Vissza a főoldalra * Történelmi alkotmányunk jogán - tartalomjegyzék

„Fortélyos vélelem igazgat”
(Bokor Levente)

2003. október 6.

Naponta igazként éljük meg továbbra is azt a József Attila-i szólamot, hogy "fortélyos félelem igazgat", csakhogy ezt a félelmet a könnyű üdvözülést ígérő "információs társadalom" a tájékozatlanság fortélyával széles körben átalakítja. Ezért, ami életbevágó érdekeink megítélését illeti, a gyakorlat ekképp módosítja a mondást: "fortélyos vélelem igazgat"

Az olyan szociológiai matrica, mint az "információs társadalom", valójában nem a mindentudást ígéri, hanem a tőke halmozódási irányára mutat, akárcsak egy ideológiai nyomjelző lövedék. Ha szellemeskedni volna kedvünk, teleragaszthatnánk a falakat a "dezinformációs társadalom" ellenplakátjaival is, mert a valódi létkérdésekben ezután is élethossziglan próbálunk eligazodni, és senki nem rágja szánkba a helyes feleletet.

Amikor 1920-ban a világháború, az ország megcsonkulása, és két forradalom zűrzavara után a jogállam helyreállításához fogott a nemzetgyűlés, akkor az ezt előíró törvény (1920/I. tv.) indoklásába, többek közt, ezt írták:

„ Az 1914. évi július hó 25-ike óta tartó világháborúban jelentékenyen megfogyatkozott és meggyöngült magyar nemzet nem tudott ellenállani annak a céltudatos destruktív törekvésnek, amely egyfelől a háború elvesztését követő lelki meghasonlást és gazdasági válságot tervszerűen kihasználva, másfelől az általános békevágyat a jó béke kötésének hazug ígéretével céljai szolgálatára fordítva, az országot a nemzet lelkétől idegen forradalmak ingoványos talajára juttatta.(…) Ezek a forradalmak nem kímélték a nemzeti élet megnyilvánulásának egy irányát sem; de fő csapásaikat épp nemzeti egyéniségünk legkifejezőbb mesterművére: az ezeréves magyar alkotmányra mérték. A történeti fejlődés biztos elvét megtagadva és a nemzet akaratának megkérdezése nélkül hirtelen összetákolt fércmunkákkal akarták kiküszöbölni és helyettesíteni azt az alkotmányt, amely mint a magyar jogalkotó génius legeredetibb alkotása a nemzet lelkéből évszázadokon át fejlődött ki és a legsúlyosabb megpróbáltatások között a nemzet legjobbjainak véráldozatával lett a nemzeti lét biztos épületévé felszentelve.”

„Nemzeti egyéniségünk legkifejezőbb mesterműve” 1945. után megint a legázolt értékek közé került, annak kifejezéseül, hogy az „ezeréves népelnyomó rendszer”-nek nevezett magyar történelemmel újfent forradalmi úton leszámoljanak. Noha az újabb „forradalom” a második világháborút követő megszállás, a szovjet hadsereg ittfelejtkezése képpen zajlott le, a megszállásra mégis egy jobb világba való „forradalmi átmenet” megtévesztő címkéjét ragasztották. Olyannyira sikerült az álcázás, és tévhiteknek szilárd előítéletté sulykolása, hogy ma is tömegek élnek abban a hiedelemben, hogy 1949-et kell a magyar alkotmányos időszámítás kezdetének tekinteni. Rákosi és a félretájékozott munkásmozgalom szerint, addig csak osztályelnyomás volt érvényben mindenfajta alkotmányosság nélkül.

Azóta azt is megtapasztaltuk, hogy a szociális ámításról lemosta az idő a színlelést, és pőrén áll előttünk a nemzet végleges tönkretételének „design”-ja, a független, magyar jogállamiság jövőjének az az ipari formaterve, amit ma „alkotmány”-nak neveznek. Erre, a nemzetet öntudatától végképp megfosztó írásműre már az sem süthető rá, hogy fércmű, sokkal inkább az állítható róla, hogy „konkrét költészeti”, performansz mestermű, s egészen konkrétan: a kiszolgáltatottságnak joganyagból fabrikált installációja.

A mai „alkotmány”-nak 1989. óta már alanya sincs, mert a „törvény alkotója” előszavában mindössze annyit ad útravalóul, hogy ’nincsen semmilyen út – nemhogy még nemzeti is lenne! –, de ekképp keressük az utat’:

„A többpártrendszert, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés politikai átmenet elősegítése érdekében az Országgyűlés - hazánk új Alkotmányának elfogadásáig - Magyarország Alkotmányának szövegét a következők szerint állapítja meg:(…)”

Megint felbukkant tehát – de mostmár igénytelen sorsunkká merevedve – az átmenet, a változatosság okán nem forradalmi úton, hanem békésen.

Az 1949. évi „rendszerspecifikus” alkotmány első változata forradalmian társadalmasította a termelőeszközöket, az 1949. évi alkotmány második változata pedig, 1989-ben, békésen megfosztotta a társadalmat tőlük.

Az alkotmánynak nevezett ipari formaterv ma már a jobbízlésű politikusoknak is kezd szemet szúrni. Igaz, azt még nem vették észbe, hogy ami évezrednél hosszabb idő alatt fejlődött ki a nemzet véréből és verejtékéből, az valóságos élő szervezet, szemben bármilyen újítással, amely nem több mint egy javított művégtag.

Nem veszik észre, hogy osztályelőítélettel gyűlölik ma is (nem tudni kik, de nagy erőt képviselnek) a magyar történelmi alkotmányt, akik hallani sem akarnak róla. Több mint száz éve már, hogy aktuális politikai értékeket és érdekeket vetítenek vissza a magyar történelembe, megrágalmazva azt. A nemzeti öngyalázást akár a belső szellemi korlátoltság, akár a külső érdekek – avagy a kettő együtt – szították, a gáncsoskodás eredményesnek bizonyult. Magyarországot pingálták a teremtés legnagyobb gyalázatává, ráuszítva a szétrobbantó merénylőket. A szerencsésebb Angliát nem taglózták le saját szociális mozgalmai. Meg tudta őrizni a belháborúktól függetlenített ősi alkotmányát, amely organikus elvében azonos a magyaréval, és féltve őrzött nemzeti kincs. Nem túlzás azt várni el, hogy a hasonló típusú közjogok, melyek a társadalmi létezésnek elvitathatatlan adományai, maradjanak a világ kulturális öröksége, a politikai jövő iránytűi.

De most „fortélyos vélelem igazgat.” Magyarország csupán 1938. óta három „rendszerváltást” élt meg, ami önmagában is az ország súlytalanságba süllyedésének mutatója. Csekély öntudatán kívül már semmit sem mondhat magáénak. Saját gyermekein múlik, hogy megbocsátják-e szülőhazájuknak azt, amit ők gondolnak róla, és elfogadják-e szellemi gyámságát; vagy engesztelhetetlen feledésbe ölik közjogi küzdelmeit szabadságharcaival együtt. Magyarország soha nem „lázadt” elnyomói ellen, hanem alkotmányából következő jogán védekezett: a kollektív személyiségnek is kijáró emberi jogon. Köztudatában élt, hogy ha oda az alkotmány, oda a szabadság is. Az a szabadság, amelyik a szakrális fogalomtárba tartozik, és amelyiknek csak egyik megszentelt lényege az élet érdekéhez, a politikai nemzet közösségéhez való ragaszkodás joga. Ennek a közösségnek természetes hozadéka az összeérlelődő kultúra, a szellemi oszthatatlanság.

A mi eredeti fölfogásunk szerint, nem az államnak vannak polgárai, hanem a nemzetnek van állama. A magyar állam a nemzet „zöldmezős beruházásaként” jött létre, és nem egy elbukott civilizáció romjain, mint nyugati társai. Ez épp úgy meghatározza személyiségét, mint a szőlőfajtát az oltvány.

A kézben tartott könyvecske a fönti elmélkedés műhelymunkájának töredékeit mutatja be. Pillanatfelvétel az Európai Unióba lépés előtti utolsó percekről. Dokumentumokat tartalmaz a kormányzattal hasztalan kezdeményezett párbeszédről, és dolgozatokat, idézeteket, szemléltető anyagot az alkotmányosságról kialakult fogalmaink megtisztításához.

A szellemi műhely gyökerei az ezredforduló előttre, a Magyarok Világszövetségébe nyúlnak vissza. Onnan való kiszorulása után különböző intézmények és társadalmi szervezetek, magánszemélyek alkalmi vendégszeretetét és támogatását élvezi. Megpróbálja bebizonyítani, hogy a jég hátán is lehet füvet vetni – nem a jégbe, hanem – a markában melengetett talajba. Ennek egyik legfontosabb elméleti sarjadéka, amivel találkozik majd az olvasó, ama meggyőződés, hogy az alkotmány nem azonos az alaptörvénnyel. Ugyanis, a jelenlegi alaptörvények legitimitását alkotmánnyá minősítésük, és az alkotmánynak – nemzeti helyett – parlamenti felügyelet alá helyezése adja. Így szól a 77. § (1. bekezdés): „Az alkotmány a Magyar Köztársaság alaptörvénye”.

A magán hordozott formális fogyatékosság majd’ mindegyik úgynevezett „kartális” alkotmányon kiütközik, amilyenné a miénket is átgyúrták az erőszak árnyékában. Nálunk, éppen az „erőszakos megtermékenyülés” örökségeként, a folyamatos önkény belső ellentmondása is feszíti az állampolgári létmód alapokmányát.

Az alkotmánnyal azonos alaptörvények módosítgathatósága alkotmányunkat a külső körülmények viaszlenyomatává fokozta le, a nemzetet pedig játékszerré. Ez a játékszer lehet ugyan „engedetlen”, de belső törvényeiből fakadó válaszra képtelen; alkotmányos önteremtő képessége; jogegysége és jogbiztonsága eleve beteg; kitekintése kilátástalan.

A „forradalmi változások” nem voltak tekintettel arra, hogy a magyar alkotmány egy reálisan létező, folyamatosan művelt, történeti összetételű kulturális talajból nőtt ki a Kárpát-medence politikai éghajlata alatt. Ez az alkotmány nem a jogrendszer kalitkájában nevelkedett, hanem kívüle, a közszabadság történetében élte az életét. A közjog az alkotmány gyümölcseként keletkezett, s valahányszor a politikai klíma megrontotta a gyümölcsöket, azoktól független maradt az alkotmány egészsége. Olyan életfaként éltette az elkötelezett köztudat, amelyiknek szent a koronája. Csakis az elhalt emlékezet tagadná meg Rákóczitól, vagy Kossúthtól, hogy a magyar alkotmányosság szigete volt számára a szabadság támaszpontja.

A honi politikai művészet, e pillanatban, oly gőgösen megtagadja mestereit, hogy föladni készül azt a világon kívüli támaszpontot, amelyen megvetve lábát, arrébb mozdíthatja a félkarját falnak szorító világot.

Most sem vállal kisebb felelősséget az utókor előtt – sőt nagyobbat, aki szellemi kincsünk elföldelésére készül – az egykori Tildy Zoltánnál, és a korabeli nemzetgyűlésnél.. Tildynek Mindszenty József olvasta fejére a történelmi terhet, amiért miniszterelnöksége idején idegen hatalomtól megszállt országban hirdették ki a köztársasági államformát. Az új államforma önmagában nem indokolta, de a külhatalmi prés alatt előkészítette a történelmi alkotmánnyal való durva szakítást is.

„M i n i s z t e r e l n ö k  ú r!

Az államforma tárgyában benyújtott törvényjavaslat kapcsán közjogi tisztem szerint, tehát kötelességszerűen megállapítom, hogy ennek tárgyalása idegen megszállás alatt, a magyar nép megkérdezése nélkül, a képviselők pártéleti szólásszabadságának korlátozásával folyt le; következéskép a nemzet ezek figyelembevételével gondolkozik és ítélkezik a történteken. Amikor megállapításaimról Miniszterelnök urat van szerencsém értesíteni, fogadja hazafias tiszteletemet.

Esztergom, 1946 február hó 1.

Mindszenty József bíboros, hercegprimás esztergomi érsek”

Vissza az oldal tetejére