érdeklődése a Korona iránt nem csupán érzelmi, hanem szakmai, históriai érdeklődés, leírása a Koronáról helyet biztosít számára a koronakutató tudósok sorában.

Kölcsey Ferenc fejti ki azt, hogy a magyar hagyományú alkotmány mennyire demokratikus, amikor a Szent Korona szolgálatában nem egymás alá, hanem egymás mellé rendeli az alattvalókat, biztosítva mindannyiuk számára az alapvető jogokat.

Nem az uralkodó személye, nem a politikai rendszer formája, hanem az a meghatározó, hogy a Korona uralkodásának mennyiben képes az eszköze lenni az, aki arra hivatott? A „fejedelem” csak a koronázástól lesz királlyá, mely alkalommal vállalja, megfogadja, hogy eszmeiségének aláveti magát, méltó módon képviseli, azaz megteremti a feltételeket magának a Szent Koronának az uralkodásához.

„Hazámfiai! Nem az nekünk a király, ami sok más népeknek. Mi egy ezred óta bírunk polgári alkotványt, milyenért az európai nagy népek még most is kínos vonaglásban küzdenek, s királyunk ezen polgári alkotvány egyik elengedhetetlen egészítő része. Őseink az ország egyetemi érdekeit, s a jusokat, miket egyes polgár sem bírni, sem gyakorolni közsérelem nélkül nem képes, a koronában megtestesítették: s e koronát tették fel a választott főre, hogy legyen az alkotványi közszabadság fenntartásának képviselője.”

Összegzésképpen elmondhatjuk: a magyar protestantizmus hazánkat a Magyar Szent Korona országának tudja és annak nevezi. A „Szent Korona” kifejezést minden protestáns használja, ha nem is abban az értelemben, ahogyan a római katolikusok. A népi szóhasználat eredete az archaikus múltban gyökerezik. A kifejezés tartalma a magyarság legmagasabb erkölcsi, szellemi, történeti, kulturális, jogi értékeinek összességére utal, melyet másképpen a „magyar szabadság” kifejezéssel illetnek és vallásos hőfokra emelt tisztelettel vesznek körül.

A Magyar Szent Koronát sajátos protestáns kultusz és misztérium övezi, mely önmagát a teljes magyar történeti-kulturális hagyomány örökösének tartja. Az egyes történelmi személyiségek, például Árpád-házi szent királyaink szentté avatása a római katolikus egyházban, nem zárja ki a protestánsokat azok históriai, szellemi, erkölcsi, vagy hitbeli örökségéből. A protestáns felfogás feltételezi a szabad, de Isten törvényei szerint, Isten dicsőségét szolgáló nemzetet, melynek ősi alkotmánya védelmet nyújt mind a külső, mind a belső ellenséggel szemben.

A protestáns értelmiség, anélkül, hogy hitelveiből valamit is föladna, hirdeti a felekezeti határokon történő felülemelkedés kötelezettségét, mint egyedül felelős magatartást a nemzet lelki gondozói szolgálatában.

A Magyar Szent Koronához, mint az isteni gondviselés ajándékához viszonyulva, bírálja a népet, az egyházat, vagy magát a fejedelmet – azaz a korabeli „vezetési modellt” – amennyiben nem a Szent Korona uralkodásának megfelelően szólnak, döntenek, cselekednek. Minden szabadságharcunk, uralkodóval, politikai rendszerrel szemben vállalt fölkelésünk hivatkozásainak ez a valódi alapja, s ezért nemcsak a szabadságharcaink, de még a forradalmaink is törvényesek.

Amíg magyarság létezik, amíg vannak ország-lakosok a Szent Korona országaiban, addig a Korona kultusza – első sorban a magyar keresztyénség körében – biztosítva van. A Szent Korona öröksége a teljes magyarságé, éljenek bár a csonka országban, vagy attól elválasztva, kisebbségi sorban, vagy távolba szakadt szórványokban, a keresztyénség bármely történelmi felekezetének tagjaként.

Ebben az örökségben sokkal több az, ami összefűzi, mint ami elválasztja egymástól a magyarságot. Az ellentétekig el sem jut az, aki a közös feladatokra tekint, melyekben vállvetve, egymás terhét hordozva, együtt kellene helytállni. A Magyar Szent Korona ugyanis nagyszerű programot, kiterjedt missziót kínál azoknak, akik örökségét megbecsülik, mert a hazai keresztyénség talpra állásának, a magyarság megmaradásának, az ország megmentésének, a nemzeti becsület visszaadásának, a nemzeti jövő megalapozásának ezernyi feladatában osztozhatunk…

Nem hallgathatjuk el azt az időszerű problémát, hogy a Magyar Szent Korona útjában áll mindazon politikai erőknek, melyek a keresztyénséggel vagy a magyarsággal szemben állnak, és érvényesülésükért ezek háttérbe szorítására vagy megsemmisítésére törekednek napjainkban. Kísérletet tettek arra, hogy a Szent Koronát elidegenítsék népünktől és elrejtsék előle, de nem jártak sikerrel. Tapasztaljuk viszont, hogy nem mondtak le szándékukról, és csak a megfelelő pillanatra várnak. Ősi alkotmányunkat azonban – amit a berendezkedő ateista diktatúra 1947-ben elvett, s amit az ún. „rendszerváltók” 1989 óta elsikkasztanak – nem adják vissza a nemzetnek, hogy az „ex lex” helyzet tartósításával a törvényhozást alkalmi csoportérdekeknek rendelhessék alá.

Van azért a Magyar Szent Koronának népe a Kárpát-medencében és a szórvány­magyarság körében, akik szent szolgálatban vállalják magyarságukat, hitüket és az életüket teszik fel arra, hogy szent háborút harcoljanak minden bűn, gonoszság, nemzetvesztő szándék ellen, Isten igazságának, a szeretet hatalmának, a hit pajzsának, az Ige kardjának fegyvereivel. Lehet, hogy elbuknak, lehet, hogy nem érik meg ebben a nemzedékben a szebb magyar jövendőt, de ahhoz tartják magukat, hogy az „őseink ösvényét kutatva találhatjuk és mutathatjuk meg a jó utat az utánunk jövőknek, hogy mindannyian nyugalmat találjunk a lelkünknek”. Meggyőződésem, hogy – a hit szép harcát megharcolva, futásunkat elvégezve – ­igazolni fog bennünket a történelem, s maga a Történelem Ura fogad magához bennünket. Addig azonban időszerű marad számunkra a 400 éves buzdító magyar ének:

„...Szép, szegény hazánkért, magyar koronánkért, ideje vagdalkoznunk”.

Vissza az oldal tetejére